Az ötödik
(kettős) kötetet leszámítva a RMIL-ként rövidített Romániai
Magyar Irodalmi Lexikon néhány éve interneten is elérhető a
Magyar Elektronikus Könyvtárban. Most, hogy pár hónapja megjelent
a sorozatot záró kötet is, a gyors internetes elérhetőség
egycsapásra elvesztette addigi előnyét – lévén, hogy a S – ZS
betűs szócikkek csak a papír alapú kiadásban elérhetőek.
Egészen
mostanig.
A Kriterion
kiadó ugyanis, a nagy jelentőségű és dimenziójú munka
gondozója most külön
honlapot hozott létre a RMIL teljes anyagából,
azzal a szándékkal, hogy a vállalkozó kedvű olvasóval (aki
hasonló szerepet tölt be e történetben, mint a háborúkban a
Névtelen Katona) közösen kikorrigálják-kiegészítsék a lexikon
szócikkeit. Ajánlom ezt a nemes foglalatosságot a szellem
valamennyi olyan emberének, akik tisztában vannak az erdélyi
szellemiség tárháza pontos feltérképezésének fontosságával.
A RMIL elkészülte nagy idősávot fog át, amelynek során
nagyszámú változás, gazdagodás történt az erdélyi
írásbeliségben. Ahogy a befejező köteteket útjára bocsátó
főszerkesztő (Dávid Gyula) alább közzétett „mentségében”
kifejti, a Noé bárkájára emlékeztető vállalkozás után most
már új, korszerű szemléletnek kell érvényesülnie szellemi
teljesítményeink számba vételekor – erre pedig mindenképpen a
fiatal nemzedékek a hivatottak. Az ehhez szükséges nyersanyagot –
a javításokat – már ma megtehetjük, közös erővel és
érdeklődéssel. Ennek érdekében hívom fel én is a figyelmet a
közös gondra – talán nem is hiába! (Cseke Gábor)
Elöljáró szó – vagy
mentség
Amikor a Romániai magyar irodalmi
lexikon néven elhíresült vállalkozást lezáró kötet kéziratát
elindítottam a nyomdai kivitelezés felé, volt egy olyan
elgondolásom, hogy módosítok az eredeti címen, s ezt a
zárókötetet ADALÉK A ROMÁNIAI MAGYAR IRODALMI LEXIKON V.
KÖTETÉHEZ címmel bocsátom útjára. Hogy miért? – az a
továbbiakból kiderül. A lexikon kiadói gazdái nem értettek
egyet ezzel, így megmaradt az eredeti cím. Aggodalmaim azonban
változatlanok. Ezért „mentség” is ez az elöljáró szó.
*
A jelen kötettel lezárul az a
kiadvány, amely negyven évvel ezelőtt, a 200 évvel korábban,
1766-ban megjelent Magyar Athenas példáját idézve, s egy
kedvezőnek ígérkező politikai konjunktúra hátszelét
kihasználva, „az írásbeliség tágabb kereteire figyelmező”
számbavételt tűzte ki céljául. „A törzset alkotó
szépirodalom mellett – írta az első kötet előszavában a
lexikon főszerkesztője és lelke, Balogh Edgár – sorra kerül
itt a közirodalom (publicisztika, újságírás, bibliográfia,
népművelő irodalom), a tudományos irodalom (szakirodalom,
tudományterjesztés), a művészeti irodalom, valamint a
művészeteknek azok az alkotásai, amelyek tárgyuknál fogva
kapcsolódnak az irodalomhoz (könyvgrafika, irodalmi tárgyú
képzőművészeti alkotás, irodalmi művek megzenésítése,
előadóművészet és színház, rádió, televízió, film,
fotóművészet irodalmi vonatkozásai).”
A vállalkozásnak nem volt intézményi
háttere. A Babeş – Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtörténeti
Tanszéke – didaktikai feladataira és szűkös anyagi
kereteire hivatkozva – elhárította magától ezt a feladatot,
így néhány tucat lelkes önkéntes (szerkesztőbizottság,
szakszerkesztők, területi szerkesztők, egy-egy vidék magyar
szellemi életének helytörténet-kutatója) vállalta, hogy a
fent idézett koncepció alapján Venczel József által
összeállított eredeti címszójegyzéket megpróbálják egy
lexikontól műfajánál fogva elvárható adatokkal kitölteni.
Az alapeszközök sem álltak
rendelkezésre, mindössze néhány részleges
folyóirat-repertórium, amelyek államvizsga-dolgozatként
készültek a két világháború közötti erdélyi magyar sajtó
egyes termékeinek irodalmi vonatkozású anyagáról az egyetem
magyar tanszékének professzorai irányításával. És persze
régebbi lexikonok, részbibliográfiák, amelyek Venczel József
számára a címszójegyzéknek is alapjául szolgálhattak.
A munka jellegét és főképp
eredményeit természetesen befolyásolták azok a politikailag
körülírt korlátok, amelyektől a szócikkekbe kerülő adatok
értékelése, értelmezése során a szerkesztő és munkatársai
nem függetleníthették magukat. A „kedvező politikai konjunktúra
hátszele” olykor ellenszéllé vált, s bár 1970-ben, a
Kriterion Könyvkiadó létrejöttével intézményi gazdája is
került a tervezett kiadványnak, 12 év telt el, míg az időnként
lankadó, majd újra fellobbanó lelkesedésű munkatársak – és
persze a Tisztelt Olvasó is – kezükbe vehették az első
(A – F) kötetet. Az 1968-ban alakított
szerkesztőbizottságból akkor már egy név, a szakszerkesztők
névsorából három, a helyi szerkesztők és munkatársak közül
hét név fekete keretben emlékeztetett elhunyt viselőjére. És
még fekete keretet sem kapott (mert kifelejtődött a
szerkesztőbizottság névsorából) Venczel József, aki a
főszerkesztő lelkesedését a tudós felelős egzaktságával a
realitás talajára szállította.
Az első kötet megjelenése 1981-ben
újra fellobbantotta az indulás éveinek lendületét, s 1983-ra
kiadásra készen állt a lexikon második (G – K) kötete.
Akkorra azonban a felső kiadói (és kiadó fölötti politikai)
felügyelet irányából olyan ellenszél süvöltött az egész
romániai magyarság felé, hogy ennek a kötetnek (az 1983-as
szövegnek) a megjelenését, még ha vállaltuk volna is a
drasztikus csonkításokkal járó kompromisszumot, akkor sem
engedték volna meg. Inkább visszazártuk a szekrénybe a kéziratot,
s annak megjelentetésére csak a diktatúra összeomlása után,
1991-ben kerítettünk sort.
Természetes lett volna ekkor, hogy az
1983-ban lezárt 2. kötet szövege, a kiadás új lehetőségeivel
élve, revideálásra kerüljön. Az 1989-es változással a
közlés szabadsága előtt szélesre nyílt lehetőségek viszont
akkor már a korábbi munkatársak jelentős részét elvonták a
lexikoni munka mellől, ezért a szerkesztőbizottság úgy döntött,
hogy az 1983-as kéziratot érintetlenül jelenteti meg – mintha
csak akkor mód lett volna a kiadására.
Ennek a 2. kötetnek a megjelenésekor
azonban már ki is mondhattuk – s a kötetet ért kritika is
kimondta –, hogy mennyi tehertételt, mennyi ideológiai és
politikai kompromisszumot, mennyi öncsonkítást s a jelenségek
„átpolitizálásával” mennyi kényszerű torzítást vállaltak
az első kötetek szerkesztői és szerzői.
Az 1994-ben megjelent harmadik
(Ki – M) és a sajtó alól 2002-ben kikerült negyedik
(N – R) kötet szerkesztőjének már ezekkel is szembesülnie
kellett.
*
A koncepción viszont – amelynek
lényegét igen találóan fejezte ki Kányádi Sándor a 3. kötet
egyik közönségtalálkozója alkalmával, mondván, hogy ez a
„romániai magyar Noé bárkája” – alapvetően változtatni
nem lehetett. Sőt az maga is tovább feszítette az amúgy is
parttalannak mutatkozó kereteket: most már ki lehetett lépni azok
közül a politikai határok közül, amelyek alapján a „retrográd
vagy ellenséges ideológiai tartalmakat képviselő” szerzőket,
jelenségeket vagy például az egyházi irodalmat teljesen
kirekesztették, s érvényesíteni lehetett (volna) az értékelés
irodalmon belüli kritériumait – amelyek az új szellemi
horizont hatására maguk is átalakulóban voltak.
Megnövelte a feladatot az is, hogy
közben kitágult az az időhatár, amelyet át kellett fognia a
lexikonnak: már nem 50 – 60 év volt, hanem sokkal több (mire
a jelen kötethez, az S – ZS betűs szócikkekhez érkeztünk,
közel jutottunk a 90-hez).
Ugyanakkor rendkívüli módon
beszűkültek a megvalósítás feltételei: az idő múlásával
újabb munkatársak neve került már a második kötetben fekete
keretbe, az 1989-es változást követő helyzetben az addigi
törzsmunkatársak legnagyobb részét pedig fontosabb közösségi
feladatok szólították el. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület
segítségével sikerült ugyan tudományos célú magyar
alapítványok és intézmények anyagi támogatását megszerezni, a
támogatás működési rendszeréből következően azonban a
lexikoni munka biztonsága csak egyik évről a másikra volt
remélhető, s ez a rendszer alkalmatlannak bizonyult arra, hogy egy
ilyen – hálátlan és improduktív – munkára vállalkozó
fiatalokat, valamint a kolozsvári egyetemről a Magyar
Irodalomtörténeti és a Sajtó Tanszékeken dolgozó barátaink
által ajánlott diákokat, akik a kiöregedő-kihaló vagy
másfelé orientálódó korábbi munkatársak pótlására
jelentkeztek (volna), egzisztenciálisan is le tudjon kötni a
lexikoni munka mellé . Így is elkészült és 2002-ben meg is
jelent a lexikon 4. kötete, s így állt össze ennek a most
megjelenő ötödik kötetnek mintegy a fele.
Ami most már magát a tartalmat
illeti: a romániai magyar irodalmi lexikon szerkesztésének
eredetileg megfogalmazott koncepcióján ebben a kötetben sem
változtattunk: a személyi szócikkek esetében most is kritérium a
legalább egy önálló könyv (eredeti vagy fordítás), de most is
kivételt tettünk az egy-egy területen vagy helyi közösségben
hosszan tartó pályán tevékenykedőkkel (pl. újságírókkal,
szerkesztőkkel), most is szerepelnek a szócikkek között olyanok,
amelyek egy-egy szakterületet összességében tekintenek át,
most is önálló szócikkekben mutatjuk be az intézmények mellett
egy-egy erdélyi város irodalmi és művelődési életének
egészét, most is szerepel a lexikonban számos olyan lap,
folyóirat, amelyben az erdélyi/romániai magyar szellemi életben
valamiféleképpen feljegyzésre érdemes anyag jelent meg. Sajnos,
vállalkozó munkatársak hiányában e tekintetben korántsem
dicsekedhetünk a teljességgel.
A kötet szerkesztése során az
írásbeliséghez nem kötött alkotók, tevékenységek esetén
változatlanul problémát jelentett az „irodalmi” kötődés
kezdettől fogva megfogalmazott kritériuma. Mivel ez az elvárás
annak idején ürügyül szolgált arra, hogy a művészetek terén a
számbavételből egyébként kimaradó alkotók munkássága is
valamiféleképpen megörökítésre kerüljön, úgy gondoljuk,
menthető, ha a lexikon „nyitottságát” ez alkalommal az
írásbeliség határain túlra is kiterjesztettük.
Történt aztán az utóbbi évtizedben
egy olyan változás is, amely szükségessé tette az eddigi
kötetekben érvényesített kritérium: a magyar nyelvűség
felülvizsgálatát. Főképp a természettudományok, az orvosi és
műszaki tudományok terén érezhetően kitágultak a tudományos
eredmények közlésének lehetőségei – természetszerűen a
világnyelveken. Másrészt, főleg az Erdélyi Múzeum-Egyesület
és a Magyar Tudományos Akadémia Külhoni Bizottsága, illetve az
időközben megalakult Kolozsvári Akadémiai Bizottság vonzáskörébe
került a hazai tudományosságnak számos olyan magyar művelője,
akik munkahelyükön (bukaresti, iaşi-i, brassói, craiovai
egyetemeken, kutatóintézetekben) a magyar nyelvűségtől teljesen
elzárva fejtették ki munkásságukat. Ma a KAB-nak tevékeny
területi albizottsága működik Bukarestben és Temesváron, s más
román tudományos központok magyar kutatói is bekapcsolódnak azok
munkájába. Az ő esetükben, úgy érezzük, nem lenne méltányos
a magyar nyelvű publikáció elvárását kizáró jelleggel
érvényesíteni.
*
És most számot kell adnunk azokról a
gondokról, amelyek ennek a vállalkozásunkat végre lezáró
kötetnek – amely technikai okból két részben (V/1, V/2)
jelenik meg – az arculatát meghatározták.
A lexikoni előkészítő munkát
úgy-ahogy biztosító támogatási rendszert 2004-ben a munka
anyagi támogatására számba jöhető alapítványok olyan formában
alakították át, hogy a pályázati háttér szertefoszlott, az
addig éves ösztöndíjjal dolgozó fiatal munkatársaknak más
megélhetés után kellett nézniük, s magukkal vitték azt a
tudást, amely egy ilyen feladatkörben különben is csak évek
során alakul ki.
A lexikoni munkaközösség
széthullásával az örökölt anyag kézirattá érlelésének
feladata, valamint a címszójegyzék tételeinek megoldatlanul
maradt másik fele, a „főszerkesztőre” maradt, aki egyedül
próbált megbirkózni vele – sok más feladata mellett. Hogy
milyen eredménnyel – és főképp milyen hiányokkal –, azt
a lexikon majdani használói tapasztalni fogják.
Egy lexikon elengedhetetlen
követelménye, hogy a különböző forrásokból begyűjtött
adatokat a szerkesztő megbízható bibliográfiákból ellenőrizze.
Nos, erre az ellenőrzésre az élő és elérhető
szócikk-alanyoktól begyűjtött kérdőívek esetében csak
korlátozott lehetőség mutatkozott: a romániai magyar szerzők
publikációs lehetőségei ugyanis oly mértékben tágultak ki
(főképp a reál– és műszaki tudományok terén), hogy az egyes
szócikkek szerkesztőinek legtöbbször el kellett fogadniuk a
szerzők által önmagukról beküldött adatokat. Márpedig a
szerzők legnagyobb része csak kivételes esetekben megbízható
bibliográfusa önmagának.
Alapvető feltétele egy lexikonnak,
hogy adatgyűjtését meghatározott időpontban lezárja. Ezt a
kritériumot sem tudtuk érvényesíteni. A kérdőívek begyűjtése
a lexikonszerkesztés kezdetétől fogva folyt, s voltak szerzők,
akik kérdőíveiket a 80-as években töltötték ki, adataik
tehát akkor lezárultak, őket magukat pedig ismeretlen helyre
vetette a sors. Amikor még együtt volt a munkaközösség, kitűzött
határidőpontunk 2005. december 31-e volt. A munkafeltételek
lényegi megváltozása miatt viszont e határidőnél messze tovább
nyúlt a kézirat lezárása, következésképpen ezt az időpontot
sem lehetett már érvényesíteni. Az idő viszont telt, sok minden
történt azóta, számos fontos irodalmi esemény, így talál a
lexikon használója adott esetben 2009-es adatokat is.
Ha az eszményi teljességtől messze
is van ez a kötet, szeretném remélni, hogy mindazzal, ami benne
megtalálható, mégis hasznos. Ez indokolja megjelentetését.
*
Az utóbbi években nem egyszer
felvetették a „pótkötet(ek)” összeállításának kérdését.
Ennek én semmilyen esélyét nem látom. Először is: az első két
kötet elkészülte óta több mint egy negyedszázad telt el, s
ennek a történéseit nem lehet „pótolni”. Másodszor azok a
kötetek olyan kényszerűségek közepette születtek, a szócikkek
olyan korlátok között, olyan értékítéletek alapján
fogalmazódtak meg, hogy legfeljebb „kórtünet”-ként
tekinthetők. Harmadszor: aki az RMIL köteteiben közölteket
„pótolni” akarja, több éves alapkutatással kell kezdenie, s
ki kell építenie egy lassan már egy évszázados „korhoz”
közeledő idő romániai magyar szellemtörténetét hitelesen
kifejező adatbázist, és csak annak birtokában foghat hozzá egy
elkövetkező lexikon szócikkeinek megszerkesztéséhez.
És ezzel párhuzamosan rögzítenie
kell egy új alapkoncepciót, már nem a mindent számba vevő
parttalanság jegyében, hanem kimondottan a hazai magyar írásbeliség
jellegére, intézményeire figyelve. Az irodalomtudományban új
szemléletek jönnek és mennek, új kánonok jegyében születnek és
omlanak össze ilyen-amolyan értékrendek. Ezek között szintén
lehetetlen valamiféle „pótkötet” formájában eligazodni.
Bíznunk kell benne, hogy mindezekhez
egyszer csak meglesz a szükséges intézményi háttér, s a majdan
örvendetes számban jelentkező fiatalok sorából összetoborozható
lesz az a munkaközösség, amely egy új lexikon elkészültének
szilárd biztosítéka.
A mai fiatalok közt bizonyára vannak,
akik megérik ennek az új lexikonnak a megjelenését.
Kolozsvárt, 2009 decemberében
A főszerkesztő
(Dávid Gyula)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése