2012. január 16., hétfő

Óriásmozaik egy mozi homlokán


A Transzilvánia ma – az óriásmozaikkal a homlokzatán * Fotó Csíki Zsolt

Az alábbiakban elmesélt történet olyan, akár egy tengeri kígyó: eleje van, de nem (vagy még csak alig) látszik a vége...

Az egész az 1968-as megyésítéssel kezdődött, Csíkszeredában. Amikor eldőlt, hogy ott lesz a frissen megrajzolt Hargita megye központja. A döntéshez gyorsan városközpontot is terveztek az addigi álmos rajoni városnak. E központhoz, a már meglévő egyetlen mozi mellé, hozzátartozott egy (akkor) korszerűnek tervezett filmszínház is, ami az akkori keresztségben a Transzilvánia nevet kapta. Lelőhelye: a Majláth Gusztáv Károly-tér, amelynek betondíszleteit (toronyház, postapalota, emeletes nagyáruház, pengeblokk, szövetkezeti központ) látványos rohammunkával kivitelezték a hetvenes évek kezdetén.

A mozit 1970 végén adták át ünnepélyes külsőségek között, az avató szalagot a megyei pártbizottság akkori első titkára vágta át, a helyi lap riportere lelkes szavakkal számolt be az új, 501 férőhelyes moziterem kényelmi adatairól: a tágas helyről, a gépházbeli korszerű vetítőberendezésről, a széksorok alatti klímaberendezésről, a csinos formaruhába öltözött alkalmazottakról, a vetítésrendről...

A teret uraló filmszínház déli oldaláról sebtében levakolt, csupasz óriáshomlokzat tekintett le közel két évtizeden át a városra, annak ellenére, hogy a kihasználatlan felületet egy Csíkszeredában élő képzőművész – szándéka szerint, gondolatban - már a nyolcvanas évek elejétől monumentális alkotással népesítette be.

Maga a képzőművész, Zsigmond Márton mesél:
- Volt egy pályázat, máig nem felejtettem el: Lupta oamenilor muncii harghiteni, români şi maghiari pentru propăşirea patriei comune socialiste. Akkoriban típusépületekre mindenféle mozaikok készültek, amelyeken a munkásosztály menetel a falról lefelé... Vagy felfelé... Friss végzős lévén a monumentális szakon, komolyan vettem a kiírást, de azzal is tisztában voltam, hogy örömünnepekre nincs miért számítanom, mert ez a pályázat inkább a munkáról fog szólni, mint a sikerről.

A pályázat előtt a művész már elkészített szülőfaluja, Csíkdánfalva művelődési otthonának 6x6 méteres falára egy Kibontakozás című mozaikot. A több évig tartó munkát 1981-ben avatták fel. A művészt ekkor már javában foglalkoztatta soron következő nagyszabású munkája.

Zsigmond Márton:

- Rengeteg falat találtam, vagy 13-at össze is írtam magamnak, ami számításba jöhetett volna... De válogatnom nem volt miért, mert kimondottan a mozira hirdették meg a pályázatot... Minden nap eljártam a mozifal mellett, néztem innen, néztem onnan, próbáltam szemügyre venni a változásait, mert egy monumentális fal is örökké más-más arcát mutatja, működésben van. Az volt a célom, hogy minden mozaikelemnek megtaláljam a helyét, hogy minden pontosan csakis oda találjon és ne legyen felcserélhető.

A tervnek 1981-ben fogott hozzá és 1982-ben készült el vele. Ennek az idén lesz kereken harminc éve... A terv elfogadtatása és kivitelezése 12 évet vett igénybe: az időközben Felszabadulás-ra keresztelt 163 négyzetméteres műalkotást 1994 őszén avatták fel...

„Egy évtizeden át - lemondva mindenről - szülte csendesen, kitartóan, de igaz lelkiismeretével, hogy legyen ennek a városnak a múltról, a jelenről és a jövőről egy lelki keresztmetszete. Egy üzenet, ami gondolkoztat, lehet nem értjük még, mint ahogy kezdetben sok mindent nem értettünk, de megszokjuk és lassan eljutunk oda, hogy miénknek érezzük. Ez a mű már Európa Csíkszeredában, ez a falkép bárhol a világon megállja a helyét, ezért kell hogy elfogadjuk, és büszkén magunkénak valljuk... A keresztényi és szakmai önzetlenség példája ez a mű. Vajon Zsigmond Márton elégtételt nyer-e közösségében, vajon befogadja-e a város?” - így méltatta az idősebb pályatárs, Márton Árpád az elkészült munkát, amely azóta is a maga nemében egyedülálló kincse a városnak.

Zsigmond Márton:
- Minél inkább úttörő valaki, annál nagyobb az esélye, hogy tragikusan élje meg a saját helyzetét. Ahhoz képest tehát, hogy nem pusztultam bele, s megúsztam ép bőrrel, utólag akár azt is mondhatnám, hogy elégedett vagyok.

A mozaik körüli történések akár regényesíthetők is: a művész, aki amúgy is vargabetűkkel érkezett szakmájához - amelyben a vidéken azóta is magányos farkasnak bizonyult -, 1984 májusától részletes, napi eseményekre lebontott naplót vezetett a pályázat alakulásáról. A bejegyzésekből ma is előttünk áll az a küzdelem, amit egyrészt azért kellett megvívnia a központi, majd a helyi hatóságokkal, hogy a nagy nehezten elfogadott tervet, akár ingyen, bérmentve is megvalósítsa. Arra számított, hogy a műalkotásért hozott szakmai önzetlensége járványos lesz és másokat is megfertőz. Részben nem is tévedett, hiszen a rendszer érzéketlensége, bürokratikus gáncsoskodása dacára, a napló tanúsága szerint is kerültek igaz emberek, akik támogatták elképzelését, bár minden eszközük megvolt ahhoz, hogy akadályozzák, megnehezítsék életét. Így is bőven kijutott az utánajárásból, a kilincselésből, a véget nem érő meggyőző munkából. 1987 tavaszáig számokkal jelzi, hogy éppen megkeresett valakit – személyt vagy intézményt – ügye intézését elősegíteni, meggyorsítani, ellenőrzés alatt tartani. Amolyan belső kilincslenyomás- vagy küszöbkoptatás-számláló ez, ami lépésről lépésre demonstrálja, hogy Isten malmai bizony, nehezen őrölnek...

Igazgatók, főmérnökök, telepvezetők, elnökök és alelnökök, különféle titkárok, mindenféle felelősök, mesterek, felügyelők, elöljárók, sofőrök, raktárosok, és kapusok ajtaján-ablakán zörget...

Naplóba kerül az a kálvária, aminek során sikerül végül megfelelő "műteremhez" jutnia a zsögödi iskola egyik használaton kívüli termében. Állandó kilincselést kell folytasson a segédmunkáért, szállítóeszközért, hivatalos igazolásokért, néhány szál deszkáért, erkölcsi támogatásért, egy telefonhívásért. Szüntelen ingajáratban van a város és Zsögöd között, hol busszal, hol biciklivel (időközben a kerékpárját ellopták) vagy gyalogosan teszi meg a több kilométeres utat, gyakran naponta - esőben, hóban, napsütésben, sárban... Több ízben tör rá betegség, egyre többet fohászkodik égi segítségért, miközben szaporodnak a bejegyzések között a munka előhaladásáról szóló, örömteli hétköznapi bejegyzések is. Édesapja, tanulók, barátok, munkatársak, ismerősök egész ármádiáját örökítette meg a napló lapjain, akiknek olykor egy-egy őszinte köszönöm, a mozitól kiudvarolt ingyenes heti bérlet, néhány pohár búfelejtő vagy a művész által készített grafika, festmény a hála fizetőeszköze...

Megható példa annak az idős asszonynak (Róza néni) a ragaszkodása, aki a zsögödi iskolában takarított és gondja volt rá, hogy néha az ott berendezett ideiglenes műterem kályhájába is jusson néhány fahasáb.

Zsigmond Márton:
- Róza néni volt az egyik legőszintébb támogatóm, a kályhámba csent tűzifa mellett némi meleget is átengedett az osztályokból hozzám. Egy kátrányfedeles házban lakott a közelben... Tőle mindig csak kaptam. Igaz, én is emberszámba vettem. 1993-ban agyvérzést kapott, bénán feküdt, meglátogattam, szőlőt vittem neki. Nem értem, miért sújtja a sors az ilyen igaz embereket?

Mindent összevetve, elismerő, hálás szavai vannak a városi néptanács egykori alelnöke címére, akit a sors azzal ruházott föl az ántiidőkben, hogy a helyhatóság részéről "levezényelje" a legnehezebbet - az óriásmozaik projektjének beindítását. Amikor szinte a semmiből kellett előkaparni a mozaikhoz szükséges kőzetanyagot, annak elszállítását, tárolását és összeillesztésének körülményeit. A gazdaságosság oldaláról nézve a dolgokat, meglehet, hogy a monumentális mű elkészítése luxusnak, szeszélynek, fölösen elpazarolt energiának, anyagi forrásnak tűnhet.

Zsigmond Márton:
- Egy ilyen munkára nem lehet határidőt szabni. Amúgy formálisan persze kitűztek egyet, de én tettem rá... A projekt körül közben nagy volt körülötte a huzavona. 82-ben elvben ugyan jóváhagyták, Ceausescut kicselezték, mert a félmillió lej érték feletti beruházásokat ő személyesen hagyta jóvá. Ezért ki nem mondott szakmai szolidaritásból leütöttek belőle valamicskét, igy csak négyszázvalamennyi lett, a bukarestiek tudták, hogy semmi esélyem, ha a pártfőtitkár kell jóváhagyja a tervet... A csel miatt a terv jó ideig elfeküdt, azt se tudtam, honnan kapartassam elő, végül nagy nehezen megtalálták. Addigra már csak az elvi jóváhagyás létezett, pénz nélkül. Sebaj, mondtam, megcsinálom anélkül. Kereken 18-szor kellett jóváhagyás után menjek, hogy eléggé komoly embernek tartsanak és pénz nélkül végigvihessem az egészet. Úgyhogy "hazafias munka" címszó alatt futott mindvégig.



A városban javában folytak az újabb építkezések, mindenütt mozaikoztak, a felhasználatlan hulladék sok helyütt egyenesen beletaposódott a földbe. A művész megszervezte annak átvételét, kiválogatását, összegyűjtését, elszállítását, tisztítását, osztályozását, tárolását. A város iskoláiból segíteni küldött tanulók voltak alkalmi munkatársai. Zsigmond Márton azt is nyilván tartotta, közülük kik voltak a legszorgalmasabbak, ki hányszor volt jelen. A mezőgazdasági szállítási vállalat segítette legtöbbször gépkocsival. Később, már a mozaik felrakásánál, jó pár, mára befutott csíkszeredai képzőművész - akkor még csak tehetséges tanuló - lett segédjévé a mozi homlokzata elé emelt állványzat körül.

A rendszerváltás utáni évekre átnyúló munka próbára tette nem csak a művész, de a az új hivatalosságok idegeit is. Meg kellett küzdeni a mozit építők egykori pontatlanságaival, a homlokzatot ki kellett egyengetni. Ez a fajta alkotó munka nem ismeri a hórukkot. Mégis, volt alaki nehezményezte, hogy sokba kerül fenntartani az állványzatot, nem kellene annyira simogatni azt a márványt... Mások ebből a pénzből szívesebben láttak volna egy megjavított útszakaszt...

A művész az állványon, 1994-ben * RMSZ-archív

Zsigmond Márton:
- Zátonyokat láttam mindenfelől... Tulajdonképpen csak 1994-ben kerültem állványra, augusztusban, hiszen alig februárban fejeztem be a rakosgatást. Igaz, a felrakás is kemény munka volt, de nem tartott három hónapnál tovább: augusztus, szeptember, október... Igazából nem is nagyon néztem lefelé, ott jártak-keltek az emberek, ennyi volt nekem az egész. Teljesen függetlennek éreztem magam, nem igen érzékeltem, hogy hol is vagyok...

A mozaikot 1994-ben felavatták. Közben annyi kőzet gyűlt össze, hogy akár még egy mozaikot lehetne csinálni belőle. 1997-ben megkísértette a gondolat, de az elképzelés végül bizonytalan időre maradt. A mozi fölötti óriásmozaik kimerítő erőpróba, vesszőfutás volt a művész számára. Az évek teltével szívszorongva látta, hogy műve alól egyre jobban elfogy az élet, a filmszínház haldoklik, a közönség elmarad, a veszteség halmozódik, a "nagyszerű létesítmény" degradálódik, kopik, majd 2006-ban végleg bezárja kapuit. A mozaik egy halott, haszontalan intézményt, betonsilót díszített, amelynek sorsa évekig bizonytalan volt. 2010-ben az önkormányzaté lett. Sokoldalú, kulturális rendeltetésű teret szándékoztak benne kiképezni, de a szándék anyagiak hiányában odázódott. A városban mindenféle hírek keringtek arról, hogy átalakítás fejében talán az egész mozit lebontanák.

Zsigmond Márton:
- Ez egyenlő lenne a kivégzésemmel. Amikor belefektettem annyi fiatal energiát, azokban az években, amikor mindenki kussolt, behúzta a farkát, örvendett, hogy élt. Én ezzel szembe mertem menni, lehet, hogy félig öntudatlanul, nagy naivan...Nekem más fizetség nem volt, csak az, hogy tudom, hogy van. Ezért teljesen azonosultam vele. A maga kicsi technikai hibáival, de minden nap úgy tettem le a munkát, még amikor keveset is csináltam, hogy az jól van megcsinálva. Magamon sose léptem át.

Az átalakítandó mozi látványterve

A 2011-es esztendő örvendetesen deus ex machínával ért véget: a csíkszeredai önkormányzat utolsó ülésén elfogadták a volt Transzilvánia filmszínház felújításának tervét. Az elképzelések szerint, az egész Majláth Gusztáv Károly tér korszerűsítési munkálatai keretében, az egykori mozihelyiségben egy multifunkcionális teret képeznének ki, amely megfelelő lenne színházi, valamint táncelőadások számára, de alkalmas lesz filmvetítésekre, működhet majd koncertteremként, vagy akár konferenciateremként is. A felújításhoz készített látványtervek szerint is, az óriásmozaik visszanyeri eredeti rendeltetését és - érintetlen marad.

Cseke Gábor

Zsigmond Márton (sz. 1947, Csíkdánfalva) képzőművész. A marosvásárhelyi művészeti középiskola után, sikertelen egyetemi felvételit követően, a kolozsvári pedagógiai főiskolán végez, majd három éven át rajztanár Maroshévízen. 1974-ben szánja rá magát, hogy felvételizik a bukaresti művészegyetemre, monumentális festészet-restaurátori szakra. 1978-ban végez, egy éves bukaresti tanárkodás után hazakerül Csíkba, ahol rajztanár különböző iskolákban, egy ideig szaktanfelügyelő. Óriásmozaikjáért 1994-ben Csíkszereda város Pro Urbe díjjal tüntette ki. Rajzai, festményei, monumentális alkotásai számos múzeumi és magángyűjteményben megtalálhatók Romániában és külföldön egyaránt.

(A riport rövidített, az ÚMSZ Színkép mellékletének szánt változata egy készülő, Óriásmozaik c. riportkönyvnek)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése