2012. április 3., kedd

Erdélyi és csángó költészet: SIPOS DOMOKOS


Sz. 1892, Dicsőszentmárton-mh. 1927, Dicsőszentmárton. A nagyenyedi gimnáziumban végez, majd joghallgató.1913-1914-ben újságiró Kassán, utána egy ideig a budapesti statisztikai hivatalban kistisztviselő. A háborúban behívják katonának, de beteg tüdeje miatt elbocsátják. de gyenge testalkata miatt felmentik a szolgálat alól. 1925-től szülővárosában napdijas tisztviselő. Egy ideig helyettes főjegyző, könyvkiadó. Novelláival pályázatot nyer a marosvásárhelyi Zord Időnél. Prózai hagyatékát jelentősebbnek tartják. Hivatalos az első helikoni találkozóra is Marosvécsen. Hamar elviszi a halál, verskötetét Szentimrei Jenő rendezi sajtó alá még halála évében. A kötet az író összes verseit tartalmazza, ennek alapján készült válogatásunk.




Két tűz között


Tanyánk
Széljárta, puszta szirt.
Állunk a csúcson viharban, napba nézve.
Kitárjuk keblünk,
Hogy a föld minden zendülése,
Mi egyik pólustól a másik pólusig
Az embereken átremeg,
Fájó szívünkön megszűrve
Érjen téged: Erdély!


A szirt alatt, a szirt körül,
Dús földeken, szép házakban
A sok-sok ember ránk tekint
És szórja ránk szavának nyilati.
Az öregek régi buzogánya
Bosszúsan csap felénk,
És ifjak fürge kelevéze
Sürítve éri meztelen mellünk.


És harsan a kiáltás innen és onnan:
Mit akarnak e furcsa katonák?!
Kinek a posztját állják e rideg tetőn?!
Kinek a nevében mondják az imát,
Hogy tied a dicsőség és az ország?!


S mi állunk!
A viharvert tetőn
Állunk!
És vérző szívünk az égre tratjuk,
Hadd lássa idegen és testvér:
Nekünk Erdély,
Erdély a hazánk!




Nagyanyám
  
A tornácon ült egy kicsi széken 
S a napba nézett nagyanyám. 
Vakság vont szürke függönyt két szemére, 
S míg pergett a fény két kezére, 
A színek lassan beosontak lelke ablakán. 
Szürke haja csak gyérült-gyérült 
És évről évre fehérült, 
Ráncos kezén szántottak vén erek, 
Sasorra volt és mosoly bujkált ajakán. 
Egyéves voltam s azt mondják: 
Kacagós, tömzsi, szőke kis fiú. 
Nyár volt, megindultam egy délután, 
Akkor vakult meg nagyanyáim, 
Én nődögéltem, ő összement, 
Mint késő ősszel fán felejtett szilva. 
Ölébe vett, mesélt-mesélt 
S a hajam simogatta. 
Fonnyadt ajka lágyan fonta, 
Sodorgatta szavak tiszta lenjét: 
Keresztúton hogyan lobbant régi kincs 
Hajdanában mit csinált a prikulics 
Fehér ember merre járt 
Szép lány szíve miért fájt 
Róka hogy fogott nyulat 
Hogy csapta be a vadászt 
Hogy lopta el komámasszony kakasát. 
Ó be szép volt a mese! 
Hintázott rajta lelkem csónaka, 
Csillaglámpákat gyújtott az este 
S illatot vert a fodorménta. 
Ő nem kért semmit, nem várt semmit, 
Végpercében is nevem suttogta. 
Jött a Halál, ellibbentette szeme fátyolát. 
Mosolygott s indult. Látta már kis fiát. 
Ó drága nagyanyám! 
Ha utolsót kongat bús szívem, 
Tegyétek testem, a lezuhant harangot, 
Nagyanyám csontjai mellé! 
Ha egyszer visszatér a hang belé 
S vándor lelkem ijesztik föld alatti rémek, 
Nagyanyám átnyújtja hozzám kis kezét 
S csendesen suttog: Ne félj fiacskám! 
Mondok egy mesét. 




Bitóra kisér egy zord menet
  
Négy fakó fal s egy rácsos ablak, 
Esőtől barnult vén házfedél, 
Egy bús akácfa s szürke deszkák, 
Ha kell, ha nem, mindennap látlak. 
S míg tollam végigszántja a fehér papirost 
És szívem írom a sok-sok néma sorba, 
Kigyúl bennem egy réges-régi fáklya 
S egy dölyfös tárogató hős regét zenél: 
Nincs semmi veszve, minden sor 
Egy büszke kardcsapás, mi ellenséget ér, 
Nyomában eszme forr s mint tiszta bor 
Álomszép jövőért lángol a csöppnyi vér. 
Hej, fakó fal! Szomorú rácsos ablak! 
Szívemet be sokszor vertétek bú vasába! 
Most megint börtönbe zártok s minden hiába: 
Lelkem nem repül, itt marad kínzott rabnak. 
S mord porkoláb, a rémes kétség 
Csörgeti rabbilincseit s szemembe röhög: 
Csak csend, csak csend! Itt úgy sincs mentség! 
És vaskapocsként szívem szorítja s marja, 
Hogy minden szó csak füst és pára 
S e rongy föld bús levében csak lötyög-lötyög. 
Most eső szitál szürke függönyt ablakom elé 
S eltakar mindent: lángot, kétséget, reményt. 
Most kérdezni sem tudok: Érdemes, nem-é? 
Most, most e percben, tőlem minden veszhet, 
Most, emberek, e búrács mögött mit se kérjetek! 
Engem bitóra, máglyára kísér egy zord menet, 
Most nem tudok mást, csak meghalni értetek! 




Vágtat a halál 

Az semmi, hogy én meghalok! 
Csak ne tudnám, hogy fiam nyomában is kocog a Halál. 
Fél szemmel olykor felé néz, 
Úgyis tudja, hogy egyszer rátalál. 
Gyermekem aranyhaja szikrázva csillog a napon, 
Töretlen lába táncol a gyenge füvön, 
A bogár neki hintázik a rezgő levelen, 
Neki imbolyog az égen a hold aranytányérja, 
A virágok neki bólintanak az utak mellett, 
Az erdő mély zöldje neki integet. 
Szemében csillogva tükrözik az egész világ, 
Nem látja, hogy messzi-messzi már üget felé a Halál 
S dárdája hegye az ég partjára vág. 
Erős szép férfi lesz az én édes fiam! 
Nem veri ide-oda vaksors, mint engemet. 
Látom már, hogy tornyosítja tetté álmaim, 
Hallom, hogy harsog belőle sok megrekedt dalom, 
Jóságát érzem bús szívemben, mint Föld a Nap melegét. 
Tudom, hogy az élet csúcsain vezet az útja 
S vállán ragyog a legnagyobb vagyon: egy igaz 
koponya. 
Most felkiáltok hozzá a múltból a magasba: 
Édes fiam, csak hátra ne! Csak hátra ne nézz! 
Bús szívem szörnyű pert kezd az Istennel érted. 
Én összetörök minden orgonát, 
Nekem ne búgjon boldog feltámadást! 
Forgácsát felhajítom az égbe: 
Itt van, Isten! Ennyit ér vigasztalásod! 
Érezd te is a kínt, mi engem megfagyaszt: 
Mikor látom, hogy egyetlen, egyszülött fiam nyomában 
Nekieresztett kantárszárral vágtat a Halál. 




Rongy lelkek rongy istene 

Rongy éltetek minden piszkát 
Eléje viszitek. 
Lelketek szennyét letörlitek vele 
S hálából zúgattok neki orgonát. 
Ma áldást kértek tőle, holnap átkot, 
Hívjátok, mint gyermek az Atyát 
S ha nem jön, rángatjátok a szakállát. 
Rongyemberek helye a sár! 
Mondom nektek: 
Rongy lelkek istene: rongy! 
Nem emel fel, csak betakar. 




Megszületett


Megszületett. 
Éjszaka volt és ragyogtak fenn a csillagok. 
Én hiszem a szép csodát, 
Hogy kedvéért kigyúlt egy égi lámpa 
És jötte szűzen érte Máriát.


Megszületett. 
És élt harminchárom évet. 
Én hiszem a bús csodát, 
Hogy kereszten halt, feltámadott 
És elevenen a mennybe szállt.


Megszületett. 




Csárdában

Milyen furcsa ez a csárda, 
Milyen fakó a fala. 
Ráterült az élet füstje, 
Be savanyú a szaga. 
Be homályos ez az ablak, 
Pedig tegnap ragyogott. 
Nem érdemes nézni rajta. 
Belül bánat, kívül kétség 
S a szívemet facsarja. 
Be zavaros a muzsika, 
Vak cimbalmos kopogtatja. 
Milyen sunyi a vendéglős, 
Szava mérges, bora csípős, 
Hej, pedig én fizetek! 
Kigombolom a lelkemet, 
Odadobok ezer kincset, 
Legényesen, duhajul! 
De a pénzem itt már nem jár, 
Magam vagyok, senki sem vár, 
Lehajtom az asztalra a fejemet.


(Forrás: Sipos Domokos - Vágtat a halál. Sipos Domokos versei. Erdélyi Szépmives Céh, Kolozsvár, 1927. Lelőhelye: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése