2014. május 30., péntek

Székelyföld 200

Május 30-án, péntek délután a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtárban ünnepelte a Székelyföld szerkesztősége 200. lapszámának megjelenését.
Az 1997-ben alapított csíkszeredai Székelyföld szép teljesítménnyel dicsekedhet.  Hát még, ha hozzávesszük: olyan város(ká)ban teszi ezt, ahol azelőtt sose volt irodalmi-művészeti kiadvány! A Székelyföld pedig úgy élt meg (sokszor a jég hátán), hogy közben számos magyar laptársa húzta le a rolót, vált működésképtelenné.
Sajátos laptörténet kerekedik ki a 200. szám anyagai nyomán. Pedig a szerkesztőség nem tett mást, mint levelet intézett az évek során felszaporodott Székelyföld-díjasaihoz, hogy küldjenek “verset, karcolatot, naplójegyzetet, szerelmi vallomást, anekdotát, csujjogatót, reklámszöveget a Székelyföldről (mint történelmi-földrajzi-kulturális-politikai régióról!)”. S csudák csudája, mindenki küldött, s ekként egycsapásra össze is állt az ünnepi szám.
Csöppet sem érdektelen végigolvasni, ki hogyan látja közülük a székelység életterét vagy egyszerűen csak a székelység kérdéskörét.

A-tól F-ig:

Adorjáni Panna például arról érdeklődik (székely) nagyanyjánál, hogy ha ő azért mondja azt, hogy “ejsze”, mert székely, akkor hogy létezik, hogy van olyan székely is, aki nem mondja azt, hogy “ejsze”?
Dr. Balázs Lajos jellegzetes székely lakodalmi ujjogatókat gyűjtött, dolgozott fel és értelmezett az olvasó örömére. Itt van példának egy: “Ide nézzen, anyámasszony,/ Meghoztuk a szép menyasszonyt,/ Sepregetni, mosogatni,/ Az ablakban sírogatni.”
Benkő Levente személyes, magyar zászlós történettel állt elő.
Bodor Ádám úgy merengett el (kurtán és őszintén) pár soros üzenetében, hogy ha a Székelyföld egy bizonyos helyén lenne egy háza, “máris ásni kezdeném a sírom, többé el se mozdulnék onnan. Ha lenne ott egy tornácos házikóm. De nincs.”
Vaszilij Bogdanov (alias Bogdán László) Marosvásárhelyi töredékek címmel verseket küldött.
Buda Ferenc azt vette számba, hogyan lett belőle (tiszteletbeli) székely (is) s megköszöni befogadását.
Czakó Gábor egy jópofa történettel állt elő.
Cseke Péter elmeséli, miként sikerült társadalmilag amúgy is felpaprikázott szülőfaluját, Recsenyédet felbolydítania (több ízben is) azzal, hogy az írást választotta életcélul.
Daczó Katalin arról vall, hogy a székely történelemből mindenek előtt az emberi - s azon belül is a női - sorsokkal szeret azonosulni.
Demeter M. Attila érveket és emlékeket sorjáztat arról, hogy a székely ember sose érzi magát székelyföldinek, inkább udvarhelyinek vagy csíkinak, vagy lövéteinek – és így tovább.
Egyed Emese gyönyörűszép verset küldött, ebből le is csippentjük a befejező részt:
Gyermeki álmok, megidézlek. //Egy szempárba-feledkezés. / Kecske: a kerítésig kerget. / Bodri: érzi városi voltomat. /Halat keresünk mart alatt. / Megérintem a nyírfatörzset. / Hallok suttogott szavakat.// Hadd érezzem a sugarat, hadd lássam / a kerékvető köveket, / találgassam a növényneveket: / lednek, kakukkfű, kék iringó,/ tearózsa – falra hímezve is. // Lássak malomra, kenderföldre is. // Hadd üldögéljek méhrajzásban, / reggeli fecskecikázásban / esti csorda-kolompolásban, / reggeli pásztortülkölésben, / esti kapureteszelésben, / feleselő ebek szavában, / széljövendölő égáljában, / megfejthetetlen tücsökszóban. // Papírhajóban.”
Egyed Péter ugyanarról a talpalatnyi földről, Bodosról vall prózában, miként előtte édeshuga, más megközelítésből.
Farkas Árpádot Özönvíz c. verse képviseli.
Fekete J. József írásának címe: Szent Anna és a két fekete, alcíme: akár útirajz is lehetne.
Fekete Vince egész ciklussal (Táj, szitakötőkkel) adózott egy székelyföldi kirándulásnak ott, ahol “három őr áll nagy némán e mesebeli táj fölött, a savanyúvizes ingóláp fölé emelkedve évezredek óta.”
Ferenczes István kutya-ciklusának búcsú darabját kínálta föl válasz gyanánt.
Ferencz Imre A látogató éjszakája című versével nyilvánosan is megalapozta új, készülő kötetének hangulatát, értelmét: falujáról, családjáról vall, bensőségesen, ahogyan senki más nem vallhat, hiszen “azt tudtam, hogy minden / megismételhetetlen / és visszavonhatatlan / csak azt tudtam hogy elkerülhetetlen / az emléktelenítés…”
Füzi László a székelyföldhöz keresi az általa elérhető és kifejezőnek talált jelzőket, és esküszik az elvarázsolt-ságra.

G-től N-ig

Gagyi József jobbágyfalvi beszélgetőtársát, Balogh Pali bácsit szólaltatja meg a székelység ürügyén. A nagy élettapasztalatú parasztember ekként írja le földrajzilag a Székelyföldet: “…Megkezdődik itt Szovátától fel, itt Parajd, Alsósófalva, Felsősófalva, ha megyünk udvarhely fele. S ha erre megyünk, jön Bucsin tető, s akkor Borzont, s megyünk be a Gyergyói medencébe. Arra magyarság, s délen is magyarság van. Aztán tovább románság van.”
Gotfried Barna, “nem idevalóként” 1984-es turista em léket elevenít fel.
György Attila Székelyföld, szerelem címmel látványos, meghitt idillbe visz bennünket. Minden szép, tüneményes, giccses, színes… Ja, és a végén eszébe jut a szabadság is.
Hertza Mikola addig számol és addig kombinál (matematikai képletekbe veszve), hogy végül demonstrálja: Székelyföld 200 egyenlő nagy vidámság!
Kányádi Sándor egy 1957-es versével van jelen az ünnepi számban, de neki meg van bocsátva: 85. születésnapját köszöntik vele.
Katona Lajos székely gyerekek vendéglátására emlékezik a Szilágyságból, a negyvenes évek végi nagy szárazság idejéből.
Kemény István arról értekezik, mit jelentett számára a folyóirattól kapott Székely Bicskarend.
Kenéz Ferenc keserűen, mégis felszabadultan anekdotázik: a vidékre kiszállt színtársulattól lemaradt, jelmezbe öltözött Háry János kudarcba fulladt autóstopját, illetve útszélen ácsorgó alakjában székely hősszimbólumot látó anyaországi turisták ámulatát csomagolja háryjánosi fordulatokba: lehet, hogy igaz volt, de az is lehet, hogy nem…
Király László esszéje helytörténeti motívumoktól gazdag.
Lakatos Mihály verset küldött: “A hazával mi már csak úgy állunk, / mint Istennel áll a hívő ember. / Bár kimarjult hitén száz meg száz lyuk, / hisz azért, mert nem hinni nem mer.”
Láng Gusztáv a Tetőn című Áprily-vers megélését meséli el.
László Noémi Székely című verse generációk tudatkülönbözeteit veszi számba.
Lázáry René Sándor versét Tamási Áronnak ajánlja, Marosvásárhelye, kiváló térképészeti ismereteket foglalva össze, többek közt eképpen: “Más írja ferdén, méregesse srégen, / De én tudom, hogy merre medgyes, Régen, / S az Érmellék is mettől meddig ér, / S miért kövér a bukaresti bér, / S a Székelyföld, ha gazdag, mért szegényebb, / S miért születnek góbés rémregények?”
Lőrincz György nem sokat teketóriázik: írása címében megírja a lényeget (Összenő, ami összetartozik…), a végére hagyva a szentenciát: “És lesz határa a Székelyföldnek is. Megszüli az egységes Székelyföld-képet. Kicsit szaggatott lesz, kusza, töredezett és hiányos… És persze, bár nagyon szeretném: valószínűleg nem Marosvásárhely, hanem Székelyudvarhely lesz a székely főváros. De ha nem, megteszi majd Csíkszereda is. Vagy akár Sepsiszentgyörgy is. Igen… Csak már lenne, csak már volna!”
Lövétei Lázár László édesanyja sorsából hüvelyezi ki a sajátját.
Markó Béla Székely mennyország címmel ciklussal állt elő, amelyet Nagy Imre-festmények apropójára költött.
Máthé Éva székely gyökereiről morzsolja le a földet.
Molnár Vilmos esszét írt Székelyföld a magasban címmel: okosan érvelőt, hasznosat.
Mózes Attila falumonográfia-részlettel van jelen.
Nagy Koppány Zsolt sok értelmes és szellemes doolgot felsorakoztat a székelység mivoltával kapcsolatosan, utolsó mondatával pedig kivágja a magas Cét: “Az a Székelyföld, ahol egy irodalmi lapot úgy hívnak, hogy Székelyföld – sosincs elveszve.”
Nagy Szabolcs hadtörténeti kutatásaihoz kapott nagy segítséget a laptól – annak története és köszönete az ő ünnepi írása.

O-tól Z-ig

Oláh-Gál Elvira okosan “székelykedik”, s amire jut, az egyértelmű: “A varsági székelynek kemény a szentenciája, lelkemben érzem a fájdalmát. Valahogy mégsem féltem szeretnivaló népem. Mélybe gyökerezik és ellenáll a szél járásának, avagy: soká él a székely, ha hagyják!”
Oláh Sándor tudományos kutatói tapasztalatáról számol be a kérdésben – szeméyles választ a 300. lapszámra ígér…
Orbán János Dénes versének a címe: Don Quijote Csíkszerenádja, s a végsorok fölötte megfontolandók: “A Lét s az Úr hatalmas! / Te csak süss, főzz s a fát vágd, / s helyetted jó La Mancha // majd keveri a kártyát.”
Orbók Ilona egy nagy vitát felkavart székelyföldi filmről (Szerelempatak) és fogadtatásáról ír.
Pécsi Györgyi emlékidéző vallomásának lényege: “Azt a gyanakvásmentes bizalmat, nyílt odafordulást, közvetlen atyafiságot, amit Székelyföldön, csak az én szülővidékemen tapasztaltam meg, Nyugat-Magyarországon, Vasban, Zalában.”
Potozky László kezdő írói emlékeivel áll elő a 200. szám kedvéért.
Sántha Attila a lap kockázatvállaló személetét örökíti meg, hozzátéve: az élet a Székelyföldet igazolta, hiszen egyetlen közlésétől sem dőlt össze a világ…
Szálinger Balázs nagy szavai mellé úgy tűnik, megfontoltság is párosul. Merthogy: “A Székelyföld folyóirat a magyar kultúra egyik szívcsakrája. Köré szerveződik a többlényegű, többosztatú magyar kultúra egyik legfontosabb erőtere. Végül tényleg az lett, hogy a Székelyföld felé kezd gravitálni az erdélyi kultúra, váradostul, kolozsvárostul, mindenestül. Lehet ennek nem örülni, vitatkozni ezzel, de mutasson valaki olyan folyóiratot bárhol a magyar állam határain túl, , ami többet elárul rólunk (a magyarokként védelmezett, csodálatosan sokszínű egészről!) mint a Székelyföld folyóirat legutóbbi vagy következő száma.”
Szilágyi István egy 1968-as, Utunk Évkönyvben megjelent írásával van jelen.
Szőcs Géza székely karakterekből idéz meg néhányat, a többit másokra bízza.
Tánczos Vilmos Vágykeresztség címmel emlékező prózát írt.
Térey János új darabjából, az Epifánia királynőből küldött egy jelenetet, amelynek egyik ihlető helye a Mohos tőzegláp (a Szent Anna tó közelében).
Tófalvi Zoltán több tételes vallomást fogalmazott, úgymint: I. Székely termál, II. Az igazi kincs magában a székely emberben rejlik, III. Székelyek a forgóajtóban.
Vári Attila egyik nagy álmát vázolja föl: Orbán Balázs nyomában járva, milyennek látja a székellyföldet. S mindezt filmre vinni. Ahogy egykor egy interjúban nyilatkozott: “Közel hatszáz perc filmszalagon.”
Vida Gábor valóban bejárta, méghozzá kerékpárral az orbánbalázsi útvonalat: “Azon a nyáron, amikor elindultam Orbán Balázs és Fekete Zsolt képei mögé nézni, rájöttem, hogy szeretek élni, és már nem is próbálom megmagyarázni, hogy miért. Talán arra is gondoltam, hogy kevés nekem a félig székely, mert ilyen nincs is. Az ember mindig egészen az, ami, vagy egyáltalán nem. És mire hazaértem, és miután sikerült megírnom azt az előszót, már egészen székely voltam. Egészen székely is.”
Vincze Gábor írásának címe: Alföldi szemmel Erdélyről, a Székelyföldről. Világos beszéd…
Xantus Boróka egy régebbi csíkszeredai fotóból bontja ki vallomását a városról, a régióról.
Zalán Tibor Séta Valahonnából, Székelyföldön c. kacsjaringózva indázó versében eként indul útnak: “Ha az ösvény nem a semmibe / vezet eljutok a hegyeken túlra.”




A 200. szám képzőművészeti anyagait Kántor József jegyzi.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése