2014. május 30., péntek

Székelyföld 200

Május 30-án, péntek délután a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtárban ünnepelte a Székelyföld szerkesztősége 200. lapszámának megjelenését.
Az 1997-ben alapított csíkszeredai Székelyföld szép teljesítménnyel dicsekedhet.  Hát még, ha hozzávesszük: olyan város(ká)ban teszi ezt, ahol azelőtt sose volt irodalmi-művészeti kiadvány! A Székelyföld pedig úgy élt meg (sokszor a jég hátán), hogy közben számos magyar laptársa húzta le a rolót, vált működésképtelenné.
Sajátos laptörténet kerekedik ki a 200. szám anyagai nyomán. Pedig a szerkesztőség nem tett mást, mint levelet intézett az évek során felszaporodott Székelyföld-díjasaihoz, hogy küldjenek “verset, karcolatot, naplójegyzetet, szerelmi vallomást, anekdotát, csujjogatót, reklámszöveget a Székelyföldről (mint történelmi-földrajzi-kulturális-politikai régióról!)”. S csudák csudája, mindenki küldött, s ekként egycsapásra össze is állt az ünnepi szám.
Csöppet sem érdektelen végigolvasni, ki hogyan látja közülük a székelység életterét vagy egyszerűen csak a székelység kérdéskörét.

A-tól F-ig:

Adorjáni Panna például arról érdeklődik (székely) nagyanyjánál, hogy ha ő azért mondja azt, hogy “ejsze”, mert székely, akkor hogy létezik, hogy van olyan székely is, aki nem mondja azt, hogy “ejsze”?
Dr. Balázs Lajos jellegzetes székely lakodalmi ujjogatókat gyűjtött, dolgozott fel és értelmezett az olvasó örömére. Itt van példának egy: “Ide nézzen, anyámasszony,/ Meghoztuk a szép menyasszonyt,/ Sepregetni, mosogatni,/ Az ablakban sírogatni.”
Benkő Levente személyes, magyar zászlós történettel állt elő.
Bodor Ádám úgy merengett el (kurtán és őszintén) pár soros üzenetében, hogy ha a Székelyföld egy bizonyos helyén lenne egy háza, “máris ásni kezdeném a sírom, többé el se mozdulnék onnan. Ha lenne ott egy tornácos házikóm. De nincs.”
Vaszilij Bogdanov (alias Bogdán László) Marosvásárhelyi töredékek címmel verseket küldött.
Buda Ferenc azt vette számba, hogyan lett belőle (tiszteletbeli) székely (is) s megköszöni befogadását.
Czakó Gábor egy jópofa történettel állt elő.
Cseke Péter elmeséli, miként sikerült társadalmilag amúgy is felpaprikázott szülőfaluját, Recsenyédet felbolydítania (több ízben is) azzal, hogy az írást választotta életcélul.
Daczó Katalin arról vall, hogy a székely történelemből mindenek előtt az emberi - s azon belül is a női - sorsokkal szeret azonosulni.
Demeter M. Attila érveket és emlékeket sorjáztat arról, hogy a székely ember sose érzi magát székelyföldinek, inkább udvarhelyinek vagy csíkinak, vagy lövéteinek – és így tovább.
Egyed Emese gyönyörűszép verset küldött, ebből le is csippentjük a befejező részt:
Gyermeki álmok, megidézlek. //Egy szempárba-feledkezés. / Kecske: a kerítésig kerget. / Bodri: érzi városi voltomat. /Halat keresünk mart alatt. / Megérintem a nyírfatörzset. / Hallok suttogott szavakat.// Hadd érezzem a sugarat, hadd lássam / a kerékvető köveket, / találgassam a növényneveket: / lednek, kakukkfű, kék iringó,/ tearózsa – falra hímezve is. // Lássak malomra, kenderföldre is. // Hadd üldögéljek méhrajzásban, / reggeli fecskecikázásban / esti csorda-kolompolásban, / reggeli pásztortülkölésben, / esti kapureteszelésben, / feleselő ebek szavában, / széljövendölő égáljában, / megfejthetetlen tücsökszóban. // Papírhajóban.”
Egyed Péter ugyanarról a talpalatnyi földről, Bodosról vall prózában, miként előtte édeshuga, más megközelítésből.
Farkas Árpádot Özönvíz c. verse képviseli.
Fekete J. József írásának címe: Szent Anna és a két fekete, alcíme: akár útirajz is lehetne.
Fekete Vince egész ciklussal (Táj, szitakötőkkel) adózott egy székelyföldi kirándulásnak ott, ahol “három őr áll nagy némán e mesebeli táj fölött, a savanyúvizes ingóláp fölé emelkedve évezredek óta.”
Ferenczes István kutya-ciklusának búcsú darabját kínálta föl válasz gyanánt.
Ferencz Imre A látogató éjszakája című versével nyilvánosan is megalapozta új, készülő kötetének hangulatát, értelmét: falujáról, családjáról vall, bensőségesen, ahogyan senki más nem vallhat, hiszen “azt tudtam, hogy minden / megismételhetetlen / és visszavonhatatlan / csak azt tudtam hogy elkerülhetetlen / az emléktelenítés…”
Füzi László a székelyföldhöz keresi az általa elérhető és kifejezőnek talált jelzőket, és esküszik az elvarázsolt-ságra.

G-től N-ig

Gagyi József jobbágyfalvi beszélgetőtársát, Balogh Pali bácsit szólaltatja meg a székelység ürügyén. A nagy élettapasztalatú parasztember ekként írja le földrajzilag a Székelyföldet: “…Megkezdődik itt Szovátától fel, itt Parajd, Alsósófalva, Felsősófalva, ha megyünk udvarhely fele. S ha erre megyünk, jön Bucsin tető, s akkor Borzont, s megyünk be a Gyergyói medencébe. Arra magyarság, s délen is magyarság van. Aztán tovább románság van.”
Gotfried Barna, “nem idevalóként” 1984-es turista em léket elevenít fel.
György Attila Székelyföld, szerelem címmel látványos, meghitt idillbe visz bennünket. Minden szép, tüneményes, giccses, színes… Ja, és a végén eszébe jut a szabadság is.
Hertza Mikola addig számol és addig kombinál (matematikai képletekbe veszve), hogy végül demonstrálja: Székelyföld 200 egyenlő nagy vidámság!
Kányádi Sándor egy 1957-es versével van jelen az ünnepi számban, de neki meg van bocsátva: 85. születésnapját köszöntik vele.
Katona Lajos székely gyerekek vendéglátására emlékezik a Szilágyságból, a negyvenes évek végi nagy szárazság idejéből.
Kemény István arról értekezik, mit jelentett számára a folyóirattól kapott Székely Bicskarend.
Kenéz Ferenc keserűen, mégis felszabadultan anekdotázik: a vidékre kiszállt színtársulattól lemaradt, jelmezbe öltözött Háry János kudarcba fulladt autóstopját, illetve útszélen ácsorgó alakjában székely hősszimbólumot látó anyaországi turisták ámulatát csomagolja háryjánosi fordulatokba: lehet, hogy igaz volt, de az is lehet, hogy nem…
Király László esszéje helytörténeti motívumoktól gazdag.
Lakatos Mihály verset küldött: “A hazával mi már csak úgy állunk, / mint Istennel áll a hívő ember. / Bár kimarjult hitén száz meg száz lyuk, / hisz azért, mert nem hinni nem mer.”
Láng Gusztáv a Tetőn című Áprily-vers megélését meséli el.
László Noémi Székely című verse generációk tudatkülönbözeteit veszi számba.
Lázáry René Sándor versét Tamási Áronnak ajánlja, Marosvásárhelye, kiváló térképészeti ismereteket foglalva össze, többek közt eképpen: “Más írja ferdén, méregesse srégen, / De én tudom, hogy merre medgyes, Régen, / S az Érmellék is mettől meddig ér, / S miért kövér a bukaresti bér, / S a Székelyföld, ha gazdag, mért szegényebb, / S miért születnek góbés rémregények?”
Lőrincz György nem sokat teketóriázik: írása címében megírja a lényeget (Összenő, ami összetartozik…), a végére hagyva a szentenciát: “És lesz határa a Székelyföldnek is. Megszüli az egységes Székelyföld-képet. Kicsit szaggatott lesz, kusza, töredezett és hiányos… És persze, bár nagyon szeretném: valószínűleg nem Marosvásárhely, hanem Székelyudvarhely lesz a székely főváros. De ha nem, megteszi majd Csíkszereda is. Vagy akár Sepsiszentgyörgy is. Igen… Csak már lenne, csak már volna!”
Lövétei Lázár László édesanyja sorsából hüvelyezi ki a sajátját.
Markó Béla Székely mennyország címmel ciklussal állt elő, amelyet Nagy Imre-festmények apropójára költött.
Máthé Éva székely gyökereiről morzsolja le a földet.
Molnár Vilmos esszét írt Székelyföld a magasban címmel: okosan érvelőt, hasznosat.
Mózes Attila falumonográfia-részlettel van jelen.
Nagy Koppány Zsolt sok értelmes és szellemes doolgot felsorakoztat a székelység mivoltával kapcsolatosan, utolsó mondatával pedig kivágja a magas Cét: “Az a Székelyföld, ahol egy irodalmi lapot úgy hívnak, hogy Székelyföld – sosincs elveszve.”
Nagy Szabolcs hadtörténeti kutatásaihoz kapott nagy segítséget a laptól – annak története és köszönete az ő ünnepi írása.

O-tól Z-ig

Oláh-Gál Elvira okosan “székelykedik”, s amire jut, az egyértelmű: “A varsági székelynek kemény a szentenciája, lelkemben érzem a fájdalmát. Valahogy mégsem féltem szeretnivaló népem. Mélybe gyökerezik és ellenáll a szél járásának, avagy: soká él a székely, ha hagyják!”
Oláh Sándor tudományos kutatói tapasztalatáról számol be a kérdésben – szeméyles választ a 300. lapszámra ígér…
Orbán János Dénes versének a címe: Don Quijote Csíkszerenádja, s a végsorok fölötte megfontolandók: “A Lét s az Úr hatalmas! / Te csak süss, főzz s a fát vágd, / s helyetted jó La Mancha // majd keveri a kártyát.”
Orbók Ilona egy nagy vitát felkavart székelyföldi filmről (Szerelempatak) és fogadtatásáról ír.
Pécsi Györgyi emlékidéző vallomásának lényege: “Azt a gyanakvásmentes bizalmat, nyílt odafordulást, közvetlen atyafiságot, amit Székelyföldön, csak az én szülővidékemen tapasztaltam meg, Nyugat-Magyarországon, Vasban, Zalában.”
Potozky László kezdő írói emlékeivel áll elő a 200. szám kedvéért.
Sántha Attila a lap kockázatvállaló személetét örökíti meg, hozzátéve: az élet a Székelyföldet igazolta, hiszen egyetlen közlésétől sem dőlt össze a világ…
Szálinger Balázs nagy szavai mellé úgy tűnik, megfontoltság is párosul. Merthogy: “A Székelyföld folyóirat a magyar kultúra egyik szívcsakrája. Köré szerveződik a többlényegű, többosztatú magyar kultúra egyik legfontosabb erőtere. Végül tényleg az lett, hogy a Székelyföld felé kezd gravitálni az erdélyi kultúra, váradostul, kolozsvárostul, mindenestül. Lehet ennek nem örülni, vitatkozni ezzel, de mutasson valaki olyan folyóiratot bárhol a magyar állam határain túl, , ami többet elárul rólunk (a magyarokként védelmezett, csodálatosan sokszínű egészről!) mint a Székelyföld folyóirat legutóbbi vagy következő száma.”
Szilágyi István egy 1968-as, Utunk Évkönyvben megjelent írásával van jelen.
Szőcs Géza székely karakterekből idéz meg néhányat, a többit másokra bízza.
Tánczos Vilmos Vágykeresztség címmel emlékező prózát írt.
Térey János új darabjából, az Epifánia királynőből küldött egy jelenetet, amelynek egyik ihlető helye a Mohos tőzegláp (a Szent Anna tó közelében).
Tófalvi Zoltán több tételes vallomást fogalmazott, úgymint: I. Székely termál, II. Az igazi kincs magában a székely emberben rejlik, III. Székelyek a forgóajtóban.
Vári Attila egyik nagy álmát vázolja föl: Orbán Balázs nyomában járva, milyennek látja a székellyföldet. S mindezt filmre vinni. Ahogy egykor egy interjúban nyilatkozott: “Közel hatszáz perc filmszalagon.”
Vida Gábor valóban bejárta, méghozzá kerékpárral az orbánbalázsi útvonalat: “Azon a nyáron, amikor elindultam Orbán Balázs és Fekete Zsolt képei mögé nézni, rájöttem, hogy szeretek élni, és már nem is próbálom megmagyarázni, hogy miért. Talán arra is gondoltam, hogy kevés nekem a félig székely, mert ilyen nincs is. Az ember mindig egészen az, ami, vagy egyáltalán nem. És mire hazaértem, és miután sikerült megírnom azt az előszót, már egészen székely voltam. Egészen székely is.”
Vincze Gábor írásának címe: Alföldi szemmel Erdélyről, a Székelyföldről. Világos beszéd…
Xantus Boróka egy régebbi csíkszeredai fotóból bontja ki vallomását a városról, a régióról.
Zalán Tibor Séta Valahonnából, Székelyföldön c. kacsjaringózva indázó versében eként indul útnak: “Ha az ösvény nem a semmibe / vezet eljutok a hegyeken túlra.”




A 200. szám képzőművészeti anyagait Kántor József jegyzi.

Elkészült az olvasókönyv...

Elkészülte után is annyit toldottam-foldottam világháborús antológiámat, hogy jó harmadával sikerült felduzzasztanom. Ma éreztem először úgy, hogy ha még belerakok valamit, akkor "kihasad a zsák", vagyis több lesz benne a kelleténél. Megállj-t parancsoltam magamnak és ide is elmentem, az érdeklődők számára, legalább a tartalomjegyzéket. Innen majd tudni fogják, hol lehet részletesebben érdeklődni...


Révész Imre: Két magyar



Sorscédulák a nagy háborúból (1914–2014)


Tartalom:



Cseke Gábor: Sorscédulák a nagy háborúból
Babits Mihály: Kép egy falusi csárdában
Fejtő Ferenc: Szarajevó, 1914. június 28.
Ignotus: Háború
***A merénylet
*** Ferenc József azt üzente...
Anna Ahmatova: 1914. július 19.
Parázs: A bevonulás
Veres Péter: 1914. augusztus
***Megjövendölték a világháborút
Móricz Miklós: A háború egy vidéki városból nézve
Gyóni Géza: Ferenc Ferdinánd jár a hadak élén
Walzel Kelemen: Kémszolgálat a háborúban
Benedek Elek: „Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam”
József Ferenc főherceg: "Hatalmas orkán, tiszta levegő..."
Székely Júlia: Nagyapám tévedett
***Mulatság a lövészárokban
Stefan Zweig: A túláradó háborús lelkesedésről
*** Kis bakanyelvi szótár 1914-ből
Rudyard Kipling: A fiam, Jack
Schöpflin Aladár: A szavak háborúja
Rónay Ernő: Mi vár ránk?
***Az itthonmaradottak hadi tízparancsolata
Kosztolányi Dezső: Szív
Gyóni Géza: Levél a gránicról
***Akik idegenben rekedtek
Bodor Aladár: Hajnali ködben
Ken Follet: Karácsonyi meglepetések
***A háború férgei
Dan Culcer: Egy bocskoros katona
Jaroslav Hašek: Švejk kalandjai Királyhidán
*** Hogyan éljünk háborús időkben?
Ady Endre: Távol a csatatértől
    Hősök a költetőgépben
    A finom Péter
    Az öreg vátesz
    A nagy szolidaritás
    A magyar Svájc
    Napóleon kissé haragos
    Hervadnak az asszonyaink
    Az Állam siratása
Tabéry Géza: „...én a halálba, ő az életbe rohan...”
Dömötör Gyula Ferenc: Kémgyanús jelenségek
Yolland Arthur: Háborús Anglia életéből
Robert Rozsgyesztvenszkij: Annyi márvány
*** Turistaság és háború
Ady Endre: Nótázó, vén bakák
Howard Sergeant: A hangok
***A páncélosvonat
Guillaume Apollinaire: Madár dalol
***Könyörgés – véres munkához?
Lám Béla: Tűzkeresztség
Oláh István: Szerelmes harctéri levelek
*** Gulyáságyú
Endre Károly: A harctéri versekből
Monte San Gabriele
Haláltánc
Lászlóffy Aladár: Az üteg
*** Mosolygó háború
Gyóni Géza: Végvári sáncokban
Vészi Margit: Repülőgépen a cattarói öböl felett
Bertolt Brecht: A tőrdöfés dicsérete
Botár Árpád: A láthatatlan hadsereg
Köntös-Szabó Zoltán: Fehér zászló Erdély felett
Békássy Ferenc: Holtomiglan
Tóth Árpád: Elmerült sziget (Békássy Ferenc versei)
David Frost: Ó, az a csodás háború...
Ernest Hemingway: Idegen hazában
Munk Artur: Adieu, Vetluga!
Karinthy Frigyes: Bűn és bűnhődés
Camil Petrescu: A szerelem utolsó, a háború első éjszakája
Betegh Miklós: Erdély a háborúban
dr. Nagy András: Rádió még nem volt...
Erdélyi román hangok
    Emil Isac: A román–magyar béke
    Octavian Goga: Maniu is bevonul...
Szávai Géza: Személyekre lebontott történelem
Végel László: Versailles unokája, Jalta gyermeke
Lászlóffy Csaba: A lokálpatrióta hős
Bereményi Géza: Minden késő ősszel
*** Bombavetés repülőgépről
Bözödi György: Háború lesz
Franz Werfel: Az istenek közjátéka
*** A béke útja
Székely János: A vesztesek
Patrik Ouředník: Europeana
Arkagyij Babcsenko: Jelenetek egy háborúból
    A tehén
    A lakás
    A katona álma
    Kóda
Karinthy Frigyes: Hazám és „hazám”
John Keegan: Egy európai tragédia
Emőd Tamás: Írás a palackban
Cseke Gábor: A fegyver eldördült...
Az olvasókönyvben szereplő szerzőkről, forrásokról

***

Ugyanakkor tanulságos lehet az az interjú is, melyet Oláh István barátom készített az Udvarhelyi Híradó számára, s amely meg is jelent két részletben. Alább olvasható...

A nagy háború sorscédulái

   Cseke Gábor mai irodalmunk egyik legizgalmasabb írója, költője, műfordítója, újságírója. Ez a reneszánsz óta tudatos és rokonszenves sokoldalúság alakítja életművét, most csak egyik utóbbi és nagy port kavart kötetének címét mondom: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben. Cseke online könyvtárát is az olvasó figyelmébe ajánlom, amely nem papíron s nem nyomdafestékkel készül, de változatlanul a huszadik század sorsproblémáit kutatja-elemzi. Legutóbb a száz évvel ezelőtt kitört első világháború olvasókönyvét állította össze, olyan szövegeket válogatott egybe, amelyek ideje lejárt, mindamellett nem idejétmúltak, a tanulságokat pedig jó lenne megjegyeznünk most, 2014-ben az egész emberiség, a világ érdekében. A Sorscédulák a nagy háborúból (Rendhagyó olvasókönyv) című összeállításra a Google-ben lehet rákeresni, tessék beütni a Sorscédulák szót, a többi magától jön. 

* Száz évvel a nagy háború után háborús olvasókönyvet szerkesztett. Minden kerek évfordulón innen és túl – milyen megfontolásból?
Az olvasókönyv csak melléktermék, az eredeti cél egy szubjektív vétetésű, de széles nyitásra s merítésre beállított szöveggyűjtemény volt, weboldalba gyűjtve és rendszerezve - a könnyebb áttekinthetőség és elérhetőség érdekében. A centenárium inkább csak alámgyújtott egy olyan kalandban, amit egyedül mértem saját magamra, legyűrve eredendő idegenkedésemet a kincstári történelemszemlélettől, amely minden esemény, történés, folyamat mögül évszámokat, uralkodókat, hadjáratokat, lázadásokat, különféle cselszövőket és női személyeket tolt az előtérbe. Szerencsém volt, hogy írók műveiben keresgéltem indításképpen: a Nyugat 1914-es közleményei mentén vágtam neki a sűrűjének, s amikor már a hétről hétre duzzadó, szerteágazó honlap térképe mind beláthatatlanabbá vált, éreztem: összegeznem kell addig szerzett benyomásaimat.

* Nagyon izgalmas az előszó gyanánt megírt műhelynapló…
Éppen a műhelynapló volt az, ami az első körbeli összegzés szándékával készült. Miközben a gyűjtött anyagot próbáltam meg értelmezni, szinte magától állt össze, a behordott anyagból az az antológia, amely mondanivalómhoz háttérként szolgál. Nehéz harc volt ez a bőség zavara és a válogatás szempontjai között. Úgy elegyítettem a szövegeket, hogy mind irodalmi, mind publicisztikai, illetve tudományos élményt is nyújtson egyben. És hatalmába kerített a nagy háború vizsgálatára alkalmazott korszerű nézőpont, amit kezdetben jelenkori francia történészek szorgalmaztak azzal, hogy a katonai hadműveletek történetéről az egyszerű katonák és a civil lakosság - a háborút ténylegesen átélt lakosság - emlékrögzítésére helyezték a hangsúlyt. E módszerrel az irodalom akkor már  jó ideje élt, megteremtve a háború ábrázolásának olyan egzisztenciális remekműveit, mint amilyen Lev Tolsztoj Háború és békéje vagy később, Roger Martin du Gard Thibault családjának egyik vezérkönyve, az 1914 nyara. Megfogadtam: ebben a szellemben kell majd megvizsgálnunk valamennyi ránk maradt adalékot, dokumentumot, tanúvallomást...

* Székelyföldön nincs oly kicsi falu, hogy fő terén ne állna obeliszk az 1914-18 közötti évek hősi halottaival. Hősök vagy halottak? A dilemmát úgy oldották fel, hogy a hőst jelzősítették a szókapcsolatban. Lehet erről más véleményünk?
Ma is ez a nagy háború egyik kulcskérdése. A harcok hevében, a beígért gyors győzelem reményében, szigorúan taktikai szempontokat követve, egyáltalán nem volt célszerű a mifelénk előszeretettel hinterlandnak nevezett hátország előtt bevallani, hogy már az első ütközetekben garmadával hullnak - jobbik esetben: sebesülnek meg - katonáink, akiknek csak elenyésző részük volt tudatában annak, hogy miért is kellett elpusztulnia. Kósza golyó, rosszul előkészített roham, harci tapasztalatlanság, páni félelem, vezérkari hazugság, harci motiváció hiánya stb. mind-mind azt okozták, hogy a „lombhullásig” befejezni ígért hadjárat inkább csak az áldozatok számát halmozta. Hogyan is vallhatták volna be a háború manipulátorai, hogy az elesettek egy világméretű mészárszéken vesztették életüket, mindenféle hősi gesztusokat mellőzve? E csomagolástechnikáról, amitől aztán nagyon sokáig nem tudtak – talán nem is akartak – megszabadulni, egy olyan emlékalbumból merítek, amit 1915-ben adtak ki Maros-Vásárhelyen, sebesülteket és hadiárvákat segélyezendő. Az album elejétől a végéig demagóg porhintés és dagályos hazafias szólamoknak válogatott gyűjteménye, s egy a célja: harci mámorban megtartani mindenkit, aki áldozatot hoz - miért is? Olvassunk bele a korabeli stílremeklésbe, amit ma is tanítani lehetne a nagyotmondás iskolájában:

"Épp, mint valami pompázatos vitézségi érmet, ugy tűzte az elismerést a magyar katona mellére Joachim porosz királyfi, a császár legkisebb fia. Ami fejedelmi elismerése volt, ami meleg emberi érzése, azt csokorba kötve dobta a magyar katona elé; jutott belőle a tisztnek, a bakának, mindenkinek, aki magyar vérrel harcol az orosz óriás ellen.
Hallottuk a herceg gyönyörű szavait, amelyek ugy csengtek a fülünkbe, mint valami meleg muzsika és nem tagadjuk, hogy olyan boldogsággal fogadtuk ezt a sok jót, mint amilyen őszintén és szívesen a herceg adta ezt, az ő külön vaskeresztjét a magyarságnak.
A magyar katona... Drága vére, vére, amely nemesebb, mint királyoké és pirosabb, mint a falernumi bor, gőzölve freccsen az orosz síkságra, elönti a szerb földet, piros virágkéve csillog nyugat országútjain és mindenütt dicsőség fakad belőle.
A diadal zászlaját lobogtatja a kezében — és amerre jár, csodálatos, nagyszerű, szép, hősi legendák fakadnak a nyomában. Hol járnak most?... Kárpáti havasokon rohanva, elől a tűzben, szikláról sziklára kapaszkodva — a magyarok. Birkózva az orosszal, az első front véres tüzében, — a magyarok. Éjszakák vakmerő vállalkozásában, föl szegett fejjel lovagolva a halálba, — a magyarok. Ágyuk ellen puskatussal harcolva, ott mennek legelöl, — a magyarok. Mindenütt ők, ők a magyarok, szegény testükből hullatorlaszok emelkednek már, de rajta keresztül megint csak ők vágtatnak előre, — a magyarok.
Babérkoszorút fonva a fejük köré, rajongott értük a porosz királyfi. Ez a babér ott marad, a miénk lesz, a magyarságé és emlékeztetni fogunk rá mindenkit, akkor is, amikor csend lesz a harcok után, béke a magyar sirok fölött és jutalomeső az előretörtetőknek."

A jelen hivatalos emlékezőinek ideje egyértelmű választ adniuk erre a dilemmára. A céltalan, önbecsapós áldozatvállalás figurája lám, tetézve ismétlődött meg később, a második világháborúban. Legyünk végre őszinték magunkhoz: volt-e legalább fikarcnyi haszna sokféle módon megörökített, kőbe-bronzba merevített hősiességünknek? Sírokban sosem volt hiány. De a "jutalomeső" sajna, elmaradt...

* Kihalt az a nemzedék, a mi nagyapáinké, akik az első világháborúban harcoltak. Kihalóban az is, amelyet  a még nagyobbra, a másodikra mozgósítottak. Sikerült-e megtudni mindent tőlük, róluk, ami a háborúval kapcsolatos, a kellő tanulságok  megfogalmazásával? Vagy a tanulságokat már régen megfogalmazták, csak nem figyeltünk rájuk? 
Ha lennének tanulságok, lenne mihez igazodni is. De a teljes igazságot valahogy mindig elhallgatták előlünk, vagy csak félig mondták ki. Igaz, kőtáblákba, parancsolatok formájában sose vésték őket, de nem mondhatjuk, hogy figyelmeztetések nélkül maradtunk. És ez ma is ugyanúgy megtörténik, mintha az eltelt száz év el se múlt volna fölöttünk. A második után a harmadik világháború ugyan még nem tört ki, de a vajúdás már jócskán elkezdődött, s félő, hogy ebbe a nehéz szülésbe többszörösen is belepusztulunk. Már-már a végszóra bukkantam Szőcs Géza tavaly decemberben megjelent színpadi játékára (Raszputyin küldetése. Irodalmi Jelen, 2013. december 16.) , és mindent fölkavart bennem, ami eddig leülepedni látszott. Nem túl eredeti, de merész ötlettel pörgeti vissza száz évvel a történelmet s teszi meg a halálközeli élményű Raszputyint, a cári udvar nevezetes jövőbelátóját túlvilági üzenetvivőnek. Aki, miközben ideje egyre fogyóban, azon van, hogy vagy az orosz cárt, vagy a német császárt, netán a brit uralkodót, esetleg a brit miniszterelnököt, vagy éppen Ferenc Józsefet, s ha ezek közül egyik se jön be - Clemanceau például egész egyszerűen elzavartatja inasával -, a merénylő revolvert elsütő Gavrilo Principet rávegye: fordítson egy-két fokot a történelem kerekén ahhoz, hogy minden másként történjen. Csakhogy a világ végzetesen vak és süket: akkor se lát, se hall, amikor még volna idő és esély a korrekcióra. A dráma kitűnően építi föl a történelemből amúgy ismert hírhedt frázisok felhasználásával az uralkodói kihallgatások steril, terméketlen párbeszédeit; a kegyosztók csupán formálisan nyitottak a meghallgatást kérők szavaira, tulajdonképpen csak a saját bölcsességük korlátainak foglyai - ezért is következnek be a történelmi katasztrófák. Egyedül Princip az, aki megrögzötten hallgat; hiába könyörög neki Raszputyin, akár sírva és átkozódva is, hogy csinálja vissza mindazt, amit a merénylettel a világra szabadított, a világhírre ítélt, még kiskorú anarchista egyszerű játékszer a történelem kezében... Szőcs később ki is mondja egy öninterjúban, hogy az közeli hónapok eseményei mintha az írás logikáját követnék: az ukrajnai és a krími válság világháborús méretű feszültséghálót teremtett egyik percről a másikra Európa országai körül - és nem csak. Állunk hát egy tanulságos centenárium küszöbén és vakon bámuljuk a kezünkbe helyezett tanulságokat, nem tudva, mihez kezdjünk velük...

* A gén-fetisizálók szerint örökletes emberi képességünk a háború imádata vagy legalábbis a hit, hogy megkerülhetetlen. Nem tudunk meglenni háború nélkül? Végül minden lehetett ok: szerelem és hiúság (Párisz almája a homéroszi  korban), birtok-, sőt országfoglalás, nagyban a vallások különbözősége, a térítés mániája, meg a gyakoribb érvek, a politikai, társadalmi, nemzeti okok, szerintem még az ötvenes évek stílusparadoxona is ide tartozik: Harcolunk a békéért, így zárult kötelezően minden írásos kérés, amit a hatóságnak nyújtott be a halandó ember.  Lehetne kicsit tisztáznunk ezt a káoszt?
Él egy remek, kivételes tehetségű orosz író a mai ún. "válságövezetben", aki 1977-ben született és még nem volt húsz éves, amikor besorozták a csecsenek elleni háborúba. Arkagyij Babcsenko a neve, a kaukázusi háborúk valóságából ihletődött riportjai, történetei, regényei világszerte hódítanak. Nem tartozik a szép szavú, kellemkedő írók közé. Szövegei darabosak, kemények, szókimondóak. És mentesek mindenfajta hamis illúziótól, ami a "háborús hősiesség", a pozitív háborús erkölcs védelmezése felé viszi el az emberiség józan eszét. Magyarul is elismert műve, a Jelenetek egy háborúból messzehangzó békekiáltás, a hatalmi játszmákhoz tapadó gyilkolászás ellentmondásaival és képmutatásával szemben. Néhány rövid írását épp ezért válogattam az antológiába: figyelmeztetése már a jövőnek szól:

"Szeretlek téged, háború.
Szeretlek, mert te vagy az ifjúságom, az életem, a halálom, a fájdalmam és a rettegésem. Mert megtanítottál arra, hogy a legutálatosabb élet is ezerszer jobb a halálnál. Mert tebenned még élt Igor, Paska, a Poltiszt... Te vagy az első asszonyom, az első szerelmem. Sok év telt el, de senkit sem tudtam úgy megszeretni, mint téged. Tizennyolc évesen löktek beléd naiv kölyökként, és megölettem benned. És százéves aggastyánként támadtam fel, betegen, roncsolt bensővel, üres tekintettel és kiégett lélekkel.
Mindörökre bennem vagy.
Egyek vagyunk, te meg én. Nem én és te, mi vagyunk. A világot a te szemeddel látom, az embereket a te mércéddel mérem. Számomra már nincs többé béke. Számomra most már mindörökre háború van.
Többé nem lehetek meg nélküled.
Első alkalommal élőként köptél vissza magadból, elengedtél, de nem bírtam egyedül, visszatértem hozzád.
Valamikor, talán harminc év múlva, amikor majd fegyver nélkül járhatnak ezen a földön oroszok, újra visszatérek. Elmegyek arra a helyre, ahol éhesen kúsztam a mocsárban, ahol a tetveket etettem, és tovább, oda, ahol Groznijt ostromoltam, és aztán a dombra, ahol testvéreim, akikkel megajándékoztál, elestek, térdre hullok, elnézem a vérünk öntözte meleg, termékeny talajt, és azt mondom... Mit is mondok?
Semmi mást, csak ennyit: – Légy átkozott, rohadék!"

* Mi vagyunk az első nemzedék, amelyet két háború közé, de emberöltőnyi vagy tán még tartósabb békébe csöppentett ide a jó szerencse. Megér egy tűnődést e tüneményes történelmi véletlen? Vagy épp a történelemben nincsenek véletlenek? 
E hosszasnak tűnő "kegyelmi idő" talán azért következhetett be, mert hol itt, hol ott, hol meg amott, kis szünetekkel, mindig adódtak olyan lokális csihipuhik, amelyek lekötötték egy bizonyos érdekszféra erőközpontjait, kiélték a militarista törekvéseket, kitűnő próbaterepnek bizonyultak az új haditechnikához és harcmodorhoz. Nem véletlen, hogy Neagu Djuvara történész rendhagyó történelemkönyvében (Razboiul de saptezeci si sapte de ani (1914 - 1991) si premisele hegemoniei americane. Humanitas, 2008) nem első világháborúról beszél, nem is másodikról, hanem 77 éves háborúról, ami eszerint 1914-1990 között zajlott, több katonai hadjárattal és egy hidegháborús szakasszal. Az igazi háborús hullám, ha a ciklikusságban hiszünk, most, ezekben az években érne el bennünket - ha nem figyelünk oda Raszputyinra és társaira. Úgy tűnik, számos országban jó táptalaja alakulgat a feszültséggerjesztésnek, a nemzeti gőgnek és a kincstári érdekek alá játszó hősi pózolásnak. A pacifizmus, amelyet az első világháború idején például halálos véteknek, hazaárulásnak kiáltottak ki sok helyen, úgy tűnik, hamarosan visszanyeri ezt a besorolást. És akkor megint elborít bennünket a kikerülhetetlen sír- és hősromantika...

Kérdezett: Oláh István


A világháborús honlap címe: https://sites.google.com/site/azidoharcokatujraz/

2014. május 19., hétfő

„Egy csók, és más semmi...”

Tűnődés Gavrilo Princip szobra ürügyén

Emir Kusturica csókja Tovarisevóban 
Forrás: Újvidéki Magyar Szó
Bejárta a világsajtót az a hatásos, itt is látható fotó (a hírrel együtt), amelyen Emir Kusturica ismert szerb filmrendező rajongással vegyes áhítattal hajol oda egy szoborba álmodott, élettől duzzadó kamaszfőhöz: Gavrilo Princip nemrég felavatott szobrához, amit látványos csókkal illet.
Sokakat már maga az a tény is sokkol, hogy a huszadik század elején kiképzett, tragikus sorsú terrorista szerb gimnáziumi tanuló, akit világszerte az első világháború kirobbantójának tartanak (mivelhogy saját kezűleg puffantotta le Szarajevóban Ferenc Ferdinánd osztrák trónörököst és nejét), vagyis egyértelműen elvetemült, ördögi figurának, nemrégiben szobrot kapott – és éppen a nagy háború századik évfordulójának esztendejében! – egy bácskai falucskában, Tovarisevóban. Méghozzá olyan emlékművet, amihez a pénzt a helyi lakosság kalapozta össze! A szobrot pedig, látványos külsőségek között, az az Emir Kusturica leplezte le, akit a világ az elmúlt évtizedekben fergetegesen eszelős, harsányan szatirikus, a nemzeti köldöknézést kíméletlenül kigúnyoló filmvígjátékaiból (Cigányok ideje, Macska-jaj, Az élet egy csoda) kedvelt meg és emelt piedesztálra. Az első meglepetést Underground című filmjével okozta 1995-ben, amely végtére is azt sugallja a nézőnek: a Balkánon távolról sem ért véget a háború, csupán az ellenség változott.
Ez volt az első zavaros állásfoglalása, ami lelohasztotta az iránta érzett rajongás hőfokát.
Még nagyobb volt a megdöbbenés, amikor a rendező 2013 végén bejelentette, hogy filmet szándékozik forgatni Gavrilo Principről, a szerb nép e szabadsághőséről, aki nélkül – őszerinte – ma nem létezne modern szerb állam. A film tudomásunk szerint javában készül, s az első Princip-szobor is áll már – igaz, a Belgrádba tervezett, állami finanszírozású emlékmű még várat magára, s mindazok, akik mindenfajta háború ellenzői – így az első világháborúé is –, aggasztó jelet látnak ebben a váratlanul feléledt, nemzeti rajongásban.
Szél fúvatlan nem indul – ezt már megtanulhattuk életünk folyamán, s ezúttal is így történt; alig kezdődött el ugyanis 2014, a világháborús centenárium éve, a hírügynökségek egyik első dolga volt szétkürtölni a „nagy újságot”, hogy egy váratlanul előkerült, 1913-as levélben a korabeli Bosznia-Hercegovinát irányító tartományi főnök, Potiorek táborszernagy leleplezi a monarchia urainak valódi szándékát. Bécsben ugyanis, 13 hónappal a szarajevói gyilkosság előtt már javában azt fontolgatták, hogy fegyverekkel fojtsák el az egyre agresszívebb szerb függetlenségi mozgalmakat. A szenzációsnak nevezett levél tartalmát a Politika című szerb napilap ismertette. Eszerint Potiorek 1913. május 28-án azt írta: „Legfontosabb feladatunknak azt kell tekintenünk, hogy néhány év alatt szisztematikusan felkészüljünk egy elkerülhetetlen, nagy háborúra". A folytatásban a háború okait is felsorolja a katonai kormányzó, külön kiemelve Szerbia helyzetét.
Végzetes tévedés lenne azt hinnünk (…), hogy Szerbiából megbízható barátot tudunk csinálni. Amennyiben a mostani helyzetet nem használjuk ki arra, hogy Szerbiát veszélytelenné tegyük azáltal, hogy a monarchiával egyesítjük, legalább gazdasági-, vám- és katonai egyezmény keretében, feltétlenül számíthatunk arra, hogy a jövőben az az állam nyíltan és megkeseredetten az ellenségeink oldalán fog harcolni” – olvasható a levél átiratában.

A trónörökös pár elleni merénylet egy 
korabeli rajzon / Forrás: wikipedia
Ámde egy a bökkenő – amellett, hogy a levélből kihámozható gondolatmenet nem mond semmi újat a szakértőknek –: sehol sem találják a szöveg eredetijét. Csupán a másolat áll a kutatók rendelkezésre, ami erősen megkérdőjelezi a dokumentum hitelességét. Az viszont elismert tény, hogy a nagy háborút kirobbantó feszültségek nem egyik napról a másikra keletkeztek Közép-Európában, s hogy egyre bizonyosabb: távolról sem Princip pisztolylövése volt a jel a háború megindítására. A ravasz meghúzásának nem volt nagyobb szerepe az 1914-es politikai közhangulatban, mint egy villanykapcsolónak egy robbanó gázokkal megtelt helyiségben: elég volt egyetlen kattintás és minden a levegőbe repült...
Ilyen körülmények között tegyük föl ismét magunknak a kérdést: hős volt-e Gavrilo Princip, vagy csak egy közönséges terrorista azok közül, akik az európai politikát számos országban benépesítették? És mivel a délszláv köztudatban is elevenen él ez a dilemma – a szoborállítás és az elveszett levél hírei rá a friss bizonyítékok –, érthetővé válik a szarajevói egyetem történettudományi intézetének szándéka, hogy június közepén, mintegy 9 nappal a pisztolylövés eldördülése előtt, nemzetközi tudományos konferenciát hirdessen meg. A rendezvényt hat európai tudományos intézet karolta föl, kizárólag tudományos (és nem politikai) tanácskozást terveznek, amit a résztvevők névsorával kívánnak garantálni. Az egyszerű emberek tapasztalataira, a frontkatonák életére, a háború fogadtatására összpontosítanának, s mindenek előtt azok a kérdések érdeklik őket, amelyeket ma ellentmondásosnak tartanak. Ezek egyike pedig a Gavrilo Principnek a világháborúban játszott szerepe is.
A helyzetet bonyolítja, hogy a tudományos tanácskozáson nem kívánnak jelen lenni Szerbia és Montenegró történészei. A volt jugoszláv állam népei megosztottak a nagy háború kérdésében: a szerbek a hőst ünnepelnék Principben, mások viszont, például a bosnyákok a „szerb nacionalistára" hárítják a háború felelősségét. Két világtábor – akár csak a nagy háború kezdetén, amikor a történtektől függetlenül, az osztrák–szerb konfliktusra mohón és taktikusan rátelepedtek az így vagy úgy érdekelt nagyhatalmak. Hogy ma kik vannak közülük többségben, vajmi nehezen mérhető, csak azt tudni, hogy ez a fajta éles megosztottság ma sem szerencsés. Még akkor sem, ha érezhetően ma már növekvőben azok tábora, akik józanul, a múlt elfogultságait levetkőzve látják a múltbeli események nyomvonalát. És ez azért – némileg – megnyugtató.
Hiszen miért kellene ma felháborodnunk olyan kérdések nyílt megvitatása közben, mint ami száz évvel ezelőtt történt? Jogos-e a ma elfogultsága, érintettsége? Érezhetünk-e a jelenben bűntudatot, vagy ellenszenvet, ellenséges érzést harmad-negyed generációs felmenőink helyett? Kötelező-e számunkra visszaállítani ugyanazt a drukkertábort, ami a hajdani világviszálykodás tüzét életben tartotta?
Princip személyére, szerepére szűkítve a kérdést, bárhogyan is minősítsük őt – merénylőnek, gyilkosnak, terroristának, hazafinak, eszementnek vagy éppen hősnek – azzal, hogy meghúzta a „történelmi” ravaszt, a kor egyik jellemző, de nem példátlan eseményét hajtotta végre. A XIX. század vége – XX. század eleje ugyanis tömegével teremti a hozzá hasonló, fegyverforgató, a gyilkosságokat világjobbító megoldásnak tartó fiatal anarchistákat, akik a szájhősség helyett a tettek mezejére helyezték át cselekvési területüket. Ha csupán a szerbeknél működő Narodna Obrana (Nemzeti Védelem) egyre népszerűbb nemzeti felszabadító szervezetet nézzük, be kell látnunk, hogy a szervezetten, államilag is támogatott mozgalom tagjai a nyíltan megfogalmazott nemzeti célok leple alatt a kor divatos harcmodorával – politikai merényletekkel, gyilkosságokkal –, különböző titkos csoportosulásokba tömörülve, alapos technikai felkészítés nyomán szándékoztak megváltani a világot. Távolról sem Ferenc Ferdinánd és felesége meggyilkolása volt a kor egyetlen nagy égbekiáltó merénylete, előtte is, utána is számos példa hozható fel a huszadik századi történelemből, ezért aztán Principnek mind a kiemelt megbélyegzése, mind az égbe emelése egyformán indokolatlan és gyermeteg gesztus. Norman Stone világhírű oxfordi brit történész, Margaret Thatcher egykori tanácsadója, egy nemrégiben készült interjúban ezt így érzékeltette: „1914. június 28-án semmi nem úgy alakult, ahogy eltervezték. A fiatal szerb terroristák egy csoportja valóban meg akarta gyilkolni a trónörököst, de elhibázták a merényletet. Amikor a bombatámadásban a főherceg sértetlen maradt, a merénylők egyike, Gavrilo Princip egy kávéházban húzta meg magát. A tizenhét éves fiatalember Dosztojevszkij anarchistákról és nihilistákról szóló híres regényéből, az Ördögökből merítette eszményeit a zsarnokság elleni harcról. Miközben Princip a délelőtti eseményeken töprengett, egyszer csak feltűnt előtte Ferenc Ferdinánd gépkocsija. A trónörökös a városban maradt, és éppen a korábbi merényletben megsebesült egyik katonát ment meglátogatni a kórházba. Az autója pont a kávéház előtt robbant le, így Gavrilo Princip előtt újra ott volt a célpontja. Ekkor már nem hibázott, és néhány lövéssel leterítette a főherceget és feleségét. Elfogták, és mivel kiskorú volt, nem végezték ki. Négy évvel később halt meg a börtönben. Nem sokkal a halála előtt a fogház pszichiátere megkérdezte tőle, hogy nem bánta-e meg tettét, amivel emberek millióinak a vesztét okozó háborút indított el. Princip azt felelte: Ha én nem teszem meg, a németek más ürügyet találtak volna. Valóban, Bécsben és Berlinben égi ajándéknak látták a tragédiát, ami egyszeriben népszerűvé tette a háborút, amit amúgy is meg akartak indítani. Így is egy hónap telt el a nyári hőségben a hadüzenetig, amit a cár nem is vett először komolyan. A britek sem aggódtak a német–orosz konfliktus lehetősége miatt, és csak akkor üzentek hadat Berlinnek, amikor a német hadsereg megindult nyugat felé, és megszállta Belgiumot. Ezzel elkezdődött a világháború, amit az európai fővárosokban ünneplő sokaság köszöntött, a pályaudvarokon búcsúztatva a hadba vonuló katonákat, akik „visszatérnek, mire a falevelek lehullanak”.
De nem Stone az egyetlen, aki a nagy háború kirobbanása körüli történéseket nem szimplistán, nem filmekhez írt forgatókönyvek szűk logikája mentén értelmezi, hanem eseményszerűen, a véletlen és a szükségszerűség váratlan összefonódásai alapján ítéli meg.
Szarajevói városháza korabeli képeslapon
A mai román történelem-szemlélet és történetírás megújítója, mítoszainak lebontója, Lucian Boia a centenáriumi készülődések előzeteseként, következetesen a közös európai értelmezés fontosságát hangsúlyozta. Egy német rádióadónak adott interjújában arra figyelmeztetett, mennyire fontos a nemzeti értelmezések közötti "egyensúlyi pont" megtalálása, hiszen épp ettől lenne hasznos és értelmes az egész emlékezés. Az is tanulságos, ahogyan a szerb politikai szemlélethez általában elfogultan viszonyuló román állásponttól eltérően, Boia professzor az is-is értelmezés híve Szarajevó tekintetében is. A kérdésre, hogy Principet hősnek, avagy terroristának könyvelik-e el Romániában, így érvelt:
Mondjuk úgy, hogy hős is, terrorista is volt. Nem tudom, miért kellene csak fehérben és feketében ítélkeznünk. Persze, a tettét egy olyan nemzeti ügy miatt követte el, amit el lehet fogadni, amit meg lehet vitatni. De ugyanakkor ezt terrorista eszközökkel tette. A szarajevói merénylet, természetesen, egy terrorista merénylet volt.
Ebben az egész ügyben engem az érdekel, hogy a történelem utólagos menete szempontjából mit jelentett a szarajevói merénylet. Egyes történészek úgy vélik, hogy az első világháborúra mindenképpen sor került volna, mert nagyon erős szembenállások voltak a nagy-, sőt a kishatalmak között. Én ebben nem vagyok annyira biztos. Annyit tudok, hogy az első világháború a szarajevói merényletből kiindulva robbant ki. Ez abszolút biztos: ha nem lett volna a merénylet, akkor 1914 júniusában, akkor 1914-ben nem kezdődik el a világháború. Az, hogy a következő években csak bekövetkezett volna – talán igen, talán nem. Attól függ, miként alakultak volna az események. De az biztos, hogy az volt az első világháborút kirobbantó momentum.
Itt is kiegyensúlyozottabbak kell legyünk, amikor megvitatjuk és Szerbia, vagy Ausztria-Magyarország mellett foglalunk állást – bár nem hiszem, hogy száz év után még felmerülne az, hogy bárkinek a pártját kellene fognunk. Két eltérő állammodell volt. Szerbia nemzeti újraegyesítést akart – nevezzük így, láttuk, mi lett ebből a nemzeti egyesülésből is – a horvátokkal, a szerbekkel és a bosnyákokkal. Semmi sem sült el jól. Az osztrákokkal nagyobb békesség lett volna Szarajevóban, mint lett – végül – a szerbekkel. Szóval volt egy bizonyos terv, a szerb nemzeti terv.
A Habsburg monarchia szintén egy bizonyos államtípust képviselt, egy bizonyos tervet, mely – mint mondtam – egy egyenlő nemzetek közötti konföderáció felé fejlődhetett volna. Talán igen, talán nem. Azt hiszem, történészekként óvakodnunk kell arról beszélni, hogy a szerbeknek, vagy az osztrákoknak volt igazuk. Tény, hogy Ausztria-Magyarország Szerbia megbüntetésére használta ki a szarajevói merényletet, melynek a déli szlávok nemzeti ügyeivel kapcsolatos viselkedése már régóta zavaró volt. Ezek a monarchia érdekeit is sértették. Oroszország szintén kihasználta és mozgósította hadseregét, hogy Ausztria-Magyarország ellen belépjen a háborúba, kihasználva ez utóbbi Szerbia elleni háborúját. Ebből kiindulva megpróbálta megszilárdítani, vagy kiterjeszteni a jelenlétét, befolyását és uralmát Közép-Európában és a Balkánon. Aztán az egyik lépés követte a másikat. Németország belépése következett és így tovább.”
A huszadik századi történések egyik értő elemzője, Fejtő Ferenc a szarajevói események ellentmondásos hátteréről szólva megemlíti: „Joseph Roth Radetzky-induló című könyvében hiteles beszámolót olvashatunk arról, mint törtek ki örömujjongásban a pánszláv hírben álló, a magyar arisztokrácia esküdt ellenségének számító trónörökös halálhírére az orosz határon állomásozó nemesi katonatisztek. Az is igaz – mint ezt Franciaország bécsi követe feljegyezte –, hogy a bécsi udvar militarista körei nem is leplezték megkönnyebbülésüket, melyet a főherceg halála miatt éreztek, aki – milyen jó érzékkel! – úgy ítélte meg, hogy a soknemzetiségű birodalom túlontúl sebezhető ahhoz, hogysem vállalhatná egy szerbellenes és oroszellenes háború kockázatát, aki nem bízott a német birodalomban, s aki nagyszabású intézményi reformok bevezetését tervezte. Mindezek folytán erősen tartották magukat azok a híresztelések, hogy a szarajevói mulasztások talán nem egészen véletlenül következtek be.”
A néhány fenti példa elégségesnek mutatkozik ahhoz, hogy próbáljunk megfontoltabban, hűvösebb fejjel viszonyulni történelmi-irodalmi emlékeinkhez, beidegződéseinkhez. Bármennyire is berzenkednek egyesek Kusturica ún. „eltévelyedésén”, s bár alkotói zsenialitásához nem tartják illőnek Gavrilo Princip-értelmezését, el kell fogadniuk, hogy a szarajevói mozzanat végső soron a szerb nemzettudat egy szerves része, amelynek ott, a szerbség lelkében és értelmezésében kell letisztulnia a higgadtság szellemében. Ki tudja, a most készülő Kusturica-film talán éppen ezt az esélyt adhatná meg a jövőnek, akár úgy is, hogy a művel kapcsolatos várható vitában nem indulatok, hanem művészi és tudományos érvek csapnak jótékonyan össze. Akiket pedig a Gavrilo Princip szobrok állítása zavar, azok ne felejtsék el, hogy Szarajevóban emlékmű áll a trónörökös házaspár meggyilkolásának színhelyén. Igaz, hogy formálisan ők az áldozatok, viszont pusztán történelemben játszott szerepük nem jogosította volna fel emléküket egy ilyen emlékállításhoz.
Régi ötlete a háborúba sodort kis embernek, s az első világháborúval kapcsolatban is sokan sugallták már, hogy a népek mészárszékre hurcolása helyett a legegészségesebb az lenne, ha az országok vezérei a nyilvánosság előtt, vívóporondon, egymás között bajvívással döntenék el hatalmi viszályaikat, nézeteltéréseiket. Többen javasolták már azt is, hogy akár nemzeti válogatottak közötti focimeccsek dönthessék el egy-egy háborús viszály kimenetelét, mert így a nemzeti egymásnak feszülés ellenőrizhetően civilizált szabályok közé szorulna, s az ártatlan életmilliók helyett csupán néhány lesérült játékossal kellene elszámolnunk.
A világháborús tapasztalatokhoz mérve ez akár mind igaz is lehet, bár ha alaposan utána nézünk, mindkét nagy háborúban is sor került olyan gesztusokra, amikre ma „elérzékenyülten” emlékszik vissza a magát humánusnak nevező gondolkodás. Az első világháború tanulságait metsző iróniával és szellemességgel taglaló jelenkori cseh író, Patrik Ouředník írja Europeana című terjedelmes, népszerű esszéjében:
A háború első évében vagy az első másfél év alatt időnként megtörtént, hogy a katonák beszüntették az egymásra irányuló tüzet, s néhány órás nem hivatalos tűzszünet lépett hatályba, a katonák pedig úgy viselkedtek, mintha nem is lenne háború.
A Vauqois melletti német katonáknak volt egy betanított kutyájuk, amelyik föl−alá rohangált a német és az angol vonalak közt, s kenyeret, cigarettát, csokoládét és konyakot vitt magával.
A németeknek volt cigarettájuk és csokoládéjuk, ellenben híján voltak a kenyérnek és a konyaknak, az angoloknak viszont kenyerük és konyakjuk is volt elegendő, de hiányt szenvedtek cigarettában. A Predazzánál állomásozó osztrák katonák átküldtek az olaszokhoz egy kandúrt, amelyhez egy cédulát is mellékeltek azzal a szöveggel, hogy ELKÜLDTÜK ÖNÖKNEK A KANDÚRUNKAT EGY SZIVARRAL. A szivart egy zsinegdarabbal erősítették a macska hátához. Az olaszok elszívták a szivart, a kandúrt pedig megölték és megették. És Carency-nél az 1914−es esztendő szentestéjén a német és a francia katonák együtt énekelték a karácsonyi énekeket, és ittak egymás egészségére, s vicceket kiabáltak át egymásnak. És a németek azt tudakolták a franciáktól, igaz−e, hogy békát esznek, a franciák pedig azt kérdezték a németektől, hogy a sörtől valóban jobban nő−e a szakáll. A katonai parancsnokságok eltűrték a nem hivatalos tűzszüneteket, mert módot adtak arra, hogy a katonákat pihenni hagyják, s takarékoskodni lehetett a szabadságolási igazolványokkal. S később a német főparancsnokságon arra a következtetésre jutottak, hogy kár volna, ha a nem hivatalos tűzszüneteket nem használnák ki az igazságos propaganda és az ellenség tájékoztatása érdekében, s röplapokat és képeslapokat kezdtek nyomtatni, amelyeket a német katonák a cigarettákkal együtt átküldtek az aknamezőkön. A röplapokon az állt, hogy az angolok csak látszólag segítenek a franciáknak, vagy hogy a keleti front már nem is létezik, és az orosz hadsereget az Urálon túlra űzték. A képeslapokon pedig német fogságba esett francia katonák fényképeit lehetett látni, és mindannyiuknak napbarnított arca volt és tiszta egyenruhája..."
Ouředník szerint a huszadik századi társadalmi folyamatok csírái igazából az első világháború által erősödtek meg s lettek később azzá, amik oly sok sutba vetett tanulsággal terhelik mára az emberiség emlékezetét és lelkiismeretét.
Princip-póló a facebookról
Egy másik népszerű, jelenkori brit véleményformáló, a Watergate-ügy híres Nixon-interjúit készítő David Frost a Ballépések könyvében nyílt párhuzamba állítja az első világháború kitörésének esemény-mehanizmusát egy huszadik század második felében bekövetkezett latin-amerikai háború kitörésének forgatókönyvével. A nagy háborúét már ismerjük, a másik ekként alakult: „1969. június 27-én a világbajnoki labdarúgó mérkőzésen a bíró időn túli tizenegyeshez juttatta El Salvador csapatát a szomszédos Hondurasszal szemben. El Salvador értékesítette a büntetőt, és 3:2-re megnyerte a meccset. A döntés drámai folytatása: ádáz, gól nélküli, döntetlennel végződött csata a csapatok szurkolói között kéz-, láb-, fej- és bordatöréssel, 8 napon túl gyógyuló tömeges kezeléssel a helybéli kórházak traumatológiai osztályain. Tudniillik az eredmény hírére soviniszta tüntetések söpörtek végig mindkét fővároson, s a szurkolók az utcákon újrajátszották a meccset, kifosztva és elnáspágolva az ellenfél szurkolóit.
További folytatásként július 3-án háború tört ki a két ország között. A békekötésig kétezer katona esett el, és a Közép-amerikai Közös Piac, mely mindkét ország számára fontos volt, összeomlott.
Ennek záróaktusaként mind Hondurasban, mint El Salvadorban komoly éhínség tört ki.
A világbajnokság következő fordulójában El Salvador kiesett.”

*
Ezek alapján joggal föltehető a kérdés: tényleg csak egy ártatlan csók volt-e Kusturica részéről a szoborrá lett Gavrilo Princip orcájára nyomott sajtópuszi?
A válasz: a történések, a mozzanatok, a gesztusok önmagukban lehetnek bármilyen ártatlanok: a rájuk adott válaszok, a reakciók, az elharapózó bozóttűz ronthat el mindent...

Cseke Gábor

Csíkszereda, 2014. május 18.

Az írást a maszol.ro Kisebbségben c. mellékletének szántam.


2014. május 9., péntek

Tankönyvbe kerülten (?!) -

- furán érzi magát az ember. Még akkor is, ha az a tankönyv csak kísérleti, vagyis egy a sok közül, amelyek szerzői szerencsét próbáltak megkapaszkodni az állam emlőin. S ha ez sikerült, akkor jön a gyakorlati próba: állják-e az oktatás sarát?

Fűzfa Balázs irodalomtörténész tankönyvei az elsimertek közé tartoznak. Nem klasszikus értelemben vett tankönyvek: inkább megvilágítják, körbepásztázzák a nagy témákat - ahelyett, hogy felöltöztetnék a nagy nemzeti sémákat.

Rég kikerültem a tankönyvek kényszerű köréből: gyermekeim felnőttek, az iskolák már többszörösen is csak emlék formájában élnek bennem. Teljességgel véletlenül bukkantam az interneten Fűzfa Balázs irodalom_11 \ tanári útmutató című füzetére, amely azt magyarázza el, miként használják fel az oktatók/tanárok az őáltala irodalom_11-nek elnevezett tankönyvet. Amely nagyobb részt a huszadik század eleji magyar irodalom alkotóit és jelenségeit tárgyalja. Ebben olvastam az alábbi mondatot:

"A szerelmi költészet megújítása című tanulmány (104–106. oldal), Cseke Gábor Milos könyve-részlete (105. oldal) és Borbás Tibor gyönyörű szobra (107. oldal) együtt szeretnének valami nagyon fontosat elmondani Ady Endre költészetéről s arról, hogy ettől a személyiségtől nemcsak versszépségek, hanem önmagunk vállalásának felelőssége és örök kötelezettsége is minden (élet)korban megtanulható. (2 óra)"

Hirtelen megdobbant a szívem, de el is szégyeltem magam, mert az istennek sem emlékeztem, mit írhattam én tíz évvel ezelőtt olyasmit, ráadásul egy internetes naplóban, ami klasszikusok sorai mellé, tankönyvbe illeszthető? Szerény eszközeimhez mérten nyomozni kezdtem a 2009-ben kiadott tankönyv után (Krónika Nova Kiadó), amit végül is Kelemen Katalin segítségével a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Könyvtár egyik munkatársa talált meg állományukban s fénymásolta ki az idézett oldalakat. Én pedig nagy büszkén ide biggyesztem őket, klasszikussá válásom első szerény, de biztos jeleként...