2014. január 29., szerda

A Fehér Holló szárnyrebbenései

Nemrégiben érdekes könyvbemutatón vettem részt a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtárban: Oláh-Gál Róbertnek a két Bolyairól szóló tudománytörténeti riportjait magába foglaló kötetét (X-ek, azaz ismeretlenek a Bolyaiak életében), annak történetét ismerhettük meg - és nem csupán a szerző jóvoltából. Jelen volt ugyanis, házigazdaként, az a Sarány István közíró is, aki az eseményen a Fehér Hollónak elnevezett, egyre terebélyesedő könyvsorozat kiadóját (Világhírnév) képviselte. Megtudhattuk tőle, hogy a Fehér Holló tulajdonképpen egy erdélyi médiacsoportosulás, amelynek feltett szándéka, hogy a napjainkban erőteljes sorvadásnak indult - netán divatja vesztett? - nemes zsurnalizmust, a publicisztika műfaját átmentse a számára csöppet sem kedvező időn. A szerény kivitelezésű, önerőből támogatott Fehér Holló-kötetek száma immár több tucatra rúg, s immanens, saját értékeik mellett igen fontos szempont, hogy egymásra hatásuk ráadásul további új minőséget, valóságmegközelítést eredményez.

Zászlópengetés

A Bolyaiak életét és korát övező komplex problémakörben mozgó kötet bemutatója közben, egyáltalán nem mellesleg eszembe jutott az, hogy a beszélgetést irányító Sarány István igazából az első szerzők között volt, aki legjobb publicisztikai írásait egybegyűjtve, megválogatva és célirányos eszmei rendbe sorolva részt vett a Fehér Holló-mozgalom elindításában, terebélyessé válásában. A 2011-ben napvilágot látott Zászlópengetés című kötete (szerkesztette: Szabó Csaba - a Fehér Holló megálmodója -, lektorálta Ambrus Attila - maga is az alapítók egyike) mindenek előtt nézőpontjával tűnik ki a megszokott publicisztikai gyűjtemények közül. A könyv Szórványlét című bevezetőjében a szerző arra próbál meggyőzően fényt vetni, hogy az erdélyi magyarság - és általában minden emberi közösség, akár csak úgy általában is, maguk a dolgok - többféle nézőpontból szemlélhető, s alap tudnivaló, hogy ami az egyik szögből netán soknak látszik, az máshonnan tekintve nyugodtan lehet már-már elenyészően kevés. Többség és kisebbség egymásba játszó dialektikájának mindennapi alkalmazásában segíti tehát az olvasót azzal, hogy mindjárt a könyv első lapjain leszögezi: 

„A Székelyföld magyarságát tömbmagyarságnak könyveli el a politikai diskurzus, s így él a köztudatban is a székelyföldi lét. A vaslábi magyarság szórvány-e? Vagy netán a vaslábi románság él szórványban? Vagy mi a helyzet a Székelyföld déli, a Barcasággal határos peremének magyarságával? A bölöni magyar tömbben él-e vagy szórványban a román ajkú cigányok között? A moldvai Klézsén a magyarok tömbben élnek-e avagy szórványban? Tovább ragozva: szórványban él-e a csíkszeredai unitárius vagy a homoródalmási katolikus?
A szórványkérdés tehát nézőpont kérdése, akkor is, ha csak etnikai vagy felekezeti vonatkozásban vizsgáljuk. Vagy annak függvényében is változhat a megítélés, hogy mekkora területre — településre, tájegységre, megyére, történelmi régióra vagy országos szintre — vetítve boncolgatjuk a kérdést. A hévízi román például többségi a városában, kisebbségi a megyében és többségi Erdély-szinten meg országos szinten. Akkor a hévízi román most többségi-e vagy kisebbségi? A hévízi magyar számbeli kisebbségben él településén, megyeszinten a számbeli többséghez tartozik, országos szinten pedig egy kisebbségi közösség tagja. Most már mi ő? Többségi vagy kisebbségi?”

Érdekes módon, Sarány István ezúttal nem is annyira a kijelentéseivel, mint inkább a kérdéseivel ülteti el bennünk a szemléleti rugalmasság igényét, s bevezetője után jobban értjük - nem egy esetben a bőrünkön is érezzük - publicisztikai látleleteinek igazságtartalmát. Ugyancsak javára válik, hogy rövid lefutású, igazából mindennapi jelzés értékű írásait kifogyhatatlan rendszerező kedvvel csoportosítja ciklusokba, amelyek címei önmagukért beszélnek. S ha nem is mindig tudatosan, de a sejtés szintjén föltétlen eligazodunk, ha ilyesmiket olvasunk az írások fölött: Délibábok helyett, Román feltámadás, Zászlópengetés, Iskolai agresszió, Visszaszolgáltatás, Operett és operáció, Tüzelünk, Fogyjon a magyar, Ünnep lélekben, Statisztika és tragédia...

A kötetben tárgyalt problémák mindennapi sokasága és sokrétűsége mindegyre arról győzik meg az olvasót, hogy a vérbeli közírónak lételeme a valóságra való állandó ráhangolódás és -kapcsolódás, a látszólag önmagukban megoldandó gondnak minősülő jelenségek ugyanis legtöbbször a fű alatt és akár jóval mélyebben is, végső soron összefüggnek, egymást erősítve vagy gyengítve. Előszeretettel mutat rá a délibábkergetés meddő gyakorlatára mindennapjainkban, amikor nem a józanul megálmodott tervek vezérlik a cselekvést, hanem a terméketlen vágyálmok, az örökölt illúziók, az önmagunkba zárkózás elelntmondásos, vitatható védőpajzsa mögött. Problémaláttatása mindvégig igazodik ahhoz a kettős szemlélethez, amit könyve bevezetőjében magára nézve is érvényesnek fogalmazott meg - józan önértékelésre és önbecsülésre buzdítva az olvasót, mind egyéni, mind szűkebb-tágabb közösségi összefüggésben.

Elvégre Sarány István „fehér hollósága” is relatív a maga nemében; s inkább olyan szempontból ritka madár ő, hogy mifelénk egyre kevesebben és szakszerűtlenebbül művelik a publicisztikai elemzés, az újságírói avatott véleménymondás műfaját. Sarány esetében viszont ez az állítás nem áll: a lap, ahol dolgozik (Hargita Népe) szerencsére még nem adta fel azt az eszményét, hogy a hírek, az idők járása befogadását és értelmezését az újságírónak kutyakötelessége elősegíteni, állásfoglalásával befogadhatóvá tenni. Szerzőnk továbbra is jelen van szinte naponta lapja hasábjain, ugyanakkor a fentebb említett médiaklubhoz tartozása révén felelősséget vállal az újabb tagok toborzásában, felkarolásában. A szabály ugyanis pofonegyszerű: a Fehér Holló-sorozatban kiadott bármely szerzőnek kijár a klubtagság - más szavakkal, a tagság gyarapodásával egyidőben egyre több azon művek száma, melyek mai valóságunk kérdéseiben és jelenségeiben segítenek eligazodni. Ezt ünnepelhettük a Bolyaiakról szóló kötet megjelenése ürügyén.

Dokumentarista látásmód

Fehér hollóságra ugyan még nem vállalkozott, bár több könyves szerző Daczó (Szabó) Katalin, s minden további nélkül akár ma is összeállna egy izgalmas interjúkötet azokból az írásaiból, melyek heti rendszerességgel jelennek meg közel egy éve a Hargita Népe hasábjain. 

Alkalmam volt írni nemrégiben Daczó Katalin több munkájáról, évekkel ezelőtt pedig interjút is készítettem vele, amikor alkotóként éppen dokumentumfilmek, filmriportok  készítésére rendezkedett be, rendszeresen benevezve a Film.dok fesztiválra, amelyen szép sikereket ért el. A mindenek előtt a Duna televíziót tudósító filmestől akkor megkérdeztem: számára mi a vonzóbb a dokumentumfilm készítésében: a dokumentarizmus varázsa, vagy maga a film műfaja? Válasza némileg tétovázó volt, de pontos, és ma is érvényesnek tartom: 

„Ezen magam is sokat töprengtem, de nem tudtam egyértelmű választ adni rá magamnak. Az biztos, hogy mostanig, bármilyen munkahelyem is volt, valamiképpen kapcsolatban álltam a valóságkutatással, a ledokumentálható, tárgyi világgal. Udvarhelyi könyvtárosként a helytörténeti gyűjteményekkel foglalkoztam, aztán Csíkszeredába jőve az Antena 1-hez jelentkeztem, de az állás pár hónap múlva megszűnt, majd kis kitérővel következett a Csíki TV, ahol hamarább lettem dokumentumfilmes, mint riporter. Első munkám a 110 éves városháza történetének feldolgozása lett, aztán a híradózás mellett, 1998-2002 között, Visszajátszás cím alatt mintegy 100 részes filmsorozatban jártam utána a csíkszeredai Petőfi utca patinás épületei egykori történetének. Tehát a filmezés régi szerelem, be csak az egyik lehetőség arra, hogy a valóságról valljunk. Épp úgy foglalkoztat az írott riport vagy akár egy helytörténeti kiállítás. Ha lefilmeztem valamit, az nem gátolt meg abban, hogy riportban vagy könyvben, más megközelítésben is feldolgozzam a témát. Szeretem elgondolkoztatni az embereket, hogy a problémafelvetésem megérintse őket.”

Ezt a műhelyvallomást azóta sem írta felül az élet, sőt! Még úgy sem, hogy a filmes lendület időközben kényszerűségből alább hagyott - és ez mindenek előtt nem Daczó Katalinon múlott, intézményes betegségről van szó, melynek nyomán a Film.dok is máról holnapra kimúlt -, de a dokumentarista érdeklődés továbbra sem pihen, új és újabb megnyilvánulási területeket keres és talál magának. Az egyik ilyen érvényes kifutópálya a Morfondir.ro weboldal, amelynek Derítés című rovatában Daczó Katalin érdekesebbnél érdekesebb helytörténeti dokumentumokat idéz fel és kommentál Csíkszereda és környéke múltjából, levéltári kutatásokra alapozva. 

A másik területet éppen a Hargita Népének szánt gyakori riportok, beszélgetések jelentik, amelyek a székelyföldi valóságnak egy-egy kevésbé ismert személyiségét, eseményét, emlékezetes pillanatát idézi föl, a minden részletben elmélyülő, minden összefüggés iránt érdeklődő oknyomozó riporter szemével. Daczó Katalinra fokozottan jellemző: nem igazán lehet tetten érni azon, hogy írásaiban netán engedne bármiféle üresjáratnak. Már témaválasztásai is kellően rendhagyóak - anélkül, hogy a szerző engedne az olcsó szenzációhajhászás divatjának. 

Egyszer a híres romániai kaszkadőr, Cseh Szabolcs székely-magyar gyökerei után nyomoz, bemutatva eközben a széles körben, nemzetközileg is ismert szakember életének eddig „láthatatlan” oldalát, máskor viszont a méltatlanul háttérbe szorított, már-már elfeledett erdélyi költő, Salamon Ernő portréjához kutat fel eddig ismeretlen életrajzi adalékokat... Már-már elfeledett székely festő, János László nyomaira bukkan, aki valamikor Szépvízről indult nehéz körülmények között és ugyanott futott be egy gyűjteményes kiállítással, amit aztán a csíkszeredai múzeum is bemutatott... Hogy aztán a Székelyföldön közismert, a magyar vasúttörténelemben kiemelt fontossággal bíró gyimesi műtárgy zaklatott, eseménydús sorsáról szóljon - nem mindennapi hitelességgel. Rátalált ugyanis egy építőmérnökre, Rigó László-Szabolcsra, akit annyira érdekelt a gyimesi vasúti leágazás története, hogy alapos tanulmányozásba kezdett. A vele készített interjú minden tekintetben emelte a lap információs értékét... 

Sorra szólaltatja meg, alapos kérdezz-felelek alapján a kiteljesedő életpályájú székelyföldi személyiségeket - volt orvos-polgármestert, fotografáló geológust, a nyugalmazott versmondó könyvtárigazgatót, a csángóföldön oktató, népszolgálatot végző pedagógus házaspárt, a Nagy Imre festőművész hagyatékát kezelő és felügyelő, dizájner és művészeti közíró kurátort stb. -, s ugyancsak ő az, aki nélkülözhetetlen aprómunkával segíti a madéfalvi Siculicidium 250. évfordulója alkalmával rendezett emlékév dokumentáris megalapozását. Évek óta következetes összeállítója a csíkszeredai városvezetés által támogatott helytörténeti évfordulós naptárnak, ami legtöbbször izgalmas felfedezésekkel, elfeledett adatokkal és eseményekkel lepi meg nem csupán a nagyközönséget, de olykor a szakmát is.

Daczó Katalin legutóbbi években született legjobb írásai - véleményem szerint - önként kínálják magukat ahhoz, hogy kötetté szerveződve gazdagíthassák a Fehér Holló-sorozat eddigi palettájának színárnyalatait, ezáltal újabb taggal bővítve a szépreményű médiaklubot.

Csíkszereda, 2014. január 27.

(A szöveget az ÚMSZ Kisebbségben c. mellékletének szántam.)

2014. január 26., vasárnap

Hargitai böngészde (13): Pszichiáter a kirakatban

Egy pillanatig sem volt magába zárkózó, rejtőzködő típus dr. Veress Albert csíkszeredai elmegyógyász - sőt, mondhatni, ennek épp a szöges ellentéte az igaz. Barátságos, jókedélyű, vérbeli mókamester, társaságkedvelő ember, akinek nagy szíve van és minden érdekli, ami emberi. Mégis, a Hargita Népe riporterét úgymond meglepte az a hír, hogy nyomdakész állapotban van a főorvos úr önéletrajzi kötete, az Életvillanások, s a könyvet várhatóan februármárciusban már kézbe is veheti az olvasó. Az is lehet, hogy a meglepődés amolyan ravasz fogás az újságíró Forró Erős Gyöngyi részéről, a napilapban megjelent interjúban azért felhangzik a kérdés: miért ír egy elmegyógyász önéletrajzi művet, s nem tart attól, hogy ezáltal közszemlére állítja magát?

Veress Albert (barátainak csak Berci, olykor Red Börszi) nem tart a megmérettetéstől. Még akkor sem, ha a saját magunk mérlegéről nem könnyen olvassuk le a pontos adatokat. Ám neki van annyi szakmai és élettapasztalata, s azokon alapuló hírneve, hogy félretegye elfogultságait és a tetteiről beszéljen. Mindarról, amit most könyvbe sűrítve tár a nagyközönség elé, de amiről szűkebb és tágabb környezetében s az orvostársadalomban amúgy jól dokumentáltak az emberek. (Emlékeztetném a blog olvasóit arra az olvasónaplóra, amelyet a pécsi Vadas Gyula és dr. Veress Albert: Az ördög cimborája. A felcsíki öngyilkosságokon túl… Státus Kiadó, Csíkszereda, 2012 című tanulmánykötetéről írtam, illetve a Veress Albertről szóló bejegyzésekre is.)

Magam is közelről ismerem dr. Veress Albertet, még orvostanhallgató korából, amikor újságírói oroszlánkörmöket vélt fölfedezni magában - s nem alaptalanul! - a hajdani Ifjúmunkás egy riportpályázatán. A mai főorvos a pályázaton díjat nyert, majd teret kapott a lapban, hogy a fiatal olvasók egészségügyi gondjaira keresetlen, őszinte és hasznos választ adjon. Azóta tart a barátságunk, ami végül is abban csúcsosodott ki, hogy nemrégiben első olvasóként vehettem a kezembe emlékező könyvének kéziratát. Amit öröm  volt elolvasni, s egyáltalán, olvasmánynak is melegen ajánlom.

De lássuk, miket nyilatkozott könyv éről a szerző a csíkszeredai lapban?

"- Azt  mondják, mindenki élete egy regény. Én meg arra gondoltam, hogy megnézem: ha összeteszem az életem kockáit, kijön-e belőlük egy életregény? A kockákat összeillesztettem, aztán hogy lett-e belőlük regény, vagy nem, azt majd az olvasók döntik el...

- Nem válogattam, nem rostáltam bizonyos kritériumok alapján, azaz nem volt olyan, hogy ezt vagy azt nem írok le, mert esetleg rossz fényt vetne rám, lejárató lenne. Nem. A könyvben villanások vannak - ezért lett a címe Életvillanások -, de nemcsak humorosak, hanem azok is, amelyek olyan élethelyzeteimről szólnak, amikor bizony öngyilkossági gondolatok is kísértettek, és azok is, amelyek tanulságul szolgálhatnak akár az olvasónak is. Nehogy azt higgyék, hogy az orvos, az elmegyógyász egy dobogón, talapzaton álló valaki, akire úgy kell felnézni. Ez nem igaz. Esendő emberek vagyunk, mint bárki más. Egy botlásoktól sem mentes, de alapjában véve  egy humoros, optimista, mindig felállni tudó ember alaknak kellene kirajziolódnia a könyv oldalain.

- Én felvállalom magam - hiszen egész életemben felvállaltam magam. Kiállok a kirakatba. Fogam közé vettem a szívem, és azt mondtam, ez vagyok. Ha valaki másnak ismert, és rossz vagy jó irányba csalódik, az az ő dolga, én ezt vállaltam.

- Úgy érzem, most fent vagyok az életem delelőjén: 66 éves vagyok, vissza tudok tekinteni az eddigi életemre. Lehet, hogy a lefelé vezető íven is lesz megírni való, az egy második kötetnek lehet majd az anyaga, de amit az ember megvalósít az életben, azt 66 év alatt megteszi. Ami ezután jön, talán nem annyira közérdeklődésre számot tartó lesz. Ügy is fejezem be a könyvem, hogy felét megéltem és megírom... Kérdezték már azt is, hogy miért sietek, miért akarom ezt most rögtön be is fejezni. Azt mondtam, azért, mert ez így már egy kerek egész."

Kóstolónak álljon itt egy részlet a hamarosan megjelenő könyvből - azok az életmozzanatok, amelyek eljegyezték őt az Ifjúmunkással, az újságírással. (Cseke Gábor)

Veress Albert:

Élet az életben

...Középiskolás koromban Molnár Zoltán kémiatanárunk keze alatt megtanultam a fényképezés labortechnikáját, lévén ő a fotókör vezetője is. Akkori időbefektetésem rövid távon a kicsengetési képeim saját kezű elkészítését eredményezte, hosszabb távon pedig egyetemista koromban hozta meg igazi gyümölcsét. Amolyan félhivatalos fotósa lettem egymást követő évfolyamainknak. Kedvenc fényképezési területemmé az anatómia labor és a boncterem vált. Első évesek szívesen fényképeztették magukat a Johny-nak elkeresztelt tan-csontvázzal, vagy boncolás közben (első éves korunkban, az első bonc-órán, Enescu Mihaela ploieşti-i kolléganőm elájult – egy hónappal később viszont, egyik kezével boncolt, a másikkal már nyugodtan tízóraizott).Tíz éves egyetemi találkozónkon mutatták meg egykori képeimet. Huhhhh, be kezdetlegesek, be rosszak voltak! Akkoriban viszont már annak is örültünk, ha azokon magunkra ismerhettünk.
Igazán nagyot akkor markoltam, amikor a szívsebészeti klinika vezetőjének meghívására az akkor szenzációs hírű Christian Barnard szívsebész eljött Marosvásárhelyre. Belépést nyertem a fogadásra, klinikalátogatásra, a Somos tetői pártvillába, ahová az orvost feleségestől elszállásolták. Ott egyenesen kizárólagosságot kaptam! Éjt nappá téve dolgoztam a képsorok sokszorosításán, de vették is, akár a cukrot. Jól emlékszem: 4500 akkori lejt sepertem be – miközben Édesapám havi fizetése 800 lej körül mozgott!
Szabad délutánjaimon, hétvégeken szorgalmasan becserkésztem keresztelőket, lakodalmakat, öregdiák találkozókat. Fényképeztem bárkit, aki kérte. Még azon éjjel ki is dolgoztam a képeket, másnap vittem azokat megrendelőiknek. 
Előadások, gyakorlatok, tanulás, fotózás mellett aránylag intenzív kulturális életet folytathattunk. Jutott idő családi életre, újságcikkek írására, diákkirándulásokra, hegymászásra, angol tanulásra a népi egyetemen, hajtási jogosítvány megszerzésére. Mintha jobban gazdálkodtunk volna akkoriban az idővel, mint tesszük azt manapság. Lelassultunk volna? Avagy tennivalóink szaporodtak el? Belefáradtam volna sokasodó éveimbe? Többünk helyett vállalt többlet tevékenységekbe, szakszervezet és orvoskollégium szervezésébe, konferenciák, kongresszusok lebonyolításába?
Hatodévben Diákszemmel a diákházasságról című írásommal, Bajka Lacival – későbbi komámmal és kebelbarátommal – megosztott első díját nyertem az Ifjúmunkás esszé pályázatának.
Az Ifjúmunkás volt akkor a mi lapunk. Magyarul nem létezett más ifjúsági fórum Romániában. Olyan volt, amilyen – de életünkben sokat jelentett. 
1974. január 19-ére Bukarestbe hívtak díjátvételre. Éjszakára egy Északi pályaudvar melletti kis szállóban foglaltam az utolsó szabad szobát. Míg a bejelentőt töltöttem, megállt mellettem egy cingár, dús, fekete hajú, barna képű legényke. Tört románságú szálláskérésének elutasítását „letörten” nyugtázta. Akkorra már a harmadik szállóban próbálkozott. Magyarul kérdeztem tőle, hová tart, miért jött Bukarestbe. Díjátvételre, válaszolta. Csak nem Bajka Laci vagy? – hibáztam rá személyazonosságára. Persze, hogy ő volt... Rendben, maradj, megosztom veled a szobámat. Egyszemélyes ágy volt benne. „Te vagy a vendég, aludj te az ágyban!” alapon terítettem magamnak egy pokrócot a padlóra. 
Másnap a Scânteia Házban levő szerkesztőségben fogadtak, a 2-3. díjasokkal együtt. Kovács Nemere szerkesztő bontotta a pezsgőt. Mint mondotta, szakértője a műveletnek! Miközben bíbelődött a nyitással, folyton beszélgetett a csapattal. A dugó kirepült, a pezsgő pukkant és fellövellt. Visszahulltában szépen végigfolyt a Nemere vadonatúj öltönyén. Három ujjnyi pezsgő, ha maradt az üvegben. Azon osztoztunk 16-on, ahányan összezsúfolódtunk a szobában. Hát, nem rúgtunk be! 
Akkor tudtuk csak meg: tulajdonképpen a három csillagos Ambasador szállóban foglaltak számunkra szobát 2 éjszakára (jócskán működött a kommunikációs zavar!). Keserves nevetéssel nyugtáztuk a szerkesztőségi bocsánatkérést, amiért ezt elfeledték hamarabb tudatni velünk. Aznap éjszaka kellett visszautaznunk. Lacival összebeszéltünk: ha már kifizették a szobát, hát nézzük meg legalább, milyen egy három csillagos szálloda. Felmentünk, lefürödtünk, használtuk valamennyi törülközőjét, belehemperegtünk a tiszta, vetett ágyba. Ámde kellett már indulni a vonathoz. (Aludtam én azóta öt csillagosban is, emlékeimben mégis ama két szálló fészkelte be magát. Egy életre! Ahogyan a Lacival való barátságom is már 39 éves.)

(...)

Nem sokkal később kért fel orvosi témájú sorozat megírására Cseke Gábor, a lap akkori főszerkesztője. A tizenhárom részesre sikeredett, Hogy szolgál az egészséged című sorozatomat hamarosan folytatásokban hozta a lap. Ugyanakkor elindítója lett később, már körorvos koromban, a Borogatás, S. O. S majd, 1990 után a már Csíkszeredában megjelenő laputód, az IFI FÓRUM Psyche Káefté című népszerű rovataimnak. Cseke Gábor jelezte, hogy a lap olvasói számtalan levelet küldtek be amelyekben, a Hogy szolgál az egészséged hatására, orvosi témájú kérdéseikre kértek választ. Javasolta, válaszoljam meg kérdéseiket a lap hasábjain. Így indult be az Ifjúmunkás utolsó oldalára tördelt rovatom. 13 évig bírta szusszal. Három egymást követő évben vitte az olvasottság pálmáját. Évente átlagban 2000 levélre válaszoltam a lapban vagy személyesen. Szerkesztője – D. Harasztosi Éva – és főszerkesztőnk oldalkacsintásával nőtte ki magát egy olyan rovattá, amelynek hangvételét, tartalmát irigyelték más lapok, csodálták olvasói. Akkori prűd világunkban szokatlan volt újságban önkielégítésről, kamaszkori terhesség megelőzéséről, fehérfolyásról, magömlésről írni. Méghozzá a KISZ központi lapjában! Kimúlásának „sírfeliratára” Varga József, a lap legutolsó főszerkesztője „írta” fel a szöveget: „Idős már a rovatvezető, fiatalabb kell szóljon a fiatalokhoz!”. Felkérték hát a 63 éves, volt egyetemi tanáromat, venné át ő a rovatot – ennyit a „fiatalításról!”. Később súgták meg nekem a „felsőbb utasítás” titkát: hangvételemet nem bírta tovább a KISZ-mundér „becsülete”...

Hatodév nyarán, mindjárt a pályázat után szárhegyi táborozásra toborzott az Ifjúmunkás. A táborozásnak a Lázár-kastély feltárása volt a tervbe vett célja. Magam is úgy döntöttem, hogy felveszem a kesztyűt: jelentkeztem a táborban. Utána kötelességemnek éreztem, hogy megírjam tapasztalataimat. Ma sem írnám meg másképpen...

„Minden pórusommal a táborozók közé kívánkoztam. De, ehhez, túl kellett tennem magam a felduzzadó akadályokon. Aztán, már hagyományos stoppoló helyemen várva, valamilyen guruló kóberes alkalmatosságra, jóleső érzéssel nyugtáztam gátfutásom sikerét.
...Összesen kilenc könyörületes vezetőnek köszönhettem odajutásomat: teherautóban, kiskocsiban, szénásszekéren sőt, egy Trabantban is igyekeztem célom felé. Ha valamikor valakinek Párizs megért egy misét, nekem sem akaródzott alább hagyni! Szárhegy is megérdemelte a rizikót!
Kisebb kaliberű garabonciásként oldalogtam be a táborba. Tavalyi hírekre alapozva, 2-3 emberre számítottam. Sátor helyett sátortábort találtam. Kíváncsi elemlámpa fénye pásztázta végig arcomat… Barabás Zolival összebogoztuk első szavainkat... áttelepedtünk egy pázsitos pádimentumra, szabadtéri népdalvetélkedőt hallgatni. Körülöttünk 20-30 tagú csoport fenekedett az éjszakai hideg ellen. Táborozók voltak. Megismertem egy kitűnő pedagógust, önzetlen embert, aki tanári tekintélyének grammnyi csorbulása nélkül vált a diákok barátjává: Kónya Ádi bácsit!... Éjfél felé Bajka Laci barátom jónak vélte, hogy elráncigáljon a tábortűz mellől. Hálóhelyet kellett keresnem magamnak. Ő, Ákossal és Mirk Lacival egy csűrben fészkelték be magukat. Elfogadtam meghívását: közéjük fúrtam magamnak álmodó helyet. Sosem kérvényeztem álomért, de ezúttal, a gyaloglástól kifáradva, szénaillattól bódítva igazán nem kellett arra fanyalodnom, hogy patikából vegyem az éjszakát.
Nappalok, éjszakák összefolynak az emlékezetemben. Munka, szórakozás, kajázások, kirándulás. Munkaszünetekben jókat vakaróztunk a Nap felé, szivacsként habzsolva az ultraibolyát.
A kastély szemétgödrében régi ágymelegítő cserépdarabjait forgatta ki az ásó. Átugrottam az 1700-as évekbe – mintha csak a szomszédba néztem volna be –, hogy az előmelegített ágyban pajzánkodhassak valamelyik Lázár kisasszonnyal. Sajna, az anyák már akkor is résen álltak. Szöknöm kellett, ha nem akartam papi áldást a nyakamba varratni. És szöktem! Mihez kezdenék ma egy főúri Lázár boszorkánnyal? Meg sem égettethetném, hiszen Könyves Kálmán már régen kimondta a verdiktumot: márpedig boszorkányok nincsenek! Letettem hát a cserépdarabot és forgattam tovább az ásót.
A sátraink fölé emelkedő sziklahegy délcegen meredezett az ég felé. Esténként szőrén lovagoltuk meg a gerincét bele-beleütve fejünket az égi szemöldökfába, miközben tekintetünkkel buzgón kerestük a műholdakat... Fényképező gépembe zárt pillanatokkal, száznál több csinos szeletét oroztam el az időnek. Akkor még nem gondoltam, mennyi munkámba kerül majd tárolásuk.
Esténként tábortűz mellé kuporodva vegyítettük a beszédet dallal, űzve otthoni hétköznapjaink gondját. Korán reggel volt, amikor elnehezedett a tűz szeme és a miénk is pislogni kezdett. Tömött körünkből rendre kihullott egy-egy társunk, majd még egy pillantást vetve a lángok sírgödrébe, elsirültem én is a csűrbe, hogy jólesően elnyújtózkodhassak álomvánkosomon. Amolyan mesebeli repülő szőnyegen! 
Érkezés–búcsúzás! Miként a mondat, mely két pont között egy életet él le, úgy hasítottunk ki magunknak életünkből egy kisebb szeletet – a táborit –, belesűrítve a két esemény közé. Élet az életben, írnám fel táborunk jelmondatának, miként Verne írta Nautilusának falára: Mozgó a mozgóban!”

2014. január 9., csütörtök

Az óriásmozaiknak továbbra sincs nyugta

Legutóbbi bejegyzésemben ismertettem a MEK-nél elérhető kötetem tartalomjegyzékét (Széllel szemben). Az írások között található Óriásmozaik című dokumentumriportom, amely a csíkszeredai Zsigmond Márton sokéves, a városnak önkéntesen felajánlott falmozaikjával kapcsolatos művészkálváriát és legújabb kori konfliktusokat vázolja fel. Mint kiderült, a riportot bár lezártam, a valóság nehezebben tesz pontot egy történet végére.

2014. január 8-a új fordulatot hozott a Zsigmond-féle óriásmozaik ügyében: a Hargita Népe napilapban megjelent a művész egy oldalas állásfoglalása, amely az új esztendő küszöbén azt próbálja megértetni a város vezetőivel és a hozzánk hasonló laikusokkal, hogy tulajdonképpen mi is az, amit egy művész az övéhez hasonló művével (el)bánókkal kapcsolatban sérelmezhet.  A tanulságok végett, mintegy utóiratként, ide mellékelem Zsigmond Márton sajtólevelét.

„Kultúrkocsma" a hősi köztéri alkotás tövében

Két, a technikában mércének is tekinthető - mert mindeddig senki sem volt képes követni a példát e vonatkozásban megyénkben - köztéri alkotásommal összefüggésben történtek miatt a 2013-as évet a kudarcok évének tekinthetem.

Előjáték

A gutaütés agyréme környékezett, amikor lábra kapott a hír, hogy valakik célszerűnek találnák a néhai Transzilvánia mozi épületének teljes ledózerolását egy ún. székely színház megálmodtatása fejében. Balsejtelmem azt sugallta, hogy ha az ábrándozók eme szándékát valamilyen más körülmény nem téríti el, közösségünk üdvözülésére önzetlenül felajánlott alkotásomat szemrebbenés nélkül lebontják az épülettel együtt. Később, amikor arról értesültem,, hogy a „felsőbb szerv" az épületet a lebontás megtiltásával adta át a Csíkszeredái polgármesteri hivatal tulajdonába, valamelyest fellélegeztem.

Ahogy a mozaik ma kinéz

Két legyet egy csapásra

Bizonyos idő elteltével a Csíki Hirdető 2012/l-es számában közölt látványterv-változathoz mellékelt cikkből tudomásomra jutott, hogy „az épület homlokzatán apró mozaikokból (?) készült művészeti alkotás érintetlenül marad". Mint utólag kiderült, az érintetlenséggel kecsegtető ígérgetés mögött már ott settenkedett a szakmaiatlanság ördöge.
Az átalakítás - a Hargita Népében 2012. november 13-án közölt hevenyészett látványterv szemlélése - mély aggodalommal töltött el. A lap Korodi Szabolcs építésszel készített interjúja szerint a Majláth tér felőli árkádsort (?) lebontják, újraépítik, és rajta „kultúrkocsmát" alakítanak ki. A cikk és a látványterv megjelenését követően valaki közbenjárására találkozhattam az építésszel. A tervező építész, Korodi úr közölte velem, hogy az épületet a multikulturalitás igényeinek megfelelően fogja áttervezni. Ez alkalommal értesültem arról is, hogy az épületben lesz egy kávézó, ahonnan a vendégek, különösen a cigarettázók, közvetlenül a művem előtti teraszon élhetik ki - egyúttal - panoráma-igényüket is. Közöltem az építésszel, hogy ezzel az elképzelésével egyáltalán nem értek egyet. Azzal talán még igen, hogy kivételes alkalommal egy operaegyüttes előadja Verdi Nabuccóját az alkotásom előtti teraszon... Megjegyzésemre Korodi úr valahogy úgy reagált: na lám, lám... a multikulturalitás.
Nyilvánvalónak éreztem a multikulturalitás leple alatt becsempészett anyagi érdeket. Kétkedve távoztam az úgyszólván kirimánkodott első és utolsó „eszmecseréről". Vajon a tervező egyáltalán nem gondolt a többségi, a földön járó és közöttük akár művészi igénnyel rendelkező emberek másmilyen igényeire?
„Mind a tér rendezési terve, mind a mozi átalakítási terve egyrészt kortárs akar lenni, jelezni kívánja, hogy a 2010-es években épül, másfelől nem fordíthat hátat annak, hogy az 1960-70-es években alakult ki ez az urbánus struktúra, az akkori modern építészet szabályai szerint, amelyben, ha monoton is, szürke is, de vannak kvalitásai, olyan elemek, amelyeket tovább lehet vinni. Erre még ráerősített az a monumentális mozaik, amely a mozi déli falát díszíti, ezt meg is tartjuk a mozi felújítása során (micsoda kegy! - saját megjegyzés), de mindezzel együtt teljesen friss, mai arculatot próbálunk adni az épületnek" - nyilatkozta az építész a Hargita Népe említett számában. Volna mit vitatni az idézett sorok kapcsán...

A kutyák sem ugattak...

... pedig a karaván, azaz az építkezés a „friss, mai arculat" igézetében haladt a maga útján. A Csíki Hírlap 2013. november 28-i számában közölt SMS-t telitalálatként értékelem és a P. alatt rejtőzködőnek ezúttal megköszönöm. (Ki a kicsit nem becsüli, az a sokat nem érdemli.)
A Hargita Népe újságírójának köszönhetően nyilvánosságra hozhattam fenntartásaimat az épület művemre hátrányos módosítását illetően (HN, 2012. dec. 5., A városnak is érdeke, hogy megmaradjon az alkotás). A cikk megjelenését követően Antal Attila, művelődési ügyekkel foglalkozó alpolgármester azt közölte a napilappal, hogy a homlokzat úgy marad, ahogy a művész akarja. Mint később kiderült, a kijelentés nem volt egyéb porhintésnél. Erre akkor döbbentem rá, amikor - egy kiállítás megnyitóján - az alpolgármester úrhoz fordultam, teli bizalommal, és megkértem, hogy vigyázzon a mozaikomra. „Amennyire lehet" - mondta lakonikusan.
Segítségben és hatékony közbenjárásban reménykedve fordultam a politikai szférához. Kihallgatást kértem Tánczos Barna szenátor úrtól, ő hívásomra készségesen ki is jött a mozaik előtti térre, ahol a sajtó jelenlétében kifejtettem a mű látványcsonkításával kapcsolatos véleményemet (HN, 2013. június 5., Azt ígérték, vigyáznak rá). Hiába vártam a szenátor úr megígért közbenjárása nyomán megfogalmazott és egy héten belül birtokomba kerülő levélre.
Arra a következtetésre jutottam, hogy ha segítséget akarok, Hargita megyében született „egyke" köztéri művészeti szakosként át kell lépnem a megyehatárt. Az események láttán feltárulkozott helyzet/kép hihetetlen, abszurd. Az épület új tulajdonosai közül senki sem tud/hat/ta, hogy a valamikor Pro Urbe papírocskával illetett szerzőnek, vagyis nekem, van valamelyes szerzői joga, műve élete folyamán szellemi tulajdonnak számit, ez az állapot pedig a halálától számított 70 éven át vérségi kötelékeimre is átruházódik, és - nem utolsósorban - létezik egy köztéri alkotásokra vonatkozó törvény.

Szemellenzős tervezés

Úgy látszik, hogy a tervező elvakultan követte a megrendelő igényét. Annak kénye-kedve szerint lépett át a mozaikkompozíció esztétikai-művészeti szempontjain:   ,
1.  Teljesen kiiktatta a teraszt addig csupán ereszként tartó oszlopsor épületszerkezettel összefüggő kompozíciós elemeit. A terasz alatti rész immár nem kapcsolódik szervesen a homlokzati falhoz a stabilizáló jelleg eltűnése folytán, sem a jobb oldali oszlopsorhoz.
2. A terasz - külső és belső korlátperemének az előző változathoz viszonyított magasítása következtében - a bal szélen majdnem teljesen eltakarja a mozaikkompozíció egyik jelentős motívumát, a további részeket pedig mintegy 35-40 centiméter magasságban teszi láthatatlanná. Ezt a csonkítást tovább tetézi majd a „kulturális kávéház" vendégeit óvó korlát és a sétafikáló emberi tényező.
3. „Műfojtogató" hatása van a túlméretezett, óriási kalaptartó fogasra emlékeztető tetőfedőnek is. Feltételezésem szerint nem annyira az alkotás megóvását kívánja szolgálni, mint az arra kifeszítendő óriásreklámok felfüggesztését. 
4.   Indokolatlanul  előreugrik az épület bal széle előtti - talán felszolgálóhelyiségnek szánt - pót-terasz is, lényegesen lecsökkentve a mozaik délnyugati irányból való szemlélésének lehetőségét.
5.  „A komplex társadalomban tárgyak és mikroesemények halmozódnak fel mindennapi életünk során, az alkotás szétforgácsolódik következményektől  és  felelősségtől mentes mikrodöntésekre. Mindebből a giccsélet képe rajzolódik ki, mely a sznobizmusban jut kifejezésre, és amely fokozatosan terjed ki a modern élet egészére - menet közben felelevenítve az 1900-as évek léhaságát" (Abraham A. Moles: A giccs, aboldogság művészete). Ide sorolható példa ez is: a kapitalista kereskedelmi terasszá átépített szocialista eresz.

Csíkdánfalván

közel kétévnyi munkám eredménye a művelődési otthon homlokzatának 6x6 méteres falát borító, Kibontakozás címet viselő mozaik. Heti rendszerességgel járok szülőfalumba, az óév vége felé ott is megdöbbentő látvánnyal szembesülhettem. Az épület homlokzatát színaljának beillő lépcsővédő faszerkezettel egészítették ki, elrondítva az aránylag esztétikus épület fő nézetét. Hát - építési kedv van. Anyag is van. Akkor - ha farral előre is - miért ne építkeznének, lámpaoszlopoznának, ládásfáznának stb.?

Sorsom nagy ajándékának

tekintettem, hogy 28 évesen négy kerek éven át kezdhettem behatolni egy nehéz és időigényes szakma, a köztéri művészet rejtelmeibe a fővárosban. Építésztanáromtól tanultam meg igazán tisztelni a vizuális művészetek anyját, az építészetet. Hiszen a köztéri képzőművészeti alkotásnak nem elég szervesen beilleszkedni az adott mesterséges avagy természeti környezetbe, hanem a tér esztétikai-művészeti fókuszpontjává kell lennie. Míg az alkotói tervezés egyáltalán nem mellőzheti a térrel való szembesülést, a kivitelezésnek az anyagszerűségminőségét kell érvényre juttatnia. A köztéri mű erővonalait valamiféle rejtett köldökzsinór kapcsolja a befogadó tér kompozíciós szerkezetéhez. A köztéri alkotás nem egy kény és kedv szerint ide-oda tehető kép, szobor, hanem az őt magába ölelő tér alkatrésze. Az esztétikai jellegű gyakorlatias formavilágot művészi eszközökkel kiteljesítő szellemi funkció. A köztéri művészet tehát kapcsolódó, alkalmazott művészet.
A köztéri műalkotás megtervezése nagy körültekintést igénylő, hosszas folyamat. A tervezőnek minden alkalommal fel kell nőnie a feladathoz, mert műve a térben folyamatosan mozgó emberek számára a legteljesebb esztétikai-művészeti skála élményét kell hogy nyújtsa. Ennek a szakmai területnek a művelése kizárólag erős hivatás- és küldetéstudattal rendelkező egyéneknek ajánlható. E művészet művelése szöges ellentétben áll a fogyasztói társadalom mókuskerekével, amely mindent árunak tekint, és ki/elhasználás előtt lecseréli a portékát.  
A sors - segítő szándékomnak köszönhetően - úgy hozta, hogy az egyetem elvégzése után egy évet a fővárosban tanítottam. Eltántoríthatatlan szándékom volt hazajönni akkor is, ha voltak, akik ott állami lakáshoz juttattak volna. Eltökéltségemtől egy kollégám azzal próbált elriasztani, hogy - a szakmai érvényesülés szempontjából - „az öngyilkosságnak többféle változata van". Tisztában voltam azzal, hogy ha majd hazaérkezem, a családomon kívül senki sem fogad tárt karokkal. Nem voltak illúzióim. Itthon - gyakorlatias megfontolásból - a műfaj iránti igényt a kőmozaik technikájával igyekeztem feltámasztani. Nagy becsben tartom két festőkollégámat, Gaál Andrást és Márton Árpádot, akiknek volt bátorságuk megalkotni pár, mára már jobb sorsra érdemes művet a köztéri művészet területén. Honi tevékenységem egyik nagy akadályát a falművészet hagyományának elvesztése miatt fennálló igénytelenségben látom.
A kő - márvány, gránit, andezit, travertin stb. - mozaik technikájában, mély szépségén kívül, időtállóságát tisztelem. Nem annyira sérülékeny, mint a freskó vagy a sgraffito, ez a technika nemcsak az időjárás, hanem - amint a jelen állapotok is igazolják - a társadalmi közöny és érzéketlenség viszontagságait is inkább átvészeli. Persze, előfordulhat, hogy „kő kövön nem marad", de akkor vége mindennek.

Zsigmond Márton