2013. december 11., szerda

Széllel szemben - új kötetem a MEK polcán

Végre, sikerült annyi türelmet erőltetnem magamra, hogy alaposan átfésülve, összeállítsam azt a kötetemet, amire pedig már évek óta készültem. Arra gondoltam, hogy honlapokon és más lapokban szétszórt esszéimet, riportjaimat, olvasónaplóimat időrendi-szellemi-logikai sorrendbe rakva összegyűjtöm, mintegy lenyomataként a múlttal-közelmúlttal való foglalkozásomnak. Jó részük első, nyers kidolgozása ott szunnyad az urszu 2 és az urszu 2b blogjaim mélyén, illetőleg a maszol.ro Kisebbségben rovatában, továbbá a huszadikszazad.hu Páholy rovatában. Magam is meglepődtem, amikor az összeállt kötet a vártnál meggyőzőbb képet mutatott.

A gyűjtemény tegnap óta fent van a Magyar Elektronikus Könyvtár polcán, ahonnan akármikor letölthető. A címlaphoz néhai Debelka Sándor nagyváradi fotós még az "átkosban" készült szép,.díjnyertes alkotását választottam.



TARTALOM



2013. november 26., kedd

Fiúk – mundérban (olvasónapló)

A hadseregben szocializálódott fiatalokról szóló irodalom Európa-, sőt, világszerte tekintélyes és többé-kevésbé közismert. Olvasótábora is jócskán széles, legalábbis a jelenlegi idősebb korosztályok körében – amióta ugyanis a kötelező katonai szolgálat lassan a múlt ködébe vész a NATO árnyékában, a fiatalok mindinkább már csak olvasmányaikból ismerhetik a sorkatonák életrendjét. Ha egyáltalán érdekli még őket ez a téma...
Kezembe került nemrég Török Sándor írónak egy ifjúkori riportkönyve, amit szinte-szinte hogy nem is jegyez a legtöbb írói bibliográfia: az 1928-ban Budapesten, a Magyar Nemzeti Szövetség kiadásában megjelent Magyar fiuk oláh mundérban (Pintér Jenő rajzaival, Ion Florea előszavával), amely nem több vékonyka füzetnél, s minden bizonnyal a maga idejében, alig egy évtizeddel a trianoni döntés után, kitűnő propaganda anyagot jelentett a revízió mellett érvelve. Ám ha csak ennyi szerepe lett volna, talán kézbe se veszem; ami hirtelen fölkeltette az érdeklődésemet, az a nem mindennapi tény, hogy a fiatal erdélyi származású újságíró román hadseregbeli élményeit éppen egy bukaresti román pályatársa ajánlja be a magyar közönségnek. (!)
Az előszó tanúsága szerint Ion Florea, annak dacára, hogy amikor sorait papírra vetette, már Bukarestben élt, bevallottan erdélyi származású és erőteljesen erdélyi érzelmű. Ez pedig nem csak a szerző iránti empátiában mutatkozik meg, hanem azokban a sorokban, amikkel nyíltan Török Sándor mellé áll, az általa bemutatottak hitelességét igazolja:
Hogy minden szava igazság, azt ezer meg ezer más esetből is bizonyíthatom. Ennek a bizonyításnak ugyan nem sok súlya van, de talán mégis csak lesznek még emberek Magyarországon, akik emlékeznek rá, hogy a rumániai állapotok ismertetését én kezdtem meg először a világháború után egy magyar lap hasábjain; a sok gaztettet én kezdtem nyilvánosságra hozni. Erdélyiek vagyunk mind a ketten: ön, Kedves Öcsém, magyar és fiatalember. Bizonyosan megéri azt, amit még én, a rumán is, meg akarok érni: hogy a szabad Erdély földjén együtt munkálkodhatunk. Amikor visszakerülünk majd oda: akik nyugatra menekültek s akik keletre húzódtunk.”
Ion Floreának ezek szerint fontosabb az igazság kimondása, mint a hazafias elfogultság. Látja és tudja, hogy az erdélyi románság mit veszített és mekkorát csalódott az unióval. Ezért aztán nem is az az ember, aki a kisebbségi magyarokat érő attrocitásokat mindenáron kimagyarázza, minimalizálja. „Valószínűleg ennek a könyvnek is csak az lesz a sorsa, hogy az átlagolvasó megcsóválja rá fejét, s hisz is belőle valamit, nem is – ismeri be. – Mert nehéz is egy nyugati kultúrországban — s Magyarország feltétlenül az, még önmagában is, nemcsak a Rumániával való összehasonlításban, — elhinni erről a balkáni korrupt rendszerről, ennek csontig fertőzött intelektueljeiről és szadista kiskirályairól mindazt, aminek csak kis részét tartalmazza ez a könyv.” Ugyanakkor arra is figyelmeztet – ami a könyv figyelmes olvasása során a történtekből egyértelműen kiviláglik –, hogy „nemcsak magyar ügy ez, hanem a humanitás egyetemes ügye is. Ön magyar ember, s azt hiszi, hogy mindezeket a borzalmakat csak azért kellett elszenvednie, mert magyar. De mihozzánk, a bukaresti szerkesztőségekbe, mindennap befut egy csomó adat nem magyar katonák hasonló megkínoztatásáról, kirablásáról, emberi méltóságuk meggyalázásáról és sokszor egyenes legyilkolásáról. Erdély többi fia is osztozik az erdélyi magyar katona sorsában, csak azért, mert erdélyi. Mert ma már a Kárpátok áthághatatlan, égig meredő válaszfallá nőttek rumán és rumán között is. Bukarest, a hóhér, gyűlöli Erdélyt, az áldozatot, s Erdély, az áldozat, iszonyodik mindattól, ami a Kárpátokon innen van. Sokat lehetne arról beszélni, hogy mit élt át csendben, hangtalanul az erdélyi rumánság ez alatt a tíz év alatt. S Isten tudja, mi van még hátra; mindenesetre rettenetesen keservesen vezekelünk, talán nem is egészen a magunk bűnéért.”
A bevezetőből elég elolvasni ennyit, hogy az ember kíváncsi legyen: mi jön még ezután?
Olvasóként egyfelől csalódnia kell, ugyanis semmi olyasmi nem történik a könyv lapjain, amiről a katonaviselt embereknek ne legyenek fajsúlyban azonos vagy többé-kevésbé egymásra rímelő élményei, benyomásai, történetei – jobbik esetben olvasmányai. Bármennyi ostobaságot és perfid gonoszságot követnek el a könyvecske szereplői a védtelen regrutákkal szemben – egy részük kétszeresen megalázott magyar fiatal –, a történelemre nehéz rátromfolniuk.
A katonaság mint intézmény ugyanis egyetemlegesen a hatalmi játékok melegágya, még akkor is, ha nemzetiségileg színtiszta közegben valósul meg.

*

Török Sándor nézőpontja érthetően behatárolt: őt mint sorköteles bakát, Nagyrománia 1925-ben honos törvényei és előírásai szerint, karhatalommal szállították többedmagával Moldvába, ott is Roman városába. Útközben összehozta a sors a többi magyar fiúval, akiket szintén besoroztak, s Erdélyből az ókirályságba parancsoltak. Útjuk során tapasztalniuk kellett, hogy „az állomáson, egy újoncokkal rakott vonattal találkoztunk. Csontos, hosszú, göndör hajú, havasi oláh legények. Átkiáltok az egyik vagonba.
Unde mergeti? — Hová mentek?
La Oradea-Mare — Nagyváradra.
Ezt már ismerjük. A rendszert tudniillik. A regáti mócot hozzánk viszik, mi meg megyünk Moldvába, Besszarábiába. Kivált Besszarábia nyeli el a magyar fiúkat, ahol a határokon szinte napirenden vannak az összetűzések, orosz határőrökkel és csempészekkel.
Az itt szolgálatot teljesítő tisztek dupla-fizetést kapnak s így természetes, hogy a tisztikar szemete, legalja kerül ide. Az elitje sem valami fényes, hát még ezek az önként jelentkezőkből és büntetettekből összeválogatott kalandorok. Ezek aztán annak rendje-módja szerint „elkezelik” az alájuk beosztott magyar fiúkat.”
Ráadásul a szerző nem is akárhogyan került sor alá: egy esztendei késéssel válaszolt a behívóra, mert hosszas kórházi kezelésre szorult. A késést valami módon kezelni kellett – és ezzel vette kezdetét Török Sándor regruta kálváriája, akinek a sorsa, úgy tűnik, kizárólag a román hadsereg vele kapcsolatba kerülő képviselőinek szeszélyeitől, esetleges jóindulatától függött. Ezt a „jóindulatot” esetenként és rendszerint meg lehetett vásárolni, már-már mindenféle szinten, ha az ember elég dörzsölt és volt pénze hozzá. Máskülönben úgy fejére olvasták a szabályokat, hogy attól koldult.
A szerző ennek a nehezen nyakon csíphető, mégis élő és viruló mechanizmusnak pompás látleletét rögzíti könyvében. Nem kell egyebet tennie, mint jegyzőkönyvszerűen leírni utazásukat a kolozsvári állomástól Madéfalva és a Tatros völgye felé, egészen Roman városáig, ahol döbbenten tapasztalja: „A sivár, piszkos peronon csendőrök vesznek át Coriolan Petrescu hadnagytól — így hívják a kísérőnket — és visznek a kövezetlen, sáros utcákon, át a városon. Kaszárnya kaszárnya mellett. Az ország egyik legnagyobb garnizonja. Szinte nem is látunk egyebet az utcán, csak katonát.”
Katonavilág ez, a javából, s a kaszárnya belterületéve mindez csak hatványozódott. Kiderült, hogy a szerző – büntetésből – a tűzoltóosztaghoz került, ami akkoriban büntetőszázadnak számított. Nem telt bele sok idő, rendre fölfedezte maga körül erdélyi magyar sorstársait, akik körültekintően álcázták magukat, hogy elkerüljék a feltűnést (és az ezzel járó attrocitásokat), de működött bennük annyi néptestvéri szolidaritás, hogy életmentő jó tanácsokkal lássák el újonc sorstársukat, aki hamar megtanulta, hol tartsa a pénzét, mennyi baksist érdemes adni a gyakori követelőzésekre, melyik felettessel miként kell beszélni...
A könyv egyik jellemző epizódjában egy hadnagy másodmagával hazarendeli a szerzőt, egy kis privát kukoricamorzsolásra a konyhán. Tapasztaltabb társa előre figyelmezteti őt a hadnagy Dutka nevezetű tisztiszolgájára, aki egy „korcsitúra”, se magyar, se román – szolgalelkű valaki. „A hadnagy estére konyhai munkára odarendeli azt az újoncot, aki gyanús – így a figyelmeztetés -, akiből ki akar valamit szedni. Dutka teszi magát, hogy nem tud magyarul. Két magyar összeáll az idegenben, kiöntik minden bajukat, szidják a királyt, az országot, az Istent, mindenkit. Dutka aztán visszamondja az egészet.” Elhatározzák, hogy csúffá teszik a kétszínű játékot űző káplár-pucerájt.
(A most következő történet számos irodalmi műben helyet kaphatna, kivált azokban, amelyek a hadseregben uralkodó stupidságot és szolgaszellemet leplezik le – hogy példákért ne menjünk messzire, csak Jaroslav Hasek Svejk, a derék katonájáig, vagy Anton Bacalbasa Mos Teaca [Kardlap apó] című gyűjteményéig, mindkettő a huszadik század forulójáról.)
A rendetlen, gőzlepte, mosottruha szagu konyhában letelepszünk a kosár mellé s nekifogunk. Dutka — undok ragyáspofáju, vöröses legény — vigyorog. Sajnálkozik, széttárja a tenyerét szélesen.
Nu stiu ungureste... nu stiu... nem tudok magyarul... nem tudok... de sajnálom...
Csorvássy kacsint egyet s megkéri szépen, ne haragudjon, ha a komával — mármint velem — eldiskurál egy kicsit magyarul.
Poftest-poftest — tessék, tessék. Ó de sajnálom, hogy én nem tudok, nu stiu, nu stiu ...
Jó fiu ez — mondja Csorvássy magyarul — nagyon jó fiu. – Kitűnő ember, a hadnagy urnak mondhatni, barátja.
Dutka arcán semmi elváltozás nem látszik a nagy dicséretre.
Kitűnő ember — folytatja Csorvássy —, olyan okos, mint hat püspök.
Dutka egykedvüen morzsolgatja a szemeket. Csönd. Csorvássy hümmög.
Ő volt a legjobb tornász az osztagban. Csönd. Dolgozgatunk némán. A falon ketyeg egy nagy, pondusos ingaóra, talán valami tűzoltási emlék. Csorvássy bemondja az adut.
Kitűnő ember, okos ember és szebben vezényel, mint az összes káplárok együttvéve.
Reccs. Ez hatott. Dutka kezében kettétörik a kukoricacsutak. Minden ragyája külön elpirul a boldogságtól.
Egyelőre pihenünk. Morzsolgatjuk csendesen a szemeket, Dutkával beszélünk oláhul az időjárásról és egyéb ártatlanságokról, majd csendesen átváltunk a magyar szóra és Csorvássy int, hogy kezdhetem.
Hát felsóhajtok egyet.
Heej, ha tudtam volna, hogy ilyen becsületes emberek közé kerülök, már rég bevonultam volna!
Bizony — rákontrázott Csorvássy fejbólogatva —, különösen az a hadnagy. Ez derék egy ember. Mit szólsz hozzá?
Ó barátom, kitűnő ember. Ma reggel még mielőtt beszéltem volna vele, egy percig láttam az ablak mögött, rögtön megállapitottam magamban; ez az ember tetőtől talpig ur és katona.
Ugy van. Helyes. Jó szemed van, hogy igy egyszerre, ilyen hamar...
Most jut eszembe... ez az ember... ez a hadnagy... ahogy ott állt reggel az ablaknál abban a ripacsoktól és képeslapokból ellesett esetlen pózban...
Te — mondom súgva — hallgass ide. — Dutka homlokán megfeszülnek az erek, ugy figyel. — Hallgass ide. A hadnagy ur, a mi hadnagyunk éppen olyan, mint Napóleon!
Csorvássy élénken helyesel.
Ugy van, látod ez az... éppen olyan, de világra olyan.
Dutka felkel, lesepri kötényéről a kukorica szemeket, tétován körülnéz, tüntetőleg felemel a sarokból egy pár lakkcsizmát és elindul befelé. Már a számon a nevetés. Csorvássy int.
Pszt — hallgatódzik még.
Percek múlva jött Dutka, majd kijött a hadnagy, papucsban, hímzett oláh inggel a briccsessze felett. Az arca megdicsőülten sugárzik.
Megáll az ajtóban szétvetett lábakkal, jobbkeze az ingelőn, a bal hátul, nyomott, félcentis homlokára egy fürt haj lóg le középen.
Haptákba ugrunk. Int kegyesen.
Menjetek aludni, gyerekek. Dutka, de cete o tuica... adj nekik egy-egy pohárka szilvóriumot.”
A részlet egyúttal kitűnő mintavétel a könyvből, amely Török Sándor finom, ironikus humorát jellemzi. Ha nem is húzódozik az események éles kontúrjaitól, epizódjai rendre föloldódnak az abszurd, a nevetségesség hangulatában. Közhelyes történések váltakoznak hátborzongató, ijesztő helyzetekkel, amelyekből nincsen menekvés – olyan túlélő-játék ez, amit végig kell csinálni, mert ha szembeszegül, akkor könnyen ráfázhat az ember.
A katonaságot átélők jól tudják, hogy a hadsereg, demokratikus intézménynek tartva magát, szabályaiban lehetővé teszi, hogy ha valakinek indokolt panasza adódik, azt intézményes keretek között szóvá tehesse, az orvoslását kérje. Csakhogy ez a lehetőség minduntalan a visszájára fordul, s áldatlan következményeit a romani tűzoltó alakulatnál is a saját bőrükön tapasztalják meg a regruták.
A harmadik héten Gergely János rapport-ra jelentkezett a hadnagynál. Hiába próbáltuk lebeszélni — magam még nem tudtam ugyan, milyen következményei lehetnek ennek, — de Csorvássy, aki a második évet szolgálta már, kijelentette, hogy rapportra menni annyi, mint öngyilkosság. Hiába. Gergely megmakacsolta magát.
Én ezt nem tűröm és nem is birom tovább. Elvégre büntetőosztag ide, büntetőosztag oda, mégis csak vannak katonai törvények és ezek ránk is érvényesek. Jó, hogy itt még többet szabad nekik, mint másutt, rendben van. Én vagyok az oka, hogy ide kerültem. De nyomorékká verni nem hagyom magam.
Még aznap délután megtörtént a rapport.
Gergely János egyedül állott a hadnagy előtt és elmondta, hogy őt a káplárok, minden ok nélkül, folyton ütik, verik, kéri a hadnagy ur védelmét. A hadnagy tudomásul vette a dolgot és megígérte, hogy intézkedni fog.
Rögtön Gergely után a négy káplárt hivatta. Pár percig maradtak bent, aztán sunyi pofával ódalogtak kifelé.
Intézkedett. Ez az éjszaka már az „intézkedés" jegyében folyt le...”
Ami ezután következik, azt már nem is a szerző, hanem maga az Élet írja. A szerző csak a vázlatos jegyzőkönyvet vezeti...
Esti parancskiosztás után elhangzott az a vezényszó, amit a katonai Törvények arra szántak, hogy utolsó parancsa legyen a napnak.
Drept — vigyázz... Pentru rugatiune descoperiti... Imához...
A sapkákat lekanyaritjuk, pillanatnyi csend, — felettünk hunyorognak a csillagok — várjuk ki mondja el a Miatyánkot. De előbb még következik valami. Gergely János köhint egyet. Busila káplár rászól a lépcsőről.
Seracu Gergely... szegény Gergely, hogy köhög, nem neked való födetlen fővel állni itt a hidegben... eredj be a camerába...
Gergely kilép a sorból és bemegy. A káplár folytatja.
Szombathy... zi... mondjad. Szombathy mondja.
Tatul nostru, cine iest in cer, sel sfinteasca numele Ta, se vie imperetia Ta... Miatyánk ki vagy a mennyekben, szenteltessék a Te neved, jöjjön el a Te országod...
Gergely már bent van a szobában. Az ablakon át látni, ahogy egyedül áll, bizonytalanul az ágya előtt.
Az éjszaka mindjárt rosszul kezdődött. Lefekvés előtt brascát kellett játszanunk az ágyak közötti utcákban. Brasca, magyarul — béka. A játék pedig abból áll, hogy térdhajlitással leguggolva, csipőre tett kezekkel ugrálni kell. Ugráltunk, jó tiz percet, akkor — Busila, az éjszakai kínzások rendes vezére -— lefekvést parancsolt.
Gergely, — tette utána — a te tüdődnek jót tesz egy kis mozgás, te braszkázz tovább.
Lefeküdtünk. Gergely János ugrált az ágyak között. Busila kiült a terem közepére egy székre és onnan dirigálta, egy nádpálcával mutogatva, hogy merre ugráljon.
Tempó... tempó... — a másik három káplár röhögött.
Gergely János már vörös volt, mint a pipacs és lihegve ugrált ágytól ágyig.
Brekegjél is — rendelte Busila káplár. Gergely János brekegni kezdett. Már nem ugrált, inkább húzta a lábát, egyiket a másik után.
Csak tovább, csak tovább, de ugorva — intette szelíden Busila. — Ne húzd, drágaságom, — scumpa mea, — ne húzd, csak bátran, ne félj semmit, nem ütlek meg, egy ujjal sem nyúlok hozzád...
Gergely János ugrált, brekegett. A vér lefutott az arcából, már fehér volt, aztán zöldes lett és minden ugrásnál nyekkent egyet, mint egy rossz fujtató, a szeme kidülledt az üregéből, s lassan ónszürke lett az arca, amint nehéz könnyekkel kidülledt szemében, odább-odább vonaglott az ágyak között. A feje lekókadt, a homlokán ujjnyi erek dagadtak ki, az orrából vér indult meg lassan, szivárogva. Elájult.
Mossátok fel. Felmostuk.
Dörzsöljétek. Dörzsöltük.
És most tovább... mai departe... Brasca.
Gergely János tovább indult.”
Életre szóló tanulságnak talán ennyi is bőven elég lenne, de az éjszaka hosszú, s az Élet nem áll meg. Ugyan, mi várhat még Gergely Jánosra?
Négyszer mostuk fel ezen az éjszakán Gergely Jánost. Akkor azt mondta a káplár:
Most ti mozogtok egy kicsit, amig ez magához jön. Vigyázz. Sorakozó a terem közepén. Inainte, mars! A kert oszlopáig futólépés, indulj!
Kivágtattunk az udvarra, a hóba, mezítláb, hálóingben. Vissza. Négyszer vagy ötször csináltatta egymásután, akkor lefektetett és kiment. Éjfélre járhatott az idő. Pár perc múlva visszajött. Az oszlop nagyobb része már aludt mélyen, kábán. Busila pálinkát hozott egy üvegben. Ittak mind a négyen. Elaludtam.
Az alarmra riadok fel, villanycsengő szól. Alarm general! Hetenként egyszer-kétszer szokott lenni. Nyolc percünk van, de azalatt fel kell öltözni, a pumpákat, szekereket előhúzni, lovakat szerszámozni, befogni és nyolc perc leteltével mindenki utra készen ül a helyén.
Kiugrom, kapok a ruhámhoz, nincs. Bakkancsom nincs. A káplárok a nagy, beépitett kemence padkáján állanak röhögve. A ruháink, bakkancsaink egy nagy halomba hányva a terem közepén.
Neki a rakásnak. Hatvannégy egyforma nadrág, zubbony, kabát, bakkancs. Melyik az enyém?
Ez az enyém, astai al meu, nem a tied, zsupsz... — egymás hegyin-hátán mindenki, a káplárok a hátunkban az ágydeszkákkal, ütnek, vágnak a nehéz fával, mint az őrültek, kit hol érnek... jó húsz perc eltelik mig az osztag kékre-zöldre verve ott áll az udvaron utrakészen.
Maga a hadnagy tart szemlét.
Gergely János nincs a helyén. A második szekér nyergesén kellene ülnie. Nincs. Hol van? Most tántorog kifelé roggyanó inakkal.
Holnap reggel jelentkezz! Értetted?
Igenis.
Leszerszámozunk. Bemegyünk.
Busila válogatott kínzásokat talál ki. A teremben olyan jelenetek játszódnak le, amelyek nem tűrnek nyomdafestéket. Kizárólag orvosi szakkönyvben lehetne tárgyalni, mindazt a szörnyűséget, amit egy-két cézaromaniás, szadizmusában féket nem ismerő vadállat, egészséges fiatal embereken elkövet.”
Na, de itt remélhetőleg megáll az éjszakai ámokfutás azzal, hogy mindenki megkapta a magáét, s ideje nyugovóra térni. Csakhogy...
Éjféli őrváltás után Busila kiállott a szoba közepére és a félhalott Gergelyt maga mellé rendelte.
Énekelj.
Gergely állott és énekelt. Nyújtott, egymásba kanyargó oláh nótát, amit a káplár rendelt.
Ugy énekeld, hogy: sáj diri, diri diri, saj diri, diri di — de lélekkel, szívvel.... hiszen mulatok, vagy mi a fene.
És bokázva körültáncolta Gergelyt. Beleszilajodott, ugrált, leguggolt, két kézzel csapkodta a csizmaszárát, csattogott, rikoltott, körbetáncolt.
Ugy énekelj, hogy mindig felém legyen a pofád.
Gergely forgott és énekelt, halk. monoton dudolással.
Saj diri, diridiri, saj diri diri di...
A két, vérrel aláfuttatott szeméből megindultak a könnyek, folydogáltak lefelé s énekelt hüppögve, fel-felzokogva:
Saj diri, diri diri di...
A részeg táncolt körülötte. Megállott.
Sirsz? Ne sirj. Kacagj! Kacagj, ha én mulatok. Azonnal kacagj!
A fiu elhúzta a két száját, egy erőszakos ránditással, elhúzta a füle felé, a fogai kivigyorodtak sárga ínyéből, a szeme öntötte a könnyeket, az orra körül megalvadt a vér.
Megtörtént. Kinyitotta az ajtót.
Pen' in stilpu gradinei, pas alergator, s dünnyögött csendesen: saj diri, saj diridi... Körülötte, talpát csapdosva, ugrált a részeg káplár. Borzalmas volt.”
Ennyi azért több mint elég, hiszen a jóból is megárt a sok, vagyis az őrületnek is van határa. Nem úgy a romani Busila káplár esetében! Aki, úgy látszik, mindebben csak előjátékot látott, amivel képtelen betelni. A szerző pedig, mindezt látva és átélve, végzetes lépésre szánta el magát: „Akkor azon az éjszakán megmondtam magamnak: szökni fogok. Itt hagyok nekik mindent, ami pénzem van, odaadom, a kórházban majd kicsinálom valahogy és el... el innen.
A káplár kifáradt, végigdőlt az ágyon. Onnan vezényelte:
Toate sectia ... egész osztag... ciz-mele!... csizmámat! — és odatartotta a lábát.
Ott álltunk sorban és mindenki húzott egy csöppet a csizmán, mig végre az utolsó lehúzta.
Akkor odaparancsolt az ágyhoz:
Simogasd meg a fejemet. Megtörtént.
Mondd utánam: seracu domnu caporal... szegény káplár ur... ma rossz napja volt...
Szegény káplár ur, ma rossz napja volt.
Ugy. Most takarodjatok az ágyba!”
A jelentéstevő Gergely ráadásul még három nap „karcert” – ún. szigorított zárkát – is kapott, később pedig egy jóindulatú káplár kikotyogta, milyen utasítást adott végeredményben a hadnagy a jelentéstétel után:
„— Ascultati baieti... ide figyeljetek fiuk, soldat Gergely János rapporton jelentette nekem, hogy ti rosszul bántok vele, ütitek, veritek. Hát én azt mondom, ne üssétek, megértettétek? Azt mondom, hogyha megveritek, úgy megverjétek, hogy ne merjen még egyszer rapportra jönni hozzám. Takarodjatok.”
A káplárok pedig egyszerűen megfogadták a feljebbvaló parancsát, s a további „rapport” elmaradt.
A könyvbéli történések rendre oda vezettek, hogy a szerzőnek nem járt más a fejében, mint kiszabadulni ebből a lelketlen világból, amelyben a gyilkosságokat nem átallják öngyilkosságnak beállítani, és úgy adják-veszik nehéz pénzekért a szabadságot, hogy lehetőleg minél többen nyerészkedjenek a haszonból – annál kevésbé a szegény baka, aki bármilyen áldozatra készen áll és az utolsó pillanatig hisz az őt kiszipolyozók szavában. „Soldatul” Török Alexandru, vagyis Török Sándor közlegény is csak úgy volt képes leleplező élményeit papírra vetni, hogy többszörösen kénytelen volt a kulisszák mögött megvásárolni a szabadságát, s amíg számos életveszélyes kaland folytán át nem jutott az országhatáron, csapdába ejtett áldozatnak érezhette magát.

*

Alig hét évvel Török Sándor katonáskodásának históriája után Dsida Jenő leírta a korabeli Erdélyi Lapokban (amelynek tudósítója volt) azt a moldvai utazását, amelynek során a seregből való felmentését akarta kiváltani, a helyszínen megejtett orvosi vizsgálat alapján. Mint tudjuk, az újságíróként is dolgozó költő gyerekkora óta súlyos szívbeteg volt, amiért felmentés járt a világ bármely hadseregében. Csakhogy a felmentésért el kellett utaznia oda, ahová egyébként katonaként „száműzték” volna (és ahová a Török Sándorokat is elküldték, messzire a szülőhelytől, idegenbe) – a távoli Moldvába, Falticeni-be. Onnan tovább küldték, a romani katonakórházba, ahol az illetékes ezredfőorvos rendelt; elvégre őneki kellett kiállítani a hivatalos okiratot. A találkozások, akár Sándor esetében, ezúttal is sorsdöntőnek bizonyultak: Dsida még a vonaton összejött egy Coseac nevezetű tüdőbajos legénnyel, akiről kiderült, hogy orosz nemzetiségű. Örömmel konstatálták közös, kisebbségi voltukat, ami nagy rokonszenvet keltett bennük a másik iránt. Falticeni-be érve, az egységnél többféle meglepetés várt rájuk: kiderült, nagyon sok az ezredben az erdélyi, s köztük a magyar, akik kitűnő érzékkel találták meg egymást, ugyanakkor az ezredparancsnok Keintzel Oszkár szász katonatiszt volt, akinek a tisztiszolgája nem más, mint Kemény János báró marosvécsi inasa; ez viszont igen jól emlékezett Dsidára a Helikon-összejövetelek alkalmából, s ezt lelkesen mindjárt a költő tudtára is hozta...
Útjuk így hát simán vezetett tovább, Romanba. Kísérőjük egy félénk, együgyűen viselkedő román káplár, aki félénken hunyászkodott meg mellettük. Romanba érkezéskor szállodába mentek, s míg Dsida és társa ágyba dőltek, a káplár megelégedett a csupasz földdel.
A katonakórházban mindjárt a fürdőbe vezették a vizsgálatra érkezőket. Dsida és orosz társa, látván a civilizálatlan körülményeket, hevesen tiltakoztak. „ – Be a vízbe! - rivallt ránk a cigány katona, aki a katonafürösztő nemes hivatását töltötte be.
Elboruló pillantást vetettem a piszkos kádban sötétlő zöldes-barna szappanos lére, amelyből egymás után bújtak ki a katonák. Elhatároztam, hogy nem fürdöm meg, nem én, ha mindjárt meg is ölnek. Legfeljebb holttestemet füröszthetik meg, ha akarják.
- Nem megyek - mondtam komoran.
- Én sem - jelentette ki Coseac bajtárs.
A cigány még kapacitált bennünket rövid ideig. Aztán fenyegetőzött. Mikor látta, hogy semmi sem használ, cigarettát kért. Kapott öt darabot.
- Készen van a fürdés - mondta vigyorogva.”
Az adakozás, a baksis most is hatott. A hadseregbeli viszonyok terén a helyzet tehát változatlan. A katonakórház viszont már a béke és megértés szigeteként maradt meg a költő emlékezetében: A kórterem tágas és tiszta hely volt. Tizennyolc ágyban tizennyolc beteg. Merev pedantéria mindenütt. Az ágyak milliméternyi pontossággal egy vonalban. Az ezredes-főorvos szigorú ember, egyetlen porszemet sem tűr a padlón, egyetlen foltot sem az ablaktáblán. Dohányozni tilos. A morzsát étkezés tán öt perccel összeseprik, eltüntetik. Hetenként háromszor húzzák tisztába az ágyakat.
Fáradtan és boldogan nyúltunk el a kemény ágyakon. Egy magyar fiú élelmiszereket juttatott hozzánk, hogy könnyebb legyen lemondanunk a katonakosztról, így hát teljesen elégedettek voltunk, és vártuk a másnapot.
Este az egyik fiú - valami bukovinai román legény - mesélni kezdett. Különös, jóízű, roppant eredeti meséket mondott, csupa szín és fordulat volt valamennyi. Közbe-közbe harsányan nevetett mindenki. Elhatároztam, hogy megjegyzem és leírom a meséket, de közben elálmosodtam és elaludtam.
Nyolc nap óta ez volt az első nyugodt, tűrhető éjszakám.”
Dsida Jenő tapasztalata szerint kicsi és egymásra utalt a világ, de érdemes megismerni: Fãlticeni után Roman, majd Paşcani, Iaşi voltak kényszerű kalandozásainak állomásai, hogy a költő kézbe vehesse a felmentő okiratot, amivel aztán annak rendje s módja szerint sikerült örökre búcsút mondani a fegyvereknek.
Igen érzékletesek és tanulságosak riportjában a városleírások, az emberábrázolás, az életkörülmények hiteles rajza. Szóvá teszi a hadseregbeli lopás jelenségét, találkozik moldvai és bukovinai csángókkal is, megismeri a iaşi-i lebujok apacsvilágát, az éjjeli menedékhelyek nyomorúságát, a helybeli zsidó kereskedők mentalitását, majd egy eredeti iaşi-i mozikalandról is beszámol, amikor vetítés közben a sötétben kétségbeesett hangú tűzriadót jelent be valaki, hogy végül kiderüljön: vaklárma volt az egész, és csak arra volt jó, hogy a pánikos zűrzavarban a nézőtérre beszivárgott zsebtolvajok szabadon garázdálkodhassanak...
A Dsida által lefestett moldovai katonaélet, úgy tűnik, Török Sándor korképéhez képest egy fokkal közelebb került Európához, de a naptárt jobban megnézve, a háborúhoz is.

*

Pár éve látott napvilágot a szerző kiadásában Sike Lajos újságírónak, az ÚMSZ oszlopos munkatársának a Török Sándor könyvecskéjével azonos terjedelmű emlékirata (Tollasodásom története). Ez az élményvilága révén rendkívül hiteles, életközeli és olvasmányos memoárszöveg három részre tagolódik – az első (Az ágyútalptól a Sajtóházig) a szerző két évre terjedő katonai karrierjének eseményeit és tanulságait meséli el, bevonulásától kezdve, tizedesi rangjának megszerzésén át egészen addig, hogy felfedezik mint népi újságíró tehetséget, és ekkor le is szerelik. Katonai szolgálatának emlékei – bár három évtized választja el a Török Sándor által átéltektől és mintegy húsz év a Dsida-féle látlelettől – sokban ugyanazt az arcát mutatják a román katonaságnak, egyben érződik rajtuk, hogy a második világháború utáni hadseregben bizonyos szempontból volt némi esély a humánusabb bánásmódra, amennyiben az ember megbecsülte magát, esetleg szerencséje volt, netán jó időben volt jó helyen és fölismerte társaiban az emberség csíráit.
Sike Lajos józanul, de saját erejében bizakodva, a barátságára érdemes embereket idejében felismerve összességében pozitív élményekről számolhatott be. Pedig hát az ő indulása is anyaszomorítóan indult...
Nem mondhatnám, hogy vidáman ültem kofferomon a nagyváradi püspöki palota kertjében, ahonnan nemrég költöztették ki a 1948-as görög polgárháborúból kimenekített gyermekeket. Már untam az olvasást. Az egyetlen erdélyi magyar irodalmi hetilapot, az Utunkat térdemre helyezve, az októberi felhők vonulását figyeltem elrévedezve. A felhők északról, az én szülőföldem, Szatmár felől húztak délnek. Mintha anyám aggódó sóhaját hoznák magukkal. Hogy sírt szegény, amikor megállóit házunk előtt a piros és fehér szalaggal felpántlikázott lovas szekér, s a rajta ülő fiúk bekiáltottak: „Laji, most már mennünk kell!" Semmit nem tudtunk arról, hogy hova visznek, csak azt, hogy nagyon messze, túl a Kárpátokon, mert akkor az volt a divat, hogy a baka minél távolabb kerüljön szülőföldjétől, ha magyar annál inkább... Csak annyit tudtunk, hogy valószínű az esti bukaresti gyorsra szállunk fel, de a célállomás hétpecsétes titoknak, sőt állam- és katonai titoknak számított.
Ahogy ott mélázok a kofferon ülve. megszólít egy főhadnagy, aki már többször elment csoportunk előtt, miközben rám-rám pillantott. A mi tisztünk éppen hiányzott valamiért.
- Ugye, te magyar vagy?
- Igen. főhadnagy elvtárs!
- Ilyen újságot csak azok olvasnak, akik legalább középiskolát végeztek. Te is?
- Igen, főhadnagy elvtárs!
Aztán halkabbra fogva, megkérdezte: tudom-e hová visznek? Ugyan, honnan tudnám, válaszoltam. Megmondta: le a Dunára, méghozzá a szerbekkel szomszédos részre, ahol három évi határőrség vár rám! Nagyon megijedtem, elkezdtem pityeregni, mert akkor még nem békültünk meg teljesen Titóval, a jugoszláv vezetővel, akit a korabeli lapok az imperialisták bérencének, láncos kutyaként vagy éppen véres bárddal ábrázoltak A határőrök még át-átlövöldeztek a Dunán, nem is csak akkor, amikor „diverziós csoportokat" üldöztek. Szinte már éreztem is, amint egy szerb golyó eltalál, s szorult szívvel gondoltam rá, miként esik össze anyám, amikor halálhíremet veszi. Félelmemet látva a főhadnagy vigasztalóan vállamra tette kezét és azt mondta: "Nyugodjál meg, fiam, elintézem, hogy Bukarestbe kerülj, ahol csak két évi katonaság vár rád! Ezért is szólítottalak meg!" Aztán eltűnt. Egy idő után az én tisztemmel tért vissza. Mondták, hogy vegyem a kofferomat és menjek utánuk Úgy emlékszem, egy hét osztállyal rendelkező móc legénnyel cseréltek ki. Még sajnáltam is szegényt, hogy most már az ő anyja fog sírni. Nem sokra rá viszont már táncolni lett volna kedvem, hisz vélhetően olyan kedvező fordulat állt be életemben, ami csak ritkán adatik meg az embernek. Bukarestbe kerülök, az aszfaltra és csak két évet katonáskodom! Felötlött bennem egy gyermekkori olvasmányom. Főhősének életét egy véletlen mentette meg. A kikötő pázsitján négylevelű lóherét keresett, s mikor rátalált, annyira megörült, hogy a hajó indulását nem vette észre. S szerencséjére, mert az a hajó utasaival együtt elsüllyedt! Az én négylevelű lóherém az Utunk és az emberséges főhadnagy volt, aki felfigyelt rám.”
A továbbiakból megtudhatjuk, hogy a hadseregben honos hatalmi játékok mit sem változtak: hamar kiderült, hogy mégsem az áhított Bukarest volt az úti cél, hanem a Duna, ahol tüzéreknek képezik ki az oda kerülőket. Itt aztán Sikének is kijutott a gyakori bozgorozásból, az öncélú, kegyetlen fegyelmezésből, de a változatosság kedvéért azt egy székely káplárfiú követte el vele szemben, hogy a hadseregbeli trendnek messzemenően megfeleljen. A történtek örök életére megtanították a szerzőt arra, hogy a szolgalelkűség és a buta kivagyiság nem kimondottan nemzetfüggőek.
A Váradon megismert főhadnagy, bár ebből neki semmi egyéni haszna nem származott, kérés nélkül is, mintegy belső parancsra, mellém állt és kisegített nehéz helyzetemből. A tizedes viszont meg akarta mutatni a románok előtt, hogy ő „jó román" és gondolkozás nélkül móresre tanítja magyar vérét is, bár erre senki nem kérte, s igazából a helyzet sem igényelte, mert a katonaságnál is lazábban vett szabad foglalkozás közben tette ezt. Talán arra gondolt, hogy még néhány ilyen látványos fellépése után szakaszvezetővé léptetik elő. Tudtommal ez nem történt meg. Engem viszont néhányszor még megizzasztott, egy alkalommal a háló második emeleti lépcsőjén hason csúszva (vagy inkább fékezve) kellett kimenjek az udvarra. Valamiért nagyon nem tetszettem neki, talán azért, mert neki csak öt osztálya volt, s írni is alig tudott, nekem meg valamivel több, s a hiányt brutalitással igyekezett pótolni.”
Sike Lajosnak az ötvenes években kimondottan szerencséje volt a katonaságnál, sikerült mindig a „talpára esnie”, akár a macska. Volt ideje és türelme árnyaltabban látni és megítélni mindazt, amit az átéltek mellett tapasztalt. Tanúságtételét nem az indulat, a visszavágás, a bosszú szelleme, hanem az emlékezés hitele vezérelte. Ami távolról sem jelentette azt, hogy ezalatt sok más társa ne szenvedte volna meg a rideg kaszárnyai bánásmódot és az ott uralkodó embertelen viszonyokat...
Mintegy összefoglalóként elmondhatom: a két év katonaság nem volt hiábavaló. Fizikálisan megerősödtem, s lényegében itt jöttem rá, hogy az ember sokkal többet kibír, mint amennyit magáról képzel, persze, egész életpályámat és egyben jövőmet nézve, az adott korban nem éppen azokra az ismeretekre lett volna szükségem, mint- amelyeket a katonaság adott, ám nekem ebbe nem volt beleszólásom.”

*

A közös, átszenvedett katonaélmények okán úgy is mondhatnánk, hogy a katonasors a földrajzi koordináták tekintetében nem válogat: éppen úgy sújtja a kisebbségit, akár a többségit, hiszen a feltétlen parancsuralom a föld bármely részén elnyomást, megalázást, szenvedést, kegyetlenkedést, önkényt szül.
A világirodalomnak a témát taglaló remekművei (a Svejket már említettem, de ide sorolható Erich Maria Remarque-nak nem egy könyve, s mindenek előtt a Nyugaton a helyzet változatlan-ja, Hemingway Búcsú a fegyverektől című regénye, Joseph Heller A 22-es csapdája, Henri Barbusse A tűz című műve, Kuncz Aladár Fekete kolostor-a, Liviu Rebreanu Akasztottak erdeje, Ken Follet Évszázad-trilógiájának elkészült két első kötete stb. stb.) tárták föl előttünk azt az igazságot, hogy a katonaság intézménye, minél inkább maga alá gyűri a polgári társadalmat, egyúttal képes a saját érdekeinek megfelelően bilincsbe verni és őrületbe hajszolni az egész világot. A két világháború, majd az utánuk különféle formákban és megnyilvánulásokban tovább folytatódott, máig tartó hidegháború kivétel nélkül azt a látszatot kelthetik, hogy a nemzeti hadseregek fenntartása és katonai kiképzése olyan közérdek, ami megálljt parancsolhat a későbbi vérontásoknak.
A katonaság mint intézmény – azáltal, hogy a teljes lakosságra kiterjedő harci képzés biztosításáról látszik gondoskodni –, szüntelenül felértékeli önmagát, igyekezvén megszerezni – szolgálatai fejében – a társadalmi erőforrások mind tetemesebb részét, beruházásoktól kezdve a zsíros zsoldokig és a külön-nyugdíjakig s hovatovább képtelen lemondani ekként szerzett előjogairól.
Románia azon országok közé tartozott, akik Európában az utolsók között látták be, hogy a kötelező katonai szolgálat intézménye túlhaladott és a belső korrupció egyik teremtő melegágya. Közvetlenül a rendszerváltás előtti években nem véletlenül nőtt meg ugrásszerűen azon fiatalok száma, akik bármilyen úton-módon igyekeztek elkerülni a kötelező sorkatonai szolgálatot. Ehhez kapóra jött a beiratkozás a teológiai fakultásokra, az illegális külföldre távozás, különféle hamis orvosi igazolványok beszerzése, a sorozóirodákban, a katonai hierarchia különböző szintjein dolgozó befolyásos személyek pénzben és/vagy természetben való megkenése. Tanulságos ebből a szempontból az az interjú (Carmen Preotesoiu: „Riscam sa iesim din istorie” – Félő, hogy kiszorulunk a történelemből), amit a Jurnalul National közölt 2006 októberében – a Román Hadsereg Napján – egy tartalékos ezredessel a sorkatonai szolgálat fejlődéséről a kezdetektől (vagyis Cuza erre vonatkozó törvényétől) napjainkig. A riportalany, bár szívvel-lélekkel a népi-nemzeti hadsereg fenntartásának a híve, őszintén elismerte: annak ellenére, hogy a népi hadsereg sok jeles megvalósításból, nehéz helyzet megoldásából hősiesen kivette a részét (egyik példának – a Duna-Fekete-tenger csatorna mellett – a transzfogarasi utat nevezte meg,), a hadseregre bízott munkálatok szoros határideje nem tette lehetővé az amúgy létező, a hadseregben foglalkoztatottak emberi biztonságát és méltóságát célzó törvények betartását. Nem biztosították az előírt élelmiszer adagokat, nem tartották tiszteletben a munkaidőt, a katonák pihenését. A nehéz munkákra, feladatokra rendszerint a büntetett előéletű fiatalokat, továbbá a parancsoknak könnyen engedelmeskedő, egyszerűbb embereket fogták be, akikkel bármit el lehetett végeztetni. A fiatalok értelmesebbjei a különböző fegyvernemeknél kaptak kiképzést.
Az interjú dióhéjban végigvezet bennünket a román sorkatonaság történetén. Eszerint 1864-ben fogadják el a sorozásról szóló ama törvényt, amelyben megjelenik fegyverforgató nemzet fogalma, s vele együtt a kötelező katonai szolgálat minden állampolgár számára. Ez volt az az elv, amelyen a későbbi idők folyamán, a történelmi helyzet és szükségletek függvényében finomítottak. Így a kötelező szolgálat időtartama és feltételei gyakran változtak. A két világháború mindenképpen jócskán szorított a srófokon, a haderő mennyiségi igényei, illetve a nagy emberveszteségek miatt.
Régebben a kötelező szolgálat akár hét évre is szólt. A katona napi programja reggel fél hat és este fél tíz között zajlott. Eltávozásról szó se lehetett, az csak egy későbbi időpontban vált lehetővé. A sorozási korhatár 21 év volt – egybeesett a nagykorúsággal -, később 16-17 éves korra is lecsökkent, a honvédelmi szükségleteknek megfelelően.
Úgy tűnhet, hogy a nép általános fegyverforgatásra való befogása akár forradalmi veszélyt is rejthetett volna magában. De a gyakorlat azt mutatta, hogy a katonaság inkább egyfajta életiskolává vált nemcsak a fiatalok, de az egész társadalom szemében. Nem számíthatott házasságra érett fiatalnak az a legény, aki nem esett át a kötelező katonai szolgálaton – ez a mentalitás ma még elevenen él Máramaros falusi településein, annak ellenére, hogy jó pár éve a katonaság intézménye szerződéses alapon működik; a fiatalok fizetésért szegődnek el a hadseregbe és meghatározott feladatokat végeznek. Az önkéntesség viszont könnyen elcsúszhat a zsoldos szellem irányába. A NATO keretében történő és egyéb külföldi küldetések alkalmanként vonzóvá teszik a katonai mesterség felvállalását, de a helyzet mégis csak az: a fiatalság nagy része pillanatnyilag tartózkodik a hadsereg intézményétől, mert nem lát benne értelmes, életre szóló célt. Ugyanakkor taszítja a hadseregben tovább élő kincstári szigor, a soha meg nem szűnt büntetőrendszer.
Az interjúalany szerint nagy számú tisztes akad a román hadseregben, akik önkényesen visszaélnek a büntetéssel mint nevelési eszközzel. A kollektív büntetés elvét jó ideje eltörölték ugyan, de a gyakorlatban továbbra is alkalmazzák. Régen például, egy elvesztett ütközet után minden tizedik katona fejét lecsapták. Később „csak” agyonlőtték őket, még később már csak alaposan agyba-főbe verték.
A hadseregben rendnek kell lenni és fegyelemnek, de ezt nem lehet bármilyen eszközzel elérni. A parancsnokok e téren sem álltak a helyzet magaslatán.
A hadsereg tekintélyének mindenek előtt azok a katonai vezetők ártottak, akik mindenből megpróbáltak anyagi előnyt húzni, akik loptak és csaltak s a beosztottjaik munkaerejét saját hasznukra fordították. A szovjet típusú hadsereg-koncepció átvételével elterjedt az a mentalitás, hogy az egyes ember érdeke eltörpül az általános, a nagy érdek mellett. A katona mint egyén nem sokat számít – egy hadigépezet része.
A múlt és a jelen, a beidegződések és a mentalitások óhatatlanul összekeveredtek a román hadsereg életében, és ez okozta a vesztét...

*

Nem is olyan régen még eleven hagyománynak számított Erdély-szerte, de Magyarországon is az ún. regruta búcsúztató, a regruta bál. Aminek mindenütt az volt a lényege, hogy a hadseregbe vonuló újoncokat közösségileg megünnepelték, elbúcsúztatták.
Sike Lajosékat még ilyen nóták kísérték el útjukon a nagyváradi állomásig:

Mikor kezdtem kofferomat pakolni,
Édesanyám akkor kezdett siratni.
Édesanyám ne sirass,
Inkább pálinkát hozass.
Hadd igyon a szegény regruta-fiad!"

...Mikor megy a legény októberben katonának,
Azt mondja a lánynak, kísérj ki az állomásra,
Nem kísérlek babám, lehullott a gyöngyharmat a földre.
Vizes lesz a ruhám, édesanyám megver érte.”

Közben pedig itták a bort s a felpántlikázott regruták csak úgy sepertek szekerükkel a község főutcáján...
Amióta megszűnt a kötelező katonai szolgálat, a hagyomány mindinkább holt rítusként háttérbe szorult, bár némely helyen még igyekeznek ünnepi külsőségeit, szokásrendjét felújítva megtartani, előadásszerűen, néprajzi látványosságként kultiválni. Ez is azt jelzi, hogy a katonáskodás intézményében bekövetkezett gyökeres változás fogadtatása távolról sem egyértelmű.
Romániában számos politikus fölvetette már, hogy jó lenne visszatérni a kötelező sorkatonaság intézményéhez. A döntést egyelőre bölcsen halogatják, várván, hogy miként lépnek a kötelező katonaságot már korábban eltörlő országok. Magyarországon, bár politikai konszenzus alapján Romániánál hamarabb törölték el a sorkatonaságot, ma már mind erőteljesebbek azok a hangok, melyek a visszaállítást követelik. Szándékaik alá játszanak azok az európai folyamatok is, melyek eredményeképpen például Ausztriában még mindig megtartották a kötelező katonaság intézményét. Norvégiában nem hogy eltörölnék, de újabban a nőkre is kiterjesztették a kötelező szolgálatot, a nemi semlegesség jegyében. Izraelben is tartja még magát a kötelező sorozás törvénye, de már radikálisan csökken a szolgálat időtartama és egyre nagyobb a tömeges tiltakozás az intézmény fenntartása ellen. Tény, hogy pró és kontra vélemények egyforma súllyal és vehemenciával csapnak össze, ami arra utal, hogy Európa – és valamiképpen a világ – erőegyensúlya távolról sem annyira szilárd, ahogy azt mutatni szeretnénk. Sokan vélekednek úgy, hogy a sorkatonaság eltörlése lett táptalaja egy egész sor társadalmi lazaság, deviancia, perverzió elterjedésének. Vannak akik mindenek előtt nem is honvédelemnek tekintik a hadsereget, hanem egyfajta életiskolának, amely megtanítja a fiatalokat a különféle túlélési technikákra. Ja, hogy eközben hull, pusztul, életre szóló sérüléseket kaphat a „férgese” is? Ez már ilyen – vélik a túlélésre kész keménykedők, akik a legkülönbözőbb égtájakon úgy hiszik, hogy csakis nekik áll a zászló...


Csíkszereda, 2013. november

Pintér Jenő rajzai a Török Sándor könyvéhez
Az olvasónaplót az ÚMSZ Kisebbségben c. mellékletének szántam

2013. november 8., péntek

Hargitai böngészde (12): A határőrségről - kicsit másképp

A 11. Székely Határőr huszárezred zászlaja,
1765 körül a budapesti Hadtörténeti Múzeumban
A Székelyföldön nemrégiben meghirdették a Siculicidium Emlékévét, amelynek említésekor mindenki egyből Madéfalvára gondol. És joggal. A 250 évvel ezelőtti székely összecsapás a császáriakkal nemzeti viszonylatban beszédes emlékművet eredményezett, s hozzá történelmi tanulságok egész láncolatát kapcsolta.

Az emlékév kapcsán beszélgetett el Daczó Katalin riporter Nagy József gyergyóremetei hadtörténésszel, doktorandusszal, aki úgy véli: amit ma tudunk a határőrségről, az nagyrészt egy 19. századi romantikus felfogásból eredő, az akkori történészek által feldolgozott kép. Őszerinte a történelemben nincsenek csak talpig gonosz osztrákok és jó székelyek, a kép sokkal árnyaltabb, vagy az lenne – ha sokoldalúan elemeznénk.

Ezt teszik a Hargita Népében (2013. november 4.), egy újságoldalnyi terjedelemben – higgadtan, úttörő módon, előítélet mentesen. A fiatal hadtörténész elismeri: az tény, hogy fegyvertelken emberekre támadtak a felfegyverzett császári csapatok. Az is tény, hogy sok áldozata volt ennek a vérengzésnek. Csakhogy…

*

Mindannak, ami 1764. január 7-én történt, van egy elő- és utótörténete. Azok nélkül az események megközelítése szubjektív, sőt hamis. De figyeljük, mit mond a kutató:

- Székelyföld a 18. század közepén egy elzárt, periférikus vidék volt a birodalmon belül. A bécsi felvilágosodás generálta változásokat itthon nem érzékelték annyira az emberek, ezért nem tudtak alkalmazkodni, nem tudták objektíven értelmezni a határőrség megalakítása miatt kiérkezett katonai küldöttségek rendeleteinek hatását, ami nagyban hozzájárult a feszültségkeltéshez. A székely határőrség történetét „bécsi” oldalról is meg kellene vizsgálni, a helyben ismert forrásokat, feldolgozásokat, Szádeczkyék, Teleki Domokosék munkáit fel kellene dolgozni a történettudomány mai szempontjai szerint…
A századforduló történészei a kérdésben egy 1848-as forradalom képét vázolták fel, visszavetítve a 18. századra, megfeleltetve az osztrákokkal szembeni magyar sérelmi politikai gondolkodásnak.
A ma történésze számára a korabeli művek nagyszerű források, de nem többek annál.

De miért volt akkor egyáltalán szükség a határőrség szervezésére? – feszegeti a húrt a riporter, hiszen a háborúsdkodás a székelyekkel ezen robbant ki.

- Mária Terézia uralkodása az európai történelemben a felvilágosult abszolutizmus korszaka. Az abszolutizmus idején a király egy korlátlan hatalmi gépezetet épített fel, amelynek ő állt az élén, sőt még a dinasztiák isteni eredetét is hirdették, ami legitimációt adott ahhoz, hogy a birodalom minden népe, lakosa felett korládanul rendelkezhessen. A felvilágosodás korában az uralkodók próbáltak a tudományok, a kultúra, a gazdasági fejlődés irányába is nyitni. Elkezdtek igényes udvarházakat, palotákat építeni, berendezni, tudósokat megfizetni, hogy tartózkodjanak az udvarban, vagy éppen Mozart hegedüljön esténként nekik. Ausztria is ezeket a nyugati folyamatokat követte. Mária Terézia modernizálni akarta a birodalmat, megváltoztatni a régi feudális, pókhálós világot. Iskolákat alapított, újjászervezte az adminisztrációt, modernizálta a jogrendszert. Ennek az átalakulásnak a része volt a közbiztonság fejlesztése, főleg a határ menti területek védelmének biztosítása…
Ekkor hozták létre a határátkelőkkel ellátott, a határzónát állandóan ellenőrzése alatt tartó határőrizeti rendszert. 1762-ben hirdette ki Mária Terézia a rendeletet, hogy főleg az ország veszélyeztetett pontján, a déli részen, ahol még mindig konfliktus robbanhat ki a Török Birodalommal, katonai határőrizeti rendszert kell létrehozni. A veszélyeztetett szakasz a Török Birodalommal szemben a teljes déli határzónája volt a történelmi Magyarországnak, a délkeleti részét képezve a birodalomnak, beleértve Székelyföldet is. A Bécsi Udvar és a császári hadvezetés úgy határozott, hogy létre kell hozni 18 határőrezredet, és azokat a határ menti területeken kell felállítani. Minden határőrezrednek egy meghatározott toborzasi területe legyen, katonai adminisztrációt kell létrehozni, és részben elengedni az adókat. Kijelölték ezeket, és a régiókba kiküldték a katonai bizottságokat, hogy megszervezzék a katonai alakulatokat, amelyek helyben kell szolgáljanak és a határőrizetet kell elássák, és csak szükség esetén kell részt venniük a Birodalom háborúiban. Ez volt az eredeti terv, ami többé-kevésbé mindenhol konfliktusok nélkül zajlott. Dalmátok, horvátok, románok, szerbek, svábok, székelyek – ezekből a népekből állt össze a 18 ezred, 17 gyalogezred és egy huszárezred. Ez utóbbi székely volt, mert a huszárezredeket hagyományosan mindig magyar területről szervezték. A tizennyolc ezredből három ezredet Székelyföld adott: Háromszék a másodikat, Csík-Gyergyó-Kászon az elsőt s a Székelyföld együttvéve a huszárezredet. Ezek az ezredek lényegében a szorosokban kellett lezárják a határokat. Egyik részük folyton a határokon állomásozott, ekkor épültek meg a vesztegzárak, a határbiztosító épületek. Mi, székelyek, itt voltunk a Birodalom szélén, ezt nem lehetett kikerülni. De a székelység nem igazán volt tisztában azzal, hogy a kezdeményezés mi is akar lenni. Ugyanakkor a Bécsi Udvar sem volt tisztában azzal, hogy a székelységnek milyen sajátos társadalmi problémái, helyzete van, amely egyensúlyát felborítja ez a beavatkozás.

Csakhogy a székelység, a Rákóczi szabadságharc bukása után – amelyben ő is részt vett – úgymond “elásta a csatabárdot”, kezdett megbarátkozni a civil életmóddal. A császári rendelet ezt a konszolidációs folyamatot bolygatta meg. A székelyek úgy érezték, a határőrséggel jármot kívánnak a nyakukba helyezni. Egyvalamiről azonban elfeledkeztek… Mégpedig arról, amit Nagy József így foglalt össze:

- Olyan világ, ahol minden székely „szabad”, utoljára Mátyás király idején volt. Mohács után összeomlott Magyarország, az erdélyi fejedelemség nem volt képes arra, hogy olyan államhatalmat építsen ki, mint a történelmi Magyarország, az erdélyi fejedelmek jobban rászorultak a székely hadrendszerre, mint addig a történelmi Magyarország, pénzügyileg is nagyobb bajban voltak, s ezért az erdélyi fejedelmek gyakorlatilag felszámolták a székely szabadságjogokon alapuló katonai rendszert, ami azt jelenti, hogy folyton kellett menni háborúba, még többe, mint addig, de adóztatták is őket.
Ugyanakkor az erdélyi nemesek is meg akarták kaparintani a székelyek földjeit, s jött az önként vállalt jobbágysors: inkább jobbágy leszek, csak ilyen rendszerben ne szolgáljak. Nem beszélve a belső székelyföldi társadalmi konfliktusokról, amelyek a primőrök, lófők és gyalogok társadalmi egyensúlyának felborulásával jártak. II. Rákóczi Ferenc bukása után, mint katonai hadszervezetet, felszámolták Székelyföldnek ezt a régi világát, amit nem is kívánt talán vissza senki. Ezért a székelyek 1763-ban már nem akartak katonáskodni, ígérhetett akárki akármit. De ezt a területet Mária Terézia ugyanúgy kezelte, mint a többit, amelyeken jobbágyokból lettek könnyűszerrel határőrök. Ez sok helyen különösebb ellenállást nem váltott ki, ezért is jó egyben vizsgálni a tizennyolc határőrezred történetét. Ha nem, a madéfalvi veszedelem leírása is a székely történelem mitikus értelmezésének foglya marad. Igaz, hogy amikor megérkeztek az osztrák katonák, hogy létrehozzák a katonai adminisztrációt, és rájöttek arra, hogy súlyos problémákba ütköztek, erőszakkal válaszoltak a kihívásokra. Mert ha az abszolutista uralkodó kiad egy parancsot, az parancs, ha egy székely sem marad élve, akkor is végre kell hajtani. A jelenlegi értelmezésben azt látjuk, hogy az ideérkező Buccow vagy Siskovics császári tábornokok negatív személyek. Pedig Siskovics szegedi születésű, kora híres katonája volt, a csatákban hősiesen küzdött. Tulajdonképpen a kor pozitív személye, nekünk meg negatív…
A székely huszárok sem voltak gyilkosok, mégis Rastatt városát 1799-ben, a napóleoni háborúk idején megtámadták és kifosztották. Vajon ott erre emlékeznek-e ma?

Az események innen már gyorsan torkolltak tragédiába: a határőrséget szervezni küldöttek ambíciója ellenállásnak feszült. Csakhogy úgy nem mehettek vissza Bécsbe, hogy kudarcról számolnak be. Erőszakhoz folyamodtak, mit sem törődtek a meggyőzéssel. Gyergyóban például az osztrákok börtöntöltelékeket, alkoholistákat, tolvajokat toboroztak, akik pénzért kötélnek álltak. Feleskették őket 1763-ban, megkapták a fegyvereket, és megrohamozták a kocsmákat, az udvarokon tyúkokat lövöldöztek, a kocsma előtt megsütötték, napokig tivornyáztak a város közepében. A leváltott Bucow helyett akkor küldték ki Siskovicsot. Ámde, a Madéfalván történteken túl maga a folyamat pozitív hozadékú. A hadtörténész szerint:

- Más, sokkal modernebb katonai rendszer volt, mint amit addig a székelyek ismertek: egyenruhában taktikát tanulni, művelt tisztekkel… Szerintem ne hagyjuk, hogy a székelység történetét felülírja Madéfalva. Nem negatív vagy pozitív történet. Negatívan kezdődött, de a legnagyobb dicsőséggel végződött, mert 1848 sincs, ha nincs határőrség. Mert a székely határőrség volt Magyarországon a forradalom kezdetén, 1848 nyarán az egyeden ütőképes magyar szolgálatban álló haderő, amíg lassan megszerveződtek a honvédalakulatok, sőt a történelem első honvédzászlóalja az egyik székely határőrzászlóaljé volt, amit Kossuth Lajos avatott honvédzászlóaljjá a budai várban 1848 nyarán. Azt is tudni kell, hogy az a határőr, aki Mária Terézia ellen Madéfalván lázadt, az tűzbe ment utána a császárért a napóleoni háborúban, ’48-ban meg Kossuth Lajosért. Először énekelte 1800-ban a székely, hogy „I. Ferenc azt üzente”, 1848-ban, hogy „Kossuth Lajos azt üzente”, 1914-ben pedig, hogy „Ferencz Jóska azt üzente”. A történelmet Európában a nemzeti mítoszok alakítják a 19. század óta. Hogy mikor, melyik periódust kell „jónak” vagy „rossznak” tekinteni, és hogy adott korban, adott politikai generáció saját legitimálásához azt a történelmi eseményt használni tudja vagy nem, azt az adott kor dönti el. Ma, amikor kisebbségi létben élünk, mind olyan események kellenek, amikor nem kisebbségi létben éltünk: II. Világháború, Nagy-Magyarország. Az Osztrák-Magyar Monarchiában mindent 1848-hoz és a középkori egységes magyar birodalmi jellegű államhoz társítottak.
A határőrség másik nagy pozitívuma, hogy Székelyföld polgárosodását indította el, hiszen a napóleoni háborúk alatt a legfejlettebb nyugati területeken keresztül-kasul mászkálták a székely bakák, és sok mindent láttak. Eltanultak és használtak különböző gazdasági folyamatokat, eszközöket, sokszor a nyugállományú katonatisztek mozgatták itthon a kulturális szférát. Fejlődött az iskolai oktatás is. És mindez a madéfalvi veszedelemmel kezdődött…

Az interjú kimondatlan, de reális nagy kérdőjele: hajlandók vagyunk-e újragondolni a belénk plántált mítoszokat, legendákat?

2013. november 7., csütörtök

Kölcsönsorok: Ion Dumbravă újabb verseiből

megállapítás

petre ţuţea tizenhárom 
évet ült "egy
hülye nép miatt".

én húsz könyvet írtam
ugyanannak a népnek.

eliade brâncuşi cioran
más népek körében
boldogult. én még itt vagyok.

constatare

petre ţuţea a făcut treişpe ani 
de puşcărie „pentru 
un popor idiot".

eu am scris douăzeci de cărţi 
pentru acelaşi popor.

eliade brâncuşi cioran
şi-au găsit împlinirea la
alte popoare, eu sunt încă aici.


más versek, a szerző ugyanaz

az utolsó vers még címtelen, az első
verssornak semmi köze a másodikhoz.
a harmadikkal rímel csupán.
egyes a hármassal. kettes a négyessel.

az ötszázhetvennégyes gyorson
írt vers és a város és falu közötti 
autóbuszban írt vers között 
sincs semmi kapcsolat.

a múlt télen írott vers 
fehérebb azoknál amiket
ezen a télen írok
a füstfüggönyös ablak mellett.

ez a vers nem jár több haszonnal
számomra annál amit
hét napja vagy hét éve írtam. talán
a rímes valamivel többet a szabadversnél.


alte versuri, acelaşi autor

ultimul poem încă nu are titlu. primul 
vers nu are legătură cu-al doilea. 
cu al treilea doar rimează.
unu cu trei. doi cu patru.

poemul scris în acceleratul 
cinci sute şaptezeci şi patru nu are 
nici o legătură cu cel scris în autobuzul 
care face legătura între sat şi oraş.

poemul scris în iarna trecută 
e mai alb decât cele pe care 
le scriu în iarna aceasta 
lângă fereastra cu perdele de fum.

poemul acesta nu-mi va aduce 
mai mult folos decât cel de acum 
şapte zile sau şapte ani. cel 
cu rimă mai mult decât cel în vers alb.


mínusz és plusz közt

libasorban a napok szereplőkkel és eseményekkel. egy
jegyzettömb egy bizalmas napló
olvashatatlan passzusok elveszett oldalak
az emlékezetből annál jelenvalóbb pillanatok
minél inkább szeretnéd őket felejteni.

közben tovább lélegzel. loholsz.
könyökölsz. létezel. eszelős tavaszi
pillangóröpdösés. a napsugár
csápként tapogat köröskörül
a repedést kutatva.

közben eljön a nyár.
közben meghúzzák a harangokat
és esőért imádkoznak. közben
fohászkodnak hogy elálljon.

közben jönnek még napok és tovatűnnek
csak a lekaszálatlan fű marad
s a benne fészkelő szerelmek.

közben beérik a fosóka is.
közben megjön az ősz, megváltozik
ami az időnek fontos lehet
mínusz és plusz közt a pillanatnyi
fellángolás és az emésztő tűz közt surran az élet.


între minus şi plus

zile în şir indian cu personaje şi întâmplări, un 
caiet de însemnări un jurnal intim 
memoria cu pasaje ilizibile cu pagini 
pierdute cu momente cu atât mai prezente 
cu cât de mult ai vrea să le uiţi.

între timp continui să respiri, să alergi, 
să dai din coate, să exişti, zbor sturlubatic 
de fluture primăvara. raza de soare 
pipăie ca un tentacul împrejurul 
în căutarea fisurii.

între timp vine vara.
între timp trag clopotele
şi ne rugăm să plouă. între timp
ne rugăm să stea.

între timp mai vin nişte zile şi trec 
doar iarba necosită rămâne
îşi fac iubirile cuib în ea.

între timp s-au copt corcoduşele.
între timp vine toamna. altele sunt
cele ce intră în calculul vremii
între minus şi plus între sclipiri
de o clipă şi focuri care mistuie se trec vieţile.

Fordította: Cseke Gábor

Forrás: Vatra, 2013/8-9. sz.

2013. november 4., hétfő

Egy lap halottjai

Tizennégy évvel ezelőtt, amikor a rendszer váltás után alakult Romániai Magyar Szó 3000. lapszámát készítettük elő, az volt az egyik feladatom, hogy számba vegyem, név szerint kikből állt az a csapat, aki mindennapi erõfeszítésével, az olvasó-előfizető anyagi támogatásával és néhány vállalkozónk hirdetési kedvétől éltetve és lelkesítve, nap mint nap előállítja a bukaresti magyar napilapot. A nagy névsorolvasásnak nevezett leltáromat két fejezetre osztottam: az Akik még vannak-ba azokat soroltam, akik az évforduló pillanatában éppen a lap készítői voltak; az Akik voltak alá azok kerültek, akik valamilyen módon idő előtt megváltak a szerkesztőségtől.

Kucsera Jenő fotója
Most, a Halottak napja tájékán valahogy kezembe került ez a névsor, és arra gondoltam hirtelen, hogy ideje lenne szót ejteni egyszer az RMSZ halottjairól is. Mert ma még nincsenek túl sokan, de már emlékezésre sarkallnak, tanulságokat sugallnak.

Sokan átéltük, mekkora érvágás volt a lapon 1993-ban a szerkesztőségi főtitkár, Kiss Zsuzsa váratlan éjszakai agyvérzése és elhunyta. Rendkívül lelkes, pedáns és dolgos embert veszítettünk el vele, olyat, aki nem mindennap terem és nem is minden bokorban. Őt követte aztán a kolozsvári tudósítóként még súlyos betegen is szívósan dolgozó Román János. Az idősebb gárdából Zsigmond Kálmán, Antal András, majd Szűcs Olga hulltak ki hamar a sorból, majd az ezredforduló táján Miklós Lászlóval, Szász Jánossal lett szegényebb a szerkesztőség törzshada.

A kétezres évek elején aztán ha lassan is, de tovább fogyatkozott a sor: az akkor már más színekben "játszó" Nits Árpád búcsúzott e világtól, s tavaly, nyugalmazott évei közepette a Sepsiszentgyörgyön élő Flóra Gábor fordított hátat e földi létnek, s vitte magával - családja szeretetével és tiszteletével együtt a már megszűnt laptól szétszéledt pályatársak és az egykori olvasók emlékezését, legjobb gondolatait. Távozása csöndes volt és visszhangtalan: szinte-szinte hogy nem is tudtuk, hiszen a közös fórum megszűntével elszéledt újságíró csapat egy része már nem talált magára a megváltozott körülmények között.

Pedig éppen a Flóra Gábor személyes esete és példája a ma még eleven bizonyíték arra, hogy mindenek előtt az emberi tényező volt az, ami a lapot életben tartotta. Az olyan földközeli, az élet valóságába ágyazott mindennapi lét és kapcsolatháló, amivel ő is rendelkezett Háromszéken, biztos támaszává tette őt a szabad újságírást saját bőrén kikísérletező romániai magyar napilapnak. Az addigi, szűken csak az agráriumban foglalkoztatott szakújságíróból fokozatosan önálló gondolkodású, szuverén tudósító lett, akinek mindenre kiterjedő publicisztikai munkásságát bár mindvégig az írógép és az indigó determinálta elsődlegesen, felvette a kellő iramot modernebb eszközökkel dolgozó pályatársaival. Sajnálom, hogy ezt az elismerést csak későn, munkakapcsolatunk utolsó éveiben volt alkalmam és késztetésem a tudomására hozni - addig olyan harcostársaknak képzeltem magunkat, akik fél szóból is értik egymást és a küzdelem hevében nincs idejük udvarias gesztusokra.


Ez a halottak napi apropójú emlékezés is azért születhetett meg bennem, mert egyre tisztábban látom: az évekkel korábban "elhunyt" lap most már egykori fizikai valójában, élettől búcsúzó volt munkatársai révén is mindinkább távolodik az időben. S válik testetlen eszmévé - s tanulsággá talán, azoknak is, akik hagyományait és nehezen megszerzett kiegyensúlyozottságát folytatják.
*
(Fenti írást a maszol.ro Vélemény rovatának szántam.)