Ion
Luca Caragiale
A
Respublika és a népek
(Boborul)
 |
| Caragiale balkáni öltözékben (1900) |
Született
századunkban, majd össze is omlott egy olyan különös állam,
amit egyetlen lelkiismeretes történésznek sem szabad figyelmen
kívül hagynia. Ploieşti Köztársaságról szeretnék szólni,
mely államként bár alig tizenöt órán át fungált,
kétségtelenül a jelenkori történelem egy ragyogó lapját
jelenti. Az ifjonti respublikát, mely a népből, a nép által és
őérette vétetett 1870. augusztus 8-án reggeli kettőkor, még
aznap délután négy óra felé megfojtották. Annyi baj legyen! Az
országok nagyságát és fontosságát nem kiterjedésük és
tartósságuk dönti el, hanem az a többé-kevésbé példás
szerep, amit az egyetemes összefüggésekben játszanak.
Az alkalom
nem engedi meg, hogy keretébe foglaljam a szőlőhegyi vidám
respublika teljes történetét. Szeretném viszont saját
hozzájárulásomat papírra vetni egy majdan megírandó
történelemhez; amihez kellő illetékességgel bírok - e
respublikának ugyanis polgára lehettem. Szemtanúja voltam
felemelkedésének és elbukásának, mégpedig nem holmi
szájtátiként, hanem hivatalos minőségben. Mikor a népek
lerohanták a rendőrséget, én ott termettem és lefegyvereztem egy
szolgálatos segédrendőrt, elhappolván a fogasról a kardját.
Amit rögvest a derekamra kötöttem, s szerencsémre éppen akkor
haladt el mellettem a Köztársaság Elnöke. Tizenhét éves voltam;
elszánt külsőm felkeltette az Elnök érdeklődését - ki is
nevezett segédrendőrnek ama fogdmeg helyett, akit lefegyvereztem
volt.
Ma, amikor
szeretném remélni, elévültek már a monarchiával szembeni
vétkeim, büszkén bátorkodok szólni minderről. Igenis, Ploieşti
Köztársaság rendjének egyik legelszántabb híve voltam. Ó,
dicső órák, hogy is feledhetnélek benneteket? Főnököm a
rokonszenves és derék policáj, Stan Popescu volt, Giuseppe
Garibaldi 1000 fiának egyike - itáliai önkénytes, továbbá az
egyik lengyel forradalom önkénytese, esküdt ellensége a
tirannusoknak, valamint a nép hűséges testvére. Ilyen főnökkel
szíves-örömest tűzbe mész egy nagy eszme érdekében.
 |
| Jelenet Radu Igazság Boborul c. kisfilmjéből (2003) |
Előtte való
estén, augusztus 7-én néhány összeesküvő, köztük Stan
Popescu is, a hírekre várakozva (hogy honnan? a történelem még
nem ismeri rá a feleletet), a Moldova szálló szalonjában
kilométeresdit játszott. Hogy mi fán terem a kilométeresdi?
Ártalmatlan, távolról sem bonyolult játék - elmesélem. A
játékosok, mindegy, hogy hányan, körbeülnek egy asztalt a szalon
valamelyik szögletében. Mindenkinek kihoznak egy-egy messzely bort.
Nekiállnak inni. Mihelyt valaki bedöntötte a porcióját, az üres
nyakas üveget elhelyezi a szalon hosszában, a fal mellett. A másik
üvegcsét aljával az előbbi szájára állítja, s teszik ezt
addig, amíg az üvegek sora a túlsó falig nem ér - a kilométerig.
Aki elsőnek ér a kilométerhez, megnyeri a játszmát -
fogyasztását a többiek állják egyenes arányban ama üvegcsék
számával, amelyekkel ki-ki elmaradt a kilométertől. Mondanom se
kell, belevaló játékosokkal előfordul, hogy revánsot is
játszanak, a játszma pedig gyakran döntetlennel végződik. Azon
az estén Stan nagy előnnyel nyerte az első partit.
Éjfél után
egy is elmúlt, és éppen új játszmát kezdtek volna, amikor három
kimért kopogtatás hangzott fel az ablak felől. Ártatlan
időtöltésükről megfeledkezve, a játékosok egytől-egyig
komoran felálltak. Ütött a vészharang! A nép szent ügye a
tisztesség mezejére szólít. Eljött a cselekvés ideje... Egy
emberként nekiindulnak, hallgatagon és elszántan. A szálloda
gangjára tódulnak és a marhavásár felé tartanak. Minden
irányból özönlenek; tömegbe csődülnek: minél tovább jut ez a
derék népség, annyival nő a száma.
Reggel felé,
fél 3-kor a távíró a republikánusok kezén; a huzalok
leszakítva, ezen felül az épület elfoglalva.
4-kor, a
Sorompó utcai tömlöc ajtajai megnyílnak az elővigyázatosságból
korábban lesittelt néhány republikánus előtt.
5-kor, a
Szt. Miklós kaszárnyában lévő zászlóalj megadja magát az
Elnöknek.
Fél 6-kor
megszerveződik a köztársasági rendőrség, a népséget mint a
Respublika polgárőrségét a tűzoltóktól és a gyalogrendőröktől
elkobzott kardokkal, vadászpuskákkal, pisztolyokkal és botokkal
fegyverezik föl.
6-kor, a
benépesített Egyesülés téren - pontosan azon a helyen, ahol ma a
Szabadság büszke szobra tör az égnek (Ploieşti polgárainak, a
hálás Nemzet!) - az Elnök, egy kolbászkészítő konyhaszéken
állva, felolvassa a Respublika kikiáltásának ünnepélyes
okiratát.
7-kor minden
keresztútnál, a 48-as hősi induló dallamára, csapra verik a
hordókat.
8-kor, a
népség egy része, a rendőrrel és egy cigányzenekarral, a
Lipănescu-kertbe vonulunk.
 |
| Gion Caragiale-illusztrációja |
Itt, a füvön
a legősibb köztársaságok krónikáiban sem szereplő majális
veszi kezdetét. Sercegnek a levegőt zsíros, forró illatokkal
elárasztó flekkenrostélyok, mint valami antik oltárok, amelyeken
egy kiválasztott istenhez szóló áldozatok sülnek. Az egyszer
megnyitott csatornákat már
nem lehet elzárni. A kiürült hordók nagyokat szökkenve
gurulnak tova, mint holmi berozsdázott szerkezetek, amelyeket
meghaladtak a modern igények, s a helyükre újabb, teli hordókat
taszigálnak: olyanok, mint valami, az idő haladó szelleme és a
társadalom életbevágó érdekei megkövetelte reformok. Minő
derű! Micsoda lendület! Mily lelkesedés!...Ah! mely felemelőek
azok a pillanatok, melyekben egy vértanú nép leszaggatja a
zsarnokság igáját és béklyóit, és jobbjával messzire hajítja
azokat, gyűlölködés nélkül, felejtvén az átkos múltat,
sűrűn, ám őszintén fohászkodva a szent Szabadsághoz - és
csókot lehel rád. Óh!
Jó pár
órát töltöttünk a Lipănescu-kertben.
A lelkesedés orkánja mindegyre fokozódott, ami egy váratlan
fordulat folytán az egekig hágott. Az Elnök - méghozzá
személyesen! -, nyomában egy segédjével, beállított, hogy
megszemlélje a mi népi mulatságunkat és serlegét ürítse az ő
népére. A kiváló férfiú néhány szót intézett hozzánk. El
volt ragadtatva az ő dicsőséges honpolgáraitól, akik mindig is
készek voltak áldozatot hozni a szabadságért. Micsoda fanatizmus
tombolt ott; micsoda harci düh! A kupák mind egy szálig a földhöz
verődtek, a kucsmák a levegőbe repültek, s szállt a "Hurrá!",
az "Éljen a Respublika!" Az Elnök távoztában magával
vitte Stan Popescut, a policájt... Lassan-lassan, az utolsó szál
kolbásszal, az utolsó fekkennel és az utolsó kupával
elszállingózott a vértanú-népség is... Úgy tűnik, a futó
össznépi falatozás számláját a Köztársaság majdani
költségvetéséhez csapják.
Hirtelen
eszembe jutott, hogy szüleim is vannak, akik várnak rám, és
gyorsan hazafelé iszkoltam, az oldalamra kötözött karddal. Néhai
anyám igen jó lélek volt, ámde régimódi asszony, maradi
szellemű, távol állt attól, hogy belássa a demokratikus formulák
politikai fontosságát. Meghallotta, hogy mi történt a városban
és reszketve féltett engem, mikor látta, hogy nem érkezek meg
ebédre. Szörnyű patáliát csapott - hogy miért keveredtem a
naplopók közé, hogy nevetség tárgyává teszem őt a fertályban,
hogy úgy látja, siettetni akarom apám halálát, aki súlyos beteg
volt; majd szigorúan rám parancsolt, hogy márpedig otthon maradok;
mindhiába tiltakoztam, mondván neki, a fegyveremre mutatva, hogy
közösségi feladataim vannak; elkobozta a kardomat, amit isten
tudja, hová tettem le, cipőmet és kalapomat pedig elzárta a
komódba. Egy hétig tartott ekként fogságban, míg csak el nem
múlt a veszély. Annyi baj legyen! Mert amíg én odahaza a kardom
szégyenteljes sorsa fölött keseregtem, ugyan biza mi történt a
Respublika szívében?
Délután
fél négy felé, az akkor még csak épülő Bukarest–Ploieşti
vasútvonal anyagszállító vagonjain beállított egy szörnyűséges
vendég. Ugyan ki? Hát a Reakció maga! A
Reakció, a maga leggyűlöletesebb és legszörnyűségesebb
valójában - egy teljes vadászzászlóalj képében,
Gorjan őrnagy vezénylete alatt. Mihelyt szentséges földünkre
léptek, nyomban hozzáláttak levadászni a republikánusokat. A
Reakció mindenek előtt az Elnököt kereste; aki, egy
megmagyarázhatatlan egybeesés folytán, a bucovi sorompónál
átlépte a Respublika keleti határát, mialatt a Reakció a nyugati
sorompó felől érkezett. Három órányi üldözés után a
vadászok közel hatszázat csíptek el a nép fiai közül. A fogda
és a fogdává előléptetett négy fogadó zsúfolásig megtelt
republikánusokkal. Drága jó anyám! Isten nyugosztalja. Nem volt
túlzottan iskolázott asszony, de politikailag mily előrelátott!
Csak az hiányzott, hogy a Reakció lecsapjon rám, karddal a
derekamon!
A Reakció
durván visszaállította a korábbi állapotokat. Az elnököt a
prefektúra lovasai fogták el jókor este, a Buzăuba
vezető úton, Lipián túl, mintegy két postányi távolságra
Államának keleti határaitól. Amikor a nyomában nyargaló lovasok
rákiáltottak: "Megállj!", ő, aki gyalogos volt, bátran
megállt. Amikor pedig nekiszegezték, hogy "Mit kerestél
errefelé?", kurtán-furcsán ennyit mondott: "Sétáltam."
És mivel teljesen mindegy, hogy amikor sétálsz, akkor így sétálsz
vagy úgy sétálsz, hát a nyavalyások nem arra kényszerítették,
hogy visszafelé sétáljon? Vissza és megint csak vissza! sohse
előre! íme, a Reakció jelszava.
Na és a
policáj?... Mi történt Stan Popescuval? A rendőrségi irodába
ment, hogy bársonyszékébe ülhessen... Két napja le sem hunyta a
szemét. Ugye, a kilométeresdi... majd a rohangálás a népekkel...
utána a délelőtti ünnepség a Lipănescu-kertben...
a lelkesedés... Elgyötörtnek érezte magát, az irodában pedig
kellemes hűvösség honolt. Édes, kellemes bódultság telepedett a
tarkójára annyi izgatottság, annyi győzedelem után. Emberünk a
fejét gondosan az asztal fölött összefont karjaira helyezte és
miközben gondolatai az ifjú Respublika felé szálltak, úgy
elaludt, akár egy tuskó.
Az Elnök
után - akit időközben a sietős lovasok utolértek - a policájt
hajkurászták s meg is találták. Gorjan őrnagy az ajtót
betaszítva, fogdmegjeivel a rendőrirodába toppant. A policáj,
fejét az asztalra ejtve, hortyogott. Az őrnagy négy jókora
lépéssel nála terem és tenyerével erősen az asztalra csap. Stan
Popescu felriad, szaporán pislog.
- Ki volt
az, aki téged ide állított? förmedt rá a kérlelhetetlen
reakciós.
- A népek!
válaszolta rekedt hangon a republikánus.
Csak ez
hiányzott a Reakciónak! Elég volt a népekről hallania, és ettől
mindjárt tajtékzani kezdett. Nyakon csípte Stant s meg se állt
vele a Kalugyerek fogadójáig!
Így lett
vége a mi Respublikánknak! A Reakció ekként szaggatta szét a
román liberalizmus leghősibb lapját!
(Fordította:
Cseke Gábor / Forrás: Epoca, 1896. november 21.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése