2012. június 24., vasárnap

Erdélyi és csángó költészet: Gáldi László


Eredeti családi nevén Göbl (Miskolc, 1910. máj. 20. – 1974. febr. 5. Budapest) – nyelvész, irodalomtörténész, műfordító. Középiskolai tanulmányait Désen kezdte. Apját, Göbl Alajos tanárt Aradra helyezték, így az ottani Róm. Kat. Főgimnáziumban végzett s az érettségi vizsgát a Moise Nicoară Líceumban tette le. Magyar–román–francia szakcsoportból Carlo Tagliavini és Aurélien Sauvageot irányításával a budapesti egyetemen szerzett szakképesítést, majd 1932 és 1935 között állami ösztöndíjasként Párizsban folytatta tanulmányait, miközben az École des Langues Orientales Vivantes főiskola nyelvi lektora. 1938-ban a budapesti egyetem magántanára, 1942-ben az MTA levelező tagjává választották, és kinevezték egyetemi tanárnak Kolozsvárra, ahol 1944-ig tanította a romanisztikát. Később az MTA Nyelvtudományi Intézetének osztályvezetője mint a Petőfi-szótár (Petőfi Sándor életművének szókészlete I. A–F. Bp. 1973) irányítója és A magyar irodalmi nyelv nagyszótára munkatársa. Költőként 1934-ben mutatkozott be a Nyugat "Ismeretlen magyar költők" elnevezésű, tehetségkutató ankétján. Fordításai és tanulmányai mindenekelőtt erdélyi lapokban jelentek meg (Pásztortűz, Erdélyi Lapok, Vasárnap), de francia folyóiratoknak is dolgozott (Revue des Etudes Hongroises).



TÖPRENGÉS HOLT VÍZ FÖLÖTT

Hűvös, naptalan őszi délelőtt,
a holt ér lassan, kéken kanyarog,
szél íjjá már a rőt levélre lőtt,
de még a fürtök furcsán fanyarok,

az öröm mustja sem csordult a présbe
s messzi remény szebb élet óbora...
Talál-e vajjon végső menedékre
fél-tervek, fél-út fáradt kóbora?


NÉVTELEN KÖLTŐK

És írnak verset, óh de mennyien!
Rímeket rónak össze áhítattal
s míg megtelik fiókuk száz irattal
elfut szavuk, mint hab futó vizen.

Nem kellenek ma senkinek dalok,
nincs Pindarosz és néma Tirteusz,
halálszoros örvénye, szirtje húz,
a Líra meghalt, a Líra halott.

S ők mégis írnak! Holdra, fára, fűre
új jelzőt fűznek. Maró-keserűre
mérgezik éltük bűnnel, bajjal, borral.

Sosem boldogok, sosem jóllakottak.
S ha végzetük betelt e hősi sorral:
Sikertemetőn — névtelen halottak.


SZÉNÁSSZEKÉR A NYÁRI ÉJBEN

Vonulnak büszkén, kockásán rakott
sárga szekerek az éj köntösén át,
nem tudni, honnan s nem tudni, hova,
viszik, viszik a szénát...

Mint látomás, mint hóditó falanx,
mennek a rőtes lámpaláng alatt,
mellettük szinte kunyhóvá szorulnak
össze a gőgös, erkélyes falak.

Hallgass egy percre dzsessz az uccasarkon,
tompulj egy percre gyors, kacér beszéd,
mert minden váró, vágyó idegemmel
most meglesem a széna énekét.

Mert minden szálnak minden rezzenésén
él, él e dal s figyelj, felédsüvölt
anyásan-édes, hűvös-biztatón;
a fűlt melegbe küldi ezt a föld.

Vonulnak büszkén, kockásan rakott
sárga szekerek az éj köntösén át,
nem tudni, honnan s nem tudni, hova,
viszik, viszik a szénát...

OLASZOS ALKONY

Most itt a hűvös-bűvös alkonyóra,
most változott az ucca színe át,
hajlik a nap sugara halkulóra
s a fák sötétek, mint a píneák.

Most sző bibor nap kis kocsma fölébe
aranylegyezős lenge glóriát,
átöleli a mámorködös éjbe,
mint tengerparti víg osztériát.

Villák alatt a vézna, tarkarongyos koldus
se fárad útját ríva róni,
de most még ez a kócos, sokporontyos
cigány is pergőszájú lazzaróni.

Két külvárosi lány dalol az estbe,
reményt himzőn az ablakra hajolva,
rebben a dal s a lányok karcsú teste
s ring a bársonyos, bongó barcarolla.

A rádióba sír a vágysepert
szakszofon és reszket a tompa tangó,
s a holdkeltével szembe néz a kert,
mint haláltáncos, hűvös Campo Santo.

AZ EIFFEL-TORONY

Valamikor dacos világcsodának
kúszott a nagy kiállítás egére,
érctagjait pántolta realizmus,
hiú tudósok gőgje. Bús dühére

költőknek, akik messze elkerülték,
mert álmaikba vágott ösztövér
csontvázával s ők mindent odaadtak
borba, lebujba fülledt ösztönér,

csak vers legyen, csak vers, ne a gép, a gépek
fantomhadának páncélhirnöke,
minden volt akkor: siker, eszme, hóbort.
...Ma, hogyha kék az este hűs köde,

csak zord kérdőjel, mert a villanyóra
lila korongja már szivén nem üt,
s a Trocadéro szörnyei szemébe
szikráznak izzó Citroen-betük.

Auteuil felől fekete... s hogyha sápaszt
akácok szélbe borzadó haja,
az égnek roppant, büszke boltivében
a technikának kurta sóhaja.


VÁNDOR A KISVÁROSBAN
Horváth Imrének, baráti kézszorítással

Korzóról jönnek most a párok
s a rozzant konflisok —
rózsa kacag a kirakatban:
ittfeledett titok.
*
Mennyi új lány és mennyi csók
vár itt s az árnyon átoson:
ó folyton küldesz csókokat
a csóktengerbe, városom.
*
Fények emléke les ma rám
s őrzőm egy kis csillagcsoda,
mely ó tornyon pislog s tudom,
ki vándor, — célt nem ér soha.

A SZOMJÚSÁG BALLADÁJA

Bujj bús könyvtárakat, feszitsd szemed s agyad,
hogy végre már szavuk dadogva összevétsék
S mégis mennyi betü mögött csak űr marad
és egyre több a könyv és egyre több a kétség.

Fuss tenger tájon át, légy bujdosó nomád,
faggyasszon gleccser és hömpölygessen a tenger,
lásd kinai, japán, angol s olasz honát,
csak egyre több a távol és egyre több az ember.

Ölelj nőt, szűzt, kacért, madonnát, bajadért
és hidd, hogy egybe sincs számodra furcsa rejtély,
de mégis mennyi csók ajkadhoz sosem ért
és egyre több a nő, akit sosem öleltél.

Imádd az orgonát vagy méla zongorád
zenéjét idd mohón, amit vágyujjad ráfon,
de mégis hány ujabb, szebb ütem illan át
meg-nem-sejtett, ezüstnél ezüstebb fuvolákon.

Járj száz mély templomot s hited legyen konok,
kérd Jézust, Jehovát, Allaht, hogy megsegítsen
s maradnak templomok helyén lomok s romok
és egyre távolabb, távolabb lesz az Isten...

Szerkesztette: Cseke Gábor

(Forrás: A szomjúság balladája. Gáldi László versei. Arad, 1934. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves hozzájárulásával)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése