 |
| János László |
(A továbbiakban unokahúga, Pál Éva, illetve János Pál volt múzeumigazgató emlékszik a szinte elfeledett művészre.)
Az unokahúg
- Pontosan emlékszem, hogy az érettségit követően, 1960 nyarán ismertem meg őt személyesen - mondta Pál Éva nyugalmazott csíkszeredai magyartanár, János László egyik unokatestvérének, Pál Árpádnak a lánya. - Ekkor felkeresett bennünket Szépvízen, sajnos édesapám akkor már nem élt. A János Lászlóval és családjával való találkozásaink színhelye ezután Kolozsvár volt. Ez a periódus öt évig tartott, amíg diák voltam, majdnem heti rendszerességgel. Náluk jártamkor sokszor tanúja voltam az alkotási folyamatnak. Egyszer éppen tavaszi virágcsendéletet festett. Kérésére a korondi bokályban virító „főszereplők" mellé odakerült a napszemüvegem is, mint a tárgyi világ képviselője. Különösen kedvesek lettek számomra azok a képek, amelyekhez közvetlenül vagy közvetett módon, személyesen is kötődtem. Előbbi csoportba a szülőföld, a szépvízi táj ihlette festmények tartoznak, utóbbiba például a kolozsvári látképek, az ablakpárkányon virító muskátlik, a művész színes ceruzával készült önarcképe.
A tanári diplomához az előírt vizsgákon kívül ötödéven vizsgatanítást is kellett tartanunk. Én egy Radnóti Miklós verset választottam vizsgatanításom témájául, ő elolvasta, és ebből ihletődött a vers hangulatát kifejező képi illusztráció: egy akvarell...Egyszer csak elkezdte írni visszaemlékezéseit, élete történéseit, művésszé válásának izgalmas és fáradságos útját. Saját maga gépelte le, köttette be a kétkötetnyi, 730 gépelt oldalnyi anyagot, a harmadikra való azonban elakadt. Az írógépben maradt, teleíratlan papírív a tanúja ennek...
- Nagyon kevés egyéni kiállítása volt életében... Ugyanakkor részt vett a Hargita megyéből elszármazott képzőművészek közös tárlatán a múzeumban. Miért állított ki ilyen keveset?
- Én azzal magyarázom, hogy az elveihez körömszakadtáig ragaszkodó ember volt. Semmiféle kompromisszumot nem volt hajlandó kötni sem a magánéletben, ami szinte lehetetlen, sem a művészeti életben. A kommunista vezetők kritériumai, a részükről tapasztalt gáncsoskodás, amely néha embertelenséggé fajult, nem engedte őt beállni a sorba, felzárkózni az alkotók világában is tapasztalható nyájszellemhez.
- Önéletírása olvasásakor bennem egy érzékeny - talán túl érzékeny -, sértődékeny, de igazságos, őszinte ember képe alakult ki. A hetvenes években papírra vetett sorokat átírás, „korszakhoz igazítás" nélkül ma is vállalhatná szerzője: a magyar világot köszöntő lelkesedéstől a reményekkel kecsegtető kommunizmusig. Nem elfogult akkor sem, amikor a negyvenes évek végén csíkszeredai kultúraktivista...
- A kommunizmus meghirdette népboldogító eszmék kelepcéjébe sok ember beleesett abban az időben, amikor ez felhajtó erőként működött az élet peremére szorult, szegénységben, kitörési lehetőségek hiányában élő emberekre. Íróknál, költőknél is kezdő kötetükben - ezt ők sem tagadják - tetten érhető ez a magatartás. Feltették azt a bizonyos rózsaszín szemüveget, a világlátásét, amely eltöltötte őket hurrá-optimizmussal. Mindent, ami jó, az új világtól reméltek, a mesebelinek tűnő, de megvalósulható ígéretektől. Ebben a hajóban volt Laci bácsi is. Aktivistaként, fiatal házasként gyarapította azok sorát, akikben, gondolom, kialakult bizonyos fokú meggyőződés. Ez az ő életében arra volt jó, hogy felemelt fejjel járhasson, megbecsült embernek érezhesse magát, de a kritikai érzéke nem homályosult el sem ekkor, sem az úgynevezett magyar világban. Észrevette, feltárta azokat a hibákat, amelyek akár társadalmi, akár egyéni szinten mutatkoztak meg előtte, melyeknek a méltó emberi életben nincs helyük. Ez mentette meg őt attól, hogy akármelyik világváltozáskor túlzásokba essék és fanatikussá váljon.
- Volt néhány szocreál festménye is, de ezek születésére nem tér ki az önéletrajzban...
- Tagja volt a kolozsvári képzőművészek szövetségének, amely a pártprogram szerint elvárta, hogy a szocializmus kezdeti szakaszát tükröző alkotásokat hozzanak létre a művészek, ezáltal magasztalva a szegények számára is elérhető társadalmi felemelkedést. Ipari táj, Cséplés a mezőn, Malombeli tevékenység című festményei ennek jegyében születtek. Ezt el is várták tőle, de bizonyos szintig hitt is ebben, ennek a megvalósíthatóságában. A Józsa Béláról szóló festményei a gúzsba kötött ember, a többre hivatottság megbéklyózása, a kiszorítottság, az elesettség festményei. Komor színekben, a feltámadás reménységébe vetett hittel vagy hit nélkül, viszont ebben a leszorítottságban is éreztetni tudja, hogy kitörhet az ember.
- Mikor találkozott vele utoljára?
- Utoljára a betegágyán, 1977-ben láttam. Súlyos vesebetegség vitte sírba. Két kiskorú gyermeket hagyott maga után. Ott voltam a temetésén is, és sokáig fájdalmas érzés volt Kolozsváron náluk járni, mert ott volt a fogason a felöltője, a kaliapja, a kirándulókulacsa, amiket én úgy ismertem, mint az ő életének állandó társait...
A kiállításszervező
- Az 1970-es években évente legalább tizenkét jeles művésznek volt kiállítása a múzeumban, egyre népesebb közönség előtt - idézte fel János Pál volt múzeumigazgató. - Olyan is volt, hogy sok százra, talán ezerre is rúgott azoknak a száma, akik az ünnepi megnyitóra eljöttek. Kétszáznál több meghívót szórtunk szét. Olyan személyek jöttek kiállítani, mint Gy. Szabó Béla, aki nem Olaszországba ment a Dante-sorozattal tárlatmegnyitóra, hanem hozzánk. Vagy jött Szervátiusz Jenő, aki akkor a kolozsvári képzőművészeti iskolában tanított, Veress Pál, Bene Jóska, sokan. János Laci is előkerült, mégpedig olyanformán, hogy elhatároztuk, a sok egyéni kérést úgy próbáljuk megoldani, hogy megszervezzük a magyar képzőművészek által készített művészeti anyag országos tárlatát. Várakozáson felüli volt. Úgy megmozdult a romániai magyar képzőművész-társaság, hogy olyanokat is idesqdort, akikről nem is tudtunk. így kerültünk össze János Lacival is.
Egy kolozsvári kiszállás alkalmával szerét ejtettem, hogy találkozzam személyesen vele. Mit mondjak? Nem volt valami meglepő számomra az, hogy az anyagi gondokkal küszködő család minden szomorúságát egyszerre láttam meg egy bérpalota mosógőzös lakásában. János Laci az agronómia fakultáson szemléltető eszközök, képek gyártásával foglalkozott, de tudtam, hogy sok kínnal-bajjal keresi a család kenyerét. Miután részt vett a közös tárlaton, én támogattam kérését, hogy szülőfalujának községközpontjában, Szépvízen kiállítása nyíljék. Az igaz, hogy szegény János Laci - aki nagyon szerény, középtermetű, elég izmos ember volt - három képet is felajánlott nekem, de én csak a legkisebbet vettem el, és azt is lelkiismeret-furdalással, mert ha képet tudott eladni, az jelentette a mentőövet abban az árban, ami akkor sok ilyen tehetséges embert sodort.
- Amikor én felkerestem, talán a Jókai utca egy bérkaszárnyájában lakott, elég sötét, elég szomorú helyen, ahol nyomortanya levegője érződött. Arra gondoltam, hogy ezen az emberen segíteni kellene. Ha a kiállításon valamit értékesíteni tud, az külön haszon lesz neki, amihez nincs is talán hozzászokva. Hogy vegyek én el három képet? Hármat!? Én soha nem használtam ki egy művészt sem, pedig sok jó barátom volt a képzőművészek között.
- Miért éppen Szépvízen volt az első kiállítás?
- Ehhez ő ragaszkodott. Úgy vélte, a szülőföldnek az a darabkája, ahonnan elindult, megérdemli, hogy az első kiállításával ott köszöntse a rokonságot, az ismerősöket, a barátokat, azzal a művészettel, ami nem volt fogyatékos, és nem volt amatőr szintű. Témaválasztásában hagyományosan a népi életformát részesítette előnyben. Számos alkotásán megcsillan a falusi élet szépségének vonzereje, varázsa, és én ezért különösképpen tiszteltem János Lacit, hogy nem elfordult, hanem közelebb került ehhez az életformához.
Daczó Katalin
János László festményeiből
1. Szépvizi udvar;
2. Almaszedők;
3. Szépvizi csengettyű;
4. Pihenő;
5. A parton;
6. Faragó fiú;
7. Szépvizi farkasok utcája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése