Olvasónapló
A
kérdésen sokszor eltöprengtem már, de az valahogy mindig
megmaradt szónokinak; annak dacára, hogy a gyermekkor engem is,
mint annyi mást, rajongó lelkesedéssel szállt meg a rézbőrűek
életformája iránt. Az indián-láz, amely elsősorban olvasmányok
felől és habzsolt olvasmányokban nyilvánult meg, magasra szökött,
aztán hamarosan lelohadt – elmúlt, semmivé lett, a valamikori
egészen otthonos indián szókinccsel együtt. Annyira se futotta
belőle, mint
Cseh Tamásék bakonyi kalandja,
 |
Cseh Tamásék tábora Bakonybélen
|
amikor
a múlt század hatvanas éveiben ő és társai szabályos indián
tábort vertek előbb a Vértesben, később Bakonybél határában.
Vállalkozásuk nem csak egyszeri kalandnak, hanem visszatérő,
télen-nyáron megismétlődő, harci játékokkal fűszerezett,
demonstratív rézbőrű életformának bizonyult.
A
hamarosan népszerű előadóvá váló, Bereményi Gézával isteni
szerzőpárost alkotó kiváló énekes 1968-ban neki is látott
regényben papírra vetni mindazt, ami az indián lét felé terelte
életének eme titokzatos vonulatát. A Hadiösvényen
című
könyvet szerzője sokáig dédelgette, s csak 1996-ban jelentette
meg. „A
kézirat harminc évig lappangott, vándorolt fiókok mélyéről
különféle polcokra, ahogyan Cseh Tamás lakhelye változott –
emlékszik vissza Bereményi Géza. –
A szerző olykor elővette a géppel írt, sárgulni kezdő lapokat,
rajzokat készített hozzájuk, oldalakat írt át. Közben maga sem
tudta, mi legyen a sorsa annak a kéziratnak, amelyben ott van az ő
minden vonzódása a számunkra titokzatos észak-amerikai indián
kultúrához.”
Halála
előtt pár évvel, bár mindegyre szerette volna megírni a
Hadiösvényen folytatását – tervei szerint a bakonyi indiánosdi
igaz történetéről kellett volna szólnia –, a nagybeteg, utolsó
hónapjaira Bakonybélen berendezkedett Cseh Tamásnak már nem
maradt elég ereje hozzá. Még sikerült kiadnia a Csillagokkal
táncoló Kojot
című észak-amerikai indián mesegyűjteményt, amit ő maga
válogatott össze, soha el nem múló tisztelete jeléül az
észak-amerikai nagy síkság népei iránt, akik – megfogalmazása
szerint – „sosem
műveltek földet, egész esztendőben csak vadásztak. Eleinte
gyalog – felszerelésüket kutyákkal szállították –, majd a
lovak megjelenésével, pár évtized alatt lovas bölényvadászokká
váltak. A szélsőséges időjárás, a mindennapos küzdelem az
élelemért kemény, harcias, büszke emberekké formálta őket.
Megvetették a hazudozást, a gyávaságot, az önteltséget és a
fukarságot. Hagyományaikat és íratlan törvényeiket tisztelték.”
 |
| Téli tábor Bakonybélen |
E
sorokból is kikövetkeztethető, hogy az énekes, kalandra kapható
követőinek egyre népesebbé váló táborával együtt, egyfajta
társadalmi protestként élhette meg időszakos kivonulását a
magyar – az európai – társadalomból, s a korabeli
divathullámnak engedve, a hippikhez hasonlóan az érintetlen, az
integritást jelentő természethez menekült. Bérczes László
2007-ben megjelent Cseh
Tamás
című beszélgetőkönyvében az énekes több ízben is kitér
arra, hogy az élete végéig következetesen magáénak vallott
indián létformának lényegében nem volt semmilyen ideológiai
alapja; csupán csak izgalmas, autentikus játék akart lenni egy
elképzelt, örökkévalónak álmodott környezetben. Csakhogy az
indiánosdit a kezdeményezőknek nem sikerült az úttörőmozgalom
álcája alatt törvényesíteni – a fiatalokat támogató
jószándékú helyi vezetők túl kockázatosnak ítélték az
ügyért való kiállásukat –, Cseh Tamásék erre megmaradtak a
bakonybéli kalandnál, s a sorozatos hatósági vegzálások
hatására felébredt / tudatosodott bennük a társadalmi ellenállás
daca is. „A
falu szeretettel volt [irántunk],
de azért csak eljutott a hír a zirci rendőrkapitányságra, és
azok már jöttek is a dzsippel. Megálltak a patakparton, na, vegyük
elő a személyi igazolványokat, mit keresünk ott s a többi. Nem
esett bajunk, de mindennek azonnal ellenállásíze lett. Meg se
fordult a fejünkben, hogy mi ellenállók lennénk, mi csak jól
akartuk érezni magunkat... Akaratlanul is kialakult a tiltott
gyümölcs érzése. Ez pedig dacot szül, mi pedig még inkább
rejtőzünk, titkolózunk. Ez persze kíváncsivá teszi a barátokat,
egyre többen szeretnének csatlakozni, de legalább belekóstolni az
Indiánba”
– emlékezett vissza beszélgetőkönyvében az amúgy sziú
identitásnak elkötelezett előadó.
Az említett mesegyűjtemény egyben arról is vall,
hogy a felnőtt Cseh Tamás idővel felülemelkedett kamaszos
rajongásán és a társadalmi felelősség magaslatáról is képes
volt értelmezni az indián lét és sors tanulságait. Tudta és
vallotta, hogy a fehér ember megjelenése, s még inkább az
amerikai őslakosokhoz való viszonyulása beláthatatlan
tragédia-láncolat forrását jelentette a rézbőrű társadalmak
történetében; a korábbi ösztönös társadalmi tiltakozásból
tudatos közösségi állásfoglalás lesz, amit jól szolgál a
hiteles indián kultúra népszerűsítése.
A
Cseh Tamás-féle mesegyűjtemény „édestestvérének”
tekinthetjük a Szukits Kiadónál 2001-ben megjelent
Felhőnéző.
Indián dalok, imák, versek
című
antológiát (Népek
versei sorozat; fordították
Domina
Bálint, Kiss Nóra, Szántai Zsolt),
amely ha
néhány tucat vers
erejéig is, változatos ízelítőt ad az algonkin,
apacs, arapahó, csejenn, cseroki, dakota, delavár, feketeláb,
hopi, huron, inuit, irokéz, kajova, komancs, krík, moháv, navajó,
nez-percé, odzsibve, oglala, pajut, papagó, píma, póni, ponka,
pueblo, sosón, sziú, téva, varjú, vinepagó, vintu
indiánok lírájából, a tragédiáktól terhes időn át megőrzött
és tovább hagyományozott folklórjukból.
Az
irodalom, s különösen az angolszász, tele van izgalmasabbnál
izgalmasabb indiántörténetekkel, amelyeket ifjúkorunkban lelkesen
olvasunk is, újabban a róluk készült filmeket vakulásig
nézhetjük,
de ha letesszük a könyvet és elfordulunk a képernyőtől, akkor
be kell látnunk,
hogy sémákon, előítéleteken, felszínes információkon kívül
alig tudunk meg belőlük valami lényegeset azokról, akiket mi
rézbőrűeknek
tartunk és akik számára mi sápadtarcúak
vagyunk; legalábbis agyonolvasott könyveink szerint.
Az
igazán szomorú az, hogy amit aztán később rendre mégis
megtudunk az indiánok néprajzáról, dalairól, táncairól,
költészetéről,
szokásairól, az jobbára már inkább a múltra vonatkozik, és egy
sokszínű, sokarcú, népcsoportokból álló népesség helyett
inkább csak egy-egy maroknyi elfajzott, kihalófélben lévő utódra
vélünk rálátni.
Nem segít rajtunk az Akadémiai Kiadónál megjelent Világirodalmi
lexikon „Indián
irodalom”
címszava sem (7. kötet, megjelent 1977-ben), amely meglehetősen
felületes és semmitmondó, s bár néhány alapvető eligazítást
lehetővé tesz, csak arra jó, hogy újabb és újabb kérdéseket
tegyünk fel – jobb híján magunknak. Az
azóta eltelt közel negyven évben az emberiség jóval nagyobb
léptekkel igyekezett részben törleszteni az indián kultúrában
felhalmozott mulasztásaiból, annak ellenére, hogy e pótlással
párhuzamosan a maradék indián lakosság mind az észak-, mind a
dél-amerikai földrészen veszni látszik,
gyökeresen átalakul.
Mennyire
igazak, jellemzőek a századokon át az indián szájhagyományban
továbbadott olyan alkotások üzenetei, mint a píma
népcsoport által megőrzött Füst?
Nem volt ember –
azt mondod.
Csak a füst
örvénylett.
Nem volt ember –
azt mondod.
Minden a füst
után lett.
Az ember volt
az első – azt mondod.
S a füst
örvénylett.
Az ember ruhát,
fegyvert kapott.
Minden a
füstből lett.
Az ember volt
az első – azt mondod.
A füst meg csak
örvénylett.
Az ember állatot,
kukoricát kapott.
Minden a füst
után lett.
Az ember volt
az első – azt mondod.
A füst vadul
kavargott.
Az ember élni
kezdett.
A füst meg
lassan továbbterjedt.
(Szántai Zsolt
fordítása)
Ismerjük-e egyáltalán az indiánok részletes,
romantikus sallangoktól mentes sorstörténetét, jelenkori
társadalmi-politikai-művelődési állapotát, kisebbségivé vált
létének esélyeit?
Szürke Bagoly a láthatáron
 |
| Szürke Bagoly |
Nagy
visszhangot keltett a huszadik század első felében egy bizonyos
Wa-Sha-Quon-Asin
(angolul: Grey
Owl = Szürke Bagoly)
írásainak feltűnése az angol könyvpiacon, amelyek hamarosan
sikerkönyvvé is váltak (A
vadon fiai, Két kicsi hód);
ezekben szerzőjük eredeti szemlélettel, mély emberi
ragaszkodással ír a sajátos természeti életmódról és
szemléletről, indián embertársairól, az észak-amerikai
erdőségekről, a természet megmentésének fontosságáról.
Ráadásul A vadon fiai kitűnően beillik történelmi vallomásnak
is, amelyben nem a sztori papírra vetése a fontos, hanem az indián
népcsoport élettapasztalata, mítoszvilága, mindennapos küzdelme,
a megélhetésért, a túlélésért. Szürke Bagoly legendás
figurája hamarosan ismert lett nem csupán Amerikában, hanem
Európában is. Kézről kézre adták, dédelgették, profetikus
szavait valósággal itták... Mindenki úgy tudja, hogy ő maga
apacs indián anya és fehér apa gyermeke, s prémvadászként él
az erdőben. Indián lányt vesz feleségül, de később az útjaik
elválnak, Szürke Bagoly Angliában próbál új életet kezdeni,
részt vesz az első világháborúban, majd Kanada erős vonzásának
engedve, visszatér a vadonba, újabb indián nőt vesz feleségül
(az odzsibva törzsből), akivel hódtenyésztésbe kezd és szerepet
vállal a szervezett természetvédelemben. Szürke Bagoly neve ekkor
indul el a világhírnév útján, polgári neve (Archibald
S. Belaney)
teljesen háttérbe szorul... Az indián vezetők, polgárjogi
harcosok bíznak benne, szellemi küzdőtársuknak tekintik.
Sajnos
azonban, a később napvilágra került valóság sokkal prózaibb és
a közvélemény számára egyenesen kiábrándító: Archibald
Stansfeld Belaney 1888. szeptember 18-án született, méghozzá
fehér ember gyermekeként az angliai Hastings-ben, gazdálkodó
családban. Alkoholista apja elpazarolta a családi vagyont, elvált,
majd 1901-ben elhagyta az országot. A gyermek Belaney-t, akit már
kiskora óta érdekelt a természet és az amerikai indián kultúra,
a nagyanyja és két hajadon nagynénje vette magához.
Tanulmányait
anglikán iskolában kezdte, majd a Hastings-i Gimnáziumba járt 15
éves koráig. A jól tanuló Archie azonban feladta az iskolát,
dolgozni kezdett írnokként egy fatelepen. 1906. március 29-én Ada
nagynéni jóváhagyásával Kanadába hajózott azzal, hogy
gazdálkodni tanul. Igazából a vadonban kívánt élni, közel az
indiánokhoz. Észak-Ontarióban dolgozott mint prémvadász trapper
és erdei vezető. 1910. augusztus 23-án feleségül vett egy indián
nőt, akitől sokat tanult. Kezdetben egy sátorban éltek a
Medve-szigeten (Lake Temagami). Ekkor kezdte a Bagoly nevet
használni, s terjeszteni magáról a már említett legendát.
1915-ben az első világháború idején Szürke Bagoly csatlakozott
a 13. (Montreal) hadtesthez. Egységével Franciaországban szolgált
mint mesterlövész. Kétszer sebesült meg, Angliába szállították
kezelésre.
A
kórházban találkozott gyermekkori barátjával, Constance
(Borostyán) Holmes-szal, akit rövidesen feleségül is vett, de
házassága nem sikerült – Borostyán nem tudta, hogy Archie
Kanadában egyszer már megnősült. 1917 szeptemberében hősünk
visszatért Kanadába, leszerelt és rokkantsági nyugdíjas lett.
1925-ben
találkozott egy mohawk irokéz nővel (Gertrude Bernard Anahareo),
aki rendkívüli hatással volt további életére. Ő biztatta, hogy
hagyjon fel a csapdás prémvadászattal, és hogy tegye közzé a
vadonról szóló írásait, amelyek felkeltették a Dominion Park
vezetőinek figyelmét; meghívták, dolgozzon náluk. 1928-ban film
készült a Nemzeti Parkokról (Beaver People), ebben szerepelt
Szürke Bagoly és Anahareo, valamint hódjaik. 1932-ben költöztek
az Ajawaan tó közelébe, a Prince Albert Nemzeti Parkba. Az 1930-as
években számos cikket írt a Kanadai Erdészeti Egyesület (CFA)
kiadványaiba az erdőkről, a természet védelméről.
1935-ben
és 1937-ben Szürke Bagoly sikerrel turnézott Angliában
(Hastings-ben is), odzsibwa indián viseletben, hogy felhívja a
figyelmet a természet védelmére. Nagynénje felismerte, de nem
leplezte le. Egy későbbi turné alkalmával találkozott Erzsébet
és Margit hercegnőkkel is. A turnékba belefáradva 1938
áprilisában visszatért Beaver Lodge-i kunyhójába, az Ajawaan tó
partjára. Öt nappal később eszméletlenül találták.
Tüdőgyulladással a Prince Albert Kórházba szállították, ahol
1938. április 13-án meghalt. Tóparti háza közelében temették
el.
Halála
után derült fény valódi származására, ami hátrányosan
érintette egy ideig hírnevét. Azóta szülővárosában
emléktáblát állítottak tiszteletére, 1999-ben játékfilm is
készült kalandos életéről. Művei azóta is népszerű
olvasmányok.
Másfajta
indián-kalandokról
Ezek
után azt hihetné az ember, hogy a fehér ember által kifosztott,
háttérbe szorított, majd félig-meddig kipusztított indián
lakosságot a külső részvét és segítség, a Szürke Bagoly-féle
keresetlen prókátorok képesek igazán megmenteni. Szó se róla,
az amerikai társadalomnak, szembenézve önmagával és történelmi
felelősségével, van mit törlesztenie az indiánok felé. Akiknek,
üldöztetések ide vagy oda, sikerült átvészelniük sorsuk
mélypontjait és manapság egyre látványosabban fordulnak a
társadalmi aktivitás felé. A veszélyeztetett, gyakorlatilag
halálra ítélt kisebbségből életrevaló, számszerűségében is
erőteljes népcsoport lett a huszadik század viharai dacára is!
Ezt
a pozitív helyzetképet egy szintén nem indián származású, de
az indiánok életmódját alapos tudományos érdeklődéssel követő
kutató, Kutasi
Kovács Lajos
közvetíti számunkra, akinek A
mohikánok visszatérnek
(Az
észak-amerikai indiánok tegnap és ma. Magvető, Budapest, 1983.
Gyorsuló idő-sorozat)
című munkája azóta is alapműve az indián történelem és
kultúra iránt érdeklődő magunkfajtának.
A
veszprémi születésű s Londonban elhunyt Kutasi Kovács Lajos
(1920–1995) újságírónak indult, a második világháború után
Budapestről kivándorolt Németországba, majd Braziliában
telepedett meg, ahol a Dél-amerikai Magyar Hírlap kiadója és
szerkesztője, később a Szabad Európa rádió, illetve a BBC
munkatársa. Számos amerikai expedícióban vesz részt mind a
földrész déli, mind északi részén. Végül Európában
telepedik meg, regényeket, útleírásokat, tudományos beszámolókat
ír. Hagyatékát családja a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumra és
az érdi Magyar Földrajzi Múzeumra bízza. Idézett munkájának
előszavában olvashatjuk: „Nem
történelmet írtam, és nem néprajzot, hisz nem vagyok szakember,
se történész, se etnográfus, hanem – író. Kisgyerekként
bűvölt el az indián világ varázsa, és egyik nagy vágyam volt,
hogy eljussak az indiánok földjére – Amerikába. Sorsom úgy
alakult, hogy vágyam teljesült. Huszonkilenc éves koromban léptem
Amerika földjére és több mint húsz évig éltem Braziliában...
A hetvenes években eljutottam az Egyesült Államokba, ahol négy
alkalommal tölthettem hosszabb időt. Feltárult előttem az
észak-amerikai indiánok világa, melynek megismeréséhez
elsősorban indiánok vezettek, akik barátaim lettek, majd
testvérükké fogadtak. Sokmindent megtanultam a könyvtárnyi
indián irodalomból, de talán még többet indián barátaim
gyakran kevés szavából. Megláthattam az indiánok életerejét és
az indiánság újjászületését.” Az
előszó végén kettős aláírás – magyar neve alatt ott áll a
szerző indián neve is: Wan-bli We-yah-kah. De ez már nem a Cseh
Tamás-, sem a Belaney-féle indiánkodás: Kutasi Kovács nem
rejtőzik más identitás mögé, ő magyar öntudatúként éli át
és tapasztalja meg az indián sorsot, szomszéd és jó barát, azon
az alapon, hogy mellettük él, illetve hogy osztja a tudomány ama
megállapítását, miszerint az Ázsiából Európába vándorolt
népeknek, illetve az indiánoknak közös ősi múltjuk lehetett
valahol a mongol pusztákon, ahonnan aztán két ellentétes irányban
szétrajzottak, hogy később roppant földrészeket népesítsenek
be.
(Igaz,
hogy akadnak kortárs elméletek, melyek az indián népek és a
magyarok közös eredetét is megkockáztatják, sőt bizonygatják;
Kutasi Kovács Lajos nem von le túlzott következtetéseket az
antropológiai megfigyelésekből és megelégszik azzal a
tanulsággal, hogy az emberiség ősi bölcsőjének számító
Ázsiában felcseperedő első utódok „gyermekkorában” lehettek
elkerülhetetlen érintkezések és párhuzamosságok.)
Számomra
rendkívül tanulságos az a higgadt statisztikai áttekintés,
amelyben a szerző meggyőzően demonstrálja mindazt, amit úgy
foglal össze művében, hogy „a mohikánok visszatérnek”.
Az
Amerika felfedezésekor ott élt őslakosság számáról nincsenek
hiteles adatok. (Egyesek több tíz milliót, vannak akik több mint
80 milliót is emlegetnek. De mindez csak spekuláció.) Az idő
teltével is inkább a pusztulások mértékére találunk különböző
feljegyzéseket. A népirtás, a járványok és az alkohol
látványosan szedték áldozataik tömegeit. Egyesek szerint pár
száz éve milliós nagyságrendű indián lakosság élt
Észak-Amerikában, mások tízszer akkora mennyiségre esküsznek.
Az viszont tény, hogy a XIX. század végére számuk
katasztrofálisan megcsappant. (Cholnoky Jenő földrajztudósunk
1917-ben, amerikai kutatóútja után úgy látta: a jelek szerint
2020-ra eltűnik az utolsó indián is). A vadnyugat kiváló fotósa,
Edward
C. Curtis
azzal a missziós tudattal járja be az amerikai indiánok megmaradt
életterét, hogy az „eltűnő emberfajta” utolsó típusait és
egyedeit, életük díszleteit az utókor számára megörökítse.
 |
| Edward C. Curtis felvétele (1910) |
Csakhogy
az indiánság életereje, optimizmusa a huszadik század végére
sikeresen fordította meg a neki szánt sors irányát. A fehér
társadalom által sokat hangoztatott jelszó, miszerint „a
jó indián a halott indián”,
bár sok pusztulást hozott, végül is nem ért célt. 1910-ben
ugyan még csak 210 ezer indiánt mutatnak ki az Egyesült
Államokban, de a harmincas évek elején számuk már meghaladja a
háromszázezret! 1960-ban hivatalos számuk a félmilliónál is
több. Tíz év múlva 800 ezerre becsülik lélekszámukat, de van
aki már akkor egymilliót emleget. Az 1980-as népszámlálási
adatokból pedig az derül ki, hogy tíz év alatt 70 százalékkal
nőtt az indiánok száma; igaz, ez a számlálási módszerek
pontosságából is következett. Tény viszont, hogy 1980-ban 1 361
869 USA-állampolgár vallotta magát indiánnak. Ehhez még
hozzájönnek a kanadai és mexikói indiánok, illetve azok a vegyes
származásúak, akik a fehérekkel keveredtek. A
becslések a könyv írásakor meghaladták tehát a kétmilliót is.
Különvéleményt
jelent be Kutasi Kovács Lajos a rezervációk által betöltött
szerep tekintetében is. Szerinte, az indiánok elszigetelése és
helyhez kötött „pacifikálása”, számos áldatlan mellékhatás
ellenére, megadta számukra azt az esélyt, hogy viszonylag
háborítatlanul élhessék tovább törzsi életformájukat,
hódolhassanak mitikus hagyományaiknak, megőrizhessék
folklórjukat, nyelvüket. Az amerikai társadalomba való
integrálódás, a felszívódás nagyobb veszély volt az indián
öntudat számára, mint bármilyen sziget-lét; végtére is nem
elhanyagolható nagyságú területekről van szó, amelyek
gazdagsága, a határain belül kárpótlásként alkalmazott
jogkedvezmények ha nem is egyértelműen, de a fokozatos prosperitás
felé mutatnak.
Mai
kutatások arra engednek következtetni – hangsúlyozta nemrégiben
Lars Fehren-Schmitz, a Göttingeni Egyetem genetikusa –, hogy az
indián lakosság pusztulásának meredek görbéjét korábban
inkább valamilyen rövid időn át ható tényezők befolyásolták
– háborúk, az európai hódítók által behurcolt fertőző
betegségek, éhezés, rabszolgaság –, nem pedig évszázadokon át
tartó folyamat eredményeként következett be, mint eddig
feltételeztük.
Mindez
nem lehet mentség mindazokra a bűnökre, amiket a földrész fehér
hódítói az indián népesség és életforma ellen elkövettek.
Nem az amerikai társadalom, inkább az indián életrevalóság
érdeme az, hogy az őslakosság nem veszítette el identitását,
hogy képes volt alkalmazkodni a számára negatív következményekkel
járó valósághoz, hogy veszteségei ellenére győztesként tudta
megélni tragikus sorsát. Kutasi Kovács Lajos idézi egy hopi
törzsből származó jelenkori ezüstműves, Paul Navayasa
művésznyilatkozatát: „Nagyszerű
dolog indiánnak lenni; olyan erős alapot ád ez, hogy mindent meg
tudok csinálni, amit csak akarok.”
 |
| Kocsis Iván: Indián harcos |
Ahhoz
tehát, hogy az indián sorsot ne csak megértsük, de helyesen
kezelni is tudjuk, mindenek előtt indiánnak kell lenni. Indián
közösségben kell élni. Igen ám, de akkor mihez kezdünk az olyan
életpéldákkal, mint amilyen a Huronia Múzeumnál hosszú időn át
az indiánok festőjeként ismert Kocsis
Iván
volt, aki 1956 után emigrált Kanadába Magyarországról? Az
újpesti születésű (1933), grafikus képzettségű férfi új
hazájába érve, beleszerelmesedett az indiánok világába.
Olyannyira, hogy egész további életét föltette az indián ügy
szolgálatára, a maga sajátos eszközeivel. 2008-ban bekövetkezett
haláláig egyre-másra készítette indián tárgyú munkáit,
válaszolt az ilyen irányú közösségi és állami megkeresésekre.
Rajzai, festményei, makettjei, maszkjai ma ott vannak az Egyesült
Államok és Kanada vezető múzeumaiban, de nem hiányoznak az
indián (maradék) önismeret éledező intézményeiből sem, mint a
midlandi Huronia Múzeum. Nem egyszer a munkáiból befolyt összeg a
gyér számú indián lakosság és társadalom kultúrájának
fenntartását, átmentését szolgálja. Az indiánokért lelkesedő
Kocsis Iván szívesen rajzolt úgynevezett történelmi tablókat,
felidézve az indián történelem különféle alakjait, vadászokat,
harcosokat és békés törzslakókat. A mohawk törzs, tisztelete és
elismerése jeléül még életében tagjai közé fogadta, s
Rai-Tar-Hah-Ko
(Nagy Művész) indián elnevezéssel illette – tudtam meg felesége
gyászjelentőjéből.
Az
ilyen és ehhez hasonló, meglehetősen ritka magatartáshoz illik az
alábbi cseroki ima naiv, ám tiszta emelkedettsége:
Áldó ima
Az egek langy
szelei
melengessék
sátrad!
A Nagy Szellem
áldása
szálljon
családodra!
Csak boldog
ösvényt
lásson
mokasszinod!
Hóban, viharban
szivárvány
simítson!
(Szántai Zsolt
fordítása)
Kutasi
Kovács könyvének születésétől jó emberöltőnyi idő telt el,
de az a mód, ahogyan a szerző az indiánsághoz közeledett és
tapasztalatokat szerzett életükről, tartós tanulságokhoz
juttatta vele együtt az olvasót is. A szerény méretű kötetből
lényeges tudnivalókat kapunk az indián történelemről,
néprajzról, politikatörténetről, művészetekről, a kutatók
által felvázolt elméletekről. Ám semmi nem helyettesíti azt a
közvetlen meggyőző erőt, amit az oral
history
eszközével készült beszélgetések sugárzanak. Egy ilyen
beszélgető-vallomást Kutasi Kovács Lajos is beilleszt A mohikánok
visszatérnek-be, amelyet az eddig elmondottak hitelesítése és
árnyalása végett jónak látok befejezésül teljes egészében
idézni. (Bocsássa meg az olvasó, hogy ezúttal kivételesen nem az
én személyes bölcsességemmel bocsátom útjára búcsúképpen,
ha már nem lett belőlem Szürke Bagoly...)
 |
| Kocsis Iván: Indián vadászat |
*
Kutasi
Kovács Lajos: „Hajnalcsillag” elmondja
(Részlet
a könyvből)
Daily Kuin, „Hajnalcsillag" pueblo indián az
új-mexikói Jemezből. Vele és navaho feleségével, Metasonyával,
„Tiszta Éggel" Massachusettsben, a rutlandi pow-wow-n
találkoztam 1976-ban. Találkozásunkból igen szoros barátság
alakult ki, évek során gyakran találkoztunk pow-wow-kon,
meglátogattuk egymást, és állandóan levelezünk.
Láttam
őt, amikor elmélyülten a békepipaszertartást mutatta be, amikor
bölényfejdísszel, csörgővel-pajzzsal a bölénytáncot táncolta,
amikor a sastáncban elővarázsolta a királyi madár fenséges
röptét, amikor fél tucat karikával, boszorkányos ügyességgel,
korát meghazudtolva táncolta a síksági indiánok karikatáncát.
Hosszan beszélgettünk mindenről, a magunk
életéről, indiánokról és magyarokról. És egy augusztusi
délután, 1978-ban Winchesterben Daily Kuin hangszalagra mondta
életét.
Egy indián élete a huszadik században.
„1917.
szeptember másodikán születtem. Apámat nem ismertem, mert nem
sokkal születésem után elvitte az influenzajárvány. Anyám
egyedül küszködött öt évig, majd férjhez ment mostohaapámhoz,
aki apám lett apám helyett. Úgy hívták, Juan Luis Pecos. Mint
neve mutatja, egy régi törzs, a pecos leszármazottja. Ezt a
pueblót a spanyolok pusztították el röviddel azután, hogy
Új-Mexikóba érkeztek. Megmérgezték a kutakat. Az egész törzsből
csak néhányan maradtak életben, akik a szomszédos pueblókba
menekültek. Anyám pueblója, Cochiti és Jemez fogadta be őket.
Ezt mondhatom apámról.
Gyerekkorom nem volt éppenséggel verőfényes, mert
nagyon szegények voltunk. Farmerkedésből éltünk, babot, tököt,
chilit és kukoricát termeltünk. A kukorica a legfontosabb
tápláléka a pueblónak.
Amikor nyolc-kilenc éves lettem, apám elvitt
Albuquerque-be, és beadott a Santa Clara nővérek iskolájába.
Amikor magamra hagyott, nagyon egyedül éreztem magam,
visszakívánkoztam a pueblóba, és nagyon sokat sírtam. A nővérek
azonban nagyon jók voltak, és lassan-lassan megszoktam a fehér
emberek világát. Amikor az iskolaév végén apám értem jött,
hogy hazavigyen, nem akartam visszamenni a pueblóba.
A szünidőt mindig otthon töltöttem, segítettem
dolgozni a földön apámnak és anyámnak, részt vettem a
ceremóniákon és táncokban. Visszaszoktam a pueblo életébe, s
amikor ismét kezdődött az iskola, nehéz szívvel cseréltem fel a
pueblo csendes, nyugodt, szabad életét a fehér emberek egészen
másfajta, mozgalmas világával. Úgy voltam a kétféle
életformával, mint a gyerek, akinek cukrot nyújtanak, s amikor
utána nyúl, elkapják előle. Amikor beleszoktam a pueblo vagy a
fehér ember életformájába, ott kellett hagynom.
Utáltam az iskolát.
Tizenegy éves lehettem, amikor két, nálamnál idősebb
indián fiúval elhatároztam, megszökünk, és szabad indiánok
módján élünk a hegyek között. El is indultunk Santo Domingo
felé, és bevettük magunkat a hegyekbe. Nagyon hideg volt, csaknem
megfagytunk. Visszamentünk az útra, és szerencsére felvett
bennünket a postaautó. Elvitt Santa Anába, és átadott a
seriffnek, aki azt ígérte, hazavisz bennünket. Két nagyobb társam
azonban megszökött, engem pedig a seriff nem Jemezbe vitt, hanem
Albuquerquebe, vissza az iskolába.
Apámnak volt egy barátja Albuquerqueben, Mr. McCormac,
indián kereskedő, egy Indián Trading Post tulajdonosa.
Mindenfélével kereskedett, amire az indiánoknak szükségük volt.
Mr. McCormacnak volt egy fia, Vine, akivel, noha két
évvel idősebb volt, igen jó barátok lettünk. Ezzel a fiúval
sokat beszélgettünk arról, hogy világgá kellene menni, hisz oly
sok szépséget és érdekességet láthatnánk! Az én képzeletemet
különösen a hidak ragadták meg. Képeken láttam mindenféle
hidakat, s tudtam, ilyen hidak vannak Kansasban, Chicagóban, egész
Amerikában.
Egy napon megszöktünk, de csak San Felipe pueblóig
jutottunk, ahol Vine rokonai éltek. Ezek aztán néhány nap múlva
visszazsuppoltak bennünket.
De most már semmi se tarthatott vissza többé.
Ma már persze látom, milyen másképp alakult volna az
életem, ha rendes iskolai nevelést kapok. Másképp gondolkodik a
gyerek, mint a felnőtt. Később igyekeztem saját magamat képezni,
tanulni.
Ismét elindultunk ketten. Kiálltunk az útra, és
felvett bennünket egy teherautó, elvitt Trinidadba, Coloradóba.
Ekkor fordulóponthoz érkeztem. Elfogott a honvágy, hogy
visszatérjek Jemezbe. Végül mégis úgy döntöttem, hogy
továbbmegyek.
Vonattal akartunk továbbutazni, természetesen
potyautasként. Vine-nek nagy gyakorlata volt felugrani a mozgó
vonatra. Én akkor láttam életemben először vonatot. Ügyetlen
voltam, és féltem. Vine napokig tanított, hogyan kell felugrani
mozgó szerelvényre, hogy ne essen az ember a kerekek közé.
Néhány nap múlva már vonattal utaztunk tovább.
Rengeteg ember utazott akkoriban. Magányosan és
családdal. A nagy gazdasági válság ideje volt, munkanélküliek
százezrei vándoroltak Amerika-szerte, munkát kerestek. Ezt persze
nem tudtam, csak csodálkoztam, mennyien utaznak.
Így
mentünk tovább Denverbe, Kansas Citybe, majd Springfieldbe. Egy
szép, kora tavaszi napon, amikor a fák már virágba borultak, a
városba érkezett a híres Barnum-Bailey cirkusz. Útjaink elváltak,
mert Vine Springfieldben maradt, én pedig munkát kaptam a
cirkusznál. Először lovakkal, később elefántokkal s más
állatokkal foglalkoztam. Volt munkám, megélhetésem s hol a
fejemet lehajtsam. A cirkusz pedig vándorolt tovább városról
városra. Végigjártam vele egész Amerikát.
Egy napon Albuquerque-be érkeztünk, mely mindössze
negyvenöt mérföldre esik Jemeztől. Ott voltam a szüleim
közelében, és mégsem mentem haza.
Két és fél évig dolgoztam a cirkusznál. Texasban
voltunk, amikor elhatároztam, hogy hazatérek.
Otthon azt hitték, meghaltam. Anyám haja egészen
megőszült, amikor viszontláttam. Ha visszagondolok erre a
találkozásra, ma is összeszorul a szívem.
Otthon voltam Jemezben.
Jemez gyönyörű völgyben fekszik. Mesés vörös,
barna, sárga színe van a környező hegyeknek. Szeretnék majd
egyszer ismét visszatérni Jemezbe. Ott kaptam indián kultúrámat,
amit azóta is szívemben őrzök. Nagyon közel érzem magam a
népemhez. De akkor fiatal voltam, nem tudtam megszokni a pueblo
csendes életét, elindultam ismét. Ezúttal a Mescalero apacs
rezervátumba mentem. Akkor már Roosevelt volt az elnök, aki
meghirdette a New Dealt, és munkaalkalmat teremtett a
munkanélkülieknek. Az apacs rezervátumban kaptam munkát. Kerítést
és utakat építettünk. A rezervátum közel esik Jemezhez, és
gyakran látogattam haza.
1935-ben
Jemezben találkoztam egyik gyerekkori barátommal, Juan Reyjel, aki
Kaliforniában dolgozott narancsültetvényen. Vele tartottam Los
Angelesbe. De csak három hónapig dolgoztunk az ültetvényen, aztán
továbbmentünk északra.
San Francisco közelében bányászok lettünk egy
rézbányában. Nagyon nehéz, kemény munka volt, de igen jól
fizettek. Akkor még nem volt szakszervezet, egész héten át
dolgozni kellett, csak a vasárnap délutánunk volt szabad. Mégse
ezért hagytuk ott a bányát, hanem mert veszélyes volt. Átmentünk
Oregonba, a Klamat Indián Rezervátumba: itt egy magánvállalatnál
lettünk fadöntők.
Közben Európában kitört a háború, és a rádióban
hallottuk, hogy a Nemzeti Gárdába és a hadseregbe önkénteseket
toboroznak. Én azonban nem önként mentem katonának, hanem
megkaptam a behívómat. Vissza kellett mennem Új-Mexikóba, mert
ott voltam nyilvántartva.
Én voltam Jemezből az első amerikai katona.
Santa Fében vonultam be. Oklahomában kaptuk az első
kiképzést, majd Luisianában volt nagygyakorlatunk, Eisenhower
parancsnoksága alatt. Innen Fort Ewansba kerültünk, és ott
ismerkedtem meg jövendő feleségemmel, aki mint önkéntes
teljesített segédszolgálatot a hadseregben. Elhatároztuk, ha
visszakerülök, összeházasodunk.
Tovább folytatódtak a gyakorlatok Texasban. A téli
hadgyakorlat New York államban volt.
A 45. hadosztályban szolgáltam. Ebben a hadosztályban
többségben voltak az indiánok, főleg négy államból,
Új-Mexikóból, Arizonából, Utahból és Coloradóból. Sok indián
jelentkezett önként katonai szolgálatra. A hadosztály jelvénye
az ősi indián jel, a szvasztika (horogkereszt) volt; ezt azonban
egy másikkal kellett felcserélni, s ekkor lett jelvényünk a
„Thunderbird" (Mennydörgésmadár), s hadosztályunk lett a
híres Thunderbird-hadosztály.
Virginiában
volt az utolsó nagy hadgyakorlat, aztán átvittek bennünket
Afrikába. A szicíliai invázióban kerültünk először bevetésre.
Palermónál estünk át a tűzkeresztségen. Dél-Olaszországból
angol csapatokkal együtt nyomultunk előre. Patton generális volt a
parancsnokunk. Elfoglaltuk Nápolyt, felszabadítottuk Rómát, majd
a Monte Cassino-i harcokban vettünk részt. Kemény küzdelem volt,
a németek előnyösebb helyzetben voltak. Nagyon sok bajtársam
elesett! De a németek is hamar megtanulták hadosztályunk nevét,
és megjegyezték a jelvényünket!
Hadosztályunkban különösen sok navaho szolgált.
Ezek látták el a rádió- és telefonszolgálatot, navaho nyelven.
A németek soha nem tudták megfejteni a „titkos nyelvet".
A franciaországi invázió után minket is átvittek a
nyugati frontra. Elzászban harcoltunk, nyomultunk előre
Németországba, és München közelében ért bennünket a német
kapituláció. Hadosztályunk szabadította fel a dachaui
koncentrációs tábort.
1945 szeptemberében érkeztem vissza Amerikába. New
Yorkból Texasba vittek, ott szereltem le. Tíz napra visszamentem
Jemez-be, aztán megkerestem Metasonyát, és feleségül vettem."
(Házasságkötésetek
óta, úgy tudom, mindig itt éltetek Beverlyben, Massachusettsben,
is tudom, hogy a postánál dolgozol. Hogyan tudtad
megőrizni indiánságodat az amerikai társadalomban?)
„Apám
átadta nekem indián örökségemet. Annak ellenére, hogy évtizedek
óta élek az úgynevezett »civilizált világban«, indián
maradtam, és a népemhez tartozom. Nagyon közel érzem magam a
Földanyához! Érintsd a földet - mondjuk mi, indiánok, mert a
Földanya érintése mindig erőt ád nekünk.
Apám fiatalon bevezetett engem az Arrow Society-be
(Nyíl Társaság), melynek már nagyapám s annak a nagyapja is
tagja volt. Itt beavattak a titkos szertartásokba. Amikor az unokáim
elérik a megfelelő kort, tizenöt-tizenhat évet, ők is tagjai
lesznek ennek a közösségnek.
Fiatalkoromban volt olyan időszak, amikor ennek nem
tulajdonítottam jelentőséget, de érett fejjel felismertem, milyen
fontos az életemben!
A gyerekkoromban megtanult énekeket, táncokat soha nem
felejtettem el, és ma is szívemben őrzöm mindazt, amit fiatalon
megtanultam. Mindennek van egy mélyebb értelme. Olyan dolgokra
emlékszem vissza, melyeket egész apró gyerekként láttam és
éltem át. Nekünk pueblóknak nagyon sok olyan titkos szertartásunk
van, melyeket fehér emberek még soha nem láttak. Ezeket hosszú
éveken át tanulja meg az ember.
Minden évben egyszer, de néha kétszer is visszamegyek
Jemezbe. Érintsd a földet! Én az indián úton járok."
(Milyen nyelven beszéltetek otthon?)
„Jemez
nyelven. A pueblo indiánok minden pueblóban más nyelven beszélnek.
Tizenkilenc pueblóban tizenkilenc nyelvet. Én nem értem meg a
cochiti nyelvet, pedig anyám abból a törzsből származik. Navaho
nyelven is keveset beszélek, noha Metasonya anyanyelve."
(Mondj valamit Metasonyáról. Tudom, hogy navaho, de
azt is tudom, nem rezervátumban nőtt fel, hanem amerikaiak között.
Mit jelent számára az indiánság? A hagyományok?)
„Metasonya
anyja navaho volt. Window Rockban született, de átkerült ide,
keletre, és itt ment férjhez egy algonkin indiánhoz. Metasonya
amerikai neve Ester Clear Sky. Jó amerikai iskolába járt, azonban
édesanyjától igen erős indián örökséget kapott. Soha nem élt
rezervátumban, és mégis, amikor ellátogatunk Jemezbe, olyan
otthonosan érzi ott magát, mintha ott élt volna."
(Vejed, Pay-Say-Eu sziú indián. Úgy gondolkodik ö
is az indián életformáról, mint te?)
„Igen.
A sziú rezervátumban ismerkedett meg lányunkkal, és ott
házasodtak össze. Ők is azon az úton járnak, amelyen én. Azt
hiszem, az unokáink is követnek bennünket. Nekik adom át indián
örökségemet, ahogy én is a nagyapámtól kaptam, ő meg a
nagyapjától.
Ha nyugdíjba megyek, elköltözünk innen. Egy kis
házat szeretnék venni vidéken, valahol Vermontban vagy New
Hampshire-ben, s ott laknánk majd tavasztól őszig. Télre
lemennénk Jemezbe. A pueblók télen tartják a legfontosabb
ünnepeket, szertartásokat, táncokat.”
(Mit gondolsz, az indiánok meg tudják őrizni az
indián életformát a jövőben is, vagy előbb-utóbb
elkerülhetetlenül beolvadnak az amerikai társadalomba?)
„Azt
hiszem, meg tudjuk őrizni indíánságunkat. Ahogy megőriztük
őseink vallását is, pedig a spanyol papok már évszázadokkal '
ezelőtt erőszakkal megkereszteltek bennünket, és meg akarták
semmisíteni az indián hitvilágot minden eszközzel. Hivatalosan én
is katolikus vagyok, de őseim vallása a véremben van, azt nem
mossa el semmiféle keresztvíz.
A rezervátumokban őrzik az indián életformát. A mi
törzsi szervezetünk évszázadok óta semmit nem változott. A
rezervátumok lélekszáma egyre növekszik. Ma már az indián
gyerekek többsége nem amerikai, hanem indián iskolába jár.
Ha a fehér emberek nem avatkoznak be a rezervátumok
életébe, meg tudjuk őrizni az indián életformát, táncainkat,
legendáinkat, szertartásainkat, szokásainkat, melyek nagyon
fontosak nekünk.
De a Földanya sok kincset rejteget, és a fehér
emberek már szemet vetettek rá! A nagy vállalatok, melyek az
urániumot, szenet, olajat akarják megszerezni, igen hatalmasak. Mi
pedig olyan szegények vagyunk politikusokban. Sokat gondolkodtam
azon, miért van ez így. Azt hiszem azért, mert mi indiánok nem
tudunk olyan tisztességtelenek lenni, mint a fehér emberek. Nem
tudunk hazudni, és nem tudjuk megszegni az adott szót!”
*
Olvasónaplómat az Új Magyar Szó Kisebbségben mellékletének szántam.
