2011. december 31., szombat

Egy örök adós vallomása (In memoriam Bazsó Zsigmond)


Kolozsvári egyetemista koromban kerültem közel Bazsó Zsigához: ő egy évvel alattam járt, bár a fiatalabb én voltam, csekély három évvel.
B. Zs. magyarfenesi kőművesgyerek volt, s szakmájával szinte halála percéig nem szakította meg teljesen a kapcsolatot.
Magyarfenes Kolozsvár egyik hagyományos előszobája, tizenkét kilométerre Nagyvárad irányában, a Nyugati Szigethegység lábánál, s arról híres, hogy a kolozsvári építőmunkások közel 90 százalékának itt ringott a bölcsője: apa a fiának s unokájának adta át a mesterséget, reggelente magyarfenesi családok, rokonságok egész serege döcögött be munkásbuszokba zsúfolva még a hajnali sötétben, s zengett tőlük a darabos magyar szó mindenféle építőállványokon, a panelházas fertályok hórukkos munkatelepein.
Zsiga családja is ilyen ízig-vérig kőműves família (talán a már városra szakadt fenesiek utódai esetében maradt félbe végleg a tradíció továbbéltetése, így a Zsiga két szép szál fiából már kimondott városi pennarágó lett...)
Egyetemre járva is folyamatosan dolgozott. Kemény, jó humorú, középtermetű markos legény volt, a történelem búvárlására adta a fejét, de közben kibújtak irodalmi ambíciói is, a hozzávaló oroszlánkörmökkel együtt: a népi írók falusi prózáján nevelkedett irodalmi ízlést és manírt követve, a falun élő ember gondolkodásmódját és problémavilágát jól ismerve, rövidebb lélegzetű karcolatokat írt, majd az egyetemet végezve a kolozsvári magyar napilapnál lett - s kis vargabetűvel (Falvak Dolgozó Népe) maradt -, haláláig falujáró riporter. 
Akkor kerültünk igazából közel egymáshoz, amikor 1963-tól az Ifjúmunkást tudósítottam Kolozsvár tartományból, s Attila fiunk készülődött a világra jönni. Nekünk, fiatal házasoknak, sehogy sem került elfogadható fedél a fejünk fölé, ezért a szokványos kényszermegoldáshoz folyamodtunk: bezsúfolódtunk a szülők, testvérek közé, ideiglenes túlélőnek. Az ekként megszaporodott család mit tehet egyebet? - összehúzza magát, aztán hogy ezt ki hogyan éli meg, és mi lesz az addigi, jól-rosszul már kialakult személyi kapcsolatokkal, az csak később derül ki...
Egyedül az én héttagú, két szobában tengődő családom jöhetett számításba: feleségem szülei távolabbi falucskában éltek. A két szülő és az öt gyermek mellé, mint egy zsúfolt tömegszállásra, immár a feleségem s pár hónap múlva az első fiam is beköltözött.
A szülés naptári időpontjának fenyegető közeledtével, a Zsiga javaslatára és tevőleges segítségével deszkafallal leválasztottunk egy keskeny, folyosószerű részt a különben jókora, 70 négyzetméteres „táncteremből”, ahogy testvéreimmel a közös szobánkat neveztük, a mi felünkön rekedt, gázfűtéses, egyetlen kályhát pedig átrakattuk középre a deszkafalhoz úgy, hogy fele a testvéreim irányába, a másik fele mifelénk fűthessen. Ehhez köröskörül azbeszt lapokkal kellett kibélelni a rabitzfal és a kályha közötti réseket... Az ekként lecsípett, 24 négyzetméteresre sikerült, három és fél méter magas helyiség tulajdonképpen egy vagonra emlékeztetett, ráadásul még lejtett is az egyetlen, délkeletre nyíló ablak felé, s ha történetesen leejtettük a gyerek cucliját, gurulvást meg sem állt az ablakig. 
Zsiga volt a végső megmentőnk. Életem első önzetlen jótevője. Nem akart elfogadni semmit három napi kemény kőműves- és asztalos munkájáért. Amit ugyan az én segédletemmel - milyen pancser, gyenge asszisztencia volt az! - végzett el, de azért mégis inkább egyedül. Apránként próbáltam neki törleszteni azzal, hogy filológus lévén, ilyen-olyan irodalmi tanácsokkal szolgáltam, elolvastam kéziratait, itt-ott beleszerkesztettem. Bevett szokásunkká vált közösen kiutazni vidékre, adatgyűjtés céljából. A nap első óráiban igyekeztünk túlesni az újságírói penzumon, utána pedig, délutáni vonatindulásig kávéházban múlattuk az időt, miként a régi öregek, kéziratokon dolgoztunk, novellát, verset írtunk, kinek mihez volt éppen ihlete, kicseréltük ötleteinket, kávéztunk, konyakoztunk.
Túléltünk.
Egyik ilyen kiutazás során határoztuk el, hogy télen síléccel kerekedünk fel és Magyarfenes határából indulva átvágunk a nem túl magas Magurán, a Jára völgyébe leereszkedve pedig felkeressük a helybeli fűrészüzemet, tán még riportot is írunk róla, de mindenképpen rendhagyó terepút elé nézünk, ahogy azt az annak idején divatos mintául szolgáló Móricz Zsigmondtól tanultuk, aki nem véletlenül állította egyik riportkötetének címében is, hogy „gyalogolni jó”. (Az érdekes ebben az volt, nem csak hogy becsületszóra elhittük Zsiga bá igazát, de magunk is a saját bőrünkön tapasztaltuk a fapados vagy gyalogos életközelség áldásos voltát.)
Indulás előtt Zsigáék magyarfenesi portáján korán reggel megreggeliztünk, az illemből is őszintén aggódó édesanya a kert végéig kísért bennünket, ahol a szántásra lépve felcsatoltuk síléceinket. Jókívánságait gyorsan elsodorta a szél, s számunkra akkor kezdődött az igazi, a várva várt kaland. Nehezen haladtunk a hepehupás szántáson, a fagyos göröngyökön, a hó kásás volt és olvadt, a hegy fölött tartós homály lebegett, Zsiga édesanyja azzal búcsúztatott: fiaim, vihar készül...
Nem sokat törődtünk vele, pár száz méter után kimelegedtünk, jó iramban botorkáltunk a hegy felé, s nemsokára a nem túl meredek és nem túl magas Magura kanyargós szekérútján siklottunk felfelé. A tető előtt, mintegy feleúton ért utol a kitörő hóvihar. A fagyosan süvítő, mindegyre nekilendülő szél majd letaszított bennünket az útról, amit egyre nehezebben ismerhettünk fel a szembe támadó hózápor miatt. Ennek dacára kimelegedve, harcra készen tapostuk tovább a kavargó friss havat. Akkori szokásom szerint fedetlen fővel indultam útnak, s nem vettem észre, hogy amúgy gyatra hajzatomon hamarosan csimbókokban állt a jegessé tapadó, vizenyős hó. Zsiga énmögöttem tologatta előre magát sílécein, s olykor egy-egy szaggatott mondatot megeresztve igyekeztünk elűzni a fenyegetve közeledő este árnyát. De nem igazán értettük, mit mond a másikunk, hangunk elveszett, elsodorta a szél a hópelyhekkel és kitartó vonításával együtt.
Nem is tudom, menetelés közben mikor kiáltott Zsiga erőteljes állj!-t, de egyszer csak azt éreztem, hogy valami nagy erővel hirtelen a fejemnek csapódik. A váratlan ütéstől rögtön lefékeztem, s dühösen hátranéztem, honnan érhetett a támadás?
Zsiga ezalatt beért, s mellém araszolva torkaszakadtából a fülembe harsogta:
„Gyorsan, itt van a sapkám és tedd fel, hisz lefagy a füled!”
Tiltakozni akartam, de ő nyomban havat markolt, előbb csak gyöngéden, majd mind alaposabban dörzsölgette vele mindkét fülem felső cimpáját, én még akkor sem értettem buzgóságát, mert az általa emlegetett fagyásból egyáltalán nem éreztem semmit. Csak amikor a fejemen jócskán lötyögő, mindegyre homlokomba csúszó, számomra annyira idegen és kényelmetlen gyapjúsapka alól tekintettem a sűrű homályba vesző világba, kezdett lüktetni-sajogni-égni fülemben az újra áramlásnak induló vér; mintha apró, perzselő tüzek gyúltak volna a füleim helyén, sajgott tőlük az egész cimpám, s igazából akkor kezdtem begyulladni, amikor nagy nehezen a fűrészüzemhez értünk, s a gyári vendégszobában fellángoló tűz mellett Zsiga elárulta: ő volt az, aki jókora hógolyót vágott hozzám, mert másként nem tudott érintkezésbe lépni velem...
Én meg, ott a tűz biztonsága mellett, azt vallottam be neki, hogy miközben a Jára völgye felé ereszkedtünk és ő a tapasztaltabb síző jogán előre vágott, három olyan éles helyzetből menekültem meg az utolsó pillanatban, amikor a nagy ereszkedési sebesség miatt már-már felkenődtem az utamat keresztező fák egyikére-másikára. Kiabáltam ugyan Zsiga után, hogy várjon meg, de a lendület őt is tovalendítette, a még tomboló vihar miatt pedig most ő volt az, akit nem ért utol segélykérő kiáltásom.
Zsiga később is fürgébb volt nálam: hamarabb itthagyta e világot. Pedig még jócskán várhatott volna. Embersége, büszkén viselt parasztsága, nagy lelke, minden anakronisztikussága és darabossága, csököttsége életem része volt, énem kiegészítője, alteregója. Immár sose tudom őt utolérni. Számomra ő az egyik igen nagy hiány. Mikor Bukarestbe költözésem miatt el kellett válnunk, annyira hiányzott nekem a közelsége, akár a levegő. Úgy tudott barátian dorgálni, valahányszor tévedtem, hogy attól mindig valósággal megkönnyebbültem, és nem tudtam rá megorrolni, sőt, egyenesen büszke voltam a véleményére.
1983-ban, hosszú távollét után felkerestem Kolozsváron. Kétségbeesetten vitatkoztunk a konyhájukban egy egész délutánon át a világ állásáról. Ő meg volt győződve arról, hogy a rendszer a vesztébe rohan, hogy a személyi kultusz mindenre rátelepedik, én pedig azt próbáltam elmagyarázni neki, hogy egyetlen ember sem képes mások segítsége nélkül kézben tartani az embereket, a fő problémát tehát a kultuszt fenntartó és tápláló udvaroncok jelentik. Lelkem mélyén éreztem, tudtam, hogy a két igazság csak együtt érvényes, de mert mindketten egyre hajtogattuk a magunkét, azzal váltunk el, hogy reméljük, megérjük még: kiderül egyszer, kinek is lesz igaza. E vitát leszámítva azonban hiába próbáltuk megütni a régi hangot, valami fals lett a kapcsolatunkban. Őszinték voltunk, de óvakodtunk egymástól. Nem akartuk bántani egyik a másikat. Már csak a régi emlékek ragyogtak bennünk föl - azok is időben egyre távolabb.
Egy kisregényének megjelenésén kívül minden próbálkozása, alkotása az újságok tünékeny oldalain szunnyadnak - feldolgozatlanul, értékeletlenül. Örök adósának érzem magam, s tudom, hogy kötelességem lenne belevágni a feltárásba, de azt hiszem, ezzel az elindított emlékgombolyítással lélekben lassan magam is Zsiga után eredtem, a találkozás reményében.


(Forrás: Cseke Gábor Jelentések - magamról. (Emlékezések ellenfényben). Polis, Kolozsvár, 2009.)


*


Bazsó Zsigmond – írói álneve: Kőműves Zsigmond (Magyarfenes, Kolozs megye, 1938. szeptember 15. – Kolozsvár, 1997. január 24.) magyar újságíró, novellista.
A Babeş-Bolyai Egyetem történelem szakán szerzett tanári oklevelet. Írói álnevét fiatalkori szakmájáról vette. 1963-tól a kolozsvári Igazság belső munkatársa; társadalmi tárgyú publicisztikai írásaival, szépprózájával és riportjaival más lapokban is jelentkezett. Első karcolata 1960-ban látott napvilágot az Utunkban. Munkája a Bolond ősz című kisregény (Kolozsvár, 1970), melyben egy erdélyi falu életét festette le érzékletesen, részletekig menő tárgyi ismeret birtokában. Riporttal szerepelt a Kötések, sodrásban című antológiában (Bukarest, 1979).Az 1989. decemberi eseményektől a Szabadság néven futó lapban folytatta pályafutását. Jól ismerte a falusi embereket, maga is Magyarfenesről ingázott be minden nap a kolozsvári szerkesztőségbe. Érdemleges recenziót Kormos Gyula írt kisregényéről Bazsó Zsigmond: Bolond ősz címmel. (Utunk, 1970. június 5.)


(Forrás: Wikipédia, ROMIL)


*


Egyik utolsó cikkét, mely néhány hónappal a halála előtt született, a Szabadság 1996. május 18-i számából idézzük (3. oldal)


Rekordtermés?


Várjuk meg a betakarítást. Várjuk meg, amíg tároló kasokba kerül a még alig kikelt kukorica, miközben a pityóka ott vesztegel a földben, mozdulni sem akar.
A fentieket bosszúsan írom, annak kapcsán, hogy megjelent egy hír, miszerint: "Románia gabonatermése rekordot ér el a jelenlegi piaci évben, összesen 19,9 millió tonna búzára, kukoricára, árpára és rizsre lehet számítani".
Az idézetet az Egyesült Államok mezôgazdasági minisztériumának jelentésébôl tallóztuk.
Washingtonból tényleg olyan jól odalátni a mezôségi, olténiai búzatáblákra, vagy az észak-moldvai, csíki és Gyergyó vidéki pityóka-földekre?
Ezt sem hiszem el.
Illetékes nyilatkozókat megkérdezném, hogy ez a közlemény mennyire politikai indíttatású, ugyanis én politikában nem vagyok járatos, de úgy madártávlatból ismerem a földeket, a falvakat erdôtôl mezôig. S mint ilyen, állíthatom, hogy nagy gondban vagyunk — mármint mi, földművelők. Olyan fertőzöttek a szalmásgabonák, hogy azonnal permetezni kellene, de nincs pénz, amivel a méregdrága vegyszereket megvásárolhatnák a gazdálkodók, mezôgazdasági társulások. Mi több, a hathónapos tél után most itt a csapadékkal túladagolt május, hozzá sem lehet nyúlni a földekhez, már ki számolja, hány nap óta.


2011. december 30., péntek

Névjegy a fotográfia asztalán



Ádám Gyula szerint a szakma buktatói nem számítanak - csak az eredmény

November elején a csíkszeredai Ádám Gyula Magyar Művészetért-díjas fotográfusnak tárlata nyílott meg Budapesten, az egyik legrangosabb galériában, amelynek vezetője Katkó Tamás fotóművész, s művészeti tanácsadói a legfontosabb szakmai szervezetek képviselői: Haris László fotóművész, Kincses Károly fotótörténész és Korniss Péter fotóművész A szakmai megmérettetésen túl, Ádám Gyula ugyanebben a hónapban töltötte ötvenedik életévét. A beszélgetés jó alkalom a mérlegkészítésre.*

Fotó: Márton Ildikó

Kezdjük a tárlattal. Mutasd be a Kolta Galériát, ahol e napokban zárt be november 10-én megnyitott fotókiállításod.
A Kolta Galéria Budapest szívében egy fotós fészek, a fotósok rangos találkahelye, nevét dr. Kolta Magdolnáról kapta, aki a magyar fotóelmélet egyik meghatározó alakja, tragikus körülmények között, fiatalon hunyt el. Meghívásos alapon lehet ott kiállítani. Jómagam talán két éve kaptam a meghívást, s előtte üzentek is, hogy a meghívást vegyem nagyon komolyan, mert ez inkább megtisztelés. Azelőtt nekem volt már 4-5, jó visszhangú kiállításom Budapesten, Barabás Zsolt barátommal együtt, azokkal a képekkel, amikkel a fotó világába a kilencvenes évek elején közösen beléptünk. S miközben az a kezdetekről szólt, a személyes névjegyemet igazából csak most tehettem le.

Mennyire tartottad fontosnak ezt a tárlatot összehozni? Hogyan válogattál? Milyen jellegű képekkel kívántál a budapesti közönség elé állni?
Mivel a korábbi tárlatok inkább néprajzi rendezvények járulékos, illusztratív elemei voltak, szerettem volna végre fotográfusként is megmutatkozni. Ez nem csak hogy megtörtént most a Kolta Galériában, hanem december 7-én az a megtiszteltetés ért, hogy ugyanabban a teremben, még a képeimmel a falakon, tartotta évzáró közgyűlését a Magyar Fotóművészek Szövetsége. Ennél jobb, szakmaibb időzítésről nem is álmodhattam volna...
A válogatás munkája közös volt. Akkor érzem magam biztonságban, ha néhány fotóm, amikhez lélekben nagyon ragaszkodom, jelen van a falakon. Ezeket mindig vegyítem az újakkal, s így sikerül szinte mindenféle fotós nyelvezeten megszólalni. Az egy, amit még nem próbáltam ki, az az üveglemez... Soha nem csináltam problémát abból, hogy mivel és mire fotózzak. Ami épp kéznél volt, azzal. Egy volt a fontos, hogy amit meg kell csinálni, azt meg kell csinálni. Nem ábrándoztam fölöslegesen. Voltak nehéz időszakaim is, amikor gyenge technikával dolgoztam, de akkor is születtek jó munkáim. Nem azt mondom, hogy a jó szerszámra nincsen szükség, de a hozzáállás is nagyon számít. A jó technikai tudás, alapozás pedig nélkülözhetetlen, akár a képzőművészet esetében. Tudni kell, mivel mit lehet a legeredményesebben kihozni... A tárlat anyagát minden különösebb szorongás nélkül engedtem útjára. Azt mondtam: ez van, a képekben kivétel nélkül önmagamra ismerek. Annak ellenére, hogy a végső válogatás nem az enyém volt, hanem a tárlatrendezőké, két igen neves fotográfusé.

Ádám Gyula: Csángó leány
Milyen szakmai súlya volt a megnyitónak mint eseménynek? Hogyan zajlott le? Milyen tanulságokkal szolgált?
A tulajdonképpeni megnyitó alig pár percből állt: köszöntötték a vendégeket, volt egy rövid műsor, Ökrös Csaba népzenész közreműködésével, majd átvonultunk a díszterembe, ahol egy hosszú szakmai beszélgetés vette kezdetét, aminek a levezetését a nagy tudású fotográfus, Haris László vállalta magára, anélkül, hogy valaki fölkérte volna. A közönség jó része fiatal fotográfus, fotóriporter volt, akik ott vannak a sajtófotó élvonalában. Ebben a hangulatban egycsapásra megértettem, hogy a szakma buktatói, nehézségei, az akadályok végül is mind nem számítanak, egyedül az eredmény a fontos és arról kell beszélni, sosem a körülményekről. Azokat egyszerűen vállalni kell, ha fotózni akarsz, és le kell gyűrni, de nem állhatnak közéd és a munkád közé.
A másik nagy öröm és szakmai elégtétel a számomra, hogy a tárlat előtt régi álmom teljesült. Mindig vágytam megtudni, hogy Korniss Péter, akit szívből becsülök és csodálok, miként vélekedik az én fotóimról. Kereken két és fél órát tölthettem a mesterrel kettesben, a már berendezett tárlat képei előtt, nagyon tartalmas beszélgetést folytattunk, sok őszinte dicséretet s kritikát is bezsebelhettem.

Ádám Gyula: Repülj!
Kérdéseiből kiindulva, a moderátor Haris Lászlót milyen szakmai problémák érdekelték?

Sokat időzött annál, miként történt a váltás az analóg és a digitális fotózás között Erdélyben és az én esetemben. Külön téma volt a fotótáborok kérdése, a hozzá hasonló nagy mesterek ugyanis idegenkednek a közös munkától, attól, hogy egy csapat fotós egyetlen alanyra, helyzetre, témára összpontosítson. A Hargita Megyei Kulturális Központ fotótáboraiban viszont, amelynek Haris is visszatérő vendége lett, egészen mást tapasztalt: azt, hogy mindenki önállóan dolgozhatott, választhatta meg az útvonalát, dolgozta ki a programját, munkabeosztását. Nem véletlen, hogy egyik legutóbbi kiállításán a mester olyan remek panoráma képeket állított ki, amelyek oroszlánrészét HMKK-táborban fotózta! Az is érdekelte, hogyan értékesítettem azt a kapcsolatrendszert, amire fotózás közben szert tettem. S ennek mentén aztán komoly vita bontakozott ki arról, fontos-e egyáltalán az előzetes terep- és személyi ismeret, vagy csak az eredmény számít. Abból indultunk ki, hogy a fotós előtt halad egy szekér, s közben gyönyörű nyomokat rajzol a porba. Te odamész és lefotózod, s akkor el kell dönteni, kié az érdem: a fotósé vagy a szekeresé? Az én álláspontom az volt, hogy is-is. Mert teszem azt, a karcfalvi templomról készíthet egy igen jó fotót az a külföldi is, aki épp csak átutazóban pillantja meg, és akkor csakis a minőség számít. Viszont a valóság és a terep alapos ismerete sokat nyomnak a latban. Számos személyes élményem igazolja ezt. De végül csakis jó fotóról és rossz fotóról beszélhetünk. Ettől függetlenül pedig, jó fotósról és rossz fotósról. A kettő között pedig nincs mindig törvényszerű megfelelés!... A beszélgetésünk végén aztán mindenki elmondhatta a maga saját történetét, amit alaposan ki is használtak az éjfélbe nyúló vitában. Egész odáig menően, hogy átbeszéltük, meddig van jogunk beleszólni mások életébe, körülményeibe, mert a vélemények ebben is megoszlottak.

Miután mindennek vége lett, milyen gondolataid támadtak fotós pályafutásoddal kapcsolatosan?
Korniss Péter tette szóvá, hogy vissza-visszajár erdélyi színhelyeire, így Székre is, de most érdekes módon, nem a hatóságoktól kell tartani, mint régen, hanem az emberek lettek mások, zárkózottabbak. És ezt a nekiszabaduló médiának lehet köszönni. A rendszerváltás előtt egyszerűen nem volt annyi fotós. Egy mai rendezvényen viszont annyian nyüzsögnek, hogy meg se lehet őket számolni. Majdnem mindenkinek gép van a nyakában. Ami nem baj, sőt, viszont az emberek azért tartanak tőlük. És ez már baj. Régebben, amikor egy kisebb közösségben felbukkant egy-egy fotós, az félig-meddig ünnepnek, eseménynek számított.

Ha valamilyen objektív körülmény miatt elmaradt volna a tárlat, most hiányzana az életedből vagy sem?
Nagyon! Mert ez a kiállítás kiegyensúlyozott bennem valamit. Eddig minden tárlatomra belső szorongással, kétellyel, bizonytalansággal indultam. Most mindvégig felemelő, álomszerű érzés fogott el, tudván, hogy amit a Kolta Galériába szántam, állja a helyét. Jólesett! Egyetlen negatív gondolatom se támadt közben, míg máskor el nem hagytak volna... Az állomásról megérkeztem a Ferenciek terére, erre a gyönyörű helyre, s mindjárt szembe megyek egy nagy bannerrel, a meghívón szereplő csángó portréval. Semmi fölösleges szöveg, egyszerűen az áll rajta: Ádám Gyula fotókiállítása... Megtorpantam, gondoltam, fordulok egyet hátra, hát ott is egy nagy plakát... Úgy felpörgették az eseményt, hogy éjjel egykor, a saját tárlatomról szabályosan meg kellett szöknöm, mert már nem bírtam tovább... Végig éreztem, hogy minden oldalról a szakma vesz körül, és megerősít minden eddigi elképzelésemben. Pedig ha azt vesszük, teljesen szétszedtek, faggatóztak, hogy miért így és miért úgy, olyan aprólékossággal, hogy ilyenben sose volt részem. A tárlaton szerepeltek fiatalkori képeim is, amik a nyolcvanas években készültek. De ezek nem az ötven éves születésnap miatt kerültek a válogatásba - arról az egész tárlat alatt egy szó sem esett, csak egészen a végén -, hanem mert az válogatók egyenrangúaknak találták a mai alkotásaimmal. Mert ugyanakkor felkerültek a falra a legújabb képeimből is! Rendezőelvként a látvány és a technikai sokféleség működtek, viszont ami a falra került, az nagyon egységesnek hatott.

De mert szóba került az ötvenedik születésnap, mi az, aminek a következő évtizedekben még föltétlenül a végére akarsz járni?
Az utóbbi időben sokszor elgondoltam, mi a fenének futok én ki a falumba, hogy zúzmarás képet készíthessek? Minek az nekem? Nem fotóztam már eleget? Annyi feldolgozatlan képem van, hogy életem végéig elbíbelődhetnék velük. De oly sok nyomorúságot, szerencsétlenséget fotóztam már életemben, s a szépség valahogy kimaradt belőle. Vagy nem vettem észre, vagy mert nem volt fontos. Most viszont belefér ez is. Jól érzem magam utána. Ha sokáig nem történik semmi körülöttem, akkor nyugtalankodom. De szerencsére, mindig van valami, amire muszáj felfigyelni.

Mostanában mintha látványosan visszakanyarodtál volna karcfalvi gyökereidhez. Mit jelent számodra spirituálisan a szülőfalu?
Most valahogy mintha inkább az enyém lenne. Olyan munkákhoz segít ma hozzá, hogy én is alig hiszem. Szinte ki se kell mozdulnom a szülői házból, s akár a szomszédból is az ölembe hull a látvány. Kimondhatatlanul boldog voltam, hogy nemrég készült két karcfalvi fotóm is kiváltotta a budapesti tárlaton a szakma legmagasabb elismerését. Igaz, fiatal korom óta vártam arra, hogy azokat elkészíthessem. Álmodtam róluk, nem is egyszer! S nem csak ezekről vannak látomásaim! Aztán váratlanul, egyszer csak megtalálom őket az életben. Ezek szerint, valahol, mégis csak számít, hogy mennyire kötődsz valamihez. A környezetedhez. Az életedhez. Álmaidhoz.


Ádám Gyula (sz. 1961, Karcfalva) fotóművész. A marosvásárhelyi művészeti középiskola végzettje. A Hargita Megyei Kulturális Központ grafikusa fotótáborainak és fotótanfolyamainak koordinátora. 2006-ban megjelent önálló fotóalbuma (Arcpoétika) eddigi legjobb munkáiból készült válogatás, szakmai önvallomással. A 2008 végén megjelent, a Székelyföldi vízikerekek nyomában című tematikus fotóalbuma elnyerte a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár Legszebb könyv díját. Ugyanebben az évben fotóművészeti munkásságáért Magyar Művészetért Díjjal jutalmazták.

* Az interjú az Új Magyar Szó Színkép melléklete számára készült. Megjelent, némi változtatással a lap 2011. december 30-i, szilveszteri számában.

2011. december 29., csütörtök

Erdélyi és csángó költők / Hajnal László


(Sz. Békéscsaba, 1902. dec. 31. – mh. 1944 telén, Budapest) – költő, író. Mint emigráns a 20-as évek első felében és közepén Erdélyben élt. A Magyar Szó, Tavasz, Zord Idő, Napkelet, Vasárnap és Vasárnapi Újság munkatársa, a Keleti Újság leggyakrabban közlő szerzői közt szerepelt verssel, prózával, színművekkel, irodalomkritikai és irodalompublicisztikai írásokkal. Az aradi Fekete Macska c. erotikus és irodalmi lap, majd a Komédia c. kolozsvári élclap szerkesztője (1923). Romániában megjelent kötetei: A szolga éneke (verseskönyv, Mv. 1920); Kócos (két egyfelvonásos színjáték, Kv. 1921); Ilyen vagyok! (versek, Kv. 1924); Magányos éjszaka (versek, Mv. 1926); Loriel (regény, Kv. 1926). Utóbb Budapestre költözött, ahol újabb kötetekkel jelentkezett. A nyilas terror áldozata lett. (Romániai Magyar Irodalmi Lexikon) * A válogatás az Ilyen vagyok! c. kötet alapján történt, forrás: Kájoni János Megyei Könyvtár, Csíkszereda, Dokumentációs Részleg.




Nagyságos Páris!


Nagyságos Páris, puha öledbe 
Lehajtom rossz fejemet én is! 
Ha ütés lesz a simításod, 
Ha csókod romlott, szived vásott, 
Ha végén elűzöl, mint mások, 
Szomjas szemembe szívlak mégis, 
És gyereklánnyá festett szádat 
Te, százszor cédák fáradt anyja, 
Megcsókolom, aztán megszánlak...!


Mert jaj, tudom, gyilkos mesterség 
Ezer éven át sarkon állni, 
Lesni a pihentvérűk jöttét, 
Rájuk kacagni, hogy a törpék 
Érezzék, minden villanykörtét 
Értük gyújtottak s egyre várni 
Fiatal, csergő embervérre, 
Hogy petyhüdt szájad sápadt szinét 
Pirosra fesd velük egy éjre ...!


És nem jobb, hogy a midinettek 
Tizenhatéves, friss cseresznyék, 
Hogy a köd és villanyban kéklik 
S a roskadt bulöváron végig 
Szerelem fröccsen fel az égig...! 
Liliom szeme Kolozsvárt ég 
És Kolozsvárt maradt négy nyáron 
Minden sóvárgó hitem, lázam, 
Éh-szomjas, szép fiatalságom!


Fejem lehull, éreti gyümölcs, 
Öledbe, Ady Bakonya! 
Szeresd e nyúzott, csúf fejet, 
E duzzadt szájat, kék szemet, 
Mely némán, nézve kéreget, 
Mert érzi, itt az alkonyat! 
Szeresd e vásott, rossz fiút, 
Ki Liliom szemébe nézett 
S most reszketve öledbe fut!




Őszi dal


Fut az őz az őszi kertben 
Rigó rikolt, jaj be kár! 
Zúzmara sincs, szél se lebben 
Mégis elfutott a nyár!


Haj-hó! tavalyi világ!
Ki se zöldült még a lombja
Már is hull az ág!


Fejem barna bokra ép még, 
Kezem sújt, ha sujtni kell, 
De szivemben rozsdaláng ég, 
Meg se nőttem, hullni kell.


Haj-hó! tavalyi világ!
Fogy a fonnyadt talmi jószág,
Hull a mákvirág!


Csengő csillag, néztem én is, 
Vak hegedűs, rossz a húr, 
Elhullani rosszabb mégis 
Visszahozhatatlanul.


Haj-hó! tavalyi világ!
Addig adtam, szedtem, vettem,
Mig kihunyt a láng!




Öregember


Be jó az öregembereknek...!


Ebédután ma elaludtam 
S a felviharzó tengereknek 
Minden hullámverését tudtam. 
Kívülről tudtam. Csigahéjak 
S kimúlt kagylókból fagyott gyöngyök 
Hulltak elébem s magaménak 
Éreztem minden kis göröngyöt. 
Sirt, dühöngött a mérges tenger, 
De én kacagtam : ember! ember! 
Sár van a hullámlocsolt parton? 
Gyere a szivem odatartom! 
A leheletem megmelenget, 
Gyerekek, gyertek gyermekemnek! 
Kis franciák, magyarok, senkik, 
Fajáról nem kérdek meg senkit, 
Gyenge vagyok, a kezem fárad, 
De szemeimből szikra árad... 
Öregember, szomorú ember, 
Már csak figyel, gyűlölni sem mer! 
Mért néztek rám megijedt szemmel, 
Poincaré nem öregember! 
Kígyókat táplál férges vére, 
Na, minden félelemmel félre!
Az öregek mi vagyunk, gyertek... 
Nálunk várnak a békekertek, 
Sátort raktunk a szeretetnek, 
Mi nem látjuk, ha verekednek, 
Nem látjuk a pandúrt, ha mérges, 
Gyilkos szivet sem, mikor érdes! 
Mi fütyülünk a tengereknek!!


Be jó az öregembereknek...!


Felébredtem. Az utca sáros,
Lenn berúgott kocsis ugrándoz.
Ostorral ver egy rossz lovat
A sarkon átfut egy vonat,
Rajta kofák fürtökben lógnak...
Mért élnek, ha mindég loholnak?!
A kocsis mért röhög vakon,
Mikor meglát az ablakon ?!
Az ablaknál én miért állok
Hiszen mindent, mindent utálok!
Kofát, kocsist, bankárt és pénzt is,
A sötétséget és a fényt is!
Minden szürke és minden sáros
És Páris, ez a szajhaváros,
Úgy rámdől, mint az unalom
A végnélküli utakon!
Mért kell húszéveseknek lenni,
Ha nem tudunk Embert szeretni,
Csak nőstényt! Vagy még azt se! Nem... nem.
Csak magunkat a nőstényekben!!




Liliom!


Liliom, fullad a hangom, 
Fertőben fürdik a sziv! 
Hol van az angyali rangom, 
Ujhódni újra ki hív? 
Hol van a nap tüze rejtve, 
Hol van a puskadörej ?! 
Hol, aki mondani merje: 
Hajnal ma engem ölel!


Hol van a lány, aki bátor
Senyvedni testem alatt?
Száz fut a Grand Boulevardon,
Döngeti száz a falat!
Egy lányt ha kérdez a szem meg,
Boldogan száz szem felel,
Romlottan üdébbek, szebbek,
Egy lány nincs . . . senki se kell!


Liliom, fullad a mellem, 
Roskadva reszket a kéz, 
Harcolni önmagam ellen 
Nehéz már, ez az egész! 
Harcolni önmagam ellen, 
Harcolni önmagamér' 
Nem tudni, hol van az ellen, 
Csak érezni, hogy ver a vér...!




Rotondi éjszaka


Éjfél. A Rotond méhe tágul! 
Ki zörög még a zongorán ? 
Fejem a zöld méregtől kábul, 
A montparnassei éjszakábúl 
Menekvés nincsen ily korán.


Abszinttól krákog száz torok, 
A szemek fénye elfakul, 
Magam hiába lángolok, 
Az éjféli vad vándorok 
Szájából trágár nóta hull!


A szegletekből csók csorog! 
Tüzet harap, ki szájba tép! 
Itten csak én nem csókolok, 
Egy gyáva lányra gondolok, 
Ki minden perccel messzebb lép.


A méreg zöldje rám tapos... 
Már nem is fáj, hogy meghalok! 
A sir talán tisztára mos... 
Brr! Liliom szájára most 
Arany csókol halálmagot...



2011. december 28., szerda

Erdélyi és csángó költők / Forró Miklós


Sz. Leoben-Göss, 1946. Író, költő, újságíró. Iskoláit Marosvásárhelyen végezte. 1978-tól rendszeresen publikál rövid prózát, verset, jegyzeteket, interjúkat, cikkeket és riportokat. Kötetei: Az idő szorításában. Versek. Infopress Rt. é.n.; Mihály kék ege. Publicisztika, rövidpróza. Pallas-Akadémia, 2004.




Tél falun


Csak
mély
sötétség
vakító
csend
a hallgatás
fehér fátyla
alatt
füstkarikákat
eregetve
alusznak
a házak
kemény
csikorgó
hosszú
a tél
akár a kutyák
éles
vonítása.


Csíkszereda, 1983. február 19. 
(Eredeti változat Marosvásárhely, 1967. október 23.)


Téli este Szentmihályon


Rázzák a nagy szitát odafenn
rázzák, rázzák
többen is haladunk immár
ötvennél-száznál
kisebb csoportokban,
le-le szakadozva
lassan ösvényt taposunk
a süppedő hóban
hatalmas a csend,
az égi szemek csukva,
csak kunyhók szentjánosbogár szemei
lejtnek fura táncot a kerítéseken
s előttünk a hóban
és odafenn a szitát
egyre csak rázzák,
ha hajnalig így hull
magasabban járunk
valamennyi háznál.


Csíkszentmihály, 1984. január 22.




Gyerekkori rondó


Anyóka csöndes volt
mint a fehér falusi estek
a köszönésre is csupán kis bólintás
volt a felelet —
Istenem, mennyi titkot őrizhettek
e kézelőgombnyi szemek...
A kert is a régi volt
derékig ért a fű
várva-várt virágillat csalogatott
de a kedvenc, öreg vackorfám
nem találtam —
úgy mondták még tavasszal kivágták —
anyókánál is vénebb volt szegény.


Csíkszereda, 1989. augusztus 25.




Jelzőtüzek


Mintha valahol a messzi Amerikában járnék,
irokézek s apacsok földjén,
a domboldalakon s a völgyekben,
hegygerinceken s kertek szegletében
kanyargó füstfellegek szállnak;
lám elmúlásra ítéltetett a tavalyi avar,
jelzőtüzek figyelmeztetnek:
immár tavaszban járunk,
rövidesen benépesülnek rétek, mezők.


Ratosnya, 1984. április 12.




Metamorfózis


A sárga veríték 
róla csak amúgy szakad 
dorombol, simogat, rád néz 
szorongatja ujjaid, tenyeredhez tapad 
majd szédületes táncba kezd 
egyre csak forog, meg nem áll — 
aztán elcsendesedik a ritmus 
lassú valcert járnak a korongok 
s mire magához térhetne a pillanat 
előtted egy karcsú váza áll —


volt s nincs agyag.


Csíkszereda, 1984. február 20.



2011. december 27., kedd

Dal a huszadik századról

Nagy Imre a bajuszát pödri
Szabó Zoli barátom (ingyenvisz.hu, huszadikszazad.hu) hónapokkal korábban jelezte, hogy dalszerző kedvében szívesen venne tőlem egy dalszöveget, egy amolyan valódit, ami aztán nótára ösztönözné. Az ilyen kérésekre jellemző szokott lenni, hogy az ember azon melegében éppen nem igazán képes rájuk válaszolni, viszont annál inkább növekszik benne a feszültség amiatt, hogy képtelen a várakozásnak megfelelni.


A téli napforduló az én esetemben már számos görcsöt feloldott az évek folyamán. Betegségből gyógyított ki, szerencsés fordulatoknak kedvezett, meghozta a várvavárt ihletet... Most se történt másként: egyik napról a másikra megszületett a dal, amiről álmodoztam. Örömmel küldtem el Zolinak, és bár ma sem tudom pontosan, hogy sikerült-e eltalálnom azt az aranyegyensúlyt, mely a szándékot végül is eredménnyé avatja, részemről a dolgot lezártnak tekintem, a rendelést teljesítettnek. Most már csak az van hátra, hogy a szöveget is mellékeljem, bizonyíték gyanánt.



Az újratemetett bajusz


minket egy múzeumba zártak
foglárunk a huszadik század
kulcsait zörgeti úgy kerengünk
a dicső múlton elmerengünk


okosodunk mi ostobák
imádva isten ostorát
itt látni dózsa bocskorát
s jönnek szépen 
jönnek sorba:


korvinok hollója
déryné ollója
petőfi zekéje
pató pál ekéje
ady mély mámora
kossuth és tábora
radnóti gyilkosa
zrínyiné vánkosa
rotschild pár bankója
márai naplója
bodor péter kútja
csoma sándor útja


a sor végén örök álmát alussza
nagy imre újratemetett bajusza

2011. december 22., csütörtök

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (26)


KOVÁCS ANDRÁS FERENC
Fragmentum


Légy fölösleges!
Ellobban arcod — költők
nincsenek, se költészet.
Csak egyetlen vers
létezik — a mindenség
egy költemény végtelen
változatának
álma talán… Ha a csend
kitárul, s tágul a szó
is az isteni
szépség tériszonyában —
teremt, nő az időben.
Csak egyetlen vers
létezik… Amelyet írsz.
Örökkön ismeretlen
mégis előtted —
nem köti vágy, se törvény.
Könyörtelen teljesség
másaként. Amit
magadra mértél, meg sem
értheted… Nincs irgalom.
Csak egyetlen vers
létezik.


Kovács András Ferencet (a legendás KAF-ot, sz. 1978) ország-világ irígyli üstökös sorsa okán, a virtuózoknak kijáró tartózkodó elismeréssel. Ami az övé, az az övé. De szerencsére, tobzódó mívességén túl is van, még él a millió arcú költészet.


CSEKE GÁBOR
A teljesség tébolya


Fontosságod füstje fehér
bodor ábrát firkál az égre -
minden csupa térzene
amit elér
tobzódó költészeted
buján összefonódott karok
tapadása kész igézet
tébolyodó polip csápoló
szorításában elalélt
menyasszony tánca
egy forgalmas vasútállomás
peronján ahol naponta
törlik fel a vért és össze-
szedik a költők által elherdált
babért
mert vannak ám költők
nem is kevesen és ölükben
a múzsák fagyos alfelük
melengetik
azon merengve hová
lett a mérték
a rend derűje bizalmas
mosolya
mely rád ragyogva
versbe öltözik?

2011. december 21., szerda

Interjúk - digitalizálás ürügyén

Korábbi bejegyzésekben már jeleztem, hogy december folyamán több, általam digitalizált mű is felkerült a Magyar Elektronikus Könyvtárba. Közéjük tartozik Krebsz János Az igazi Péhoward c. szatirikus regénye, illetve Oláh István üvegHARANGJÁTÉK CSÍKBAN c. drámája. Az esemény kapcsán mindkét szerzővel rövid interjút készítettem a Káfé főnix számára, szövegüket most ide is elraktározom.




Az Igazi Péhoward visszatér…


Aki válaszol: Krebsz János
Aki kérdez: Cseke Gábor


Mit gondolsz, mit szólna P. Howard, ha elolvasná az Igazi Péhoward-ot?


Mivel Rejtő csak anyagi célokból írt (manapság vámpír-történeteket vagy szakácskönyveket gyártana), valószínűleg érdektelennek tartaná a piacképtelen regényt. Tudjuk, készült a „nagy mű” megírására, csak sosem volt rá ideje, meg kártyázni is nagyon szeretett, nemigen olvasna olyan könyveket, amelyek csak az idejét rabolják. Talán vannak az enyémben oldalak, amelyeket elé téve, elismerne magáénak, mert mindenre nem emlékszik az ember….


Apropó, milyen szálak fűznek Rejtőhöz?


A magyar irodalom egyik nagy ígéretének tartom. Tíz-tizenöt évente nekigyürkőzik egy esztéta vagy kritikus, hogy behelyezze a kánonba – teljesen sikertelenül. De ugyanúgy 10-20 évenként ki lehet adni, fölfedezi a fölnövekvő olvasóközönség, van benne valami időtálló. Humora van és emlékezetesen megrajzolt karakterei, sok-sok középszerűség, és itt-ott egy zseniális villanás.
Amit megpróbáltam utánozni, az a proli egyszerűség, amely teljesen idegen a kultúra meg a felsőbb osztályok (döntéshozók) világában, de kiválóan tájékozódik és ítélkezik ebből az alsó perspektívából a józan ész nevében.


Hogyan oldanád meg saját módszer szerint az európai válságot?


Maradva a Rejtői eszközkészletnél: jókat és rosszakat külön felsorakoztatni, egyik sor jutalmat kap, a másik két pofont, aztán hazamehetnek. Persze benne van a játékban, hogy eltéveszti az igazságosztó, és akkor csak rosszabb lesz. De a jelenleg ismert megoldási kísérleteknek is ugyanez a kimenete.


Szerinted a világ mely részén lenne érdemes pillanatnyilag élni, hogy az ember azt mondhassa: az élet nagyszerű!?


Szerintem Csíkszeredában, Cseke Gábor dolgozószobájában, irodalommal s más emberi lommal foglalkozva naphosszat. De ez nagyon keveseknek adatik meg, én is csak egyet ismerek. Persze, onnan nézvést, lehet, hogy tűzoltó szeretnék lenni vagy mozdonyvezető.


2011. december 9.




A boldog útkeresésen túl…

Oláh István fotója
Aki válaszol: Oláh István
Kérdez: Cseke Gábor


Téged mindenek előtt költőnek és publicistának, esszéírónak ismert meg az olvasó, bár írtál egy Zsebregényt is, amit a Káfé főnix olvasói közvetlenül is olvashattak. Milyen késztetésed volt a kilencvenes évek elején, hogy a drámai műfajjal is megpróbálkozz?


Túl vagyok már a boldog útkeresésen, hogy úgy próbálgassam a műfajokat, mint szabónál a ruhát, melyik passzol igazából. Én mindig szerettem műfajtalankodni még a versben is, van, ki ezért ragaszkodott szövegeimhez, más pont ezért nem. A csíksomlyói iskoladrámáról csak drámában szabad szólni (az értelmezéslehetőségeket leszámítva). Négyfelvonásos drámát akartam írni, életem első és egyetlen négyfelvonásosát, ami olyasmi bója lett volna nálam, mint első és egyetlen Zsebregényem, csak már nem emlékszem, miért ragadtam le az egyetlen felvonásnál. Lehet, türelmetlen voltam.


Mit mond a számodra ma az üvegHARANGJÁTÉK CSIKBAN, amely III. díjat nyert a Széchenyi Társaság 1992-es drámapályázatán és nemrégiben került fel a Magyar Elektronikus Könyvtár állományába?


Azt mondja, amit 1992-ben is, amikor megírtam. Lehet, hogy életem lényegét írtam meg húsz nyomtatott oldalon. Ahogyan én elneveztem, a prokopioszi irodalmi létezésmodellt. Prokopiosz a VI. században élt, fő műve a Historia arcana (Titkos történet). Udvari történetíróként nyakra-főre dicsérte Justinianust és feleségét, Teodórát, aztán otthon megírta e titkos krónikában a legvalódibb, mondhatom, legvadabb valóságot. Hadd ne részletezzem, mit.



2011. december 19., hétfő

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (25)


APÁTI MIKLÓS
Utazás

Ütött és vad tájakon
harapós tanyák között
ringatózom vastengelyen
ez a vonat is haza hoz
Multam mint szántók és mezők
el-eltűnik a hátam mögött
lettem a soha meg nem érkezők
jövendő hitű apostola

Kalauzokkal beszélem meg
a menetrendek erkölcsi tanulságait
tisztára törlöm lehelletemmel
az elfutó acél vezetékeket

Kőbánya-Kispest Pestszentimre
pontosan tudom hogy mit szabad
és emlékszem reményeimre

Apáti Miklós (sz. 1944) maga is térdig gázolt a közéleti elhivatottságban, amíg a korsónak egyszer nyaka törött. És azóta nézzük, mintha elveszetten, miként lehetne valami csoda folytán visszaragasztani!

CSEKE GÁBOR
Érkezés

jegyezd meg jól: senki se vár
hiába sürgölődsz és esz a frász,
ha mész, hát menj, ne tétovázz,
a vaspályán amint végigszáguld a fény
a sínek ásatag felületén
ahol a mindennapi járatok elgörögnek
zökkenve kárhozatlan ahogy a földi szándék
belénk oltott egy visszatérő dallamot
ne törődj semmivel az érkezés garantált
mi addig történik – és annyi minden
vár rád – csupán
az a kaland

2011. december 18., vasárnap

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (24)


WEÖRES SÁNDOR
A szegény denevérek

A szegény denevérek a toronyban!
senkise tanítja számolni őket.
Szoknyájuk vásott, kilyukadt,
ez a kisebbik bánatuk,
mivel magától összenő.
De senkise tanítja számolni őket!
Az egészeket s a törteket nem ismerik.
Előttük aranyszélű csésze
még a veszprémi koronázásról,
kétvégű ezüstkanállal
kavargatják az aludttejet.
Csak aztán veszik észre,
hogy se kanál, se csésze, se aludttej.
Ha kérdik, mennyi az idő,
előttük a toronyóra,
de nem bírják elolvasni,
mert senkise tanítja számolni őket!

Weöres Sándor (1913–1989) a szavak mindenre képes koncertmestereként él bennem és érint meg, valahányszor virtuóz verseibe temetkezem. S ámulva látom, hogy mindent megszépített maga körül.


CSEKE GÁBOR
Védett fajok

A denevéreknek azt mondják jól megy
a sorsuk, mert számlálják s óvják őket
a ritkákat a természet csodás teremtményeit
a lassan-lassan kiveszőket
A bőregérnek már-már semmi gondja nincsen
felaggatja magát a kályhasutban
fejjel lefelé lóg a kilincsen
és visong mint akinek eszét vették
vagy bőrében nem fér már úgy cikáz
nyaktörő veszett szédületében
most itt időz holnap ott tanyáz

2011. december 15., csütörtök

Kölcsönsorok Letiţia Ileától

Azzal, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtárba fölkerült a Kölcsönsorok 2004-es kötete, felgyorsult bennem a folytatás véglegesítésének a szándéka. A kézirat törzsanyagát 2009 nyarán véglegesítettem, amikor lányoméknál nyaraltam Torontóban, s azóta kotlok a kéziraton. Igaz, sikerült rajta bővíteni, tovább csiszolni, de most már ideje "betonba önteni". Ehhez jól jött az alábbi vers is, ami majd kiegészíti a szerző szakmai profilját. (Köszönet Gergely Tamásnak Stockholmba, aki fölhívta a figyelmemet a Kocsis Francisko verse és az alábbi szöveg közötti rejtett összefüggésre.)


LETIŢIA ILEA
A hideg
Frigul



mely elfagyasztotta az első virágokat
a hideg amelyben a könny is megtaplósodik
ahonnan ered
pontosan a te odúdból a hideg
megfojt minden szót
elbotlaszt minden lépést
ami egy kezdethez egy elváláshoz vezetne
hajnalban az üvöltés
sepregető reggel
egyik partról a túlsó partra


megnyitod a csapot
a zaj áthatol mind a tíz emeleten
szombaton vídáman gurgulázik
elszabadul

*

care a îngheţat primele flori
frigul în care şi plânsul e iascã
de unde vine
chiar din vizuina ta frigul
înecând orice cuvânt
înãbuşind orice pas
cum ar fi un început o desprindere
în zori urletul
dimineaţa de mãturã
de pe un mal på altul

deschizi robinetul
zgomotul strãbate cele zece etaje
sâmbãta gâlgâie vesel
îşi dã drumul

2011. december 14., szerda

Újraolvasom magamat (2)


2009. április 12-i bejegyzésemben a Transindexen található Udvardy Frigyes-féle kisebbségtörténeti kronológiát idéztem, meglehetősen önző alapon: csak azt mazsoláztam ki - az internetes program segítségével -, ami újságíróként-szerkesztőnként az én nevemhez "tapadt". A kronológia akkor még csak 1990 és 2003 közötti sajtó anyagát ölelte fel (szelektív módon, teszem most is hozzá!), ám az azóta eltelt néhány esztendőben elkészült az anyag további, 2006 végéig tartó része. Ezért aztán a 2009-ben idézett "Névmutató: Cseke Gábor, 96 találat" helyett most "Névmutató: Cseke Gábor, 142 találat"-ra módosul. Ezek már nyugdíjas éveim jóval szűkebb közéleti pászmát befogó "tévelygései". És még ezzel sincsen vége... De onnantól kezdve többé-kevésbé hiánytalanul az urszu 2-őn megtalálhatók jelenkori sajtóanyagaim.


*


2004. március 12.


Márc. 10-én 84 magyar író – köztük határon túliak is, mint az erdélyi Kovács András Ferenc, Láng Zsolt és Szilágyi Júlia, a felvidéki Grendel Lajos, a párizsi Fejtő Ferenc, az ungvári Balla D. Károly, az újvidéki Tolnai Ottó és Végel László – kilépő levelet fogalmazott meg az Írószövetségből, mivel annak választmánya nem foglalt állást egyik választmányi tag, Döbrentei Kornél antiszemita megnyilvánulásaival kapcsolatban. A kilépések egyik szervezője, Tábor Ádám a Magyar Hírlapnak nyilatkozva elmondta: az Írószövetség, különösen a határon túli magyar irodalom tekintetében, fontos szerepet töltött be. Mára azonban fügefalevélül szolgál egy irányzatnak, a nép-nemzetinek, hogy az összes magyar író nevében lépjen fel. /Cseke Gábor: Földindulás a Magyar Írószövetségben. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 12./


2004. március 19.


Cseke Gábor újságíró kifejtette: Bugár Béla szuverén egyéniség, joga van eldönteni, hogy mit csinál. Cseke Gábor feltette a kérdést: egyáltalán, van-e még kitüntetni való ember a Kárpát medencében? /Cseke Gábor (a szerző újságíró): Az „igazolatlan hiányzó". = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 19./


2004. március 27.


Tőkés Elek ex-kurátor szerint a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem az okozott problémát, hogy a kuratórium minden döntését felülbírálták Budapesten, az ott létrehozott programirodán /Szegény Sapientia, Szabadság, márc. 24., 25./. A Sapientiát átvilágította egy felkért független szakértői csoport, ennek eredményét a Transindex a napokban ismertette, s ennek lényege, hogy az EMTE valahol a működésképtelenség határának közelében található. A dokumentum szerint „a leszerződött összegek egyharmadát nem költötték el, de az így keletkezett pénzmaradványt sem számolták el. Jelentős mértékben felhalmozódtak a pénzeszközök: vagyis az egyetem, illetve az egyetemet működtető alapítvány bankszámláin elköltetlen támogatások maradnak” A jelentés szerint az oktatói, vezetői körökben halmozzák a tisztségeket, sok a rokoni kapcsolat. /Cseke Gábor: Szegény Sapientia... = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 27./


2004. március 31.


Több írás jelent meg a Sapientiáról, az Erdélyi Magyar Tudományegyetemről, a hangnem elsöprő többségben elítélő, az intézmény létjogosultságának megkérdőjelezéséig terjed a skála, állapította meg Kötő József. Az egyik napilap glossza-írója kijelentette: "... nem szolgálnak érvként az önálló romániai magyar egyetem megvalósíthatósága mellett." Mindennek van más olvasata is, figyelmeztetett Kötő József: Teremtődött egy erdélyi magyar tudományegyetem. A lelket (a szellemet) ezután kell belelehelni. A megőrzés módján kell vitatkozni. /Kötő József: Hangosan gondolkodom…= Szabadság (Kolozsvár), márc. 31./ A jelzett glossza-író: Cseke Gábor: Szegény Sapientia, Romániai Magyar Szó, márc. 27.


2004. április 10.


Csíkszeredában a helybeli Segítő Mária Katolikus Gimnázium diákjai, Mirk László tanár kezdeményezésére, tíz éve gyűjtik saját környezetükből az ott dívó locsolóverseket. Ennek eredményeképpen az idei húsvétra II. kiadásban látott napvilágot a Hímes tojás csak annak jár... (Húsvéti locsolóversek) /Státus Könyvkiadó, Csíkszereda/ c. gyűjtemény. A 109 locsolóverset 4 megye 34 helységéből gyűjtötték. A kötetecske hozzájárulhat ahhoz, hogy a szájhagyomány formájában élő szövegek átmentődjenek az időn. Fodor B. Annamária gyűjtötte Szentegyházán, 2002-ben: „Erdélyország rózsáiról / gyöngyharmatot szedtem, / akit ezzel megöntözök, / áldja meg az Isten!" /Cseke Gábor: Erdélyország rózsáiról... = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 10./


2004. április 17.


Május elsejétől Románia az EU határán lesz. Aki három hónapnál huzamosabb tartózkodásra rendezkedne be az anyaországban, az már megismerheti a konzulátusi sorban állást, a minimum egyhavi várakozást és a borsos illetékeket. Magyarországi adatok szerint 1996 óta folyamatosan nő az állampolgársági kérelmek száma. Csak 2004 első három hónapjában 1700 beadványt könyveltek el – a tavalyi egész évi 4900-hoz képest. A tartózkodási vízum iránti érdeklődés is megnőtt. /Cseke Gábor: Közelítő május. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 17./


2004. április 22.


A Ziua c. napilap főszerkesztője, Sorin Rosca Stanescu, akit magyarpártisággal vádoltak, most azt írta, hogy a Szabadság szobor felállításánál nagyobb arculcsapás aligha érheti a román népet, mai hivatalosságai asszisztálnak az 1848-as „népirtás" 13 véreskezű gyilkosának rehabilitálásánál. Mérhetetlen pofátlanságnak titulálta az RMDSZ-nek tett gesztust az ún. megbékélési szoborparkkal. A főszerkesztő arra buzdította a honpolgárokat, Arad és Temesvár népét, hogy élő láncot álljanak a szobor körül, az aradi szörnyűség megakadályozására. A lapszám belsejében egészen mást olvashat az ember: Dan Berindei akadémikus, dr. Adrian Niculescu professzor, dr. Dinu Giurescu egyetemi tanár és Dinu Zamfirescu – szinte egybehangzóan leszögezték: a szobor visszaállítása teljesen normális dolog. /Cseke Gábor: Szobrok és gyilkosok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 22./


2004. április 29.


A Ziua bukaresti lap szó szerint újraközli Adrian Nastase kormányfő – akkor ellenzéki vezér – 1999. okt. 5-én a Dimineatában megjelent cikkét, melyben a Szabadság-szoborról akkor ilyen címen írt: A magyar irredentizmus álma: A Magyar Szabadság emlékművének újrafelállítása Aradon. A cikk szerint a magyar revizionizmus és irredentizmus szeretné visszaállítani a szoborcsoportot. Nastase ebben az írásában leszögezte: a magyarok, ha fel akarják állítani a szobrot, ám tegyék, de saját területükön és saját költségen. A Ziua megkérdezte: mikor volt őszinte Nastase, akkor, amikor az aradi szoborcsoport ellen hadakozott, vagy most, amikor európai zakót öltött? A román lap emlékeztetett: Nastase 1999. júl. 13-án Kolozsváron hangoztatta, hogy biztos értesülései vannak: az erdélyi magyarok, az RMDSZ a koszovói zavargások mintájára ősszel nagyszabású feszültségeket készülnek gerjeszteni az országban, hogy Erdély önállóságát, majd a Nagy-Magyarország visszaállítását elérjék. /Cseke Gábor: A szeg, amely kibújt a zsákból. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 29./


2004. május 7.


Áprilisban Budapesten a Nemzetközi Könyvfesztiválon a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó önálló standon mutatkozhatott be, a Határon Túli Magyarok Hivatala segítsége révén. Tőzsér József igazgató arról tájékoztatott, hogy elvitték valamennyi tavaly kiadott könyvüket, 45 címet, s még ugyanannyit korábbi kiadványaikból. Standukon kapott helyet a kolozsvári Polis, Pro Philosophia és Kalota, valamint a sepsiszentgyörgyi T3 Info. A többi erdélyi könyvkiadó a Romániai Magyar Könyves Céh standján osztozott. A Pallas forgalma jóval nagyobbnak bizonyult minden eddiginél. – A közeljövőben a magyar kiadókkal közösen a határon túli magyar könyves műhelyek is részt vehetnek az EU-s pályázatokon. A Pallas-Akadémia Könyvkiadónak üzlethálózata van Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen, Kézdivásárhelyen, Marosvásárhelyen és Nagyszalontán. A marosvásárhelyi székhelyű Erdélyi Magyar Könyvklub postán terjeszti a könyveket. Magyar könyvet forgalmaz még a kolozsvári Röser antikvárium, a Gaudeamus és a Phoenix, míg a vásárhelyi Mentor Kiadónak is van két üzlete. A Pallasnak is van könyvposta szolgálata. /Cseke Gábor: Minden budapesti könyvfesztiválon ott voltak. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj.7./


2004. május 22.


A csíksomlyói pünkösdi búcsúra ismét megjelenik Csíkszereda város évkönyve, ezúttal a 2004-re szóló. Romániai viszonylatban egyedülálló kiadvány 2000-től folyamatosan napvilágot lát. Vonatkozási alapot a 2001 augusztusa óta rendszeresen megjelenő Csíkszeredai Panoráma c. ingyenes porgrammagazin ad. Szatmári László, az évkönyv szerkesztője, az egykori újságíró három éve a csíkszeredai önkormányzat művelődési irodájának vezetője. Hatókörébe esik a városi (megyei) könyvtár, a Csíki Játékszín, a Csíki Székely Múzeum, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, a csíki kamarazenekar és a különböző egyéni művelődési projektek támogatása. /Cseke Gábor: Érzik a város pulzusát. Megjelenés előtt Csíkszereda legújabb évkönyve. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 22./


2004. június 2.


Sike Lajos újságíró elmondta megtérése történetét: a Fidesz-kormány idején a Fidesz híve volt. Öt éve beadta felmondását a főszerkesztőnek, mert nem értett egyet azokkal a magyarországi lapokból átvett írásokkal, amelyek a kormányzó fiatal demokratákat bírálták. Gyarmath János főszerkesztő és Cseke Gábor szerkesztőségi főtitkár nem siette el a választ. „Később kiderült, ők akkor már tudtak olyan dolgokat, amit én még nem vettem észre.” Gyarmath János kérte Sike Lajost, halassza el pár hónapra döntését: jönnek a romániai választások és majd meglátja, milyen szerepet játszik a Fidesz. „Igaza lett Gyarmath Jánosnak!” – írta. Nem az RMDSZ-t támogatták, „hanem a korábbi haveri kapcsolatok révén, annak szerveződő ellenzékét.” Németh Zsolt Székelyudvarhely lakosságának a megosztásán ügyködött. /Sike Lajos: Egy felmondás háttere, avagy: Kinek a lelkét terheli, ha nem lesz parlamenti képviseletünk? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 2./


2004. június 5.


Képzőművészeti tárlat nyílt Csíkszeredában, a Kriterion-házban. A rendszerváltozás után létesült helybeli művészeti iskola legelső évjáratának tíz éve végzett tanulói jelentkeztek. A beköszöntő beszédet Márton Árpád festő, az iskola ny. tanára tartotta, aki többedmagával létrehozója volt az iskolának. Márton Árpád amióta 1964-ben kikerült a kolozsvári művészeti akadémiáról, egész nyugalomba vonulásáig, 2001-ig mindvégig tanított. Sok képzőművész, tervező építész került ki a keze alól. /Cseke Gábor: Tavaszi találkozások. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 5./


2004. szeptember 10.


Első ízben gyűltek össze Erdély-szerte a római katolikus szellemiségű oktatási intézmények pedagógusai ismerkedni, gondolatokat cserélni. A közel száz résztvevőnek Csíkszereda, a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium kollégiuma adott szállást három napon át, szept. 6-8-a között. Az ötletgazda Böjte Csaba ferences szerzetes, a Déván katolikus segédlettel gondozott árva gyermekek gyámolítója volt. Előadást tartott Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség elnöke és dr. Murvai László, a szakminisztérium kisebbségi oktatásért felelős vezérigazgatója is. Murvai László a vallási oktatás helyzete a mai Romániában témakörű tanulmányának közzétételét engedélyezte a gyulafehérvári érsekség honlapján. /Cseke Gábor: Római Katolikus Pedagógusok Fóruma, 2004. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 10./


2004. szeptember 14.


Magyarországon az október 15-ére, a nyilas hatalomátvétel 60. évfordulójára tervezett és rendőrségileg egyszer már jóváhagyott tüntetés okán a Magyar Jövő Csoport pár nap alatt sikeresen a figyelem középpontjába került. Az SZDSZ ifjúsági szárnya ellentüntetést helyezett kilátásba a helyszínen, a Terror Házánál. /Cseke Gábor: Megemésztetlen múlt. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 14./


2004. szeptember 17.


Szept. 14-én indult Csíkszeredán a Ziua román lap által támogatott A Nap című magyar nyelvű regionális napilap. A Romániai Magyar Szó az első három nap után beszámolt az új lapról. A 16 oldalas A Napot Brassóban nyomják, rovatai: Kultúra (egyház), Vélemények, Riport, Közérdekű, Gazdaság, Ankét, Sport, Mozaik, Reklám, Esemény. Kállai László főszerkesztő az MTI-nek nyilatkozott: „A Nap objektivitásra törekszik, semmilyen politikai erő befolyása alatt nem áll, tényfeltáró, leleplező riportokra, valamint közérdekű, a mindennapi életet tükröző írásokra helyezi a hangsúlyt, nem jelentetne meg politikai kommentárokat". – Az első számokban egymást érik a konkrétumokat és tényeket mellőző „tényfeltárások" (Csíkszeredai piacmaffia, Nagyszabású méreteket ölt az erdőirtás tájainkon, Kalitkában mint a madár, Ha kevés a bevétel, toldd meg egy újabb adóval), ugyanakkor az elfogult politikai kommentár sem hiányzik (pl. Cselezik az udemeráj). A lap internetes címe: http://ziua.ro/anap.php. /(Cseke Gábor): A Nap – három napon át. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 17./


2004. szeptember 23.


Szeptemberben két jeles szakember is megfordult Csíkszeredában a Csíki Székely Múzeum vendégeként, akik a hetvenes években kezdtek érdeklődni az erdélyi valóság iránt, s azóta is hűséges barátai a vidéknek. Bárth János, a kecskeméti múzeum igazgatója évtizedekig járta Erdélyt, a rendszeres erdélyi levéltári kutatás mellett nagy terepbejárást végzett Zetelaka, Korond, Székelyszentkirály, Székelyszentlélek, Felsősófalva, Gyergyóremete, Gyergyóditró, Homoródalmás hegyi tanyavilágában, az Úz-völgyi csángók szórványtelepein, valamint a gyimesi patakvölgyek tanyái között. Mindezekről tanulmányokat, monográfiákat írt. A másik vendég, Wagner Péter szept. 21-én mutatta be Csíkszeredában – Budapest, Kolozsvár, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Szék után – a hagyományos széki építészetet feltérképező kutatásainak gazdag képanyagát. /Cseke Gábor: Jófajta látogatók. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 23./


2004. október 13.


Gyökeres fordulatot jelent a román politikában, hogy kormányhatározat rögzítette: ezután okt. 9-én emlékeznek meg a Román Holokauszt Napjáról. Hatvanhárom esztendőnek kellett eltelnie a szégyenletes esemény óta, hogy végre legalább egyszer megpróbáljanak szembenézni vele. Okt. 9-e helyett csak 11-én és 12-én került sor megemlékezésekre. Megemlékeznek a romániai holokauszt több mint 400 ezer zsidó áldozatról. Végre kimondják, hogy a transznisztriai események a román történelem szégyenfoltját jelentik. A valódi tényeket már feltárták, papírra vetették, számszerűsítették, adatolták, Matatias Carp könyve, a Holocaust Romániában már a negyvenes évek második felében közkézen forgott, de a román közvélemény, mentegeti és kicsinyíti a menthetetlent. Európában mindegyik ország és nép, mely a zsidók huszadik századi kipusztításában segédkezet adott és részt vett, rátalált a megkövetés és a beismerés valamilyen formájára. Romániának is meg kellett hoznia a döntést. /Cseke Gábor: Mégis holokauszt volt? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 13./ 


2004. november 22.


Csíkszereda is megtartotta (ötödízben) immár hagyományos csángó rendezvényeit. Ádám Gyula fotóművész nyolcvanas években készült csángóföldi felvételei sorakoztak a falakon. Fellépett egy csángó zenei kórus, a Borsika gyermektáncegyüttes csángó produkcióját eredeti klézsei muzsika kísérte, Ferenczes István, a Székelyföld, a Moldvai Magyarság főszerkesztője, illetve a Hargita Kiadóhivatal igazgatója tartott könyvszemlét, bemutatta a legújabb, csángó vonatkozású kiadványok jelenlévő szerzőit (Domokos Máriát, a 4 CD-ből álló gazdag moldvai és bukovinai csángó népzenei gyűjteményt; Halász Pétert, aki új kötetét hozta el, amelynek külön érdekessége, hogy tartalmazza mindhárom csángóföldi útjának izgalmas, dokumentumértékű naplóját; Kovács Lászlót és Nagy Zoltánt, akik Moldovai magyarok címmel képes albumban, mutatták be felfedező útjaik hozadékát; Csoma Gergely szobrászt, aki fotóalbumát ajánlotta a közönségnek, elmondta, hogy nov. 21-én Pusztinára készül, hogy az általa ott megfaragott Szent István szobrot felszenteljék.) A kerekasztal-beszélgetésen Borbáth Erzsébet beszélt a Moldvába hazatérő fiatal csángó értelmiségiek sorsvállalásáról. Akik visszatérnek, a mindennapi nehézségek alatt elbizonytalanodnak. A csángó-ügyre szánt különféle támogatások felhasználási módja indulatokat váltott ki. /Cseke Gábor: Csángó napok – csángó bajok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 22./