KOLOZSVÁRI SÉTÁK
Főtér
Déli verőfény, zsibong az élet,
Ódon patinás, komor paloták;
Előttük korzózók nevetgélnek,
Ifjú szívekben szent, tavaszcsodák.
Rikkancs ajkán szenzáció harsog,
Varrólányka moziképet bámul,
Hátán cipelve maszatos rajkót:
Cigányasszony hóvirágot árul.
Autó tülköl, rendőr integet,
Zsibong az élet, él-él a város,
Fennt a tornyokban húzzák a delet,
Érclován keményen ül s csak néz, néz
Mátyás, az igazságos...
Óvár
Nem volt mindig ily álmodó, öreg,
Mint most, a téli hermelin alatt.
Vendégeltek itt koronás főket
Ezek a régi, megkopott falak.
Királyi bölcsőt itten ringatott
Törökverő hős szelid asszonya,
Királyasszonyt is itt csitítgatott
Tűnő remények bibor alkonya.
Keskeny uccáin merengve járok,
Egyszer minden elhalkul, mi zsong ma,
Pörölve locsog a malomárok
S égre int a régi templom tornya...
Brétfű
Szelid lankáin a fű már zöldel.
Fényeső öntöz éledő kertet.
Házikóiból koránkelőkkel
Fürge tavasz téli csöndet kerget.
Itt a város csak halkan dorombol,
Előtte mozdony prüszkölve tolat,
Nem érti, hogy honnan-hová lohol,
Jön-megy éjjel-nappal a sok vonat.
Néha csöndjét vad sikoly hasítja,
Tisztes nénike ősz fejet csóvál
S egy bús élet megfejtetlen titka
Szétterül a halálsorompónál...
Alverna
A lelkem, Isten madárkája,
áhítatmagot szedeget
s mint madárőse megcsókolja
az alamizsnás szent kezet.
Majd a fehér Asszonyhoz röppen,
körötte mennyi jaj kövült,
ó, az ajkak most is jajoznak
ahhoz, ki mindig könyörült.
Én nem panaszlom éltem sebét,
Istenölbe hajtom fejem
és a Madonna kőarcának
mosolya tükröz lelkemen.
Fellegvár
Alattam háztenger. Vén Szamos.
Most búcsúzik tőlük a nap.
Halkuló zajban auíó búg
a sétatéri fák alatt.
Öreg harang jóestét köszönt
s mint apró jánosbogárkák
itt is, ott is lassan kigyúlnak
sápadt fényű villanylámpák.
Bár én is sápadt fény lehetnék,
adhatnék csöppnyi világot.
A város hallgat... Éj tündére
ráterít csillagpalástot.
Házsongárd felé
Lassan lépni, lépegetni,
meg-megállni, visszanézni,
multbasuhant percek mézén,
ürmén egyként éldegélni.
Nem bánni, hogy ablakokban
virág virít most is — másnak,
békélt szívvel mosolyogni
szelid őszi hervadásnak.
Nem kergetni új tüzeket
illatozó halk estéken
s egyszer majd az életkapun
átosonni észrevétlen.
AZ ÉN HÚGOM, A TE HÚGOD...
Életük jaj, hogy elfutott,
hogy elsikkadt, hogy kárba ment.
Arcuk sápadt, mint pergament,
szemük tüze elhamvadott,
mielőtt tüzet gyújthatott.
Lányszívük jaj, hiába vert,
vissza rá szív sohsem felelt.
Mégsem lázongnak, nem perelnek,
mindent magukba eltemetnek,
meddő vágyakat, holt reményt,
a hiába várt vőlegényt.
S egyszer megbékélt mosollyal
csókolatlan ajkukon
elosonnak a lila alkonnyal
a te húgod, az én húgom...
CSAK EGY TAVASZUNK VAN
Csak egy tavaszunk van, egyetlen egy
és nincs, nincsen egynél több nyarunk.
Ha elröpült fölöttünk tavasz, nyár,
fáradtan ősz felé ballagunk.
Lélekerdők nagy rengetegében
gyümölccsé érik az életünk.
Benne fanyarrá lesz a gyűlölet
és édes izzé szeretetünk...
HERNYÓELMÉLET
Végig feküdni falevélen
s magunkat jóllakottra enni,
hiszen a végünk gubóhalál,
nem jön utána semmi, semmi.
Nem hinni, hogy egyszer kirágjuk
gubónkat s új tavaszra szállunk,
örök tavaszban lepkeszárnnyal
Isten kertjére rátalálunk...
EGY POHÁR VÍZ...
Aki adná, annak semmit érő,
de a szomjazónak üdítő életíz:
felfrissülés, újjászületés,
megváltás egy pohár víz.
Mégis hány kézben marad üresen,
adatlanul, konok fukaron,
ajándékozni nem akarással
a vizespohár...
PORSZEMEK...
Belőlük néha felhőt tornyoz
a rakoncátlan fergeteg-szeszély
és a magasban gőgös-hivalkodón
táncolnak az apró porszemek.
Pedig ez a fellegdáridó,
ez a fönntanyázás csak addig tart,
míg hunyászkodva elül a fergeteg
s a felhő porszemei
gyáván, erőtlenül lehullanak...
BEFAGYOTT LÉLEKTAVAK
Megtörtek, mint halódó emberszem.
Ha rájuk nézel, borzongat a jég,
De rájuk süt a kegyelem napja,
S arcukon visszatükrözik az ég...
NYOMORTENGEREN...
Nem kell érte északra menni,
Itt is van úszó jégsziget
S vannak életet hómezővé
Dermesztő fásult jégszivek.
S vannak béna hajótöröttek,
Sikoltanak haláljajok
Es úsznak nagy nyomortengeren
Szomorú haláltutajok.
Néha dobbannak önvesztükbe
Rohanó Amundsen szívek:
S örömvirágot termő földdé
Változik egy-egy jégsziget...
AZ ÖREG SZEKERES
Ádámka katona Ploeştiben.
Karácsonyra szabadságot kapott
És sietett ki az állomásra,
Hogy ne késse le a vonatot.
Hogy megérkezzen a szent estére
S a gyertyagyújtásnál otthon legyen,
Szaporán lépdelt, szinte futott már,
jaj, csak a vonat el ne menjen.
Útközben valaki megszólítja:
Vitéz úr! — Odanéz, öreg ember.
Isten áldja meg s adjon szerencsét,
Nem bírok ócska szekeremmel.
Segítsen, vitéz úr, egy darabon,
Kőhajtásra majd könnyebb lesz az út,
Adámka szeme elől karácsony,
Otthon, vonat a homályba fúlt.
Csak a fáradt, öregembert nézte,
S a szíve táján meleget érzett,
Az ócska szekér mázsányi terhe
Meg se kottyant izmos kezének.
S tolta jó szívvel a fagyos rögön
Két kőhajtásnál is messzebb, tovább,
Az öreg szemek visszatükrözték
A fénylő csillagok mosolyát.
A hálálkodást már nem várta meg,
Indul a vonatja, észbe kapott.
Hiába sietett, futott is tán,
Mégis lekéste a vonatot.
Elment a vonat, füstjét se látta,
Kanyargó síneken robogva jár,
Fekete vonat, fekete éjben,
Kergeti csúnya halál-madár...
Összetört kocsik, alattuk mennyi
Vérző sebesült, ronccsá lett halott.
Ádámka is közöttük lenne most,
Ha nem kési le a vonatot.
Mondják, nem bánom, vak szerencsének,
Akik nem látnak csodát semmiben,
Úgy érzem, nem volt földi ember az
Öreg szekeres Ploeştiben...
Szerkesztette: Cseke Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése