2012. április 24., kedd

Erdélyi és csángó költészet: FARKAS SÁNDOR


Sz. Kolozsvárott (1910?)-mh.?? - Iskoláit szülővárosában végzi, majd Désen él. Egytelen, saját kiadású verseskötetét tartják számon (Kövessetek. Szamosújvár, 1934), amelyről a Korunk, majd a Nyugat is cikkezett. Ez utóbbiban Radnóti Miklós szemlézte, 18 más verselővel együtt ("Farkas Sándor Désről küld verseskönyvet. Rokonszenves strófákat ír a «vastagbokájú május esők»-ról és a munkanélküliségről.").




Január


Puha ágyban álmodunk szépeket. 
Fejünkben Szilveszter-esti alkohol, 
egy év ismét mögöttünk lohol 
s unokája előttünk lépeget.


A szél zuzmarás fákat ingat, 
déli árnyékunk torz, iromba, 
hóemberekre hóból hull a bomba 
és este ágyba temetjük álmainkat.


Száz testvérünk éhezik, fázik,
száz testvérünknek se asszonya, se bére,
száz testvérünk nem tud számolni százig.


Csillogó, fehér, puha égi vatta 
borul rá földünk száz sebére ... 
Takarónk meleg, álmodunk alatta.


(1928-32)




Kolozsvári erdő


Diákkorom vidám hahója
rajtad zengett, jó, öreg Hója.
Szarvasbogárra lestem
borostás tölgyfakérgen,
s ha megszomjaztam,
az Angyalkút fölé hajlott a térdem.


Öreg Hója, tőled be messze estem.


Szürke város köves útain 
csatangol szomjas fiad : Ábel, 
mindenütt vasbeton, rádió, villany, kábel 
és minden testvér áruló Kain.


Parázna város! — mely hegyeket áthidalt, 
mit keresek benned habos, friss italt? 
Városerdő, mely vásárol s fizet, 
nem fakaszt köldökéből 
tükrös forrásvizet.


Karcsú fák, rücskös tölgyfakéreg! —
panaszkodni hozzátok visszatérek. 
S te megvigasztalsz, öreg Hója: 
másnak is van sírni valója.


(1932)


Este Désen


Csöndet lehel az Este  halk szava, 
s a Rózsadombon 
virágzik a sok-sok bodzafa.


A domb fölölí nyúlfióka : 
szürke felleg szalad át, 
s a domb alatt a két Szamos 
eggyészövi szőke selyemszalagát.


Öntöz, árad, folyik, csobog, csörgedez, 
talán Erdély szívéből jön, 
talán Erdély vére ez.


Habja fölött szunnyogoszlop, 
s puharöptű denevér: 
mokány lovát megitatni 
talán most is minden éjjel 
idejár a hét vezér.


Csillagtalan este jönnek, 
mikor alszunk, mint a tej... 
Nem látja más csak az uccán 
száz gömbölyű, vén kavics: 
száz fekete macskafej.


(1933)


Ablak


Jöjjön el hozzánk, nézze meg, 
milyen szépre festették 
az ablakunkat, — mondotta egy 
kisleány nekem.


De, édes Istenem, hát lehet
az ablakot szépre festeni ? 
Az ablak legnagyobb 
szépsége az, hogy ablak : 
átlátszó, tiszta rés 
a kemény házfalon.


Rajta át
este a lámpafény kacsint
a csillagokra,
s ha lábhegyre állok,
meglátom a ház titkos rejtekét.


Rajta át
májusi délelőttön
beomlik a fehér napsugár :
a meleg, drága fény.


(1931)


Cselédleány


Faluról jött be 
két évvel ezelőtt.


Nem akarom
azt mondani,
hogy barna  szemén
a szűz falucskák
tisztasága harmatozik,
de látom,
hogy a dereka egyenes,
kurta, kemény és büszke.


Hétköznap egyedül
megy végig az uccán,
zsinórba lép
és szemébe néz mindenkinek.


Félcipőt visel,
félmagas, de széles sarokkal.
Bokacsontja vastag egy kicsit, 
egészségesnek látszik messziről. 
A szoknyája földet nem seper, 
de nem is túlrövid.


Reggel piacra megy,
takarít, mosogat, főz,
súrol is kétszer egy héten,
tenyere kérges, széles és lapos.
De azért,
ezt biztosan tudom,
ő is vágyik, álmodik, szeret,
ha nem is olyan szépen,
mint te, vagy én.


De vasárnap délután
találkozik a nagycsizmás
szolgalegénnyel,
karjaik derékon
egymásraillenek
és ő nem törődik semmi
mással a világon.


(1930)


(Forrás: Farkas Sándor: Kövessetek! A szerző kiadása. 1934. Lelőhelye a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

2012. április 23., hétfő

Erdélyi és csángó költészet: DOBOS FERENC


Sz. Alsójára, 1881. júl. 31. – mh. 1949. máj. 1., Székelyudvarhely; történész. A kolozsvári egyetemen szerzett tanári és bölcsészdoktori oklevelet. Tanított Csíksomlyón, majd 1908-tól a székelyudvarhelyi kat. főgimnázium tanára. Könyvet írt Az Adria uralmának kérdése a 14. században címmel (Kv. 1905); cikkeit, verseit közölték a helyi lapok, a székelyek eredete és a székek kérdése foglalkoztatta. A székelyek hun eredete c. tanulmánya A Székelyföld írásban és képben (Kv. 1941) c. gyűjteményes kötetben jelent meg. Öregkori líráját az Őszi levélhullás (Kv. 1941) c. verskötet mutatja be. (Fia, ifj. Dobos Ferenc neves földrajtztudós és sportoló, az 1936-os Olimpiai Játékok résztvevője.)




Fenyő a Hargitán


Földrengés, vagy villámcsapás alatt 
A Hargitán egy szikla meghasadt.


Tenyérnyi rés volt. Az esők, szelek 
Mind vittek abba néhány porszemet.


És évek múlva oda hullatott
Madár, vagy szél egy kis fenyőmagot.


Az a mag megszerette ott a földet,
S más tavasszal már mint kis fenyő zöldelt.


Gyökereit sziklába kellett vájja,
—  S mégis egyre szebb lett a koronája.


Száz szél, vihar támadta, hogy kidöntse, 
De csak annál erősebb lett a törzse.


Őseink az ily fenyőktől tanulták meg talán, 
Hogyan lehet megélni a Hargita oldalán.


És mi, mai székelyek is ha élni akarunk, 
A kőből is kenyeret kell kiszorítson karunk.




Papirosbéke


A papirokon már rég béke  van.
Rajtuk az írás már meg is fakult.
De mindez nem ér semmit, míg a múlt
Háború okai még egyre visszajárnak,
Mint éjféli, rémes, kísértő árnyak,
Féltékenység, irigység, gyűlölet,
S száz más rossz, mi ezek nyomán jöhet.
Nincsenek már győzők és legyőzöttek,
Mert ezen rémek mindenkit legyőztek.
S bármerre tekints:
Köztük egynek is nyugodt perce nincs.
Egyet vesztettek el mindannyian: Krisztust,
S mit Ő hozott, a szeretet parancsát;
És igaz béke nem is lesz a földön,
Míg ezt meg nem tanulják, s meg nem tartják.
A világnak nincs is más menedéke,
Mint a krisztusi szeretet és béke.




Perlekedés — székely átok


Apánk volt a falu legelső gazdája, 
Jócskán jutott volna mind a négy fiára 
A földekből;  ház is; minden, mi szükséges 
Egy székely gazdának a földműveléshez.


De mivel apánk nem rendelkezett róla, 
Minden fiúnak az egész kellett volna. 
Osztozni nem tudtunk. A törvényre mentünk, 
S azzal megkezdődött a romlás felettünk.


Falánk állat a per: nem igen válogat
Nagyhamar felfalta mind az állatokat.
Ekébe, szekérbe nem volt, mit befogjunk,
S rák módra ment minden külső, belső dolgunk.


Az állatok után megkezdte a földet,
S ahogy fogyott a föld, úgy nőtt a gyűlölet.
Mindegyik testvér a más hármat okozta,
— S egyszer csak elment az utolsó borozda.


Föld után házakat evett a per sorba. 
Együtt laktunk végül a legutolsóba. 
S még akkor sem jött meg a testvérek esze: 
Vesszen a nyele is, ha oda a fejsze:


Most már e felett is megütték a dobot, 
S ki megvette, minket az utcára dobott. 
Hej! De hát így jár a perlekedő fajta. 
Miénk az országút... Elmehetünk rajta...




Fiamhoz


Mióta elmentél, olyan üres nálunk
A ház..., a kert... minden... Ha össze találunk
Nézni, Édes Anyád szeme könnybe lábad, 
S az én lelkemből is sóhaj száll utánad.


Beteg nagyanyádhoz bemegyünk, szegényhez, 
S mindig rólad beszél, mindig rólad kérdez. 
Mit csinálsz? Lakás, koszt dolgában hogy állasz? 
Utolsó lapodra elment-e a válasz?


Megírtuk-e azt, hogy jól ügyelj magadra? 
Óv a rossz baráttól, ha olyan akadna. 
De a jót becsüld meg ! Afelől is gondba 
Van, vajjon vasárnap mész-e a templomba?


Ha asztalhoz ülünk ebéd s vacsorára,
Ott is az üres hely mintha reád várna.
S mikor végzünk, Anyád sokszor így szól: nézze,
Ami megmaradt, az épp a Ferkó része.


Hiába mentél el: itt maradt száz emlék. 
Nincsen olyan nap, hogy el ne emlegetnénk. 
Hogy említsünk: arra száz okot  találunk, 
De azóta mégis minden üres nálunk.




Nappal a börtönben
— A kolozsvári katonai börtönben —


Először napokat számoltunk. 
Azután hetek következtek. 
Már félév lett a hónapokból,
—  De mi lesz, ha majd évek lesznek?


Ha évek múlva jösz, szabadság, 
Lelkünket már meg sem találod. 
Hisz minden nappal eltemetünk 
Lelkünkből egy-egy reményt, álmot.


S testünkből is csak egy roncs lesz az, 
Mit meghagynak a múló évek.
—  De ha így megy ez a leromlás,
 Tudom, hogy egy évig sem élek —


Jobb is lesz az, mint roncsolt testtel 
Csak vegetálni lélek nélkül.
—  Az elmúlás gondolatával 
Az ember itt hamar megbékül.


(Forsrás: Őszi levélhullás. Dr. Dobos Ferenc versei. Szent Bonaventura Könyvnyomda, Kolozsvár 1941. Lelőhely: csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

2012. április 22., vasárnap

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (27)


HARGITAI GYULA
A város


Az utcán trikós lányok,
mellbimbóikra nyomnád tenyered,
ölelnél már szerelem nélkül is,
ilyen a nyár.
A villanyoszlopok részegek
alkalmi botjai.
Az ég fölötted elfolyik:
széles folyó.
Kamaszként elnyelt,
felnőttként kiköpött ez a város,
csapzottan állsz, mindenki ideges
a villamoson.


Hargitai (Haitsch) Gyula (1956-1982) huszonhat éven át gyorsan kiégett fehér lobogása két kötetre futotta. Fölösleges azon spekulálni, mi történik, ha nyolcvan esztendő adatik meg neki. Fehér lobogás-a (1988) és Pogány rekviem-je (1989) maradandó jelet hagyott tehetségéről. Ha életében megismerem, biztosan a barátom lehetett volna.


CSEKE GÁBOR
A falu


Kihalt az utca lányok sehol
árnyék nincs kivágott
nyárfasor emléke rezdül
a déli melegben
kopár kiégett
dombokról
a pitypang ősz pihéje
száll lépésről lépésre
tova
galoppos néma szívvel
leülnék lábaidhoz
nincs hova

2012. április 18., szerda

Erdélyi és csángó költészet: TOLDALAGHY PÁL


Sz. Kolozsvár, 1914. január 7. – mh. Budapest, 1976. április 13. Fiatal korát Kolozsvárott és Nagyváradon töltötte, majd Budapesten beiratkozott az egyetem jogi karára. Tanulmányait félbehagyta, tisztviselő lett. Verseit a Nyugat, a Vigilia, a Magyar Csillag és a Válasz is közölte. Végítélet ablaka (1949) című kötetéért kizárták az írószövetségből, és kilencévi hallgatásra kényszerült. Ebben az időben az Elektromos Műveknél dolgozott tisztviselőként. 1957-től jelenhettek meg újra a versei, ettől kezdve szabadfoglalkozású író volt.




HATTYÚK


A messzi fenyvest már lilára
festette lomha éj keze, 
és ömlik lassan, mint a pára
a fenyőszag, a hűs zene.
Körül az ég sötétkék-tinta
tengere csapkod nyugtalan,
s a vén holdnak, a csalafinta
faunnak tavaszi láza van.
És leng a felhők ferde kontya
és peng a pengettyű-patak:
az enyhe, csillogó habokba
tüzes sugarak ugranak -
és bámulnak, mint kandi gyermek
a kis halak a víz alatt,
felejtik a nagy veszedelmet,
a nagy bendőjű, nagy halat...
A messzi fenyvest már lilára
festette lomha éj keze
és legyezőjét nyitja tágra
s hűsíti arcát most vele,
bár lassacskán a hő is bágyad
s a pisze szellő, a szelíd
leány kifut s a kíváncsi fáknak
meséli bús szerelmeit.
S ámulva jár az ágak nyelve,
ámulva zeng a zöld levél.
Susognak, majd a fáknak lelke
lengve álom-szigethez ér,
és állnak ágat összezárva,
s úgy tetszik a nesz zokog,
zokog, mint az éj hattyúnyája,
ha égi nádasuk lobog,
ég, sistereg és pernye-füsttel
itatja fehér tollukat,
s zokogni kezd a szép, ezüst fej,
és lankad a sok hosszú nyak.




KALAND A SZŐLŐHEGYEN


Kékbe ivel a hegy. Fölötte
függeszkedik a hold. Aki
most erre jár, halk nevetést és
halk éneket vél hallani.
Dalos szüzeket lát a fák közt
szaladni homlok egyenest
s arcába csap erős szagával
a sárguló szőlőgerezd.


A nagy szakállas füben tücskök
hevernek füttyösen, hanyatt.
Kerek galyakhoz ér a tested
és surolod a galyakat,
dudolva lassan, vontatottan.
S a szőlőhegy veled dalol.
Vad szájad édes még a musttól.
Arcod napbarna s csupa por.


Pezseg a kék. Megnő az árnyad.
Megnyulik és hanyatt esik.
S igy arcra hullva alszik ott majd
fedetlen fővel reggelig.
A vén paraszt s vén talyigája,
mely kell, hogy száz éves legyen,
lassan kapaszkodik föl s lustán
átfordul a szőlőhegyen.


Megállsz. Mégegyszer visszanézel
jószándéku barát, aki
vig őszbe értél s itt, a fák közt
halk éneket vélsz hallani.
Előtted szárnyas, nyári malmok.
Hasas és szárnyas istenek.
Tünődve állsz s már szinte várod,
hogy elfutóban intsenek.


Végszó


Lehullt a füzér és elszállt a mámor
s ma tudni akarom,
ki lépett lábaimmal? ki
járt a hegyoldalon?
Ki nézett két szememmel? ki
lesett szüzekre ott?
Hallgass! - S fáradt bogárszemem
lehunyom s hallgatok.




LÁZ


A sárga kancsó árnya szőkén
nyulik az asztal abroszán.
Hogy most rádnéztem, láttam meg, hogy
sovány vagy, tán beteg s sovány.
Csuklód hegyes, mint gyermekeknek
csuklója serdülőben s oly
ernyedten fészkel lágy kezedben
a csésze, mig teát iszol.


Lassan kortyolsz. Az ablak párás
üvegén kék hegyoldalak
idoma tetszik át. A felhő
berzenkedőn szalad, szalad
s a hegyvidék vadóc kutyái
csaholva nyargalnak hideg
ösvényein a télidőnek -
S lehunynád nagy szemeidet!


Pislogsz, mint ki nem tudja nézni
a virgonc, napos tájakat,
mint ébredő, kinek szemében
homokszerü álom maradt.
Szemhéjjaidban éles sajgás
ver mozgolódó gyökeret -
S ugy érzed, mintha lágy fövényen,
kövér és sürü fenyvesek


között szaladnál pőre talppal,
s a mesgye hintál, imbolyog
s kis, nyügös macskáid követnek,
nyivákoló, kis lábnyomok...
A láz befonja gyönge tested
édes birokban, könnyedén
s előtted lassan összefolynak
hőmérő, arc és lámpafény!..




NAGYVÁRADI EMLÉKEK


A ház


Kéménye füstöl. Tárt kapu 
fogad és meg se bámul. 
Nem kérdezi: e szűk hasú, 
kopott ruhás, sovány úr, 
ki volna? Ismerősen int 
s a szél behúz utánam. 
Itt volnék hűtlen ház megint, 
koldus-barát csuhában.


Megcsap a bor nehéz szaga, 
mit pincénk kapzsin őriz. 
Tíz évig tartó éjszaka 
lapul a kontyos kőris 
borzas hajában és kutyám 
kezembe fúrja orrát. 
A levegőn a délután, 
arany parázsa forr át.


Pörög a szárnyas kút-kerék. 
Vizét a csend meríti. 
Tárt ablakon a szép cseléd, 
a szép Maris tekint ki. 
Dudolva várja kedvesét, 
Nagy Kőmives Ferencet 
s a háztetőn kis fecske kék, 
ezüstös árnya reszket.


Dús délután. Gesztenyefák, 
csillagvirága párol 
hűs illatot. A kerten át, 
kísérve holt fiától, 
anyám jön. Arca, mint a vaj 
s elbúsult számra csókol. 
A hajdanában szőke haj
már hófehér a gondtól.


Anyám


Torony-fenyők lándzsája 
üt sebet a lágy azúron. 
Zöld pázsit ásít mindenütt. 
A kis kaput behúzom 
s a kert varázs-hálója fog: 
suhognak nyúlt bozótok. 
A fény a lombon átcsorog. 
Anyám tűnődve bólog.


Haját a bánat hópehely-
fehérrel rég befújta. 
Nyolc gyermekét temette el. 
Szótlan nyolcszor borult a 
kihűlt szemekre. Egyre nőtt 
tűnt évekkel a gyásza. 
Az új év újabb szemfedőt 
hozott a sárga házba.


Lassan meghajlott háta. Kis 
alakja összeroskadt... 
Zörren a kerti, zöld kavics. 
Ó, bús, csodálatos nap!
Anyám ámulva nyitja föl 
szemét. Kicsit körülnéz, 
A csend a hűs pázsitra dől. 
A nap sárgán kihűl és


már tompa-kék árnyékban áll, 
az udvaros veranda. 
Anyám dalol s szíven talál, 
fáradt madárka-hangja
s a szív-harang, mit félrevert a lázas, esti bánat, 
rikolt s a csillagok a kert 
fölé, szőkén kiszállnak!...


HOVA LEGYEK?


Takarj, takarj el némaság,
mint barna rónát őszi est.
Megjártam egy vagy két hazát,
nyarat, telet,
s még sincsenek
barátaim.


Az ifjúság másik felén
nótázgatok már egymagam.
Eltelt időm, hogy csak felém
villogtak lányok csokrai.
Hol, merre lett
a vig tavasz?


Köröttem esti fenyvesek
most kezdenek
imbolygani.


Vén lábaim, - hová legyek?
hová legyek két vén fakó?
A lassu őszbe mentsetek
s halántékom kacagtató
szőlőlevél borítsa, míg
a szerelmem hunyó tüzét
kioltja langy esőivel
az őszi ég!


(Források: Nyugat; Korunk antológia. Tizenkét fiatal költő, 1935. Független Szemle kiadása. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

Erdélyi és csángó költészet: GYALLAY PAP SÁNDOR


Sz. Székelykeresztúr, 1906. március 17. – mh. Székelykeresztúr, 1944. november 8. – költő, szerkesztő. Elemi és középiskoláit szülővárosában végezte. A székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumban érettségizett 1925-ben. A Kolozsvári Egyetemen hallgatott jogot. 1939-ben a Szegedről Kolozsvárra költözött Széphalom társzerkesztője Zolnai Béla főszerkesztő mellett és az Erdélyi Irodalmi Társaság (EIT) tagja volt. Románból is fordított. Verseit közölte még a Keresztény Magvető, Magyar Nép, a Pásztortűz és az Unitárius Naptár. Verseire Ady Endre költészete volt hatással. Fiatalon öngyilkos lett. Verskötetei: Felsikoltok!... (Kolozsvár, 1933, bővítve 1937); Parancsolom: tűrni kell!! (Kolozsvár, 1934, 1938); Fekete kalászok (Kolozsvár, 1935); Zúg a rengeteg (Kolozsvár, 1936, 1938, 1939); Őszi ének (Kolozsvár, 1940). Válogatásunk alapja a Felsikoltok és a Zúg a rengeteg c. kötetek.


PRÓBAÚTRA REPÜL A SAS 


Eleget fészkeltem 
varangyos békák közt, 
émelyítő tóban : 
kirepülök mostan, 
magasságok felé 
vezet fel az utam. 
Lássuk: megbírja-e 
szárnyam a kék eget, 
hol csúf idétlenek 
torz szája nem temet. 
Lássam a végtelent, 
tudni akarom, hogy: 
álmokkal delejes, 
zűrös nagy messzeség, 
trónoló magasság 
számomra mit jelent. 
Rajta hát, szárnyaim! 
íveljétek átal 
szeplőtlen áhítat 
honába a szegény, 
pelyhes ábrándokat, 
büszkeszép vágyaim! 
S ti alant maradtak, 
ha ide-oda kalimpál 
szédülten a sas: 
lőjjétek le! 
Ha bölcsője volt: 
legyen sírja is 
a Hargita-havas.




GÉPEK ELŐTT 


Buta, hideg vasból, 
acélból öntött gépek, 
zúgás, kattogás, falrázó 
éles duruzsú szíjlengések. 
Minden halott drót 
életet szállít és fényében 
öntelten úszik aluvó falu 
s csillogó metropolis. 
Állok a gépek előtt én, 
szegény tüzes idegű ember, 
s izzatom parázseleven lélekkel 
testem homályos zúgait; 
de bevilágítani nem tudom 
halvány önfényemmel. 
Óh bár volnék gép, 
hogy erőmet ismerje falu, város, 
s ne bukott, földi isten: ember, 
ki sorsát tehetetlenül 
hordozza és élte: átkos. 




CIGÁNY-ÉNEK 


Korlátlan távolok; 
országút, úttalanság, 
hegyi patakok partja, 
nyúljárta nagy mezők, 
síkok, dombok, völgyi-rétek, 
sasnevelő magas, büszke bércek: 
mind az enyémek. 
Sátram előtt ülök, 
füstölök, pipázom, 
vedlettszőrű kuvasz 
egyetlen barátom, 
szénafű az ágyam, 
agyag a tűzhelyem, 
egy sovány kecske a 
tejelő tehenem. 
Van egy roggyant lovam, 
féltucatnyi rajkóm, 
feleség tán tíz is, 
akinek keblére 
fáradt fejem hajtom. 
Nincs múltam, se jövőm, 
mindig csak ma élek, 
sose keresnek fel 
bágyasztó emlékek. 
Nem irigylem sorsát 
rabság emberének, 
szabad cigány vagyok: 
minden egyes percem 
egy-egy füttyös, szilaj 
élet-áldó ének... 




ÖRÖK MENYASSZONYOK...


Vadszőlős lugasokban némán ülnek: 
okulárés rabjai a kötőtűknek,


Árnyas indák ingásán dongó zümmög, 
halk szárny-zenével zavarva csendet. 
Révteg szemmel hosszan elnéznek 
egy pukkanva pattanó esőcseppet.


Az Ő életük is elpattant egy álmon, 
messze. — Rég. Egy vőlegényváró,
 jegygyűrűt rejtegtő, forró Nyáron.


Csak ülnek, ábrándozásra csurrant szívvel, 
a tűnt Ifjúságuk emlék-fecskéje 
körülcsicsergi tavaszló, vidám színnel.


Hallga lelkükön hímes álmok, hamis vágyak 
kerge pilléje csapongva száll: 
Valaki, a kerten át, fodros kötőjükbe 
megcsókolt szekfűszálakat hajigál.


... De viharhirtelen a zümmögő emlék-dongó,
s a Multat vígan visszazsongó,
színes pillanat-buborék pukkanva pattan:
s az örökre elosont Tavasz kapuja —
a havas csenden becsapódva, nagyot csattan.




MINT BÚS BŐREGÉR...


A rezgő eperfa árnyán szundító házeresz
kukoricaszárító lécein
a Holdfény-fátyol mélán lengedez.


Füstös mestergerendák ráncos redőin
a fohászos öregség ezüst szakállat enged:
a suhanó szellő anyáskodón hívja
a tulipánt, hajtsd harmat-ölembe fejed!


Nyirkos nyírfák karcsú sudaráról 
a selymes szellő a Göncöl felé rebben, 
a hintázó itatóveder nyirka 
óvatos eséssel a vályúk öblébe cseppen.


A feslő rózsaibimbó ittas lepkét 
altat, ringó illatmámorán az éjnek, 
a Tejúttal enyelgő pázsit zöldjén, 
szentjános bogárkák szikrázva égnek.


A kerítés zsendely-kalapján egy álmatlan 
cinke csivogva tollássza szárnyát,
trillázó fülemilék hű szerelmén 
a hajnal égőpirosan bontja ki vitorláját.


Ó, a falu, lila liliom szivén mennyi 
ígéző csoda s bűvölő báj fészkel: 
utállak bűn-barlangos város, mert te szórtál 
teli ragállyal, füsttel, penésszel.


Míg égkék jácintok illatát itta 
futkosó, falusi, vadvadóc lelkem: 
a füstifecskók csicsergésére nyíló 
nyíló májusi virágként feleltem.


De amióta körülkerít plakátfalas 
palotasor s ez a sok cifra, gangos úritér: 
... sokat sirat falum karcsú tornya, 
s a fényben bolyongok, mint bús bőregér.



2012. április 16., hétfő

“Nem mernék órarendeket ajánlani…”


Krebsz János válaszol a Káfé főnix kérdéseire a Magyar Elektronikus Könyvtárba nemrég fölkerült Órarend c. kisregényével kapcsolatban.


(A kérdéseket természetesen én tettem föl, s az interjút itt is közzéteszem - a Káfés változat után) 


Krebsz János - Jani fia esküvőjén a legnagyobb
unokával, Lizával
A kamaszkor, a fiatalság meghatározó élményvilágnak tűnik a számodra. Felidézésével mi az elsődleges szándékod: a megörökítés vagy a figyelemfelkeltés?
Nem tudom. Az alapkérdés: miért írok? Mit akarok ezekkel az írásokkal? Talán a történetmesélés ősi hagyománya. Szerintem attól van kultúránk, hogy vannak közös történeteink, amelyekben földolgozzuk életünk nagy és meghatározó eseményeit. Korábban eredetmondák, eposzok és népmesék, majd jöttek a polgári regények, manapság meg a szappanoperák adnak mintát, táptalajt ahhoz, hogy megbeszélhessük: mi a becsület, család, szerelem stb. Ebből a szempontból nagyon idejétmúlt műfajban működöm – de nem vagyok egyedül.


Kamaszhőseid ízig-vérig esendő és sérülékeny emberek, beleértve egyes szám első személyben beszélő Tégedet is. Felnőtté, emberré válásuk a körülmények ellenére vagy azok következtében történt meg?
Nem tudom. A saját példámat ide tudtam tenni mint alapanyagot, s nyilván figyelek másokat, ők hogyan boldogulnak a saját stigmáikkal meg a világ berendezkedésével. Talán kilátszik az írásaimból, hogy tanulási folyamatnak tekintem az életet. Mintákat keresünk, igazodási pontokat, sikerkritériumokat egy folyamatosan átalakuló univerzumban. Most az izgat, hogy a rendszerváltás személyes történetét meg tudnám-e írni ezzel a nekem testhezálló formával. 35 voltam, amikor itt megfordult minden, azóta eltelt több mint 20 év, tudatos, gondolkodó pályámnak fele esik ide, fele oda. A hasonlóság: mintha a társadalmunk a felnőtté válás keserveit élné át nagyon rossz eredménnyel.


Ha Tőled függne, milyen “órarendet” állítanál össze utódaid számára, hogy elkerülhessék a Ti nemzedéketek buktatóit?
Nem mernék recepteket, órarendeket, tanrendeket ajánlani sem a következő nemzedéknek. Három felnőtt gyermekem van. A nagyobb részét az eltelt évtizedeknek iskolában töltöttem, hol diákként, hol tanárként, és mindkét szerepben nagyon rühellettem a „szabályokat”, a tuti recepteket, a hibátlan elképzeléseket. Minden nemzedéknek magának kell megtermelnie a maga kenyerét. Technikailag képesek lennénk most éppen arra, hogy előre legyártsunk, és nagy raktárakat megtöltsünk kenyérrel, így gondoskodva az utódokról, de ez nem működik. Évente be kell vetni a földet.


Milyen mértékben tudsz írás közben azonosulni szereplőiddel, vagy egyszerűen csak történeteket mesélsz?
Ezek az én történeteim. Velem történtek. Azonosulás nincs, vagy sokkal mélyebben, mint érzékelhető lenne. Technikailag inkább az gondolkodtat el néha, hogy van-e átjárás az életek között, vagy magunkba zárkózott monádok vagyunk? Meg tudom-e teremteni azt az értelmet a magam alapanyagából, ami „átmegy” a másik ember páncélján?


Miután ilyen szépen “kiírod” a korábbi életedet, marad-e egyáltalán valami, ami köré esetleges visszaemlékezéseidet csoportosíthatnád? Eddigi könyveidet felfoghatjuk akár ifjúkorod őszinte tükrének is?
Nincs visszaemlékezés, és nincs őszinteség. Nem tudom elképzelni, hogy önéletet írnék gyermekkor – kamaszkor – ifjúkor s a többi időrendben felfűzve. Ha nagyképűen akarnám megfogalmazni, akkor azt mondanám, hogy hiszek abban: van a világnak egy olyan szelete, összetevője, amit én ismerek a legjobban, én tudom megírni. Eddig vállalható. Hogy ennek az entitásnak a határai kisebbek mint én, vagy túlnyúlnak a személyiség határain, azt döntse el, aki veszi a fáradságot, és elolvas valamit tőlem.

2012. április 10., kedd

Interjú az új honlapom ürügyén

Gergely Tamás interjút kért tőlem az Urszu 2 honlap ürügyén egy Lenolaj nevű irodalmi műhely számára. Egy hétig kotoltam a kérdések és válaszok fölött, ma végre elküldtem neki a végeredményt. Hogy mi lesz a sorsa, kevésbé izgat. Ide mindenképpen fölteszem, aki rábukkan, hadd olvassa - ha akarja...


*





Kérdezett: Gergely Tamás
Válaszolt: Cseke Gábor

Saját honlapod indult, s nem ez az első – miért volt szükséged rá? Miben különbözik ez a többitől?
Az általad említett honlapot - a http://urszu.herobo.com/  - baráti ajándékként kaptam. Szabó Zoltán kecskeméti történelemtanártól, a huszadikszazad.hu és az ingyenvisz.hu portálok kitalálójától és éltetőjétől. Úgy találta ugyanis, hogy sok blogot üzemeltetek ugyan, ám hiányzik az az összegező weblapom, ami összehangolhatná internetes tevékenységem. Heteknek kellett eltelniük, amíg rájöttem, hogy igazat szólt, s ezek után hálásan elfogadtam a nagyjából készen kapott, már beüzemelt fészket. Azóta, pontosabban három hete építgetem, kisebb-nagyobb megszakításokkal az Urszu-t, amelyen Téka címszó alatt ma már ott sorakozik valamennyi blogom és internetes fórumom, könyvem közvetlen elérhetősége, rávilágítva érdeklődésem egy-egy szellemi területére.
Kezdetben volt az Urszu 2 és folytatása, az Urszu 2b, amelyek jobbára napi irodalmi tevékenységem tükrei voltak, gyakorlatilag a nyilvánossá tett íróasztalom.
A fotótanú szenvedélyes fotográfiai érdeklődésem és gyűjtőmunkám szeszélyes képeskönyve, nem konvencionális fotóértelmezési kommentárokkal vegyítve.
A kalandozók a Romániai Magyar Szóban éveken át megjelenő, általam kitalált és szerkesztett, majd a lappal együtt megszűnt útirajz melléklet önkéntes tovább éltetése a világhálón, s mindenek előtt a gazdag magyar útirajzirodalom legjobb hagyományainak az átmentése a köztudatba.
A visszaszámlálás eleinte egy online íródó verseskönyv szerény tárhelye volt (Szürke rímek), majd mikor azt befejeztem, a blogot amolyan internetes naplóvá változtattam.
Az aranytalicskát néhai Debreczeni Évával közösen fundáltuk ki, hogy összehordhassuk benne mindazt a nekünk tetsző irodalmi, vizuális és zenei alkotást, jelenséget, érdekességet, amelyekről az emberek szívesen beszélnek és a mi életünket is kellemessé, színessé teszik. Éva elhunyta óta egyedül viszem tovább a talicskázást...
A Volt egy Szovjet Irodalom nem egyéb nosztalgikus dokumentumgyűjteménynél, amelyben saját szempontú válogatás alapján mutatom be azt a 80-as években  előfizetés útján beszerzett, színvonalas lapgyűjteményt, ami az azóta megszűnt Szovjet Irodalom c. folyóiratból állt össze könyvszekrényem polcain.
Az Intim Pista a 20. századból játékos, szemléző sajtóblog, amely a huszadik századi magyar sajtót kitartóan idéző huszadikszazad.hu honlap törzsanyagából csippent ki néhány jellegzetes mementót rég tovatűnt hétköznapjainkról. A Szabó Zoliék által több éve működtetett izgalmas honlap anyagai már 1947 felé közelítenek, az én átjátszó blogomon viszont még csak 1903 elejét mutatja a naptár, újra felmelegítve azokat a “tetszik, nem tetszik, de megtörtént” eseményeket, melyet szeretnénk, de képtelenek vagyunk ad acta tenni...
Ennyit a blogjaimról... Viszont a Téka nyilvántartásában több tucatnyi cím is szerepel! Látszólag meggyűlt a bajom a világhálóval, hiszen az ajándék honlapnak, ha már elfogadtam, élnie kell, ugyanakkor a blogokról sem vagyok hajlandó lemondani. Hogy eligazodjak ebben a sokféleségben, valamilyen kiegyensúlyozott munkamegosztást kell kiókumulálnom. Hogy ez sikerüljön, meg kellett értenem a különbséget a blog és a honlap jellege között. Az előbbit úgy jellemezhetném, akár az egyhúrú hegedűn való játékot: a szerző egymás után sorakoztathatja rajta, meghatározott szempont szerint, készülő bejegyzéseit. A szerkesztése pofonegyszerű, felkínált technikai séma alapján történik, amit a webhely automatikusan elvégez. Én magam a Google birodalommal léptem frigyre, aki levelezéstől fotótáron és szövegszerkesztésen át a blogolásig ingyen tárhelyet és asszisztenciát biztosít e tevékenységekhez. Honlapot építeni bonyolultabb feladat s engem nagyon emlékeztet a zenekari muzsikáláshoz: sokféle dallamra, hangfekvésre kell egyszerre figyelni, macerásabb az anyagok feltöltése és adminisztrálása, viszont jóval nagyobb elégtétellel jár, sokféle böngészési lehetőséget kínál fel, szimultán több  szekciót is lehet működtetni. Elgondoltam, hogy ha valaki kizárólag csak az urszu 2 címlapját keresi fel, már akkor is marad valamivel: az oldalt uraló nagyméretű művészfotót naponta cserélem. Ám ha a látogató rákattint a Minden napra 1 fotó feliratra, máris galériába s napi sorrendbe rendezve rátalálhat az eddig összegyűjtött fotográfiák sorozatára, ami a napok teltével egyre felemelőbb élményt és látványt nyújt.



Jóval korábban megkezdted az ”internetezést”, lóhosszal megelőzted a kortársaid, a Milos könyve lett volna az első?
Az a lóhossz inkább amolyan megszépítő legenda... Az internetezés erősen technikafüggő, s ahol hiányzanak az általános feltételek, ott a kezdet is nehezebb, aggályosabb. Nekem szerencsém volt, hogy napilap szerkesztőségében dolgoztam, amely minden anyagi szűkössége dacára valósággal rákényszerült a szellemi lépésváltásra, így került viszonylag korán számítógépes, majd internetes hozzáférhetőség is, ami nélkül nincs se blogolás, se weblapkészítés. Külön áldom az eget, hogy kapcsolatba kerülhettem a budapesti Andrassew Ivánnal, aki jó sok éven át, a kilencvenes évek végétől a közelmúltig, “nagykorúvá” válásomig sok netes kalandba bevont, tanított és ösztönzött. Szó szerint neki köszönhetem a Milos könyvét, hiszen a saját weblapján adott helyet a naplóvá duzzadó blogomnak, úgy, hogy ő maga szerkesztgette esténként, nekem csak el kellett juttatnom hozzá drótpostán, minden délután a soros anyagot. E mellett két eredeti honlapot is építgettünk: az Erdélyi és csángó költészet, valamint a Román költők antológiákat. Ugyancsak ő hegedülte ki belőlem a Kalandozó-t, a Romániai Magyar Szó útirajz mellékletének hetente frissülő internetes változatát, továbbá az Öböl és a Színes kenguru c. internetes albumokat, melyek készítése mind-mind egy-egy internetes tanfolyammal ért fel. Ő alapította az első önálló honlapomat is, ami lezárt anyagokat tartalmazott s gyűjtőportálként szerepelt: Cseke Gábor munkái a címe, s ma is működik, éppen csak frissíteni vagy megmásítani nem lehet rajta semmit, mert Iván közben elfelejtette a belépési jelszavakat. Az egész konstrukció önjáróan éli a maga életét a webgalaxisban, akár egy sorsára hagyott, lehozhatatlan műhold.



Eredményes együttmûködésed van a MEK-kel – beszélj róla: kiket miért vettél fel?
A Magyar Elektronikus Könyvtárral szintén Andrassew Iván boronált össze, s annyira tisztelem kitartó, a már-már semmiből egy új világot teremtő, megszállott kitartásukat, amivel a magyar nyelven föllelhető szellemi kincsek önként vállalt digitalizálását végzik a közösségi szenvedély szintjén, hogy megtiszteltetésnek tartom, ha komolyan veszik személyes hozzájárulásomat. A már említett két, szüntelenül bővülő két költészeti antológián kívül rendre digitalizáltam saját munkáimat, e mellett néhány költő- és íróbarátom könyveit is hozzásegítettem az elektronikus megjelenéshez. Annak az embernek a természetes gesztusa volt ez, aki maga is nagyon sokat kapott e téren baráti alapon másoktól, s úgy vélem, ez az egyetlen hasznos és igazságos útja annak, hogy adósságainkat törlesszük. Így a marosvásárhelyi Elekes Ferenc szinte teljes életművéről biztosan tapad valamicske a kezemhez, internetes művei ezért az én honlapomról is elérhetők, hasonlóképpen a székelyudvarhelyi Oláh Istvánhoz, akinek válogatott verseit, egy regényét és drámáját helyeztük el közösen a MEK-en, ez történt Kenéz Ferenc, Krebsz János és Máriás József esetében is - számukra több munkát is gondoztam digitálisan, amit egyformán betudhattam szolgálatnak, de értékteremtő alkotó munkának is. Ne felejtsem el ugyanakkor Debreczeni Éva, Keszthelyi György, Ady András és Kristó Tibor költők elektronikus köteteinek, Bazsó Zsigmond kisregényének gondozását. Könyveikkel kapcsolatban egy kicsit úgy érzem, mintha saját magamat hosszabbítottam volna meg őáltaluk. Nehéz ezt annak megmagyarázni s vele életelvként el is fogadtatni, aki az adok-kapok kettős kötődéséből csak a másodikat tartja természetesnek és egyedül észszerűnek.

2012. április 4., szerda

Erdélyi és csángó költészet: LIGETI ERNŐ


Sz. Kolozsvár, 1891. febr. 19. – mh. 1945. jan. 11. Budapest; író, publicista, szerkesztő. Középiskoláit Kolozsvárt végezte, ugyanitt jogtudományi doktorátust szerzett. 1911-ben a Nagyváradi Naplónál kezdte újságírói pályáját. A háború után a Kolozsvári Hírlap munkatársa, majd a Keleti Újság s annak félhavi irodalmi folyóirata, a Napkelet szerkesztője. Részt vesz az Erdélyi Szépmíves Céh és az Erdélyi Helikon megalapításában. 1934-ben kivált a helikoni közösségből, s megindította Független Újság c. hetilapját. 1943-ban családjával Budapestre költözött, ahol a Magyar Nemzet külpolitikai rovatvezetője. A város ostroma idején a nyilasok feleségével együtt agyonlőtték. Irodalmi munkásságát 1913-ban költőként kezdte, verseinek "groteszk" játékára Tóth Árpád és Ady Endre figyelt fel. Az író legteljesebb megnyilatkozásai viszont regényei. Főbb művei: Magányosan ezer tavasz közt (versek, Nv. 1913); Asszony (novellák, Mv. 1920); Belvedere (regény, Kv. 1921); Erdély vallatása (politikai portrék Hosszú Márton és Pap Domokos rajzaival, Kv. 1922); Én jót akartam (versek, Szatmárnémeti 1924); Az ifjító szűz (regény, Kv. 1925); Föl a bakra (regény, Kv. 1925); A páneurópai mozgalom (tanulmány, Kv. 1926. Korunk Könyvtára 5); A kék barlang (regény, Kv. 1927; 2. kiadás Az idegen csillag c. regénnyel együtt, Sőni Pál bevezetőjével, RMI, 1969); Vonósnégyes (elbeszélések, Kv. 1928); A kuruzsló (regény, Kv. 1929); Az ő kis katonája (regény, Mv. 1931); A két Böszörményi (regény I-II. Kv. 1931); Az idegen csillag (regény, Kv. 1932; 2. kiadás A néger hősszerelmes címmel, Bp. 1933); Jákob az angyallal (kisregény, Nv. 1940); Rózsaszüret ("A Balkán regénye", Kv. 1941); Súly alatt a pálma ("Egy nemzedék szellemi élete." Emlékirat, Kv. 1941); Noé galambja (történelmi regény, Bp. 1943). Év nélkül: Modern Robinson (novellák); Eget vívó György deák (ifjúsági regény, Bp.).




Bajvívás


Tornára most már nem virággal,
de gyűlölettel vittelek.
Nem néznek atyafisággal,
ha köztük állsz, a ritterek.


Erdőben együtt lovagoltunk,
sátorban egy kockára tettünk.
Ehgy volt a kenyerünk, a sorsunk.
Egy: a köpeny és egy: a szentünk.


Mindenben pajtás - miért akartad,
hogy a nőnk is egy legyen?
A mult ilyenkor sírva hallgat
s végzet ül a kardhegyen.


Mert látod: mindenünk az asszony.
Elsápadunk, hogyha felsir.
Ő a minden szépre van dszomj.
Ő a zászló, ő a szent sír.


Ő az erő, ő az áldás,
Ő a sisak, ő a lábvért.
Harcokban a harckiáltás.
Meghalunk a mosolyáért.


Együtt hiába éldegélvén
öt nyarat és öt telet:
Egy rózsa volt a kopja végén,
s én meg kellett hogy öljelek.


(1914)


Vers a valóság kerülgetéséről


Szédülten verset költeni,
búbánatot felkölteni,
látni, mennyi rossz van -
Inkább aludni hosszan.


Csákányt ragadni tétován,
aknára szállni még korán,
még korán bizonnyal -
fázom tőle iszonnyal.


Inkább derülten, könnyedén
élni, mint egy vőlegény,
diványon elheverni,
egy pakk kártyát keverni.


Naponta inget váltani
s néhány nőt megáldani
s nyakkendőt bő csokorba
s cilindert hébe-korba.


Kabátra varrni gombot és
cipőre adni gondot és
ügyelni a szivarra,
nem nézni erre-arra.


Nem fülelni semerre,
s legfőképpen a mellre,
kiben a szív van és e
bolond lét szenvedése.


Mint egy nagyszerű bálon,
Legyen babám az álom,
Kezét nyugtassa rajtam,
másik kezén az ajkam.


Falu


Égi boltra kúszik fel a hold.
Kertet, pitvart, szérűt és akolt
Esti párák fátylai fedik.
Magános bakter lépkedik.


Száll a fűszag mezők mélyiről,
Alabárddal jár az éji őr,
Elfüggönyzött ablakok megett
Boldog falu népe hempereg.


El-megbúva tücsök titktakol,
Magánosan bakter silbakol,
Még egy kuvasz sem kíséri őt,
Únott arccal méri az időt.


Lámpásával lassú fény kereng.
Óraszámra harsog: végtelent
És ha kajált: tíz óra, halló,
Bizonnyal az: örökké való.


Alabárdos árnyéka fwehér,
Falakon a toronyig felér,
Mánusául irdatlan időnek
Keskeny karja óriásra nő meg.


(1916)




Scherzo


Gondolni reá iszony:
Meghalok én is bizony,
- Itt nyugszik Ligeti Ernő.
Siromon virág, ha felnő,
Könnyelmű széllel játszadoz.


Nagyszerű nap süt vigan.
Fekszem hanyatt a sírban.
- Itt nyugszik Ligeti Ernő.
Betűzi majd, aki eljő.
Lévén sok szabad ideje.


Síromon mi lesz? Légyott.
Diszkréten fekszem én ott.
- Itt nyugszik Ligeti Ernő.
Nevet az Úr s a Delnő.
Ebben nekik van igazuk.


Mit mondjak? Rettenetes lesz.
Nem jutok be az Esthez,
Riporter sorban, árván,
Vidéki elmulás vár rám
S csontjaim itt kell letennem.


(1918)


Mit is akar a hangya?


Szívem, mit mondjak néked el,
hogy tünnek hosszu évek el,
hogy másnak kéne lenni
s nem lesz belőlem semmi.


Szívem, mit mondjak néked el,
szívemben madár énekel
tejüveg gyönyörű hanggal,
mint álomban az angyal.


Szívem, mit mondjak néked el?
ha netalán kissé-érdekel
privát keserűségem,
kis lepke végtelen égen.


Szívem, mit mondjak néked el,
Mikor világok égnek el,
mit ér a gyertya lángja?
Mit is akar a hangya?


(1916)