2013. február 22., péntek

Asztaltáncoltatás


(B. Zs. és a sínyomok)

egy reggel januárban
havas téli világban
sínyomok vezettek a küszöbig
s onnan tova
valaki erre járt
a két nyom összezárt
s hajnalban ki itt elhaladt vissza
nem jön soha

mintha súlya se lenne
miért jut ő az eszembe
régóta elköszönt vissza se nézve
riadt szemén
sűrű árnyékba vált
az itthagyott világ
beleunt cifrázni tovább a sivár heteket
- egy rossz regény

amit ő írt naponta
s másnapra visszavonta
pallérkezében tolla reszketegen
táncolt s remélt
hogy jön majd egy sugallat
melyre mindenki hallgat
s akkor ő ottmarad tehetetlenül gyáván
- már előre félt

hogy ez az élet kurta
maradj ha tudsz berúgva
vészelj át álmot szégyent kudarcot
szerelmeket
úgy lépj ki az időből
mint más a rossz cipőből
mely mindkét lábra rárohad
- béke veled

egyszer portyázni hívott
a téli ég kinyílott
s mögötte ott nyomult vadul
a fergeteg
járható utat kerestünk
majdhogynem odavesztünk
megmentőnk maga a metsző szél volt
- mert kergetett

tőle kaptunk kegyelmet
úsztunk meg veszedelmet
miatta mondott le rólunk a
jeges halál
eltaszított a hídig
s szólt sziszegve: ő mindig
észben tart minden rendelést s úgy is
visszatalál.

2010

2013. február 17., vasárnap

Amikor eljött a mesélés ideje...

(Olvasónapló - az írást az ÚMSZ Kisebbségben c. mellékletébe szántam)


Próbálom magamban eldönteni, miként is olvassam Gagyi József legújabb könyvét (Ha akartam, fütyöltem, ha akartam, dúdolászgattam. Beszélgetések Balogh Pállal. Emberek – életek sorozat, 1. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2012): tudományos munkaként? irodalomként? vagy egyszerűen csak olvasmányként, mert hogy terjedelmessége (közel 400 lap) ellenére erősen jól olvastatja magát. Hogy is ne: egy sokat tapasztalt, érdekes személyiségű, öntörvényűen gondolkodó, röghöz kötöttségében is nyitott falusi ember mesél benne életéről, falujáról, családjáról, gondolatairól, álmairól és megvalósításairól, kételyeiről, hitéről... És még mennyi mindenről, ami egyszer valamiképpen emberközelbe került vele.

Hiába a szerzői konfesszió a könyv élén, alapvetően úgy érzem, maga a szerző is tanácstalan műve definiálását illetően. Nem tudja pontosan, hová is tegye - s mindenek előtt azért, mert nem az lett belőle, amit kezdetben elképzelt, amikor a megíráshoz szükséges első beszélgetést sikerült nyélbe ütni.

Szándékok és eredmények: bármilyen sikerült alkotásnál is ritka, hogy tökéletesen fedjék egymást. Ez nem minősítés, viszont ténykérdés. Az írónak elég rugalmasnak kell lennie ahhoz, hogy tervbe vett, elképzelt művét alkotás közben annak sajátos, belső logikája szerint alakítsa, s ha a helyzet megkívánja, akár módosítson is eredeti elképzelésén, választott eszközein.

Gagyi József részletekbe menően, a higgadtan vizsgálódó társadalomtudós rigorózusságával rögzíti a könyv keletkezéstörténetét, a menet közben végrehajtott, pillanat szülte korrekciók indoklását. Pedig nem lehet azt állítani, hogy alanya kiválasztásakor ne lett volna eléggé körültekintő: az ismerkedéstől a kapacitálásig hosszú hónapok teltek el, s Gagyi igazából csak akkor tudott meggyőződni választása helyességéről, amikor nagy sokára - valahára - beindultak a tervezett beszélgetések.

Már maga ez a pillanat megrázó történethez kötődik; Gagyi József hűvösen, távolságtartóan írja le, de a tényanyag kellően drámai: Balogh Pál tulajdonképpen akkor hajlandó nekikezdeni életútja felidézésének, amikor nincs más kiútja - egy orvosi műhiba folytán mindkét lábára lebénul, s az addigi dolgos, a munka megszállottjaként élő idős embernek nem marad egyéb elfoglaltsága, mint vendége előtt szerre elszámolni az emlékeivel. És akkor meg is teszi ugyan, de mindvégig csak a maga módján. A szerző pedig - kényszerűségből - ehhez igazítja riporteri státusát: képtelen célirányosan kérdezni, hagyja a beszélőt érvényesülni, gondolatai nyomán csapongani, csak nagy néha, egy-egy félig éber, utaló, már-már mellékes apropóval terelné vissza Pali bácsit a fősodorhoz; mikor sikerül, mikor nem. De ez mind nem baj, már nem az, mert Gagyi József a kényszerből szükségszerűséget kovácsolt magának, hiszen úgy is tudta: a beszélgetés megszerkesztésének végső kulcsa mindenképpen az ő kezében marad; ami nem azt jelenti, hogy azt és úgy ír majd meg a sok-sok találkozás során elmondott élettörténetből, ahogy és ami neki tetszik. Ez a könyv egy pillanatra sem kívánt pusztán ürügy vagy csak egyszerű kiindulópont lenni egy önálló alkotói konstrukcióhoz. Hű krónikának, tanúságnak megfelelően minden ízében a pontosságot, a hitelességet, a teljességet, a mélységet célozza meg.

Gagyi József, sejtésem szerint, a különös élettapasztalatnak megjelenítési formát adva, mindvégig egyik lábáról a másikra áll, és végül maga sem tudja eldönteni, hogy melyik minőségét vállalja fel elsődlegesen: a társadalomtudósét, vagy az íróét. Igaz, hogy íróként már jó ideje háttérbe vonult, és bár gyakori közlései, rendszeresen megjelenő újabb és újabb könyvei nincsenek híjával a szépírói kvalitásoknak, helyenként maguk az írói módszerek is ki-kiütköznek a részletekben, mégis elsősorban tudományos munkáknak tekinthetők. Azzá teszi őket a szerző fő igyekezete, hogy írásainak szemlélete mindenben megfeleljen a szakszerűség követelményeinek.

Ez a kettősség most igen pregnánsan kidomborodik Balogh Pál élettörténetében: az a Gagyi József, aki megírta A krízis éve 1949-et, az Örökített székelykapuk-at, a Földbontók, földfosztók, gyarapodók-at, a Fejezetek Románia 20. századi társadalomtörténetéből-t, az Amire vágyunk, amitől félünk, amit remélünk-et, e monografikus ölelésű, jelentős tanulmánygyűjteményeket, és aki didaktikai munkájában is a tudományos ihletettség híve, a nyolcvan esztendős, a Csíkfalva községhez tartozó jobbágyfalvi parasztember életvallomása előtt váratlanul elbizonytalanodik. Azt nem állíthatom, hogy oda dobja a lovak közé a gyeplőt, de azzal, hogy az életrajzi prospekciónak még csak eleje van és azon túl csak egy bizonytalanba vesző, sok-sok további kérdőjelt generáló "végtelen vége", Gagyi József számomra azt sugallja, hogy valamiért elodázza a végső döntést: nem zárja le Balogh Pál vallomását, addig feszíti a húrt, ameddig lehet, ameddig úgy érezheti, hogy beszélgetőtársa kimerítette a lelkileg-szellemileg egy életen át magába gyűjtött életbölcsesség hozamát.

"2011 októberében, egy évvel a beszélgetések elkezdése után, az addig lejegyzett anyagból kezdtem el dolgozni ezen az első összeállításon. Ez a rögzített beszélgetések mintegy kétharmadának az anyagából készült. Nem szeretném és nem lehet lezárni a beszélgetések sorozatát mindaddig, amíg erre újra és újra lehetőség adódik: mindkét beszélgető fél jónak látja, hogy beszélgessenek, és erre keresik az alkalmat. Tehát újabb és újabb hangfelvételek készülnek, és az első összeállítás után egy második, harmadik elkészítését is lehetségesnek látom. Ez egyben egy kiváló, a szakértő kifogásokat elhárító mentő körülmény is: ez a munka nincs még befejezve, sőt, nem is látni a végét - nem lehet egy lezárt kutatás első feldolgozásaként tekinteni rá, nem lehet ekként értékelni. Ez is indokolja, hogy a szöveget, ezt a könyvet inkább irodalmi feldolgozásnak, irodalmi biográfiának vagy az egyéni sorson keresztül a társadalmi változásokat bemutató szociográfiának tekintsük, akként kezeljük."

Pali bácsi mesél
A fenti idézet elemző magyarázatnak tűnik, de annál jóval több: a köztes helyzet tudatos felvállalása. Gagyi József tisztán látja, hogy a sorstól rárótt feladatnak tesz eleget ezzel a könyvvel - továbbá az esetleges folytatásokkal -, hogy minden szempontból kimerje annak a kútnak a vizét, amely immár adakozóan kínálja magát. Ameddig a végzet közbe nem szól... Az a tény, hogy Balogh Pál esetében véglegesen eljött a mesélés ideje, a jobbágyfalviak elismert ceremóniamestere adottságait - jól fogalmazó-szintetizáló készségét - ezúttal a tanúság szolgálatába állítja; felmondott életével egyúttal hitet téve amellett is, hogy miként zajlott az elmúlt század utolsó két harmadában faluközösségének élete, miként alakult a sorsa.

A gyakorlatilag magyar (rajtuk kívül kis számban romák lakják) többségű faluban érdekes módon jelentkezett - s némileg jelentkezik ma is - kisebbség-többség viszonya: mindenek előtt vallási alapon. A falu lakossága ugyanis az unitárius, a katolikus, református és ortodox templomok kisugárzása között oszlik meg. Érdekes, egyúttal hiteles emlékei vannak az együttélésről Pali bácsinak: szerinte az emberek közti "meg nem értés–megértés" dolgában nagy szerepet játszanak a vallási vezetők. Egy jobbágyfalvi, egykori katolikus pap példájával illusztrálja, hogy az ellenségeskedés nem is annyira az ördög, mint az ember műve:

"Az a plébános úr nagyon fogta az ő híveit. Volt olyan szegény család, hogy például voltak bizony olyan szegény esztendők, hogy nem volt tavaszon, nyáron búzájuk. A katolikus egyháznak sok földje volt, sok búza, amit kapott. S volt úgy, hogy úgy adott egy más felekezetű szegény asszonynak, ha átáll katolikusnak.
Érti? Ennyire.
A hívei pogányoknak hívták a reformátusokat s az unitáriusokat. Voltak azok az idős asszonyok, annyira bemagoltatták velük a katolicizmust - ugye, ott a sok szobor, Mária-szobor, Antal-szobor, kicsi Anti s nagy Anti, annyi szobor van, hogy csak addig láttak. Sokszor húsvétban két öntözés volt. A legények ittak, mulattak, reformátusok, unitáriusok külön. A népházunk ott volt, ahol a reformátusoknak, unitáriusoknak volt a templomuk, ott künn pedig a katolikusoknak. Mikor összetalálkozott az az ifjúság, akkor összeverekedtek.
...Volt, hogy bicsokra kerültek, elvágták egymást, s ilyesmi. Például volt olyan, hogy katolikus leányhoz ha ment az unitárius, képes volt az apja, hogy letiltsa.
Mind süketek voltak.
Aztán jött egy tanító, Kis Jóska a katolikusoknak, az megváltoztatta; azután már megtörött a jég. Kezdett színdarabokat tanítani, összehívta a katolikusokat is, a reformátusokat, unitáriusokat; a fiataloknak, akik odavalók voltak, tanított színdarabot, dalárdát, sportolást szervezett; kivette a papoknak a kezéből az ifjúságot, ügyes tanító bácsi volt...
Aztán kinyílt az esze a népnek, tágult. De most is azt mondom, sokat csinál a papság. Most is inkább a népnek, ha kihirdeti, hogy március tizenötödikére vagy más ünnepre vagy egy megemlékezésre gyűljenek össze, többet ér, mint ha egy faluból a legelső osztályú szónok vagy tekintélyes ember szólna. Persze, ha olyan a pap, s a hívek, hogy elismerik a papnak a tevékenységét."

Jó példaként említi a halottak napi ökumenikus összefogást, amikor is a felekezetek papjai mind jelen vannak, közösen rendezik az emlékezést, de a veszélyt is látja: ha a vezetőik ennek ellenére nem fognak igazán össze, "érzékenykednek" egymással szemben, akkor ismét csak eltávolodnak egymástól a felekezetek.

A tolerancia, a faluközösség életéhez viszonyuló empátia nem csak vallási téren meghatározó – hangzik tovább a tanulság. Balogh Pál emlékei ismételten rávilágítanak, hogy akár a kollektivista szellemű évtizedekben, akár a rendszerváltás után a közösségi érdekek mentén következetesen gondolkozók jelentették a jobbágyfalviak számára az igazi tekintélyt. Ezért volt népszerű Pali bácsi is minden időkben: mind a népi demokráciában, mind a Ceausescu utáni többpárti rendszerben. Az ő igazodását elsősorban az igazságosság, a méltányosság szempontjai határozták meg - ha közmunkáról, ha földosztásról, ha húsvéti hagyományszervezésről vagy temetési búcsúztatásról volt szó. Igen jellemzőnek érzem a rendszerváltás előtti évtizedek kisebbségi helyzetére nézve azt a fajta "kettős könyvelést", amit a legalsóbb szinteken a helyi vezetők - nem kimondottan önvédelmi szándékból - szinte kötelezően és a lakosság megelégedésére végeztek, s amelynek jeleiről az emlékező lépten-nyomon beszámol.

A falusi húsvéti öntözés hagyományára emlékezve, Balogh Pál az alábbi érdekes tanúsággal szolgál:

"Sok szép dolog volt, na, szép dolog volt. Most azon csodálkozom, húsvéti közös öntözés se volt mióta. Tamás, ugye, a sok fiatalt hazaengedte húsvétra. Ő volt pedig a Nirajul elnöke, és akkor nem végeztük el az öntözést egy nap, mert nagy volt a falu, csak két nap. Első nap egyik felét jártuk el, s másodnapján a másik felét. Gondoltuk, nem lesz fiatalság, mert kell menjenek munkába. Hát az egész fiatalság ott volt. Az egész fiatalság.
Egyszer lemegyek Szeredába, ott volt a Huszár vendéglő, elmegyek be, igyak meg egy üveg sört, melegem volt. Bemegyek, hát ahogy visszanézek, látom, ott van Tamás, a Nirajul elnöke valakivel, valami ismerősével, nem ismertem. Köszönök. Azt mondja: „Balogh bácsi, jöjjön, foglaljon helyet!" Ha már odamentem, vittem egy-egy üveg sört, leültünk, s beszélgettünk. Akkor vettem észre, hogy valami párttitkár volt a városból kijőve.
S mondom neki (éppen húsvét után volt): „Erősen jó volt, a fiatalok milyen sokan eljöttek." Akkor mondta annak a másiknak: „Az a helyzet, hogy falun vannak, s ez régi hagyomány, sokan vannak, hiába tiltom el, hiába fogom őket, hogy jöjjenek be dolgozni. Vagy elszöknek, vagy elmennek egy-két házhoz öntözni, s úgy jönnek be részegen. Ott vannak a gépek, egyiknek levágja a karját, másiknak más baja esik. Baleset. Ez hiányzik? Nem hiányzik. S azt mondtam nekik: »Elengedlek, de akkor szombaton kipótoljátok.« S azt mondták: »Kipótoljuk.« Meg volt oldva a munka."
Úgyhogy nagyon ügyes volt Tamás. Aztán megdicsértem. Mondom: „Na, ezt nem gondoltam, elvtárs, hogy maga így meg tudja a fiatalságot győzni, hát itt volt az egész fiatalság." Szóval innét nagyon sokan dolgoztak a Nirajulban. S mind itt voltak az öntözőbe', ha itt volt nálunk öntözés.
... Csak azért kellett fogadalmat tenni, hogy a rendet fenntartjuk. Nem lesz verekedés, valamilyen összetűzések, vagy rongálás, vita, ehhez hasonló. Azt se szabták meg, hogy hova megyünk, azt se, hogy mit éneklünk, azt se, hogy ki muzsikál nekünk, azt se, hogy meddig tart, semrnit. Mert a rendőrségnek is örökké tettünk fenyőfát. Az állatorvosnak tettünk fenyőt... Az orvosnak tettünk fenyőfát. A néptanácselnöknek tettünk fenyőfát. Ezek mind elvárták, üzenték, hogy, mikor öntözünk, menjünk fel hozzájuk."

A Balogh Pál-félék (és bár ritka jószág volt szülőföldjén, de azért távolról sem volt egyedül!) láthatóan elvetették a dogmatikus gondolkodás gyakorlatát: mindent úgy intéztek, hogy lehetőleg mindenkinek jó legyen; vagy ne legyen túl rossz. A felülről érkezett társadalmi sokkokat igyekeztek mindenféle trükkel, áttétellel enyhíteni, s ha lehetett, akár semlegesíteni is. (Ahogy Pali bácsi több ízben is megjegyzi, beszélgetés közben: "Annak ellenére, hogy a hetvenes években nagy kollektív volt, olyan öntözéseket lefacsartunk, uram, hogy... Nem úgy, mint most. Most szabad... [A karácsonyt] Nem tiltották egyáltalán, esetleg az volt a baj, ha a pap amolyant prédikált, és valaki elárulta.") A legpregnánsabban viszont az a hitvallás fejezi ki Pali bácsi nyitott gondolkodását, ahogyan a vallásfelekezetek sokféleségéhez örök életében viszonyult:

"Sokszor elmondtam a katolikus plébánosnak is, a szeredainak, mikor vacsorát adtunk volt nekik; ökumenikus istentisztelet volt, ő tartotta, s én fogadtam itt vacsorával. Mondom: „Né, plébános úr, nekem van egy meglátásom: én szeretem az én vallásomat, s tisztelem a másét, egyszer szegezzük le. A másik, hogy imádkozzuk a Mi Atyánkot, pontosan maguk is úgy mondják, mint mi, maguk is úgy tanítják, a plébános úr is, mint a mi papunk. A prédikációt felfogás szerint mondják; a Bibliából veszik ki az alappillért, kit milyen talentummal az Isten felruházott, olyan talentummal adja át a híveknek, hogy művelje a lelkivilágukat. A híveknek a lelkivilága olyan, mint egy szántóterület." Ha jól megművelik azt a földet, bármit vetnek belé, megterem. A pap is megműveli a lelkivilágát a hívő embernek, aki odajár. Ahogy hirdeti, az Istent bármilyen formában prédikálja, az a talaj beveszi, mert meg van művelve. ... Az egyhívőket nem bírom, mert ők magukat kiemelik, s senki se jó, csak ők. Nem látják be azt, hogy ember hiba nélkül nincs, a bűn bocsánat nélkül nem bocsátható meg. Azt hiszik, hogy ők nem vétkeztek..."

A mindent kizáró kérkedés, a fundamentalista gondolkodás eredendően idegen a jobbágyfalvi közösségtől, amennyiben jó irányban befolyásolják őket. Ezért a mindenkori hatóságok, vezetők szerepe akár meghatározó is lehet; és bár Balogh Pál nem nevezhető kimondottan a falu egykori vezető emberének, a jobbágytelkiek életében mégis olyan kulcsfeladatokat látott el, amik meghatározóak voltak a helybeliek életére: volt földmérő bizottsági tag, falusi őrszolgálatot végzett, a futballcsapatban játszott, a színjátszó körben a hősszerelmes szerepeket nagy megjelenítő erővel ábrázolta, a húsvéti ünnepségsorozat "királyi" pálcáját viselte, volt unitárius gondnok, két ízben a helyi tanácsnak is tagja. Pedig lényegében ő sem különbözött a többi jobbágyfalvi embertől - ugyanúgy megitta a magáét, s ha úgy adódott, mértékkel a közöshöz is hozzányúlt, hiszen az a "miénk", megadta a királynak azt, ami a királyé, de nem élősködött a közösségen, nem volt demagóg.

Egy, a könyv piacra kerülését megelőző olvasótalálkozón Gagyi József a jelenlévőknek elmondta volt, hogy még a kezdet kezdetén, amikor a falu életéről életszerűen referálni tudó alanyokkal próbálkozott, szóba került egy közlékeny hivatalnok is, aki huzamosabb időn át felülről, a falu vezetésének szintjéről látta és ismerte a társadalmi mozgásokat, az események miértjét és mikéntjét. A szerző végül mégis Pali bácsi mellett kötött ki, mert a másik túlságosan gyakran és szeszélyesen cenzúrázta saját magát, korábban elmondott szavait részben megmásította, megszűrte, a tükörben látszó képet tartotta fontosnak az eredeti tanulságnál. Magam is úgy érzem, hogy egy következetesen szerepjátszó, minden kurzushoz igazodó ember torz és hiányos rajzát adhatta volna faluja mindennapjainak, túl sok energiát pazarolt volna az önigazolásra és az önfényezésre. Jó, hogy ez Balogh Pál esetében nem következett be.

A könyv hőséül - aki egyben a történet alfája és omegája - szolgáló Balogh Pálról keresve se találhatni jobb (ön)jellemzést, mint amit a könyv hátlapja kiemelten közvetít:

"Nekem olyan természetem volt, hogy én örökké szerettem menni, szerettem dolgozni, én szerettem viccelődni, én szerettem leülni valakivel meginni egy pohár bort, nem annyit, hogy ittas legyek, hanem amellett elbeszélgetni. Elmenni a templomba, elmenni gyűlésbe, ide-oda. Ez volt nekem, itt találtam fel magamat. Én, mikor kimentem a mezőre, itthon elrendeztem holmit, senki olyan boldog nem volt, mint én. Magamnak beosztottam a munkát, ha elfáradtam, leültem, mikor megpihentem, folytattam tovább. Ha akartam, fütyöltem, ha akartam, dúdolászgattam."

Az utolsó, általam kiemelt mondat is szerencsésen sűríti magába Pali bácsi szabadságszeretetét. Kár, hogy címként már lekörözte volt egy nem kevésbé remek román film (Când vreau să fluier, fluier - Amikor fütyölni akarok, fütyölök / rendező: Florin Şerban), amely így már-már szállóigévé vált, mire Balogh Pál története – a maga hasonló vétetésű címével - napvilágot látott.

Csíkszereda, 2013. február 17.



Gagyi József kommentárja:
Kísérletképpen összeállítottam ezt a könyvet...


Igaza van Cseke Gábornak, köszönöm neki a lényeget megragadó megfogalmazást: eljött a mesélés ideje, de még nem érkezett el a megírás ideje.

És mégis jelezni kell, jelezni kellett könyvvé szerkesztett történetekkel, hogy mi az, amiről szó szót követ, immár évek óra, amiről két ember sokat és jókedvvel beszélget, és ami egy családi-emberi sors, egy falu, egy korszak valóságába enged belelátni.

Igen egyszerű helyzet az, ami újabb és újabb rögzített beszélgetéseket eredményez: hetente-kéthetente, pihenésképpen kilátogatok a Nyárád-menti Jobbágyfalvára, ahol már vár Pali bácsi (de mostanában már a feleségével, Vilma nénivel is egyre többet beszélgetünk, csak azokat nem rögzítem - még...). Régebb telefonáltam: hogy van Pali bácsi, nem zavarok? Aztán lebeszéltek erről: a tanár úr ne mind telefonáljon, hanem jöjjön, mert nem zavar. Ha kismértékben is (bár ki tudja?) része lettem az életüknek. Akár, talán, mint a szomszéd utcabeliek, a még élő kortársak: ha arra járnak és van idejük, akkor benéznek, elbeszélgetnek. Mert sok a közös emlék, amelyik újra és újra megosztva él tovább, és mert kiszámíthatatlan, hogy ez még meddig lehetséges, hiszen nem tudni, kit mikor szólítanak el ebből a földi árnyékvilágból.

És kísérletképpen, bár nem érkezett még el a megírás ideje, összeállítottam ezt a könyvet. Utána elvittem a megszerkesztett kéziratot Pali bácsinak, nézze meg, egyetért-e azzal, ami belekerült. Nem nézte meg, és egyetértett. Megnézte viszont a leánya, unokája, és húzásokat javasoltak. Ami meg is történt. Meg fényképeket készítettek, úgy ahogy illik: Pali bácsi ünnepibe felöltözve, a kerekes székébe felültetve, kalappal a fején. Ez a kép került a könyv hátlapjára.

Majd a kinyomtatott példányt is elvittem Pali bácsinak, és megkértem, hogy a könyvvásári bemutatóra üzenjen. Meg is tette, a bemutatón be is játszottam, és ide illesztem, érvként: míg ezek a mesék születnek, addig talán fontosabb, hogy ezeket összegyűjtsem.

Pali bácsi, ha van egy ilyen könyv, és összegyűlnek, hogy a könyvet, úgy ahogy egy gyerek amikor megszületik, megünnepeljék, ennek a neve könyvbemutató, ha Pali bácsi ott volna, mit mondana, miért kell ezt a könyvet megbecsülni, elolvasni?

„Ugye, az én felfogásom szerint, ez egy valóságos történet. Nem innét-amonnat kapott véleményekből alakították ki, fűszerezve, ezt a könyvet, hogy tetszedjék valakinek vagy valami, hanem valóságos, amit leéltem, gyerekkoromtól, mostanáig, az van benne. Úgy hogy ehhez se tenni, s elvenni, esetleg ami helytelen gondolkodás, nem találnak a mondatok, egy szakember igenis meg tudja állapítani, hogy ezt anuláljuk, mert nem jön ki jól.”

Pali bácsi mit gondol, ebben a könyvben olyan, hogy tíz év múlva, ötven év múlva is érdekes lesz van-e?

„Hát hogyne volna. Ugye a mai fiatal nem, esetleg az olyan típusúak, amelyikek szeretik ezt a, hogy is mondják, életgyakorlatot, hogy egy életkorban mi megy végig, egy falusi embernek, mert átlagban az, arról szól, egy életen keresztül, hol kezdi meg, hol végzi, s ha megkezdi, mind ragaszkodik, hogy mi következett, úgy vágyik utána, s azért jön, hogy olvassa el, hogy lássa meg a végeredményt a gondolkozásban. Ez olyan, mind volt nálunk egy pap, Kecskésnek, aki Vásárhelyen van, az apja, esperes, annak az apja, szépen prédikált erősen. S mondom, tiszteletes úr, pénztáros voltam, maga olyan szépen prédikál, akinek füle volt az hallhatta, s maga mért csak annyira prédikál? S tudja mit mondok, Pali bácsi, a prédikációt akkor kell megszakítani, mikor a nép legjobban óhajtja, hogy még, még, még. Mert akkor következőleg várja a folytatást. Soha nem felejtem el. S valahol igazat mondott.”

Szóval azt mondja, hogy lesz még egy könyv, kell folytatni ezt?

„Nem, arra mondtam, hogy aki ezt olvassa, s így folytatódik, hogy gyerekkoromtól milyen voltam, satöbbi, várja, hogy ennek milyen lesz a végeredménye. Így gondolom el. Hát minden esetre köszönettel vagyok a tanár úrnak ilyen érelemben, mert ugye habár az élet tovaszállt, de ez megmarad. Ez megmarad. Aztán aki akarja olvassa, hanem pedig megtörténhetik, hogy olyan polcra kerül, hogy a por belepi, megsemmisül, mert minden a végtelenig nem tart."

Pali bácsi, a mérleg hogy áll, elégedett azzal, amit az életben sikerült elérni?

„Elégedett vagyok. A legjobban annak örvendek, hogy jókeddvel csináltam mindent. Volt amikor el voltam szontyolodva valamiért, de hála Istennek állatkárom nem volt, hogy megsemmisüljön állatom s el kelljen temetni, egy-egy borjú esetleg úgy született, az csekély volt, és a másik helyzet az, hogy örvendtem, ha kimentem a határra, hogy a verejtékem után milyen jó termés mutatkozik.
Boldog voltam.
A másik boldogság az volt, hogy a gyerekek, négy gyerek volt, jól viselkedtek. Nem hoztak szégyent hogy jött az iskolából s halljam, hogy ilyen volt a leányod s olyan volt a fiad. Ez örökké csak dicsőséget, mert semmit róluk soha nem hallottam. Se a tanárjaiktól, akik tanították, sem pedig a népektől, hogy úgy viselkedtek az úton, ne köszöntek volna, vagy ehhez hasonló.”

Pali bácsi, a piros csuporral mi a helyzet? Az hozzájárult a boldogságához?

„Hát hozzájárult a piros csupor, mert ez volt az alaptermészetem, hogy sokat dolgoztam, inni nem szoktam, de minden reggel azzal a piros csuporral kelletett. Egészséges voltam, felkeltem, enni dobtam az állatoknak, valami kórét bétettem nyáron, mondjuk egy villa takarmányt vagy két villával, akkor lementem a pincébe, ügyesen megszívtam a slaggal a kicsi csészét, bémentem a konyhába, megittam, na estéről maradott valami mártalék, ez az, a kenyeret megmártottam, befaltam, kimentem az állatokhoz s én bé nem jöttem addig, amíg nem itattam. Pucolgattam őket, megmostam a farkukat, figyelgettem, ha kidobják a takarmányt, dobjam vissza.
Ott találtam fel magamat.
A disznóknak, na voltak disznók, azoknak zöldet dobtam, s kukoricát tettem, csak annyit, hogy nehogy kiverjék, annyit tettem csak, s azután még töltöttem, ne vesztegessenek.
Ez volt nekem a természetem.
Kimentem a határra, oda vittem, mondtam magának, vizet nem sokat vittem. Mondtam magának, töltöttem belé egy kétlitres flakonba egy ennyi bort (mutatja: egynegyedig), s azt meg vízzel, s odakint elástam a földbe vagy egy árnyékos helyre, s nekem az elég volt egy napra. Mikor megszomjaztam ittam, a szomjamat is oltottam, viszont a kedvem is jött. Aztán akkor még ment a menet, itt ott fütyölgettek, énekelgettek, aztán én is belekapcsolódtam egymagamban, s jobban vágott a kasza. Mert ha valamit jókeddvel csinálsz, eredményesebb a munka, mint ha valaki sír s úgy kapál, az már nem munka. Úgy hogy én ezért hálás vagyok a Jóistennek, a szép családomért, úgy hogy boldog vagyok, ilyen értelemben, akármikor jön a vég, tudom hogy így hagytam hátra. Veszekedés vagy kellemetlenség a családban nem volt, hogy minket kacagjon valaki hogy így éltük az életet, veszekedtünk vagy ehhez hasonló, hogy hallják a szánkat, átkozódás s ilyesmi nem volt. S ez pedig sokat tesz, hogy ilyen volt ez a nyolcvankét év, jelen pillanatban.
Aztán hogy még mennyi van hátra, a Jóisten tudja.
Már nem tud olyan kellemes lenni, csak annak örvendek, hogy az eszem megvan, hogy ha kell valami akkor tudok kérni, vagy ha valami olyan van megmondani, nem mint az aki nem tud semmit mondani. Mint ahogy montam magának, az a szentmártoni ember, akinek a hangszála elment, szerencsétlennek, elgondolom, milyen bánatos lehet annak az élete, mind egy csutkó, hogy se menni, se beszélni.
A Jóisten mindenkit őrözzön meg.
Nekem olyan jutott, kereszt, hogy elviselhető, s el kéne viselni ha a nehezebb volna, el kellene viselni. Mert az Isten az embert megteremtette, s mikor megteremtette, abban a helyben már a kicsi keresztet a vállára tette. S aztán ahogy fejlődött, úgy a kereszt is nőtt utána. S azért tisztelem az erdőt, sok mondja, hogy erdő, s vágom, s ilyen érték, olyan érték, úgy meg kellene becsülni. Az tiszta levegőt ad, aki sétál benne, feltalálja magát, azt hiszi, mennyországban van. És a másik, hogy meleget ad télen, bölcsőt ad, amiben ringassák az embert, s koporsót is ad. Úgy hogy értékes az erdő, az én felfogásom szerint. Úgy hogy tudom, a természet, a vadrózsáról is sok azt mondja, ilyen rózsa, s a nadrágomhoz ragad, s megszúrja a kezemet.
Hát olyan helyt fogja meg, hogy ne szúrja meg.
Pálcai bácsinak, akiről mondtam, hogy kibontotta a karikákat, hogy nem ilyent kell fiam csinálni, hogy az őz keresztül bújik rajta, neki volt egy szőlője, ahol Csaba Leventének, s azon felül Robinak van a kicsi ház, na azon túl, abban a homlokban van egy ház. Na ott volt ennek a Pálcai bácsinak nyolcszáz tő szőlője. De finom fajta szőlője. Körbe bé volt kerítve fólyó rózsafával!
Az milyen gyönyörű volt!
Egyik mikor elvirágzott, virágzott a másik. Az tavasztól késő őszig, amíg hóharmat lett, az tiszta virág volt.
Aztán hordták a takarmányt be onnét a hegyről, úgy mondjuk Orotvány, ott ahol Lórándnak van az istálló, az magánterület volt, hozták be a takarmányt, s az a rózsafa ahogy kihajlott, a takarmányt persze húzta le, ha szélyesre rakta a szekeret. Aztán sok ember ütötte villával, hogy a fene egye meg aki oda ültette, hogy mennyi takarmányt lehúzott, s így s úgy, s a másik azt mondta, rakd keskenyre a szekeret, azt ne üsd meg, mert az a boldogság!
S aki ültette, azt a Jóisten éltesse sokáig, hogy ültessen máskor is.
Rakd keskenyebbre a szekeret, hogy ne húzza le a takarmányt!
Szépen be kellett fogja a száját, s hallgasson. S igaza volt!"

Csíkszereda, 2013. február 18.

2013. február 14., csütörtök

Hargitai böngészde (6) A székely kaszkadőr


Ha Daczó Katalin ír a Hargita Népébe, akkor azt érdemes elolvasni. Hát ha egy olyan ritka téma akad a tollára, mint amilyen a kiöregedett romániai kaszkadőr, Cseh Szabolcs – tavaly decemberben töltötte a hetvenedik születésnapját, ezzel kapcsolatosan született meg a csíkszeredai lapban közölt egész oldalas interjú („Nagyon büszke vagyok rá, hogy székely vagyok", HN, 2012. december 27.). Ebből nem kevesebb derül ki, mint az, hogy a többnyire Cseh Szoby vagy Szoby Csehként emlegetett kaszkadőr valójában székely, amire nagyon büszke, s az interjút is magyar nyelven adta.

Cseh Szabolcs Imréről tudni kell, hogy ő Románia egyik leghíresebb kaszkadőre – sőt 1985-ben Európa legjobb akciófilm-rendezője és legjobb kaszkadőre címmel is kitüntették – Csíkszeredában született, Bukarestben él. 

- Azt hiszem, ötéves koromig laktunk Csíkszeredában. Az öreg - mármint az apám, Cseh István - bankigazgató volt. Eleinte családi házban laktunk, utána sokat költöződtünk, laktunk Vásárhelyen, Gyergyószentmiklóson és Kolozsváron is, aztán újra Csíkszeredában, de már nem a házban, hanem a bankban. Később is mindenhol banképületben laktunk, mert az igazgató ott kellett lakjon. Végül Brassóba kerültünk, onnan jöttem egyetemre ide, Bukarestbe, és itt maradtam. Én a tévében is mindig mondtam: nagyon büszke vagyok arra, hogy székely vagyok, magyar vagyok, és van címerünk is. Ez általában nem tűnik fel, mert jól beszélek románul, dacára annak, hogy hétéves koromban hallottam először román szót, Brassóban.

Tanulmányairól szólva Cseh Szabolcs bevallotta: 

- Egyfolytában tanultam. Meg voltam bolondulva a természetért, néztem, hogy nő a fű, az állatok, a hangyák, minden érdekelt. Az öreg, az apám, vett egy nőstény bulldog kutyát - még festményünk is volt róla -, egy fehér bulldogot, az ügyelt rám, azon aludtam, így nőttem fel, a természetben. Volt tehenünk, lovak is, s én az istállóban pihentem, mindig elbújtam oda. Egyszer az öreg nagyon megijedt, mert kerestek, de nem találtak sehol A kútba is belenéztek, meg voltak bolondulva. Aztán nagyon későn megtaláltak az istállóban, ahogy a tehén aludt a lábaival a fal felé, ott voltam a csecsei körül, szoptam, mert éhes voltam, és elaludtam ott.

Az interjú során többször is szívesen emlékszik vissza gyermekkorára:

– Nem voltam valami jó gyermek... Szerettem anyámat és az öreget nagyon, de mást senkit se. Az állatokkal voltam egyfolytában elfoglalva - most is. Van vagy harminc kutyám, sokat kínlódtam velük, a kóbor kutyák közül szedtem össze őket. Volt egy sólymom is itt Bukarestben. Meg voltam bolondulva a lovakért is. Az első lovas dolgaim Brassóban voltak. Még akkoriban a taxi helyett konflist is használtak. Én indián főnöknek tartottam ezeket a kocsisokat. Fölmásztam a bakra, és onnan az egyik ló hátára ugrottam. A lovak nem voltak ahhoz szokva, hogy valaki lovagolja őket, megbolondultak, s elvittek az állomás felé, a kocsi felborult a kanyarban, a kerekei repültek... Minden héten legalább egyszer megismételtem, vagy vártam két hétig, és amikor nem figyeltek oda, kezdtem elölről. Irtón élveztem a lovaglást. Utána pedig a Dacii-ban (Dákok - történelmi filmdráma, 1966 - szerk. megj.) tűntem ki. Volt egy mezőgazdasági miniszter, Apahidean, ő ültetett föl lóra először a Dacii-ban. Kérdezte a nevem, amikor megmondtam, magyarra fordította a szót, és azt mondta: Te, Szabolcs, lóra születtél!

A hetven éves kaszkadőr 2005 óta utcagyerekek megmentésével foglalkozik, kidolgozott egy komplex programot a rehabilitációjukra, amelynek lényege, hogy a hátrányos helyzetű gyermekeket sportra tanítja, és egyúttal eteti is őket...

—  A Gladiátor projektem a „rossz" gyermekekkel foglalkozik, azokkal, akiknek már volt bajuk a rendőrséggel, vagy biztos lesz bajuk, mert olyan szegények. A külvárosokban laknak, kitéve a bűnözés és a kábítószer csábításának. Nagyon sikeres ez a projekt, még külföldről is érdeklődtek iránta, odaadtam nekik egy általam kidolgozott programot, amire az angolok azt mondták, hogy a legjobb a világon, mert eredményes, és nincs visszaesés. Néhány éve otthagytam az egyetemi katedrát és a filmezést is, és csak ezzel foglalkozom... Hét-nyolc sportágban tartunk edzéseket, amelyekhez mindenféle felszerelés kell. Egy catering céggel hozatunk ételt, és mindenki kap belőle edzés előtt vagy után. Májustól, amióta megváltozott a polgármester, egy vasat sem láttam, eladtam az autómat is, és mindent megtettem, hogy az adómat és a tanárokat, az edzőket kifizessem.

Cseh Szabolcs azt sem hallgatta el: kamaszkorában maga is megjárta a javítóintézetet.

- Láttam, hogy mit csináltak a milicisták Brassóban:  megállították az embert, elvették a kartelláját - akkoriban kartellára volt a hús és kenyér -, és a szegény ember egy hónapig nem volt, amit egyen. A bankban 21 milicista volt, az egyiket meg is lőttem - nem sikerült meglőjem teljesen, hanem csak a lábát -, akkor elvittek átnevelésre egy szakiskolába. Ott három évet voltam, utána nekifogtam tornászni, bevett a Tractorul Brasov, közben mentem az estibe, és 21 éves koromra elvégeztem az egyetemet is. Kormányhatározattal hozták létre nekem a helyet. Volt egy pár kollégám, akikkel már harmadéven filmeztünk - például az Oláh testvérek Kolozsvárról vagy egy Bogdán nevezetű -, a Dacii-val kezdtük Addigra én már cirkuszban is repültem, a trapézon. A Dacii volt az első film valódi harcokkal: vár faláról való esés, lovakkal esés, és így tovább. Mivel én voltam a legjobb, azt mondták, ha befejezem az egyetemet, felvesz a filmgyár, és úgy is volt. A cirkusz is szerződtetni akart, de végül a filmgyárhoz mentem. 

Az interjúban hosszasan beszél azokról az áldatlan szakmai körülményekről is, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy valaki bosszúból "szekus" hírét költse. Azóta a vádat sikerült hárítani, a CNSAS bocsánatot kért tőle... Nem szívesen beszél viszont fizikai állapotáról, ami ma már nem olyan "ragyogó", mint ifjú korában. Annyit mégis elárul, hogy szaltózás közben összetört két bordája, a köhögéstől eltört még egy. Ez volt a kezdet. 

- Van egy fehérje - magyarázza -, ami kiszedi a kalciumot a csontokból, de amíg ez kiderült, kórházról kórházra mentem. Azt mondták, a légkonditól van. Nem vették észre, hogy - az évek során öt helyen volt eltörve a hátgerincem - lett egy daganatom is. De amikor megkezdtem a kezelést, három hónap után egyszerűen eltűnt az a fehérje, és jók az analíziseim. Mint egy újszülöttnek. 

A riporter utolsó kérdésére - milyen gyakran jár haza, Csíkszeredába -, Cseh Szabolcs ezt válaszolta: 

-   Régebben   évente   egyszer megfordultam Csíkban, de főként Kézdivásárhelyen, a bátyámnál. Természetes, hogy ott magyarul beszélünk, és látja, hogy nem feledtem el! Így, ahogy most beszélgettünk, egészen belejöttem...

video


Az itt látható filmrészletben (Masca de argint - Ezüstálarc, rendező: Gheorghe Vitanidis) Cseh Szabolcs ot ágyúból lövik ki egy vásári mutatványon...

2013. február 11., hétfő

Hargitai böngészde (5) Elmentek, hogy visszatérjenek


Az európai peregrináció szükségességéről, az európai kultúra itthoni művelésének időszerűségéről értekezik tanulmányában Cseke Péter. Írása, melyet a Hargita Népe 2013. január 10-i számában hozott, A megálmodott katedrális címet viseli, része az azonos című esszékötetének, s a csíkszeredai lappal való egyezsége értelmében időről időre egy-egy részlete a sajtóban is napvilágot lát.

Kapjunk az alkalmon és kövessük nyomon mindazokat, akik nem csupán a huszadik században, de akkor különösképpen kivették a részüket a hazatérő elmenők restitúciós tevékenységéből. Mivel a példaanyag elemzése annyira személyesen érzékletes, ezúttal a bő idézgetéssel élve oldjuk meg ismertetőnket.

CsP. egyenesen a Kányádi Sándor példájával indít, aki szerint az alkotónak külföldre jutni fiatal korában lenne igazán szerencsés, amikor is még nagy az abszorbciós készsége, az újítási kedve, amikor még "nem fáj az utazás"...

"Kányádi Sándor épp akkoriban töltötte volt a negyvenet - írja a szerző. - A magával és a világgal nyolcvan fölött is „örök elégedetlen" költő vajon arra célzott - töprengtem aztán jó ideig magamban -, hogy akkor esetleg másként alakulhatott volna költői látásmódja, lírai világteremtése? Minden bizonnyal, de csak abban az értelemben - állapítható meg utólag -, hogy akkor bizonyára korábban születnek meg a Halottak napja Bécsben szerves építkezését követő nagy lírai szintézisei. És erre az a legfőbb bizonyíték, hogy a hatvanas évek végén kezdődő napnyugati, skandináviai, észak- és dél-amerikai útjai után bontakozott ki igazán Kányádi Szabófalvától San Franciscó-ig ívelő költészete. Miközben „szavaink vándorköszörűse"-ként rendre felkereste mindenütt - nemcsak a Kárpát-medencében, hanem szerte a világon - azokat a kisebb és nagyobb magyar közösségeket, amelyek jelenlétét igényelték, költői hitvallása teljesítésének hátterét biztosították. (...)

A Kányádi pályája kapcsán feltett kérdés tágabb értelemben így is megfogalmazható: vajon miként alakult volna a 20. század magyar szellemi élete, ha - Szepsi Csombor Márton, Teleki József Bölöni Farkas Sándor, Széchenyi István, Szemere Bertalan és más „Európa-járók" példáját követve - Ady, Móricz, Szabó Dezső, Bartók, Kodály, Kosztolányi, Illyés, Németh László, Márai Sándor nem jut ki Európába a kellő időben... ? Egyikük sem tért haza üres kézzel. Szellemi birodalmakat csatoltak a fellélegzésre vágyó magyar kultúrához. Az „irodalomalapító"-nak is nevezett erdélyi költői triászhoz tartozó Áprily például 1909 nyarán járt először Párizsban, huszonkét évesen. Kifejezetten azzal a céllal, hogy a modern irodalmi/művészeti törekvésekkel megismerkedjék. Adyval is szeretett volna találkozni - hiszen neki köszönhetően irányult figyelme a szimbolizmus költői lehetőségeire -, de Léda lakása előtt „elvesztette bátorságát", és visszafordult. Hogy a maga tradicionálisabb architektúrájú költői világában ugyanannak a hagyományőrző modernségnek az útját járja, mint neves kortársai közül - a műfordításban is felülmúlhatatlan - Babits, József Attila vagy Radnóti. (...)
                                                      
Trianon után az utódállamokhoz csatolt magyar régiók szellemi életének előfutárai - már csak önvédelemből is, de még inkább a kisebbségi helyzet meghaladásának reményében - toronyiránt vették Európát. „Erdélyből kell kiindulnunk - fogalmazta meg az Erdélyi Helikon programadó írásában a francia internáló táborból hazakerülő Kuncz Aladár, a francia kultúra szerelmese -, s egy szökkenéssel mindjárt olyan magaslatra kell emelkednünk, amelyről nézve az erdélyi sors világprobléma lesz." A nagy műveltségű költő és a francia, latin, német, olasz, román költészetben otthonos briliáns műfordító, Dsida Jenő felfogása is egybehangzó a Kunczéval: a tiszta európai szellemet kell az erdélyiség belső hajtóerejévé tenni.

Ott volt tehát egyfelől a peregrináció többszázados hagyománya, másfelől a kényszerhelyzet. Amiként azt Szabédi László esete is megvilágítja. A kolozsvári magyar egyetem kisajátítása (1919. május 12.), majd a hírhedt Anghelescu-féle érettségi törvény frivol, cinikus végrehajtása arra kényszerítette az akkori fiatalokat, hogy külföldi egyetemeken és főiskolákon szerezzenek felsőfokú képesítést. Ezt tetézte később egy még cinikusabb rendelkezés, amely megtiltotta a külföldön szerzett diplomák honosítását. Eredeti szándéka szerint Szabédi is inkább a budapesti egyetem nyelv- és irodalomtudományi szakát választotta volna, ám ehhez hiányzott az anyagi háttér. Ebben a többszörös, nem utolsósorban nyelvi-kisebbségi kiszolgáltatottságban szerzett tudomást 1925 nyarán arról, hogy a strasbourgi francia egyetem protestáns teológiai karán létezik egy alapítvány külföldi hallgatók számára. Ennek köszönhetően Szabédi két évet tölthetett „a vajúdó Egyesült Európa" (Cs. Szabó László) fővárosában. Arra számított, hogy francia környezetbe kerül - ehelyett „csehek, lengyelek, románok, magyarok, szlovákok, hollandusok, angolok, emigráns oroszok és birodalmi németek között találta magát". Szívósan küzdött a francia kultúra (irodalom, filozófia) birtoklásáért, ám e küzdelemben otthoni terve - Petőfi franciára „plántálása", „a francia nyelvű magyar propaganda" beindítása - egyre inkább háttérbe szorult.

Az én hetven felé járó nemzedékem életsorsa úgy alakult, hogy csak közvetett Párizs-élménye lehetett. És ebben sem bővelkedett. Egykori tanáraim közül mindössze kettőt tudok megnevezni, akik a húszas évek végén két évet töltöttek a Sorbonne-on: Jancsó Elemért és Csehi Gyulát. Mindketten a francia felvilágosodás szerelmesei voltak. A szórakozott professzorként ismert Jancsó Elemér akkor volt igazán elemében, amikor Ady párizsi évei kapcsán saját élményeit is feleleveníthette. (Ady költészetének genezisét, 20. századi jelentőségét lényegében akkor értettem meg, jóllehet államvizsga-dolgozatom megírására készülődve már volt némi jártasságom a szakirodalomban.) A marxista irodalomtudósnak tekintett Csehi Gyula filozófiatörténeti „spec. kurzusára" nagyon kévesen jártunk. Pedig úgy beszélt a francia filozófusokról, mintha előző nap karon fogva sétáltak volna Kolozsvár főterén. Később már azon sem lepődtem meg, hogy egyik szabadegyetemi előadását - amelynek elkezdését a Ceausescu-időkben mindennapossá vált áramszünet késleltette - így vezette be a Felvilágosodástól felvilágosodásig sztnojt; „Kedves elvtársaim, a francia felvilágosodás fényes századaiból érkeztem ide ebbe a sötét középkorba..." Hogy szavait nem bonmot-nak szánta, az jóval később tudatosodott bennünk, amikor valóban „sötét, halott várossá" vált Kolozsvár. (Vasile Igna koltőbarátomat idéztem, aki az 1990 utáni tizenkét éves „Funar-uralom" kezdetén menekült Párizsba.)

A csíkcsekefalvi előnevű, Budapesten született, Homoród-fürdőn keresztelt és Kolozsvárott nevelkedett Cs. Szabó László 1925 őszétől egy évet töltött a Sorbonne-on. Minthogy rokoni kötelékek fűzték a Jancsó családhoz, előzetesen őt is Jancsó Elemér látta el hasznos tanácsokkal. A családi emlékezet szerint azonban nem nagyon vette igénybe azokat, mert - a rá jellemző előrelátással és pontos időbeosztással - hónapokra, hetekre, napokra kidolgozott „ismeretszerzési tervvel" érkezett a francia fővárosba. Ennek köszönhetően pár hét múltán otthonosabban érezte magát Párizsban, mint Budapesten. Csakhogy minél több időt töltött Párizsban, annál inkább felerősödött Kolozsvár-nosztalgiája. Az 1949 februárjában kezdődött önkéntes nyugati száműzetése idején pedig különösképpen. E kényszerhelyzetben építette fel esszéivel katedrálisát a magyar és az európai örökségből.

„Mikor tomporára roggyan a ló / s két mellső lába mint a szolgáló / kutyáké tört csűddel szinte / ujjat növesztő patákkal csügg alá / s a nyak egyetlen nyerítéssé nyúlva / majdnem lóhossznyira/iő / aránytalanul kicsire zsugorodik / az amúgy is aránytalan fej / az üreggé válás döbbenetével / dudorítja a szemet a szemgödör / mikor hályoggá sűrűsödik az ég / torokba csusszan a nyelv / torokba csusszan a nyelv / heréi szétrobbannak / Ó a függőleges lovak fájdalmánál / nagyobb csak a tíz ujjbegyben / feszülő lehet mely tárgyilagosan / s hangtalar, szoborrá gyúrja / a rettenetet."

Román Viktor szobra: Kimérák
Amikor Kányádi Sándor 1967-es verse, a Függőleges lovak megszületett, Román Viktor szobrászművész még Bukarestben élt. Magam is Kányádi közléseiből értesültem később, hogy a szülőföldemről elszármazott világhírű szobrászművész (1937-1995) 1968-ban politikai menekültként érkezett - „magas szintű" bukaresti „jótállással megszerzett londoni ösztöndíj után - a francia fővárosba, és akinek -mint maga írja - akkoriban „Franciaország adott jogot a léthez". Am ő legalább a tordai Étienne Hajdú (Hajdú István) műhelyében dolgozhatott, amíg a Nogent-sur-Marne-i művésztelepen önálló műteremhez nem jutott. Az 1974-es vallomásában olvashatjuk: „Kezdetben a szakmám gyakorlati ismerete, a kivitelezői munkák tartottak életben. Ez sokat adott, de el is vett az életemből tizenöt évet. Összejöttem nemzedékem művészeivel; ezt egy honfitársamnak köszönhetem, aki példát mutatott, hogyan lehet külföldön megélni. Közben harcban álltam önmagámmal, választ kerestem arra, hogy előzőleg valóban voltam-e valaki (a keleti országokban a művészeket igencsak felbecsülték), mindig igyekeztem meggyőzni önmagamat arról, hogy nem egy normálisan kormányzott államból jövök; és én mindig más szerettem volna lenni."

Első párizsi utamról hazatérve óhatatlanul ugyanarra a következtetésre jutottam magam is, mint Kányádi: ennek a kiruccanásnak nem most - 2009 tavaszán -, hanem valamikor 1968 táján kellett volna bekövetkeznie, miután az egyetemet elvégeztem. A dévai csángó magyaroknál tartott író-olvasó találkozó során hangzott el a hetvenes évek elején, miután az Amerikai Egyesült Allamokból frissen hazatért Sütő Andrást és Domokos Gézát ottani élményeikről faggatták: „Nekünk nem Amerikában, hanem idehaza vannak elvégeznivalóink..." Amit csak annyival szeretnék megtoldani, hogy legjobbjaink mindig is európai mércével mérhető teljesítmények felmutatására vállalkoztak - idehaza. Azzal váltak európaiakká, netán világhírűekké."

Kíváncsian várom CsP. újabb konfesszióit.

2013. február 6., szerda

Közügyekben utazó erdélyi játékmester (Székedi Ferenc)


/Az alábbi írást Székedi Ferenc válogatott publicisztikai írásainak a Magyar Elektronikus Könyvtárba történt gyújteményének végére szántam./

Székedi Ferencet nem könnyű megfogalmazni. Skatulyába tenni meg pláné nem. 
Hiszen már az életútja is atipikus: az egyik legszékelyebb városban - Csíkszeredában - vált érző, gondolkodó és alkotó emberré, annak is az egyik hagyományőrző legszélén, Csíkzsögöd kellős közepén, viszont születése egészen más, távoli tájakat idéz: a Veszprém megyei Nemestördemicet. Meg a huszadik század egyik sorsfordító esztendejét, 1945-öt, amikor egymásnak feszülő birodalmak sorsa dőlt el hosszú időre, s vele együtt a hetvenes években közírói pályára lépett Székedi Ferencé is. Ám, mielőtt elkötelezné magát mára hivatásává vált foglalkozása mellett, automatikából diplomázik a román főváros műszaki főiskoláján. Kacérkodik a tudományos publicisztikával, s kezdeti sikerein felbuzdulva, elszegődik a csíkszeredai napilaphoz, a Hargitához, ahol az újságírás kíméletlen törvényszerűségeinek megfelelően rövid idő alatt mindenessé válik, ami a személyre szóló kellemetlenségeken és hátrányokon túl egyik legfőbb és legbiztosabb iskolája lesz a későbbi szakmai kiteljesedéshez.

Székedi Ferenc igazából az erősen cenzúrázott és irányított kommunista sajtóviszonyok között lett széles látókörű, problémaérzékeny, kiegyensúlyozott, bátor publicista. Ezt a paradoxonnak látszó kijelentést csak az érti meg teljes mélységében, aki maga is átélte a második világháború utáni közép-európai - ezen belül is erdélyi, sőt, székelyföldi! - politikai és társadalmi csapdahelyzetet, amelybe az ott élő magyarság került. Amikor, az egyneműsítésre törő törekvések által semmissé silányított saját intézmények híján, az erdélyi magyarság ügyét a leginkább mindenesként lehetett - sőt, kellett! - képviselni, ahogy azt annak idején Kós Károly a Kiáltó Szó című, Trianont s az általa okozott traumát  lebíró kiáltványában meghirdette.

Székedi kortársaként vallom: aki nem élte át szenvedőleg és cselekvőleg a dogmatizmus, a személyi kultusz, az irányított sajtócenzúra kemény korszakát, az talán képtelen is minden porcikájával érezni a szabadság és az igazság kimondásának a felelősségét s ugyanúgy belesétál a sajtót manipulálni szándékozó, azt minduntalan megkísértő hatalmi játékok csapdájába. Székedi Ferenc tanulóévei ma megóvják őt attól, hogy elhomályosult szemmel dicshimnuszok kiötlésével múlassa az idejét, habos semmitmondással, gerinctelen hazudozással töltse ki hátralévő éveit. 

Gergely Tamás: Jönnek a hírek, mennek a hírek...
A romániai rendszerváltás után, jó évtizeddel ezelőtt, az azóta kimúlt (gyakorlatilag: kivégzett, majd kivérezni hagyott) Romániai Magyar Szó országos kitekintésű szellemi kifőzdéjében szakácskodóként, mindig jó napom volt, valahányszor befutott a laphoz Székedi Ferenc friss jegyzete, kommentárja, amely bármiről szólt is, a felvetett problémák, a rejtett, de a szerző által szókimondóan jelzett összefüggések, az esetek többségében mind-mind a székelyföldi társadalom, az ottani állapotok és viszonyok szövevényes hálójához utaltak vissza. Székedit sok éve annak a szerzőnek lehetett elkönyvelni, és ebbéli erényeiben még nem kellett csalatkoznom, akinek nem kell témát adni, mert amiről ő szólni akar előttünk, az lehet, hogy nem éppen a divatosan és ravaszul manipulált közbeszéd talmi tárgya, de talán éppenséggel az, amiről a közfigyelmet akarják valamiképpen elterelni. Ő nem úgy kommentál, hogy milyen igaza van X-nek és Y-nak, illetve mekkora ökörségeket és eszmei luftokat eresztett meg Z; sosem az üres szalmát csépeli (amiből tudjuk, hogy már csak töreket nyerhetünk, de azt meg minek?), hanem - egyszerűen fején találja a szöget.
Nincsen ebben semmi ördöngösség: Székedi egész egyszerűen többszörösen aktív életet él. Lexikontömörségű életpályája épp hogy elfér az alábbi felsorolásban:

Szerkesztő, műfordító, publicista. 1971-ben a Hargita című lapnál kezdi pályafutását. 
A Hargita Kalendáriumok szerkesztése mellett számos helyi kiadványt ír vagy szerkeszt, több magyarul megjelent természettudományos és műszaki könyvet gondoz. 
A román irodalom számos jelentős alkotójától, például néhai Mircea Nedelciutól műfordít.
1990-ben az RMDSZ felkérésére újraindítja a Csíki Lapokat. 
1992-96: a megyei tanács tagjaként a az emberjogi bizottság vezetője, 1993-ban megindítja a Csíkszereda havilapot, 1994-99 az RMDSZ csíki szenátori irodáját vezeti. 
1994-2006: a Csíki Tv főszerkesztője. 
1994-től a Romániai Magyar Szó munkatársa, 2005-től az Új Magyar Szó és az Erdélyi Riport főmunkatársa, 2006-tól a bukaresti közszolgálati rádió magyar adásának publicistája. 
2005-től a csíkszeredai Sapientia egyetem médiaoktatója. 
Szakmai elismerései: Pro Urbe díj (1996), Kényelmetlen kérdések című, a Csíki Tv közvetítette közéleti beszélgető műsorát 1996-1999 között évente a legnézettebb műsornak járó Közönség-díjjal jutalmazták, 2008-ban a Hargita megyei sporttanács különdíjjal tüntette ki. 
Társadalmi munkássága: A Márton Áron Alapítvány és a Kriterion Alapítvány kuratóriumi tagja, az utóbbinak éveken át ügyvezető igazgatója , az EME, az Erdélyi Szépmíves Céh és a Szociál-ergonómiai Társaság tagja, az RMDSZ csíki elnöke (1991-1994), megyei tanácsosa (1992-96).

Csupán formálisan vonult nyugalomba az elmúlt esztendőkben, mert aki találkozni, beszélgetni, netán vitatkozni szeretne vele, az ma is könnyen megtalálja őt nem csak szűkebb élettere, Csíkszereda, de az erdélyi közélet majd minden fontosabb eseményén, rendezvényén, meglátásait, érvelését, az eseményekhez és a jelenségekhez fűzött gondolatait gyakori rendszerességgel olvashatja az erdélyi sajtóban. 

Ezek után teljesen rendjén való, hogy 2008-ban az erdélyi szellemi életben rangos publicisztikai - Spectator - díjat éppen ő kapta meg, s vele egykorú pályatársa, Ágoston Hugó az alábbi értékelést tette nyilvánossá laudációjában:

„Székedi Ferenc elsősorban publicista... Véleményem szerint az egyik legjobb kortárs erdélyi magyar publicista, ha nem éppen a legjobb, a szónak abban az értelmében, hogy a köz írója, a közéletben a sajtó társadalmi szerepének ellátója. Két körülmény késztet arra, hogy ezt hangsúlyozzam. Az egyik az, hogy sajtónkban publicisztika címén egyre gyakrabban jelennek meg szubjektív mondanivalójú kis csapkodások, megmondóemberek valóságtól elrugaszkodott többé vagy kevésbé heves véleményei. A másik az, hogy – szintén szereptévesztés folytán – erőszakosan teret nyer az az elv, hogy nem a sajtónak kell ellenőriznie a kormányt és a parlamentet, hanem az államnak kell ellenőriznie a sajtót. Székedi Ferenccel együtt, újságíróként és egyszerű, de tudatos állampolgárként is: mi nem fogadjuk el ezt az elvet, veszélyesnek tartjuk az érvényesítését. És valljuk azt, hogy mint minden munkának, a sajtó művelésének – de még a politikai és közéleti tevékenységnek is – az alapja a tisztesség kell hogy legyen.
Mind közéleti, mind szakmai szempontból Székedi Ferenc a tisztesség és a lelkiismeretesség élő példája, már-már régimódi (nem vármegyei, de a jellemalkatot tekintő) módon. Egy olyan környezetben, a Székelyföldön, ahol a tömbmagyarságot könnyen befolyásolhatják megtévesztő eszmék s a megosztás démonai fenyegetik, Székedi Ferenc írásaival is, de közéleti tevékenységével is a megfontolt kiegyensúlyozottságot, az értékek tiszteletét, a használni akarást képviseli. És ezáltal, igen, ha nagy szavakat akarunk használni: a népéhez való hűséget."

Amennyire személyes e koncentrált szellemi jellemkép, olyannyira igaz. 

A beérett közíró eddig megjelent négy cikkgyűjteménye [Hétköznapok, délibábok (1996), A  Hold másik oldala (1999), Zsögödből a világ (2001), A nagy erdélyi játszma (2006)] -, amelyből jelen kötetünk bő válogatást nyújt, illetve a 2007-től máig született, sajtóban közölt írások legjobbjai hűen tükrözik egyrészt azt az utat, amit a publicista szerző a rendszerváltástól máig bejárt, másrészt azokat a változásokat, amelyek a székelyföldi társadalomban a rendszerváltás nyomán bekövetkeztek. Olvasás közben mindegyre rádöbbenünk, milyen finom megfigyeléseket rögzít a nem székelyföldi származású, de a székelyek között nevelkedett Székedi Ferenc a székely népéletről, gondolkodásmódról, valóságérzékelésről. Vissza-visszatérő témái is jelzik, hogy az általa szóvá tett problémák, gondok, bár menet közben, az idő teltével törvényszerűen (át)alakulnak, de akut megoldatlanságuk és eredménytelen, felszínes kezelésük miatt rögzülnek és hamis illúziókat keltenek, könnyen manipulálhatóvá teszik a székelységet. Következetesen vállalja a szembemenést a romantizáló, mitikus gondolkodással, a terméketlen álomkergetéssel, a függetlenségként szorgalmazott makacs elzárkózással, a kiürült, funkcióvesztett külsőségekkel. Modern, hatékony, a jelenkor vívmányaihoz, európai szellemiségéhez kötődő életforma eszményeiért agitál Erdélyben, ahol minden adottság és hagyomány megvan ahhoz, hogy az ott élők legyűrjék a korábbi történelmi szükségszerűségből fakadó, védekező konzervativizmusukat, megőrizve egyben a sajátos múlt kitermelte értékeket, erényeket. Az ő eszményi székely embere a közért cselekvő, öntudatos, büszke, saját sorsát irányítani hivatott, nehézségekkel szembeszálló, furfangos, szépteremtő alkat, akit nem egy kaptafára teremtett a Fentvaló, s bár más-más földrajzi-szociális-néprajzi körülmények határozzák meg életét, szolidaritás-érzete képes túlnőni a családi-rokoni kötelékek hatósugarán is.

Székedi Ferenc ugyanakkor a magyar-magyar kapcsolatok finom rendszerének, szerkezetének és kölcsönhatásainak érzékeny kitapintója, kitűnő ismerője. E vissza-visszatérő, időben más-más évek valóságába ágyazott, abból táplálkozó problémakör írásainak közös jellemzője a felelősség a megmaradásért és a kapcsolatok depolitizálása. Székedi ellene van bármifajta megosztó, alá- és fölérendelő hatalmi törekvésnek a kárpát-medencei magyarság viszonylatában és e meggyőződésének nem átall következetesen hangot adni - akkor is, amikor nagyon sokan, s  köztük a szellem emberei, felelőtlenül fegyverzik és mételyezik a politikai és hatalmi szekértáborokat.

Bármiről is szól, mindig van egy-két szava, utalása az erdélyi-székelyföldi autonómia-vágyak és -realitások összefüggésrendszeréről. Makacs következetességgel üti ezt a vasat, de ez nála nem rögeszmésség, hanem a józan ész állandó ébrentartása a mindenféle szájhősködések és hőzöngések ellenében, amelyek nem szűnnek meg hivalkodni a nagy erdélyi, de még az azon túli játéktermekben sem. Van az ő nézőpontjának egy biztos és csalhatatlan sarokköve, ami meghatározza elemzései irányát: a hétköznapi, az úgynevezett kisember - az élet névtelen nemecsekernői - iránti mélységes és föltétlen tisztelet és elismerő megbecsülés. Székedi nem mond ki szentenciát, nem fogalmaz meg tanulságot anélkül, hogy a szavak, az eszmék, a tettek következményeit ne vetítené rá azok életére, mindennapi sorsára, akikért a politika bevallottan cselekszik, bár jobbára akikből inkább mégis csak megél.

Kedvemre valók ezek az írások tömörségük, gyors lefutású gondolatmenetük okán is. Sodornak, pörgetnek, egy-kettőre magukkal ragadnak a téma kellős közepébe, nincs menekvés, végig kell gondolni a szerző kínálta lépéseket, le kell játszani a játékmester felkínálta kombinációkat, és levonni a szükségesnek vélt tanulságokat. Egy, a jelenlegi válogatásba föl nem vett írásában például látszatra banális, nagy többségünknek akár föl sem tűnő statisztikai adatból kiindulva - mely arról árulkodik, hogy az egyik székely városka lakóinak egyharmada igényelt nemrégiben hatóságilag megítélt fűtéstámogatást - olyan nem szívesen emlegetett, ha csak lehet, elkendőzött szociális jelenségekre és ellentmondásokra világít rá, amelyek figyelmeztetnek: ideje már, hogy a jól hangzó, de üres szlogeneket és különböző harci jelszavakat félretéve, fogjunk hozzá a székely térség tényleges, értékelvű önszerveződéséhez és felemeléséhez, amit nem adományokból, nem ún. kivívott jogokból, hanem tudásból és teremtő munkából itthon kell megépítenünk.

Székedinek nagy érzéke van ahhoz, hogy lehetőleg mindig szembe menjen a divatokkal, az éppen soros nyájvélekedéssel. Számára minden gyanús, amit az emberek széles körben felelőtlenül és átgondolatlanul szajkóznak, nem igazán csípi a könnyen lábrakapó és illúziókba taszító hamis mítoszok, a téveszmék, populista elméletek kiagyalóit és terjesztőit, s bárhol, bármilyen formában is bukkanjanak fel mindennapjainkban, közéletünkben, arra számíthatunk, hogy nem kerülhetik el Székedi Ferenc vesébe látó éberségét. Ilyen szempontból is nagyon illik rá a játékmesteri minősítés: általunk is sikeresen beváltható lépéseket tanulhatunk el tőle, hogy nyakon csíphessük a fű alatti, a kulisszák mögötti történéseket, húzásokat, cseleket.

Hogy e vélekedés mennyire szubjektív és mi a létező valóságalapja, igazolják azok a kritikai visszajelzések, amelyek kötetei megjelenésekor siettek visszacsatolni a Székedi-írások tanulságait. Különösen legutolsó megjelent kötete, A nagy erdélyi játszma hívta fel magára a figyelmet. Bogdán László (Sepsiszentgyörgy) ekként reagálta le a könyv és a szerző által művelt publicisztika fontosságát:

„Az újságíró, időszakonként politikus és televíziós szerkesztő Székedi Ferenc 2002 és 2005 közötti írásai nem annyira a nagypolitika kérdéskörével foglakoznak, noha értelemszerűen érintik ezeket is, hanem elsősorban azzal, mindez hogyan csapódik le a székelyföldi mindennapokban. Székedi is elmondhatja a felejthetetlen Mészöly Miklós ars poetikáját: mindig az emberhez akartam hűséges maradni, bármilyen arcát is mutatja….
Székedi egy olyan mozaikat rajzol, amely – amennyire lehetséges – lefedi a tájat és embereit, gondjait-bajait. Egy helyen fel is teszi azt az elkerülhetetlen kérdést, hogy mi a fontosabb, a megmaradás vagy a széthullás?! A válasz, gondoljuk, minden épeszű számára adott, csakhogy Székedi így folytatja: a terület vagy az ember fennmaradása?! Persze, mindkettő! Csakhogy elérhető-e ez, s ha igen, akkor hogyan? 
És itt már a probléma szívében vagyunk, a könyv mint légörvény nyel magába, hiszen számtalan keserűségről, emberi tragédiáról, ellehetlenülésről szólnak az írások. Ma Székelyföldön általában  s Csíkban úgy tűnik különösen nehezen boldogulnak az  emberek, az életükbe állandóan beleszól a nagypolitika. Részesei és megélői a folytonosan váltakozó magyar–román és magyar–magyar viszonynak. Igen, a kötet a lélekrombolásról is szól, de a táj megtartó erejéről: dacosan, vonzón, felejthetetlenül. Noha a szerzőt nem mindennapi, irigylésreméltó józanság is jellemzi, nincs megverve a gyengeelméjűek optimizmusával, jól tudja, hogy a sültgalambok Brüsszelből (ha ugyan ott sütik és nekünk sütik őket) nem fognak egyenesen Hargita megyébe repülni, már csak azért sem, mert a sült galamb nem repül.
Számtalan problémáról, emberi viszontagságról, tragédiáról is szól a könyv, lehet, hogy az egyes írások születésekor a szerző szándéka nem a romániai bürokrácia feltérképezése és helyzetrajza volt, de az írások, így összeállva, nem csak a székelyföldi ember, hanem a bürokrácia rajzát is adják, hiszen nagyon sok sikertelenségnek, csődnek, kudarcnak éppen a Hivatal szűklátókörűsége, lassúsága, fafejűsége, nehézkessége, fenntartásai, egyetlen szóval a bizalmatlanság az oka!
Székedi bírálja a fennálló állapotokat egy ideálisabb világ megteremtésének érdekében. Tehet ma ennél többet egy kisebb tájegység gondjait felvállaló újságíró?"

A másik reflexió a 2012-ben elhunyt jeles erdélyi képzőművész, Jakobovits Miklós magánleveléből való, amit a szerzőhöz intézett. A jeles nagyváradi festő, aki gondolatait, meglátásait maga is remek publicisztikai írásokban rögzítette, lelkesedve fogadta a kötetet:

„A budapesti kiállításom alkalmával, amikor csak a képeimet kellett őrizzem a teremben, találkoztam elmélyülten, alaposan a Nagy erdélyi játszma című könyveddel. Szívből gratulálok hozzá, ez a könyv egy teljesen sajátságos, új hangot jelentett számomra az erdélyi irodalomban. Az írásokat elsősorban a jellem belső ereje fogja át, az a lelki kényszer, mely nem bájolog az udvariassággal, hanem férfias vállalással, olykor a kés élén haladva, kimondja a megfelelő szót, a megfelelő összegező gondolatot, mintegy telibe találva az ok és okozat  összefüggéseit, egyben nyakon csipve a karrieristák, a populisták, az ál-nagyok egész hadát. Szívből gratulálok hozzá. Írásaid másik nagy értéke a szinte képzőművészeti plaszticitás, a kifejezésnek megfelelő tárgyi kép, mely a gondolatot egyben megfoghatóvá teszi. Mindezt csak tetézik a meglepetésszerű szellemes jellemzések, melyek élővé teszik az írásokat. Ez a nagyszerű egyéni út nagy érték az erdélyi irodalomban, mert az író gerince adja meg az írások hitelességét és tömörítő, sűrítő erejét..."

Jellemzőnek érzem egyúttal azt az ezredvégi vallomást is, amelyre Székedi Ferenc e könyvében is hivatkozik (A csoda), s amit egy erdélyi hírportál "hegedült ki" belőle. Arra a kérdésre, hogy mi teszi őt személy szerint boldoggá, a szerző ezt válaszolta:

„Amikor úgy tudom leírni mindazt, ami sok-sok embertársamat foglalkoztatja, hogy úgy érzik, saját gondolataikat olvassák. 
Amikor látható-érezhető bizalommal fordulnak hozzám, noha jól tudják, újságírói szavakkal nem lehet máról-holnapra megváltani a politika közhelyeivel, a közösségi szólamokba csomagolt egyéni érdekekkel oly gyorsan megkoptatott erdélyi világot. 
Amikor olyan emberekkel találkozom, akik az élet természetességénél fogva teszik a maguk dolgát, anélkül, hogy mindegyre a megmaradás, a kitartás, a szülőföld hősi lobogóit emelnék a magasba. 
Ilyenkor úgy érzem: a boldogság a köztük és a köztem megtalált összhang. Haza a mélyben és nem a magasban."

Mert végül is ez az a nagy erdélyi játszma, amelynek egyik hűséges és tapasztalt játékmestere éppen Székedi Ferenc. A szó szoros értelmében szegényebbek lennénk, ha valami miatt nem olvashatnánk továbbra is életünkhöz fűzött, fanyar széljegyzeteit.

Cseke Gábor

Csíkszereda, 2013. február 6.