Született Végváron
(Temes m.) 1941. március 19-én. Önvallomásából: "Szüleim,
István és Zsófia 17 hektáron gazdálkodó földművesek, kulákok,
később, a gazdaságuk szocialista felszámolása után gyári
munkások Temesváron, ahová költöztünk. Szülőfalumban végeztem
el az I-IV. osztályt, ezután Gátalján és Temesváron folytattam
tanulmányaim román tannyelvű iskolákban, abból a szülői
meggondolásból, hogy ekképpen szebb jövőnek nézhetek elébe.
Román középiskolába viszont nem vettek fel, így szerencsémre,
ha nem is zökkenő mentesen, visszakerülhettem anyanyelvi
közegembe. Temesváron érettségiztem, a kolozsvári Babes-Bolyai
Tudományegyetemen szereztem magyartanári diplomát, 1965-ben. Ettől
kezdve magyar nyelvet és irodalmat tanítottam Újtusnádon,
Resicabányán, Temesrékáson, Bodófalván, Végváron. Utolsó
munkahelyem több mint tíz évig a temesvári Bartók Béla Elméleti
Líceum volt." * Verseskönyvei a temesvári Facla Kiadó
(Üveges, 1983), az aradi Irodalmi Jelen Könyvek (Gondolatok
a hölgytárban, 2004; Egy könnyű garni, 2005; Concertino c.
kétnyelvű kötet, 2007.) és az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó
(Nirvána gombostűje, 2009.) gondozásában jelentek meg.
Tagja a Romániai Írószövetségnek, az Erdélyi Magyar Írók
Ligájának.
Versmondó
Mátray Lászlónak
A tér megborzong, ha ajkadról
áramlani kezdnek a hangok,
megfeledkezve már mindenről
csak ringatsz, rengetsz száz harangot,
minden szónál, mondatnál másképp
feszül meg és ernyed el az ideg,
tavaszba nyílik egy, de árnya
hókristályokká lehelve zizeg,
mintha néhány hangszínbe sirül
minden volt érzelem és gondolat,
világ végén milliárd sornyit
ki egy fennmaradt versbe oltogat
Homérosztól máig világló
emlékezettel, hogy achájok
szeméről szavanként ritkuló
ködökben röppen fel a hályog,
akárha víg Anakreóntól
Vitézig egy kortynyi bordal elég
öblíteni gyöngyöző örömöt
vagy bánatot, mikor házunk leég,
és elmúlást, Omar Khajjánnal
pohárt koccintva lázzal össze,
feledni mámorok hevében
elég a szilaj vágyak öble,
úgy zeng szavad, vagy mennydörögve
kong ércesen, mint félrevert harang,
akárha legutolsó versben
hajózik együtt nagy és kis kaland.
Szó hercege
Lakj pörgő porszem kéklő szigetén,
hol alkonyba fut ezer délután
verssorba fűzött hangulat egén
hajnalba váltva gyors egymásután.
Lakásod legyen búvó pillanat,
hópelyhek táncán fehér menedék,
kristályablakon kósza pirkadat
derítsen szívre hangtalan zenét.
Lakásod legyen dalok dallama,
mely csöndre szőtte mohaszőnyegét,
hol gondolat kecsesen hajlana,
ha szó hercege kéri a kezét.
Lakjál a tisztás fűszála tövén,
fejed fölé mely szédülten lobog,
s ha töri, zúzza vaddisznó, bölény,
eléghet véled, mint a verssorok.
Ihlettől ihletig
Röpke sugallat szétporló planétái
között érsz
botladozó, csonkult ceruzáddal a
kétes egészhez,
tán a nagy Isten is így ül
csillagokat huzigálva
gyűrt felhőgomolyok közt íróasztala
lapján,
míg nemesebb nem akad kéznél pazarul
beragyogni
bár egy elektron méretű bolygó
pillanatát is,
merre halandók bólogató, kábult
tömegével
rándul a reggeli járat villamosokkal
a térre,
és csenevész kertekben műgonddal
gügye kertész
ágyást ró sebesen hűlt bolygónak
talajába
szórva esetleg alkony után is homloka
gyöngyét,
hátha seszínű törpe virága
kigyúlna pirosra,
…ily csoda, persze, valószínűbb
teleholdnál,
mely kifehérült lelkét hajtja
kacéran az ágra:
fodrain átüt harmatozó csöpp csokra
pirulva,
nem láthatja meg ő sem az arcot túl
a Tejúton
pezsgő tűzitalát kavarintó égi
kupától,
ámbár sejti, a porka göröngyét
mennyei ihlet
készti ragyogni derűvel, s épp nem
semmi a káoszt
Isten partnereként így átrendezni
világgá.
József Attila üdvözlése
„Arról van
szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak
férfiak maradjunk
és nők a nők
– szabadok, kedvesek
s mind
ember, mert az egyre kevesebb…”
J.A.
Ahogyan egykoron Thomas Mannt kérted,
halkan lépkedve járulunk elébed
gyermekek, ifjak és őszülő vének,
serdülő, repeső, kérges remények
hallgatni szavadat mindannyian,
befagyott búbánat hogyha rian…
ülnénk mi melléd, ha ring a Tatár,
bámulva mi mindent ringat az ár,
paprikát, zöldet és almát és
dinnyét,
szerelem fényét mindenségen innét,
s túl, midőn ágakból szőtt erezet
táplálni kezdi a tág tereket,
nevetnénk magunkat mint elefántot,
amely nagy fülével emberré vált
ott,
vagy csak épp megkérnénk, hogy
velünk hallgasd,
elveszett agancsért mint sír a
szarvas,
faggatnánk: rút éj világot hazához
lel-e nappalként ölelni magához,
kinek a nevében kéri a nemzet
áldását, aki csak háborút nemzett,
sóváran mi végre bérli a kozmoszt,
aki szakadásra másikat hoz most,
hazugság meddig lesz igaz szegénynek,
amit nyakába varrtak a kevélyek.
Kérnénk, kezedet helyezd homlokunkra,
viszállyal szégyen ne gyűljön
bajunkra,
törjél lelken be minden kirakatot,
melynek bordáin ördög
csúszkálhatott,
minden időben szíveddel szeressünk,
mintha előtte hét napig nem ettünk,
áldásod nyújtva szólíts a nevemen,
szálljon arcunkra szellem és
szerelem,
s mint ki szűzi pőrén fizetett
hittel,
világ világán maradj velünk hittel.
2005.
Bartók szülőhelye körül
Mondják, hogy született zenétlen
tájon,
kiben a mindenség zenélhet fájón,
bérelt ház fogadta, bérbe fényes
eget
hajtott fölé Isten, zongorafedelet,
legyen csillagokkal tele a lanka,
merre nádassal bujdokol Aranka,
ahol századokból virágzó balladák
lengetik szirmaik kivérző harmatát,
merre ütőhangszer élesen csattan
embert emésztő háborús iszapban,
amikor léleknek hegedűsikolyát
elnyomja fűrészhang, reccsenő
csigolyák,
döngjön visszhangzó csűrök
koncertterme,
mikor a jóság átkozódik benne,
mert hol a borzalom nászünnepet ület,
pogány villámlással csap be a
feszület…
törékeny derűnek, mint székely este
csendjét a földön hiába kereste,
csikorgó boltozat, üstdob egyetemes
szívdobbanására sírta: szeress,
szeress,
játszotta egyre átlátszóbb kezekkel
azt, ami halálon túl sem ereszt el,
mert sok adatik keserves hazából,
annak, ki reményt visszafele számol
Mondják, hogy aszkéta, Kőrösi
Csoma, szent,
kilenc szarvasokkal ki végtelenbe
ment,
nyomán népdalok szárnyalnak,
kolindák
körül lebegő piros szederindák,
mondják, ha tisztaság szemében
izzik,
hóvirág gyökere terjed a szívig,
ahol világra jött, zenétlen tájon,
kiben a mindenség zenélhet fájón.
2006.
A Föld, a Múzsa
Tebenned bízott eleitől fogva,
mikor betűk se voltanak egyébként,
az ágyékát, hogy írnád át
vadonba,
s kezedből szökne égre keble
hegyként.
Most tündököl, Uram, az alkotásod,
s a Föld, a Múzsa nap mint nap
szerelmet:
bokor, fű, tenger – kék egű
képmásod,
olajfoltos szivárványokba lenget.
Formálhatsz szőke napsütést,
folyókat,
mik hűtlenségtől percekig megóvnak,
teremtesz újra újabb perfidet,
bujálkodót, ki pezsdíti a véred,
magad is érte százszor elcseréled –,
amíg igaznak végül elhitet.
Újszülött unokáknak
I.
álmod a kusza
időtlenség folyamát
keresztülúszta
II.
hangod a méhnek
szent univerzumából
visszhangzó ének
III.
lámpa fényébe
fogódzik párás szemed
perce, fényéve
IV.
hangkavalkádból
fülecskéd egy szívritmust
ismer akárhol
V.
sírás a nyelved,
amely volt édenből még
visszaperelhet
VI.
diónyi öklöd
szorítja a világot,
hiszen öröklöd
VII.
mozdulatodra
szétnyílik a pólya és
tengerek fodra
VIII.
levegőn talpad
piros nyomot taposva
felfelé kaptat
IX.
alig van múltad,
fürkésszük a mosolyod,
kitől tanultad
X.
amikor alszol,
kisimul a mindenség
ránca az arcon
Repülni, hej
Az ősember már arról álmodott,
repülni, hej, a haj csak úgy lobog,
s a dárda testet öltő szélként
elűzi messze tőle félszét.
Isten-köntösként libbenő eget
örömre szült hiába kergetett,
amint vizébe toccsant lába,
elnyelte őt a parti pára.
Azóta minden tűnő végtelen
után caplatni újra kénytelen
időtlen vágy, merész vagy sanda,
ezerszer mégis szárnyra kapna,
hisz árny a szárny és szárny az
árny azon
a rög lehelte égi talajon.
Szépségkirálynő
Hiszen hiába harsonás
szépségek barna bája,
tökéletes az arcvonás,
s a csípőt mint riszálja,
a királynő viszont amaz,
ne számolj vissza százig,
kiben az ébredő tavasz
még álmában virágzik.
Te is rohansz, s a jó napod
jegyesét sorsára hagyod
a nyiladozó percben,
noha bibéin, bárhol int,
virágporos köd mámorít
koronázatlan csendben.
Találkozás
Csak úgy kiszállt a mínusz három
fokból
fehérlő blúzzal nyílt bundácska
szárnyán,
letargiás ködöt derűbe sokkolt,
mikor alakja felsütött a járdán,
sugárzó öröm öntudatlan hévvel
röpítette tócsát kötő fagyon,
ki szürke hálót mosolyával tép el
utcák fölött hamvadozó napon,
kigyúlt világok röpködtek nyomába,
mint fénycsóván ha vak cellába tűz
be,
ingott, keringett autókkal a sztráda
ereknek százán elcsavargó űrbe,
s túl kirakatok hiú szemverésén,
bizsergő sejtek merre nem is sejtik,
csak botladoztam tűnő rebbenésén
kőrengetegbe visszaszürkült versig.
Ősz templomában
Elnémulsz színözön csodában
fogantatott ősz templomában,
talán mert nem is jutna szóhoz,
aki zenéhez hangot toldoz,
és fénnyel röppensz hála szálán
az erdő meredek oltárán,
hol tarkán kurjant hegyoldalon
az időzített lakodalom,
mohón a szél ha érne bőrhöz,
szemérmes pírral libabőröz,
s az ingből kandikáló hajlat,
akár levélre szított harmat,
hajnal tüzébe gyúlva bűnig
vörösesbarna táncba tűnik,
színorgiától bódult árnak
lávafolyói körülzárnak
sodorva szőke áradattal,
hol puha televény marasztal,
s fuvallaton bizsergő bókra
lobog fel sejtek csipkebokra
lélegzetvételnyi csodában
visszhangozó ősz templomában.
Bolyai bordala
A semmiből egy új világot írok
a végtelenbe, hol találkozunk,
és vár reánk az összkomfortos
birtok,
mikor már minden párhuzamos lump,
egy demizsonban összefolyik kedvünk
a végtelennel, hol megint a semmi:
pezsgő borával csillagozni megszűnt,
és kezdjük egymást
széjjeltöltögetni.
Mi ketten ismét, a lét indulópontján,
sugárzik újra minden művelet,
hajad nő, kebled, és az értelem tán
hegedű húrján zengi művemet –
futtat a térbe, bárha erőnk fogytán,
koccintunk, Róza, hátha még lehet.
Korallsziget
Szavak felét a visszhang is elszórja,
kis csepptorony hahó vizén a pont,
madárszemekben a csend üveggombja
mint űrbe bomlott kaláris bolyong.
A koccanásra visszasejlő hangod
a nyelv alatt korallszigetbe áll,
a vers dadogva, félrevert harangot
utánozó ritmusra kalapál.
Mint görög szónok, kezdem újra
százszor
igézetek kövén csiszolva szóm,
s mikor kibuggyan válaszod a számból,
a vér kiserken, addig olvasom:
a fájdalomnál erősebb a mámor,
hogy őszi pírt hahóra bont a som.
Mentősziréna
Keresztül utcán, városon
száll kacskaringó, vijjogó
mentőszirénás fároszon
léleksugár, a villogó,
akár nevenincs rettenet
pásztáz a nyárból őszbe át,
minden egyéb hangot temet
rebbent levélre űzve fát,
míg benn a test nyűtt karcolat,
hidegrázásba dűlt halom,
fehér felhőn az alkonyat
szűrődő fényű fájdalom,
keresztül utcán, városon.
Fekszem, nyugágyban
Tudom, pergő nap lapja milyen fontos,
mi minden történik kint és bent pont
most,
születik, meghal, és feltámad megint
világok világa törvénye szerint,
egyéb örök sincs, bár itthon csak
itt van,
utcák és hazák közt reménybe
hibbant,
hozzám, mi tartozik, kering köröttem
szoros vagy laza, szétzilált
körökben,
galaxisokból is megközelítve
egy hang, egy mozdulat, halál kerít
be,
fekszem a nyugágyban, fölöttem
lombok
cifráznak réseken szűrődő gondot
most épp nyugodtan, alig hadonászva,
futóbab, rózsa és szőlő és mályva
versenyeznek arrébb, ki szippant fel
többet
fényből párákba lengő színözönnek.
Mint aki már megoldott minden
rejtélyt,
melyből kíváncsi, kutakodó perc
élt,
pár éve itt ült anyám is nem
messze
öreg szemével enyémet keresve,
partok között ha még feléje fordul
a lényeg egyszer mindenható kompul –,
amit csupán a búcsúzkodók látnak,
velem marad már lelkifurdalásnak,
míg elmosódó arcok mostohája
lesz kert, a ház és mindegyik
szobája,
s kihunyt galaxisokba kivetítve
a körtefánknak emléke terít be,
mely vélheti, minden levele fontos
mesébe fogva rezdülhet meg pont most,
ahol szegfű, szőlő, futóbab, mályva
tülekedik egymás szavába vágva.
Állomás
A
mindenségben fél sötét
az
állomás, csepp kőolaj,
vonat
szikrázó üstökét
ereszti
el pár körvonal,
egy
ismerős, talán rokon,
a
múlt ablakkeretbe fér,
a
tél fehérlő foltokon
akácvirággal
összeér,
ingázó
évek, porkabát,
lassan
gomolygó jelenet
szelíden
ismétli magát,
a
füst se csípi szemedet,
ha
egy lekésett pillanat,
ahányszor
mégy magad elé,
a
semmiből visszatolat
hunyorgó
állomás felé.
Monológ
Ülök fehérlő képernyő előtt
majdnem fehéren, fölöslegesen,
elszállhatok, akár e délelőtt
hiú ködén, hogy észre sem veszem,
derűvel porzó őszi szél után
nincsen bokor, mi megtermékenyül,
virágokon, a görnyedő tuján
a hirtelen tél riszál egyedül,
majd nyírfasöprű, döngő hólapát
dobálja fel, aprózza terheit,
s tüdő cserjéi kerítő havát
talán átlátszó fénnyé lehelik,
ahol arcom képernyőkön túlról
még szürkületbe olvadó lilán
felbukkan, bár mindenki hazulról
elszállt, s a kertem hófehér hiány.
Szerkeszti: Cseke Gábor
U.i. Eszteró Istvánról jó évtizede már nyitottunk fejezetet a MEK-en lévő antológiában, mint annyi más szerzőről. A lehetőségekhez mérten most igyekszünk felfrissíteni a korábbi összeállításokat is a közben kiteljesedett életművek figyelembevételével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése