2018. április 20., péntek

Emlék: Díszfelvonulás a jamboreen

2010 elején Mirk László barátomtól kaptam egy újságkivágást a két világháború közötti katoliksu magyar ifjúsági lapból, a Jóbarátból, amelynek történetét Bukaresti távirat, 1936 címmel urszu 2 c. blogomban ismertettem. Abban röviden arról volt szó, hogyan tüntették ki apámat a címben szereplő esztendőben, Bukarestben, a király jelenlétében mint élenjáró cserkészparancsnokot.

A napokban a barátom újabb, apámtól származó cikkekre bukkant a Jóbarátban. Az egyik a lap 1933. október 15-i számában jelent meg (Díszfelvonulás a jamboreen) és azokról az eseményekről számolt be, amelyeket résztvevőként élt át az 1933-as nyári, Gödöllőn tartott nemzetközi cserkésztáborozáson, s amelyekről egy kötegnyi fényképét már korábbról őriztem, s amelyekből most néhányat, illusztrációképpen, kiválogattam.

Román cserkésztábor kapuja
"A gödöllői jamboreen legszebb élményem a megnyitás alkalmával rendezett díszfelvonulás volt. Sokáig lelkemben fog élni ezeknek a lélekemelően szép perceknek az emléke. Akik jelen voltak ezen a díszes ünnepségen, azt hiszem, sohasem fogják elfelejteni a világ minden részéről összegyűlt 35 ezer cserkész felvonulását és nagy Vezérük /Baden Powell főcserkész/ iránti lelkesedését.
A megnyitás előtti napon már majdnem minden nemzet résztvevő cserkészei Gödöllőn voltak s minden csapat a maga táborát építette. Aug. 2-án délelőtt a megnyitó istentiszteletek zajlottak le. A közönség a tíz percenként érkező különvonatokkal már ekkor nagy számban özönlött Gödöllőre, délután pedig az összes főutakon, mint valami hatalmas folyam, hömpölygött a tömeg a tábor legnagyobb tere, az Aréna-tér felé. Három óra után az énekszóval érkező cserkészcsapatok is felsorakoznak a hatalmas Arénában a nekik kijelölt helyen. A három fa- és két földtribün már fekete a sokaságtól.
A zenekarok elhelyezkednek a tribünök előtt és pont fél ötkor felhangzik a magyar himnusz, mialatt Baden Powell, a "Chif" és Horthy Miklós kormányzó ellovagolnak a cserkészek zárt sorai előtt. Az összes zászlókat földig hajtják az ősz Bi-Pi előtt, csak az amerikaiak emelik még magasabbra csillagos lobogóikat. A díszszemle végeztével Baden Powell és a kormányzó kíséretükkel elhelyezkednek a díszpáholyban, mire megkezdődik a másfél órás felvonulás. Legelöl megy gróf Teleki Pál, a jamboree-tábor főparancsnoka. Utána elsőnek a franciák haladnak el, őket követik a belgák, románok, tömött 16-os sorokban. Jól esett látni köztük kolozsvári cserkészeink kicsiny csoportját is. Zúgó tapsot kapnak az érdekes öltözetű szíriaiak. Nagy számmal vannak az Amerikai Egyesült Államok fiai, majd az északi államok cserkészei következnek. A brit társadalom képviselői közt látjuk a szoknyás skótokat fekete és egzotikus jamaiaiakat, ausztráliaiakat, máltaiakat. A svédek abban a pillanatban, mikor Baden Powell elé érkeznek, színes léggömböket engednek fel, melyek még szebbé teszik az esti égboltozatot. A cseh és lengyel csapatok rengeteg zászlót visznek, melyek kifeszülnek a szélben. A tiroliak
hatalmas fából faragott Krisztus-keresztet hoznak magukkal. A csapatok még mindig jönnek, de a lelkesedés tart. Legvégül vonulnak fel a magyar cserkészek a vármegyék és városok címereivel. Ezzel a felvonulás véget ér, a csapatok megint eredeti helyükön állnak. Ekkor Teleki Pál főcserkész jelére a cserkészek hatalmas tömege minden irányból a tribünök felé szalad. Gyönyörű látvány tárul a nézők szemei elé. A sokféle színekben pompázó  zászlók, valóságos erdőt alkotnak s rúdak végén meg-megcsillan a nap utolsó sugaraiban a liliom. Igy veszi körül a cserkész hadsereg mosolygó vezérét, ki boldog, hogy a 35 ezer cserkész szívben  most csak a szeretet él. Horthy Miklós kormányzó meleg hangú beszédében üdvözli az 52 nemzet fiait, majd Baden Powell szól az ő cserkészfiaihoz. "A föld minden népét igaz békességben szeretném látni - mondja nekik, a "világbéke munkásainak".
Felemelő érzéssel és nagy elhatározásokkal hagyta ott minden cserkész az Arénát, hogy a rövid 15 nap alatt megpróbálja megvalósítani, legalább is előkészíteni a cserkészet atyjának egyetlen kívánságát.

Cseke Vilmos



2018. március 10., szombat

12 - épp egy tucat (se nem kevés, se nem sok)

Ennyi „legszebb” magyar költeményt tartanak számon jelen pillanatban – nem hivatalosan. Mert hivatalos sorrend e tekintetben: nem létezik (hála az égnek!).
Mert egész egyszerűen: nem létezhet!
Nincs az a fórum, az a megmondó intézmény, az a tótumfaktum, aki ezt a minősítést, akár egy olimpiai aranyérem esetében, joggal és igazoltan odaítélhetné.
A 12 „legszebb magyar versnek” ennek ellenére: története van…

*
Az ezredfordulón, amikor a magyar nyelvterületen az Olvasás Évére (2002) készülődtek , a kolozsvári Korunk folyóirat szerkesztői kérdést intéztek egy egész sor költőhöz, íróhoz, kritikushoz, szerkesztőhöz, határon innen és túl, de még az Óperenciás tengeren is túl, felszólítván őket egy rendhagyó, kockázatos, de azért mégis érdekes játékra: nevezzék néven azt a 10 darab huszadik századi magyar költeményt, amit a legszebbnek, a legmaradandóbbnak ítélnek, s amennyiben tehetik, indokolják is meg választásukat.
A felkérés válaszanyagát, kétezeregyben és -kettőben hónapról hónapra hozta a Korunk, miközben a szintézisről is tájékoztatott, sőt remek kötetet is szerkesztettek a kísérlet anyagából, gazdag illusztrációs anyaggal. A rendezvény lebonyolítója a fiatal, tehetséges költő és szerkesztő, Balázs Imre József volt.
A szerkesztőség összesen 103 választ regisztrált, a listák legtöbbjét indoklás kísérte. A válaszok a teljes magyar nyelvterületről érkeztek (Magyarországról, Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről, a Vajdaságból és a nyugati magyarság köréből). A verscímek említésének száma alapján a letűnt század legszebb verseinek az alábbiak bizonyultak:

1. Kosztolányi Dezsó: Hajnali részegség (35 szavazat)
2. Pilinszky János: Apokrif (33)
3. József Attila: Eszmélet (23)
4. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról (16)
5. József Attila: Óda (15)
6. Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek (14)
7. Babits Mihály: Esti kérdés (13)
8. Füst Milán: Öregség (12)
9. Babits Mihály: Jónás könyve (11)
10. Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus (11.)

*

Fűzfa Balázs irodalomkritikus egy öt évvel későbbi eseményre emlékezik:
„2007 szeptemberében lett 160 éves a magyar irodalom történetének a világon egyik legismertebb remeke, a Szeptember végén című Petőfi-költemény. Ennek tiszteletére tudományos konferenciát rendeztünk a vers szülőhelyén, Koltón, illetve a közeli Nagybányán.
A szimpóziumon részt vett Margócsy István irodalomtörténész, a Petőfi-életmű kiváló ismerője, aki zárszavában kifejtette, hogy az ilyesfajta emberi és szakmai találkozások azért fontosak, mert választ próbálnak adni a jelenkor egyik legfontosabb kérdésére: »Mit kezdjünk a kultúrával, mit kezdjünk a költészettel a XXI. században?«
A szintén kiváló Petőfi-kutató Kerényi Ferenc – betegsége miatt – előadásának szövegét küldte el erre a konferenciára, egyetértve annak szellemével, sőt, megfogalmazta számomra azt is, hogy akkor érdemes ilyesfajta konferenciát csinálni, »ha az embernek van koncepciója«.
Ez utóbbi kijelentésen, illetve a Szeptember végén-konferencia sikerén felbuzdulva, az ott elhangzottaktól motiválva született meg és indult útjára a Kárpát-medencében A 12 legszebb magyar vers-program.
A versek kiválasztásában az irodalomtörténeti kánon – és persze a személyes ízlés elfogultsága – mellett elsősorban az vezérelt, hogy a szövegek részei legyenek az általános vagy középiskolai tananyagnak, ismertek legyenek az irodalom iránt kevésbé érdeklődők körében is. Fájdalom, hogy a sorozatból kimaradt Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Szabó Lőrinc és még sokan mások. De határt kellett szabni a versek mennyiségének, s úgy tűnt, a 12-es szám egyrészt már más művészetekben is alkalmas volt a legjobbak megtalálására (lásd például a filmek világát: „a Budapesti 12”!), továbbá a 12 sem nem sok, sem nem kevés, kerek szám is, meg nem is kerek – szóval rokonszenves aritmetikai mennyiség…”
*
A 12 legszebb magyar vers-program nem kívánta überelni a Korunk kezdeményezését, csupán azt jelezte, hogy a költészetünk értékeire való odafigyelés nem lehet csak egy-egy művelődéstörténeti pillanat-esemény felelőssége. Az a tény, hogy az akcióra kiválasztott költők és verscímek csak részben esnek egybe a két projektben, inkább az egyezésekre kell hogy felhívja a figyelmet, mint a különbözőségekre. Ráadásul ez utóbbi projekt nem állított fel a listán belül értéksorrendet, ami növelte a kísérlet tudományos értékét. A 2007-től 2013-al bezáródott folyamat igazából nem ért véget, hiszen az évről évre megtartott vándorrendezvények komoly esztétikai-irodalomtörténeti hozadékot mutattak fel azáltal, hogy a konferenciák anyagát értékes könyvekben dolgozták fel.
A 12 legszebb magyar vers rendezvény- és könyvsorozat bevallott célja: kísérletet tenni a magyar irodalmi kánon 12 remekművének újraértésére és újraértelmezésére. A konferenciák (és könyvek) sorrendje az alábbi volt:

1Szeptember végén (Koltó) – 2007. ősz
2. Apokrif (Szombathely–Bozsok–Velem) – 2008. tavasz
3. Szondi két apródja (Szécsény–Drégelypalánk) – 2008. ősz
4. Esti kérdés (Esztergom) – 2009. tavasz
5. Levél a hitveshez (Pannonhalma­­–Abda) – 2009. ősz
6. Hajnali részegség (Újvidék–Budapest) – 2010. tavasz
7. Ki viszi át a Szerelmet (Ajka–Iszkáz) – 2010. ősz
8. Kocsi-út az éjszakában (Érmindszent–Nagykároly) – 2011. tavasz
9. A közelítő tél (Egyházashetye–Nikla) – 2011. ősz
10. A vén cigány (Székesfehérvár) – 2012. tavasz
11. Eszmélet (Balatonalmádi) – 2012. ősz
12. Valse triste (Csönge–Szombathely) – 2013. tavasz
13. Szeptember végén (Koltó) – 2013. ősz




Elkészítve a vándorkonferenciák mérlegét, a főszervezők és a rendezők (Élményközpontú irodalomtanítási program / Nyugatmagyarországi Egyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete, Szombathely; Babes-Bolyai Tudományegyetem Szatmárnémeti kihelyezett tagozata; Savaria University Press Alapítvány) mindegyik rendezvényről kiemeltek egy-egy frappáns megállapítást, konklúziót, amelyek mint csöppben a tenger tudósítanak a lényegről:

SZEPTEMBER VÉGÉN – KONFERENCIA (2007)
„Az ma már a kérdés, hogy – egyáltalán – mit kezdjünk a kultúrával, mit kezdjünk a költészettel – a harmadik évezredben.” (Margócsy István)

APOKRIF-KONFERENCIA (2008)
„A költőt nem tételek, kinyilatkoztatások ihletik, hanem a gondolkodás – vagy a hit – hiátusai.” (Láng Gusztáv)

SZONDI KÉT APRÓDJA-KONFERENCIA (2008)
„És talán az sem túlzás, ha a balladaírást is azok közé a feladatok közé soroljuk, amelyeket 1849, Petőfi halála után Arany – magára hagyottan, megélhetéssel küszködve, »túlérző fájvirág«-ként – továbbvitt a még közösen megbeszélt költői programból.” (Kerényi Ferenc)

ESTI KÉRDÉS-KONFERENCIA (2009)
„A modern bölcseletek mélyéből fölbukkanó búvár-olvasó különös gyöngyöt hoz magával: az igazságkereső emberi törekvések örök viszonylagosságának felismerését.” (Nyilasy Balázs)

LEVÉL A HITVESHEZ-KONFERENCIA (2009)
„S a cselekvés jelen esetben a képzelet, az emlékezés, a múltidézés a jövő érdekében: a racionalitásba tehát az irracionálison keresztül vezet az út.” (Bokányi Péter)

HAJNALI RÉSZEGSÉG-KONFERENCIA (2010)
„Tegyük hozzá, nemcsak a verset indító köznapi megszólításban, hanem az egész versen át éppen ez a különös zeneiségű, távolabbi és közelebbi tereket megnyitó, a sorok szótagszámától függetlenül rímelő, rímelhelyezésében következetlen mondat a vers építőeleme; azért »mondható« vers a Hajnali részegség, mert mondatai »valószínűtlenül« közel állnak a magyar mondat természetes tagolásához – és éppen ezért olyan megrázó is a vers; »túl édes«-nek olvasható ritmusképe a halált, a nagy kezdőbetűvel írott Semmit szólítja meg.” (Bányai János)

KI VISZI ÁT A SZERELMET-KONFERENCIA (2010)
„Akadtak pillanatok, amikor Nagy László tizennégy sora szinte védtelenné vált: tudjuk jól ugyanis, hogy még a legérzékenyebb, legtermékenyebb elemzés is más nyelven beszél, mint maga a műalkotás.” (Tarján Tamás)

KOCSI-ÚT AZ ÉJSZAKÁBAN-KONFERENCIA (2011)
„De még ha szomorú vagy fájdalmas mindenegészeltörött-érzésekre és igazságokra lelhetünk is az út során, biztos, hogy tanítványaink is, de mi tanárok is (minden újabb Ady-tanítás után) úgy érezhetjük, hogy az élet legizzóbb kérdéseivel találkoztunk útközben egy olyan költő oldalán, aki korlátozhatatlan bátorsággal és rezzenéstelen etikaisággal képes szembenézni az égő csipkebokorral, de akár annak a hiányával is, vagy az ember szebbik arcának védelme érdekében szembeszállni a bálványimádókkal és a romboló erőkkel.” (Gordon Győri János)

A KÖZELÍTŐ TÉL-KONFERENCIA (2011)
„A közelítés mint poétikai kerülőút arra enged következtetni, hogy A közelítő tél egészen egyszerűen az élet dicsérete, és azért hiányzik belőle a tél, mert a magyar verstradícióban sem idegen szimbolikája szerint ez az évszak már a nem-élet ideje.” (Faragó Kornélia)

A VÉN CIGÁNY-KONFERENCIA (2012)
„A vén cigány megmutatja, hogy a zenétől felkorbácsolt lélekből előgomolygó-kavargó indulatok, alaktalan emóciók megfékezése, elrendezése révén – de semmiképpen ezen indulatok nélkül – kovácsolható ki a »líra logikája«.” (Mezősi Miklós)

ESZMÉLET-KONFERENCIA (2012)
„A költői eszmélődésben nyilvánvalóan nem egyszerűen a hedonista emberi magatartás kritikája feszül, hanem az egyetemes érvényű költői létirónia, amely lezártnak mutatja az emberi vágy teljesülésének, sőt megfogalmazásának a lehetőségeit is.” (Danyi Magdolna)

VALSE TRISTE-KONFERENCIA (2013)
„Nemcsak a tudattalan ősegység, az éntudat előtti állapot, az elsajátított és átlényegített kulturális tudás őrződött meg benne, de emlékezete őrizte az általa írt rigmusokat, szójátékokat, szövegeket és azok írásképét, a megengedő beszéd- és íráshelyzetben használt vagy nem használt szövegtagoló jelek meglétét vagy hiányát is.” (Sipos Lajos)

*

Fűzfa Balázs irodalomtörténeti értékű visszaemlékezésének további részében írja:
„A második alkalommal, 2008 tavaszán csatlakozott a projekthez Jordán Tamás, Kossuth-díjas színművész, a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatója, akinek még korábbról volt egy álma – mint mesélte nekem –, mégpedig az, hogy sok ember egyszerre, tömegben mondjon verset. Felkérvén őt Pilinszky János Apokrifjének elmondására a második konferencia nyitányaként – egy szombathelyi piros lámpánál ültünk az autóban –, azonnal megéreztük, hogy kettőnk szándékai összetalálkoztak egymással. Két-három hét múlva aztán a helyi Sportházban majdnem másfél ezer ember, elsősorban 15 éves lány és fiú szájából hangzott fel elementáris erővel a Pilinszky-vers szózata – Melis László gyönyörű zenéje, Jordán Tamás vezénylete mellett. Az eseményt elneveztük Nagy Versmondásnak, melyet aztán minden következő konferencián megismételtünk az adott helyszínen diákokkal és felnőttekkel egyaránt…
Később még sok helyre hívtak és hívnak bennünket közösen és hangosan verset mondani a 12 legszebb vers-programtól függetlenül is. Többször jártunk például Budapesten, Keszthelyen, Százhalombattán, sőt, Erdélyben Marosvásárhelytől Sepsiszentgyörgyig szinte minden városban – kiegészülve a Sebő-együttessel –; e meghívásokból és az ottani lelkesedésből is érzékelhető, hogy az új műfaj, a Nagy Versmondás ráérzett valamely meglévő igényre; általa a költészet visszatalált ősi formáihoz: a közösségiséghez és a hangzó beszédhez.
E versmondások mindegyike lélekemelő esemény volt, de különösen ilyenekké váltak a határainkon túli alkalmak: a szabadkai (Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség), a nagyváradi (Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában), a koltói Nagy Versmondás (Petőfi Sándor: Szeptember végén). Felejthetetlen élmény, amikor egy másik ország többségi kultúrájában élő és azt tisztelő magyar gyerekek és felnőttek halhatatlan magyar költőink versei segítségével átélhetik nemzeti identitásukat.”

*

A 12 legszebb magyar vers azonban nem állt meg az élmény-demonstrációknál. A szervezők fontosnak tartották, hogy elméleti-módszertani-irodalomtörténeti tanulságokat is levonjanak a versek elemzése kapcsán. Ezért – Fűzfa Balázs tanúsága szerint – „Konferenciáink bevált struktúrája szerint mindig az első napon tartottuk a nagyobb ívű előadásokat az adott költő monográfusaival, kutatóival (Szegedy-Maszák Mihály, Jelenits István, Sipos Lajos, Kenyeres Zoltán, Láng Gusztáv, Bányai János, Faragó Kornélia, Margócsy István, Kerényi Ferenc, Kabdebó Lóránt, Tverdota György, Bókay Antal, Dávidházi Péter, Nyilasy Balázs, Kovács Árpád, Szitár Katalin, Odorics Ferenc és mások), a második napon a szóban forgó költemény részletes elemzése-értelmezése következett, majd a harmadik napon elsősorban a vers és a költő tanításával kapcsolatos problémák kerültek terítékre.

Mindvégig azon igyekeztünk, hogy az egyes alkalmakat a költő életéhez vagy magához a vershez kapcsolódó helyszín nyújtotta élményszerűség mellett kiállításokkal, hangversenyekkel, filmvetítésekkel, archív hangfelvételek lejátszásával, könyvbemutatókkal – az előző konferencia kötetét mindig a következő összejövetel első estéjén mutattuk be – tegyük színesebbé. Máig is csodálattal gondolok arra, hogy alkalmanként a kolléganők és a kollégák határainkon innenről és túlról (ezeknek a határoknak egy része talán éppen miattunk, illetve az irodalom miatt is szűnt meg a program közben?) több száz kilométert utaztak a saját költségükön, hogy 15-20 percet beszéljenek egy költeményről. Ezért én ma már egészen biztos vagyok benne, hogy a költészet mégiscsak örök. Az ember ugyan esendő, de az ember létrehozta szellemi dolgok örök érvényűek.”
*
Az említett örök érvényűséget célozta meg az a szándék, hogy a konferenciasorozat anyagát egy-egy könyvben gyűjtsék össze s juttassák el a magyar irodalomoktatás szellemi műhelyeibe. Csakhogy a könyvkiadás, különösen a szaktudományos jellegű, manapság – anyagi okokból – szerény példányszámokat ismer, ezért „terveink szerint a köteteket még egyszer kiadjuk, újraszerkesztett, frissített változatban, illetve korszerűsítjük szerény honlapunkat, ahol a mozgalommá fejlődött Nagy Versmondások dokumentumait és módszertanát, illetve a program tudományos eredményeit rögzítjük, összegezzük. Elérhetővé, letölthetővé tesszük köteteinket pdf-formátumban, hogy minél többen használhassák őket munkájukhoz” – ismertette már többször idézett összefoglalójában Fűzfa Balázs.

*

Nem üres ígéretről volt szó: 2018 februárjától kezdődően ugyanis a Magyar Elektronikus Könyvtárban szinte naponta fedezhettünk fel egy-egy kötetet A 12 legszebb magyar vers sorozatból, amelynek lapzártáig az alábbi értékes darabjai érhetők el s tanulmányozhatók nagy örömünkre:













S hogy felkeltett érdeklődésünk tartós kapcsolatban állhasson a nem mindennapi témával, ideírjuk a projekt honlapjának elérhetőségét, ahol még sok-sok tanulságra bukkanhatunk:



2018. január 6., szombat

A neten találtam...

(Évente egyszer rákeresek az interneten a nevemre, hogy lássam, mi újat jegyeztek meg velem kapcsolatban a keresőmotorok. 2018. január 5-én bukkantam az alábbi születésnapi emlékezésre. (Ami azért különösen érdekes, mert a honlap, amelyen olvasható, 2016-ban indult, magyarországi fiatalok, általam ismeretlen fiatalok szerkesztik, s azt kell hinnem, hogy a szerző rajongása - ha objektíve nem is teljesen megalapozott, de legalább őszinte.)

*

Cseke Gábor versvilága

Papp Noémi (http://f21.hu/author/pappnoemi/) 

2017. Júl. 29

Pusztai Péter: Vallatás
Cseke Gábor ma ünnepli 76. születésnapját. Na de ki is ő? Nem meglepő, ha ismeretlenül cseng a neve, hiszen leginkább az erdélyi kötődésű idősebb generáció körében lehet ismert. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy, ha néhány perc erejéig is, de lépjük át az országhatárt, és születésnapja alkalmából ismerjük meg jobban a kolozsvári költőt, írót, újságírót, illetve a számomra legmeghatározóbb művét.

1941. július 29-én született Kolozsváron, ott végezte el a középiskolát, és a város egyetemén szerzett magyar irodalom szakos tanári képesítést. Kezdetben az Ifjúmunkás belső munkatársaként dolgozott, majd főszerkesztővé léptették elő. Néhány év múlva az Előre szerkesztője lett, 2003-as nyugdíjazásáig pedig szerkesztői és szerkesztőségi főtitkári posztot töltött be a Romániai Magyar Szónál. Az évek során szép számmal jelentek meg verseit (Déli harang, Tükörterem), illetve elbeszéléseit, karcolatait tartalmazó kötetei (A tuskó, A bozót), esetenként műfordításai (A nagy teremben, Kölcsönsorok). 1967 óta sok kötetet jelentetett meg, legutóbbit idén, március 17-én, Sorsok könyve címmel. Mindezek mellett pedig a Káfé Főnix (kezdetben Café Stockholm-Toronto) online lap munkatársaként néhány éve kezeli a fotókat és verseket.

Külvárosi út

Sohasem láttam őket,
úgy hajlott erre menetük
– mondják –,
akár az ostor csattanni készülőben.
Tán ?ntorokat vágtam
a napnak,
s féltem, hogy a kutyák megugatnak
abban a felkavart, menekülő
időben.
Te, ugye láttad, aki most erre
sétálsz, mindegy, fér?
vagy nő
légy,
a fojtogatóan ferde nyakkendőket,
ziláltan lógó sálakat,
kioldódott, sáros cipőket,
arcokat,
földnek mutatva, láttad?
Varjakat meg a sorzáró halált,
vériggyalázott, kiráncigált
anyákat?
S most fütyörészve lépkedsz.
Harcoltál-e virágokért,
a gyárért, a dombért?
(Minket nem vigasztal a bánat.)
Van-e fehér galambod,
s a szeme gyöngy?
Ahányszor erre járok,
fekete kendős
öregasszonyok
pillantanak át a
léceken,
s ráncaikon, mint a vízen,
gyűrűket vet az emlék.
Ilyenkor mintha én is
a sorral baktatva mennék,
s lábam erőmet jócskán meghazudja.
(Komor alkony,
hatalmas kémény ontja füstjét
fölém.
Kanyarog, lángol a fényben,
macskakövesen a
Deportáltak útja.)

Néhány évvel ezelőtt volt olyan szerencsém, hogy megkapjam ajándékba Tükörterem című verseskötetét, amely többnyire addig még nem publikált verseket tartalmaz. Természetesen örültem neki, viszont gondom akadt a megértéssel, így hamar lankadt az iránta való érdeklődésem is. Egy évvel ezelőtt versgyűjtés céljából levettem a polcról, belelapoztam, és meglepő módon magába szippantott. Azóta rengetegszer átlapoztam a kötetet elejétől a végéig, megjelölgettem a nekem legjobban tetsző verseket, sorokat, mondhatni, rongyosra olvastam. Egy év alatt szinte minden nap fellapoztam, és közben több másik könyvet is olvastam Cseke Gábortól, de ez lett az abszolút kedvencem. Teljesen megváltoztatta a gondolkodásmódomat, és bátran mondom azt, hogy felkészítette a lelkemet az életre, így végre megérett a tényleges elmélkedésekre. Ráadásként legtöbbször megtalálom benne a saját gondolataimat, azokat, amelyeket én magam nem tudok papírra vetni, kimondani. Az eddig leírtakat talán megcáfolja a kötet meglehetősen melankolikus hangulata, ugyanis oldalakon átívelő önmarcangolás, mélabú, csalódottság, szörnyűséges gondolatok jellemzik. Rengeteg olyan vers van, aminek a körítése szép, vagy annak tűnik, és már azt hinnénk, végre egy üde vers a sok szomorú között, viszont nagyot tévedünk, mert egy-két olyan sor köré épül az egész, amit ha megértünk, a vers végtelenül szomorúvá válik. A legvégén található A tolószék utasa címet viselő ajánlott versfüzér nem hiába foglalja el az utolsó 36 oldalt: egy élet légvégét mutatja be; ahogyan a kötet, úgy az élet is egy ponton véget ér. Mind közül talán ez a leggyászosabb hangvételű vers: rámutat arra, hogy egy testileg-lelkileg haldokló ember mennyire magányos, hogy mennyire magatehetetlen, milyen sokat gondol a halál utánra; hogy az élet végén csak aprócska dolgok késztetik küzdésre, viszont tudja, ez már itt a vég. Számtalan dolgot ad az élet, jót és rosszat egyaránt, de ugyanennyit vesz el, és számomra ez a vers fő mondanivalója. Csak az számít, hogy éltél-e az élet adta lehetőségekkel, vagy sem.

Összegzésként csak annyit mondhatok, hogy mindezt el kell olvasni, át kell érezni, anélkül az általam leírt sorok értelmetlennek bizonyulnak. Esélyt kell adni Cseke Gábor regényeinek, novelláinak is, hisz az összes műve együtt fejti ki azt a hatást, amit ténylegesen szeretnénk. Csak merni kell olvasni, ez a titka mindennek.

Örök fogoly

szökevényként árkon bokron át
csörtet a lelkem mentené magát
szaggatott ruhában lihegve támolyog
már már összeesne de lelkipásztorok
karolják föl életet lehelnek belé
a hit ködében így lenne Istené
fogolyként mint aki harcát feladta
mosolya álca míg erőt gyűjt alatta
újabb szökéshez de hová de merre
és mindig visszahozzák sárosan összeverve

Forrás: f21.hu - A fiatalság százada

A honlap szerkesztői írják magukról: "A www.f21.hu egy szombathelyi székhelyű, de országos írógárdával rendelkező, kulturális, elsősorban fiatalokat megszólító weboldal, amely igényes és modern köntösben szeretné a klasszikus „nyugatos” értékeket közvetíteni. Nem tör a 20. század elejét meghatározó folyóirat magasságaiba, de a 21. század magyar fiataljainak jelzőfényt kíván nyújtani: kultúra nélkül lehet élni, de nem érdemes."

2017. december 13., szerda

"Mihály király egy jobb Romániát érdemelt volna"

A "22" folyóirat interjúja László-Herbert Márkkal


2008-ban jelent meg a Pallas-Akadémia könyvkiadónál És mit mondanak a dokumentumok a király lemond(at)ásáról. Végjáték I. Mihály román király körül amerikai, brit és francia dokumentumok tükrében című kommentált dokumentumgyűjteménye, amely 2010-ben román nyelven is napvilágot látott, a Humanitas kiadó gondozásában. Ez év december 12-én Sabina Fati interjút készített a Kolozsváron született, fiatal, jelenleg Budapesten élő, a CEU levéltárában dolgozó szerzővel. (A kérdéseket tömörítve, a válaszokat szemelvényesen közöljük.)

Fent említett könyv szerzőjeként osztja-e a monarchista eszméket?

- Nem hinném, hogy monarchista volnék, viszont a kilencvenes évek elején hatással volt rám mindaz, ami Mihály király körül történt. Emlékszem az épületekre festett vagy a királypárti felvonulásokon hordozott szlogenre: "Monarhia salvează România", vagyis a Királyság Románia megmentője, de érzésem szerint, nagyon sok román ember túl sokat remélt a Királytól és általában a királyságtól. Vagyis, az I. Károly Romániába jövetele óta eltelt másfél évszázad után is még mindig azt hisszük, hogy valaki majd megmenti az országot? Miért nem tesszük ezt meg mi magunk? A romániai, decemberi fordulat utáni királypártiság amellett, hogy egy letűnt világ iránti nosztalgia élteti, egyfajta messianizmust is hirdet. Én viszont a korszerű demokratikus, világi, önálló és erős intézményekben hiszek a karizmatikus vezetők helyett, legyen az akár király is, aki erre vagy arra vezeti az országot.

Milyen szerepe lehet a XXI. században a monarchiának?

- Egyetemista voltam Torontóban, amikor William herceg és Catherine hercegnő Kanadába látogattak. Kanadai barátaim erősen lelkesültek voltak. Bármerre fordultak meg abban a roppant országban, utcára tódult emberek százai, ezrei fogadták a fiatal házaspárt. Számomra nyilvánvalóvá vált, hogy az Egyesült Királyság királyi háza - jelképesen - egyesíti nem csak az Egyesült Királyság állampolgárait, de a Commonwealth valamennyi nemzetét is. 1999-ben az ausztráliai népszavazás elutasította a köztársasági elnöki rendszer bevezetését és II. Erzsébet mellett tette le a voksot. Hollandia és Skandinávia királyi házai is alkalmazkodtak a XXI. századhoz: az uralkodók gyermekei közönséges iskolákban tanulnak, kerékpárral közlekednek a városban, a királyi családok viszonylag normális életet élnek. Politikai szempontból az európai monarchiák szerepe jelképes, ám vitathatatlan, hogy a nemzeti vagy általában az állami egység megtestesítői. A hatalomból kikerült királyi házak iránt bizonyos fajta állampolgári közömbösség tapasztalható, ami az utolsó uralkodó kihalásával még csak növekszik, a száműzetésben születet utódok pedig már képtelenek felszítani az emberek királypárti érzelmeit.

Mihály elhunytával lesz-e még valamilyen jelentősége a román Királyi Háznak, s milyen szerep vár Margit hercegnőre?

- Inkább nem válaszolnék e kérdésre, a következő hetekben-hónapokban még meglátjuk, milyen szerepet vállal a hercegnő és miként próbál annak megfelelni.

Hogyan bukkant /László-Herbert Márk/ a király lemondatására vonatkozó dokumentumokra?

Mihály király 1946-ban

- Teljesen véletlenül. 2005 nyarán a George Washington Tudományegyetem szervezte nyári tanfolyamon vettem részt az Egyesült Államokban. A tanfolyam utolsó napján meghívtak bennünket a marylandi College Park-i állami levéltárba, ahol a helyi levéltárosok segítségével egyénenként szabadon választott történelmi eseményre vonatkozó dokumentumokat tanulmányozhattunk. Már nem emlékszem, miért épp Mihály lemondatása ötlött az eszembe, de meglepett és fellelkesített az a tény, hogy az intézményben megtalálható a témáról (egyebek mellett) az akkori bukaresti amerikai nagykövet levélváltása washingtoni feljebbvalóival. Miután sikerült nagyjából mindent lefényképeznem, amit Mihály király lemondásáról ott találtam, felkerestem Londont és Párizst is, ahol az angol Foreign Office, illetve a francia külügyminisztérium irattárában az amerikaihoz hasonló iratokra bukkantam. Egy kolozsvári hazautazásom alkalmával megmutattam a dokumentumokat Horváth Andor professzornak, aki biztatott, hogy írjak róluk tanulmányt a Korunk folyóiratnak. E tanulmányból nőtt ki aztán a könyv...

Mennyiben igazak a Mihály lemondása kapcsán elterjedő mendemondák a király gazdagságáról?

- Az általam áttanulmányozott iratokból az derül ki, hogy Mihály királynak megengedték - egy 1948. január 9-i amerikai táviratból idézek - "hogy magával hozza minden személyes holmiját, értéktárgyakon, például műtárgyakon kívül." Meglehet, hogy Mihály királynak külföldi tőkéje is volt: ugyanabban a táviratban említés történik arról, hogy állítólag likvid tőkéje Svájcban 50 ezer dollárra és 200 ezer svájci frankra rúgott. Másokra hagyom, hogy eldöntsék, milyen gazdag lehet egy lemondatott és száműzött király, személyi holmijával együtt, likvid tőkéjével vagy anélkül.

Miért nézte el Moszkva, hogy egyik csatlós országában, mint amilyen Románia, a kommunisták hatalomra jutása után még egy évig fennmaradjon a királyság?

- ...Feltételezem, arra várt, hogy miután a politikai ellenfelek teljesen lejáratják magukat, a kivégzésükig menően leszámoljanak velük... A Maniu-perben 1947. november 11-én hirdettek ítéletet. Mihály király... 1947 november 12-én hagyta el az országot. Ha nem tért volna vissza Londonból, a monarchia akár már akkor megszűnhetett volna. Ám a király, kevéssel karácsony előtt, hazatért. Még néhány napba került, amíg "lemondott".

Vajon miért fordultak el, száműzetése után Mihály királytól a szövetséges hatalmak - talán mert "a mór megtette a kötelességét"?

- Igy is lehet mondani, de az eseményeket összefüggésükben kell tekinteni: a király lemondása után, amelynek aktáit Mihály látszólag szabályosan aláírta, még milyen hivatalos kapcsolatot tarthattak volna fenn vele a nyugati vezetők, méghozzá a már akkor körvonalazódó Hidegháború körülményei között?

1990 után volt még esély a szocialista tábor országaiban a királyság visszaállítására?

- Romániában semmi esetre sem. A decemberi eseményeket követő politikai elképzelések, amelyeket a Nemzetmentési Front dominált, a lehető leghatározottabban ellenezték a monarchia restaurációját. Bulgáriában Simeon király később visszatért miniszterelnöknek és felesküdött a köztársasági alkotmányra. Az egyetlen ország, ahol népszavazást tartottak a királyság ügyében, Albánia. A szavazás gyanús körülmények között zajlott, s a hivatalos eredmény nyilvánvalóan ellenezte Leka herceg visszatérését a trónra.

Utolsó kérdésében Sabina Fati azt tudakolta, hogy a posztkommunista korszakban felnövekedett kutató szerint vajon másként alakul-e Románia sorsa, amennyiben engedélyezik a király visszatértét?

- Kérdéssel válaszolok: ki engedélyezte volna Mihály visszatértét? A kommunista Ion Iliescu? A királyság 1990-es visszaállításának kérdése olyan történelmi csavar, amelybe nem kívánok belebonyolodni. Mindenesetre úgy hiszem, hogy Mihály királynak csak akkor kellett volna visszatérnie a trónra, amikor ezt az ország megérdemli. Másképpen fogalmazva, Románia azt kapta 1990 után, amit megérdemelt. Számos szabad választás zajlott le azóta és ugyanazzal a típusú politikai osztállyal maradtunk. A mi választásunk volt, megérdemeljük. Mihály király egy jobb Romániát érdemelt volna.

Forrás: a 22 cikke eredetiben itt olvasható

László-Herbert Márkról és könyvéről itt olvashat az urszu 2 blogon: Királyi végjáték

2017. november 28., kedd

Cseke Gábor: Hóhullásban Rafira gondolok…

Odakint lehullott az első hó, és még mindig hull, hull és hull…
De csak lentig történik ez, mert aztán odalent csak olvad, olvad, olvad…
Rafi Lajos jut eszembe, meg az ő sorsa, verse…

A szél odakint a térdén töri a fákat.
Fütyülök rá. Beszél a nőkről a székely.
Torkomban érzem a vágyat:
nyalintsak vele, egy pohárral.

Na jó, ez a Rafi Lajos-féle Güdüci február, de még csak november van, és ez nagy különbség, ilyenkor begyújtani, megtelik füsttel a ház, a meleg kipáráll a szabad ég alá, elillan, futhatunk utána!

Illusztráció Rafi Lajos összegyűjtött verseihez
Nem csak Rafi teleire gondolok, hanem az egész életére. (Sz. 1970-mh. 2013)
De a teleire, azokra különösen, mert biztos, hogy a teleket többszörösen is megsínylette.
De átvészelte.
Ameddig bírta cérnával.
Rafi Lajos, a güdüci rövidtávfutó.
Maratonhoz nem volt jó.
Azaz, lehet, hogy jó lett volna, de nem tartotta érdemesnek.
Szerette a futást, de a futás maga felőrölte (lásd: távfutás, vesszőfutás. Abból kimondottan elege lehetett!)
Ha tegyük fel, meg is futotta volna a távot, mármint a maratonit, kicsi a valószínűsége annak, hogy ő érkezik be a célba. Valaki más lett volna az, aki azt mondja: Győztünk!
És utána összeroskad.
Ha valaki tudni szeretné: Rafi már előtte, jóval hamarabb összeesett.
Lehet, hogy már akkor is volt benne, dolgozott benne valami zsibbasztó. De az is lehet, hogy nem.
Elzsibbasztotta őt az élet.
Güdüctől a nagyvilágig minden zsibbasztásra van beállítva. És maratoni futásra.
És – mindenáron győzelemre!
Mert ha nem győzünk, az is győzelem. A pürrhoszi.
Olyan mint a fagy. A negatív hőség. A tartósító. A fogva tartó. A húsba vágó.
A kemény legény. Akik mi sosem lehetünk.
Csakis negatív hőség idején.

Rafival jó lenne koccintani, így igaz – ez a korai havazás kimondottan koccintáshoz való idő.
De se koccintani valóm nincs, és nincsen Rafi sem.
Mire megismerkedhettünk volna, ő sietősen eltávozott.
Csak a versei vannak (de azok vannak!) amiket ki tudja, hányadszor lapozok fel a számítógép képernyőjén, a jóbarátok összegyűjtötte, a Ferenczi Attila megszerkesztette-előszavazta, a falustárs Kozma Csaba gondozta, a Polis kiadta (2017), Ferencz Zoltán és Siklódy Ferenc illusztrálta Halottként él az isten – összegyűjtött versek, zsengéktől a torzókig, a félbemaradt gondolatokig, meg néhány fotó, a napokban érkeztek címemre, kerülőúton, valamikor, még életében készítette róla és családjáról, környezetéről Gyergyószárhegyen a jó szemű (jó kamerájú) szomszéd hölgy, Carmen Tutunaru, aki most Skóciában fotózik, hiszen ez a mestersége, s most biztosan ott talált érdemleges megörökíteni valóra, de a korábbi fotói ugyancsak élnek, beszélnek, mintha a költő ma is itt lenne közöttünk, a közelünkben, a hölgy ezért is egyezett bele, hogy közreadjam őket, de valami méltó szöveggel.

Mi lehet méltóbb Rafi Lajos emlékéhez, mint a töprengő emlékezés e korán jött hóhullásban, most abban járok, hogy a képek alá keressek illő verssorokat Rafitól, mintha ő kommentálná ezt a kis albumot, én csak asszisztálok hozzá, olyan, mintha teli tölteném a poharat, a pohárnoka vagyok csupán, aki azt ügyeli, hogy ne maradjon szomjan a Vendég, és jól érezze magát, legalább most, amikor odakint negatív hőség közeleg, és neki már semmi gondja a világgal.

Vagy talán mégis?

Csíkszereda, 2017. november 28.


Carmen Tutunaru fotói: Rafi Lajos világa


Tudtam, hogy harc lesz,
s földhöz-vert leszek,
sejtettem, vég lesz, s elveszíthetem.
De nem gondoltam, hogy győztes leszek.

(Játék)


Bennem mindörökre levelek
zörögnek,
mert ez a furcsa ősz
átverte a lelkem:
harminc esztendővel,
gyönyörű viharral.

(Ősz 2002)


Elmegyek.
Elmémnek
nekidőlt
már a
bú.

(Őszi ballagó)

Hát, még tart az enyém
a fiatal élet.
Sírok, sötét rabod.
Hiába kérlek késve…
Csak végigmértél –
azóta kések.

(Béke a cigányoknak)


Lássam végig az álmaim
a csalódással egybevetve,
Sirasson meg egy feleség
egy kicsi, bolond nevetéssel.

(Kései remény)

Nézek a napra és
nézek a fűre.
Isteni rendelés
nekem ez.
Füttyentek egyet
a hajnali égnek,
és megint csak nézek.
Csak az ostorom érti
a sorsom!

(A pásztor)

A láz, mely benned éget,
égette életem.
Naiv voltál és bután bátor,
csak azt nem tudom fölfogni hirtelen,
hogy hová mélyedtél el, kis barátom?

(A láz)

Nem kell az asztal, a takaró.
Nem kell a kéz sem, a simogató.
Nem kell a szem sem, könnyesen.
Nem kell a gyerek sem, éhesen.

(Nem kell)

Uram, én hiszem, akár fent az égen,
földön is vannak csillagok.
Fényük, bár múló, meleget áraszt,
érettünk ragyog.

(Fohász)

Hogyha szemedbe néz a Nap,
mint hogyha megváltottál volna.
Foltozott napsugár a lét.
Mintha belőlem szakadt volna.

És mintha vére folyna bennem,
minthogyha minden örök lenne,
bennem folyik tovább.

S tudod, apám… mi
kortársak vagyunk.
Zuhan magányunk s nem
tudjuk hová.

(Drága jó édesapám!)

2017. november 8., szerda

Verses napló 2

Létrán ülve

létrán ülve
lóg a lábam
lefelé

könyvet lapoz
úri kedvem
tehetem

álmodom tán?
- betűk hullnak
szitálva

felmarkolnám
valamennyit
- hiába


Futottam egyszer…

futottam egyszer
már nem tudom miért

valami elől vagy
valamiért

vagy csak úgy ahogy a szél
szalad

s hirtelen felborzolja
a hajad

ő megteheti
hiszen szabad

2017. november 5., vasárnap

Verses napló 1

(Az idei halottak napja táján rámjött, hogy a napok hangulatát rendre rövid versbe foglaljam. Máig ennyi gyűlt össze belőlük...)

Sodorja, pödri…

sodorja, pödri, nyűvi a fagy a fákat
levelet morzsol, lombot szaggat, a világra támad
engem is meggyötör, míg dermedve nézem:
fényes páncélja miként von be egészen


Rajzszöggel rögzített

A templomajtó vedlett fáján
rajzszöggel rögzített
poros papírlapon
fakuló betűkkel
a működés rendje
istentisztelet ettől eddig
imahét ekkor és ekkor
adományokat itt és itt fogadnak

egy szó sem a feltámadásról


Jéghideg kripta

a feltört kriptában jéghideg
a lángot megfojtja a szél
ne sajnáld az öröklakót
– az reszket aki él


Borodat kimérték
Kőszegremetei barátom, néhai Sike Lajos emlékére

szárnyas pinceajtód
a világra ásít,
kéngőzös homályban
Lajosom, te állsz itt,

kezedben a kancsó
– újbor? óbor benne? –
némán rámköszöntöd,
ezzel is üzenve:

“Borodat kimérték,
tiéd minden cseppje,
míg az aljáig érsz,
életed van benne.”


Örökpasztell

pasztellhamvas szürke égen
nem is tegnap nem is régen
minden sima s egész télen
ólmos napok ingalját nézem


Magát görgető
Elekes Fricinek, szeretettel

magát görgető sziszifuszként
járom a lápot
hol van már a vágyott magasság

süppedő mélységekből
rángatom ki néha
magam