(Füzesi Magda ma már nem csak versírásban távoli rokonom, hanem családilag is egyre terebélyesedő fához tartozunk. Ráadásul ugyanazt a nevet viseli, mint az én jó anyám; igaz, az anyai ágon hozott Füzessy sváb névből szépült, s ráadásul magam is használtam a Füzesit, Ifjúmunkás-időkben, egyik álnevemként, amikor úgy esett, hogy túl sok anyagom jutott egy-egy lapszámra. Ezek után természetes, hogy elkésztítettem ezt a születésnapi interjút, amely tömörítve, megszerkesztve rendre megjelebnt a Káfé főnix-ben és az Új Magyar Szó Színkép mellékletében. Az itt olvasható változat az e-mail interjú nyers szövege.)
*
Bizonyára nemcsak én vagyok vele úgy, hogy tavasz táján szinte érzem a megújulást. Verseim jelentős részében ott bujkál a kikelet iránti rajongás: „Legyen tavasz, levéllel ékes”, de persze a folytatás sem mellékes: „Csak tavasz legyen szüntelen, meg nyár és ősz, és újra tél…”. („Ima mindenkor”). Lehet, hogy e kívánságból az a ragaszkodás is kicseng, amelyet előttem sokan mások is megfogalmaztak már. Éppen most olvasgatom Hermányi Dienes József „Nagyenyedi Demokritus” című, 1759-ben írt munkáját, amelyben az egyik történet így végződik: „Ha meg találok halni, az nékem igen sok dolgom hátramaradásával esnék”.
2. Mai megközelítésben légy szíves mutasd be röviden szülőhelyedet, Nagybereget – milyen volt gyermekkorodban és hogyan látod ma?
A mintegy nyolcszáz esztendőre visszatekintő Nagybereg község, a történelmi Bereg megye egykori központja napjainkban olyan háromezer lelket számlál. Majdnem kilencven százalékban magyarlakta, református település, szép XIV. századi templomával. Majdnem két évtizeddel ezelőtt e településen jött létre a Nagyberegi Református Líceum, Kárpátalja első egyházi iskolája. Szülőfalumban készül a beregi szőttes, a Nagyberegi Középiskolában (nem azonos a líceummal!) órakeretben tanítják a népi szövés mesterségét, néprajzi múzeuma messze földön híres. Jómagam arra adtam a fejem, hogy összegyűjtsem az emberélet fordulóihoz kötődő népszokásokat, mert nagy szerencsémre én nemcsak kutathatom a népéletet, hanem gyermekkoromtól benne is élek. S bár a település mindössze nyolc kilométerre fekszik Beregszásztól, a Beregvidéken egy tömbben élő magyarság „fővárosától”, az én gyermekkoromban nagy esemény volt a városba menni: a falusiak elvoltak a földeken, és a gyermekeiket is a föld szeretetére nevelték. Igaz, nem volt mindig nagy a szerelem köztem és a föld között, különösen akkor nem, amikor dologidőben 10–12 évesen, hazajövén az iskolából, olyan cédula várt az asztalon, hogy „Etesd meg a disznót, és gyere utánunk a Hármas hídhoz kapálni”.
3. Honnan táplálkoztak meghatározó költői ambícióid és miképpen sikerült betörnöd az irodalomba (pályakezdésed „regényesített” története röviden)?
A Nagyberegi Középiskola nagyon jó alapokat adott minden diákjának: nekem csak jó tanítóim voltak! Emlékszem, magyartanárnőm, Polczer Irén jelmondatként írta fel Kovács Vilmos kárpátaljai költő sorait: „… amit mondok, vagy leírok – / piros szívek gyűjtsék össze, ne sárga papírok”. Évekig ott volt ez az idézet a tanterem falán, amíg a hatalom le nem parancsolta a „Holnap is élünk” című, a kárpátaljai magyar férfiak elhurcolását taglaló regénye miatt. A „piros szívek” azonban megőrizték költészetét. Irodalmi faliújságunkba mindenki írhatott. Itt jelent meg első szösszenetem tizenegy éves koromban: „A pacsirta szép madár, / hangja messze, messze száll, / a szabadban énekel, / nem törődik semmivel.” Biztosan arra is gondolhattam ez idő tájt, hogy bezzeg a pacsirtának nem kell kapálni a Hármas hídnál… Édesapám tehénpásztor volt, édesanyám földműves, a családban nem volt senki, aki előttem bármilyen formában művelte volna az irodalmat. A családi könyvtár három könyvből állt: a Biblia, és a református énekeskönyv mellett a Petőfi összes is megvolt. Később anyám megengedte, hogy a verseimért kapott tiszteletdíjon könyveket vásároljak. Nyolcadikos voltam, amikor a járási lapban az első versem megjelent, a sikertelen egyetemi felvételi után a nyomdába kerültem inasnak, majd hat év tördelői munka után meghívtak a járási lapnál megüresedett korrektori helyre. Ekkor már az Ungvári Állami Egyetem magyar szakos diákja voltam, levelező úton szereztem diplomát. Elsőként a Füzesi családban, bár Füzesi Károly nagyapám olyan okos volt, hogy iskolás korában megszerezte a Kazincky (!) ragadványnevet, és neki köszönhetően a sok nagyberegi Füzesi családban a miénk a Kazincky előnevű. Sokszor elgondolom, hogy ha jó időben, jókor, jó helyre születik, mi minden lehetett volna belőle!
4. Hogyan látod, értékeled költészetedet a hetedik évtized küszöbén? Ha verssel kellene jellemezned azt a költői állapotot, melybe ma jutottál, melyik versedet idéznéd?
Aki az újságíró életpályát választja, azzal sokszor előfordul, hogy a „témát” napihírekben, és nem versekben „hozza a világra”. Így voltam ezzel én is. Nem vagyok grafomán, elég kevés verset írtam. Igaz, hogy nehezen adom ki a kezemből az írásaimat. Úgy tapasztaltam, hogy a verseimet a fiatalok is szeretik, talán mert dallamosak, közérthetőek? Bizonyára néhányhoz azért is írtak zenét a mai kor igricei, és talán azért is fordítottak le belőlük egy kötetre valót ukrán nyelvre („Szőttes pirossal, feketével”, Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2007.). Azért bízom benne, hogy az életművem még „nem teljes”… Persze én is eljutottam az összegezéshez, amelyet talán az alábbi vers fejez ki a legjobban.
Sakkvers
Mikor magam is játékossá értem
Leültem sakktábládhoz, Istenem,
Végiggondolván helyem és terem
Megléptem néhány sakkhúzást merészen.
Olykor kajánul felnéztem Reád,
Most vajon milyen lépés lesz a válasz,
És már töprengtem, mit lépek utánad,
És becsvágyóan vártam parolád.
Aztán csak ültem. Gondolkodni resten,
Miközben egyre múltak drága percek.
Sokféle táblán mások is feleltek,
Minden játszmában magamat kerestem.
Vágyódva vártam bársony nappalokra,
Békétlen jártam, míg sorsom betelt.
A Nagy Játékos nem szólt, nem perelt:
Minden cselem visszkézből összezúzta.
Sakkban vagyok, de bölcsen ráhagyom:
Hiába minden, nyerni balga szándék,
Hogy játszhatok még, tán az is ajándék,
Egy kis gyalog, ama jobboldalon.
5. Metamorfózis c. versedet úton-útfélen idézik, mindenféle verses blogok és emlékkönyvek megbecsült, kiemelt darabja. Mit gondolsz, mi magyarázza a rendkívüli népszerűséget?
A verset három évtizeddel ezelőtt írtam, harmincévesen (ebből is látszik, milyen későn érő típus vagyok). Úgy gondolom, olyan életérzés van benne, amellyel „kamaszkorunk legszebb nyara” után mindannyian szembesülünk: „felnőtt lettem egy perc alatt”. De hát ki szeret felnőtt lenni, tele felelősséggel, uram bocsá’, megélhetési gondokkal, megoldásra váró problémákkal? Talán fiatal olvasóim (szerintem közöttük kell keresni a „versvadászokat”) József Attilával élve e verssel „szoktatják szívüket a csendhez – nem oly nehéz…”. Pedig nehéz, de az később derül csak ki.
6. Neved a nyolcvanas évek derekán bukkant fel először a romániai sajtóban. Tudtommal az Ifjúmunkás im-melléklete idézett akkoriban egy csokorral a fiatal kárpátaljai magyar költőktől, s közöttük Tőled is. A kommunista ifjúsági szervezet korifeusai fel is hördültek a szerkesztő, a ma Stockholmban élő Gergely Tamás „merészségén”, hogy határon túli kisebbségi magyarokkal foglalkozik. A „vádat” végül azért ejtették, mert a szerkesztő az akkori román sajtó egyre növekvő nyilvános érdeklődésére hivatkozott – mint analóg jelenségre – a szerbiai vagy moldáviai románság irodalma iránt. Tudtál-e erről a közjátékról? Továbbá: mit gondolsz, mennyiben ismernek Téged Erdélyben?
Gergely Tamásnak ma is hálás vagyok ezért a publikációért. Ha jól emlékszem, a Tisztulás című versemet közölte akkor, ami szerelmes vers „gyanúját kelti”, pedig tele van „passzív ellenállással”: „Fejem teleszórták idegen álmokkal /, csontig kiégettek idegen lángokkal”. Ez a vers valamikor a hetvenes évek elején íródott, a Gyöngyvirágok című első kötetecskémben (1977) is napvilágot látott, nem akadt fenn a szerkesztők „szűrőjén”. Nem tudtam róla, hogy a kárpátaljai magyar költők bemutatása ilyen következményekkel járt. De hát abban az időben Kárpátalja (akárcsak Erdély) terra incognita volt, talán ezért is fordulhatott elő, hogy diákkoromban magyarországi levelezőtársam megkérdezte: „Hol tanultál meg ilyen jól magyarul?” Hogy mennyire ismernek engem Erdélyben? Az idők során publikáltam már A Hét, a Székelyföld, a Helikon című folyóiratokban, mostanában a Szivárvány és a Napsugár közölte a gyermekverseimet. Boldog emlékezetű Muzsnay Magdi kolozsvári rádiós kollégánk egy alkalommal Versajándék című műsorában is bemutatott, ahol Vitályos Ildikó szavalt tőlem néhány költeményt. Író-olvasó találkozót tartottam Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Kovásznán, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószentmiklóson, amelyeknek jó sajtóvisszhangjuk volt. A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyviadó 2003-ban a Mesevonat sorozatban jelentette meg „Ketten a kabátban” című gyermekverskötetemet. Hogy mennyire ismernek Erdélyben, ezt még a felsoroltak után sem tudom megítélni, de miután az alkotók és az olvasók lassan, de biztosan „felköltöznek” a netre, már csak az lesz fontos, hányan „lájkolnak”.
7. Az utóbbi időben három lábon nyugvó életmódot folytatsz, megosztva napjaidat Kolozsvár, Budapest és Kárpátalja között. Milyen „menetrendhez” igazodsz, és mi minden tölti ki értékes idődet?
Azt szoktam mondani, hogy az utóbbi néhány évben „Kárpát-medence lakó” lettem. 2001-ben megözvegyülvén egyedül maradtam. A lányom egy kolozsvári fiatalember személyében találta meg a társát majdnem két évtizeddel ezelőtt, és most Budapesten élnek két kislányukkal, unokáimmal, Hajnalkával és Orsolyával. 2005-ben harmincévi újságírói tevékenység után nyugdíjba vonultam, úgy gondoltam, itt az ideje a családegyesítésnek. Ám egy kolozsvári új társsal való találkozás ajándékaként nem sok időt töltöttem a magyar fővárosban: a Kincses város vonzásába kerültem. Ez a körforgás szédítőnek tűnhet, különösen, ha hozzáteszem, hogy 2005 óta a budapesti székhelyű Kárpátaljai Hírmondónak, a Kárpátaljai Szövetség lapjának a főszerkesztője vagyok. A lap negyedévente jelenik meg, Budapesten szerkesztjük, Beregszászban alakul ki a végleges formája, hiszen a folyóirat hidat képez a Kárpátaljáról Magyarországra elszármazottak és a szülőföldön maradtak között. Immár nyolcadik évfolyamába lépett, az olvasók kedvelik, és magam is örömömet lelem a szerkesztésében. Kolozsvárt töltöm „rendes évi szabadságaimat”. Erdélyt az utóbbi néhány évben ismertem meg, a párommal sokat kirándulunk, a felfedezés élményéből több versem született. Nagy ajándéka a sorsnak, hogy immár „határtalanul” járhatom a magyarlakta vidékeket, bár a „haza a magasban” olvasmányaimból mindig is az enyém volt.
8. Hogyan békíted meg, annyi küzdelmes év után költői énedet szerkesztői kötelezettségeiddel? Mesélj valamit az újságíró Füzesi Magdáról is.
Akinek valaha is volt köze az újságíráshoz, tudja, hogy ennél a hivatásnál nem úgy van, hogy „letészem a lantot, nyugodjék”: mert a téma nemcsak az utcán hever, a zsurnaliszta állandóan gyűjti az anyagot, jegyzetel, akár papírzsebkendőre is, ha nincs más kéznél, és egyszer csak valahol meg kell állnia és le kell írnia a gondolatait. Persze engem is nyugtalanít ez az elgépiesedett világ, konzervatív vagyok, nehezen barátkoztam meg a számítógéppel, hát még azzal a gondolattal, hogy hovatovább elektronikus könyveket „lapozgatunk”, és talán a nyomdafesték illata is „bekerül a múzeumba”. De vigasztal az a tudat, hogy a Kárpátaljai Hírmondó olvasóinak nagy többsége nyugdíjas korú, akik az éjjeliszekrényükön szeretik tartani az olvasnivalót. S ha már itt tartunk, csemegének elmondok egy esetet. Történt pedig, hogy az egyik nagy formátumú kárpátaljai hetilap „gazdái” úgy döntöttek, át kell alakítani az újságot folyóirat méretűvé, merthogy jobban „kézbe illik”. Egy ideig nem is volt baj, ám egy napon egy anyóka kopogtatott a szerkesztőség ajtaján, a főszerkesztőt kereste, mert panaszt akart tenni. Éppen a glasznoszty, azaz a szabadszólás idejét élte a szovjet újságírás, így azonnal fogadta a főnök a panaszost. – Én csak azt akarom mondani, főszerkesztő elvtárs – mondta a látogató –, hogy a régi újság jobb volt. – Miért? – kérdezte a szakember csodálkozva. – Azért, mert ezzel a mostanival nem tudom teljesen betakarni a stelázsi polcait! Én azt remélem, hogy az általam szerkesztett Kárpátaljai Hírmondó megítélésében a stelázsi soha nem kerül szóba.
9. Milyen verssel köszöntenéd magad mostani születésnapodon, illetve mely versed illene ehhez az alkalomhoz? Mellékeld.
A mutatványos monológja
Telente horpadt háztetőkön:
világtalan világok romján
pókhálót sző körém a bánat.
Nyaranta erdők félhomályán:
madárcsőrből hullt
odvas vadcseresznye.
Utas vagyok a holdvilágban:
templomhajóknak hűvösében
értem is gyertyát gyújt az Isten.
*
Füzesi Magda (Nagybereg, 1952. május 3.) 1969-ben érettségizett szülőfalujában, majd Beregszászban nyomdász lett. 1975-től a Vörös Zászló (1991-től Beregi Hírlap) munkatársa, majd főszerkesztője. 2005-es nyugdíjba vonulása óta Magyarországon él. Alapító főszerkesztője a Kárpátaljai Hírmondó c. folyóiratnak. 1981-ben magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett az Ungvári Állami Egyetemen. 1986-tól az Ukrajnai Írószövetség tagja. 1989-ben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) alapító tagja. 1991-től a Magyar Írószövetség tagja, 2005-ben a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. 1996-ban Toll-díjat kapott, 2003-ban újságírói tevékenységéért Táncsics Mihály-díjjal tüntették ki. Az elsők között fogalmazta meg az 1944-es deportálások sorstragédiáját, majd a hallgatásra kárhoztatottság tragikumát, a kimondhatatlanságot és a kollektív bűntudatot. Önálló kötetei: Gyöngyvirágok. Versek. (Uzshorod, 1977.); Egy ember a tömegből. Versek. (Uzshorod, 1983.); Útban hazafelé. Versek. (Uzshorod, 1984.); Biztató. Versek. (Ungvár – Budapest, 1992.); Mosolykérő. Gyermekversek. (Ungvár – Budapest, 1995.); Táj gesztenyékkel. Versek. (Budapest – Beregszász, 1998.), Ketten a kabátban. Gyermekversek. (Csíkszereda, 2003.); A bohóc dala. Versek. (Ungvár — Budapest, 2003.); Szőttes pirossal, feketével. Versek magyarul és ukránul. Petrovtsij Ivan válogatása. (Ungvár–Budapest 2007.); Mérsékelt égöv. Régi és új versek. (Ungvár—Budapest 2007.)
KIS FÜZESI MAGDA-BREVIÁRIUM
Metamorfózis
Én azt hittem, enyém a tenger,
Amelynek mélyén a gyöngy terem.
Én önpusztító gyötrelemmel
E kincset vágytam szüntelen.
Lebuktam ím, és fölmerültem,
Szorítva gyöngyház álmokat.
Megsebzett szívvel, szelídülten,
Felnőtt lettem egy perc alatt.
Tisztulás
Fejem teleszórták
idegen álmokkal,
csontig kiégettek
idegen lángokkal,
lelkem beültették
idegen erdőkkel,
testem eltemették
idegen földekkel.
Ha hang jön torkomon,
nem az én hangom az,
ha kezed szorítom,
nem az én kezem az.
Mindenkiben újra
keresem magamat,
keresek rézben is
aranyat, aranyat.
Csillagokig mennék
magam megkeresni,
seholsemvolt társam,
téged megszeretni.
Valóság határán
palotát emelnék,
szívemtől szívedig
gyémánthidat vernék.
Gondban
Napsugárral hímzik a sorsom:
reggel madár,
délben kötél,
este hétsingnyi szemfedél,
ha árnyék lép rá, elszakad.
Behintem hajnallal magam:
nem bujdokolhat szüntelen
a lelke rejtelmeiben
kinek
hazányi gondja van.
Szőttes pirossal, feketével
A dolgok fáit szél tépázza,
felriad a sok gond-madár.
A lovak összebújnak fázva,
ki tudja, meddig tart a nyár?
Ki tudja, meddig tart az élet?
Ránk esteledhet hirtelen.
Irgalmat senki nem remélhet,
így hát szívedben rend legyen.
A béke olyan, mint a szélcsend,
csak a hiánya mar sebet.
Fuldoklom álmok tengerében
és minden napom rettenet.
Állhatsz-e kábán, mint az állat,
várva a bűvölő csodát,
ha a halál mellettünk vágtat,
emberszította tűzön át?
Hiába a csönd és az áldás:
a föld forró és egyre forr.
Agyad megbontja egy kiáltás,
véred felissza a pokol.
Bársonyos mezők mosolyáért
ki nyitja fel az ereit?
Ki lesz, ki fegyvert dalra csábít,
ha már az átok nem segít?
Csikorogjanak csigolyáid,
úgy szorítsd, bajtárs, a kezem.
Hitünk kemény lesz, mint a gránit,
óvjuk a jót szerelmesen.
Fortunáta
a hajléktalan nőnek
két paplanja van
a múlt télen
megfagyott a társa
este
amikor a híd alatt
állig betakarózik
még érzi az ember
különös
fanyar szagát
ordítana
mint a kutyák a teliholdra
elálmosodik
hallja a villamos robogását
reggel van
jön a rendőr
de a két paplan
az övé
A bohóc dala
Bukfencet hiába vártok,
kézenállást nem csinálok.
Igazmondó kártya helyett
idedobom a szívemet.
S lám a szívem, mint a medve,
táncot cammog serénykedve,
meghajlik és pukkedlizik,
örül, hogyha táncba viszik.
Hogyne lenne benne virtus,
ritka most az ingyencirkusz,
hogyne lenne benne virtus,
ritka most az ingyencirkusz...
Kopott sapkát a fejemre,
görbebotot a kezembe –
fegyvert nálam ne keress:
a tarisznyám színüres!
Most vígadjon, aki gyáva,
ajtó-ablak be van zárva.
Álarcom sarokba vágom,
bús táncomat sírva járom...
Utolsó ítélet előtt
És akkor megint
elromlott a lift.
Pedig a hatodikon,
valahol fenn, a végtelenben
már galambok tanyáznak…
Álltam
a két jól megrakott szatyorral,
a lépcsők alatt,
és bizakodva
néztem fel az égre:
én Istenem,
tudom,
hogy semmi pánik,
de ígérj valami kockacukrot,
hiszen a lovaknak is,
verseny előtt…
Aztán kitaláltam:
Te, Mindenható,
megteheted,
ahány lépcsőfok,
adj még annyi évet!
S mert
a hatodik
rettentő messze van,
az első emeletig
a lépcsőket
nem is számolom!
Sőt, a többit is
megfelezem
bárkivel.
Aztán
szép csendesen
megindultam felfelé.
Eszembe jutottak
a piramisok:
mennyi élet
veszett el egykor
hasztalan,
én meg itt taposom
a sima köveket,
és már csak négy emelet,
és már csak három,
de tudod, Istenem,
ahány lépcsőfok, annyi év,
sőt, a felét
vissza is adom!
Kapaszkodtam tovább,
de mintha
az ötödikig
már nem is lett volna
olyan hosszú
a forduló…
És a hatodikon,
lerakván
a két
jól megpakolt tarisznyát,
ismét csak
felnéztem az égre:
Uram,
én megszámoltam
ama grádicsokat…
Száztizennégy
lépcsőfokot léptem.
Ne ítélj el még
engemet egészen:
ha megfelezzük,
nekem mi marad?
A városszéli fákhoz
Hiába nyújtod tenyered,
hűséges lánya
a hazai tájnak,
szegény akác,
te, cellatársam:
e rengetegben
keselyűk tanyáznak.
S te, bolond hársfa:
mézes illatodba
pólyálod
a csavargó kutyákat,
pedig a mord szél
összekaszabolja
kiscsibe-sárga,
virágterhes ágad.
A gesztenyék:
mind dali alabárdos.
A tavasznak
gyertyákkal tisztelegtek,
az őszt parittyás
fiatok riasztja.
Táncoltok zöldben,
lobogtok rőtben...
A villámhalál
megérti-e,
hogy különbek vagytok
a többinél?
Szárszó felé
Most már
sohasem tudhatod meg,
milyen lett volna
a virág,
mely kihullott
a Semmi ablakán
és elnyelte
a feneketlen titkok
szakadéka.
Parafrázis
(Kosztolányi Dezső: Édes Anna)
Kóbor madár kiált felém.
Ott jajgat a dermedt tűz körül,
hol szállástalan lelkek dideregnek.
Honnan való bennem e rémület?
Hiszen ha felnégyelnének...
Tavaszi földbe temetnének,
virágok szirmán felragyognék,
pillangóként repülnék hozzád,
gyenge testemmel
megzörgetném ablakodat,
éjféli táncra kerekednék,
gyertyád köré tekerednék,
küszöbödön hullna le fejem...
* * *
Bolond, ki épít cifra házat,
tán inkább szemfedőt vegyen:
a rügyekből nem lesz virág,
sosem lesz zölddel ékes ág.
Csak zizegnek a bogarak,
nem szállnak fényes ég alatt.
Mérsékelt égöv
Még fel sem szálltál a vonatra,
elszórta szirmát a tavasz,
felriadt minden mozdulatra
a vérehulló pillanat.
Még fel sem szálltál a vonatra,
már megkezdődött az aszály,
az ég olyan volt, mintha halna
a nyár színében épp a nyár.
Még fel sem szálltál a vonatra,
az ősz utánam ballagott,
a harang nyelve letagadta
a holnapból a holnapot.
Még fel sem szálltál a vonatra,
a múló félnap eltemet,
december fagya átharapta
a lelkemben a lelkemet.
*
"A kárpátaljai sorsviselés éles, metsző fájdalmassága, a konok, szigorú, csaknem engesztelhetetlen keserűség, a tájban-gyökerezettség kínzó-ambivalens elrendeltetésszerűsége mintegy kigyöngyözi a szenvedés, a kötődés, és a reménytelenséggel határos megkönnyebbülésvágy sugallatos metaforáit és létszimbólumait. Látvány és látomás között félúton egyensúlyoz ez a virtuális jelképiség, mindkét irányban feszesen megtartva az asszociációk felgazdagodásának lehetőségeit. Kivételes arányérzék és arányrend szervezi a plasztikus konkrétum, életes természetkép, tárgyiság, elementaritásához még éppen elégséges leírás és az elvonatkoztatás, a gondolati jelentéstágítás, az absztraháló atmoszférateremtés számára pedig már hiteles reflexív értelmezés összefüggéseit." (Bertha Zoltán)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése