2012. március 20., kedd

Erdélyi és csángó költészet: Erőss Alfréd


Sz. Perestyén, 1909. júl. 7. – 1950. júl. 11., Torda; költő, tanulmányíró. Kézdivásárhelyen érettségizett, Gyulafehérváron és Rómában végezte a teológiát. 1938-tól teológiai tanár, a Pázmány Péter Társaság tagja. Első kötete 19 éves korában jelent meg a Vasárnap kiadásában Az út (Arad, 1928) címen. Újabb kötete a Domokos Pál Péternek ajánlott Székelyek dicsérete (Kv. 1942). Verseire jellemző a pátosz, a legjobbak tájélményből születnek. Költészetéről Dsida Jenő írt értékelést. Válogatásunk alapja a Székelyek dicsérete c. kötet.




GYERMEKEK A RÉTEN


Porkafelhő fut az égen, 
rózsaszellő száll a réten, 
illatától részegülten 
dús fekete földre ültem.


Sóska s pimpó közt hevertem,
sok gyümölcsfa volt a kertben, 
játszó gyermek harminchárom,
együtt játszott mind a nyáron.


Minden reggel nyilt az ablak, 
anya ölből kiszaladtak 
énekelve, kis pacsirták, 
estig a dús földet fúrták.


Nézem, nézem a sok bimbót, 
harminchárom hún tilinkót 
hallgatom a földre bújva 
s nagynak látom népem újra.


Nagynak látom a családom: 
jó gyümölcsöt a jó ágon, 
boldogságot, békességet. 
Áld meg Uram, ezt a népet 
székely népet.




A BORVIZES


Ekhós szekéren járta be Nyugat 
búzábaszőtt mezőit, sok tanyát. 
Hol idegent vad házőrző ugat, 
őt ismerték, mint gyermek az anyát. 
Tudott, csengőzve járt minden utat, 
várt rá Torontál, Bácska és Csanád. 
Ha jönne, most is nagy sereg vidám 
gyerek szaladna csengője után.


Most taposómalomba fut a patkó, 
mindig, csak mindig egyazon az út. 
Lehorgadt fejjel húz a két szaladt ló, 
unottan csörren vas szerszámvasuk, 
a kerekek mély vágását a padló 
megszokta már. Döcög a „lóvasút". 
Nincs vágtatás, nincs portya. Menetel. 
Az út: két óra le, két óra fel.


A faluból két óra fel a forrás, 
a korsók öble vizzel megtelik, 
aztán vissza a falúba. Két sor ház, 
és kaputól kapuhoz közelít, 
mindeniknél megáll, kapúcsikorgás, 
leemeli a korsót és benyit. 
S ez így megy holnap, holnapután, egyre. 
Le a falúba. Fel a forrás-hegyre.


A kaptató megedzette szívét, 
magához hangolá a csorgó forrás.
Föld-dobbanású zengő ütemét 
dalolja. Hajnalt hoz. Akár a kondás, 
vörös korsókban nyájat hajt. A vért, 
amit nem tör le többé semmi rontás. 
Megifjodott a borvizes, bár hóhajú. 
Egy új szívet talált magában: új Falut.




SOMLYÓI ALKONYAT


Sokszor néztem Albánó kék hegyét, 
Nápolynak öblét, hűs Taorminát, 
mikor az alkony színjátéka bomlott 
felettük, mint az érett őszi nád.


A legszebb alkonyt mégis itthon adta 
látnom az Úr. Még porzik a vihar. 
Köderdőből vonuló hadsereg 
sokmillió dárdás hadaival.


Az égigérő dárdák menete
zúgva vonul a Kissomlyó fölött.
Az ég hamúszín volt, most viaszsárga,
a Hargitán is oszlik már a köd.


A dárdahad őrt áll a templom mellett. 
Az ég Nyugaton, mint a drágakő, 
mikor kitisztul rajta a lehellet 
és tündökölni kezd. Csodás idő.


A nap ragyog. Fekete fellegek 
pereme lángol, s messze nap mögött 
kis felhők gyöngyház-bárkái eveznek. 
A szivárvány a hátukra szökött.


S a káprázatos színjátékban áll 
fehéren a Somlyói Szűz, s a templom. 
Kék lesz az ég. A menet tiszteleg. 
Holnap búcsúja lesz a Kármeldombon.


Somlyó, 1941. jul. 15.




SZŐTTES


Szőke selymes gyapjút, napsugaras göndört, 
szőnek szép leányok szép Szicíliában.


Hosszú vékony szálat, haloványat, zsengét, 
szőnek szép leányok messze Finnországban.


Rózsaszín, azúrkék, piros, zöld, ezerszín, 
tarka déli szőttes, tarka déli élet. 
Kacagó, ragyogó, napsugaras, pajkos, 
váltakoznak benne sötét éji fények.


Halványzöld alapon halványszürke minta, 
egyszerű, megejtő az északi szőnyeg. 
Visszfénye ezertó tükrével hímezett 
imádságos lelkű országnak, mezőnek.


Haj, székely leányok, virrasztva, éj-nappal, 
keserű könnyűvel áztatott fonállal


szőttök, egyre szőttök. Készül a sok cserge. 
Valamennyi színe sötét-sötét szürke.


Olykor a fenyőknek haragoszöld nedve, 
vérző ujjatoknak skarlátja csepegve


színesíti meg csak csodálatos-szépen, 
mintha csupa angyal szőtte vön az égben.


De a színük földből, szívünkből virágzott. 
Sosem látsz az égben ily sötétszín vásznot.


Seholsem ily nagyok, nagyok és erősek, 
ezek a szép színek, ezek az érzések.


Seholsem oly szívós, fénylő a reménység. 
Zöld marad az erdő, bár csorda tapossa! 
Seholsem oly égő, sötétszürke, könnyes, 
harmatos a bánat. Vérünk harmatozza!


Hej, székely leányok, virrasztva, éj-nappal, 
keserű könnyűvel áztatott fonallal,


szőjjetek, ssőjjetek: sötétszürke múltra 
örökzöld jövendőt. Feltámadunk újra!




GYERGYÓI SZÁN


Rittyent az ostorával a kocsis. 
A hó nem pilinkézik rég; 
mint csillagerdő fekszik a rögön. 
A szántalp csikorogva, dübörgőn 
vág utat. Roppan a kocsiderék.


A bunda fülig ér, és a kucsma nyakig; 
kivirágzott a dértől. Hallgatunk. 
Két orcánkon veres pihék, lilák, 
A házakban kigyúl az estvilág, 
és elsötétülnek a dúckapúk.


Megérkeztünk. Lámpással vár anyánk. 
Lábunkról a cserge lekerül. 
Dermedt minden tagunk. De tüz a vér, 
s oly friss a gondolat, mint friss kenyér: 
a kerek asztal véle megterül.







NAPKELTE A HARGITÁN


Fekete fenyőkön hófehér a fátyol, 
Napkirály kegyelme most kél fel az ágyból. 
Megmosakszik gyorsan odatúl a völgyben, 
válláról leperdül a köd-hálóködmen, 
feldobja aranyát csillogón az égre, 
s felbaktat a Hegynek óriásit lépve.


De mire felérne, mind apróbbat lépik. 
Tán síkos a szikla, tán az indák tépik. 
Lassan, lassan bújik fejjel a tetőre, 
s csodálkozva áll meg. A Havasok őre 
ott áll a tetőn már, vigyáz a hegyekre, 
vigyázza a nyájat, szét ne tépje medve, 
ne csalja meg róka, ne sebezze farkas, 
báránybőrbe rejtett veszedelmes ordas.


A Havasok őre visszanéz a napra, 
úgy néz reá, mintha ő volna az apja.
Ég a nap a fénytől, melegtől, sugártól. 
Fehér harisnyában nézi a kis pásztor. 
Néki nem kell menni, nem vágyik Nyugatra, 
csak ez a föld húzza, ezt őrzi virrasztva. 
El nem hagyja soha: nincsen alkonyatja!




NÉPEM


Szívét a mellén hordja, nyíltan, sose rejtve, 
amiért az élet százszor megsebezte. 
Fájó két öklével sziklát tart élébe, 
de csak azért tartja, hogy a sebet védje. 
Megütköztél olykor ezen a kőpajzson. 
Én a két orcámat százszor odahajtom, 
érzem, hogyan lüktet a kőben melegség, 
hogy változik szívvé, hogy égeti testét,
hogy kínozza lelkét, mindenét a jóság.


A szívüket mind, mind, a mellükön hordják.




SZENT ANNA TAVÁHOZ


Szent-Anna tavához 
édesanyák jönnek. 
Mindenik imát hoz, 
s  édesanya-könnyet, 
édesanya-könnyet.


Valamennyi szívben 
keserűség, kín él. 
Fájdalomtól Isten
 egy anyát sem kímél, 
egy anyát sem kímél.


Az ö szent Anyjának 
hét tőrt vert szívébe, 
drága szent Annának 
is volt benne része, 
vala benne része.


Szent-Anna tavához 
édesanyák jönnek. 
Mindenik imát hoz, 
s  édesanya-könnyet, 
édesanya-könnyet.


Könnyüket s a gondot, 
mi szívüket marja, 
mind beissza boldog 
Szent-Anna tó martja, 
Szent-Anna tó martja.


Azért oly keserű 
a tó vize-cseppje, 
s ezért fakad derű 
az anyaszívekbe, 
az anyaszívekbe.


Szent-Anna tavához 
édesanyák jönnek. 
Mindenik imát hoz
s édesanya-könnyet, 
édesanya-könnyet.


(A forrás lelőhelye: csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése