2012. május 31., csütörtök

Nyirőről - így is, úgy is (4)


Minden nap hoz valamit, ami kibillent eredeti szándékomból. Tegnap például az történt, hogy a Hargita Népében terjedelmes interjú jelent meg (a Transindex hasonló részletességgel tálalta a kulisszából gyűjtött értesüléseit). Ebben Lukács Csaba újságíró, az újratemetés kommunikációs vezetője többszörösen megmagyarázta a megmagyarázhatatlant, azaz jó csíkiasan kibeszélte a krumplit a földből. Tisztelem-becsülöm riporteri tevékenységét, azt az eleven, kalandos szellemet, amivel a legnehezebb témákat fölvállalja, Nyirő esetében azonban sajnálatosan kilépett a szerepéből s mesterségesen, a román hatóságokat "megvezetve" (erről valósággal büszkén szól, ráadásul kétszer is, az interjú folyamán!) maga teremti a mesterséges feszültségeket, a riportos elemeket. Amit ott magyarázatként föltálal, amit láthatóan elégedetten elrészletez, az már-már a gyermetegség határát súrolja, hiszen a valóságban nem történt más, mint az, hogy a hatóságok felvették a kesztyűt, belementek az abszurd játékba s ezzel megkezdődött a szokásos versengés (lásd Tom és Jerry), ki jár túl a másik eszén, avagy ki lesz az, aki a végén nevet?


(Annyi biztos, hogy azok nem mi leszünk!)


Ez az, ami aztán végérvényesen túlmutat Nyirőn, olyannyira, ahogy a fürdővízzel együtt szokták a csecsemőt is kiönteni. Ebből derül ki, hogy az egész eseménysorozatban az író csupán apropó és eszköz volt, még akkor is, ha a "kegyeleti aktus" szervezői mást mondanak és azt ráadásul még komolyan is gondolják.


De térjünk vissza az átkos időkbe, azokba az évekbe, amikor a magyar 56 utáni hangulatban Erdélyben sem mentek túl jól a dolgok. A kolozsvári Utunk akkoriban sem állt le azzal a szándékával, hogy megpróbál szembenézni az erdélyi (akkor: romániai magyar) irodalom háború előtti örökével, mintegy átmentve a (szocialista) realizmus követelményeit nagyvonalúan értelmezve egyes vitatott írói életművek vállalható részét. Így történt, hogy az akkor fiatal prózaíró és szerkesztő, Katona Szabó István terjedelmes tanulmányt közöl Nyirő József írói útja címmel, amelyet a kolozsvári irodalmi hetilap két részletben ad közre, az elhíresült Nézzük hát szembe rovatban. Az általunk fellapozott Pomogáts-féle antológia egyik kulcs-darabja ez a szöveg, hiszen a háború, a tiltólistára helyezés után első ízben szól érdemben Nyirőről, s bármennyire igazodik is érvelésében, értékelésében a kor szelleméhez, jó szolgálatot tesz Nyirő megismertetésének: dióhéjban tartalmazza az írói életmű darabjainak tartalmi átvilágítását. Paradox módon, miközben a tanulmány szerzője elítélőleg szól Nyirő egy-egy munkájáról, megnyilatkozásáról, nem csupán a megítéléssel szembesülünk, hanem az addig teljesen elhallgatott mű szinopszisával is. És ez több, mint amit azoktól az időktől el lehetett várni. Katona Szabó kritikushoz illő alapossággal fejti fel egy-egy novella társadalmi hátterét, a cselekmény lélektani motivációját - igaz, közben számon-számonkéri Nyirőtől a realista ábrázolás kánonját, illetve fejére olvassa miszticizmnusát, narodnyik szemléletét. Ezekről a vádakról ráadásul nem is lehet azt mondani, hogy üres vádaskodások - az akkori évek ideológiájába tökéletesen beleillenek s reálisan tetten érhetőek a Nyírő műben; az már más kérdés, hogy az e fajta műelemzésnek nem sok köze van a műközpontú irodalmi elemzéshez.


Érdekes módon, ami az író alapvető értékelését illeti, Katona Szabó István józan, mértékletes ítészi szemléletet követ: 


"Nyirő ábrázoló művészetének sajátossága, hogy alig rajzol társadalmi környezetet, alakjai elsősorban a tájban, a természetben élnek. A társadalmi viszonyokat nem mutatja meg elég plasztikusan, hősei tragédiájának társadalmi okait elmulasztja feltárni. Az okokat főképpen a „székely sorsban" keresi (Földig le székely, Jézusfaragó ember, A klánéta). Novelláiban a tragikus elemek emiatt egyedi, különleges esetekként, kuriózumokként hatnak. Ezért nem tudjuk élőnek, hanem csak egy eszmei koncepció megvalósulásának elfogadni a Jézusfaragó ember című novella szobrász-figuráját. A valóság elemeinek - melyeket felhasznál és költőien ábrázol - Nyirő mitikus értelmet ad. Ez a sajátos felfokozás okozza, hogy a novellák mondanivalója nehezen bontható ki, a jelképek értelme nehezen ismerhető fel.
Nyirő novelláinak nagy erénye az író gazdag, egyéni nyelvezete, amely sokat merített a székely tájnyelv értékeiből, s mégis sajátosan nyirői. Nem mentes azonban a túlzásoktól: modorosság, a népies formák halmozása, a homályos hangulati elemeknek tett engedmények teszik helyenként kissé komorrá. Későbbi műveiben sokat levetkezett nyelvi különcködéseiből, s a népi kuriózumok másolása helyett a maga nyelvi kifejezőkészségére támaszkodott." 


Számíthatott-e akkor író nagyobb megértésre, empátiára, hát még, ha olyan múlttal rendelkezett, mint Nyirő?


A tanulmány abban is kiemelkedik, hogy nem kever össze politikai szereplést írói teljesítménnyel - bár simán megtehetné, sőt, egyesek szerint akkoriban talán meg is kellett volna tennie, de elmulasztotta (dicséretére legyen mondva), az én nemzedékem pedig hosszú ideig maradt egy olyan alapos - bár mondom, balos - Nyirő-értelmezéssel és -értékeléssel, ami végső soron elvezetett bennünket a mű megismerésének igényéig és cselekvéséig. 


Pomogáts Béla széleslátókörűségét dicséri, hogy ez az írás is helyet kapott a kötetben, annyi más, vitatható, de tárgyszerű értékeléssel, kritikával egyetemben. Ezért lehetett megkerülhetetlen alapkönyv ma a Nyirő József, a székely nép krónikása.


(Folytatom)

2012. május 30., szerda

Nyirőről - így is, úgy is (3)


Tegnap bejelentette a román belügyminiszter, hogy a tárca nagy lendülettel gyűjti a tudnivalókat megboldogult Nyirő Józsefről, annak érdekében, hogy a miniszterelnök, amennyiben sor kerül egy tisztázó beszélgetésre közte és a budapesti kollégája között (hogy fognak egyáltalán szót érteni, azt csak ők tudják), legyen felvértezve minden pertinens tudnivalóval Nyirőt illetően. Derék dolog ez, mindenképpen... Az adatgyűjtés is, meg az is, hogy mindezt nyilvánosan be is vallják.  Mert hogy mióta a belügyminisztérium az írók viselt dolgainak a letéteményese, pontosan nem is tudnám meghatározni, a gyakorlat olyannyira az idők ködébe vész...


Persze, most mi is ezt tesszük, ezen a helyen: Nyirőről elmélkedünk, életének egy-egy zugába, mozzanatába világítunk be, de még inkább azt a tükröt vesszük szemügyre, amit a kortárs sajtó és kritika, majd később az irodalomtörténet tartott neki.


A Pomogáts Béla szerkesztette antológiából - mert az vizsgálódásomnak a központi tengelye - mára egy hivatalosan is elismert, gyakori használatban is kipróbált forrás Nyirőről szóló megállapításaival töltöm ki a mai penzumot: Hegedűs Géza közismert Arcképvázlatok. Száz magyar író c. gyűjteményéről van szó, amely a Móra Kiadónál jelent meg 1980-ban, de bármikor elérhető az interneten is, ahol már A magyar irodalom arcképcsarnokaként, 222 szócikkre bővítve áll bárkinek a rendelkezésére. 


Épp ezért nem is kellene elidőznünk e szövegnél, de mégis megteszem, hiszen van néhány igen komoly tanulsága. Az első: hogyan lehet világosan, illő szavakkal, röviden jellemezni nem csupán egy írót, hanem egy életutat és életművet. Persze, előfordulhat, hogy az itteni értékelés sincs valakiknek az ínyére, de hát az elfogultak amúgy is külön emberfajta, s mi most nem velük foglalkozunk.


Hegedűs szerint Nyirő József induláskor sokat igért - már-már a mindent.  "Amikor 1924-ben Jézusfaragó ember címmel kötetben jelennek meg legkorábbi novellái, az olvasó valóban új, eredeti, ismeretlen világot láttató, igen költői íróval találkozhatott. Ebben a székely falusi világban semmi sem volt népszínműszerű: társadalmilag is, lélektanilag is hiteles, mindig érdekes és töretlenül költői ábrázolás volt az induló Nyírő világa. Természeti képeiben egy kitűnő stiliszta lírája szólalt meg. Nyírőtől nagyon is indokoltan várták, hogy hamarosan az a nagy erdélyi elbeszélő lesz, aki azonban nem ő lett, hanem Tamási Áron." Olyan igazság ez, amit legjobb pillanataiban Nyirő maga is nagyon jól tudott. Tudnia kellett. Talán szenvedett tőle, talán párviadalra is sarkallta olykor ez az állapot, de ez olyan tény, amit csak elhallgatni lehet, tagadni nem.


De Hegedűs nem áll meg itt, kijelentését világosan lebontja: "Az Ábel a rengetegben megjelenésétől (1932) az értő olvasó, aki nagyon is indokoltan szerette Nyírőt, biztosan tudta, hogy Tamási a nagyobb író. Nyírő Ábellel akart versenyre kelni, amikor azonnal megírta az Uz Bencét. Majdnem remekmű, illetve annak indul. Uz Bence lehetett volna a magyar Till Eulenspiegel. De nem lett. A népi tréfacsináló mulatságosan, kicsit anekdotázóan, kicsit mesésen induló, érzékletes természeti képeket idéző története egyre zavarosabbá válik, misztikumba torkollik, és ebben a misztikumban kereszténység, pogányság, mindenféle babonaság vegyül olyan misztikus népimádatba, amelyben maga a nép fogalma a legmisztifikáltabb. Nyírő népszeretetéről egyre inkább kiderül, hogy ez nem a nép igazi problémáinak megoldását jelenti, hanem egy irracionális mítosz keresése, amelynek állítólag a nép a hordozója."


Kell-e ennél világosabb, igazságosabb helyére rakása az író korlátainak? Mert ha valaki azt állítja, hogy mindez nem igaz, és csupán tendenciózus lejáratása Nyirőnek, csak azért, mert stb. stb. (ismerjük a szöveget), akkor azzal automatikusan Tamásitól tagadja meg ugyanazon írói eszmény hitelesebb kiteljesítőjének a jussát.


Nyirő-portré a Hegedűs-féle könyv
MEK-es változatában
A summás értékelés egy következő lépcsője már életet és életművet összefüggésben jellemez: "Élete és életműve előtt zavartan, tanácstalanul áll, aki jellemezni akarja. Annyi ellentétes jelző érvényes egyéniségére is, műveinek irodalmi értékére is, hogy végeredményben egyik jelző sem hiteles. Vallásos? Igen, annyira, hogy ifjúkorában hittanár, majd plébános, és élete végén szerzetes. Pogány? Nagymértékben: panteizmus, ősi mítoszok, babonák kavarognak benne, és keverednek vallástagadással. Érzelmi életében és ezt tükröző vallomásos oldalain szinte összefonódik erotika és aszkézis. Mélységes emberszeretet és vérgőzös fasiszta öldöklésre uszítás együtt fér meg ebben a ködgomolyos lélekben. Stílusában a finom költőiségtől a közhelyeket halmozó giccsig, a magasztos egyszerűségtől a modoros túlcifrázásig, a havasok és fenyvesek illatától a durva alpáriságig néha nem is műről műre, hanem oldalról oldalra változik a művészi egyéniség." Hegedűs Géza itt annak az értő olvasónak a szerepében mond határozott véleményt, aki jól ismeri tárgyát és nem érzelmek alakítják az értékítéletét, hanem az objektivitásra törekvés. 


Igaz, a politikus Nyirőről kerekperec kijelenti: "háborús uszító, tömeggyilkosságok felbujtója, büntetőjogi értelemben is háborús bűnös lett. Odatartozott Szálasi szellemi vezérkarához. Még az emigrációban is, Amerikában és Spanyolországban megjelent könyveiben is ezt a szellemet próbálja igazolni..." Ezek az 1980-ban leírt mondatok (bár időben korántsem voltak az elsők!) csengenek vissza ma akkor, amikor valaki le szeretné őt seperni hagyományaink, szellemi tudatunk asztaláról, de hogy ebben mennyi a realitás, azt gondolom, ma is őrzik dokumentumok, hiszen a legsötétebb korszakok idején megnyilvánult sajtó- és a parlamenti nyilvánosságnak ellenőrizhető nyomai vannak, az állítások tehát könnyen igazolhatóak vagy cáfolhatók. De tegyük fel, hogy csupán a bajtársi hűsége s kevésbé eszmei szolidaritás  kapcsolta életfogytiglan a háború végével levitézlett magyar kormányzathoz, e hűség maga is egyértelmű választást jelentett, amivel önként vállalta azt, hogy a vétkes kurzus oldalára áll. És ez mindenképpen az ő felelőssége, amivel csak ő tud elszámolni.


Szó sincs arról, amit e napokban számosan hangoztattak - miszerint Nyirőt bűnösen kirekesztették volna az irodalmi köztudatból -, hiszen az 1980-ban megjelent Hegedűs-féle portré azzal, hogy az irodalomtörténész beemelte őt az első százas írói listára, felért egy tisztelgő elismeréssel, amiként különben az írás konklúziója is ezt sugallja: "Kétségtelenül tehetséges író volt, kétségtelenül eltévelyedett lélek lett, életében aligha találhatott volna bűneire bocsánatot. De a már halott író életműve - ez a rendkívül egyenetlen, zűrzavaros életmű - mégis olyan örökség, amelyből előbb-utóbb ki kell válogatni a maradandó értéket." És ez a felvállalás - ismétlem: 1980-ban - a tömör kis írás másik nagy erénye.


A Pomogáts-féle antológia viszont olyan példával is szolgál, mely szerint akár 1957-ben is, Kolozsváron, bár balos érvrendszerrel és esztétikai normáknak megfelelően, az Utunk terjedelmes tanulmányban kísérelte meg átvilágítani a Nyirő-féle írói örökséget Katona Szabó Istvánnak köszönhetően. De erről majd később.


(Folytatom)

2012. május 29., kedd

Nyirőről - így is, úgy is (2)


Kós Károly, Kemény János, Dsida Jenő és Nyirő József 1942-ben

Tegnap Rónai Zoltán emlékezéseit említettem, kezdjük mindjárt azzal. (Pontosabban: azokkal, mert Rónainak két emlékezése is szerepel a kötetben, de majd a későbbiekből kiderül, hogy a kettő szinte-szinte egy és ugyanaz; és ez valahogy se szerkesztőnek, se lektornak nem tűnt föl!) A szerző 1923-ban született, újságíró, 1945-ben külföldre került, Madridban volt egyetemista, 1956-ban végezte a bölcsészetet. Fordító lett, a madridi rádió, majd később  a Szabad Európa rádió madridi munkatársa, Spanyolországban él, s végigkövette Nyirő ottani életének eseményeit, különös tekintettel haldoklásának utolsó óráira, melyeket az író özvegye, Ilonka társaságában, a haldokló ágya mellett töltött. Tőle származik minden lényeges információ az életpálya és az írói munkásság legutolsó szakaszáról, az egyetlen hiteles leírás Nyirő végső búcsújának perceiről, legapróbb mozzanatairól. Nincs hát okunk kételkedni szavaiban, már csak azért sem, mivel a másik koronatanú, a feleség is halott már - 1984-ben hunyt el Marosvásárhelyen, ahová gyermekeihez és unokáihoz férje halála után megtért.


Ezeket természetesen mind a Rónai-féle emlékezésből hámoztam ki, s ha már itt tartunk, nézzünk meg néhány életrajzi mozzanatot, amit nem egyszer vitathatóan emlegetnek vagy éppenséggel homály fed. Ilyen a katolikus egyházzal való viszonya. Nyirő, aki papnak tanult, 1919-ben kilép a katolikus papi rendből és megházasodik. Végzetes betegsége súlyosbodása idején úgy-ahogy rendezi vitás ügyeit az egyházzal. Ennek belső rajzát maga Nyirő adja, Rónai Zoltán csak idézi a folyamat egy-egy mozzanatát és kommentálja, imígyen:


"[Nyirő]Részletesen leírja állapota romlását, mely megakadályozza, hogy fekve aludjék. Baj van a szívvel, de még nagyobb a tüdővel: „Nagy, árnyék sötétedik rajta, mintha a halál térképe volna." Az orvosok biztatják, vigasztalják, ő azonban tudja, a felét sem mondják meg az igazságnak. A valóság pedig tüdőrák. „Meg sem lepődöm - írja -, amikor feleségem egy szomorú délután hiába titkolt félelemmel és megrendüléssel mondja: »Holnap meglátogatja egy franciskánus páter... Meg kellene gyónnia és áldoznia...« Szelíden ránézek, átfürkészem szemeimmel, és lecsuklik a fejem, mert tudom, mi van az egyszerű mondat mögött." (Ügyét rendezték a katolikus egyházzal, melynek fiatalon, 1912-tól 1919-ig papja volt. Az elintézésben segítette P. Megyer és az ő közvetítésével talán Tomek Vince piarista rendfőnök is. Nem lett azonban "megint pap", mint egyes kiadványokban olvashattuk.)... Az írás vége belenyugvás és imádság: „Tégy velem, amit jónak látsz, de áldd meg ezeket a magyarokat és minden magyart..."


Ugyanígy, Rónai Zoltán emlékező írása az, melyből kitetszik Nyirő óhaja afelől, hogy mely tájakon kíván nyugodni.


"Spanyolországban elterjedt dolog a fali sírfüilkébe való temetés. Több sor kerül így egymás fölé, arai nagy helymegtakarítással jár. Nyíró' József első nyughelye is ilyen fülke volt egy legfelső, ötödik sorban. Az író mintha megsejtette volna; halála után noteszében bejegyzést találtak: „nicho=falban sír".
Az ilyen temetésen nem kopognak a rögök a koporsó fedelén. Helyette egyszerű, kézzel hajtott felvonó nyikorog, a koporsó súrlódik a fülke alján, majd a malteroskanál cseng, amikor a temetői Mműves téglával lezárja a nyílást. A téglák elé kerül azután a kőtábla. Az övé fehér márványból volt, ezzel a szöveggel: József Nyirő író" (így!), majd születésének és halálának a dátuma: „18. VII. 1889 - 16. X. 1953". Ott nyugodott 1966. június 30-ig, amikor a temető újabb részébe szállították és földbe temették barátja és írótársa, Vaszary János sírja mellé. Később amerikai magyarok adakozásából szürke gránit sírkövet kapott, ezzel a kétnyelvű felirattal: „Nyirő József székely apostol. Escritor húngaro" (azaz magyar író).
E sírkő alatt várja - mint már másutt is írtam -, hogy magyar földben nyugodhassak a Székelyföldön, a házsongárdi temetőben régi fegyvejtársai közelében, vagy Budapesten."


Ezek szerint ő is tudta előre - megsejtette?! -, hogy nyughelye ügyének végső rendezése körül ugyanvalóst problémák lesznek még, ezért kínált fel annyi alternatívát...


Egyféleképpen magyarázatot kapok arra is, hogy honnan származik a Nyirő jellemzésére használt "székely apostol" minősítés. Hát persze: a sírkőállító amerikai magyarok nagylelkűsége és rajongása folytán... Az utókor így minden klisét tulajdonképpebn majdnem készen kapott...


Semmi sem magyarázza ugyanakkor Rónai két írásának (Ember a havasokból. Nyirő József halálának 30. évfordulóján - 330. l. és Nyirő József külföldi évei - 373. l.) együttes jelenlétét egyazon kötetben, ugyanis néhány oldalt leszámítva - az első tanulmány bevezető passzusairól illetve arról a bevágott tudósításról van szó, mely az író halálát elbeszéli, s amelyet a másodiukban csupán megemlít - egy és ugyanazon szövegről van szó, még a jegyzetanyag is maximálisan megismétlődik! Mivel mindebben semmiféle magas logikát nem sikerült fölfedeznem, feltételezem, hogy szerkesztői hanyagságról, felületességről van szó - magyarán gyanítom, hogy se a válogató, se a szerkesztő nem olvasta el a közlésre kiszemelt szövegeket!


*


Ovidiu Pecican
Nyirőnek nincs szerencséje a minősítésekkel, a jelzőkkel. A román szellemi életben eleddig szinte egyáltalán nem hagyott semmilyen nyomot - most egy egész húszmilliós ország hangos attól, hogy "poetul maghiar Nyirő József". Hogy mikor és mitől lett szegény meghurcolt Nyírő költő, azt csak a jó ég tudja. Annyi igaz, hogy prózájának erőteljes lírai felhangjai vannak, de a költőség nem ennyiből áll. Tény, hogy valahol megszületett ez a téves besorolás, valamelyik hivatlos kancelláriában, ahol állást kellett foglalni, hivatalos nyilatkozatot kellett kiadni, hát akkor legyen "poet", poéta szegény Nyirő, aztán mondjuk el mindennek, ami rossz csak rámondható...


Az ilyesmit kár is idézni, hiszen benne van az éterben, a csapból is az csorog.


Azaz, vannak kivételek is. Ilyen az Ovidiu Pecican kolozsvári író,  történész, publicista, egyetemi tanár állásfoglalása a Romania libera tegnapi, május 28-i számából (Radicalizari nedorite - Nem kívánatos radikalizálódás). Sajnos, annyira ő sem ismeri Nyirőt, hogy ne vegye át a "költő"-i minősítést,. ezt leszámítva azonban írása józan hangú és elegánsan európai. Nem háborodik fel Nyirő jobboldaliságán, azt is érthetőnek találja, hogy 1940 után Nyirő még inkább jobbra és nacionalistább (fasisztoid) vizekre tolódott, s rámutat azokra a román személyiségekre, akik hasonló utat tettek meg, azzal a különbséggel, hogy vezérlő csillaguk nem Budapest, hanem Bukarest volt (Octavian Goga, Nechifor Crainic, Radu Gyr). Ami, persze, mit sem változtat a lényegen...


Aggasztónak tartja viszont Pecican, hogy mind Romániában, mind Magyarországon egyre nagyobb keletje van azoknak az eszméknek, melyek a két világháború között és idején vezérelték térségünket. Képmutatásnak tartja, hogy a román nacionalizmus - bár ugyanolyan értékrendhez tartozik, mint magyar társa -, ez utóbbit képes lenne keresztbe lenyelni. Pedig csak arról van szó, hogy mindegyik túlszereti saját népét, olyannyira, hogy képes a hosszú távú érdekeit is veszélyeztetni...


Az újratemetés kérdésében az a véleménye, hogy az nem kellene vita tárgya legyen: az emberi jóérzés természetesnek találja a kegyeleti gesztusokat, amelyeket illik tiszteletben tartani. Nyirő kultusza a székelyek, az erdélyi magyarság opciója - érvel Pecican -, ezen nincs is mit vitatkozni. Persze, személyesen okosabb dolognak tartja, hogy ha a látványos, propagandisztikus gesztusok helyett inkább az író műveinek megismerését, elemzését, kritikáját, megmérettetését szorgalmazzák a Nyírőre emlékezők és emlékeztetetők, mert a székelyeknek sem lehet mindegy, hogy miként ítéli meg őket a nagyvilág - könnyen előfordulhat ezek után, hogy az a látszat alakul ki, hogy az ellentmondásos, nem a leghaladóbb politikai szerepet játszó író személyében a fasiszta típusú ideológiát támogatják.


Pecican, aki jó pár évvel ezelőtt a Provincia c. kétnyelvű (román-magyar) erdélyi folyóirat román vezető szerkesztője volt, s magyar kollégáival együtt Erdély közös sorsának javításában gondolkodott, sajnálatos módon fehér hollónak tűnik a Nyirő körüli pillanatnyi közebeszédben, s azon gondolkozom, mennyire képes temperálni a szellemi leleplezésbe saját magát belehajszoló, nekibőszült romániai hatalmat...


(Folytatom)

2012. május 28., hétfő

Nyirőről - így is, úgy is (1)

Nyirő Udvarhelyen
A téma időszerű, a földön hever és még meleg. Hiába, hogy egy jobb sorsra érdemes halottról van szó. De úgy látszik, róla most mindenkinek van valamilyen szava. Határozottan kerülöm a nagy szavak csábítását. Ez csak azért tűnhet ma fel, mert sokan szuperlatívuszokban beszélnek.


Székely apostol - olvashatjuk n-szer leírva. Úgy hiszem, Nyirő többszörösen jobb volt írónak, mint apostolnak. Miért keverjük mindig össze a dolgokat? Ha valaki dicsőíti, nevezze meg, hogy mely tettét, élete mely vonalát tartja példamutatónak. Nyirő, az egész ember esendő volt és ellentmondásos. Élete emelkedők és ereszkedők, mindenféle vargabetűk szövevénye. Ismerős képlet. Nem szégyen mindezt vállalni. Úgy tapasztaltam, műveit olvasva, hogy végül is vállalta tetteit. Nem volt hanyatt esve saját magától.


Akik most hanyatt esnek tőle, azok magukat akarják feltornászni az ő magasságába. Nem fog sikerülni. Senki nem nőtt még meg, csak ideig-óráig attól, ha másokat fényezett. Ezt mondom én, egy gyakorlott "fényező". Amire nem vagyok túl büszke, de tény.




*


Nyirő a szülőfaluban
Nyirő ellentmondásossága világosan kitetszik abból az antológiából, melyet a Pallas-Akadémia kiadó jelentetett meg 2005-ben, Pomogáts Béla szerkesztésében és válogatásában, s amely azt a címet viseli, hogy Nyirő József, a székely nép krónikása. Róla szóló méltatásokból, recenziókból, kritikákból, elemzésekből és vallomásokból áll össze a közel 500 oldalas kötet, ami azért is hézagpótló, mivel nem létezik még egy, a Nyirő-életművet és jelenséget a maga teljességében, összefüggéseiben és mélységében feldolgozó monográfiánk.


Az antológia előszavában Pomogáts szorgalmazza is e monográfia mihamarabbi elkészültét, hogy az életmű meglelhesse a helyét a normalitás birodalmában. A Nyirő-emlékezéssel amúgy nincsen baj általánosságban, hiszen a rendszerváltás után, mihelyt az irodalmi tiltólisták megszűntek működni, felemelkedtek a sorompók az életmű már-már feledésbe merült, régóta ki nem adott darabjai előtt. Ma már olvasható az író minden lényeges műve - így Pomogáts. Szülőfaluja, Székelyzsombor 2004-ben mellszobrot állíttatott (készítője a bákói Bonaventura Stefan), nem sokkal azután, hogy Székelyudvarhely már megtisztelte egy ugyancsak mellszoborral. Máréfalván az általános iskola viseli az író nevét, most pedig mindenki előtt jól ismeretes, micsoda hajcihő keletkezett a 2010-ben elhatározott és az utódokkal letárgyalt hazahozatal és újratemetés körül.


Gondolom, ezen majd jól elcsámcsog a sajtó, az erdélyi (magyar) politikum is muníciókat gyárt a caragialei fordulatokban bővelkedő, mindkét oldalon nevetségessé váló macska-egér játékon. Engem mindenek előtt az író Nyirő érdekel. A Pomogáts-fékle antológiába szeretném beásni magamat. Szégyellem, hogy mostanig egyszerűen csak ott hevert a polcomon és éppen csak néhányszor belelapoztam., (Sejtem, hogy ebben nem voltam egyedül, különben a történtekben való állásfoglalások sokkal tárgyszerűbbek és objektívebbek lehettek volna.)


*


Javasolom, hogy egy időn át, lapozzuk át együtt, két-három naponta, ha nem is teljességében, de sokszínűségében mindenképpen azt, amit Nyirőről és munkásságáról máig leírtak. Kezdetben majd Rónai Zoltán Nyirő József külföldi évei c. emlékezését ismertetem, mint olyanét, aki halála pillanatáig az író mellett volt - barátnak és szemtanúnak.


*


Örvendetes az is, hogy a Wikipédián komoly, gazdagon adatolt, az ideológiai megközelítés helyett mélységesen tárgyszerű ismertető szócikk áll a kíváncsiak rendelkezésére, rengeteg hivatkozással és forrás feltüntetésével. Melegen ajánlom a tájékozódni kívánók számára.


A máréfalvi Nyirő József Általános Iskola

2012. május 24., csütörtök

Erdélyi és csángó költészet: ÜRMÖSI KÁROLYNÉ /Kántor Gizella/


A költő nekrológja a Keresztény Magvető
ben (1938)

Sz. Abrudbányán, 1880. április 13. - 1938. augusztus 30. Apja Kántor József bányatulajdonos és jegyzőként dolgozott. Anyja Pál Róza, egyike a Magyarországon először végzett tanítónőknek. Gizella tanulmányait Gyalun kezdte és Kolozsvárt a jó hírnévnek örvendett De Gerando Antónia felsőbb leányiskolában végzett. Férje unitárius papként szolgált Kolozsvárt. Háztartási-gyermeknevelési elfoglaltságai mellett részt vett a korabeli egyház társadalmi életében. Főtitkára volt a Dávid Ferenc Egylet Központi Nőszövetségének és választmányi tagja az Unitárius irodalmi Társaságnak. Aktív költői munkálkodásra csak Kolozsvárt tudott sort keríteni. Az egy-kötetes írók táborába tartozott. A kolozsvári nyomda kiadásában jelent meg 1928-ban egyetlen verseskötete.




SZÜLŐVÁROSOM TEMETŐJE 


E temető itt gyönyörű liget. 
Fáradt szivekbe gyógyulást vihet... 
A hantokon bár elmúlás kövűl, 
Élet virágzik, illatoz, örül. 
A nyárfalomb is életet zenél, 
Csengő ezüstre bűvöli a szél... 
Őrt állanak: büszke, komoly fenyők, 
Sírok tövében lelve őserőt... 
Itt nincs több bú, meghal a szenvedés, 
A fájdalom itt édes csendbe vész. 
Világ gondja szivet itt nem epeszt, 
Itt elmúlik a súlyos, nagy kereszt. . . 
Itt él a béke, örök nyugalom, 
Szent, megbocsátó égi irgalom . . . 
Itt fölcsókol minden emberszőtte kint, 
Isten szeme: a nap, ha széttekint. 


Abrud, 1929. 




IMÁDSÁG


Uram, ne vedd el tőlem még a dalt: 
Gyógyító balzsamát szenvedő magamnak, 
Oh hagyd erejét lelkemben a dalnak ! 
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt! 
Szegény voltomnak egyetlenegy kincsét, 
Dalolva nem érzem sorsom vasbilincsét. 
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt: 
A dal óvta szűzfehérnek lelkemet, 
Uram, a dal tartotta szivemet Neked. . . 
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt: 
Dalon át jóságod Magadhoz ölel. . . 
S hatalmas Lényed érzem, mily közel. 
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt: 
Oh hagyd a lelkem fürdeni a szépben, 
Éljek a bűntől örök messziségben. 
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt: 
Segítsd királyi mezbe öltözni dalom . . . 
Öltse lelkem szeretetbiborát, 
Mely minden bántást királyin megbocsát. 




VONATON


A  fülke telve utasokkal. 
Arany  fényben kacag a nap. 
Mosolygó,  édes kis  apróság 
A nyitott  ajtón  beszalad. 
Nagy, fekete virágszemével 
Oly bizalommal néz körül, 
A sok közönyös,  fáradt  utas 
Enyhültén néki úgy örül. 
Pici  száján  román  szó gyöngyöz 
És  csicsereg, mint kis  madár; 
Leányom halkan hívogatva 
Maga mellé biztatja már. 
De hirtelen, a magyar  szóra, 
Morcosodik a kis  román 
S a  jókedvű  n ap is elborúl 
Egy  futó  felhőcske  nyomá n. 
Húzódva mégis csak leül, 
Hallgat duzzogva s nem cseveg, 
Unalmában ásitva bólint 
S már hunyogat a  csöpp gyerek. 
Ott ülök  szemben, 
Hallgató  csendben, 
Mint mikor  fájón, 
Ködülte  tájon, 
Tarolt határon, 
Borongó  bánat 
Fényt nem  találhat ... 
Búsultan  fájva  tünölődöm: 
így csírázik a gyűlölet, 
Ártatlan kis  gyermekszivekben 
Minden jó magot  elölhet. . . 
S szólni  szeretnék  bánatomról, 
De kisleányom  csöndre int, 
Felhő tűnik s e  pillanatban 
A  nap  ragyogva  széttekint; 
Folyó  aranya  dúsan ömlik 
A félrebillent  fejecskére — 
S én  könnyes  ámulattal nézek 
A megható,  drága  képre: 
Magyar vállon  román  fejecske, 
Odabékülve,  szelíden, 
Álom-mézétől  öntudatlan, 
Boldog  varázsban ott  pihen. 
Sokáig nézem  önfeledten. 
Isten  országa ily közel? ! . . . 
Imás  sóhaj  szakad  szívemről: 
Testvériség, jövel —  jövel! 
S valami mondhatatlan  érzés 
Soká  fogja még  lelkemet: 
Testvériség ezen a  földön 
Csak  á lmod ók  álma  lehet!! 

A BOLOND


Nincsen  senkije. 
Nem  bántja  semmi. 
Dőrén kacag, ha az utcán halad. 
Réveteg  szeme pislogó mécs  csupán, 
Élet  lángja  abban  soha nem  lobog. 
Kószál céltalanul,  tudattalanul, 
Örömet nem  ismer,  bánatot nem  tanul . . . 
Testéről fityegnek elrongyolt rongyok, 
Rőt  ábrázatán torz fintor vigyorog. 
Fizetnek  olykor:  „ kacagj  bolond !" — s kacag, 
Felrikolt  réme s, lélektelen  hangja: 
Mint elveszett élet félrevert  harangja  . . . 
De ha  templomhoz ér, szegény, szegény bolond, 
Mintha átvillanna a szívén  valami: 
Rég hallott dalfoszlány, vagy ima  szavai . .. 
— Valamikor talán  anyja könnyezte el — 
Arca pillanatra  emberré  melegül ... 
Megáll a bolond és kalapot emel. 




KÖNNY


Ha úgy néha szememből könny pereg, 
Ne  faggassatok, ne kérdezzetek 
Elmondani szóval azt nem lehet, 
Hogy mi  fakaszt ily  drága gyöngyszemet! . . . 
Talán egy  édes  fájó  álmodás, 
Mit meg sem érthet  rajtam kivül  más? . . . 
Ott él a lelkem titkos rejtekén, 
Edes gyönyörrel féltve őrzöm én. 
Talán egy dal, a melynek szava nincs 
És nékem mégis, mégis  drága  kincs; 
Mert ott  ringatja  fájó lelkemet, 
Ott . . . ott . . . az  édes  tünt idők felett. 
Vagy  tán' a szépnek kristály csöppje ez, 
Mely szent  forrásból alápermetez 
S lelkem  súgára — amint áttöri — 
Szívem  fölé a szivárványt szövi?! .  .. 




DÉVA VÁR RABJA



Alkonyodik.
A nap lángolva bukik le
S mint kiomló vér, mindent pirosra fest.
Ős Déva várának búcsút int a sugár.
Szellő sóhajával lassan közelg az est.
                Mély csönd ül a váron…
Csak a fák lombjai suttognak, mesélnek,
Tovább adogatva a mesét a szélnek.
Égi, öreg vándor hallgatja a mesét,
Sugarait búsan hullatja szerte szét.
Enyhe, nyájas fénye hadd ömöljön oda,
Hova örömsugár nem villan már soha.
Sötét börtön alján, ott… ott lenn a mélybe,
Tűzben égő rabszem fúr bele az éjbe…
Úgy didereg, fázik, oly gyönge már teste,
Rettentő a magány… Szörnyű örök este…
Agya láztól lüktet - ott fekszik a szalmán,
Tikkadt ajka remeg, fogyott arca halvány.
Nehéz verítékes ősz fürtös homloka,
Aszott sárga ujja törülgeti róla.
Percig megcsillannak, mint hegye a tűnek
Parány fényszilánkok s újra tovatűnnek.
Mint szomjas a nedűt, rab szeme úgy issza,
Oh szent világosság! Oh csak te jöjj vissza!
Vak a sötét újra… Jó volna pihenni…
Ringató álomban újra szabad lenni -
De nem lehet, nem tud, oh az emlékezés..!
Nem lehet pihenni, ideje már kevés.
Emlék simogatja, emlék úgy kínozza,
A múltnak képeit mind elébe hozza…
Szívét keserűség marcangolja, tépi,
Teste roncs, lelke fáj, de hite a régi.
Délibábos tündér a játszi képzelet…
Szárnyaira veszi: átszáll bércet, teret…
Szőke Szamos-parti drága otthonába,
Hol most sápadozva hull az ősz virága.
Ott látja… most jönnek… kiket oly rég látott:
Mind kiket úgy szeret, övéi, barátok…
Harangoznak…hallja… éppen most kondítják,
Oly édes, ismerős harangok szólítják…
A nagy templom előtt gyülekezet várja,
Menne is, sietne - de hol a palástja?!..
Erejét feszíti s fölül a kórágyon,
Reszkető kezével keres, kutat vágyón…
Rettentve föleszmél: nincs palástja, nincsen!
„Megfosztották tőle, de van drágább kincsem.
Isten ajándéka, lelkemben e mély hit,
Melyet a szenvedés csak tisztít, csak mélyít:
Sem a pápák kardja, kereszt s halálképe
Nem! Az igazságot semmi föl nem tartja.
Írtam, mit éreztem s hirdettem, mit érzék
S kik az igazságért lelkemet így vérzék.
Hamis tanítóknak összeomlik tana!”
Hideg kőbe vési forró hattyúdalát,
Csodás hittel látja jövő diadalát…
Börtöne éjjébe égi fény sugárzik…
Feje lehanyatlik, teste már nem fázik,
Múlt és jelen nincs már, nincsen semmi kínja,
mennyei hang csendül s biztatón hívja:
„Többre bízlak ezután!”
                S száll, sugárzik fényben,
Dávid Ferenc lelke, örök dicsőségben!




AGGODALOMBAN


Oh simogasd meg gyötrött lelkemet, 
Mikor epedve száll, sóvárg Feléd. 
Ha esdem biztatásod szent jelét, 
Szellemkezed szivein érintse meg. 
Ölelj, ölelj, ha kétség kínja mar 
S reményvesztetten állok véitelen . . . 
Jóságkendőd törülje bús szemem 
S hályog hulljon, mely tőlem eltakar. 
Ringasd öledben csitult gyermeked, 
Sugárzó lényed hassa át valóm . . . 
Zord éj után, tündöklő hajnalon 
Gyógyult szivem himnuszt zengjen Neked. 


Szerkesztette: Cseke Gábor

2012. május 23., szerda

Interneten a TELJES Romániai Magyar Irodalmi Lexikon


Az ötödik (kettős) kötetet leszámítva a RMIL-ként rövidített Romániai Magyar Irodalmi Lexikon néhány éve interneten is elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Most, hogy pár hónapja megjelent a sorozatot záró kötet is, a gyors internetes elérhetőség egycsapásra elvesztette addigi előnyét – lévén, hogy a S – ZS betűs szócikkek csak a papír alapú kiadásban elérhetőek.

Egészen mostanig.

A Kriterion kiadó ugyanis, a nagy jelentőségű és dimenziójú munka gondozója most külön honlapot hozott létre a RMIL teljes anyagából, azzal a szándékkal, hogy a vállalkozó kedvű olvasóval (aki hasonló szerepet tölt be e történetben, mint a háborúkban a Névtelen Katona) közösen kikorrigálják-kiegészítsék a lexikon szócikkeit. Ajánlom ezt a nemes foglalatosságot a szellem valamennyi olyan emberének, akik tisztában vannak az erdélyi szellemiség tárháza pontos feltérképezésének fontosságával. A RMIL elkészülte nagy idősávot fog át, amelynek során nagyszámú változás, gazdagodás történt az erdélyi írásbeliségben. Ahogy a befejező köteteket útjára bocsátó főszerkesztő (Dávid Gyula) alább közzétett „mentségében” kifejti, a Noé bárkájára emlékeztető vállalkozás után most már új, korszerű szemléletnek kell érvényesülnie szellemi teljesítményeink számba vételekor – erre pedig mindenképpen a fiatal nemzedékek a hivatottak. Az ehhez szükséges nyersanyagot – a javításokat – már ma megtehetjük, közös erővel és érdeklődéssel. Ennek érdekében hívom fel én is a figyelmet a közös gondra – talán nem is hiába! (Cseke Gábor)


Elöljáró szó – vagy mentség


Amikor a Romániai magyar irodalmi lexikon néven elhíresült vállalkozást lezáró kötet kéziratát elindítottam a nyomdai kivitelezés felé, volt egy olyan elgondolásom, hogy módosítok az eredeti címen, s ezt a zárókötetet ADALÉK A ROMÁNIAI MAGYAR IRODALMI LEXIKON V. KÖTETÉHEZ címmel bocsátom útjára. Hogy miért? – az a továbbiakból kiderül. A lexikon kiadói gazdái nem értettek egyet ezzel, így megmaradt az eredeti cím. Aggodalmaim azonban változatlanok. Ezért „mentség” is ez az elöljáró szó.

*

A jelen kötettel lezárul az a kiadvány, amely negyven évvel ezelőtt, a 200 évvel korábban, 1766-​ban megjelent Magyar Athenas példáját idézve, s egy kedvezőnek ígérkező politikai konjunktúra hátszelét kihasználva, „az írásbeliség tágabb kereteire figyelmező” számbavételt tűzte ki céljául. „A törzset alkotó szépirodalom mellett – írta az első kötet előszavában a lexikon főszerkesztője és lelke, Balogh Edgár – sorra kerül itt a közirodalom (publicisztika, újságírás, bibliográfia, népművelő irodalom), a tudományos irodalom (szakirodalom, tudományterjesztés), a művészeti irodalom, valamint a művészeteknek azok az alkotásai, amelyek tárgyuknál fogva kapcsolódnak az irodalomhoz (könyvgrafika, irodalmi tárgyú képzőművészeti alkotás, irodalmi művek megzenésítése, előadóművészet és színház, rádió, televízió, film, fotóművészet irodalmi vonatkozásai).”

A vállalkozásnak nem volt intézményi háttere. A Babeş – Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke – didaktikai feladataira és szűkös anyagi kereteire hivatkozva – elhárította magától ezt a feladatot, így néhány tucat lelkes önkéntes (szerkesztőbizottság, szakszerkesztők, területi szerkesztők, egy-​egy vidék magyar szellemi életének helytörténet-​kutatója) vállalta, hogy a fent idézett koncepció alapján Venczel József által összeállított eredeti címszójegyzéket megpróbálják egy lexikontól műfajánál fogva elvárható adatokkal kitölteni.

Az alapeszközök sem álltak rendelkezésre, mindössze néhány részleges folyóirat-​repertórium, amelyek államvizsga-​dolgozatként készültek a két világháború közötti erdélyi magyar sajtó egyes termékeinek irodalmi vonatkozású anyagáról az egyetem magyar tanszékének professzorai irányításával. És persze régebbi lexikonok, részbibliográfiák, amelyek Venczel József számára a címszójegyzéknek is alapjául szolgálhattak.

A munka jellegét és főképp eredményeit természetesen befolyásolták azok a politikailag körülírt korlátok, amelyektől a szócikkekbe kerülő adatok értékelése, értelmezése során a szerkesztő és munkatársai nem függetleníthették magukat. A „kedvező politikai konjunktúra hátszele” olykor ellenszéllé vált, s bár 1970-​ben, a Kriterion Könyvkiadó létrejöttével intézményi gazdája is került a tervezett kiadványnak, 12 év telt el, míg az időnként lankadó, majd újra fellobbanó lelkesedésű munkatársak – és persze a Tisztelt Olvasó is – kezükbe vehették az első (A – F) kötetet. Az 1968-​ban alakított szerkesztőbizottságból akkor már egy név, a szakszerkesztők névsorából három, a helyi szerkesztők és munkatársak közül hét név fekete keretben emlékeztetett elhunyt viselőjére. És még fekete keretet sem kapott (mert kifelejtődött a szerkesztőbizottság névsorából) Venczel József, aki a főszerkesztő lelkesedését a tudós felelős egzaktságával a realitás talajára szállította.

Az első kötet megjelenése 1981-​ben újra fellobbantotta az indulás éveinek lendületét, s 1983-​ra kiadásra készen állt a lexikon második (G – K) kötete. Akkorra azonban a felső kiadói (és kiadó fölötti politikai) felügyelet irányából olyan ellenszél süvöltött az egész romániai magyarság felé, hogy ennek a kötetnek (az 1983-​as szövegnek) a megjelenését, még ha vállaltuk volna is a drasztikus csonkításokkal járó kompromisszumot, akkor sem engedték volna meg. Inkább visszazártuk a szekrénybe a kéziratot, s annak megjelentetésére csak a diktatúra összeomlása után, 1991-​ben kerítettünk sort.

Természetes lett volna ekkor, hogy az 1983-​ban lezárt 2. kötet szövege, a kiadás új lehetőségeivel élve, revideálásra kerüljön. Az 1989-​es változással a közlés szabadsága előtt szélesre nyílt lehetőségek viszont akkor már a korábbi munkatársak jelentős részét elvonták a lexikoni munka mellől, ezért a szerkesztőbizottság úgy döntött, hogy az 1983-​as kéziratot érintetlenül jelenteti meg – mintha csak akkor mód lett volna a kiadására.

Ennek a 2. kötetnek a megjelenésekor azonban már ki is mondhattuk – s a kötetet ért kritika is kimondta –, hogy mennyi tehertételt, mennyi ideológiai és politikai kompromisszumot, mennyi öncsonkítást s a jelenségek „átpolitizálásával” mennyi kényszerű torzítást vállaltak az első kötetek szerkesztői és szerzői.

Az 1994-​ben megjelent harmadik (Ki – M) és a sajtó alól 2002-​ben kikerült negyedik (N – R) kötet szerkesztőjének már ezekkel is szembesülnie kellett.

*

2012. május 21., hétfő

Erdélyi és csángó költészet: KIBÉDI SÁNDOR


Síremléke a Házsongárdban, Péter János fotója

Sz. Nagysomkút, 1897. márc. 3. – mh. 1941. dec. 16. Kolozsvár; költő, drámaíró, műfordító, szerkesztő. Családi neve: Hapka; írásait édesanyja, Kibédi László Teréz családi előnevével jegyezte. Volt borbély, építőmunkás, vándorszínész, cirkuszi akrobata és céllövő. 1920-ban jelentkezett verseivel. Az 1922-1924 között Nagysomkúton megjelent Kővárvidék c. hetilap főmunkatársa (1923), a Nagybányai Hírlapban is közöl. 1924-ben kerül Kolozsvárra, versei, elbeszélései, cikkei a Keleti Újság, Ellenzék, Brassói Lapok, Pásztortűz hasábjain jelennek meg. 1928-29-ben a nagyszalontai Szemle c. hetilap, 1929-30-ban Az Újság c. napilap főszerkesztője, majd Kolozsvárra visszatérve 1931-től névlegesen a Korunk felelős szerkesztője, az 1935-ben megindult Tribün c. baloldali folyóirat főmunkatársa, később megindítja a Széphalom c. irodalmi, művészeti és társadalmi folyóiratot (1937-38). Munkái: Így akarom (versek, Dicsőszentmárton 1924); Diadalmas élet (versek, Dicsőszentmárton 1924); Tengerzúgás (versek, Kv. 1926); Megjött a reggel (versgyűjtemény, Kv. 1931); Szeptember végén (költői színjáték, Kv. 1933); Petőfi és Pila Anikó. Válasz egy tanulmányra (Kv. 1939). Fordításkötetei: Eminescu Mihály Összes költeményei (Győri Illés István bevezetőjével, Kv. 1934); Aron Cotruş: Versek (A Korunk Könyvei, Kv. 1935); Octavian Goga: Költemények (Kv. 1938).


NAPSZÁMOSOK

Ferdevállas, kajlabajszú emberfiák,
kopott a ruhájuk, roggyan a lábuk
s a derekuk roppan a meddő tusán.
Kenyér, kenyér! — és holmi rongy a testen;
ebben merül ki minden akarat.
Egy kicsi ház, kertecske, társ, gyermekek
— teremtő Isten, milyen nagy dolog!

Nézem őket, babonázott szemmel nézem.
Őskép. A poros úton mendegélnek.
Ezt így, valahol már láttam, régen.
Ez hát az árnyék? — kérdeztem akkor,
nem felelt senki.
Az emberek bámulva elmeredtek a kérdésemen.
— Most is kérdem. Nem érti senkisem.


ERDÉLYI ÁLOM

Atyai csókoddal homlokomon
hívőn alszom el s álmodom álmomat,
szent ajándékodat, én Uram.
Éjszaka van. A végtelenség
ezer fényes szemével reámmosolyog.
Én visszamosolygom, édes az álmom.
Fejem alatt Máramaros
zord havasa a vánkos,
fülemben a Kükiillő dala zúg,
vállaimat körüllocsogják
ős ismerősök: Szamos, Maros, Olt
s a Hargita vén rengetegjén
nyugszik a lábam.
A bihari hegyek, barcasági róna,
mord Fogaras s a szelid Szilágyság
végigcsókolják forró testemet.
Az éjszakában
halk, lágy hangon muzsikál,
majd szilaj nótába vág a bús cigány,
ős Erdélyország lelke.
Hallgatom, hallgatom, félébren, könnyesen,
meg újra elalszom, mélyen, csendesen
és álmodom... tovább álmodom...


SZOMORÚ KICSI LÁNYOK

Kora reggel, fényes reggel
sietnek a lányok,
szomorú kis lányok
gond-köpenyben sietnek.

Előttük az élet
komor éje játszik,
s ezer férfiölben
rejtőzik a gyermek.

Melyik az? Melyik az!
Lopja el gondunkat,
vessen életágyat
asszonyi magunknak!

Árva kicsi lányok:
messze jár a férfi,
rég halott a gyermek —
egyedül maradtok...


FIATALOK

Napszemű sereg, megyünk előre —
teremtő láz, mely fűti tagjainkat,
forró-tűz reggelen érünk a tetőre
s fehér síkon ütjük fel sátrainkat.

Ma még az éj sötétje leplével takar,
a sápadt hajnal fátyla rejteget
s fényes arcunkat, mely új igét akar,
még féltőn őrzi keblén a rengeteg.

De már az élen teremnek új csodák:
lázunk, akaratunk új világot épít.
Megyünk előre, napszemű katonák —
és máglyánk éneke fölcsap az égig.


EGY KOLOZSVÁRI HÁZ

Égnek itt a falak, láng lobban a tetőn,
az alap vad lázban sikoltoz, nyög, piheg,
ablakok remegnek, félelemmel félnek,
minden zúgon-zegen, bútoron, kilincsen
meglapul, sistereg dörömböl az árnyék

Jaj, te csodálatos forró levegőjű
babonás nagy bolond kolozsvári ház:
reng benned a világ, dübörg a föld árja,
csudálkozó csillag fürdeti a lábát
búgó bensőd meleg sugártengerében
s fergeteg, zivatar önti néha magát
morogva, zubogva égő falaidra...

A láng a tetődön el-kihúnyni látszik,
alapod vad láza mintha megenyhülne
s csend, nyugalom fénylik sajgó küszöbödön.
De újra, meg újra fölsivít a fájás,
ropog, dong a padlód, ajtód megcsikordul
s éjfekete madár, töröttszárnyu madár
vergődik alattad...


BALLAGNI A JUHOK UTÁN

Mint egyszer, —
haragudjon, avagy
nevessen az ég:
vidáman fütyörészni,
mogyorópálcával
csapdosni a bokrok leveleit
s napszállat után
hanyattfeküdni a forró füvön,
tereferélni kacér csillagokkal.
Reggel — még félig álmosan —
csettinteni a négylábú társnak:
hé, Bundás, elébe, kerítsd, —
és derűsen, táguló tüdővel
szippantani a hegyi levegőt,
kurjantani pár hatalmas-nagyot,
rikkantani egy-két mord igét,
majd csendesen, henye gonddal
szemlélgetni a turmát,
ballagni szótalan, némán
a bégető juhok után...


TÁJKÉP

Fehér, halotti hólepel felett
Fekete varjak szállnak, szállnak:
Kisértetek, komorló nyári árnyak.

Hűvös csőrükben csúf halál
Berzengve les életre, fényre:
Csirára, magra, dús reményre.

Alvó szemekkel lagymatag
Alig-sugárt vet barna földünk:
Didergünk, fázunk, félünk.

Vertelén, zöldszemű az éjszaka.
A messzi város ajkán torz mosoly.
Piros pettyeket ejteget a nyomor.


2012. május 19., szombat

Erdélyi és csángó költészet: DIÓSZEGHY DEZSŐ


Sz. Paptamási, 1904. május 22. – ?;  erdélyi magyar magyar költő, író. A nagyváradi főreáliskola elvégzése után műszaki tisztviselői állást vállalt. Egyszerű formakultúrájú verseiben hazafias érzelem és békevágy szólalt meg. Az elkésett ember (versek, Temesvár, 1938; 2. kiadás Nagyvárad, 1939); A rabság alatt (versek, két kiadás, Nagyvárad, 1940-41, 3. és 4. kiadás Radványi Károly illusztrációival, Budapest, 1942); Mindenütt harc van (versek, két kiadás, Nagyvárad, 1946-47); Emberek az úton (novellák, Nagyvárad, 1948). Emléktáblát avattak tiszteletére szülőhelyén, Paptamásiban 2009. augusztus 15-én.




A börtön


Négy szürke fal, ablakon acélrácsok. 
Bent az ember csak a körben jár, 
Nézi a napfényt, mely nem ér el hozzá 
Várja, mikor nyilik majd a zár.


A börtön megnőtt, a cella nagyra tágult, 
Minket négy falnak határa fog, 
Csak fel és le, vagy körbe tudunk járni, 
Mint ott bent az elítélt rabok.


Így járunk mi fel-le és körbe-körbe, 
Lelkünkben mégis gyúlad a láng... 
Csattan a zár, s a kémlelőlyukon félve, 
Vad poroszlók vigyáznak reánk.




Temetőben


A temetőben serényen új sírt ásnak, 
Csinálnak ujabb helyet az elmúlásnak.


Régi sír volt itten, füves, gazos, horpadt, 
Kiásták újra, mert kell a hely a holtnak.


Sokan vannak, kiknek életökben nincs hely. 
Csak életök végén jut nekik egy sírhely.


Itt sem nyugszanak ők, mert - hej! — nemsokára 
A sírásó úr még innen is kivágja.


Ócska keresztjöket derékban eltörvén,
Most új halott az úr. Ott is pénz a törvény.


Életök dobálta, sorstalanok voltak, 
Szenvednek az élők és némák a holtak.




Nyári vihar


Hajlonganak a fák, mint néma lakájok, 
Ágaikat haragos szél cibálja, 
Messziről látszanak apró villanások, 
Virág a kelyhét szomjasan kitárja.


Jött a vihar, pusztulást hozott magával, 
A sötétség rémei jártak táncot, 
Ledőlt a tölgy, mely széles koronával 
A törpe fák közül messzire kilátszott.


Lapulva, félve a bozótok alján, 
Esőtől éled fü, virág és csalán, 
Felsarjad az élet ezer alakban.


Élet a halál apró villanása. 
Ledöntve az élet erős óriása, 
Némán hever a nyári alkonyatban.




Körös mellől jöttem


Körös mellől jöttem, hol a nagy hegyek 
Úgy állanak, mint néma óriások. — 
Van közöttük ifjú, zöldbe öltözött, 
Komor felhőkbe burkolóznak mások.


Némelyiknek a feje már hófehér, 
Elkerülik messze a pajzán szelek, 
Csend, felhő van ott, s úgy néz át felettük, 
Mint másvilágba költöző emberek.


Lábuknál, csacsogva folyik a Körös, 
Hol vizében minden kacéran ragyog, 
Az Alkony tükrében veti ruháját 
Remegve kandikálnak le a csillagok.


A Körösnek két partján fekszik Várad. 
Még évek után is érzem mámorát; 
A vak harmónikást az uccasarkon 
És estéken az öreg hársfa sorát.


A Bémer-tért, a halk Lukács György-uccát, 
A Köröskorzónak léha alkonyát, 
Kálvária-uccán a havas reggelt, 
Esős estéken a Kanonok-sorát.


Mely komor csendjével  várja  az embert. 
Hányszor bolyongtam ott egész éjszakán. 
Boltívek magánya köszöntött halkan 
Mint egy régenváró, igazi barát.


Aztán a Schlauch-tér rendezetlen parkja, 
Ahol sárgán búcsúzik ősszel a nap, 
A főucca szűk hullámos korzója, 
Hol minden ember vidám és gondtalan.


Boltoknak hűvös délutáni csendjét, 
Hol mély vitákat is lehet hallani, 
Könyvekről, költőkről, az új írókról, 
Az egész üzlet, csak egy mellékes valami.


Kit sorsa vadként messze kergetett, 
Visszajön, bármit is kínál a világ. 
Váradi cigány sem tud másutt élni, 
Csak itt sírnak a régi melódiák.


Évek óta, már a Béga mellett élek 
És mégis Váradról jön a biztatás. 
Annyi színt, bolond álmot hoztam onnan, 
Hogy abból élek, most is tart a varázs.


Vagy csak én vagyok Várad álmodója? 
Felém még mindég biztatón integet. 
Megváltozott? én a réginek látom, 
Őrzöm féltőn, mint zsarnok a kincseket.




Lámpa az utcasarkon


Az éjszakával küzd, olyan árva fénye, 
Hogy eloszlassa, nincsen rá reménye, 
Sötét az éjszaka nyugatra, keletre. 
Szegény sarkilámpa nap lenni szeretne.


Miért is gyújtják fel, miért izzik, lángol ? 
Minek is sugároz annyi fényt magából ? 
Gőgös nagy uraknak úgyis csak szegényes. 
Gyávának, bitangnak, meg nagyon veszélyes.


Mégis csak világít, mert ez lett a sorsa, 
Míg egy nagy vihar majd őt is elsodorja. 
Vagy egy szép virradat lesz az éjszakából 
És akkor a lámpa elalszik magától.




Egy öreg munkás halála


Tegnap este még olyan jókedvűen 
Ivott a korcsmában egy féllitert, 
Imbolyogva ment haza favágó gépével, 
Mint hajó, mit a szél ide-oda vert.


Reggelre hideg volt, néma mozdulatlan, 
Egy ócska gép, mit elnyűtt a robot, 
Ki fáradtan vonszolta nehéz életét, 
Egy reggelre örökre elkopott.


E roskadt házban tán sohasem volt vígság. 
Most gyűl a telepről apró és nagy. 
Az öreget régen senki meg nem látta, 
De most kijárt egy röpke hódolat.


Este hitvestársa virrasztott mellette 
Fájdalmát szegénynek űzi a gond, 
Nem volt az ima, de nem volt mégsem átok, 
Amit őneki utoljára mond.


Harmadnapra temetés, délután négykor. 
Az öreg favágó elköltözött. 
Pap nem volt, fújt a szél, sietett a kántor. 
Innen még az Isten is elszökött.


Megkondult a telep sirató harangja, 
Indul vele a szegényes menet, 
Jeltelen sirhant kint a temető szélén 
Nem őrzi márvány, sern emlékezet.




Két lovat


Két sovány ló húzott egy tábláskocsit. 
Hangos szitok jött felém a széllel, 
Szakállas, toprongyos ember a kocsis, 
Biztatta őket az ostornyéllel.


Lélekbe markoló volt e látvány, 
Én a kocsishoz léptem e szóval: 
Ember, nincsen magában szív és lélek, 
Hogy így bánik e két szegény lóval ?


Rámnézett. Szakállas, megkínzott arcán 
Olyan sok bút és szenvedést láttam. 
Megszégyeltern a kocsis előtt magam 
Hogy a lóról néki  prédikáltam.


A lovat védi törvény, de véd valaki engem? 
Jobb, ha arrébb lódul, mert mondok egy olyat! 
Tán segítne inkább, rám szakad az este! 
S ketten ütöttük a két szegény lovat.




A bonctan


Nagy János feküdt a boncasztalon,
feltárva tüdeje, mája.
Magyaráz a tudós professzor úr,
medikusok figyelnek rája.
Rossz bőrben volt ez a szegény ördög,
a teste mennyire elszáradt,
alig lehet felfedezni benne
egy pár fontos idegszálat.


Uraim, ez lenne a gyomor, 
figyeljenek, kérem egyszer; 
ez a sziv, tüdő, vese, máj, epe, 
feltárva az egész rendszer. 
Az agyba fut fel minden idegszál, 
ott van a központi székhely, 
erős burkolat védi az agyat, 
hogy ne sértse külső kényszer.


Íme, látják, kedves jó uraim, 
milyen egyszerű az ember: 
nincs benne csoda, semmi különös, 
ha nézzük bonctani szemmel. 
De mennyi érzés futott az agyba 
és jaj, mennyi zavar támadt, 
amíg elérte a férfikort 
s a teste ennyire elvánnyadt,


mennyit is vívódhatott magában, 
a központi idegrendszer, 
mennyire nem működhetett a gátlás, 
hogy felköté magát egyszer. 
Hányszor kérhetett hiába a száj, 
amely feltárva most ott van, 
mennyit fel kellene tárni még itt,
amiről nem beszél a bonctan.




Sorsom


Nyomor követ, mint az árnyék 
S ott van mindég velem. 
Bujdosok előle és egyszer 
Leroskad életem.


Átok ez, ha se fel, se le. 
A közép meggyötör, 
Ki léleknek oltja lángját 
Az testet is megöl.


Menekülök, de a sorsom 
Ott van testem nyomán, 
Tűnő árnyékként múlok el 
Egy Isten homlokán.




Én olyan vagyok


Én olyan vagyok, mint a többi ember. 
Szürke láncszem, egy póz s egy őrület, 
Egy fény, egy árnyék, egy céltalan ösztön, 
Egy hidegség, egy balga hevület.


Én olyan vagyok, mint a többi ember. 
Csak mint látnok távolabb nézhetek, 
De börtönőrök vigyáznak rám mindég, 
Így ők sem élnek, — én sem élhetek.


Szerkesztette: Cseke Gábor

(Forrás: Diószeghy Dezső: Rabság alatt. 2. kiadás, Nagyvárad. 1941. Lelőhely: csíkszeredai  Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)