2012. május 24., csütörtök

Erdélyi és csángó költészet: ÜRMÖSI KÁROLYNÉ /Kántor Gizella/


A költő nekrológja a Keresztény Magvető
ben (1938)

Sz. Abrudbányán, 1880. április 13. - 1938. augusztus 30. Apja Kántor József bányatulajdonos és jegyzőként dolgozott. Anyja Pál Róza, egyike a Magyarországon először végzett tanítónőknek. Gizella tanulmányait Gyalun kezdte és Kolozsvárt a jó hírnévnek örvendett De Gerando Antónia felsőbb leányiskolában végzett. Férje unitárius papként szolgált Kolozsvárt. Háztartási-gyermeknevelési elfoglaltságai mellett részt vett a korabeli egyház társadalmi életében. Főtitkára volt a Dávid Ferenc Egylet Központi Nőszövetségének és választmányi tagja az Unitárius irodalmi Társaságnak. Aktív költői munkálkodásra csak Kolozsvárt tudott sort keríteni. Az egy-kötetes írók táborába tartozott. A kolozsvári nyomda kiadásában jelent meg 1928-ban egyetlen verseskötete.




SZÜLŐVÁROSOM TEMETŐJE 


E temető itt gyönyörű liget. 
Fáradt szivekbe gyógyulást vihet... 
A hantokon bár elmúlás kövűl, 
Élet virágzik, illatoz, örül. 
A nyárfalomb is életet zenél, 
Csengő ezüstre bűvöli a szél... 
Őrt állanak: büszke, komoly fenyők, 
Sírok tövében lelve őserőt... 
Itt nincs több bú, meghal a szenvedés, 
A fájdalom itt édes csendbe vész. 
Világ gondja szivet itt nem epeszt, 
Itt elmúlik a súlyos, nagy kereszt. . . 
Itt él a béke, örök nyugalom, 
Szent, megbocsátó égi irgalom . . . 
Itt fölcsókol minden emberszőtte kint, 
Isten szeme: a nap, ha széttekint. 


Abrud, 1929. 




IMÁDSÁG


Uram, ne vedd el tőlem még a dalt: 
Gyógyító balzsamát szenvedő magamnak, 
Oh hagyd erejét lelkemben a dalnak ! 
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt! 
Szegény voltomnak egyetlenegy kincsét, 
Dalolva nem érzem sorsom vasbilincsét. 
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt: 
A dal óvta szűzfehérnek lelkemet, 
Uram, a dal tartotta szivemet Neked. . . 
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt: 
Dalon át jóságod Magadhoz ölel. . . 
S hatalmas Lényed érzem, mily közel. 
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt: 
Oh hagyd a lelkem fürdeni a szépben, 
Éljek a bűntől örök messziségben. 
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt: 
Segítsd királyi mezbe öltözni dalom . . . 
Öltse lelkem szeretetbiborát, 
Mely minden bántást királyin megbocsát. 




VONATON


A  fülke telve utasokkal. 
Arany  fényben kacag a nap. 
Mosolygó,  édes kis  apróság 
A nyitott  ajtón  beszalad. 
Nagy, fekete virágszemével 
Oly bizalommal néz körül, 
A sok közönyös,  fáradt  utas 
Enyhültén néki úgy örül. 
Pici  száján  román  szó gyöngyöz 
És  csicsereg, mint kis  madár; 
Leányom halkan hívogatva 
Maga mellé biztatja már. 
De hirtelen, a magyar  szóra, 
Morcosodik a kis  román 
S a  jókedvű  n ap is elborúl 
Egy  futó  felhőcske  nyomá n. 
Húzódva mégis csak leül, 
Hallgat duzzogva s nem cseveg, 
Unalmában ásitva bólint 
S már hunyogat a  csöpp gyerek. 
Ott ülök  szemben, 
Hallgató  csendben, 
Mint mikor  fájón, 
Ködülte  tájon, 
Tarolt határon, 
Borongó  bánat 
Fényt nem  találhat ... 
Búsultan  fájva  tünölődöm: 
így csírázik a gyűlölet, 
Ártatlan kis  gyermekszivekben 
Minden jó magot  elölhet. . . 
S szólni  szeretnék  bánatomról, 
De kisleányom  csöndre int, 
Felhő tűnik s e  pillanatban 
A  nap  ragyogva  széttekint; 
Folyó  aranya  dúsan ömlik 
A félrebillent  fejecskére — 
S én  könnyes  ámulattal nézek 
A megható,  drága  képre: 
Magyar vállon  román  fejecske, 
Odabékülve,  szelíden, 
Álom-mézétől  öntudatlan, 
Boldog  varázsban ott  pihen. 
Sokáig nézem  önfeledten. 
Isten  országa ily közel? ! . . . 
Imás  sóhaj  szakad  szívemről: 
Testvériség, jövel —  jövel! 
S valami mondhatatlan  érzés 
Soká  fogja még  lelkemet: 
Testvériség ezen a  földön 
Csak  á lmod ók  álma  lehet!! 

A BOLOND


Nincsen  senkije. 
Nem  bántja  semmi. 
Dőrén kacag, ha az utcán halad. 
Réveteg  szeme pislogó mécs  csupán, 
Élet  lángja  abban  soha nem  lobog. 
Kószál céltalanul,  tudattalanul, 
Örömet nem  ismer,  bánatot nem  tanul . . . 
Testéről fityegnek elrongyolt rongyok, 
Rőt  ábrázatán torz fintor vigyorog. 
Fizetnek  olykor:  „ kacagj  bolond !" — s kacag, 
Felrikolt  réme s, lélektelen  hangja: 
Mint elveszett élet félrevert  harangja  . . . 
De ha  templomhoz ér, szegény, szegény bolond, 
Mintha átvillanna a szívén  valami: 
Rég hallott dalfoszlány, vagy ima  szavai . .. 
— Valamikor talán  anyja könnyezte el — 
Arca pillanatra  emberré  melegül ... 
Megáll a bolond és kalapot emel. 




KÖNNY


Ha úgy néha szememből könny pereg, 
Ne  faggassatok, ne kérdezzetek 
Elmondani szóval azt nem lehet, 
Hogy mi  fakaszt ily  drága gyöngyszemet! . . . 
Talán egy  édes  fájó  álmodás, 
Mit meg sem érthet  rajtam kivül  más? . . . 
Ott él a lelkem titkos rejtekén, 
Edes gyönyörrel féltve őrzöm én. 
Talán egy dal, a melynek szava nincs 
És nékem mégis, mégis  drága  kincs; 
Mert ott  ringatja  fájó lelkemet, 
Ott . . . ott . . . az  édes  tünt idők felett. 
Vagy  tán' a szépnek kristály csöppje ez, 
Mely szent  forrásból alápermetez 
S lelkem  súgára — amint áttöri — 
Szívem  fölé a szivárványt szövi?! .  .. 




DÉVA VÁR RABJA



Alkonyodik.
A nap lángolva bukik le
S mint kiomló vér, mindent pirosra fest.
Ős Déva várának búcsút int a sugár.
Szellő sóhajával lassan közelg az est.
                Mély csönd ül a váron…
Csak a fák lombjai suttognak, mesélnek,
Tovább adogatva a mesét a szélnek.
Égi, öreg vándor hallgatja a mesét,
Sugarait búsan hullatja szerte szét.
Enyhe, nyájas fénye hadd ömöljön oda,
Hova örömsugár nem villan már soha.
Sötét börtön alján, ott… ott lenn a mélybe,
Tűzben égő rabszem fúr bele az éjbe…
Úgy didereg, fázik, oly gyönge már teste,
Rettentő a magány… Szörnyű örök este…
Agya láztól lüktet - ott fekszik a szalmán,
Tikkadt ajka remeg, fogyott arca halvány.
Nehéz verítékes ősz fürtös homloka,
Aszott sárga ujja törülgeti róla.
Percig megcsillannak, mint hegye a tűnek
Parány fényszilánkok s újra tovatűnnek.
Mint szomjas a nedűt, rab szeme úgy issza,
Oh szent világosság! Oh csak te jöjj vissza!
Vak a sötét újra… Jó volna pihenni…
Ringató álomban újra szabad lenni -
De nem lehet, nem tud, oh az emlékezés..!
Nem lehet pihenni, ideje már kevés.
Emlék simogatja, emlék úgy kínozza,
A múltnak képeit mind elébe hozza…
Szívét keserűség marcangolja, tépi,
Teste roncs, lelke fáj, de hite a régi.
Délibábos tündér a játszi képzelet…
Szárnyaira veszi: átszáll bércet, teret…
Szőke Szamos-parti drága otthonába,
Hol most sápadozva hull az ősz virága.
Ott látja… most jönnek… kiket oly rég látott:
Mind kiket úgy szeret, övéi, barátok…
Harangoznak…hallja… éppen most kondítják,
Oly édes, ismerős harangok szólítják…
A nagy templom előtt gyülekezet várja,
Menne is, sietne - de hol a palástja?!..
Erejét feszíti s fölül a kórágyon,
Reszkető kezével keres, kutat vágyón…
Rettentve föleszmél: nincs palástja, nincsen!
„Megfosztották tőle, de van drágább kincsem.
Isten ajándéka, lelkemben e mély hit,
Melyet a szenvedés csak tisztít, csak mélyít:
Sem a pápák kardja, kereszt s halálképe
Nem! Az igazságot semmi föl nem tartja.
Írtam, mit éreztem s hirdettem, mit érzék
S kik az igazságért lelkemet így vérzék.
Hamis tanítóknak összeomlik tana!”
Hideg kőbe vési forró hattyúdalát,
Csodás hittel látja jövő diadalát…
Börtöne éjjébe égi fény sugárzik…
Feje lehanyatlik, teste már nem fázik,
Múlt és jelen nincs már, nincsen semmi kínja,
mennyei hang csendül s biztatón hívja:
„Többre bízlak ezután!”
                S száll, sugárzik fényben,
Dávid Ferenc lelke, örök dicsőségben!




AGGODALOMBAN


Oh simogasd meg gyötrött lelkemet, 
Mikor epedve száll, sóvárg Feléd. 
Ha esdem biztatásod szent jelét, 
Szellemkezed szivein érintse meg. 
Ölelj, ölelj, ha kétség kínja mar 
S reményvesztetten állok véitelen . . . 
Jóságkendőd törülje bús szemem 
S hályog hulljon, mely tőlem eltakar. 
Ringasd öledben csitult gyermeked, 
Sugárzó lényed hassa át valóm . . . 
Zord éj után, tündöklő hajnalon 
Gyógyult szivem himnuszt zengjen Neked. 


Szerkesztette: Cseke Gábor

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése