2012. szeptember 29., szombat

Öt vasárnap


Úgy bukkantam az alábbi, rég elfeledett cikkem létezésére, hogy átböngésztem Matekovics János emlékblogját, amit nemrég nyitott fia, Matekovics János Zoltán könyvtáros a világhálón, s amelyen egyelőre az édesapjával kapcsolatos kisebb-nagyobb élményeinek rövid, szellemes megörökítése zajlik - prózában, versben, fotóban. A nemrégen elhunyt volt kolléga, egykori lakótárs és jóismerőssel tavaly áprilisban találkoztam utoljára, amikor is meghívott Sepsiszentgyörgyre, az általa kitalált és menedzselt Holló Ernő sajtóklubba, hogy beszélnék emlékeimről, az utóbbi időben megjelent köteteimről, csíkszeredai életemről. Kellemes pár órát töltöttünk együtt, előbb a klubban, majd otthonában, vonatindulásig. Tudtam, s ő is tisztában volt vele, hogy komoly beteg, de az életet le kell élni az utolsó pillanatig. Ezt a hitvallását követte... Olvasom a róla készült szócikket a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonból, s a végén az idézett róla szóló irodalomban fölfedezem Öt vasárnap című elfeledett jegyzetem címének és lelőhelyének említését a Korunkból. Amikor jobb híján, már főszerkesztőként kénytelen voltam publicitást szerezni a János kitalálta és fentartotta, már-már egyszemélyes Ifjúmunkás Matinék első sorozata emlékének. Örömmel kutattam fel s nyújtom most át a nyilvánosságnak e régi önreklámot. Őszintén írtam... (csg)


Felkértek több ízben, telefonon is sürgettek: írnék magunkról, Ifjúmunkás-matinéinkról valami meggondolkoztatót, komoly összefoglalót. Elég sokáig ingadoztam, szabadkoztam, nem akarva másokra tukmálni nekünk oly kedves emlékeinket, melyeket ha felidéznék, tettenérne a vád: na, ez is úgy fecseg, mint a vénemberek.

Kissé keserű szájízzel, de mégis ráálltam, ráállok. S míg azon morfondírozok magamban, miért kell azt  n e k ü n k megírni, miért nem akadt öt lelkes visszhangú vasárnapunk mérlegelésére higgadt pártatlan emberi szemmel ítélő  kritikus, hiszen a mi véleményünk nyilvánvaló, nem is lehet más: az Ifjúmunkás-matinékra szükség van (ezt bizonyítandó, továbbra is rendezünk találkozókat — jobban, módszeresebben) — tehát miközben ilyen gondolatokat forgatok magamban, egyre inkább barátkozom a helyzettel. Ezt a jegyzetet meg kell írni, mindegy, hogy kinek, de visszavonhatatlan, letagadhatatlan öt vasárnapunk, úgy érzem, értékelésre vár. 

Ha néhol szubjektív is leszek, emlékeinknek tulajdonítható. A matinéról nem lehet embereket mellőzve beszélni. Különböző városokban jelentkező hangosújságunk nemcsak a szerkesztőség belső energiáit szabadította fel, hanem azokét az emberekét is, akiket szervezés közben és előadás közben magunk mellé állítottunk minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül, s akik kissé szomorú módon időnként túl is licitálták szerkesztőségünk lelkesedését. Furcsának tűnik, de mégsem az. Mind az öt esetben úgy csapódott mellénk az illető városka fiatal értelmiségi rétege, mint erős mágneshez a vasdarab. Lehetőséget láttak, kinyújtott jobbunkat elfogadva, kiélni magukból, felhozni bensőjükből mindazt, amit a provincia helyenkénti szűkkeblűsége, lószemüveges fórumai már-már sikeresen kioltottak. És mikor ezek az emberek színpadra léptek, vagy a kulisszák mögött láthatatlan, de sóvárgásukat kielégítő kulimunkát végeztek, a provincia csodálkozva nyitotta rájuk néző-szemét: hát ilyenek is élnek közöttünk? Bizisten, nem is tudtuk... 

Az ötlet... Itt bizony, minden fintorgást vállalva is, Matekovics János kollégámról kell szólnom, aki úgy hordozta végig remek elképzelését a szerkesztőségben, hogy mi többiek csak csodálkoztunk, hitetlenkedtünk. Őszintén bevallom, többen is arra gondoltunk: nem nekünk való játék, kicsi fiúk vagyunk mi ehhez. Ám roppant energiája, sziporkázó ötletgazdagsága végül is legyőzött, beadtuk a derekunkat, s egyszercsak azon vettük észre magunkat — öt perc múlva felhúzzák a függönyt a marosvásárhelyi színinövendékek stúdiószínpadán. 

Azóta már az ötödiken is túlvagyunk. Nem egészen másfél év alatt öt rendkívüli vasárnapot szerveztünk magunknak, s ezzel együtt Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Nagyvárad, Csíkszereda és Szatmár ifjúságának. Mért csináljuk? Mert nem tudjuk abbahagyni. De félre a tréfával: nem mondunk le a matinékról, mert olvasóink kérik, könyörgik tőlünk. S valahányszor felhangzik műsorunk közben a taps, már biztosan lehet tudni — nem X-nek vagy Y-nak szól, hanem az oldott, helyenként spontán, a közönséget szervesen magába olvasztó szórakozási formának, a remek vasárnap délelőttöknek, melyek ugyan mindig elhúzódnak, átlépik a vasárnapi ebéd idejét, de az igazságnak tartozom azzal, hogy sokszor bizony kifütyölték konferansziénkat, mikor bejelentette, hogy a műsornak vége. 

A műsorról... Témás keretet adtunk mindenik rendezvénynek. Szerelem, barátság, szenvedély, őszinteség, fiatalság, emberség. Nagy, bombasztikus szavak, igaz? Pedig csak a pakolást jelentik — a hálót, melybe az ízléskülönbségeknek megfelelő, konkrétan komoly (komor) vagy könnyed (oldottan vidám) „ajándékokat" elhelyeztük. Így következtek egymás után tartalmas, esszéknek beillő, nagy tekintélyű pedagógus- vagy írószemélyiségeink közvetlen hangú vezércikkei, majd vetített képes ankétriport, hogy azt is felváltsa a kurta életszeletekben felmutatott viselkedési-csokor, melyet végignézve a közönségnek kellett eldöntenie, melyik volt szerinte a helyes eljárás; majd fiatal írók és költők léptek pódiumra, az illető környék szülöttei és (ki tudja?) leendő büszkeségei, s egy-egy drámai jelenet, nagysikerű műveltségi verseny, kezdő könynyűzeneénekesek vetélkedője váltogatta egymást. 

Az általános, a bevált, és többször is felhasznált műsorpontokon túl néhány olyan kezdeményezés is fűződik matinéinkhoz, melyek jelentőségét talán ma még nemigen vették észre az arra illetékesek: a sepsiszentgyörgyi hobbykiállítás, a nagyváradi, de különösképpen a csíkszeredai képzőművészeti seregszemle (ez utóbbin magas színvonalon képviseltette magát az Ifjúmunkás fiatal, képzőművész munkatársi gárdája) és a szatmári fotókiállítás, melyen nem egy valóban tehetséges, eddig jobbára ismeretlen hazai fotográfus tűnt föl. 

A mellveregetés, azt hiszem, fölösleges, és nem is túlságosan ildomos. Csak egyet sajnálok, de azt mérhetetlenül: hogy ez a jelenségre letekintő, hasonlító-értékelő cikk ugyancsak „saját" műhelyben született. Nem is zárom egyébbel, csak felpanaszolom komoly, nagyhatósugarú lapjainknak és irodalmi fórumainknak, hogy bár az invitáció (ne értsenek rajta aranycirádás meghívókártyát, bár talán ez lehetett a félreértések gyökere) nem maradt el, Páskándi Géza első színpadi jelentkezése (a szatmári matinén mutatták be a helyi színház tagjai a Külső zajokat) sem vonzotta őket — pedig állítom, hogy a ritka szenzációk egyike volt. Véleményemmel nem vagyok egyedül, tanú rá az a sokszáz főnyi fiatal közönség, mely nyíltszíni, majd szűnni nem akaró vastapssal jutalmazta kísérletünket. Mai irodalmunk átütő sikere volt ez, dicséret érte a közönségnek. 

A titok? — adjunk a közönségnek valódi értékeket. 


Cseke Gábor

(Forrás: Korunk, 1968 / 9 / Jegyzetek rovat)

2012. szeptember 24., hétfő

Muzica nopţilor / Éjszakák zenéje (7)


MELANCOLII IN FORMA CONTINUATĂ / HOSSZANTARTÓ BÚBÁNAT (2012)


Flautul

aud un cântec scrâşnit de flaut
imprimat undeva în memoria mea auditivă,
nu se leagă de nici o imagine,
de nici o întâmplare în care să fiu parte,
de parcă ar veni de dincolo de amintiri,
din plăsmuirile neamului din care mă trag
şi s-a impregnat indelebil în gene, uneori se întâmplă să răzbată
ca o vibraţie de dincolo de hotarul de morminte -
sunt destul de zălud să ascult cu luare aminte sunetul stenic
şi să mă conving că nu-i închipuire,
se întâmplă ceva dincolo de ştirea de sine,
în interiorul foarte îndepărtat, din vecinătatea spectrului roşu al fiinţei,
unde lumile se îndreaptă spre lagunele fără geografie
în care se pierd toate vieţile chemate înapoi,

e o melodie ca un meridian astral trasat
de astrologi iubitori de stele fixe, ca să-şi marcheze locul în univers
şi să fie găsiţi uşor de zeii ce revin din când în când din veşnicie
ca să petreacă o viaţă cu noi,
e cântecul care ne ţine laolaltă
ca un nevăzut cordon
şi înainte şi după timpul petrecut în starea vie.

A fuvola

Hallok egy érdes fuvola dallamot
hallásom emnlékezetébe préselődve
semmilyen kép nem társul hozzá
se olyan történet aminek részese voltam
mintha az emlékeken túlról érkezne
népem képzeletéből amelyből vétettem
és makacsul megmaradt a génekben néha megesik hogy előáll
mint egy remegés a sírok birodalmán túlról

jócskán eszelős vagyok olyankor figyelmesen hallgatva a buzdító hangot
meggyőződvén hogy nem képzelődök
valami történik, túl az eseten magán is
odabent de oly távol a létezés vörös spektruma mellől
ahol a világok a földrajztól idegen lagunák felé siklanak
amelybe majd minden visszaszólított élet belevész,

a dallam akár egy csillagászok megszabta
délkör ők az állócsillagok hívei hogy megszabják helyüket a világegyetemben
s majd könnyen rájuk találjanak az istenek akik időről időre otthagyják az öröklétet
hogy velünk töltsenek egy életet
ez a dal mely összetart bennünket
mint egy láthatatlan korlát
élő állapotunk előtt és után.

Poem retard

Caniculă,
copilărie
şi crudă
socoteală
de şanse,
elegie frântă,
iulie,
jurnal
de război
în cimitir.

Alături,
soldat german
necunoscut,
soldat sovietic
necunoscut,
războiul trecut
în tărâmul
de dedesubt.
Summa irreconciliata.

Késleltetett vers

Kánikula,
gyerekkor
esélyek
kegyetlenül
latolgatása,
törött elégia,
július,
háborús
napló
temetőben.

Mellette
ismeretlen
német katona,
ismeretlen
szovjet katona,
az elmúlt háború
a földben
odalenn.
Summa irreconciliata.


Cântec de dincolo

nu mai ştiu sau am uitat cine eşti, fredonezi calmă,
poate doar în amintirea mea melodia însoţeşte intrarea în somn,
acum mi-ar prinde bine un curs de calificare de scriere şi desen
cu cerneală simpatică, să te pot înfăţişa în feluri ascunse, declin
orice tentaţii represive şi ascult numai ritmul
leneş cu care frânezi graba mea de a ajunge nu ştiu unde
şi nu ştiu de ce,

totul s-a mai întâmplat cândva, poate nu cu mine,
cu cineva dinaintea mea, care puteam să fiu chiar eu
într-o altă ipostază, care-şi aminteşte de un cântec
cu ritm domol ascultat înainte de a cădea în somn,
somn greu, după care amintirile nu mai revin niciodată,
doar uneori o stranie străfulgerare îţi redeşteaptă
imagini şi sonorităţi pe care nu le-ai trăit, deşi le recunoşti,

n-am nici o problemă cu simţurile, sunt sănătos în toate felurile,
senin şi calm ca o dimineaţă de basm,
CINE CERE DOVEZI are probleme cu adevărat grave,

ascult liniştit, nu mă îngrijorează că-n lumea reală
nimeni nu te-aude şi doar mie-mi eşti fantasmă,
tu fredonezi în continuare, exişti, existăm.

Dal odaátról

nem is tudom vagy tán elfeledtem, ki volnál, nyugodtan dúdolsz
talán csak emlékezetemben kíséri a dallam az álomba ájulást
most jól fogna egy átképzés írásból-rajzolásból
szimpatikus tintával, hogy diszkréten ábrázolhassalak, visszafogok
minden durva késztetést és csak a ráérős ütemet
hallgatom, amivel buzgalmamat fékezed hogy mit tudom én miért és mit
tudom én hová érjek,

valamikor minden megesett már, talán nem pont velem,
valakivel, aki előttem járt, s aki lehettem volna magam is
más felállításban, aki egy csöndes sodrású
dalra emlékeztet, mielőtt meglep az álom,
súlyos álom, amelyben az emlékek örökre odavesznek
csak néha egy furcsán felrémlő ráébredés
képeket és hangokat idéz melyekre nem emlékszel,
bár felismered őket,

semmi bajom érzékeimmel, minden szempontból ép vagyok,
józan és megfontolt, akár egy pompás reggel
AKINEK BIZONYÍTÉK KELL, azok valóban súlyos gondban vannak,

csöndesen fülelek, csöppet sem aggaszt, hogy a való világban
senki se hall semmit, és csak előttem jelensz meg ,
te dúdolsz tovább, létezel, létezünk.



Ceasornic

leneşă uneltire-n destin
e orice ceas în mişcare,
din ritmul monoton reţin
doar îndemnul la plecare

spre locuri în care se şterg
stranii confrerii de semne
cu înţelesuri ce converg,
pe pietre albe, pe lemne,

foşnetul ierbii pe morminte,
fior rezonând în transcendent,
dar vai! ce rar mi-aduc aminte,
ce ades mă surprind absent

la dojana altui ceasornic
zilele vieţii bătându-le,
tăcutul ceas biologic
oră cu oră scăzându-le.

Óramű

renyhe kísértése a sorsnak
minden óra mely ketyeg,
egyhangú ütemben arról szólnak,
hogy egyszer csak elmegyek

oly tájakra hol elmosódnak
szokatlan égi jelek
egybehangzóan róluk szólnak
a fák, a fehér kövek

sírokon ahol a fű neszez
borzong belé a mélység,
ó jaj! mily gyakran feledem meg-
hallani ketyegését

egy más órának, mely nem kímél
éltünk napjaira jár,
a létezés néma ütemén
óra fogy óra után.

Octombrie 2009 – În toiul nopţii

Dezorientat, rătăcit în locuri sordide din care
pe orice lungime de undă strigi, plângi, simţi, disperi
sau implori nu te-aude nimeni şi nu zăreşte semnele
pe care le-ai aşezat la toate răspântiile
dorinţei tale de a te smulge din această întâmplare abrazivă,
împletire de solitudine şi amintiri din nopţi prelungi
în care îmi tot imaginez strategii de plecare
din peisajul puternic reliefat de imaginea dezolării –

ţintuit în coordonatele fixe de torsiune a luminii,
cine se gândeşte la mine oprit între două puncte,
nici aici, nici dincolo, în locul unde încearcă se se-adune
din neant dezintegratele stele, cine îmi ţine imaginaţia captivă
într-un regat de simboluri stilizate după reguli ezoterice,
aşezate într-un scut heraldic mai întins decât privirea,

o, ce realitate insolită mă înconjoară
la capătul acestei veri cu peisaje splendide
ce se pregătesc să intre-n vremea declinului lor,

ce frumuseţi necruţătoare luminează toiul nopţii
cu un torent de wolfram incandescent,
descifrez mize grave pe chipuri cadaverice, întoarcerile târzii
trădează conflicte aproape insuportabile,
se vede de departe tragicul domestic
înecat într-un pahar de alcool la barul de noapte,

ca într-o temniţă m-am zidit şi eu în nopţile lucrătoare
şi zadarnic strig, nu mă mai aud nici eu,
într-atât de mult m-am îndepărtat ca Urashima Taro
de ţărmul vremii sale când
s-a lăsat ademenit pe tărâmul magic din care
nu s-a mai întors cum şi unde a fost.
Visul poate fi refugiu,
dar nu şi adăpost.

2009 október – Éjnek évadján

Förtelmes helyekre tévedve, eltájolódva, ahonnan
bármely hullámhosszon rikoltsál, sírj, érezz, ess kétségbe
vagy könyörögj, senki se hallja és nem észleli a jeleket
amiket szándékod minden keresztútján
állítottál, hogy kiszakítsd magad e durva történetből,
hol magány s véget nem érő éjszakák fonódtak egybe
melyeken a távozás terveit szövöm egyre
a kétségbeesés erősen hepehupás felszínének tájairól.

a fénytörés állandó értékeitől helyhez szögezve
ki gondol rám két pont között megállva,
se itt, de túl sem, egy helyern, ahol bár összeszedné magát,
a semmiből a megsemmisült csillagokat, ki tartja fogva képzeletem
egy jelképes királyság stilizált ezotérikus szabályai szerint,
a tekintetnél is tágabb címerpajzsra terítve,

ó, miféle derűs valóság vesz körül
e nyár végén tájai csodásak
készen állva hogy hanyatlásuk ideje beköszöntsön,

micsoda kegyetlen szépségek sugárzanak éjnek évadján
az izzó wolframm áramán át,
súlyos téteket olvasok le halálravált arcokról, kései hazatérések
már-már elviselhetetlen konfliktusokról árulkodnak,
messziről látszik az otthonok tgragédiája
az éjjeli bárban egy pohár italba fojtva,

mintha csak börtönbe falaztam be magam dolgos éjjelekbe,
és hiába kiáltozom, már magamat se hallom
oly távolra sodródtam mint Urashima Taro
kora partjaitól amikor
hagyta magát elcsábulni a bűvös vidékektől ahonnan
sose tért vissza úgy és oda, ahonnan elindult.
Az álom lehet menedék,
de óvó hely soha.

Dar

Mi-am bătut capul ce să-ţi dăruiesc,
să fie cu totul altfel, mai insolit decât
orice dar de care ai auzit sau ţi-ai imaginat
că l-ai putea primi;
cel mai mult mi-ar fi plăcut să-ţi trimit o mierlă,
dar asta ar însemna s-o despart, imaginându-mi
cum am putea fi noi, de aceea îţi trimit
numai cântecul ei matinal înregistrat pe un disc,
tonuri acute întrerupte de tăceri
ca dialogurile noastre calme la cafeaua de prânz;

ştiu că nu te-ai aştepta la aşa ceva din partea mea
şi i-ai da drumul imediat, după ce i-ai trece
degetul arătător peste creastă şi i-ai cere iertare,
deşi ştii că n-ar înţelege limba în care-i vorbeşti
şi ar fi aşa de speriată că ar putea să-i crape inima
chiar în mâinile tale;

în clipa asta îmi vine-n minte puiul de lăstun
ce s-a aventurat prea devreme să plece din cuib
şi s-a prăbuşit pe drum chiar în faţa mea,
l-am ridicat şi cu atâta spaimă şi-a-ncleştat ghearele fragile
în degetul meu că n-am putut să i le desprindem nici după un ceas,
zadarnic am încercat să-i umezim ciocul,
zadarnic i-am prins muşte, cum să înţeleagă
că nişte fiinţe atât de uriaşe nu vor s-o mănânce,
că vor să salveze ceva atât de insignifiant pentru lume;

şi ştiu că nu-ţi doreşti un dar chiar atât de ieşit din comun,
care ţi-ar pune vreo trei noduri în gât
şi un pumnal de emoţie în coşul pieptului – cine
reuşeşte asta, cu certitudine va fi pomenit la toate
zilele tale de naştere, cel puţin în gând –,
tocmai de aceea vreau să-ţi fac cel mai neaşteptat dar,
să-mi câştig locul acela din care nimeni nu va putea
să mă dea vreodată la o parte
nici dacă ţi-ar aduce la picioare insulele Bahamas
într-o perlă prin care poţi ieşi direct pe plajă,
poţi călca direct în spuma valului de mare.

Ajándék

Azon agyaltam mit ajándékozzak neked,
hogy egészen más legyen, szokatlanabb mint
bármi egyéb amiről hallhattál vagy amit elképzeltél
hogy megkapod talán;
leginkább egy feketerigót küldtem volna neked,
de ez maga lenne az elválasztás, s elképzelem
hogy velünk történhetne mindez, ezért most csak
reggeli dalát küldöm egy lemezen,
az éles hangokat elhallgatások tarkítják
mint az ebéd utáni kávé melletti csöndes beszélgetéseinket;

tudom, te nem számítanál részemről ilyesmire,
s azonnal szélnek eresztenéd, miután mutatóujjaddal
végigsimítanád a gerincét és bocsánatát kérnéd
bár tudnád hogy beszélt nyelved meg se értené,
és úgy megrémülne hogy talán a szíve is meghasadna,
éppen a kezeid között;

e pillanatban eszembe jut a fecskefiók,
aki idő előtt odahagyta fészkét
és az úttestre zuhant épp a lábam elé
fölemeltem és halálra rémülve mélyesztette törékeny karmait
ujjamba, hogy egy óra múlva se tudtuk lefejteni,
hiába nedvesítettük meg a csőrét,
hiába fogtam neki legyeket, miként érthette volna meg
hogy ekkora óriási lények nem akarják őt felfalni,
hogy szívesen megmentenék, még ha oly jelentéktelen is a világ szemében;

és tudom, hogy nem kívánsz egy ilyen rendhagyó ajándékot,
amitől legalább három ízben is elszorul a torkod,
és az izgalomtól elállna a lélegzeted – aki
ezt eléri nálad, azt biztosan megemlegeted valamennyi
születésnapodon, gondolatban legalább - ,
ezért adnám neked a legmeglepőbb ajándékot,
hogy elnyerjem azt a helyet ahonnan soha
senki ki nem túrhat engem
még ha a Bahamas-szigeteket helyezi is lábaidhoz
egy igazgyöngyben amelyen át rögtön a plázsra léphetsz
egyenesen a hullámot vető tenger permetébe.


viaţă

viaţă, viaţă – şi-atât,
suma zilelor în care n-am murit,
de câte ori m-am trezit dimineaţa
şi-apoi din nou am adormit

la capătul unei zile
cu încă o zi mai obosit;
n-a mai rămas nimic din timpul
când m-am înfericit;

nici somnul nu-i mai mult
decât un simplu decubit,
nu mai râvnesc la odihnă,
de timp sunt vlăguit.

élet

élet, élet – semmi több,
napra nap jön s még mindig élek,
hányszor ébredtem reggelente
hogy csak álmodtam az egészet

egy-egy nap végére érve
mind jobban s jobban elcsigázva
nem futja már az időből
a megboldogulásra;

az álom is csak annyi
fekszünk vízszintesen,
már pihenésre se vágyom,
az idő bánt el velem.

(Az utolsó, kötetbe szánt versek egy későbbi időpontban.)

2012. szeptember 20., csütörtök

Poezia - doar un an de trudă din viaţa mea


Convorbire cu Kocsis Francisko
despre limitele şi orizonturile existenţei lirice


Cseke Gábor: Ca poet, dar şi ca traducător de poeţi, ce gândeşti despre poezia contemporană, se află ea în criză sau din contra, i se deschid noi perspective de manifestare? Oricare ar fi răspunsul, aştept şi argumentaţia potrivită.

Kocsis Francisko: Întrebarea îmi aminteşte de una asemănătoare, care mi s-a pus cu mulţi ani în urmă, aşa că răspunsul n-ar trebui să mă încurce prea tare. Şi totuşi... E greu să faci afirmaţii tranşante, nu suntem în cadrul unei ştiinţe exacte în care formulele de calcul conduc spre un rezultat identic indiferent unde şi când se efectuează calculul. E adevărat că şi poezia lucrează cu formule, numai că acestea nu sunt aceleaşi pentru toţi, mai bine zis sunt altele pentru fiecare. Chiar dacă s-a afirmat de numeroase ori că este măcinată de criză, că este cea mai inadaptabilă dintre genurile literare, constatăm că poezia atrage tot atât de multă lume ca şi altădată, se succed generaţii care îşi fac loc în istorie, îşi dispută cu aceeaşi ardoare locurile fruntaşe şi vor să-şi afirme unicitatea. În cele două literaturi pe cale le cunosc îndeajuns de bine prin privilegiul destinului, constat o adevărată invazie de tineri. Cred că nu sunt cu nimic mai puţini decât acum patruzeci de ani, diferenţa e doar că ei cuceresc spaţiul virtual în care se manifestă cu precădere mult mai uşor decât se cucerea înainte spaţiul tipografic. Având toate acestea în faţa ochilor, consider că ar fi riscant să vorbim de o criză a genului. Am putea vorbi de o criză a calităţii, tot pe propriul risc, pentru că ar putea exista chiar în preajma noastră poetul care să dea un nou etalon, un nou model. Poezia n-a dus niciodată lipsă de autori tulburător de mari.
Nu pot să vorbesc despre o criză a poeziei câtă vreme constat mai curând o criză a condiţiilor. Asta o resimţim dureros toţi, dar nici o clipă nu ne-am pus problema abandonului, a capitulării în faţa dificultăţilor pe care le putem numi oricum, fie şi criză. Câtă vreme şi tu, şi eu scriem, citim şi traducem poezie, câtă vreme ştim că multe alte sute de persoane din preajma noastră şi din lumea asta fac acelaşi lucru, cred că ar trebui să vorbim mai bine de o mare nevoie de deschidere, înţelegere, empatie profundă. Poezia n-a avut şi cred că nu va avea niciodată orizontul blocat. După cum observi, nu-ţi ofer argumente, ci numai convingeri, care ar trebui să fie primele între argumente. Sunt convins că lucrurile n-au stat nici mai bine, nici mai rău nici înainte şi nu se vor schimba radical nici mai târziu. Ea va rămâne mereu o constantă a existenţei noastre.

CSG: Desigur, timpul în mişcare face ca totul, dar absolut totul - astfel şi poezia - să se aşeze la urma urmei în debitele şi coordonatele sale naturale, asupra cărora noi nu putem să decidem, în cel mai fericit caz suntem copărtaşi la Marea Desăvârşire a spiritului poetic. Mă gândeam în primul şi în primul rând dacă eşti destul de motivat să înfrunţi acele condiţii şi influenţe neprielnice care ne ţin captivi între limitele existenţei noastre cotidiene? Te consideri un poet înnăscut sau îţi construieşti în mod conştient viziunea ta poetică?

KF: Uite cum stau lucrurile, eu mă simt bine în această „captivitate”, eu am ales să fiu în acest sentiment, această stare, aşa cum alţii aleg alcoolul, drogul sau viciile şi mai periculoase ale existenţei, mă simt bine în pielea mea, dar n-aş vrea s-o iau de la capăt, pentru că n-aş putea schimba nimic şi ar fi cu totul inutil să risipesc încă o viaţă pentru un lucru deja făcut; timpul, în ciuda oricăror evidenţe fizice, nu trece egal pentru toţi, „ora mea de trudă” şi o oră de somn nu vor fi egale niciodată, noi am împărţit timpul în durate convenţionale şi ne resemnăm să credem că o clipă de fericire poate fi egală cu una de tragism profund. Îmi aduc aminte acum de clipa în care am primit vestea morţii tatălui meu – clipa aceea a fost atât de lungă că gândul meu a ocolit o dată universul pe care mi-l pot imagina şi nu mai ştiu când s-a lăsat înlocuită de cea următoare, dar cred că am rămas zile întregi în clipă şi timpul m-a ocolit, a trecut pe lângă mine. Timpul care ne face copărtaşi la Marea Desăvârşire de care spui, timpul actului de creaţie, nu-i egal pentru toţi, şi este singurul care merită să fie trăit. Dar timpul acesta e compus din secvenţe atât de scurte încât, adunate la un loc prin formule de matematică subtilă, n-ar face poate decât un an de viaţă, poate ceva mai mult, dar n-ar putea fi egal niciodată cu vârsta noastră matură. După raţionamente atât de pesimiste la prima vedere, ai fi tentat să crezi că sunt ins cu multe supărări pe viaţă, dar nu-i deloc aşa, singurul meu reproş e că suma acelor clipe nu face măcar un sfert de viaţă. De aici poţi să înţelegi că sunt destul de motivat în tot ce fac, pentru că fac multe alte lucruri decât scrisul. Prin tot ce fac, prin tot ce cred, mă străduiesc să frânez graba cu care ne trecem zilele.
Da, mă consider, sunt un poet înnăscut, dacă asta înseamnă să scrii numai când versul vine din senin. Da, dacă asta înseamnă să nu te pui cu coatele pe masă, în faţa unei coli de hârtie şi să-ţi storci creierii ca să înşiri câteva rânduri. Da, dacă asta înseamnă eliminarea oricărei bariere interioare şi înţelegerea libertăţii. Cât priveşte partea a doua a întrebării, în tinereţe nu mi-a trecut niciodată prin cap că aş putea „construi” ceva de genul acesta, totul se reducea la momentele faste ale scrierii, dar trebuie să recunosc că după ce mi s-a întărit „moalele capului” am pus în joc instrumentele intelectului, mai ales la structura cărţilor (deloc întâmplătoare, cu „tendinţă”), ajungând ca la ultima carte de poeme – care trebuie să apară în zilele acestea – viziunea să joace un rol destul de consistent, unele poeme născându-se, scriindu-se după săptămâni de „trăire, vieţuire” în tema, atmosfera lor. Scrierea o pot echivala cu o evadare din captivitatea temelor care erau pe pragul de a mă acapara, de a-mi confisca imaginaţia. În unele, intelectul şi simbolistica livrescă se împletesc cu emoţia, se zăresc în ţesătura poemului. Dar nu domină, doar însoţesc.

CSG: După aceste cuvinte, pline de observaţii şi argumente pertinente, aş crede că eşti conştient de risipa pe care ne permitem, asumându-ţi responsabilitatea pentru poemele care se duc zilnic pe apa sâmbetei... Ai realizat măcar odată cum ţi-ai pierdut o poezie-două sau char un ciclu întreg de dragul unui moment de lene sau de o obligaţie cotidiană, mult prea prozaică; Şi dacă da, cum califici acest fel de “avort” poetic?

KF: Risipesc numai cei ce au de unde, am citit sau am auzit undeva. Nimeni nu-i poet tot timpul, nu pui pe hârtie tot ce-ţi trece prin cap, trec zile în şir fără să scrii un vers, şi nu-i nici o tragedie. Mi s-a întâmplat de multe ori să risipesc metafore la o cafea cu prieteni, o discuţie banală cu vreun necunoscut în circumstanţe anodine, în dialoguri telefonice cu persoane dragi, scrisori, dar mai ales mesaje facilitate de tehnologie. Nici nu-mi dau seama când şi-au luat zborul. Uneori remarc surprins că anumite imagini ori expresii îmi sunt cunoscute (sigur, nu-i vorba de versuri ori expresii celebre pe care le cităm frecvent), uneori descopăr că-mi aparţin, sunt din poeme vechi, dar de cele mai multe ori nu aflu nimic, şi atunci le ocolesc, le resping, gândindu-mă că ar putea fi rămăşiţe de lectură, deşi o parte dintre ele ar putea să fie imagini şi versuri pe care nu le-am notat, le-am pierdut, iar ele au revenit într-o nouă tentativă de a se aşeza în poem.
Să-ţi povestesc o întâmplare recentă, din iarnă, când încă scriam la cartea aflată la tipar. Într-una din seri, după ce am recitit un text căruia intenţionam să-i schimb câteva versuri, nu înţeleg nici acum de ce, mi-a venit în minte poezia lui E.A. Poe, Annabel Lee, poezia mea nu avea nimic cu ea, şi m-a cuprins o dorinţă nebună de a reciti celebrul poem, am lăsat totul, am scos de pe raft cartea şi am deschis la cuprins, ca să caut pagina. Atunci au alunecat din carte două file de carneţel cu pătrăţele. Le-am luat de jos şi am început să le citesc. Erau două texte scrise, probabil, la vremea citirii cărţii, şi m-am uitat la anul apariţiei: 1987. Amândouă au intrat în noua carte. Una este foarte scurtă, ţi-o pot cita: Şi monştrii/ se iubesc/ între ei./ Şi se-nmulţesc. Reacţia din prima clipă a fost de bucurie, dar a doua zi am început să-mi pun întrebarea: cum se întâmplă aceste lucruri? De ce or fi rămas textele în carte, cum e posibil să fi uitat de tot de ele? Cum aş putea explica dorinţa de a reciti Annabel Lee? Partea mai stranie e că de prin ’85, după decepţii crunte, n-am mai scris literatură, m-am dedicat rebusului. De ce nu-mi aduc aminte cum au ajuns acolo? Cum să-mi explic circumstanţele descoperirii lor? Probabil că au puterea de a ne chema...
Eu am pierdut groaznic de multe poezii gata „scrise”. Să-ţi spun de ce. Pentru că aveam o memorie foarte bună (la 25 de ani ştiam pe de rost toate poeziile lui Bacovia şi o sumedenie de alte poeme geniale), nu le aşterneam pe hârtie decât după ce poemele se şlefuiau în minte, dobândeau forma finală, dar nici atunci imediat, ci când aveam vreme. Am avut perioade când duceam în memorie o carte întreagă. Asta până mi-am dat seama că anumite texte se dezintegrează, rămân numai versuri, încep să uit, dar cu un mic efort reuşeam să le reîntregesc (recunosc, nu sunt sigur dacă în aceeaşi formă). Am avut prima oară spaima aceasta când scriam la Ceva trece pe-aproape, aveam atât de multe poeme cizelate în minte, dar încă nimic pe hârtie. Ieşisem la o cafea cu un prieten, am vorbit despre uitarea care survine uneori neaşteptat, îţi trece prin minte un vers superb, nu-l poţi nota şi apoi îl uiţi definitiv. El ştia despre obiceiul meu şi m-a avertizat. A fost ca o explozie lăuntrică, s-a întâmplat ceva. Încă din aceeaşi zi am început să le culeg pe calculator. Acum pot să-ţi spun că multe s-au dus pentru totdeauna, am recuperat câteva versuri, dar nu mai erau întregi. Nici n-am mai încercat să le refac. Ar fi ca vasele reconstituite de arheologi: câteva cioburi originale într-o întregire din material diferit. Dar nici acum nu mi-am făcut obiceiul de a nota, îmi spun că lucrurile importante rămân sau revin. Îmi spun că poemele pe care trebuie să le scriu în viaţa aceasta nu se poate să nu le scriu. Mă consolez cu gândul că ceea ce am pierdut nu-mi aparţinea, a ajuns la mine din greşeală. Chiar şi poezia se poate rătăci.

CSG: Din păcate, trebuie să recunoaştem, că memoria, de care într-o perioadă de viaţă suntem atât de mândri, mai devreme, sau ceva mai încolo, se compromite inevitabil, se degradează, ne joacă feste. Rămâne deci scrisul, textul scris sau tipărit. Există confraţi, care aruncă la coş cu uşurinţă textele proprii de care nu sunt mulţumiţi. Nu le-am înţeles niciodată. De unde atâta siguranţă în aprecierea imediată a operei, că ceea ce înşirăm acum pe hârtie, cu timpul nu va avea altă acustică, altă strălucire? Sunt tare curios, de unde provine reţinerea ta de-a scrie direct poemul aflat în lucru? Ai avut nişte experienţe negative în acest sens, sau există alte motive?

KF: Da, ştiu foarte bine, am simţit pe propria piele şi am plătit deja taxa pe uitare. Într-adevăr, hârtia pare a fi memoria perfectă, deşi tehnologia modernă ne contrazice pe amândoi. Sunt convins că într-un viitor nu foarte îndepărtat – al cărui început s-ar putea să-l prindem şi noi – cărţile se vor tipări în tiraje bibliofile, numerotate, poate chiar cu listele viitorilor posesori. Şi vor exista biblioteci virtuale, adevărate, în care accesul va fi permis de sfincşi care se pricep la literatură. Astăzi, dacă un critic ar vrea să dobândească notorietate, n-ar avea decât să deschidă o pagină de internet şi ar fi asaltat de mii de pdf-uri, dar asta ar presupune şi un curaj nebun. Ar fi expus unor reproşuri fără menajamente, brutale şi injuste uneori. Criticul virtual va fi mult diferit de cel de revistă.
Partea a doua a întrebării aş putea s-o evit, dar n-ar fi cinstit. Fac parte dintre confraţii pe care nu-i înţelegi. Am aruncat la coş, cu o satisfacţie diabolică, o sumedenie de texte, dar trebuie să-ţi povestesc cum s-au petrecut lucrurile, nu pentru circumstanţe atenuante însă. E ştiut că am debutat editorial în 1979 în Caietul debutanţilor de la Albatros. Atunci aveam deja trei dosare de poezii scrise după debutul în presa culturală, din care am încropit un volum de concurs cu şanse de a câştiga. Am intrat numai la grămadă (dar o grămadă onorantă, din care mai făceau parte Alexandru Muşina, George Vulturescu, Cristian Şişman, Viorel Dinescu). În vremea aceea scriam cu mare uşurinţă, depozitam în memorie douăzeci-treizeci de poezii şi le scriam pe hârtie când aveam timp. Adică le băteam la maşina de scris. Apropo de maşină: ştii şi tu că în anii aceia trebuia să ne înfăţişăm cu ele în fiecare an la miliţie, ca să înregistreze amprenta caracterelor. De prin ’85 nu m-am mai dus. Am o maşină Remington, masivă, greu de trambalat. A doua zi după ce trebuia să mă prezint, a sunat la uşă miliţianul de sector să mă întrebe de ce am lipsit. I-am spus că n-am avut cum s-o duc, că sunt gata să renunţ la ea, să-i scoată tastatura, îl ajut şi eu, face proces-verbal de demontare şi predă la ei la depozit caracterele, eu predau cadrul de oţel la fier vechi şi-i duc adeverinţă de casare. S-a uitat la mine într-un fel care trebuia să-mi dea fiori, apoi a plecat. Nu m-a mai deranjat nimeni niciodată. La maşina aceasta băteam poeziile în două exemplare şi le prindeam într-un dosar cu şină, iar după ce se îngroşa la circa o sută de file îi dădeam un fel de titlu şi-l puneam în dulap, peste celelalte. Imediat după debutul de la Albatros, am deschis un dosar al poeziilor fără şansă de a fi publicate, i-am spus Câmpul lui Marte şi l-am semnat Mihai Malda (heteronimii aceştia erau egali cu mine, îşi scriau cărţile – adică umpleau dosarele cu şină – şi le semnau, numele meu nu figura deloc pe aceste dosare, nu aveam nici un drept asupra lor. Ei sunt Mihai Malda şi Ion Vogan, dar şi rebusistul Paul Degan). Pe lângă acesta, s-au adunat alte patru dosare. Cred că pe la sfârşitul lui ’85, poate începutul anului următor, am făcut o selecţie din dosare ulterioare episodului Albatros (unde am mai avut depusă o carte, amânată mereu, retrasă apoi) pentru Editura Dacia din Cluj, cu titlul Alkahest, schimbat apoi în Pădurea de trandafiri sălbatici, de unde am primit o scrisoare elogioasă prin care eram anunţat că volumul va fi publicat cât de curând (păstrez şi acum scrisoarea din 25 martie 1987, semnată de V. Rebreanu şi Ştefan Damian). A fost ultima licărire se speranţă. Adevărul e că după ce am făcut selecţia pentru Dacia n-am mai scris decât foarte puţin, cele mai multe pentru Câmpul lui Marte, m-am lăsat păgubaş, m-am dedicat rebusului. Cred că nici n-am mai publicat până prin ’91, când am scos cu câţiva prieteni Carul Mic, dar şi atunci numai traduceri. Când m-am hotărât să revin în literatură şi să scot prima carte, am luat dosarele până în 1979, am făcut o selecţie, vreo două sute de texte, le-am pus într-un dosar şi am rugat doi prieteni (Teodor Borz şi Soril Miavoe) să mă ajute să încropim o carte cât de cât bună. Aşa a apărut Umbrela profetului în 1998 (recunosc că a intervenit o mică „deşteptăciune” de organizare a textelor). La a doua carte, Oceanul interior, am ales singur din dosarele rămase neatinse la prima selecţie, iar ciclul al doilea l-am închegat din Câmpul lui Marte, apoi la a treia, Codul de bare, am făcut o ultimă selecţie şi am inclus şi poeme scrise în perioada anterioară, pentru că am început din nou să scriu cu oarecare regularitate. În Alteritate de duminică se mai găsesc poezii scrise în anii optzeci, dar le-am ales numai pe cele care se „împăcau” cu cele noi. Trebuie să-ţi spun că volumele respectă cronologia scrierii poemelor. Cele care n-au intrat în nici una din selecţii zăceau în dosarele îngălbenite, descompletate. Îmi tot propuneam să le recitesc, ca să văd ce-i de făcut cu ele, dar am tot uitat, amânat. Până acum doi ani şi jumătate, când am scos toate caietele, carnetele, dosarele, am început cu începutul, cu caietele adolescenţei, când simţul critic era în vacanţă. Am început să citesc şi am rupt, am rupt, am rupt. Vreo trei-patru sute de texte. Am făcut-o. Şi nu-mi pare rău deloc. Am păstrat într-un dosar câteva care mi se păreau încă vii, aveau o imagine ori o metaforă reuşită, unele numai un epitet frumos. Şi am mai umplut două coli cu versuri frumoase, interesante, luate din câte un text.
Crede-mă, n-am nici un fel de reţinere de a scrie direct pe hârtie, e un obicei făcut în tinereţe, când mă puteam bizui pe memorie, când scriam poemul pe un anumit ritm de deplasare, lucrul acesta îi dădea şi poeziei un ritm interior, iar când le aşterneam pe hârtie dădeau impresia că s-au scris „dintr-o suflare”, dar adevărul e că minţii mele îi plăcea să se joace, de aceea le purtam în mine, le migăleam, le şlefuiam, le îndrăgeam. Eu şi acum scriu în memorie, diferenţa e că „le trec pe curat” mult mai repede, uneori chiar în aceeaşi zi. Ca o revelaţie, gândul că ritmul interior al poemelor s-a domolit. Pentru că şi ritmul mersului s-a domolit cu anii.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

2012. szeptember 19., szerda

A vers – alig esztendőnyi nyűg az életemből


Augusztus 22-e óta abbamaradt a készülő Kocsis Francisko-kötet készülő anyagainak közlése. A munka eközben nem állt le, csak azt kellett tisztáznom, hogy milyen, a szerzőt bemutató háttéranyaggal látom el a könyvet. Továbbá arra vártam, hogy megérkezik Kocsis legújabb verskötete (Melancolii sub forma continuata), amelyből az utolsó rész verseit szeretném kiválogatni. A várakozás ideje alatt elhatároztam, interjút készítek a szerzővel - múlt hét végén küldte el utolsó kérdésemre a választ, én pedig ma reggel fejeztem be a szöveg fordítását. Egyúttal megérkezett elektronikus formában a várva-várt verseskönyv is, a munka tehát zavartalanul folytatódik. Ma az interjú magyar nyelvű változata kerül fel a blogba, holnap az eredeti, a román nyelven készült.

Párbeszéd Kocsis Franciskoval
a költői lét korlátairól és távlatairól


A készülő könyv fedőlapja,
rajta Ádám Gyula fotója
Cseke Gábor: Költőként, de fordítóként is, miként vélekedsz a jelenkori költészetről: válságban lenne-e, vagy ellenkezőleg, egyfajta új megnyilatkozás távlatai előtt áll? Bármi legyen is válaszod, kíváncsi vagyok az érvelésre.

Kocsis Francisko: A kérdésről valami hasonló jut eszembe, sok éve tették föl, nincs miért zavarba jönnöm a válasz miatt. És mégis... Nehéz kategorikusan válaszolni. Nem egzakt tudományról beszélünk, hogy a számításhoz használt képletek azonos eredményt adjanak, függetlenül a művelet helyétől és idejétől. Igaz ugyan, hogy a költészettől sem idegenek a képletek, csakhogy ezek nem minden esetben azonosak, pontosabban, ahány eset, annyifélék. Hiába nyilatkozták már annyiszor a költészetről, hogy válság sújtja, hogy a legnehezebben alkalmazkodó irodalmi műfajok egyike, azt kell tapasztalnunk, hogy ugyanannyian rajonganak érte, mint korábban, a történelemben egymást követő nemzedékek váltják egymást, változatlan elszántsággal vitatják el egymástól a pálmát és juttatják érvényre eredetiségüket. Ama két irodalomban, melyeket a sors kegyéből meglehetősen jól ismerek, azt tapasztalom, hogy csak úgy nyüzsögnek a fiatalok. Nem hinném, hogy kevesebben volnának, mint most negyven éve, a különbség csak annyi, hogy ők már virtuális térben törnek előre, s abban jóval otthonosabban mozognak, mint amit számukra a nyomtatás világa felkínált. Mindezzel számolva, kockázatosnak tartom a műfaj válságát emlegetni. Beszélhetnénk értékválságról, de az sem egyértelmű, hiszen előfordulhat, hogy az a költő, aki az új mérce, a minta lehetne, éppenséggel itt van a soraink között. A költészet sosem nélkülözte a kimagaslóan nagy tehetségeket.

CsG: Az csak természetes, hogy az idő hömpölygése az égvilágon mindent, így a költészetet is, végül a maga medrébe terel, és ebbe nekünk nincsen beleszólásunk, a legjobb esetben is csupán részesei lehetünk a költői szellem Nagy Kiteljesedésének. Ezért inkább arra gondoltam, vajon eléggé érdekelt vagy-e szembeszállni minden olyan körülménnyel és behatással, amelyek mindennapi létünket túszul ejtik? Született költőnek tartod-e magadat, avagy tudatosan építed ki költői látásmódodat?

KF: Nézd, a dolgok állása a következő: én jól érzem magam ebben a „rabságban”, önállóan döntöttem úgy, hogy ekként érezzem magam, ebben az állapotban; amiként mások az alkoholt, a kábszert vagy az ennél is ártalmasabb szenvedélyeket választják, ugyanúgy jól érzem magam a saját bőrömben, de semmi kedvem sincs újrakezdeni, mert képtelen volnék valamin is változtatni, és teljesen hiábavaló lenne még egy életet eltékozolni valamiért, ami immár befejezett tény; az idő, minden fizikai nyilvánvalóság dacára, nem mindenki számára telik egyformán, az én költői nyűgölődésem órája sosem lesz egyforma egy óra alvással; mi egyezményes szakaszokra szabdaltuk fel az időt és megnyugszunk abban a hitben, hogy egyetlen boldogságos pillanat megfelelhet egy mélységesen tragikus pillanatnak. Eszembe jut erről az a pillanat, amikor utolért az apám halálhíre – annyira hosszúnak tűnt, hogy gondolataim valósággal körbeszaladták az általam elképzelt világegyetem egészsét, s fogalmam sincs, mikor adta át a helyét a következő pillanatnak, de azt hiszem, napokon át megrekedtem benne, az idő pedig kikerült, elhömpölygött mellettem. Az idő, mely az általad emlegetett Nagy Kiteljesedés részesévé avat, az alkotó tevékenység ideje, nem egyforma mindenki számára, és ez az egyetlen, amiért érdemes élni. Csakhogy oly rövid szakaszokból tevődik össze, hogy a legagyafúrtabb matematikai képleteket alkalmazva sem tennének ki egy esztendőnél többet az életünkből, esetleg valamivel többet is, de egyenlő sose lehetne egy felnőtt ember életkorával. E látszólag egészen pesszimista érvek után azt lehetne hinni, hogy az élettől megkeseredett ember volnék, ez viszont egyáltalán nem így van, egyetlen kifogásom annyi, hogy ama pillanatok összessége miért nem teszi ki legalább az életem egynegyedét. Ebből megértheted, hogy valamennyi cselekedetemben érdekelt vagyok, hiszen az írás mellett még sok egyébbel foglalkozom. Minden tettemmel és egész hitemmel azon vagyok, hogy visszafogjam azt a sietséget, amire napjainkat kényszerítjük.
Úgy van, született költőnek tartom magam, az is vagyok, amennyiben ez azt jelenti, hogy csak akkor írok, ha a vers a derült égből szakad rám. Az vagyok, ha ez nem jár azzal, hogy az asztalra könyökölve, egy papírlap előtt facsarjam az agyamat, hogy összeüthessek néhány verssort. És az vagyok, ha mindez bármely belső korlát ledöntését és a szabadság megértését jelenti.
Ami a kérdés második részét illeti, fiatalon meg se fordult a fejemben, hogy az ilyesmi tudatosan építhető, minden az írás ünnepélyes pillanataira összpontosult, de bevallom, hogy miután „benőtt a fejem lágya”, elővettem az értelem eszközeit is, különösképpen a könyveik megtervezésében (szándékosan és egyáltalán nem bíztam a véletlenre), eladdig, hogy legutolsó verseskönyvem esetében – megjelenése különben a napokban esedékes – a látomás meghatározó szerepet játsszon, egyes versek tárgyukban, hangulatukban heteken át tartó „megélés, átélés” szüleményei. Az írást tekinthetném egyfajta szökésnek is az engem fogva tartó, képzeletemet béklyóval fenyegető témák rabságából. Egyesekben, az értelem és az olvasmányok táplálta szimbolisztika a vers szövetében tettenérhetően összefonódik az érzelemmel. Nem dominál, csupán kiegészít.

CsG: E helytálló megjegyzéseket és érveket hallva azt hihetnénk, hogy tudatában vagy annak a pazarlásnak, amit a költők megengednek maguknak, vállalva a felelősséget ama versekért, amiket naponta elvetélnek. Végigkövetted-e, legalább egyszer, miként áldoztad föl egy-két versedet, esetleg egész ciklusodat egy könnyelmű pillanat vagy egy hétköznapi, prózai kötelezettség oltárán? És ha igen, miként jellemeznéd ezt a fajta költői „abortuszt”?

KF: Csak azok tékozolnak, ezt olvastam valahol, akiknek van amiből. Senki se lehet költő élete minden percében, nem vetünk papírra mindent, ami csak megfordul a fejünkben, napok egész sora telik el, és nem írunk egyetlen verssort sem, de ettől még nem dől össze a világ. Számtalanszor megesett velem, hogy barátaimmal kávézgatva, két kézzel szórtam a metaforákat, vagy éppen egy közönséges beszélgetés közben, miközben egy ismeretlennel traccsoltam, netán szeretteimnek telefonálgatva, levelezgetve, de még inkább a technológiai támogatású üzenetváltások révén. Fogalmam sincs, mikor illantak el mindörökre. Olykor meglepődve tapasztalom, hogy bizonyos költői képek, szófordulatok ismerősnek tűnnek (nem olyan verssorokról vagy jól ismert kifejezésekről van szó, amiket gyakran idézgetünk), néha felismerem, hogy tőlem származnak, régebbi verseimből valók, legtöbbször viszont nem derül ki semmi ilyesmi, és akkor óvakodok tőlük, ejtem őket, arra gondolván, hogy olvasmányaim foszlányai csupán, bár az is lehet, hogy nem egy közülük olyan fordulat, kép, amit elmulasztottam lejegyezni, amit elvesztettem, de valamilyen újabb próbálkozással igyekeznek bekerülni a versbe.
Elmesélek egy nemrégen, még a télen történt esetet, mikor a megjelenésre váró könyvemen dolgoztam. Az egyik este, miután átfutottam egy itt-ott változtatásra ítélt versemet, magam sem értem, miként, hirtelen eszembe jutott E. A. Poe Anabel Lee c. verse. Az én költeményemnek az égvilágon semmi köze nem volt Poe szövegéhez, de megszállt valami szenvedélyes vágy újraolvasni a híres költeményt, félbehagytam mindent, levettem a polcról Poe verseskönyvét, s a tartalomjegyzékhez lapoztam, hogy megkeressem az oldalszámot. Abban a pillanatban a könyvből két kockás noteszlap hullott ki. Felvettem, elolvastam. Két kézírásos szöveg állt rajtuk, valószínűleg a Poe-kötet olvasása idején íródhattak. Nézem a kiadás évét: 1987... Mindkettőt beválogattam az új kötetembe. Az egyik egészen rövid, akár itt is elfér: Şi monstri / se iubesc / între ei. / Şi se-nmulţesc.” [A szörnyetegek is / szeretkeznek / egymással. / És szaporodnak.] Első reakcióm az öröm volt. Másnap viszont már töprengeni kezdtem: hogyan történhetett ez meg? Miért kerültek a szövegek a könyvbe, hogyan felejtkezhettem meg róluk teljesen? Mi a magyarázata szándékomnak, hogy újra olvassam az Anabel Lee-t? A legfurcsább az egészben, hogy úgy '85 táján, kemény csalódások folytán felhagytam az irodalommal és rejtvénykészítésre adtam a fejem. De miért nem jut eszembe semmi arról, hogyan kerülhettek e szövegek oda? Mivel magyarázhatók előkerülésük körülményei? Valami rejtett tulajdonságuk folytán képesek megszólítani bennünket...
Rengeteg „készre írt” versemet vesztettem el. Azt is megmondom, miért. Igen jó memóriám volt. (25 évesen betéve tudtam Bacovia összes versét, egy egész sor más költői remekművel egyetemben), s az enyéimet csak akkor vetettem papírra, miután gondolatban alaposan addig csiszolgattam őket, míg elnyerték végleges formájukat. De még akkor se siettem el a dolgot, amíg egyszer mégis időt szakítottam a lejegyzésre. Volt olyan időszakom, amikor egész könyvre való hemzsegett a fejemben. Ez addig tartott, amíg rá nem jöttem, hogy bizonyos szövegek „megromlanak”, inkább csak verssorok maradnak belőlük, feledékenységem folytán. Igaz, némi erőfeszítéssel sikerült rekonstruálnom őket (bár bevallom, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ugyanabban a formában). Az ettől való rettegés akkor tört rám, amikor a Ceva trece pe-aproape (Valami közel jár) kötetemen dolgoztam. Rengeteg véglegesített, már kicsiszolt vers tolongott a fejemben, papíron viszont még egy sem. Kávézni ültünk be egy barátommal, szóba került a feledékenység, ami olykor váratlanul lepi meg az embert; eszünkbe jut egy pompás verssor, nincs alkalmunk leírni, majd végleg elfelejtjük. Barátom tudta, mi a szokásom, s figyelmeztetett is a várható következményekre. Mintha egy belső robbanás következett volna be, egycsapásra minden a helyére került, s még aznap leültem a számítógép elé. Most pedig bevallhatom, hogy nagyon sok versem véglegesen odalett, néhányat sikerült, ha csak töredékesen is, megmenteni. Nem is kínlódtam velük tovább. Mert csak olyanok lennének, mint a régészek helyrepofozta agyagedények: néhány eredeti cserépdarab, más anyaggal kiegészítve. De a lejegyzés azóta se vált azonnali szokásommá, mondogatom magamnak, hogy az igazán fontos dolgok megmaradnak vagy visszaköszönnek. Azok a versek, amiket ebben az életben meg kell írnom, gondolom, meg lesznek írva. Azzal vigasztalódom, hogy amit elvesztettem, az nem is volt az enyém, tévedésből jutott hozzám. Mert a vers is képes eltévelyedni...

CsG: Sajnos, be kell ismernünk, hogy az emlékezet, amire életünk egy szakaszában annyira büszkék vagyunk, előbb-utóbb óhatatlanul gyengül, megromlik, csúfot űz belőlünk. Marad tehát az írott vagy nyomtatott szöveg... Léteznek pályatársak, akik könnyedén megválnak saját írásaiktól, amikkel nincsenek megelégedve. Honnan merítenek annyi biztonságot a mű azonnali megítéléséhez, hogy amit ma papírra vetnek, annak esetleg nem lesz-e idővel más akusztikája, ragyogása? Rendkívül kíváncsi vagyok, mi rejlik a te ódzkodásod mögött attól, hogy azonnal papírra vessed a születő verset? Voltak bizonyos negatív élményeid ezzel kapcsolatban? Netán más okai vannak?

KF: Igazad van, ezt én mind tudom, s a tandíjat is megfizettem ezért. Ténylegesen úgy tűnik, hogy a papír jelenti az eszményi emlékezetet, bár a korszerű technológia mindkettőnket cáfolni látszik. Meggyőződésem, hogy a nem is túl távoli jövőben, amelynek kezdeteit mi is megérhetjük, a könyveket bibliofil példányszámban, számozottan, a példányok esetleges tulajdonosi névsorával együtt adják ki. És lesznek majd valódi virtuális könyvtárak, ahová irodalombarát szfinxek őrzik a belépést. Manapság, ha egy kritikus szeretne híres lenni, elég ha nyit egy weboldalt, s azonnal elárasztják pdf-kiterjesztésű kéziratokkal, ehhez viszont szükség van valami esztelen bátorságra is – kíméletlen, durva és nemtelen támadásoknak lenne kitéve. A virtuális kritikus lényegesen különbözni fog.
A kérdés második felét megkerülhetném, de nem lenne tisztességes gesztus részemről. Ugyanis azon pályatársaid közé tartozom, akiket úgymond nem értesz meg. Teméntelen szöveget hajítottam már papírkosárba, pokoli elégtételt éreztem, s bár elmesélem, miként esett ez meg, nem az enyhítő körülményekre számítva teszem. Kiadói bemutatkozásom az Albatrosnál történt, a Caietul debutanţilor-ban (Kezdők füzete). Addigra már legalább három irattartónyi verset összeírtam, miután a lapokban is sikerült bemutatkoznom, abból válogattam ki egy pályázatra szánt csokrot, reménykedve a sikerben. De csak a csoportos jelentkezéshez volt szerencsém (a csoportot magát örömmel vállalhattam: Alexandru Muşina, George Vulturescu, Cristian Şişman, Viorel Dinescu társaságába kerültem). Akkoriban könnyedén írtam, húsz-harminc verset is tároltam az emlékezetemben, s mikor volt rá szabadidőm, papírra vetettem. Pontosabban, legépeltem őket.
Apropó, írógép... Te is jól tudod, hogy azokban az esztendőkben évrél évre jelentkeznünk kellett a rendőrségen, hogy nyilvántartásba vegyék a gépeink betűinek karakterrajzát. 1985-ben elmulasztottam jelentkezni. Robusztus Remingtonom van, nem könnyű cipelni. A határidő másnapján a körzeti milicista csenget az ajtómon, s érdeklődik, hogy miért hiányoztam. Azt feleltem, hogy nem állt módomban elcipelni a gépet, különben is szándékozom lemondani róla, szerelje csak le nyugodtan a billentyűzetet, ha kell, segítek neki, aztán megírhatja az erről szóló jegyzőkönyvet, majd a szükséges helyen leadja a billentyűket, a maradékot pedig beviszem az ócskáshoz, az elismervényt pedig átadom neki. Úgy nézett rám merően, hogy beleborzongtam, mire sarkon fordult és eltávozott. Azóta se háborgatott senki... Ezen a gépen kopogtam le a verseimet két példányban, sínes dossziéba gyűjtve az egészet, s mikor az száz ívnyire duzzadt, címfélét firkantottam rá és időről időre egymásra helyeztem őket a szekrényben.
Mindjárt az Albatrosnál történt bemutatkozásom után egy iratgyűjtőt a közlésre esélytelennek ítélt verseimnek szántam, ráírtam, hogy Câmpul lui Marte (Marsmező) és szerzőként Mihai Maldát tüntettem fel (ezek az ál-elnevezések engem képviseltek - sínes dossziéik megteltek versekkel; az én nevem sose szerepelt rajtuk, semmilyen jogosultságom nem volt fölöttük. A szóban forgó fickók: Mihai Malda, Ion Vogan és a rébuszgyártó Paul Degan.) A továbbiakban újabb négy iratgyűjtő telt meg. '85 végén, esetleg a következő év elején összeválogattam belőlük egy könyvet a kolozsvári Dacia kiadó számára, Alkahest címmel, amit aztán Pădurea de trandafiri sălbatici-re (Vadrózsaerdő) változtattam, érkezett egy dicsérő levél is, amelyben értesítenek, hogy kötetem hamarosan napvilágot lát (máig őrzöm az 1987. március 25-én kelt, V. Rebreanu és St. Damian jegyezte levelet). Ennyiből állt a remény utolsó lobbanása. Igazság szerint, a Daciának szánt válogatás után nagyon keveset írtam, abból is a zöm egyenesen a Marsmező-be került. Feladtam, rejtvényeket gyártottam. Azt hiszem, '91-ig még csak nem is közöltem, amikor is néhány társammal kihoztuk a Carul mic (Kisgöncöl) c. lapot, akkor is csak fordításokat. Amikor eldöntöttem, hogy visszatérek az irodalomba és kiadom az első önálló kötetemet, az 1979-ig lezárt irattartóból kiválogattam egy kötetre valót, mintegy kétszáz szöveget fűztem egybe, s megkértem két barátomat (Teodor Borzot és Soril Miavoét), segítsenek összeütni egy jó kötetet. Ekként jelent meg 1998-ban az Umbrela profetului (A próféta esernyője) – bevallom, a szövegek elrendezését illetően némi huncutsággal. A második kötethez magam válogattam az addig érintetlen, kész dossziékból (Oceanul interior – Belső óceán), illetve a Marsmező-ből, a harmadik esetében még egy harmadik tallózás történt (Codul de bare – Vonalkód), de már frissebb verseket is beválogattam, mert időközben némi rendszerességgel újra írni kezdtem. Az Alteritate de duminica-ban (Vasárnapi másság) szintén vannak a nyolcvanas években írott versek, de csak azoknak kegyelmeztem, amik összeillettek az újabbakkal. A kötetek pedig hűen tükrözik a versek születésének időrendjét. Amelyek minden válogatásból kimaradtak, továbbra is a sárguló, hiányos irattartóban lapultak. Mindegyre azt terveztem, hogy átrágom magam rajtuk, lássam, mihez kezdhetnék velük, de aztán halogattam a dolgot s megfeledkeztem róluk. Így ment ez két és fél évvel ezelőttig, amikor is előkapartam valamennyi füzetet, noteszt, dossziét, a kezdet kezdetétől, a kamaszkori füzetekkel indítottam, amikor kritikai érzékem még ugyancsak tétlenkedett. Nekifeküdtem az olvasásnak, és aztán csak téptem, és téptem, és téptem a sok papirost. Mintegy három-négyszáz szöveget. Megtettem! És egyáltalán nem bántam meg! Egy irattartóba rejtettem néhányat, amelyek életrevalóbbnak tűntek, felvillant bennük egy-egy sikerült kép vagy metafora, egy-egy érdekes verssor, amiket a szövegekből kimazsoláztam.
Egyáltalán semmilyen fenntartásom nincs azzal kapcsolatban, hogy a verset egyenesen papírra vessem, ezt elhiheted, egyszerűen csak ifjúkori beidegződésről van szó, amikor még megbízhattam az emlékezetemben, amikor a verset a járásom ütemére írtam, ez egyfajta belső ritmust kölcsönzött a versnek, s amikor aztán leírtam, az volt az érzésem, hogy „együltömben” hordtam ki. Az az igazság, hogy kedvemre volt ez a játékos észtorna, ezért is hordoztam magammal, csiszolgattam, simogattam, babusgattam a verset. Én ma is fejben írok verset, a különbség csak annyi, hogy most már gyorsabban „letisztázom”, nem egyszer még ugyanazon a napon. Érdekességként említem, hogy idővel a belső versritmus is megszelídült. Mivel az évek múlásával a lépteim üteme szintén megcsendesedett.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)