2012. június 13., szerda

Erdélyi és csángó költészet: Bögözi Attila


1955. január 28-án született Marosvásárhelyen. 1984-ben újságírásból, majd 2009-ben jogból diplomázott. Szülővárosában él, korábban az Előre, a Romániai Magyar Szó, az Új Magyar Szó marosvásárhelyi tudósítója, később a Vásárhelyi Hírlap szerkesztője. Újságíró, könyvszerkesztő, szenvedélyes Afrika-utazó, úti jegyzeteit folytatásokban a marosvásárhelyi Népújság közölte. Versei a Látó és a Várad szépirodalmi folyóiratokban jelentek meg. 2005-ben a Súrlott Grádics irodalmi kör logójával kiadott Pokol tornáca című kötetében – saját meghatározás szerint – „nem könyvében” (nemkönyv) „nem költő” (nemköltő) „nem versek” (nemversek) írójaként vall önmagáról. Méltatói szerint „nemversei”: talán mégiscsak… (Léphaft Pál rajza)




CSENDÉLET HÓVAL


a csend végtelenbe úszó jégtábláin  
fókahomlokú tél higanyszürke havát     
nyeli mohón a hold zúzmarás fényéből     
akárha elkésett jégkorszak pótolná    
torkig felgyülemlett mély mulasztásait     
eszkimószakállat ereszt a néma fagy   
és semmi perc alatt ajkamra hallgatás   
fjordjait fodrozzák rejtőzködő szavak     
mélyükön harsány hársak hűs harsonája
hangol hajnalt a tollpihés félhomályra 
az égbolt lehámló kékjére akasztott   
öreg hangszer húrjain sápadt fényt penget  
a szél félelem-fehér kételyek metszik    
arcomra a vágy makacs lázadásait   
vajon minden rejtezkedés csak halotti    
maszk mely mögött csecsemőajkán az örök   
semminek céltalan kicsordul a tejút   
és lassan szétfolyik a csend végtelenbe   
úszó jégtábláin hol fókahomlokú     
tél higanyszürke havától fullad a hold   


mellékdal


béklyóba mosta a hólé
a fegyelmezetlen eróziót
csillagjászolból elkötött szavaim
időüllőkön üresen nyerítenek
s mi vagyunk béklyó nélkül
bűnben fogant hitnek
rozsdaidő




NÉGY FUTAM


1. bizonytalanság


állandó lakhelyem
                        ahol élek
a Pokol tornáca
madár sincs ott
                     csak
                           denevérek


ha rád gondolok
                     Nap helyett
örök kárhozat
                     lángjai
virradnak rám
                    és én
                    már azt sem tudom
                    tán
                    egy hete
                    egy hónapja
                    egy éve


hogy láttalak
                   vagy
                   tán 
csak a csillagcsiholó éj
szüleménye volnál –
                   talán csak
                   álmodtalak…


2. elnapolt ünnep


tűnő bizonytalan télből
szökött utánam az ünnep
párás ablakon át
céltalan időből
s kitölt
mint csillagmarta szemgödröket
fény
ha ujjaid fehér remegése
behavazza 
az arcom


lopakodó tüzek
ajkamra tűnnek
még
de az ünnep
nem is a miénk
már
s ez az ünnep
amely megszült
már csak
az én harcom


a kérdés
mint fába vert szög
bennem szorong
hogy tévedni
emberi tény 
s dolog
s ha így igaz
a mindenség méhében zártan
mint fényre a szó
mint éjre
az álom


akkor én 
cirkuszi csúf bohóc
bús csipkefüstben


miért rád vártam 
ha sem mágia
sem átok
sem Isten
nincs
………………..


de én átkozott bolond
égre
fohászt leheltem


s mégis legyőztél
hű ebed 
láncán 
szeretet póráza 
fegyelmez
pokol tornáca
ez
a kényszerű pálya


s e fölszarvazott ünnep
ugye
       ugye
ez a máglya


3. majd


hány reggel
hiányol
s hány nappal 
üressége
idéz
és az őszinte szó
játszóterein
hol
örökre elnapolt
tán 
az ünnep
hány éjszaka
álmatlansága
büntet


türelem tornác
küszöbén
a sorsnak
ÉV-életed
csak
szédület
fájdalmak akváriumában
meddig lehet 
még
élni


nélküled


4. tétova feltámadás


fájdalmak
s boldog percek


szűnnek


ősz lobban közénk


újra


készül az ünnep


tipegő
topogó
apró kételyek
mint késen 
az él
közénk állnak
s lettem
mi voltam egykor
örökbe fogadott 
gyermeke
a halálnak


téged


csillaghoz
fényénél 
hűtlenebb


én


apró kutyádnál
hűbb ebed


egy kicsit
magadért
picinykét
értem
annyi módon
kértem


légy enyém
magadtól
végre


pörögj fel
mint a hullócsillag
rozsdálló
őszi égre


légy enyém
akár 
a holnap


rejts magadba
mint hajnal
a holdat


látod
hogy megsuhint
a képzelet
de őszintébben
ennél
nem lehet
csak
rabolni
vagy
gyilkolni


s e mohó űrben
mely felfal
végül
szárnyasulva
mint legyek


a versben


hol tétova
feltámadás készül
mondd
gyilkos
én legyek


ki heveny konstanciánál
mindig erősebb
hadd legyek
én
a gyenge


ez egyszer 
erős eb


és marjak
belőled
magamnak
olyan falatot
hogy torkomon 
ragadjon
a kétely
s érezzem
végre
hogy veled
magam vagyok


ez az a pillanat mikor


fájdalmak
s boldog percek


szűnnek
ősz lobban közénk


újra


készül az ünnep




VERSET LYUKASZT A KALAUZ
 József Attilára emlékezve

állj bús poéta állj odább
ne sár-teke-tóriázz
itt e komor korú földön
azért arra jól vigyázz
mindenség-szürke nagykabát
hol lesz ha lesz a versed
amiben majd az angyalok
lelkedhez melegednek
szemedbe néz a végtelen
összetört tükörképe
arcod halom fazékcserép
nem tudom lelked ép-e
tekintetedben megvakult
tejutak régmúlt fénye
lassan indulni kellene
nem tudom te vagy én-e
végzetes vonat visz feléd
másodosztályú csenddel
kattog fapados életem
legalább felét csend el
jegyem úgysem szól messzire
fülkét sem váltok másra
átszállás nélkül érkezem
a vég végállomásra
hagyd ezt a percnyi létezést
belépőd van a mennybe
verset lyukaszt a kalauz
a mindenségbe menj be
vár már bolygók és csillagok,
kozmikus társasága
más lépték halál születés
más ág a semmi ága
állj bús poéta állj odább
nincs itt már semmi dolgod
legyőz vers nemlét tér idő
sohasem leszel boldog







ÖZÖNVÍZ


térdig 
derékig
mellig 
ér 
a víz


még élek


s ereimben 
vad lázadás nyargal
lelkemben tengerré nőtt
a bűnhődés
elébb mint 
rám lobban a hajnal


mikor 
térdig 
derékig
mellig
s aztán torkig
ér 
a víz


lásd hát Uram
arcom íjjá feszülő vonásait
mert az ítélet lehet a Tiéd
de megfulladni Érted
az én harcom


sámán idők 
hitt hitét keresve
maradok
hitetlen időbe
jelként eltemetve


mily egyszerű kimondani
hát akkor holnap
vége
fölpörgök
mint hullócsillag
rozsdálló őszi égre
a nagy rendező
a végszót kéri
nem lenni többet
szánj meg szánj meg
ó Mári néni
ki vagy ki voltál
pogány oltár


s tedd
mert teheted
mi bűnben fogant
s mit eltakar
bár nem akar
a hant e vers
többé ne legyen


mert többé nem kell
e bohóc jelmez
nem kell a hit
mely fegyelmez


tulajdonképpen
nem kell semmi
semmi sem kell
csak feledni


s holnap
mikor
a sötétség torkát
elmetszi 
könnyű napfény
lázadó remények
lángoló feje
hulljon háborgó
habokba


s fulladjak meg


mielőtt sápadt
tengelye körül
a szó
megfordul
ajkamon
hogy
az utolsó 
szó jogán
Uram 


megbocsássalak




VIKTÓRIA-MÁRIA


hajnali hat van


tartalmuktól megfosztott 
szavak virradnak ajkadra
s a rád riadó fény
szétszaggat 
minden ölelést
a szoba faláról
arcodra málló
félhomályban
csörömpölve hull öledbe
az utolsó szeretkezés
tekinteted
halotti maszk
tudom
onnan is kilakoltatsz
ha ereidben a vágy
ősz tüzért lobban


hajnali hat van


az elmúlás szemgödrei mögül 
még egyszer rám tekint
a sötétség
s e céltalan időben
már csak magamnak
mondom


Viktória-Mária


szeretném belakni veled
a remény gyerekszobáit
de lám
a hajnali látóhatár vonalán
egyensúlyozó lelkiismeret
sem lehetek
lemondom hát
ezt az ünnepet is
mint annyi másat
rendre
s a magány
ez újabb
albérletéből
visszaköltözök


a csendbe




HÚSVÉTKOR FÉNYBEN


virrad 
a  hajnal  fénypallósa 
fullatag sötétre sújt
s míg kék selymét szövi 
az égnek a rorate harangszó
súlyos léptekkel döngöli 
földbe nehéz szagát az éjnek
a város ébredő zaja


a gond még szundít lelkem mélyén
álmosan hunyorg a szó is ajkamon
vak pocsolyákban vacogó 
lámpafények tapicskolnak
a háztetőkön puhaléptű füst oson
vajon mi olyan különös ezen a hajnalon
mikor még minden olyan bizonytalan
mint pince mélyén szétgomolygó 
fonala a félhomálynak
akár az ismeretlen titokzatos ölelése
vajon mi olyan különös 


Verbum caro panem verum
Verbo carnem efficit…
felzeng a himnusz telíti lelkem
egy perc és minden megváltozik
ágak hegyén fakad új üzenet
az idő harmatos szirmairól 
fénypihe pilinkél
s a testté lett ige szelíden felragyog 
hitet szomjazó ajkamon


ELLEN SZENT GYÖRGY-LEGENDA
szonett-fűzérszerűen  elverselve

Mottó: nyeregbe pattant és elvágtatott – 
          a szélrózsa minden irányába.


1.
Lenhajú hajnal: a lét, ha cseppen – 
Fénysuhintású kamasz pirkadat 
Csobban egy izzó kis harmatcseppben.
Vének mondják: ki mint vet, úgy arat.


Nem volt se szent, se György, se hős lovag,
Nem ölt ő se hitetlent, se sárkányt,
Mégis, mindennap hadba szállt egy agg
Lovon, s kit ért, mind kardhegyre hányt – 


Álmában, hol roppant csatákba járt,
S hitte, hogy az ellenbe tett kárt,
Pedig csak napszámban kórót vágott.


De mint meglátott egy-egy régi hantot,
Desperata ferro! – így kurjantott,
Mint aki váltott már meg világot.


2.
Mint aki váltott már meg világot,
Mire a nap delelőre hágott
A Bekecs felől, honnan boldogan,
Csavargó, vad szél épp felé rohan


Völgybe terelve mélyzöld illatát
A nyárnak, hol tacskó füst illan át
A berken, s elszáll, mint szikra, üllőn.
Víg pára hasal a Kis-Küküllőn.


Vasra föl! Sújt sarló, s kóró hull
Katánggal küzd a bajnok, konokul,
S vág a világban súlyos rendet,


A vén Rhédey kastély is menten
Belerebben. De jaj, mit teremtett
Széthull: – Mily galádul tönkre mentem!

3.
Széthull: – Mily galádul tönkre mentem! 
– Keserg a bajnok – Már katáng sincsen.
Freya istennő, nyers, fanyar kincsem,
Sárkányképű végzet, mégis szentem,


Gyűlöllek, és egyszerre szeretlek.
Kevély kelta ködöd marja testem,
E végzetet magamnak kerestem.
Te vagy a szent én meg az eretnek.


Szegény kis ördög, tébolyult elme,
Szeme, mintha lázálmot terelne,
Kisírt, s mint aki tövist éget, 


Magára gyújtja a mindenséget – 
Míg sárkány helyett küzd denevérrel,
Egy pince mélyén, hol óbort érlel.


4.
Egy pince mélyén, hol óbort érlel
S legendát a szárnyasult idő. 
A mendikáns barát egyszál érvvel
Eszményi, hős magaslatokra nő.

S ott fenn a mitikus kerengőn
Köröz lelkében lázas őrület,
Freya istennőért, viharzengőn,
Ki a csuhás végzet-katángja lett.


Nem volt se szent, se György, se hős lovag
(A részletek innen homályosak.)
Lehet, ma is közöttünk tévelyeg…


Mint egy ellen Szent-György lovag olyan
Volt, nem is vette senki komolyan.
Eltűnt, mint a szombatos székelyek.


Szerkeszti: Cseke Gábor

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése