 |
| Walter Gyula kolozsvári síremléke a Házsongárdon |
Szül. Tövisen 1892-mh. 1965. Tanár és újságíró, költő. Középiskoláit és az egyetemet (.filozófiai fakultást) Kolozsvárott végezte. A háború alatt katonáskodott, leszerelése után éveken át az „Ellenzék" belső munkatársa volt, majd a „Pásztortűz" szerkesztője. Önálló verseskötetei: A vágyaim (1923, Székelyudvarhely); Izenet a világnak (1924, Berlin). Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)
Patak
Patak fut a kert alatt,
Mint könnyű ezüstszallag.
Kígyózik és kanyarog,
Jobbra itt és balra ott.
Itt fák mellett siklik el,
Szinte törzsük éri fel.
Ott házak előtt szalad,
Mint szeszélyes iszalag.
Füvet tép, virágokat,
Leveleket, ágokat.
Marja medrét, fenekét,
A játék sohse elég.
Kavicsokat visz, sodor,
A sok apró vízfodor.
Mint hancuzó kisgyerek,
Sebesen nekiered.
Majd elfárad, meg-megáll,
S alig rezdül, száll az ár.
Végre a folyóhoz ér,
S ott a játék véget ér.
A folyóvíz elnyeli,
S ki keresi, nem leli.
A hálómat immár mélybe bocsátom
A hálómat immár mélybe bocsátom.
S azt fogom ki, mi egyedül enyém.
Vagy legyen tele dús kinccsel a hálóm.
Vagy maradjak koldus halászlegény.
Kis, könnyű préda, mit mindenki foghat,
nekem nem kell, más csak hadd lelje meg.
Nekem az kell, amitől felragyognak,
mint csudára, az ámuló szemek.
Nekem az kell, mi kincs és aranyérték,
ritka zsákmány, ünnepnapi fogás,
hogy aztán hírét vigyék és meséljék:
Az volt a zsákmány, királyi, csodás.
S csak azzal megyek gőgösen haza,
mit mindenki néz, vágy, csodál, akar.
A hálóm mélybe hullott le laza
kötéssel; Jöjjön, jöjjön hát a dal!
Gyengeség az Erőben
Karjaimban keményízmú titánok
délceg, dacos erejét érezem.
A mellem égnek feszült kupola.
Vállaim Atlaszként mennynek merednek,
s a homlokom ujjongva felvetem.
Keresztűltörném a vak horizontot
vele, egy pillanatra, ha akarnám,
s látnék a létezőn is túl, tovább.
A szivem Etna. Életetadó.
S életet is hamvasztó, hogyha kell.
Lelkem sirály, mit hasztalan kötöz
fék, korlát, bilincs. Szárnyal szabadon.
Agyam az eszmék és gondolatok
királyi fészke, termő talaja.
Mindent tudok. És akármit merek.
Mert én vagyok a Mindenség. a Minden.
Ó, vagyok néha így!
És aztán jő egy szó, könnyű, miként
a virág szirma, súlytalan, piciny,
parányi tövisével az erőm,
gőgöm mégis halálra sebezi.
Hallod?
(Az „Ifjú Erdély"-nek)
Hallod? Odakint az aluvó rétek
mélyén a föld friss nedveket cserélget.
Hallod? A sok csonka ágon keresztül
a szélben, új élet üteme rezdűl.
Készülődnek egy más, egy szebb tavaszra,
lombot sarjasztva, virágot fakasztva.
E mozdulatlanság látszat, nem álom,
s nem tetszhalál; győzni fog a halálon.
Az Élet él, serked bent, lent a fában,
a földben, titkos, rejtelmes csodában.
Hallod? Nem hallod. Érted? Ó, nem érted.
De mért is e kába, nagy miértek?
Csak érzed. Érezned kell, láthatatlan,
hogy az Élet bomlik itt száz alakban.
Mozdulatlanság, tétlenség mind álarc.
Ez nem, még nem az ijesztő halál-arc.
Ez készülődés, csere, forma-öltés,
átváltozás, misztikus sors-betöltés.
Csak áramát engedd szívedre hullni
és tudj és tudj, ó, Te is megújulni!
Izenet a világnak
Mint vérszínű zászlót, a szívemet
minden világtáj felé meglóbálorn.
Legyen jel mindenkinek, s izenet,
hogy itt vagyok, élek és izenek,
e messzi, messzi, elfelejtett tájon.
Tudja meg mindenki, hogy a szívem
vergődve vár millióknak szívére,
de nem lát semmi jelt az égíven,
mitől érezné, hogy majd megpihen,
sok sajgó idege, kicsurgó vére.
Pedig szeretne megbékélni már
mindennel, ami volt, s ami lehet még.
Ezért izen szét és szívet kínál
mindenkinek, akármily messzi jár;
egyként, kik gyűlölték, s akik szerették.
És vár, csak vár, s gondolja: visszaint
felé egy szív, tíz szív, ezernyi szív.
Percig pihen és elkezdi megint.
de hiába néz, vár, remeg, tekint,
csak a gyűlölség hangja, mi sivít.
És mégis bízik. Tudja eljövel
a béke napja, melynek izének
és míg szivemből vér csurg, kín szökell.
harsogom büszkén: Szeretet, jövel!
És hozd el milliónyi hívedet!
És lóbálom csak árva szívemet.
A Bánat fekete batárján
A Bánat fekete batárja,
valami furcsa, névtelen,
zord Bánaté, mely rám leszállt ma,
búsan, cammogva ment velem
Valami ismeretlen Bánat
muszáj-utasa lettem én:
kisemmizettje a világnak,
kitől fut cél, vígasz, remény.
A Bánat fekete batárja
csak vitt tovább, csak ringatott,
valami szörnyű, vészes árba,
hol nem volt fény, se csillagok.
Vakon, kietlen vitt előre,
siket utcák, komor terek
homályán átal. s rázta pőre,
feldúlt, sikongó szivemet.
Csak rázta, rázta, mint a csörgőt,
s hullt belőle, hullt, hullt a vér;
mit bánta ő: fuldoklok, hörgök,
gyötrődni kell a rnúltakér!
Vér-szirmoknak kell itt peregni;
minden mosoly, öröm, remény,
dal, csók mi tied lett, egy cseppnyi
vér a szivedből: az enyém!
Most itt vagy, itt vagy és rabom vagy,
fizetned kell a részemet,
vagy ha nem fizetsz: csókom ott fagy
szádon, s holtig tiéd leszek.
És hullt a vérem, hullt a vérem,
sűrű, pici vér-csillagok,
s én néztem derrnedett-fehéren,
mint elvérző, hűlő halott.
S minden bíbor-csillagból dal lett,
titokzatos, csodás virág,
s átfonták, — nem volt ravatal szebb!
A Bánat komor kocsiját,
Piros virágokkal nőtték be,
hogy úgy fénylett, miként a vér,
s én ott feküdtem közepébe:
ki meghaltam az életér.
Vallomás
Fiatal életem virága
érted nyílott és neked sarjadt.
óh népem, áldott szép magyarság!
Mert végtelen a te hatalmad.
Érted szólalt csak meg a számon
a szó, érted, neked, miattad,
első tettemben már ott voltál,
friss lendületét te, te adtad.
Neked köszönöm, ami lettem,
szivem hevét, a dalt, a lelkem,
életem lombba-borulását
a bánataim, a szerelmem.
Ostorcsapását ezer kínnak,
büszkén, némán érted viseltem,
hitet adtál, hitet a szóba,
amit harsogva zeng a nyelvem.
S ha lehull sorsom koronája,
a dal elhervad, szív elernyed,
a porban, milliónyi ősöm
porában, is csak megölellek.
Szerkesztette: Cseke Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése