2012. június 28., csütörtök

Erdélyi és csángó költészet: Kádár István (György)


Sz. Kraszna, 1920. április 5. – mh. Jugoszlávia, 1981. október 9.) magyar költő, műfordító, színműíró.Középiskolai tanulmányait a zilahi Wesselényi Kollégiumban fejezte be (1940), egyetemi tanulmányait Kolozsvárt folytatta, majd Budapesten doktorált lélektanból (1944). A szilágysomlyói, krasznai és nagykárolyi líceumokban tanított (1945–52), később Nagybányán, Végváron és Vajdahunyadon református lelkész. Egy jugoszláviai kiránduláson feleségével együtt baleset áldozata lett. Irodalmi munkásságához tartozott román költők – Mihai Eminescu, St. O. Iosif, Tudor Arghezi – verseinek magyarra fordítása is. Írásait az Ifjú Erdély, Szilágyság, Világosság, Előre, Művelődés, A Hét, Új Élet, Szabad Szó közölte. Kötetei: Cronica (versek, Kraszna 1938); Napsugár (versek, műfordítások, Szilágysomlyó 1945); Virradat (zenés színmű, Nagykároly 1952).




KARÁCSONY ÉJJEL


Karácsony est van s repül a szánunk 
A friss havon, gyorsan, haza; 
Szívemben pedig reménykedve várom: 
Hátha ma eljön a krisztusi csoda? 
Vágyódó lelkem a fehér uton 
Egyre csak kelet felé tekint; 
Hátha a betlehemi csillag 
Feltetszik az égbolton megint? 
Hideg az este, de mi nem fázunk, 
Mert a boldogság titkon hevit; 
Újra meglátjuk drága szülőnket, ,
Az áldott est csak hinni tanit. . . 
Álmodni kéne valami szépet, 
Hogy miként csókoljuk anyánk,   — 
Mire egy éles zökkenőnél 
Feltűnik kis házunk, tanyánk. . . 
És elnémul bennünk az ember, 
Mert ének biztat, hogy: ne félj! 
Talán nem is otthonról hangzik: 
„Csendes éj, szentséges éj!"


DÉSI ALKONYAT
Miklós Józseféknek szeretettel


Esti harangszó reszket a légben,
Álmosan suttognak a fák,
Mig Nap-király az ég óceánján
Búcsúzni küldi fáradt mosolyát;
Biborsugárral övezi által
A Rózsadomb kis házait
S halk esti széllel szóratja széjjel
Virágos mezők álmait.
Egy kis fa ágán madár ül árván,
Várja haza szeretteit;
Szívében nóta,  vágyik a csókra,
Lágyan dalolja vágyait.
Imbolygó árnyak kélnek az éjben,
S egymásra lelnek a boldogok;
A  Cichegy hátán, mint régi vártán
Már őrt állnak a csillagok. . .


TETŐN
Dr.  Tavaszy Sándornak szeretettel


Alattunk, mélyen hömpölyög 
Méltóságteljes habjain 
A nagy folyó 
S felettünk a kék ég, 
Mint frissen mázolt térkép 
Oly színes, ragyogó. 
Lassan lépünk a csendben, 
Mint szent imateremben
És egyre felfelé,
Keblünk zihálva reszket,
De a fenséges percet
Nem adjuk semmiért.
Szivünkben egyre éled
A nagyságos természet
Szent szeretete,
Szemünk mélyen kitágul
A. szinpompás csudátul,
Azt hisszük, hogy mese.
S mig egyre feljebb érünk,
Titokban összenézünk,
Bár hangunk elhaló;
Mégis csak felkiáltunk, 
Mert tetőt ért a lábunk: 
Hahó, Erdély, hahó!


A TAVASZ HIMNUSZA


Lelkem még zordon és rideg
Bevehetetlen  vár,
De azért érzem, hogy sokáig
Nem marad annak már.
Valami édes,  bóditó balzsam
Tölti be keblemet,
Talán a rügyek, napsugár közt
A tavasz integet.
Ajtóm kinyitom s a verőfény
Betáncolgat azon,
Kezem kitárom és felkiáltom:
Köszöntlek, tavaszom!
A jégcsap olvad, a hólé tűnik,
Megcsorran ereszem,
Úgy érzem, ismét itt a
Tavaszi szerelem!


MA MÉG ITT ÜLÖK


Ma még itt ülök képed előtt, 
Szövöm az édes álmokat; 
Ki tudja, holnap hol leszek, 
Hogy ámítok el másokat? 
Hamis vagyok. Csalfa betyár. 
Ne higyj nekem, te kékszemü, 
Ma neked, holnap másnak mondom; 
„Élni csak veled gyönyörű!"


(Forrás: Kádár István - Napsugár. Versek, 1945. Nyomatott a Szakszervezeti Könyvnyomdában Szilágysomlyón)

Elszakadt film Lazicsról


(Elekes Feri barátom, a Súrlott Grádics honlap részéről megkért, hogy Lazics asztala c. összeállításukhoz küldjek valami írást, esetleg egy válogatást néhai szerkesztőtársunk munkáiból. Az első variánst választottam...)


Laziccsal Kovásznán, 1969-ben. Balra, az alsócsillagos Lazics,
 jobbra, a felül csillagozott - én
Lazicsnak köszönhetem, hogy ma is újságírónak tarthatom magam. Ő az az ember volt, aki következetesen leszállt a piedesztálról és életével demonstrálta, hogy a jó újságíró is ugyanolyan ember, mint bárki.


Márpedig én azt hittem, hogy az újságíró az valamilyen köztiszteletnek örvendő, igazságot osztó, mindent látó és halló tótumfaktum, akit nem lehet átejteni, aki mindig megvédelmezi a gyengéket és az elesetteket, akinek már azon egyszerű ténytől fogva igaza van, hogy szavai kinyomtatva megjelennek egy újságban.


Amikor pedig Lazics megjelent múlófélben lévő diák-életem horizontján, Kolozsváron, talán éppen a Conti nappali bárjában, akkor az olyan volt, mintha egy filmsztárral parolázhattam volna szabadon, minden megkötés nélkül. Elnéztem magas homlokát és a kemény ivástól mind jobban elsötétülő arcbőrét, szűkülő tekintetét. Ittam a szavait, véleményt vártam tőle verseimre, kezdetleges publicista fogalmazványaimra. Amíg kellően józan volt, nem sértett meg senkit. Diplomatikus volt, körültekintő és tapintatos. Előszeretettel hangoztatta a nyíltságot hirdető akkori szlogent: virágozzék minden virág! Ezt ő talán még lazábban értette, mint azok, akik ezt meghirdették, és még akkor is a híve maradt, amikor a nagy szabadságtól megijedve, a társadalom hirtelen szétcsapott a rakoncátlan virágok között. Volt ebben a hitvallásban egy kis igénytelenség is: Lazics szerint a fiatal szerzőket hagyni kell úgy megnyilvánulni, ahogy éppen akarnak és tudnak; az idő majd elválasztja a búzát az ocsútól. Így aztán, aki csak le tudott írni néhány épkézláb strófát vagy egy gondolatfutamot, akár egy sajtpapírra is, az elnyerte az ő biztatását. Amiért aztán, hálánk jeléül, boldogan fizetgettük neki a deciket-söröket (ma is szívesen megvendégelnénk, ha csak néhány órára is visszahozhatnánk azokat a meghitt szakmai “eszmecseréket), ő pedig tekintélyével, magvas történeteivel uralkodott az asztalnál, amíg teljesen el nem ázott.


Akkor viszont nagyon durva tudott lenni. Ilyenkor talán a saját anyját is megsértette volna. Ennek a lágy toleranciából a hirtelen legkeményebb intoleranciába lépő állapotnak az volt az ismertetőjegye, hogy mindenkire érvényes jelleggel elküldött bennünket melegebb éghajlatra. Akkor tudnivaló volt, hogy nála is betelt a pohár - itt az idő, ágyba kell bújni, legalább néhány órára.


Mikor már javában együtt dolgoztunk, s láttam nap mint nap az írógépe előtt működő Lazicsot, a szerkesztő újságírót - hol órákig eltűnt az asztala mellől, s ki tudja, merre csatangolt az élet sűrűjében -, hol ismét megjelent, s bodor (Marasesti) füstfelhőbe burkolózva verte a huszadik század eleji, antik masina kalimpáló billentyűit. Gépbe írta a cikkeit. Olykor el-elakadt gondolatának vezérfonalán, s homlokát a behemót gép billentyűzetére fektetve próbálta játékból “átvinni” egyenesen a papírra a benne kavargó szándékot.


Lakásán gyűltünk össze a hatvanas évek végén, az Ifjúmunkás majdnem teljes szerkesztősége, hogy demokratikus vitában velejéig megreformáljuk a lap életét. Igazi házigazdaként egyre-másra tömdöste a kávéfőzőt, nyitogatta az ablakokat, hogy kiszellőztesse az istentelen dohányfüstöt, s kissé kesernyés, néma mosolyával mintha jelezte volna nekünk, fiatalabbaknak, mennyire naivak vagyunk, fejjel megyünk a falnak, ő mindezt már jócskán kipróbálta, de az élet olyan, hogy a járt utat ritkán hagyják el a járatlanért. Amit mi csináltunk, az a spanyolviasz n-edik felfedezése volt, mi is kötöttünk rá egy csinos masnit, aztán teltek az évek és szépen belefásultunk a szocialista-realista újságírásba.


Próbálok visszaemlékezni egy-egy Lazics-gondolatra, idézetre, minthogy a könyvtárak nyáron félig vagy egészen lehúzott redőnnyel működnek, de nincs szerencsém. Szinte mindenről írt, de mindig a pillanatnak. Igazi hírlapíró volt. Nem volt hozsannás fajta, de roppant hajlékony tudott lenni. A szavak árnyalatára hiperérzékeny. Bravúrosan oldotta meg a cenzúra által kifogásolt passzusok “hatástalanítását”. Kompromisszum-készsége nem mindennapi volt - de csak akkor és annyit engedett, amennyire éppen szükség volt ahhoz, hogy továbbléphessen.


Egyszer, a hetvenes évek közepén, egy irodalmi mellékletet arra áldoztunk, hogy a szerkesztőségben dolgozók irodalmi ambícióiból kóstolót nyújtsunk az olvasónak. Lazics az utolsó pillanatban adott le néhány karcolatot: erőt vett magán és kihordta magából azt, amit máskor oly természetes nagyvonalúsággal mindegyre elvetélt...


Egy-egy erdélyi körútja után, szinte zsebben hozta haza a soros im (irodalom-művészet melléklet) anyagát. És még akkor is elkötelezett Ifjúmunkásos volt, amikor a rendszerváltás után többszörösen átmentett lap már erősen haldoklott, ki-kihagyott. Te jó ég, és mennyi ismerőse, barátja volt! Mondhatni, az egész erdélyi magyar irodalom, színészet és képzőművészet. A sírban fekvők és a még élők... Azon töprengek, mit szólna a mai író- és művészsüvölvényekhez? Mire menne velük? És itt aztán el is szakad az emlékezés filmje...

2012. június 25., hétfő

Laphalálok

(Az alábbi cikket az ÚMSZ kérte tőlem a tegnapi nap folyamán, miközben papíron való megjelenése utolsó napjaira készült. Igaz, téma megkötésük egyáltalán nem volt, de hát miről is írhattam volna egy halálos ágy mellett?...)



Aki egész életét szerkesztőségek szűkebb vagy lazább kötelékében élte le s pályafutásáról különféle szerkesztőségek nyújtanak bizonylatot, óhatatlanul átél személyesen is egy vagy több laphalált is. Én sem lehettem kivétel.

Az első ilyen „halál”, amely testileg-lelkileg alaposan megrázott, 1989 decemberében következett be, amikor az addig „bombabiztosnak” tudott központi Előre egyik pillanatról a másikra megszűnt létezni. Méghozzá nem attól, mintha ellehetetlenült volna további megjelenése, hanemn egyszerűen a rendszer omlott össze, amelyet kiszolgált és amelynek mindennap megjelenő faliújságja volt.
Ám a pillanat nem csak rombolt, hanem egyben épített is: a fölöslegessé vált napilap kereteiből percek alatt megvethettük főnixmadarunk ágyát, s minden hatalmi beleszólást mellőzve új napilapot avattunk: a Romániai Magyar Szót.
Ami, mellesleg, pont úgy készült, mint „felejthetetlen emlékű” lapelődje, éppen csak az ideológiai iránytűzés és ellenőrzés maradt ki a játékból – legalábbis, nekünk akkor úgy tűnt – , cserében viszont kénytelen volt az ember beszállni egy mind gyorsabban pörgő mókuskerékbe, ami a mindenkori lapkészítés örömét és átkát jelenti.

A sors tizenöt esztendőt szabott ki az RMSZ-nek, ezalatt a lap mindenféle fizikai változásokon ment keresztül – az utolsó hét esztendőben már az interneten is olvasható volt, amitől nem vált ugyan világhálós lappá, csupán a naponta megjelenő papírújság dokumentumaként át lehetett tekinteni a benne foglalt információkat. Ennek tudható be, hogy amikor az új évezred hajnalán, egy terjesztői fizetésképtelenség következtében az újság kinyomtatása papírhiány miatt szünetelni volkt kénytelen, pár napon át csakis az internetes változat jelezte, hogy az RMSZ nem halt meg, csupán hibernál.

Annak idején a digitális tartalmak mifelénk még csak egy meglehetősen szűk réteghez jutottak el – az internethozzáférés korlátozottsága okán -, a pár napos leállást, internet ide vagy oda, a lap megérezte. Semmi nem ment már olyan simán, mint annak előtte. A „gyengélkedés”, a kiszámíthatóság megbicsaklása tovább rontotta az újság ázsióját, ami anyagiakban is egyre inkább megnyilvánult, míg 2005 júliusának végén utol nem érte a laphalál, amelyet immár nem egy rendszer pusztulása váltott ki, hanem a piac „végtelen szabadsága”.

A Bukarestben szerkesztett országos magyar napilapra való igény sokkal erőteljesebb érv és ütőkártya volt annál, hogy az RMSZ halála ne nyisson új utat a folytatáshoz. Igaz, nem másnap, nem is egy hét múlva, de ősszel már a kimúlt napilap romjait maga mögött tudva, elindult az Új Magyar Szó, jelentvén új fejezetet és egyúttal nemzedéket/szemléletet is a bukaresti magyar lapkészítésben. Az ÚMSZ hamarosan ismét internetre került, sőt internetes portált is indított, most pedig napok választják el attól, hogy belátható ideig elbúcsúzzon megszokott papírköntösétől.

Ismét egy laphalál – és mi, újságírók még mindig élünk.
Lapok pedig mindaddig nem halhatnak meg tartósan, amíg vannak, akik feltámasszák, tovább éltessék őket.

Az Új Magyar Szóra most kimondott internetes pályafutás vár. Ez pedig annyiban lehet majd sikeres és nagyközönséghez szóló, amennyiben a társadalmi közegben egyre nagyobb szerephez jut a digitális média.

De ennek az új lapnak a jövőjét nehéz megjósolni. Bukaresti magyar napilapra, meggyőződésem, továbbra is nagy szükség van. Hogy ezt a szükséget ki képes finanszírozni, az az ezutániakból fog kiderülni. Az interneten ugyanis még nagyobb harc dúl az információ elsőségéért, a kattintások szaporításáért. Az internetes sajtó másfajta üzlet – annak olvasásáért botorság pénzt kérni, mint a papírújság esetében. Az az internetes lap, amely csak előfizetésért, pénzért hagyja magát olvashatóvá tenni, előbb-utóbb becsukhatja a boltot. A világhálón annyian és annyiféle csomagolásban kínálják sokszor egy és ugyanazt a hírt, egy-két szó eltéréssel, de legtöbbször ugyanazokkal a melléütésekkel és helyesírási hibákkal, hogy valami nagyon egyénit kell nyújtani ahhoz, hogy egy netes lap híveket toborozzon.

Próbáld meg, ÚMSZ!

Cseke Gábor

2012. június 24., vasárnap

Erdélyi és csángó költészet: Gáldi László


Eredeti családi nevén Göbl (Miskolc, 1910. máj. 20. – 1974. febr. 5. Budapest) – nyelvész, irodalomtörténész, műfordító. Középiskolai tanulmányait Désen kezdte. Apját, Göbl Alajos tanárt Aradra helyezték, így az ottani Róm. Kat. Főgimnáziumban végzett s az érettségi vizsgát a Moise Nicoară Líceumban tette le. Magyar–román–francia szakcsoportból Carlo Tagliavini és Aurélien Sauvageot irányításával a budapesti egyetemen szerzett szakképesítést, majd 1932 és 1935 között állami ösztöndíjasként Párizsban folytatta tanulmányait, miközben az École des Langues Orientales Vivantes főiskola nyelvi lektora. 1938-ban a budapesti egyetem magántanára, 1942-ben az MTA levelező tagjává választották, és kinevezték egyetemi tanárnak Kolozsvárra, ahol 1944-ig tanította a romanisztikát. Később az MTA Nyelvtudományi Intézetének osztályvezetője mint a Petőfi-szótár (Petőfi Sándor életművének szókészlete I. A–F. Bp. 1973) irányítója és A magyar irodalmi nyelv nagyszótára munkatársa. Költőként 1934-ben mutatkozott be a Nyugat "Ismeretlen magyar költők" elnevezésű, tehetségkutató ankétján. Fordításai és tanulmányai mindenekelőtt erdélyi lapokban jelentek meg (Pásztortűz, Erdélyi Lapok, Vasárnap), de francia folyóiratoknak is dolgozott (Revue des Etudes Hongroises).



TÖPRENGÉS HOLT VÍZ FÖLÖTT

Hűvös, naptalan őszi délelőtt,
a holt ér lassan, kéken kanyarog,
szél íjjá már a rőt levélre lőtt,
de még a fürtök furcsán fanyarok,

az öröm mustja sem csordult a présbe
s messzi remény szebb élet óbora...
Talál-e vajjon végső menedékre
fél-tervek, fél-út fáradt kóbora?


NÉVTELEN KÖLTŐK

És írnak verset, óh de mennyien!
Rímeket rónak össze áhítattal
s míg megtelik fiókuk száz irattal
elfut szavuk, mint hab futó vizen.

Nem kellenek ma senkinek dalok,
nincs Pindarosz és néma Tirteusz,
halálszoros örvénye, szirtje húz,
a Líra meghalt, a Líra halott.

S ők mégis írnak! Holdra, fára, fűre
új jelzőt fűznek. Maró-keserűre
mérgezik éltük bűnnel, bajjal, borral.

Sosem boldogok, sosem jóllakottak.
S ha végzetük betelt e hősi sorral:
Sikertemetőn — névtelen halottak.


SZÉNÁSSZEKÉR A NYÁRI ÉJBEN

Vonulnak büszkén, kockásán rakott
sárga szekerek az éj köntösén át,
nem tudni, honnan s nem tudni, hova,
viszik, viszik a szénát...

Mint látomás, mint hóditó falanx,
mennek a rőtes lámpaláng alatt,
mellettük szinte kunyhóvá szorulnak
össze a gőgös, erkélyes falak.

Hallgass egy percre dzsessz az uccasarkon,
tompulj egy percre gyors, kacér beszéd,
mert minden váró, vágyó idegemmel
most meglesem a széna énekét.

Mert minden szálnak minden rezzenésén
él, él e dal s figyelj, felédsüvölt
anyásan-édes, hűvös-biztatón;
a fűlt melegbe küldi ezt a föld.

Vonulnak büszkén, kockásan rakott
sárga szekerek az éj köntösén át,
nem tudni, honnan s nem tudni, hova,
viszik, viszik a szénát...

OLASZOS ALKONY

Most itt a hűvös-bűvös alkonyóra,
most változott az ucca színe át,
hajlik a nap sugara halkulóra
s a fák sötétek, mint a píneák.

Most sző bibor nap kis kocsma fölébe
aranylegyezős lenge glóriát,
átöleli a mámorködös éjbe,
mint tengerparti víg osztériát.

Villák alatt a vézna, tarkarongyos koldus
se fárad útját ríva róni,
de most még ez a kócos, sokporontyos
cigány is pergőszájú lazzaróni.

Két külvárosi lány dalol az estbe,
reményt himzőn az ablakra hajolva,
rebben a dal s a lányok karcsú teste
s ring a bársonyos, bongó barcarolla.

A rádióba sír a vágysepert
szakszofon és reszket a tompa tangó,
s a holdkeltével szembe néz a kert,
mint haláltáncos, hűvös Campo Santo.

AZ EIFFEL-TORONY

Valamikor dacos világcsodának
kúszott a nagy kiállítás egére,
érctagjait pántolta realizmus,
hiú tudósok gőgje. Bús dühére

költőknek, akik messze elkerülték,
mert álmaikba vágott ösztövér
csontvázával s ők mindent odaadtak
borba, lebujba fülledt ösztönér,

csak vers legyen, csak vers, ne a gép, a gépek
fantomhadának páncélhirnöke,
minden volt akkor: siker, eszme, hóbort.
...Ma, hogyha kék az este hűs köde,

csak zord kérdőjel, mert a villanyóra
lila korongja már szivén nem üt,
s a Trocadéro szörnyei szemébe
szikráznak izzó Citroen-betük.

Auteuil felől fekete... s hogyha sápaszt
akácok szélbe borzadó haja,
az égnek roppant, büszke boltivében
a technikának kurta sóhaja.


VÁNDOR A KISVÁROSBAN
Horváth Imrének, baráti kézszorítással

Korzóról jönnek most a párok
s a rozzant konflisok —
rózsa kacag a kirakatban:
ittfeledett titok.
*
Mennyi új lány és mennyi csók
vár itt s az árnyon átoson:
ó folyton küldesz csókokat
a csóktengerbe, városom.
*
Fények emléke les ma rám
s őrzőm egy kis csillagcsoda,
mely ó tornyon pislog s tudom,
ki vándor, — célt nem ér soha.

A SZOMJÚSÁG BALLADÁJA

Bujj bús könyvtárakat, feszitsd szemed s agyad,
hogy végre már szavuk dadogva összevétsék
S mégis mennyi betü mögött csak űr marad
és egyre több a könyv és egyre több a kétség.

Fuss tenger tájon át, légy bujdosó nomád,
faggyasszon gleccser és hömpölygessen a tenger,
lásd kinai, japán, angol s olasz honát,
csak egyre több a távol és egyre több az ember.

Ölelj nőt, szűzt, kacért, madonnát, bajadért
és hidd, hogy egybe sincs számodra furcsa rejtély,
de mégis mennyi csók ajkadhoz sosem ért
és egyre több a nő, akit sosem öleltél.

Imádd az orgonát vagy méla zongorád
zenéjét idd mohón, amit vágyujjad ráfon,
de mégis hány ujabb, szebb ütem illan át
meg-nem-sejtett, ezüstnél ezüstebb fuvolákon.

Járj száz mély templomot s hited legyen konok,
kérd Jézust, Jehovát, Allaht, hogy megsegítsen
s maradnak templomok helyén lomok s romok
és egyre távolabb, távolabb lesz az Isten...

Szerkesztette: Cseke Gábor

(Forrás: A szomjúság balladája. Gáldi László versei. Arad, 1934. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves hozzájárulásával)

2012. június 13., szerda

Erdélyi és csángó költészet: Bögözi Attila


1955. január 28-án született Marosvásárhelyen. 1984-ben újságírásból, majd 2009-ben jogból diplomázott. Szülővárosában él, korábban az Előre, a Romániai Magyar Szó, az Új Magyar Szó marosvásárhelyi tudósítója, később a Vásárhelyi Hírlap szerkesztője. Újságíró, könyvszerkesztő, szenvedélyes Afrika-utazó, úti jegyzeteit folytatásokban a marosvásárhelyi Népújság közölte. Versei a Látó és a Várad szépirodalmi folyóiratokban jelentek meg. 2005-ben a Súrlott Grádics irodalmi kör logójával kiadott Pokol tornáca című kötetében – saját meghatározás szerint – „nem könyvében” (nemkönyv) „nem költő” (nemköltő) „nem versek” (nemversek) írójaként vall önmagáról. Méltatói szerint „nemversei”: talán mégiscsak… (Léphaft Pál rajza)




CSENDÉLET HÓVAL


a csend végtelenbe úszó jégtábláin  
fókahomlokú tél higanyszürke havát     
nyeli mohón a hold zúzmarás fényéből     
akárha elkésett jégkorszak pótolná    
torkig felgyülemlett mély mulasztásait     
eszkimószakállat ereszt a néma fagy   
és semmi perc alatt ajkamra hallgatás   
fjordjait fodrozzák rejtőzködő szavak     
mélyükön harsány hársak hűs harsonája
hangol hajnalt a tollpihés félhomályra 
az égbolt lehámló kékjére akasztott   
öreg hangszer húrjain sápadt fényt penget  
a szél félelem-fehér kételyek metszik    
arcomra a vágy makacs lázadásait   
vajon minden rejtezkedés csak halotti    
maszk mely mögött csecsemőajkán az örök   
semminek céltalan kicsordul a tejút   
és lassan szétfolyik a csend végtelenbe   
úszó jégtábláin hol fókahomlokú     
tél higanyszürke havától fullad a hold   


mellékdal


béklyóba mosta a hólé
a fegyelmezetlen eróziót
csillagjászolból elkötött szavaim
időüllőkön üresen nyerítenek
s mi vagyunk béklyó nélkül
bűnben fogant hitnek
rozsdaidő




NÉGY FUTAM


1. bizonytalanság


állandó lakhelyem
                        ahol élek
a Pokol tornáca
madár sincs ott
                     csak
                           denevérek


ha rád gondolok
                     Nap helyett
örök kárhozat
                     lángjai
virradnak rám
                    és én
                    már azt sem tudom
                    tán
                    egy hete
                    egy hónapja
                    egy éve


hogy láttalak
                   vagy
                   tán 
csak a csillagcsiholó éj
szüleménye volnál –
                   talán csak
                   álmodtalak…


2. elnapolt ünnep


tűnő bizonytalan télből
szökött utánam az ünnep
párás ablakon át
céltalan időből
s kitölt
mint csillagmarta szemgödröket
fény
ha ujjaid fehér remegése
behavazza 
az arcom


lopakodó tüzek
ajkamra tűnnek
még
de az ünnep
nem is a miénk
már
s ez az ünnep
amely megszült
már csak
az én harcom


a kérdés
mint fába vert szög
bennem szorong
hogy tévedni
emberi tény 
s dolog
s ha így igaz
a mindenség méhében zártan
mint fényre a szó
mint éjre
az álom


akkor én 
cirkuszi csúf bohóc
bús csipkefüstben


miért rád vártam 
ha sem mágia
sem átok
sem Isten
nincs
………………..


de én átkozott bolond
égre
fohászt leheltem


s mégis legyőztél
hű ebed 
láncán 
szeretet póráza 
fegyelmez
pokol tornáca
ez
a kényszerű pálya


s e fölszarvazott ünnep
ugye
       ugye
ez a máglya


3. majd


hány reggel
hiányol
s hány nappal 
üressége
idéz
és az őszinte szó
játszóterein
hol
örökre elnapolt
tán 
az ünnep
hány éjszaka
álmatlansága
büntet


türelem tornác
küszöbén
a sorsnak
ÉV-életed
csak
szédület
fájdalmak akváriumában
meddig lehet 
még
élni


nélküled


4. tétova feltámadás


fájdalmak
s boldog percek


szűnnek


ősz lobban közénk


újra


készül az ünnep


tipegő
topogó
apró kételyek
mint késen 
az él
közénk állnak
s lettem
mi voltam egykor
örökbe fogadott 
gyermeke
a halálnak


téged


csillaghoz
fényénél 
hűtlenebb


én


apró kutyádnál
hűbb ebed


egy kicsit
magadért
picinykét
értem
annyi módon
kértem


légy enyém
magadtól
végre


pörögj fel
mint a hullócsillag
rozsdálló
őszi égre


légy enyém
akár 
a holnap


rejts magadba
mint hajnal
a holdat


látod
hogy megsuhint
a képzelet
de őszintébben
ennél
nem lehet
csak
rabolni
vagy
gyilkolni


s e mohó űrben
mely felfal
végül
szárnyasulva
mint legyek


a versben


hol tétova
feltámadás készül
mondd
gyilkos
én legyek


ki heveny konstanciánál
mindig erősebb
hadd legyek
én
a gyenge


ez egyszer 
erős eb


és marjak
belőled
magamnak
olyan falatot
hogy torkomon 
ragadjon
a kétely
s érezzem
végre
hogy veled
magam vagyok


ez az a pillanat mikor


fájdalmak
s boldog percek


szűnnek
ősz lobban közénk


újra


készül az ünnep




VERSET LYUKASZT A KALAUZ
 József Attilára emlékezve

állj bús poéta állj odább
ne sár-teke-tóriázz
itt e komor korú földön
azért arra jól vigyázz
mindenség-szürke nagykabát
hol lesz ha lesz a versed
amiben majd az angyalok
lelkedhez melegednek
szemedbe néz a végtelen
összetört tükörképe
arcod halom fazékcserép
nem tudom lelked ép-e
tekintetedben megvakult
tejutak régmúlt fénye
lassan indulni kellene
nem tudom te vagy én-e
végzetes vonat visz feléd
másodosztályú csenddel
kattog fapados életem
legalább felét csend el
jegyem úgysem szól messzire
fülkét sem váltok másra
átszállás nélkül érkezem
a vég végállomásra
hagyd ezt a percnyi létezést
belépőd van a mennybe
verset lyukaszt a kalauz
a mindenségbe menj be
vár már bolygók és csillagok,
kozmikus társasága
más lépték halál születés
más ág a semmi ága
állj bús poéta állj odább
nincs itt már semmi dolgod
legyőz vers nemlét tér idő
sohasem leszel boldog



Szembenézés az "ördöggel"?



Gondolatok egy öngyilkosságokról szóló tanulmánykötet kapcsán

Két évtizedes kitartó vizsgálódás és búvárkodás után, a jeles szerzőpár: a pécsi Vadas Gyula szociológus és a csíkszeredai dr. Veress Albert pszichiáter, annyi megismételt részfelmérés és résztanulmány után, végre többé-kevésbé összefüggő, a kérdéskört több irányból és különféle szinteken feszegető szintézisét nyújtja az elemzett témának: az öngyilkosságoknak és mai társadalmi kihatásaiknak, illetve visszaszorításuk orvosi és társadalmi esélyeinek. Az ördög cimborája. A felcsíki öngyilkosságokon túl... (Státus Kiadó, Csíkszereda, 2012) című tanulmánykötetük eszembe juttatja azokat az éveket, amikor a még éppen csak úttörőként beindított kutatásuk első eredményeivel a Romániai Magyar Szónál kopogtattak, s szándékuk szerencsésen találkozott a szerkesztői szándékkal: az életüket önkezükkel eldobók problematikája, oly hosszú időn át tartó elhallgatás, szőnyeg alá söprés vagy egyszerűen hamisítás után, végre vita és elemzés tárgya lehetett - éppen azért, hogy szembenézhessünk vele.
A szerzőpár azóta - a múlt század kilencvenes éveitől kezdve - többször is megteremtette magának, anélkül, hogy ezt valaki hivatalból leosztotta volna a számukra, a tudományos lehetőséget, a hozzá szükséges eszközökkel együtt, hogy mindenek előtt a csíki (székelyföldi) öngyilkossági statisztikák mögé nézve, elkövetési módok, motivációk, öröklődések, kihatások stb. figyelembe vételével a tendenciák mögé nézhessen és mind a terápiában, mind a megelőzésben konkrét fogódzókat nyújthasson. Ebből a szempontból dicséretes a törekvésük, hogy nem csupán "megélhetési kutatókként", hanem aktív, a társadalmi cselekvésre visszaható szerepet vállaltak fel, annak a kockázatával együtt, hogy esetleg tévedhetnek is.
Mostani tanulmánygyűjteményük, amelynek érdemi bemutatására a napokban, az V. Román–Magyar Pszichiátriai Konferencián kerül sor Csíksomlyón (június 21-23-a között), nem kevesebbet tűzött maga elé, mint azt, hogy az időben megismételt, tovább fejlesztett, sőt a nemzetközi vonatkozásokat és összehasonlításokat is figyelembe vevő vizsgálatok fényében megfogalmazhassák a szentenciát, amely igazolhatja vagy éppen hogy megcáfolhatja azt a sokat hangoztatott közhiedelmet - amelyhez olykor a látszat is szolgáltat némi muníciót - , miszerint a magyar öngyilkos nemzet.
Mindaddig nincs is baj a kréta körül, amíg a tények beszélnek és a szerzők értelmeznek. Még az is elnézhető, hogy bizonyos esetekben a felmérési módszerek eléggé nehézkesek, a mintavételek sok helyütt nem elég reprezentatívak, a következtetések nem mutatnak túl messzire. Ám ha mozaikként képzeljük el s fogadjuk is el a szerzők által felmutatott, időben más-más síkot leképező valóságszeletet, akkor eredményesebben közelíthetünk ahhoz az állapothoz, amelyben a fő kérdésre adandó válaszok is némi kockázattal ugyan, de megfogalmazhatók. A kérdés csak az, hogy a társadalmi mozgástér megváltoztatásának felvázolásában meddig megyünk-mehetünk el.
Az ördöggel való effajta cimborálás, mint amilyen az öngyilkosság, gyakorlata és időnként-helyenként fejét felütő divatja mindig foglalkoztatta az emberiséget, s nem csupán abban a régióban, ahol élünk. Ennek ellenére, máig nem alakultak ki, nem tisztultak le azok a mechanizmusok, amikkel az életből való - amúgy természetes - eltávozásnak a váratlan, ellenőrizhetetlen és szeszélyesen önkényes útját - ellenőrizni és úgy-ahogy kezelni tudjuk. A szerzők igyekeztek térben és időben perspektivikus mélyfúrást készíteni a jelenség kezeléséről és a jelen felé haladása evolúciójáról. Megállapítják: a suicid-magatartás és gyakorlat szakaszos felerősödése vagy visszaszorulása a körülmények és az okok szövevényhálója egymásra hatásának a függvénye, s gyakorlatilag ugyanazzal a társadalmi elutasítással bélyegződik meg szinte egész Európában. Természetesen, a különbségekre is oda kell figyelni. Ilyen értelemben, bármennyire hozzávetőleges értékeket elemezhetünk akár ma is az öngyilkos magatartásról a Kárpát-medencében, a vizsgálódások során kitetszik, hogy például az erdélyi társadalom magyar közegében ez a praktika hangsúlyozottabban "divatozik". S látszólag marad a kérdés: akkor tehát öngyilkos nemzet-e a magyar?
Miért foglalkoztatja ennyire következetesen a pszichiátriát, a szociológiát az életnek egy ilyen sajnálatosan tragikus, de kiiktathatatlan árnyoldala? Talán van rá megfelelő gyógymódja? Esetleg a társadalomtól vár behatóbb odafigyelést és törődést e társadalmilag káros jelenség visszaszorításában? Mindkettőre igennel és nemmel is egyformán válaszolhatnánk. De az igazi válasz maga a tanulmánykötet.
A témához nyúló szakember két malomkő között őrlődik, amennyiben felvállalja az öngyilkosságokkal való foglalkozás ódiumát. Vagy ottmarad a kezében a téma, és egyedül kell boldogulnia vele - hiszen a potenciális öngyilkosok számos esetben, anélkül hogy tudnák, ideig-óráig ott lehetnek a pszichiátriai osztályok kezelőiben -, egyedül viszont nem sokra megy, hiszen az orvosi kezelés képtelen kihatni a veszélyeztetett egyén társadalmi viszonyaira, elkeseredésének környezeti tényezőire, az igen sokszor szakadozott vagy éppen teljességgel hiányzó védőhálóra; vagy pedig, szakemberként is gondol egy nagyot és széles fronton elképzelt össztársadalmi cselekvéssel, a jól működő több generációs nagycsaládok gyakorlatához való visszavezetéssel, egy közösség-orientált, egymásra figyelő, a természeti életmódhoz visszataláló, szeretetteljes és szerethető társadalom szorgalmazásával kívánja minimálisra csökkenteni az "ördögi befolyást".
Létezik a könyvben egy fejezet (A többnemzedékes nagycsalád, avagy a nemzeti bajok megelőzése), melyben ez utóbbi gondolatok szélesen kifejtve, ideologikus megközelítésben is fontos helyet kapnak. Nem tisztünk e helyütt vitatni az elképzelés érvényességét és helyességét, azt viszont bizton állíthatjuk, hogy a felvázolt társadalmi modell legalább olyan bonyodalmakat és buktatókat jelent, ha megvalósításra kerülne a sor, mint az osztálynélküli társadalom elvének a szemünk előtt és nemzedékek életén kitörölhetetlen, negatív nyomokat hagyó gyakorlatba ültetése. A szerzők kimutatják, hogy a történelemben felgyorsuló gazdasági-társadalmi fejlődési tendenciák kedvezőtlenül befolyásolták az egyén lelki tűrőképességét, felkorbácsolták az öngyilkossági vágyat. Ha ez így van, s miért ne lenne?, úgy egy ideologikusan elképzelt társadalmi modell frontális rákényszerítése a létező valóságra - legyen az bármilyen ellentmondásos, káros és emberellenes - éppen olyan feszültségekkel, lelki traumákkal, frusztrációval és a pszichiátriából jól ismert tünetekkel jár, mint a tanulmány által elítélt urbanizáció vagy fogyasztói társadalmak globalizálódása.
Az értékes tanulmánygyűjtemény amúgy éppen gazdag dokumentációs és tényanyagával győz meg arról, hogy az emberiség öngyilkos magatartása szerencsére nincs összefüggésben a nemzeti karakterrel - ahogy a közhiedelemben ez rögzült, azáltal is, hogy pl. a magyart számos esetben öngyilkos népnek titulálják, de nem csak őt -, ami nem jelenti azt, hogy egy népesség keretén belül ne állnának be olyan társadalmi körülmények, amelyekben a suicid magatartás multiplikálódik, már-már "fertőző" minták révén terjed. El kell fogadnunk, hogy az öngyilkosság mint jelenség az élet velejárója, s leküzdésében, visszaszorításában minden, érte felelős tényezőnek megvan a maga sajátos feladata, felelőssége. A könyv nagyon sok tényezőjét és megközelítési módját tárta fel annak a jelenségnek, amelytől különben mindenki borzong, s amely annyi személyes tragédiára próbál fátylat borítani. Jó jel, hogy bemutatására és vitára bocsátására egy jól bejáratott, román–magyar vegyes szakemberfórumon kerül sor. Kizárólagos nemzeti vizsgálódásoknál jóval többet ér az, s az "ördöggel" való szembenézés szintén esélyesebb talán, ha közben az összefogás és a közös cselekvés útjait is megkeressük.

Cseke Gábor

(A tanulmányt az ÚMSZ Kisebbségben mellékletébe szántam)

2012. június 9., szombat

Erdélyi és csángó költészet: Földes Zoltán


Földes Zoltán (sz. Csíksomlyó, 1884. okt. 15. – mh. 1956. júl. 28., Budajenő) elbeszélő, tankönyvíró. Csíksomlyón tanítói oklevelet, Kolozsvárt jogi doktorátust szerzett, tanító lett. Már az I. világháború előtt több verskötete jelent meg. A Hírnök, Pásztortűz, Vasárnap, Új Cimbora, Jóbarát, Erdélyi Tudósító munkatársa, 1929–30-ban Angyalkert (később Erdélyi Kis Pajtás) c. gyermekújságot adott ki. Gyermekek számára írt köszöntőköny­vet (Kv. 1923) és iskolai használatra elkészítette Maros–Torda vármegye földrajzát (Kv. 1923). A népiskolák IV–VIII. osztályai számára szerkesztett magyar olvasókönyveit (1928−37) a kat. elemi iskolákban használták, a VI–VII. osztályok számára egészségtant írt (1931). Szépprózai írásgyűjteménye Az endrédi leányvásár és más elbeszélések (Kv. 1928); újabb versei Szívvel (Szováta, 1928) c. alatt jelentek meg; falusi históriája Az elveszett leány (Kv. 1928). 




TÖRTÉNET


Midőn oltár elébe állt
A lányka könnyezett
S mosolygó arccal  mondta el
Mégis a szeretet,
A vőlegény nem tudta, de 
Helyette tudta más, 
Hogy, Istennél, kit illet-e 
Szerelmi vallomás! . . .




A KIS ELIZ


A kis Eliz a kertbe ment
S egy virágot leszakított.
„Fáj neked ez?. . ," Kérdé a lány;
Felelt a kis virág: "Titok ! . . ."


— Férjhez adták a kis Elizt 
S kérdezték tőle, hogy : szeret ? 
„Igen." Felelt reá a lány, — 
De szeméből könycsepp eredt...




A LEGIFJABB DON JUAN


Múzeumba megy tanulni 
A legifjabb Don Juan. 
A tudásvágy űzi-hajtja; 
Nem kell néki már a lány.


Felfogadta nagykeményen:
Többé lánnyal nem beszél; 
Lehet tőle szőke, barna . . . 
Csak a tudománynak él!


(Meglátjátok éjjel-nappal 
Bújja majd a könyveket, — 
S a könyvtárból, múzeumból 
Őt kivájni — nem lehet!)


. . . Nos, hát mutogatja buzgón 
A szép gyűjteményt az őr: 
,.ltt egy urna   — benne hamvak, 
Ott meg egy ősrégi tőr.


Ez volt egyik, mely kioltá
A nagy Cézár életét . . .
— Egy kard . . . Gordius csomóját
Sándor ezzel vágta szét . . .


Ott meg ... itt ni!... Kérem ássan 
Itten minden oly csodás!" . . . 
— Hejh, de nem figyel Juan rá, 
Megszűnt immár a varázs.


A terem más oldalára 
Untalan tekintget át: 
Egy mosolygó képű lányka 
Nézeget egy múmiát.


Juant kezdi érdekelni — 
Hajh, de nem a — múmia! . . .
 . . . Borravaló ... és az  őrnek 
El kell onnan múlnia!


„Szép kisasszony," — szól Juan  most 
S a szemében tűz ragyog. 
"Vezetőre nincs-e szükség ? 
A kalauz én vagyok."


—  S Don Juan megint a régi, 
Könyvet, esküt elfeled; 
„Örök" szerelemre lobban 
S csapja megint a szelet . . .




A VIRÁGÁRUS LEÁNY


Nagyvárosi utcasarkon 
Édes, kicsi lányka állott. 
A nyakában kosár függött: 
Úgy árulta a virágot.


Egyszer aztán a kis édes 
Eltűnt onnan — mindörökre . 
Pedig bizony beteg sem volt, 
Sem sirhalom el nem födte.


Idők multán, hetek teltén 
Egyszer aztán újra láttam, 
Cifra, selymes, szép ruhában, 
Bűvös éjjű kávéházban.


Szebb is volt most, s bájolóbb is, 
S mégis könnyeztem miatta, 
Hogy utolsó virágszálát: 
Liliomát is eladta . . .


(Forrás: Földes Zoltán: Versek. Benkő Lászlkó kollégiumi nyomdája, Kézdivásárhely. Lelőhely: csíkszeredai  Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)

2012. június 6., szerda

Erdélyi és csángó költészet: Eszteró István


Született Végváron (Temes m.) 1941. március 19-én. Önvallomásából: "Szüleim, István és Zsófia 17 hektáron gazdálkodó földművesek, kulákok, később, a gazdaságuk szocialista felszámolása után gyári munkások Temesváron, ahová költöztünk. Szülőfalumban végeztem el az I-IV. osztályt, ezután Gátalján és Temesváron folytattam tanulmányaim román tannyelvű iskolákban, abból a szülői meggondolásból, hogy ekképpen szebb jövőnek nézhetek elébe. Román középiskolába viszont nem vettek fel, így szerencsémre, ha nem is zökkenő mentesen, visszakerülhettem anyanyelvi közegembe. Temesváron érettségiztem, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szereztem magyartanári diplomát, 1965-ben. Ettől kezdve magyar nyelvet és irodalmat tanítottam Újtusnádon, Resicabányán, Temesrékáson, Bodófalván, Végváron. Utolsó munkahelyem több mint tíz évig a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum volt." * Verseskönyvei a temesvári Facla Kiadó (Üveges, 1983), az aradi Irodalmi Jelen Könyvek (Gondolatok a hölgytárban, 2004; Egy könnyű garni, 2005; Concertino c. kétnyelvű kötet, 2007.) és az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó (Nirvána gombostűje, 2009.) gondozásában jelentek meg. Tagja a Romániai Írószövetségnek, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.


Versmondó
Mátray Lászlónak

A tér megborzong, ha ajkadról
áramlani kezdnek a hangok,
megfeledkezve már mindenről
csak ringatsz, rengetsz száz harangot,

minden szónál, mondatnál másképp
feszül meg és ernyed el az ideg,
tavaszba nyílik egy, de árnya
hókristályokká lehelve zizeg,

mintha néhány hangszínbe sirül
minden volt érzelem és gondolat,
világ végén milliárd sornyit
ki egy fennmaradt versbe oltogat

Homérosztól máig világló
emlékezettel, hogy achájok
szeméről szavanként ritkuló
ködökben röppen fel a hályog,

akárha víg Anakreóntól
Vitézig egy kortynyi bordal elég
öblíteni gyöngyöző örömöt
vagy bánatot, mikor házunk leég,

és elmúlást, Omar Khajjánnal
pohárt koccintva lázzal össze,
feledni mámorok hevében
elég a szilaj vágyak öble,

úgy zeng szavad, vagy mennydörögve
kong ércesen, mint félrevert harang,
akárha legutolsó versben
hajózik együtt nagy és kis kaland.


Szó hercege


Lakj pörgő porszem kéklő szigetén,
hol alkonyba fut ezer délután
verssorba fűzött hangulat egén
hajnalba váltva gyors egymásután.

Lakásod legyen búvó pillanat,
hópelyhek táncán fehér menedék,
kristályablakon kósza pirkadat
derítsen szívre hangtalan zenét.

Lakásod legyen dalok dallama,
mely csöndre szőtte mohaszőnyegét,
hol gondolat kecsesen hajlana,
ha szó hercege kéri a kezét.

Lakjál a tisztás fűszála tövén,
fejed fölé mely szédülten lobog,
s ha töri, zúzza vaddisznó, bölény,
eléghet véled, mint a verssorok.


Ihlettől ihletig

Röpke sugallat szétporló planétái között érsz
botladozó, csonkult ceruzáddal a kétes egészhez,
tán a nagy Isten is így ül csillagokat huzigálva
gyűrt felhőgomolyok közt íróasztala lapján,
míg nemesebb nem akad kéznél pazarul beragyogni
bár egy elektron méretű bolygó pillanatát is,
merre halandók bólogató, kábult tömegével
rándul a reggeli járat villamosokkal a térre,
és csenevész kertekben műgonddal gügye kertész
ágyást ró sebesen hűlt bolygónak talajába
szórva esetleg alkony után is homloka gyöngyét,
hátha seszínű törpe virága kigyúlna pirosra,

…ily csoda, persze, valószínűbb teleholdnál,
mely kifehérült lelkét hajtja kacéran az ágra:
fodrain átüt harmatozó csöpp csokra pirulva,
nem láthatja meg ő sem az arcot túl a Tejúton
pezsgő tűzitalát kavarintó égi kupától,
ámbár sejti, a porka göröngyét mennyei ihlet
készti ragyogni derűvel, s épp nem semmi a káoszt
Isten partnereként így átrendezni világgá.

József Attila üdvözlése



Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
s mind ember, mert az egyre kevesebb…”
J.A.

Ahogyan egykoron Thomas Mannt kérted,
halkan lépkedve járulunk elébed
gyermekek, ifjak és őszülő vének,
serdülő, repeső, kérges remények
hallgatni szavadat mindannyian,
befagyott búbánat hogyha rian…
ülnénk mi melléd, ha ring a Tatár,
bámulva mi mindent ringat az ár,
paprikát, zöldet és almát és dinnyét,
szerelem fényét mindenségen innét,
s túl, midőn ágakból szőtt erezet
táplálni kezdi a tág tereket,
nevetnénk magunkat mint elefántot,
amely nagy fülével emberré vált ott,
vagy csak épp megkérnénk, hogy velünk hallgasd,
elveszett agancsért mint sír a szarvas,
faggatnánk: rút éj világot hazához
lel-e nappalként ölelni magához,
kinek a nevében kéri a nemzet
áldását, aki csak háborút nemzett,
sóváran mi végre bérli a kozmoszt,
aki szakadásra másikat hoz most,
hazugság meddig lesz igaz szegénynek,
amit nyakába varrtak a kevélyek.
Kérnénk, kezedet helyezd homlokunkra,
viszállyal szégyen ne gyűljön bajunkra,
törjél lelken be minden kirakatot,
melynek bordáin ördög csúszkálhatott,
minden időben szíveddel szeressünk,
mintha előtte hét napig nem ettünk,
áldásod nyújtva szólíts a nevemen,
szálljon arcunkra szellem és szerelem,
s mint ki szűzi pőrén fizetett hittel,
világ világán maradj velünk hittel.

2005.

Bartók szülőhelye körül

Mondják, hogy született zenétlen tájon,
kiben a mindenség zenélhet fájón,

bérelt ház fogadta, bérbe fényes eget
hajtott fölé Isten, zongorafedelet,

legyen csillagokkal tele a lanka,
merre nádassal bujdokol Aranka,

ahol századokból virágzó balladák
lengetik szirmaik kivérző harmatát,

merre ütőhangszer élesen csattan
embert emésztő háborús iszapban,

amikor léleknek hegedűsikolyát
elnyomja fűrészhang, reccsenő csigolyák,

döngjön visszhangzó csűrök koncertterme,
mikor a jóság átkozódik benne,

mert hol a borzalom nászünnepet ület,
pogány villámlással csap be a feszület…

törékeny derűnek, mint székely este
csendjét a földön hiába kereste,

csikorgó boltozat, üstdob egyetemes
szívdobbanására sírta: szeress, szeress,
játszotta egyre átlátszóbb kezekkel
azt, ami halálon túl sem ereszt el,

mert sok adatik keserves hazából,
annak, ki reményt visszafele számol

Mondják, hogy aszkéta, Kőrösi Csoma, szent,
kilenc szarvasokkal ki végtelenbe ment,

nyomán népdalok szárnyalnak, kolindák
körül lebegő piros szederindák,

mondják, ha tisztaság szemében izzik,
hóvirág gyökere terjed a szívig,

ahol világra jött, zenétlen tájon,
kiben a mindenség zenélhet fájón.

2006.



A Föld, a Múzsa

Tebenned bízott eleitől fogva,
mikor betűk se voltanak egyébként,
az ágyékát, hogy írnád át vadonba,
s kezedből szökne égre keble hegyként.

Most tündököl, Uram, az alkotásod,
s a Föld, a Múzsa nap mint nap szerelmet:
bokor, fű, tenger – kék egű képmásod,
olajfoltos szivárványokba lenget.

Formálhatsz szőke napsütést, folyókat,
mik hűtlenségtől percekig megóvnak,
teremtesz újra újabb perfidet,

bujálkodót, ki pezsdíti a véred,
magad is érte százszor elcseréled –,
amíg igaznak végül elhitet.



Újszülött unokáknak

I.
álmod a kusza
időtlenség folyamát
keresztülúszta

II.
hangod a méhnek
szent univerzumából
visszhangzó ének

III.
lámpa fényébe
fogódzik párás szemed
perce, fényéve

IV.
hangkavalkádból
fülecskéd egy szívritmust
ismer akárhol

V.
sírás a nyelved,
amely volt édenből még
visszaperelhet

VI.
diónyi öklöd
szorítja a világot,
hiszen öröklöd

VII.
mozdulatodra
szétnyílik a pólya és
tengerek fodra

VIII.
levegőn talpad
piros nyomot taposva
felfelé kaptat

IX.
alig van múltad,
fürkésszük a mosolyod,
kitől tanultad

X.
amikor alszol,
kisimul a mindenség
ránca az arcon