A
Transzilvánia ma – az óriásmozaikkal a homlokzatán * Fotó
Csíki Zsolt
|
Az
alábbiakban elmesélt történet olyan, akár egy tengeri kígyó:
eleje van, de nem (vagy még csak alig) látszik a vége...
Az egész az
1968-as megyésítéssel kezdődött, Csíkszeredában. Amikor
eldőlt, hogy ott lesz a frissen megrajzolt Hargita megye központja.
A döntéshez gyorsan városközpontot is terveztek az addigi álmos
rajoni városnak. E központhoz, a már meglévő egyetlen mozi
mellé, hozzátartozott egy (akkor) korszerűnek tervezett
filmszínház is, ami az akkori keresztségben a Transzilvánia nevet
kapta. Lelőhelye: a Majláth Gusztáv Károly-tér, amelynek
betondíszleteit (toronyház, postapalota, emeletes nagyáruház,
pengeblokk, szövetkezeti központ) látványos rohammunkával
kivitelezték a hetvenes évek kezdetén.
A mozit 1970
végén adták át ünnepélyes külsőségek között, az avató
szalagot a megyei pártbizottság akkori első titkára vágta át, a
helyi lap riportere lelkes szavakkal számolt be az új, 501
férőhelyes moziterem kényelmi adatairól: a tágas helyről, a
gépházbeli korszerű vetítőberendezésről, a széksorok alatti
klímaberendezésről, a csinos formaruhába öltözött
alkalmazottakról, a vetítésrendről...
A teret
uraló filmszínház déli oldaláról sebtében levakolt, csupasz
óriáshomlokzat tekintett le közel két évtizeden át a városra,
annak ellenére, hogy a kihasználatlan felületet egy Csíkszeredában
élő képzőművész – szándéka szerint, gondolatban - már a
nyolcvanas évek elejétől monumentális alkotással népesítette
be.
Maga a
képzőművész, Zsigmond Márton mesél:
- Volt
egy pályázat, máig nem felejtettem el: Lupta
oamenilor muncii harghiteni, români şi maghiari pentru propăşirea
patriei comune socialiste. Akkoriban
típusépületekre mindenféle mozaikok készültek, amelyeken a
munkásosztály menetel a falról lefelé... Vagy felfelé... Friss
végzős lévén a monumentális szakon, komolyan vettem a kiírást,
de azzal is tisztában voltam, hogy örömünnepekre nincs miért
számítanom, mert ez a pályázat inkább a munkáról fog szólni,
mint a sikerről.
A pályázat
előtt a művész már elkészített szülőfaluja, Csíkdánfalva
művelődési otthonának 6x6 méteres falára egy Kibontakozás
című mozaikot. A több évig tartó munkát 1981-ben avatták fel.
A művészt ekkor már javában foglalkoztatta soron következő
nagyszabású munkája.
Zsigmond
Márton:
-
Rengeteg falat találtam, vagy 13-at össze is írtam magamnak, ami
számításba jöhetett volna... De válogatnom nem volt miért, mert
kimondottan a mozira hirdették meg a pályázatot... Minden nap
eljártam a mozifal mellett, néztem innen, néztem onnan, próbáltam
szemügyre venni a változásait, mert egy monumentális fal is
örökké más-más arcát mutatja, működésben van. Az volt a
célom, hogy minden mozaikelemnek megtaláljam a helyét, hogy minden
pontosan csakis oda találjon és ne legyen felcserélhető.
A tervnek
1981-ben fogott hozzá és 1982-ben készült el vele. Ennek az idén
lesz kereken harminc éve... A terv elfogadtatása és kivitelezése
12 évet vett igénybe: az időközben Felszabadulás-ra
keresztelt 163 négyzetméteres műalkotást 1994 őszén avatták
fel...
„Egy
évtizeden át - lemondva mindenről - szülte csendesen, kitartóan,
de igaz lelkiismeretével, hogy legyen ennek a városnak a múltról,
a jelenről és a jövőről egy lelki keresztmetszete. Egy üzenet,
ami gondolkoztat, lehet nem értjük még, mint ahogy kezdetben sok
mindent nem értettünk, de megszokjuk és lassan eljutunk oda, hogy
miénknek érezzük. Ez a mű már Európa Csíkszeredában, ez a
falkép bárhol a világon megállja a helyét, ezért kell hogy
elfogadjuk, és büszkén magunkénak valljuk... A keresztényi és
szakmai önzetlenség példája ez a mű. Vajon Zsigmond Márton
elégtételt nyer-e közösségében, vajon befogadja-e a város?”
- így méltatta az idősebb pályatárs, Márton Árpád az
elkészült munkát, amely azóta is a maga nemében egyedülálló
kincse a városnak.
Zsigmond
Márton:
- Minél
inkább úttörő valaki, annál nagyobb az esélye, hogy tragikusan
élje meg a saját helyzetét. Ahhoz képest tehát, hogy nem
pusztultam bele, s megúsztam ép bőrrel, utólag akár azt is
mondhatnám, hogy elégedett vagyok.
A mozaik
körüli történések akár regényesíthetők is: a művész, aki
amúgy is vargabetűkkel érkezett szakmájához - amelyben a vidéken
azóta is magányos farkasnak bizonyult -, 1984 májusától
részletes, napi eseményekre lebontott naplót vezetett a pályázat
alakulásáról. A bejegyzésekből ma is előttünk áll az a
küzdelem, amit egyrészt azért kellett megvívnia a központi, majd
a helyi hatóságokkal, hogy a nagy nehezten elfogadott tervet, akár
ingyen, bérmentve is megvalósítsa. Arra számított, hogy a
műalkotásért hozott szakmai önzetlensége járványos lesz és
másokat is megfertőz. Részben nem is tévedett, hiszen a rendszer
érzéketlensége, bürokratikus gáncsoskodása dacára, a napló
tanúsága szerint is kerültek igaz emberek, akik támogatták
elképzelését, bár minden eszközük megvolt ahhoz, hogy
akadályozzák, megnehezítsék életét. Így is bőven kijutott az
utánajárásból, a kilincselésből, a véget nem érő meggyőző
munkából. 1987 tavaszáig számokkal jelzi, hogy éppen megkeresett
valakit – személyt vagy intézményt – ügye intézését
elősegíteni, meggyorsítani, ellenőrzés alatt tartani. Amolyan
belső kilincslenyomás- vagy küszöbkoptatás-számláló ez, ami
lépésről lépésre demonstrálja, hogy Isten malmai bizony,
nehezen őrölnek...
Igazgatók,
főmérnökök, telepvezetők, elnökök és alelnökök, különféle
titkárok, mindenféle felelősök, mesterek, felügyelők,
elöljárók, sofőrök, raktárosok, és kapusok ajtaján-ablakán
zörget...
Naplóba
kerül az a kálvária, aminek során sikerül végül megfelelő
"műteremhez" jutnia a zsögödi iskola egyik használaton
kívüli termében. Állandó kilincselést kell folytasson a
segédmunkáért, szállítóeszközért, hivatalos igazolásokért,
néhány szál deszkáért, erkölcsi támogatásért, egy
telefonhívásért. Szüntelen ingajáratban van a város és Zsögöd
között, hol busszal, hol biciklivel (időközben a kerékpárját
ellopták) vagy gyalogosan teszi meg a több kilométeres utat,
gyakran naponta - esőben, hóban, napsütésben, sárban... Több
ízben tör rá betegség, egyre többet fohászkodik égi
segítségért, miközben szaporodnak a bejegyzések között a munka
előhaladásáról szóló, örömteli hétköznapi bejegyzések is.
Édesapja, tanulók, barátok, munkatársak, ismerősök egész
ármádiáját örökítette meg a napló lapjain, akiknek olykor
egy-egy őszinte köszönöm, a mozitól kiudvarolt ingyenes heti
bérlet, néhány pohár búfelejtő vagy a művész által készített
grafika, festmény a hála fizetőeszköze...
Megható
példa annak az idős asszonynak (Róza néni) a ragaszkodása, aki a
zsögödi iskolában takarított és gondja volt rá, hogy néha az
ott berendezett ideiglenes műterem kályhájába is jusson néhány
fahasáb.
Zsigmond
Márton:
- Róza
néni volt az egyik legőszintébb támogatóm, a kályhámba csent
tűzifa mellett némi meleget is átengedett az osztályokból
hozzám. Egy kátrányfedeles házban lakott a közelben... Tőle
mindig csak kaptam. Igaz, én is emberszámba vettem. 1993-ban
agyvérzést kapott, bénán feküdt, meglátogattam, szőlőt vittem
neki. Nem értem, miért sújtja a sors az ilyen igaz embereket?
Mindent
összevetve, elismerő, hálás szavai vannak a városi néptanács
egykori alelnöke címére, akit a sors azzal ruházott föl az
ántiidőkben, hogy a helyhatóság részéről "levezényelje"
a legnehezebbet - az óriásmozaik projektjének beindítását.
Amikor szinte a semmiből kellett előkaparni a mozaikhoz szükséges
kőzetanyagot, annak elszállítását, tárolását és
összeillesztésének körülményeit. A gazdaságosság oldaláról
nézve a dolgokat, meglehet, hogy a monumentális mű elkészítése
luxusnak, szeszélynek, fölösen elpazarolt energiának, anyagi
forrásnak tűnhet.
Zsigmond
Márton:
- Egy
ilyen munkára nem lehet határidőt szabni. Amúgy formálisan
persze kitűztek egyet, de én tettem rá... A projekt körül közben
nagy volt körülötte a huzavona. 82-ben elvben ugyan jóváhagyták,
Ceausescut kicselezték, mert a félmillió lej érték feletti
beruházásokat ő személyesen hagyta jóvá. Ezért ki nem mondott
szakmai szolidaritásból leütöttek belőle valamicskét, igy csak
négyszázvalamennyi lett, a bukarestiek tudták, hogy semmi esélyem,
ha a pártfőtitkár kell jóváhagyja a tervet... A csel miatt a
terv jó ideig elfeküdt, azt se tudtam, honnan kapartassam elő,
végül nagy nehezen megtalálták. Addigra már csak az elvi
jóváhagyás létezett, pénz nélkül. Sebaj, mondtam, megcsinálom
anélkül. Kereken 18-szor kellett jóváhagyás után menjek, hogy
eléggé komoly embernek tartsanak és pénz nélkül végigvihessem
az egészet. Úgyhogy "hazafias munka" címszó alatt
futott mindvégig.
A városban
javában folytak az újabb építkezések, mindenütt mozaikoztak, a
felhasználatlan hulladék sok helyütt egyenesen beletaposódott a
földbe. A művész megszervezte annak átvételét, kiválogatását,
összegyűjtését, elszállítását, tisztítását, osztályozását,
tárolását. A város iskoláiból segíteni küldött tanulók
voltak alkalmi munkatársai. Zsigmond Márton azt is nyilván
tartotta, közülük kik voltak a legszorgalmasabbak, ki hányszor
volt jelen. A mezőgazdasági szállítási vállalat segítette
legtöbbször gépkocsival. Később, már a mozaik felrakásánál,
jó pár, mára befutott csíkszeredai képzőművész - akkor még
csak tehetséges tanuló - lett segédjévé a mozi homlokzata elé
emelt állványzat körül.
A
rendszerváltás utáni évekre átnyúló munka próbára tette nem
csak a művész, de a az új hivatalosságok idegeit is. Meg kellett
küzdeni a mozit építők egykori pontatlanságaival, a homlokzatot
ki kellett egyengetni. Ez a fajta alkotó munka nem ismeri a
hórukkot. Mégis, volt alaki nehezményezte, hogy sokba kerül
fenntartani az állványzatot, nem kellene annyira simogatni azt a
márványt... Mások ebből a pénzből szívesebben láttak volna
egy megjavított útszakaszt...
A művész az állványon, 1994-ben * RMSZ-archív |
Zsigmond
Márton:
-
Zátonyokat láttam mindenfelől... Tulajdonképpen csak 1994-ben
kerültem állványra, augusztusban, hiszen alig februárban fejeztem
be a rakosgatást. Igaz, a felrakás is kemény munka volt, de nem
tartott három hónapnál tovább: augusztus, szeptember, október...
Igazából nem is nagyon néztem lefelé, ott jártak-keltek az
emberek, ennyi volt nekem az egész. Teljesen függetlennek éreztem
magam, nem igen érzékeltem, hogy hol is vagyok...
A mozaikot
1994-ben felavatták. Közben annyi kőzet gyűlt össze, hogy akár
még egy mozaikot lehetne csinálni belőle. 1997-ben megkísértette
a gondolat, de az elképzelés végül bizonytalan időre maradt. A
mozi fölötti óriásmozaik kimerítő erőpróba, vesszőfutás
volt a művész számára. Az évek teltével szívszorongva látta,
hogy műve alól egyre jobban elfogy az élet, a filmszínház
haldoklik, a közönség elmarad, a veszteség halmozódik, a
"nagyszerű létesítmény" degradálódik, kopik, majd
2006-ban végleg bezárja kapuit. A mozaik egy halott, haszontalan
intézményt, betonsilót díszített, amelynek sorsa évekig
bizonytalan volt. 2010-ben az önkormányzaté lett. Sokoldalú,
kulturális rendeltetésű teret szándékoztak benne kiképezni, de
a szándék anyagiak hiányában odázódott. A városban mindenféle
hírek keringtek arról, hogy átalakítás fejében talán az egész
mozit lebontanák.
Zsigmond
Márton:
- Ez
egyenlő lenne a kivégzésemmel. Amikor belefektettem annyi fiatal
energiát, azokban az években, amikor mindenki kussolt, behúzta a
farkát, örvendett, hogy élt. Én ezzel szembe mertem menni, lehet,
hogy félig öntudatlanul, nagy naivan...Nekem más fizetség nem
volt, csak az, hogy tudom, hogy van. Ezért teljesen azonosultam
vele. A maga kicsi technikai hibáival, de minden nap úgy tettem le
a munkát, még amikor keveset is csináltam, hogy az jól van
megcsinálva. Magamon sose léptem át.
Az átalakítandó mozi látványterve |
A 2011-es
esztendő örvendetesen deus ex machínával ért véget: a
csíkszeredai önkormányzat utolsó ülésén elfogadták a volt
Transzilvánia filmszínház felújításának tervét. Az
elképzelések szerint, az egész Majláth Gusztáv Károly tér
korszerűsítési munkálatai keretében, az egykori mozihelyiségben
egy multifunkcionális teret képeznének ki, amely megfelelő lenne
színházi, valamint táncelőadások számára, de alkalmas lesz
filmvetítésekre, működhet majd koncertteremként, vagy akár
konferenciateremként is. A felújításhoz készített látványtervek
szerint is, az óriásmozaik visszanyeri eredeti rendeltetését és
- érintetlen marad.
Cseke
Gábor
Zsigmond
Márton (sz. 1947, Csíkdánfalva)
képzőművész. A marosvásárhelyi művészeti középiskola után,
sikertelen egyetemi felvételit követően, a kolozsvári pedagógiai
főiskolán végez, majd három éven át rajztanár Maroshévízen.
1974-ben szánja rá magát, hogy felvételizik a bukaresti
művészegyetemre, monumentális festészet-restaurátori szakra.
1978-ban végez, egy éves bukaresti tanárkodás után hazakerül
Csíkba, ahol rajztanár különböző iskolákban, egy ideig
szaktanfelügyelő. Óriásmozaikjáért 1994-ben Csíkszereda város
Pro Urbe díjjal tüntette ki. Rajzai, festményei, monumentális
alkotásai számos múzeumi és magángyűjteményben megtalálhatók
Romániában és külföldön egyaránt.
(A riport rövidített, az ÚMSZ Színkép mellékletének szánt változata egy készülő, Óriásmozaik c. riportkönyvnek)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése