2012. február 28., kedd

Fegyverpucoló


"mit sütsz kis szűcs"
interjú kérdéseken töröm a fejem
mintha csak fegyvert pucolnék egy sarokban
olykor lopva a csőbe tekintve


"sós húst sütsz kis szűcs"
töltényeket válogatok éles lövéshez
– nem ölnek de célt érve
mélyre hatolnak és még azután is felsajognak
hogy vergődve sorsodon tépelődve
a torkolattűz izzó fénykörében
megadtad rájuk a választ
vagy valami hozzá hasonlót

2012. február 25., szombat

Erdélyi és csángó költészet: P. Papp Asztrik


Sz. 1916, Kisgörgény-mh. 1985, Brassó. Középiskoláit Székelyudvarhelyen végezte, majd ferencrendi újonc Medgyesen, teológiát végez Vajdahunyadon és egyetemet Kolozsváron. Ferences szerzetes, különböző rendházakban, többek között Csíksomlyón is. Hét éven át sinylődött politikai elítéltként. Első verseskötete 1928-ban jelent meg Kolozsváron (Üzenem...). Válogatott verseit halála után adták ki (Jézushágón, 1994)




A Jézushágón


Piros pünkösdre virradólag 
- éjfél után három lehetett – 
kimentem én is, 
hogy megjárjam a Szent Hegyet. 
A Hegy körül kereszt keresztet ért, 
zúgott az „ékes virágszál,” és szállott 
föl a magasba, lobogtak a zászlók. 
Előrefutottam, hogy elérjem 
a Jézushágót. 
S jártuk a keresztutat. 
Minden szent stációnál állott, 
Imádkozott egy keresztalja, 
Ha végeztünk előre mentünk, 
Hajtottuk egymást, űztük, kergettük 
föl a magasba: 
lelkünkön nagy, nehéz keresztünk: 
- föl, föl a sziklás-véres meredekre, 
föl, föl a jézushágós oldalakra! 
S kapaszkodott a mozgó erdő, 
Erdőnyi ember… 
Úgy láttam, mintha mind ott lettünk volna, 
Ahányunkat csak megtermett a föld, 
Mind, mind, vállunkon, lelkünkön kereszttel 
S előttünk ment, cipekedett az Istenember. 
Piros pünkösd volt. Fent a hegy felett 
Ott lobogtak a szent pünkösdi lángok. 
Azóta mindig így látom népemet: 
Apraja-nagyja, - vállán súlyos kereszt – 
járja a Jézushágót. 




Pornak születtem


Pornak születtem,
hogy elrepítsenek a nagy szelek,
fénynek születtem,
hogy felszívhassanak minden szemek,
hegynek születtem,
hogy a völgyek királya legyek,
mélynek születtem,
hogy belém zúgjanak a tengerek...


Pornak születtem,
hogy minden lábnak alatta legyek,
fénynek születtem,
hogy elborítsanak a fellegek,
hegynek születtem, 
hogy bősz villámok üldözzenek, 
mélynek születtem,
hogy a partok büszkén lenézzenek...




A hegyek magukhoz emeltek


A hegyek magukhoz emeltek
s eltöltötték békével lelkemet.
Ezt kerestem...
El, el a zajból, ahol kegyetlen
ökölcsapással sújtanak le mindent,
mi szépség, jóság, szeretet.
A hegyek magukhoz emeltek
s én elfeledtem önmagam.
Konok fejem felett az éjszakák s a reggelek
ködkoszorúkat bontanak.
Nappal pedig - reggeltől késő estig - 
eleven tűzparázzsal
hófehérré perzsel a nap.
A hegyek magukhoz emeltek,
leckére fogott a havas hegyorom.
Lassan, epedve várom,
hogy magam is heggyé változom.


Antenna vagyok


Antenna vagyok...
Érzékeny szívemet a magasba nyújtom,
a mindenségben szavakat kutatok,
s tovább adok...


Vedd fel, Kedves, a kagylót,
figyeld, hogy mit beszélek...
Figyeld hahotám, zokogásom,
messzünnen búgó szívzenémet...


Ne haragudj Kedves, ha a hang
oly zavaros - hogy néha úgy recseg...
Jaj, annyi vihar van mellettem, felettem...
Az recsegteti meg...


Ne haragudj, ha szemedbe
mosoly helyett a szavam könnyet facsar...
Ó, annyi a világon
a sóhaj, a nyögés, a jaj...


Figyeld a sok-sok szürke szót
szent figyelemmel...
A szó mögött egy nagy világ áll:
- Te, én: az Ember...




Esti fütty az utcán


Este... csend...
Csak messze lent
az utca kövén fütyöl valaki...


Jaj az a fütty, az a fütty, az a fütty!...


Érzem,
felforr a vérem
s magányos, csendes, szent elmélkedésem
emlékeim fehér virágaival
fáradtra kínzóm,
véresre vérzem...


Jaj az a fütty, az a fütty, az a fütty!...


Emlékszem, régen, tiz évvel ezelőtt...
szép májusi estén elment valaki
az ablakunk előtt.
Ügyes, bátor kamasz lehetett
s füttyengetett, füttyengetett...


A lányok, szép nővéreim 
szemében tüzek lobbadoztak, 
egymás között titokzatosan, 
piruló arccal sugdolóztak...


Én apát, anyát, nagy testvéremet 
ijedten kérdeztem; ki lehet?... 
Vajjon ki is füttyengetett?...


Tolvaj talán — a közeli vadonból?...
 Koldus talán?... (féltem a koldusoktól...) 
Zsidó talán, ki szomjuhozik a gyerekvérre?...
(A szomszéd Berci mesélte... 
Beillene rémregénybe...)


És most ott künn az utca kövén 
ismét füttyenget valaki... 
Az esti csendben ide fent is, 
a cellámban is jól lehet hallani...


Jaj az a fütty, az a fütty, az a fütty!...


Remegve kérdem: ki lehet? ...
— Talán a becsapott világ...? 
A régi vidám esti utca...? 
Tizenötéves kamaszságom
az utca kövéről küld üzenetet...?
—  Gúnyos, vagy szemrehányó, 
vagy csábüzenetet?...


Jaj, ki lehet, ki lehet?!...



2012. február 21., kedd

Újabb kettő


Hóba írt vadnyom


felhő ül felhő hátán
ki van felül ki alul
sörbe fojtott malátán
hízik ma fent az Úr


haja enyém lehetne
ritkás és oly fehér
hogy pírját elfeledve
színét veszti a vér


folyna s épp csak szivárog
már-már elapadó
tollam is elérte az átok
kifogy a tinta fogy a szó


hóba írt vadnyomon lépve
némaságom még rádtalál
menekülj tőlem e képbe
mely előbb-utóbb összeáll


Valami okuláré?


kezemben ceruza. forgatom. mire jó?
ez itt papír. simogatom. fehér.
pohár. benne víz? benne a gyöngyök. felfelé.
láttam már? nem is tudom.


fény villan. az ablak nyitva.
szél fúj. valaki mond, mond. valamit.
azt hiszem hogy ez a cérnalaska.
vagy kitüntetés? csináltam valamit?


a zsebkendő. ott lent. a földön.
micsoda rendetlenség. itt élek én?
orrom alatt ez a nedves szivárgás.
te ott! miért nézel rám? a fotelben.


ezek a betűk egész jól sikerültek.
olvasnám de nem látok. furcsa.
valamit a szemem elé? de mit szoktam?
valami okuláré. vagy karalábé? de komolyan...


"csak az a vég csak azt tudnám"
sajnos nem emlékszem.

2012. február 18., szombat

Kölcsönsorok: Emilian Mirea


1964-ben született Craiován, a helybeli agronómiai fakultás végzettje, mérnök. Általános iskolás korától versel, állatkedvelő. Költészete Marin Sorescu hatása alatt bontakozott ki. Kezdőként az írószövetség Labiş-díjával tüntették ki. Verseskötetei: De vorbă cu Dumnezeu (Beszélgetés a jóistennel), Autoportret (Önarckép), Omul care îţi schimbă viaţa (Az ember, aki megváltoztatja életedet), Vârsta christică (Krisztusi kor). A saját maga alapította talajjavítási folyóirat (ANIF) főszerkesztője.




őrség
(santinele)


egy kivégzőosztag
tüzet nyitott az álmaimban
nálam járt madarakra
így aztán
trilláikból
csak a pihetollak maradtak
tele velük a párnám
s őrséget állnak
szemhéjaimnál


un pluton de execuţie
a tras în păsările
care îmi vizitau somnul
şi acum
din trilurile lor
au mai rămas doar penele
care-mi umplu perna
şi îmi păzesc pleoapele
ca nişte santinele




a sírfelirat már készen
(epitaful e deja scris)


egy temetői séta 
jó alkalom
elszámolni magunkkal és el-
töprengeni az életen


az élet megmosolyogja lépteidet
a világban és a kanyar mögött
már kész
sírfelirattal vár rád
a hátadra
rótt
kereszten


o plimbare prin cimitir e 
un bun prilej
de a-ţi face bilanţul şi a-ti lua 
viaţa la întrebări


timpul râde de mersul tău 
prin lume şi te aşteaptă 
la cotitură 
cu epitaful deja scris
pe crucea
pe care o ai
desenată pe şira spinării


lírai átalakulás
(metamorfoza lirică)


egy ideje
tücsökké
lettem
ki bánatában dalol
majd
hegedűjével a feje alatt
alszik el


de Ia o vreme
m-am transformat
într-un greier care
îşi cântă tristeţea şi
apoi
adoarme cu vioara
sub cap


a csontos fa
(copacul cu oase)


a terebélyes fának a kertben 
csontjai vannak
s beléjük állt az őszi
reuma
és éjszakánként
jajgat
a fájdalomtól


néha 
előbukkan ágak közé
rejtett arca
nagyon figyelj
hogy észrevehesd színeváltozásának
pillanatát


most
hogy elnézem
miként mereszti az égnek
rozsdás fürtjeit
a
vénségtől
alig áll meg a pápaszem
az orra hegyén


copacul maiestuos din grădină
e un copac cu oase
care suferă de reumatismele
toamnei
şi se vaită
în fiecare noapte
de dureri de şale


câteodată
îşi arată chipul
ascuns printre ramuri
trebuie să fi foarte atent
şi să prinzi clipa schimbării
la faţă


acum
când mă uit la el
îşi răsfiră pletele ruginii
pe cer
şi
din cauza bătrâneţii
abia reuşeşte să-şi mai ţină
ochelarii pe nas


Cseke Gábor fordításai

2012. február 16., csütörtök

Búvóhely

pompás búvóhely ez a pusztaságnak álcázott tér
itt ácsolják megállás nélkül fából a vaskarikát
míg szívünket hosszan ringatja a semmi göcsörtös ága


itt akár tövig is rághatom a körmöm nem szól meg senki
nincs ennél nagyobb ünnep mióta csak
e névtelen tanyára száműztem magam


hol a virágok akárha kávéházban
locsognak-fecsegnek az életről
mint a túlélés nagymesterei


hallom őket éjszakánként
s míg mondogatnak már gurulnak is szanaszét nyikorogva
a cigánykerekező vaskarikák

2012. február 14., kedd

Összegyűlt újabb kettő


Ezeridegen


kiskapu mellett a kispadon
ülök a falu nagy öregje
a fogahullató oroszlán


nicsak, milyen nyugodtan elidőzik most
ez a hajdani izgága
minden lében kanál


a robogó idő még visszanéz rá a kanyarból
kicsi görnyedt figurát lát
naftalinszagú ezeridegent


Valaki tovaúszik


kapitány meredten nézi a naplementét
miután napfelkeltét már látott
nem is egyszer


kapitány fura egy szerzet
szeret magában elidőzni a fedélzeten
míg legényei a parton kujtorognak


harmadik napja várja őket vissza
sehol senki a hajótestet
a hullámok ide-oda pofozzák


míg az éj beleroskad a vízbe de lehet
hogy a tenger az mi elözönli a távoli eget
a bójákon túl valaki tovaúszik


vissza se néz
mintha
örökre

2012. február 11., szombat

Mi marad utánunk?


Tűnődés egy jeles publicista erdélyi leveleit olvasva

A huszadikszazad.hu négy éves születésnapjára ajánlom szeretettel

Érdekes sors jutott az olyan embernek, mint amilyen néhai Hegedüs Nándor, aki alig fél évszázada (1969) hagyta itt az árnyékvilágot, miután cselekvő tanúja - s nem is akármilyen! - volt a huszadik század első felének. Ha végignézünk mozgalmas életútján, akkor némileg kiábrándító az az egyoldalúság, amivel pályatársai elegyengették földi maradványai fölött a hantot: az Irodalomtudományi Közlemények 1970/1. számában, az Intézet életéből rovatban, valahol hátul közölt nekrológban az Ady-kutatót siratják benne (joggal), s miután irodalomtörténészi érdemeit becsületesen felsorolják, mintegy mellékesen megjegyzik: "A Holnap-alapítók közé tartozott: mindig büszkén emlékezett erre. Gazdag, munkás életet élt utolsó órájáig. Volt főszerkesztő, több nagyváradi lap tulajdonosa, a bukaresti parlament Magyar-párti képviselője."

Holott, alaposabban megismervén a Hegedüs-életmű valódi dimenzióit, ez a mellesleg odavetett pár mondat legalább annyit - ha nem többet - takar és jelent, mint az Ady-kutatásban jeleskedés. És nem azért, mintha Adyt helyesen értelmezni, munkásságára értelmesen fényt vetni nem volna dicséretes, egész embert próbára tevő feladat, hanem mert az a cselekvő személyiség, aki élete alkonyán, a társadalmi aktivitás peremére szorulva, szülőhelyét odahagyva törvényszerűen fordult szinte teljes egészében az irodalomtörténet felé, pályafutása delelőjén, hosszú évtizedekig olyan sokoldalú tevékenységet folytatott, ráadásul kézzelfogható eredményességgel, amit a fontosságához mérten legalább ma illik értékelni és értékesíteni.

Hegedüs Nándor azok közé a jó értelemben vett, a legnehezebb körülmények között helyben maradó muszáj-herkulesek egyike, akik a "lehet - mert kell" elve mellett kötelezték el magukat és ez a beállítódás irányította következetesen egész életében.

A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerint "jelentős közéleti szerepet vállalt a két világháború közötti időszakban. Előbb mint a Városi Tanács tagja Nagyvárad színházi hagyományainak folytonosságáért szállt síkra, majd az Országos Magyar Párt Bihar megyei tagozatának alelnöke és 1928-tól több cikluson keresztül parlamenti képviselője. Pártállástól függetlenül támogatta a romániai magyar baloldali mozgalmakat. A város kulturális életében fontos szerepet játszott az általa létrehozott Hírlapiroda és az azzal kapcsolatos Kölcsönkönyvtár."

Egy fehér hollónak számító mai értékelés szerint (Szilágyi Aladár - Erdélyi Riport, 2006. június 1.) "Hegedüs Nándor annak a zsidó származású, magyar identitását az impériumváltás után is következetesen vállaló, Váradon különösen jelentős értelmiségi rétegnek volt az egyik legtekintélyesebb képviselője, amelyre nem hatott bénítólag a diktátum okozta trauma, amely nem süllyedt el az önsajnálat mocsarába, amely nem szökött a dicső múltba, s a Magyarországra tántorgás útvesztőit sem választotta menedékül... Mindenekelőtt – bár az impériumváltás előtt keveset értett románul – az új helyzetben nagyon hamar és nagyon jól megtanulta az állam nyelvét. Közíróként, pártpolitikusként, parlamenti csaták résztvevőjeként a folyamatos, szerteágazó, naprakész tájékozottság jellemezte. A közelmúlt, a ma történéseinek, a román politikum eseményeinek, egyáltalán: a többségi nemzet mentalitásának jobb megértése végett egy történész igényességével tanulmányozta át a román nemzeti törekvések históriáját a kezdetektől a jelenkorig. Stúdiumai közben rá kellett döbbennie, hogy mennyire a szűklátókörűség, a realitásérzék hiánya, a hibát hibára halmozás, végső soron mekkora tehetetlenség jellemezte a nemzetiségi kérdés szempontjából a kiegyezés után önállósult magyar bel- és külpolitikát. Hegedüs Nándor vette magának a fáradságot, újból és újból átnézte az utóbbi fél évszázad erdélyi és regáti román, illetve külhoni sajtójának minden, a kérdéskörrel kapcsolatos anyagát, s következtetéseit éppen a jogsérelmek elleni hatékonyabb küzdelmet elősegítő önrevízió jegyében fogalmazta meg. Eljutott odáig, hogy legtöbb kortársánál alaposabban ismerte azt a „román közeget”, amelynek mozgásterében cselekednie adatott."

Kántor Lajos egy tanulmányában idézi Gáll Ernő, az 1957-ben újraindított Korunk főszerkesztőjének emlékezését Hegedüsről: "Elfogultan és elutasítóan néztem mindig Hegedüs Nándor, a Nagyvárad, majd (...) Szabadságra változtatott című másik helyi napilap főszerkesztőjének magas, de kissé hajlott alakjára. Nekem ő és lapja túl konzervatív volt. Sok víznek kellett a Körösön, illetve a Szamoson lefolynia, míg megtanultam becsülni és tisztelni Magyar Párt-i képviselőként vívott kemény parlamenti csatái, karakánsága, majd később ama tudós könyve okán, amelyet Ady váradi éveiről írt". De elismerő szavakat olvashatni ugyanebben a tanulmányban a kortárs Ligeti Ernőtől ("megbízható ember, “elméjének biztonságában, életérzésének fegyelmezettségében” sohasem lehetett csalódni..."), illetve egy 1936-os interjúban is, amit Tamási Áronnal készített a Független Újság riportere, Kovács György a Németh László Magyarok Romániában című tanulmányával kapcsolatos vita ürügyén ("Hegedüst Szabó Bénivel együtt a legőszintébben nagyrabecsülöm, és elsősorban ez a kisebbségi politikus jelenti nekem azt a felkészültséget és önzetlen munkavállalást, amelyet az egész Magyar Párt kebelén belül példaképnek lehetne odaállítani. Ha jól érzem, Hegedüs Nándor becsületbeli kérdést csinál a maga részéről abból, hogy egyrészt a Magyar Pártot, másrészt pedig, az erdélyi magyar zsidóságot Németh Lászlóval szemben megvédje. Tiszteletre méltó kiállásnak látom az övét még akkor is, ha nem érthetek vele egyet...").

Az itt-ott elszórt múltbeli és jelenkori értékelések összegyűjtése és egybevetése fontos feladat, de még fontosabb az életmű kézzelfoghatóan érzékelhető vonulatainak feltárása, megismerése.

Az újságírással magát fiatalon eljegyző Hegedüs szülővárosában, Nagyváradon, a legendás Sas Endre mellett tanonckodott, s 1918-ban már a lap főszerkesztőjeként tevékenykedik. Újságírói vénája a negyvenes évek közepéig gyakorlatilag kiapadhatatlan, akkor is inkább azért hallgat el, mert a sors kihúzza alóla azt a valóságot, amiben otthonosan érzi magát. Leginkább a Nagyvárad (később: Szabadság), a Magyar Kisebbség és a Pesti Napló teremtenek pástot ahhoz, hogy elmondhassa meglátásait, elemzéseit, gondolatait a romániai magyarság kisebbségi létéről, a román-magyar kapcsolatokról, a történelmi megbékélés módozatairól és etikájáról. Munkásságának ez a része, bár szabadon kutatható, jószerint még feltáratlan és inkább jelzés értékű kiadványokban elérhető: publicisztikai írásaiból 1941-ben rendezett két kötetet sajtó alá Nagyváradon - az Erdélyi levelek a Pesti Naplóban megjelent cikkeit, a Nincs béke igazság nélkül pedig a Magyar Kisebbség számára készített tanulmányait tartalmazza. A zöm azonban ott rejtőzködik, névtelenül vagy álnéven, a nagyközönség számára gyakorlatilag már elérhetetlen lapgyűjtemények mélyén, igen gyakran azonosításra és feldolgozásra várva. 2006-ban történt a Nagyváradi Ady Társaság részéről kísérlet arra, hogy válogatást adjon közre Hegedüs újságcikkeiből és parlamenti felszólalásaiból (Magyarok a román parlamentben, Ágoston Vilmos előszavával), ami mintegy meghosszabbítja Hegedüs Nándor utóéletét.
Ehhez szeretném hozzáfűzni olvasmányélményeimet azzal kapcsolatosan, hogy sikerült hozzáférnem az 1941-ben Nagyváradon kiadott Erdélyi Levelek-hez a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya révén, Kelemen Katalin jóvoltából.

A közel 200 oldalas kötet anyagát a szerző előszava szerint a Pesti Naplóban éveken át megjelent erdélyi leveleiből válogatta, melyek inkognitóban jelentek meg. "Minthogy a román lapok sűrűn polemizáltak ezekkel a cikkekkel és követelték, hogy írójukat vonják felelősségre, a román politikai rendőrség szorgalmasan kutatta a szerzőjüket, és bevallom: nem lett volna számomra kellemes, ha felfedezték volna" - emlékezik Hegedüs. - "Budapesti cikkeimben igyekeztem tárgyilagosan írni, főleg adatokkal dolgozni és ezeket az adatokat túlnyomórészt éppen az erdélyi románok múltjából merítettem".

A továbbiakban néhány idézettel, mozaikszerűen kísérlem meg összerakni azt a képet, amit a harmincas évek derekán Hegedüs Nándor a román-magyar kapcsolatokról, a románság tudati sajátosságairól az anyaország felé közvetített, s amelyben szikrányit sem vádolható érzéketlen revansizmussal - egyszerűen dokumentált, mértéktartó és konstruktív véleményt mond.

„Mi nem követjük a hajdani román publicisztika példáját, amely minden politikai pör nyomán, amely a régi magyar időben megesett, a magyar bíróságot gyalázta és a világ előtt meghurcolta. Politikai perekben nem várunk elfogulatlanságot a bíróságoktól, mert hiszen a törvényeket rendszerint az uralkodó hatalom szelleme dirigálja és így azoknak a végrehajtása sem mentes a hatalom szolgálatától. Tudjuk azt is, hogy Ghibu minden külső hatásvadászatot igénybe vett, hogy a szegény magyar újságírókra mennél szigorúbb ítéletet csikarjon ki. Saját személyének pereskedését nemzeti üggyé fújta fel és nem úgy állította fel a kérdést a bíróság előtt, hogy Daróczi Kiss Lajos újságíró a vádlott és Ghibu a főmagánvádló, hanem Daróczi Kiss Lajos a vádlott és a főmagánvádló: a román nemzet.”(Legyen igazság, 1937)

2012. február 9., csütörtök

Még kettő - szaporodnak!


Két törpe…


…strázsál egy kis butik
nagy ajtaja mentén
egy jobboldali törpe
fekete sipkával
míg baloldali társán piros satyak
a jobboldali bal kezében
agyagtálat kínál
a baloldali jobb kezében
ugyanolyan tálat tart
- tessék, tessék!
a tálakban csikkek gyűrt sorsjegy almacsutkák
tetejükön egy ujjnyi hóval


Mesés gulyám


volt nekem egy mesés gulyám
elúszott egy hejehuján


azóta csak nézek bután
s hajtogatom:
édes gulyám
kedves gulyám
nem élhetünk nadragulyán


gulyást főzünk nyakra-főre
kerül mellé némi lőre


mesés gulyám foszló álom
azóta is szánom-bánom

2012. február 6., hétfő

Harmadik - ez is rövid

A kanyarban



a hóban a nyomok
a vizeletfoltok a hányás a vér
a szögesbakkancs szigorú rajza
botorkálj csak te tétova lélek
tudod-e hová igyekszel
vagy csak úgy mész bele
a fehér végtelenbe
lázasan kérded: hol a kanyar
az a qrva kanyar
és egyszer csak meglátod


a Folyót

2012. február 5., vasárnap

Két rövid

Vadhajtások. A pillanat termékei. Csak úgy eleresztettem őket a Káfén, szerkesztés közben. Olyan volt, mint az alvajárás. Nem akartam, bár tudatában voltam, hogy mit cselekszem. A Káféról emelem át ide, saját blogomba.


Mindent tudok



Mindent tudok és semmire nem emlékszem
ami gyűlöletre gyúlna bennem
mosolyba roskadva nézem a levegőben
hogy kavarognak a havazás
viháncos pelyhei és nem vitás
közös a sorsunk egyszer
te is megérted


Valami dallam...


…szüremlik át a tájon
a szél hátán jön
éppen csak megtalál s már
el is úszott mint az ökörnyál
lebegve észrevétlen
s nem tudod eldönteni
kutyák hálaéneke amit hallottál
vagy a farkasok dala

2012. február 4., szombat

Erdélyi és csángó költészet / P. Jánossy Béla


P. Jánossy Béla síremléke

Szül. Erdőszentgyörgy, 1883 – mh. 1945, Kolozsvár) – próza- és drámaíró, költő, kritikus, szerkesztő. Középiskoláit a székelyudvarhelyi Róm. Kat. Gimnáziumban végezte (1903); a kolozsvári egyetemen szerzett jog- és államtudományi doktorátust (1908). 1907-10 között az Ellenzék szerkesztőségében dolgozott, 1910-ben fogalmazó lett a kolozsvári városházán. 1918-tól az Erdélyi Római Katolikus Státus titkára. Osztályelnöke volt a Nagyváradon működő Katholikus Akadémiának, tagja a temesvári Arany János Társaságnak és a budapesti Petőfi Társaságnak. Körbe körénk, gyerekek (Kv. 1924) c. verskötete Tóth István szuggesztív rajzaival jelent meg, s a maga idejében sikert aratott. Egyéb lírai művei: Virágének (versek, Kv. 1908); Véres galamb (versek, Kv. 1918); Ferenc, a csodálatos ember (versek, Kv. 1927); Égő csipkebokor (versek, Kv. 1935); Király daliája (költői elbeszélés, Kv. 1935); Fülemüle a viharban (versek, Kv. 1937). Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)




Erdély a hazám


A havasokat szeretem, 
Szemem a bérceket csókolja, 
Honnan a sas száll nap felé, 
S hová nem ér a lomha gólya. 
Epedem az erdők vadonját,
Szeretem a szűz ibolyát, 
A vadvirágot, méhek ha dongják, 
A patakot, mely ott foly át, 
Szeretem szívvel, ihletetten, 
Mert itt születtem!


A Hargitát, ha zúgni kezd, 
Mély áhítattal hallgatom. 
Évezredes, ős szimfóniába 
Elvész ilyenkor halk dalom. 
Csontos, kemény mellem kitárom 
Sírva-süvöltő Nemerének, 
S torkomból heted-hét határon 
Vele rohan, repül az ének. 
És ez a dal csak igazán, 
Mert Erdély a hazám.


Szelid lankák, domboldalok, 
Határtalan szép. szűzi kék ég, 
Lelkem  közöttük  andalog, 
S hajh, sohse tudja érni végét... 
Csodatükrén az Anna-tónak
Kábultan nézdelem magam,
S ki tegnap nézett, s ma néz, vagy holnap.
Mindnek egyforma arca van.
Boldog  tudat ragyog szemembe:
Hisz Erdély tükröződik benne.


Nézzek a fényes  égre fel?
Szemem ha vágyón odajut,
Minden csillag nekem felel,
S benépesül a nagy Tejút.
Zord bérceket, fenyős havasokat,
Lankát, völgyet, virágot, sasokat,
Mindent magamhoz ölelek,
S szivembe', mint friss vér kihűlt erekbe,
Bizserg a nagy, szent, lángoló meleg
És hull a könnyem tarthatatlanul:
Erdély rögére hull...




Üzenet a Sorsnak


Én éhezek, én szenvedek, 
Hátamon vércsíkok árkai, 
S torz arcomon ólom-idők, — 
S tiéd a jólét, az erő, 
A hatalom, — tiéd a gőg!


Rabszolga létem vért apaszt, 
Mely nem csöpög: pazalva ömlik, 
S röpke fényből senyvedt, odús 
Sötétbe ajtót börtönöm nyit!


Meddig e rút, varangyhoz illő 
Verem-élet? Hát végre, végre 
Jön-e a perc, mely felsegít 
Az áhított fény peremére?


Vagy így halnak el vágyaim, 
Sorvadnak el reményeim, 
Mint üszkös tag, ha rothad?


Meddig legyek bolond halottja 
Gőzös, lármás, részeg torodnak?!


Rabszolga-vérem   egyszer  lángragyúl,
S kigörbül a húsom-vérezte szeg, — 
És akkor nem lesz irgalom: 
Megrázom vállam, szivem és karom 
Te Sors. és — Spartacus leszek!




Emberek, bútorok


Él, él az ember, küszködik, 
Ezer gond- s bajba ütközik. 
Fárad, tesz, használ, sokszor alkot, 
Átküzd sok meddő hosszú harcot. 
De ha vénül, ereje fogytán, 
S a munka terhétől lerogyván.
 Futásra nem jó, csak menésre, 
Harcra nem jó, csak pihenésre, 
S ha szellemének isteni 
Lángja langy már hevíteni: 
Elfelednek mindent felőle, 
S értéktelen  r o n c s  lesz belőle ...


Áll a bútor, holt fadarab,
Kopni később vagy hamarabb,
Ha nyitják, nyílik, mozdul ha tolják.
Mit, mennyit ér, nem tudakolják.
De ha kikezdte az idő,
S a múló divatból kinő,
Kopottas fáján erezetnek
Szúrágta ösvények vezetnek,
Ha széle csorba, lába lóg,
S darabjai tűzbevalók:
Elhisznek szépet, jót felőle,
S értékes-a n t i k lesz belőle.




Kakasszó


Az  égperem  megint  megéled, 
Hol tegnap elfakult a nap, 
S torz testéből a barna éjnek 
Hajnal-vércseppek  csurganak.


Az álom meglapulva jár még 
A mákonyos világ felett, 
De már elült a holdas árnyék 
S a csillagtábor szürke lett.


Háromszor is, vagy többször is tán 
A dombtetőn, mi öl-magas. 
Rikolt, hangját ércezve tisztán, 
Rikolt az ébredő kakas.


A pir, a szóra lesve-lesvén, 
Szétömlik, mint a drága tej, 
S a hajnal rózsaszínű testén 
Fényt áraszt minden csöppke hely.


A lassan ébredő világot 
Betölti a kakas szava 
És minden éled, mintha áldott 
Remény bimbót fakasztana.


S az ember felfigyel a reggben 
S megkérdi titkon egy- a mást: 
A kakas szó ma mit jelentsen, 
Megváltást-e vagy árulást?


Szerkesztette: Cseke Gábor

2012. február 3., péntek

Erdélyi és csángó költészet / Walter Gyula


Walter Gyula kolozsvári síremléke
a Házsongárdon

Szül. Tövisen 1892-mh. 1965. Tanár és újságíró, költő. Középiskoláit és az egyetemet (.filozófiai fakultást) Kolozsvárott végezte. A háború alatt katonáskodott, leszerelése után éveken át az „Ellenzék" belső munkatársa volt, majd a „Pásztortűz" szerkesztője. Önálló verseskötetei: A vágyaim (1923, Székelyudvarhely); Izenet a világnak (1924, Berlin). Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)




Patak


Patak fut a kert alatt,
Mint könnyű ezüstszallag.


Kígyózik és kanyarog,
Jobbra itt és balra ott.


Itt fák mellett siklik el,
Szinte törzsük éri fel.


Ott házak előtt szalad,
Mint szeszélyes iszalag.


Füvet tép, virágokat,
Leveleket, ágokat.


Marja medrét, fenekét,
A játék sohse elég.


Kavicsokat visz, sodor,
A sok apró vízfodor.


Mint hancuzó kisgyerek,
Sebesen nekiered.


Majd elfárad, meg-megáll,
S alig rezdül, száll az ár.


Végre a folyóhoz ér,
S ott a játék véget ér.


A folyóvíz elnyeli,
S ki keresi, nem leli.




A hálómat immár mélybe bocsátom


A hálómat immár mélybe bocsátom. 
S azt fogom ki, mi egyedül enyém. 
Vagy legyen tele dús kinccsel a hálóm. 
Vagy maradjak koldus halászlegény.


Kis, könnyű préda, mit mindenki foghat, 
nekem nem kell, más csak hadd lelje meg. 
Nekem az kell, amitől felragyognak, 
mint csudára, az ámuló szemek.


Nekem az kell, mi kincs és aranyérték, 
ritka zsákmány, ünnepnapi fogás, 
hogy aztán hírét vigyék és meséljék: 
Az volt a zsákmány, királyi, csodás.


S csak azzal megyek gőgösen haza,
mit mindenki néz, vágy, csodál, akar. 
A hálóm mélybe hullott le laza 
kötéssel; Jöjjön, jöjjön hát a dal!




Gyengeség az Erőben


Karjaimban keményízmú  titánok 
délceg, dacos erejét érezem. 
A mellem égnek feszült kupola. 
Vállaim Atlaszként mennynek merednek,


s a homlokom ujjongva felvetem. 
Keresztűltörném a vak horizontot 
vele, egy pillanatra, ha akarnám, 
s látnék a létezőn is túl, tovább.


A szivem Etna. Életetadó. 
S életet is hamvasztó, hogyha kell. 
Lelkem sirály, mit hasztalan kötöz 
fék, korlát, bilincs. Szárnyal szabadon. 
Agyam az eszmék és gondolatok 
királyi fészke, termő talaja.


Mindent tudok. És akármit merek. 
Mert én vagyok a Mindenség. a Minden.


Ó, vagyok néha így!


És aztán jő egy szó, könnyű, miként 
a virág szirma, súlytalan, piciny, 
parányi tövisével az erőm, 
gőgöm mégis halálra sebezi.




Hallod?
(Az „Ifjú Erdély"-nek)


Hallod?  Odakint az  aluvó rétek 
mélyén a föld friss nedveket cserélget.


Hallod? A sok csonka ágon keresztül 
a szélben, új élet üteme rezdűl.


Készülődnek egy más, egy szebb tavaszra, 
lombot sarjasztva,  virágot fakasztva.


E mozdulatlanság látszat, nem álom, 
s nem tetszhalál; győzni fog a halálon.


Az Élet él, serked bent, lent a fában, 
a földben, titkos, rejtelmes csodában.


Hallod? Nem hallod. Érted? Ó, nem érted. 
De mért is e kába, nagy miértek?


Csak érzed. Érezned kell, láthatatlan, 
hogy az Élet bomlik itt  száz  alakban.


Mozdulatlanság,   tétlenség   mind   álarc. 
Ez nem, még nem az ijesztő halál-arc.


Ez készülődés, csere, forma-öltés, 
átváltozás,   misztikus   sors-betöltés.


Csak áramát engedd szívedre hullni 
és tudj és tudj, ó, Te is megújulni!




Izenet a világnak


Mint vérszínű zászlót, a szívemet 
minden világtáj felé meglóbálorn. 
Legyen jel mindenkinek, s izenet, 
hogy itt vagyok, élek és izenek, 
e messzi, messzi, elfelejtett tájon.


Tudja meg mindenki, hogy a szívem 
vergődve  vár  millióknak  szívére, 
de nem lát semmi jelt az égíven, 
mitől érezné, hogy majd megpihen,
sok sajgó idege, kicsurgó vére.


Pedig szeretne megbékélni már
 mindennel, ami volt, s ami lehet még. 
Ezért izen szét és szívet kínál 
mindenkinek, akármily messzi jár; 
egyként, kik gyűlölték, s akik szerették.


És vár, csak vár, s gondolja: visszaint 
felé egy szív, tíz szív, ezernyi szív. 
Percig pihen és elkezdi megint.
de hiába néz, vár, remeg, tekint, 
csak a gyűlölség hangja, mi sivít.


És mégis bízik. Tudja eljövel
a béke napja, melynek izének
és míg szivemből vér csurg, kín szökell.
harsogom büszkén:  Szeretet,  jövel!
És hozd el milliónyi hívedet!


És lóbálom csak árva szívemet.




A Bánat fekete batárján


A Bánat fekete batárja,
valami furcsa, névtelen,
zord Bánaté, mely rám  leszállt ma,
búsan, cammogva ment velem


Valami ismeretlen Bánat 
muszáj-utasa lettem én: 
kisemmizettje a világnak, 
kitől fut cél, vígasz, remény.


A Bánat fekete batárja 
csak vitt tovább, csak ringatott, 
valami szörnyű, vészes  árba, 
hol nem volt fény, se  csillagok.


Vakon, kietlen vitt előre, 
siket utcák, komor terek 
homályán átal. s rázta pőre,
feldúlt, sikongó szivemet.


Csak rázta, rázta, mint a csörgőt, 
s hullt belőle, hullt, hullt a vér; 
mit bánta ő: fuldoklok, hörgök, 
gyötrődni kell a rnúltakér!


Vér-szirmoknak kell itt  peregni; 
minden mosoly, öröm, remény, 
dal, csók mi tied lett, egy cseppnyi 
vér a szivedből: az  enyém!


Most itt vagy, itt vagy és rabom vagy, 
fizetned kell a részemet, 
vagy ha nem fizetsz: csókom ott fagy 
szádon, s holtig tiéd leszek.


És hullt a vérem, hullt a vérem, 
sűrű, pici vér-csillagok, 
s én néztem derrnedett-fehéren, 
mint elvérző, hűlő halott.


S minden bíbor-csillagból  dal lett, 
titokzatos, csodás virág,
s átfonták, — nem volt ravatal szebb! 
A Bánat komor kocsiját,


Piros virágokkal nőtték be, 
hogy úgy fénylett, miként a vér, 
s én ott feküdtem közepébe: 
ki meghaltam az életér.




Vallomás


Fiatal életem virága
érted nyílott és neked sarjadt.
óh népem, áldott szép magyarság!
Mert végtelen a te hatalmad.


Érted szólalt csak meg a számon 
a szó, érted, neked, miattad, 
első tettemben már ott voltál, 
friss lendületét te, te adtad.


Neked köszönöm, ami lettem, 
szivem hevét, a dalt, a lelkem,
életem  lombba-borulását 
a bánataim, a szerelmem.


Ostorcsapását ezer kínnak, 
büszkén, némán érted viseltem, 
hitet adtál, hitet a szóba, 
amit harsogva zeng a nyelvem.


S ha lehull sorsom koronája, 
a dal elhervad, szív elernyed, 
a porban, milliónyi ősöm 
porában, is csak megölellek.


Szerkesztette: Cseke Gábor

2012. február 2., csütörtök

Ténfergő éji séta




Elekes Ferenc képes könyvének lapozgatása után


Setétlő éji órán a hold szépen sütött
s a toronyóra lustán tizenkettőt ütött,
szellemek ideje ez, oly furcsán sütött a hold
lelakatoltan szunnyadt valamennyi bolt
szemem felpattant - talán le se csukódott?
csak méregettem a fentről tündöklő égi foltot
mintha először látnám araszolt a falon
a kandi fény-nyalábban csakis azt láthatom
amire ő kíváncsi amerre útja tart
akár a hömpölygő folyóé, s magam voltam a part.



Végigpásztáztunk együtt minden zeget-zugot
ő volt itt a vendég nekem a gazdaszerep jutott
a fény nyomát követve ahogy egy holdkóros halad
nem láttam egyebet csak mindenütt falat
és rajta sok-sok képet mely az esti lapozgatás során
szemem elé került most itt volt mindahány
szépségükkel betelni sehogy se tudtam én
amíg a hold hanyatlott s szürke hajnali fény
szüremlett a szobába hol ma is tűnődve várom
hogy tán kiderül egyszer: valóság volt vagy álom


ténfergő éji sétám annyi szépség között
amit e könyv elémtárt mikor a hold sütött


Cseke Gábor

*

A fenti vers bevezetésként íródott ahhoz a képeskönyvhöz, amit Elekes Ferenc állított össze A kidobott dáma címmel és amelynek fejezetei rendre felkerülnek az Aranytalicska c. blogba. Előfordulhat, hogy a szövegen még némi változtatás, csiszolás történik. Ez ott az első nyilvános változat.