2014. július 30., szerda

P.S. avagy utóirat Petőfi Sándor életéhez és halálához

Olvasónapló

Petőfi Sándor minden tekintetben, vitathatatlanul a legnagyobb magyar költő. Életének és halálának, munkásságának minden mozzanata erre predesztinálja.
Ugyanakkor máig nem akadt olyan erő, mely e számára kijáró piedesztálról letaszítsa.
Nagyságát nem hagyományos mértékegységekben mérjük: rendkívülisége, az alakját-életét-szellemét övező titokzatosság teszi igazán azzá, ami számunkra mindig is volt és marad.
Az csak természetes, hogy a plebejus, huszadik századi Illyés Gyula örökérvényű könyvet hagyott hátra róla, méghozzá két - az első után egy második, bővített - változatban is, Petőfi Sándor címmel.
De az már sokatmondó, hogy az ízig-vérig polgári Kosztolányi Dezső ezt vetette róla papírra 1923-ban: „Ha valamikor, sok-sok ezer év múlva fölébresztenének síromból, s hirtelen arra kérnének, hogy nevezzek meg egy költőt, ezt mondanám: Petőfi."
Nem sorolhatom föl itt a roppant könyvtárra rúgó, sokrétű Petőfi-irodalmat. Nem is csak költő ő már a szemünkben, hanem jelenség, erkölcs, magatartás, sors. Szimbólum. 
És legenda.
Rövid élete (1823?-1849?) tele mindenféle rendhagyó, ellentmondásos fordulattal. 

Élet-talányok

Szülei kiskőrösi szlovákok (Petrovics, Hrúz), amit aztán később a költő mindegyre "elfelejt". 
1848-ban ugyancsak zokon veszi a rágalmakat, amikor a kiskunsági kerület képviselőválasztási hadjáratán ellenfelei elhitetnék a néppel, hogy szláv eredete okán ő maga nem más, mint "orosz bujtogató, veszedelmes ember, hazaáruló". 
1841-42-es pápai diákévei során váltott át, saját kezdeményezésre, Petrovicsból Petőfire.
Egy szerb író-politikus, Ignyátovics Jakab 1848 elején egy vendéglőben megismerkedvén a költővel, így emlékszik a találkozóra: "Lisznyai [Kálmán] a bemutatáskor fölemlíté azt is, hogy a Petőfi tulajdonképpeni neve Petrovics. Petőfi kezet szorított velem, s a mint észrevettem, nem volt éppen inyére szerb nevének fölemlítése..." (Vasárnapi Újság, 1880). 
Selmecen a magyar történelmet tanító szlovák tanára tótként próbálja az ifjút irányítgatni, nemzeti érzéseit pallérozni, Petőfi azonban inkább hátat fordít az addig kedvelt történelemnek, de ragaszkodik magyarságához.
Vallást vált, nehogy annak alapján is tótnak nézzék őt.
Szlovák? Orosz? Szerb? Magyar? – Csak úgy röpködnek körülötte az etnikumra utaló megkülönböztető jelzők, ám költészete ízig-vérig magyar. Mondhatni ő teremti - forradalmasító merészséggel és szemlélettel - a modern magyar költői nyelvet. 
Élete szinte a kezdetektől merő konfliktus. Gyakran vált iskolákat, azokból időnként megszökik és beáll vándorszínésznek, de a katonasággal is erősen kacérkodik.
Fiatal, induló költőként végigcsavarogja az országot. Nem is kell az életrajz apróbb mozzanatait számba vennünk, elég ha egybegyűjtjük a Petőfi-összes versei alatti keltezések helyét s mindjárt összeáll egy gazdag időrendi útvonal, egy „Petőfi-geográfia”, közel 80 állomással; és ezekhez jönnének még azok a helységek, ahol egyáltalán nem írt verset, csak megpihent, evett-ivott, esetleg néhány szót váltott a helybéliekkel vagy éppen csak emelte kalapját... 
(Íme a Petőfi-versek születési helyei: Aszód, Grác, Duna-Vecse, Komárom, Hortobágy, Kecskemét, Gödöllő, Debrecen, Diószeg, Eger, Lacháza, Kunszentmiklós, Buda, Eperjes, Kismárk, Igló, Losonc, Félegyháza, Érmihályfalva, Hatvan, Dömsöd, Endrőd, Berence, Cseke, Koltó, Cinkota, Duna-Földvár, Borjád, Berkesz, Körösladány, Beje, Beregszász, Dés, Kolozsvár, Diósgyőr, Selmec, Rákos, Ostfi-Asszonyfa, Sopron, Pozsony, Marburg, Pápa, Vadas, Mezőberény, Veszprém, Székesfehérvár, Puszta-Palota, Székelyhíd, Tokaj, Pest, Vár-Gede, Szalkszentmárton, Pécel, Szatmár, Nagykároly, Nagybánya, Nagyvárad, Szalonta, Mezőtúr, Szerencs, Széphalom, Munkács, Nagypeleske, Majtény, Vác, Nagykörös, Zugliget, Medgyes, Marosvásárhely, Bethlen, Karánsebes, Bánffyhunyad, Szászsebes, Vajdahunyad...)
Szüleivel is összerúgja a patkót. 
Nagy megrázkódtatást jelent számára apja elszegényedése: egyik pillanatról a másikra kérdéses lesz addigi diákegzisztenciája, megszokott anyagi gondtalansága.
Javíthatatlan nonkonformista, egyik költői szerelemből a másikba esik, bizonyítottan megjátssza a bohém, mulatozó ifjoncot, nyitott az európai kultúrára, nyelvekre, eszmékre. 
Frappáns jellemzést ad róla a már említett Ignyátovics Jakab: csak egyszer látta ugyan a költőt, de akkor alaposan „lefotografálta". Íme: „A mi a politikát illeti, minden mondása forradalmi, szerfölött támadó és annyira szabad vala, minőt egy rendes viszonyok közt levő államban képzelni sem lehet...Azt látszék hinni, hogy amit csak mondott, mindaz a lehető legjobban van mondva. Beszédébe némi arroganczia vegyült... Úgy tetszik, hogy meggyőződése, melyet föltétlenül legjobbnak hitt, nem igen idegenkedett a másokon való zsarnokoskodástól." (Vasárnapi Újság, 1880).
A népnyelvbe oltott újszerű költői nyelvezetén sűrűn veri el a port a hivatalos kritika, költőietlennek nevezve a póri vulgaritást (amit viszont ma teljesen természetesnek tartunk, szemben a korabeli modoros "emelkedettséggel"). 
Királyellenes, a királyok felakasztására buzdító versének megjelenése visszhangos közbotrány: még olyanok is megorrolnak rá emiatt, akik eddig a pártját fogták. 
Megtagadja a katonatiszti külsőségeket - különösen a nyakravaló viselését, s ezen még a hadügyminiszterrel is nyilvánosan összeszólalkozik: „Megfontoltam a' dolgot, mellyért tegnap magához hivatott ön, 's annak következtében jelentem, hogy kapitányi egyenruhámat levetettem, miután azt nyakravaló nélkül egyáltaljában nem lehet viselni, 's miután a' nyakravaló-nemhordás végett több leczkéztetést, vagy pláne kényszerítést nincs kedvem tűrni. Én tettem már annyi szolgálatot a' hazának, hogy nekem meg lehetne azt engedni, hogy a' hazát nyakravaló nélkül védhessem; ha önöknek máskép tetszik, ám legyen meg az önök akarata. Egyébiránt: önök letéphették rólam az egyenruhát, de nem téphetik ki kezemből a kardot.... teljesíteni fogom hazafiui kötelességemet, egyszerű polgári öltözetben mint közkatona." 
Nyílt levélváltásban vitázik Vörösmartyval, akit keményen elmarasztal, amiért a honvédő hadsereg felállítása ügyében nem úgy szavazott az országgyűlésben, ahogy azt Petőfi elvárta volna. (Vitájuk kínos, utólag ítélve bátran elmaradhatott volna, de hát ez volt megírva Petőfi sorscéduláján.)
Talán nem is kell több annak jelzéseként: nem csak verseivel, halhatatlan szellemével írta a szívünkbe nevét Petőfi, hanem életének kifogyhatatlan, nagy talányaival is. 

Kinek a fia?

A születése körüli bizonytalanságokról pedig még nem is tettünk említést! 
Az már-már közhelyszámba megy, hogy ma sem tudni pontosan, mikor és hol is született a költő, számos kisajátítási próbálkozást indítva el a különböző, szóba jöhető helységek között. A pereskedést „az tette lehetővé, hogy a költő felnőttkorában többször is a kiskunföld szülöttének mondta magát, két ízben pedig közelebbről Félegyházában jelölte meg születése helyét. Tény viszont, hogy nemcsak az idézett egyházi anyakönyvben, hanem iskolai és katonai irataiban is Kiskőrös szerepel, sőt a pápai kollégium anyakönyvébe születési helyül Petőfi saját kezűleg írta be „Kis Kőrös-t. Okkal vitatható a január 1-jei időpont is. Részben azért, mert akkoriban általában a keresztelési dátumot tekintették születési napnak, de azért is, mert az anyakönyvben feltüntetett egyik-másik keresztszülő nem kiskőrösi volt, vagyis idő kellett ahhoz, hogy a keresztelés helyére utazzon. Márpedig január 1-jei vagy szilveszteréjszakai születés esetén utazásra aligha lehetett volna módjuk. Mérlegelve minden, itt hosszan nem sorolható körülményt, jelenlegi ismereteink alapján a kiskőrösi születés általában elfogadott, de nem lehet kizárni a szabadszállási vagy félegyházi születést sem, kivált ha a költő nem január 1-jén, hanem előtte legalább egy vagy két nappal látta meg a napvilágot." (Fekete Sándor: Így élt Petőfi Sándor)
De ha csak ennyi lenne!... 
1997-ben egy kétegyházi református lelkész azt állította, hogy Petőfi apja tulajdonképpen nem más, mint Széchenyi István: S hogy e hajmeresztő állítás nem egészen légből kapott, bizonyság rá a nagy magyar egy 1851-ben Döblinből kelt levele titkárához: "Áll Buda, él magyar még - ezt nem lehet többé mondani, és az összes látnok, akik az utóbbi időben támadtak, mint pl. Petőfi - aki a fiam, akinek az anyját, mint annyi mást, hagytam megdögleni... - a Felhőkben pontosan megrajzolt..." Nyilván, megdönthetetlen életrajzi adatok teszik lehetetlenné s cáfolják a Hrúz Mária félrelépésének valószínűségét. 
De hírbe hozták utóbb már az öreg Petrovicsot is, aki állítólag suba alatt egy törvénytelen testvért is nemzett a Petőfi fiúknak, sőt komoly irodalmi nyoma maradt annak a híresztelésnek is, miszerint Szendrey Júliával való jegyessége idején, Teleki gróf koltói birtokán a költő szerelmi kalandba keveredett egy Plia Anikó nevezetű csodaszép cigánylánnyal, akit állítólag megejtett a költő hírneve, ifjúi rajongása és zsenije. A feltételezett kaland hamar véget ért, viszont szájról szájra terjedt a híre, s olyan írók vették tollukra, mint Jókai Mór, később Móra Ferenc vagy az erdélyi Kibédi Sándor - az első kettő verset szentelt a témának, Kibédi egyenesen drámát írt a szokatlan szerelmi háromszögről.

Egy gondolat bánt engemet...

Mindezek után csöppet se meglepő, ha a költő halála körül is rettentő zűrzavarosak máig a vélekedések. Pedig az idén, július 31-én Petőfi Sándor segesvári eltűnésének (halálának?) 165. évfordulójára emlékezünk. 
Bárhogyan és bárhol is ért véget az élete, egy dologban egyetérthetünk:  fiziológiailag költőnk, így vagy úgy, itt vagy ott, ekkor vagy akkor, de azóta mindenképpen és végleg elszámolt az élettel. Éppen csak még mindig nem lehet bizonyosat tudni: mikor, hol, miképpen történt mindaz, ami biztosan és visszavonhatatlanul megtörtént.
A költő halála legalább annyi ellentmondásos és szokatlan információval terhes, mint kurta élete.
Kezdetben minden egyszerű volt, hiszen milyen szépen megírta - valósággal „megrendelte" – a saját halálát:

„Egy gondolat bánt engemet,
Ágyban, párnák közt halni meg...

...Ne ily halált adj, istenem...

... Ott essem el én 
A harc mezején,
Ott folyjon ez ifjúi vér ki szivembül
S ha ajkam... végszava zendül
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyúdörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak...
S ott hagyjanak engemet összetiporva."
(Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet)

A segesvári csata után költőnknek nyoma veszett. 
1849. augusztus 7-én, a kolozsvári Szabadságban az alábbi sorok voltak olvashatók: „Öreg altábornagyunk [Bem] igen megbízott alig két zászlóaljnyi ujonczaiban, kikkel Segesváron kivül támadást intézett a majd 16 ezer főből álló muszkák ellen. Aránytalanul csekély és gyakorlatlan seregünk huzamos ideig elegendő elszántsággal küzdé a csatát, de alkony felé uj erő érkezvén az ellentáborhoz, ez az ütközetnek eldöntő fordulatot adott. Hős vezérünk maga is szinte áldozata lőn túlmerész vállalatának, mig  koszorús népköltőnk, a  tűzlelkű P. S. hir szerint elveszett."
Minrt később kiderült, mégsem volt olyan egyszerű a dolog, ahogy azt a költő megénekelte! 
Egymást érték a feltételezések, a kutatások, a várakozások. Megannyi teória, mendemonda: meghalt, eltűnt, elhurcolták, közben itt is felbukkant, ott is látták... Találkoztak vele, hírét hallották, távoli sírját látták... És úgy tűnt, ennek a lelkesen burjánzó meseáradatnak nem akar vége szakadni. 
Az idő teltével, valahogy a fehéregyházi eleste és névtelen tömegsírba temetése maradt végül a leghihetőbb változat, abból lett irodalomtörténeti adat, tananyag, rítus, ünnepelni s büszkélkedni való haladó hagyomány. 
Sokáig úgy tudtuk, hogy az utolsó nagy szembesítések és leszámolások a legendával 1956-ban megtörténtek, az akkor megbízott magyar-román vegyes bizottság ténykedése révén, amely egyértelműen Fehéregyházát és az Ispánkutat jelölte meg Petőfi életének origójaként.
Nem így történt.

Expedíció Barguzinba

1989 nyarán Bukarestben élvén, egészen váratlanul és véletlenül hallottam meg valamit holmi szibériai Petőfi-expedícióról. Akkoriban egészen más gondok kötötték le mifelénk az embert: úgy tűnt, mintha a romániai dogmatizmusnak sosem akarna vége szakadni. Külföldről gyakorlatilag szinte nem is érkeztek lapok, a külföldi rádióadókat is nagy nehézségek árán és kellő diszkrécióval lehetett fogni. A Barguzint emlegető kósza rádióhírek a maguk idejében valahogy elúsztak a fülem mellett, annál kíváncsibban figyeltem a Nagy Imre és az 56-osok újratemetésére, majd Kádár János végjátékára és halálára, a magyarországi rendszerváltás bársonyos eseményeire. 
A hír, hogy egy elszánt kutató csapat, valahol Szibériában megtalálta Petőfi csontjait, valahogy abszurd és illetlen gyerekességnek tűnt az körülöttünk lévő világ éppen zajló átrajzolódásához képest. Arra gondoltam, micsoda eszement ötlet vezérli a hipotézissel előállókat... Akkor még viszonylag keveset ismertem a Petőfi-legendakör intimebb részleteiből, és több mint egy évnek kellett eltelnie, hogy - a közbejött rendszerváltás eredményeként mindenfelé és minden irányból megnyíló információs csatornák révén - megértsem, miről is volt szó tulajdonképpen Barguzinban.
Nevezetesen azt, hogy a Petőfi Szibériába, fogolyként való esetleges elhurcolását korántsem a '89-es expedíciósok találták ki: a 19. század közepétől egész „tudományos-fantasztikus" irodalma van a költő további életének, amelyből nem kisebb írói nagyságok, mint Jókai Mór, Reviczky Gyula feltételezései sem hiányoznak. A kérdéssel foglalkozók időről időre összegezték a napvilágra került hipotéziseket, újabb tanúvallomásokat és híreszteléseket (az egyik első szintézis éppen a Jókaié: A Petőfi-megjelenések rejtélyének megoldása). Tanulságos ilyen szempontból a Kolozsvárt kiadott Petőfi-múzeum c. folyóirat Petőfi eltűnésének irodalma című hosszas közleménye (jegyzi a lapot főszerkesztő Ferenczi Zoltán irodalomtörténész, 1910-ben könyvben is kiadja), utóbb pedig a Petőfi feltételezett holttestét azonosító antropológus, dr. Kiszely István állított össze vaskos kompendiumot (Mégis Petőfi?), azzal a szándékkal, hogy tudása szerint rendet rakjon a szibériai Petőfi-legenda körül. A huszadik század végére ugyanis annyira felgyűltek a vádaskodások, a vitázó felek annyira összekuszálták a tényeket, feltételezéseket, a leleteket és a hamisításokat, hogy ember legyen a talpán, aki e kusza szövevényben föltalálja magát. Sajnos, az adatolás megáll az 1992-es évnél, az események azonban tovább ágaznak-bogaznak.
Örvendetes módon, 2014 elején megjelent Borzák Tibor P. S. - Titkok a barguzini csontváz körül című szintézise, amelyet méltán tartanak egyes recenzensei valóságos újságírói-tudományos kriminek. A könyv hitelét nagyban emeli, hogy szerzője egyike azoknak a vállalkozó szellemű embereknek, akik 1989-ben a barguzini kutatóútra vállalkoztak. Az akkor fiatal kecskeméti újságírót saját lapja, a Petőfi Népe delegálta (pénzügyileg is!) az expedícióba, hogy első kézből tudósítson az eseményekről. 1991 januárjában készségesen válaszolt érdeklődő levelemre, majd személyesen is találkoztunk. Úgy láttam, nem a vakon hívők közé tartozik, hanem reális kérdésekre keresi az ésszerű, bizonyított választ. 
Nem rajta múlott, hogy a szibériai csontváz azonosításának bonyodalmas ügye később sajnálatosan (és mélységesen tudománytalan körülmények között!) elakadt az időben – a Magyar Tudományos Akadémia és a budapesti városvezetés azóta sem járult hozzá a Petőfi-hozzátartozók kihantolásához, kontrollminta vétele céljából, így a mindent eldöntő, pró vagy kontra DNS-vizsgálat ma is a levegőben lóg. 
Borzák Tibor azóta sem ült ölbetett kézzel: 2008-ba nekiállt felkutatni a Petrovicsok és a Hrúzok családfáját, felmenőket és leszármazottakat egyaránt, majd júliusban a sajtóanyagok hatására s a helyi múzeum szervezésében Kecskeméten találkoztak Petőfi Sándor oldalági rokonai, szülei családjainak a leszármazottjai. Listájára több mint 50 személy került fel, olyan nevek, mint pl. Andrásfalvy Bertalan, akadémikus, néprajzkutató, az Antall-kormány kulturális minisztere vagy Hankiss Elemér neves szociológus.
Közben folyamatosan dolgozott könyve kéziratán. Nem csupán saját maga, de az olvasók felé is kötelességet teljesített ezzel, elvégre hiteles tanúja volt - a kevesek közül, akik még élnek - a barguzini történetnek, amelyről valamikor azt hitték, hogy átírja majd a magyar irodalomtörténetet, később meg már csak azért folyt a küzdelem, hogy ne tekintélyelvek súlya, hanem tudományos próbák mondhassák ki az igazságot.

A Borzák-könyv „titkai”

Ásatás a barguzini temetőben. Fotó Borzák Tibor (1989)
Aki meg kíván ismerkedni a bonyolult Petőfi-legendáriummal és annak irodalmával, az ebből a könyvből megteheti. A szerző, amikor tárgyában tájékozódni kezdett, bevallottan maga sem volt Petőfi-szakértő, de az évek során beleásta magát a kérdés több oldalú vizsgálatába. Nem tagad meg semmit abból, amivel 1989 táján útnak indult Barguzin felé: se szándékot, se hitet, se meggyőződést. Ma is érvényesnek tartja és átveszi könyvében azt a riportját, amelyben elsőként számolt be a magyar sajtóban azokról a napokról, amikor a barguzini kis temetőben - az addigi emlékek és információk alapján - kiásták és azonosították a nevezetessé vált 7-es számú sír lakóját. Neves magyar és amerikai szakemberek mondták ki rá, hogy a maradványok antropológiai jegyei alapján nagy valószínűséggel Petőfi Sándor csontvázából származnak. A riportból megismerjük azt a közeget is, amelyben feltehetően az elhurcolt/száműzött költő élni s végül tüdővészben meghalni kényszerült. Fogalmat alkothatunk az expedíció munkájáról, a csapatbeli emberek hozzájárulásáról, az otthoniak reagálásáról a szenzációs felfedezés hírére…
Mindaz, ami pár napon át olyan szépen indult és oly természetesen kibontakozott, az expedíció hazatérése után, s még inkább a következő években-évtizedekben, egycsapásra megromlott, eredeti szándékaiból kifordult, átpolitizálódott, a szekértábor-harcok eszközévé vált. (És sajnos, válik ma is!)
Az akadémia (MTA), bár közvetlenül nem vett részt az akcióban, szinte látatlanban is rásütötte a leletre, hogy érdektelen női maradványokról van szó, fölösleges foglalkozni az üggyel. A bizonyítás helyett, mindenféle kegyeleti és egyéb kifogásokra hivatkozva, gyakorlatilag meggátolta a tudományos azonosítás próbájának bármilyen lehetőségét. Tetemes részt tesz ki a könyvben az a szememben macska-egér harcnak tűnő „húzd meg, ereszd meg”, amivel az expedíciósok (Morvai Ferenc vállalkozó, dr. Kiszely István antropológus) szembeszegültek a különféle hivatalos elhallgattatási kísérletekkel.
Külön fejezet tárgyalja annak a dokumentált lehetőségét - amit eleinte a hivatalos álláspont határozottan elutasított -, hogy az 1848-49-es szabadságharc után magyar hadifoglyok eljuthattak-e egyáltalán az orosz birodalomba, pontosabban Szibériába. A részletesen ismertetett tény- és vitaanyag tekintetében Borzák Tibor nem osztja ki az igazságot, s ugyanígy közelíti meg az azt követő, a barguzini csontváznak az eltűnt költővel való több mint beszédes egyezéseit, közös jegyeit, az azonosság valószínűségének esélyeit is (Barguzini egybeesések)
Csontok a 7. sz. sírból. Fotó Borzák Tibor
Érdekes adalékként a könyvből megtudhatjuk, hogy a kétezres évek elején, amikor a fehéregyházi csatamező körül az erdélyi autópálya, Küküllő gátja és a közeli gázmező rendezésének napirendre került, fennállt annak a veszélye, hogy a költő eltűnésének még ellenőrizhető területe kutathatatlanná válik. Ekkor olyan földradaros vizsgálatot kezdeményezett a magyar honvédelmi tárca, mely beazonosíthatná a magányos sírokat, s meg is kapta a szükséges engedélyeket a román féltől. Sajnálatos, hogy Budapest végül visszalépett, a honvédelem más tárcára hárította az elvégzetlen „feladatot”, amelyhez most fura módon egy egyetemista keres több száz milliót ígérő szponzort, hogy végre, felásassák az inkriminált területet. Borzák összefoglalója szerint „A barguzini ásatások kétségtelen eredményei közé sorolható, hogy felhívta a figyelmet arra: a segesvári teória a magyar történelem tiltott zónái közé tartozik, s bizonyos tabukkal a XXI. századi hazai történetírás sem képes leszámolni… Az igazán hiteles megoldás az lett volna, ha 1989. július 17-e (a költő maradványainak megtalálása Barguzinban) után a magyar történettudomány nem halottként, hanem eltűntként kezelte volna Petőfi Sándort mindaddig, amíg a végleges azonosítás le nem zajlott, illetve valamely állítás egyértelmű bizonyítást nem nyert. Az 1849. július 31-i halálozási dátum után nem pontnak, hanem kérdőjelnek kellett volna lennie. Illyés Gyula sejthetett valamit a Petőfiről írott monográfiája idején, 1962-ben, ezért árnyaltan fogalmazott: „A fehéregyházi kaptató forrásánál meghalt valaki. De a költő holtteste sosem került elő." Néhány éve a lexikonokban is ott van már a kérdőjel, például a mértékadó Encyclopedia Britannica 2004-es kiadásában, ahol a Petőfi Sándorról írott szócikk élén az elhalálozás dátumaként és helyeként ezt írják: „Petőfi valószínűleg Szibériában halt meg 1856-ban". 
Pedig az igazi „krimi” még csak most kezdődik: a szerző egyrészt bemutatja a barguzini elmélet fenntartóinak hatósági kicselezését és lehetetlenné tételét, ugyanakkor bemutatja a létező orosz források bizonyító erejű tényeit egy Európából elhurcolt, forradalmi nézetű, költészettel foglalkozó, Petrovics névre hallgató személlyel kapcsolatban, akiről nem csupán legendákat és történeteket őriznek olyan emberek, akiknek semmilyen magyar irodalmi „beavatottságuk” nincsen, de ismeretesek és élnek ott olyan emberek is, akik e titokzatos személy leszármazottjainak tudják és tartják magukat! (Lásd a Petőfi Sándor orosz ükunokái c. fejezetet.)
Az sem lehet véletlen, hogy a magyar hadifogoly emlékirodalom egészén következetesen végigvonul - a nyilvánvaló túlzásokon és fabulációkon túlmenően is! - a szibériai száműzés motívuma.
Külön fejezetek foglalkoznak a kiásott barguzini csontváz vizsgálata körüli kálváriával, az azonosító DNS-minták megszerzéséhez szükséges engedélyezési hercehurcával, többszöri eredménytelen nekifutással. Betekintést nyerhetünk a Petrovicsok és a Hrúzok leszármazottjainak népes társadalmába és eltérő helyzetmegítélésébe, s a szerző nem hagyja tisztázatlanul a legmeredekebbnek tűnő, korábban már említett Petőfi-legendákat sem. 
Fény derül arra, hogy a Petőfi-relikviák megőrzése körül sincs sokminden rendjén némely múzeum háza táján, megismerkedhetünk a feltételezett, 1849 utáni Petőfinek tulajdonított irodalmi alkotásokkal, azok szöveg- és alkotáslélektani elemzésével. Gazdag kronológia, eseménynaptár és névmutató zárja a nem mindennapi vállalkozást, amely itt-ott talán a túlbeszéltség jeleit mutatja, de egészében az oknyomozó újságírás egyik példamutató, objektivitásra ösztönző darabja. Nem csak a Petőfi-kérdés tisztázása nyert nagyot általa, hanem a meglehetősen elhanyagolt műfaj becsülete is!

Szubjektív széljegyzetek helyett

Barguzin. Borzák Tibor grafikája
Mivel 1990 óta magam is fokozott személyes érdeklődéssel követtem mind a barguzini expedíció, mind a Petőfi élete és halála körülményei fölötti szellemi csatározásokat, bőséges tény- és könyvészeti anyagot gyűjtvén össze e kérdéskörben, 2008-2009-ben megpróbálkoztam papírra vetni, Barguzin köré csoportosítva a költő legendáriumának kusza szövevényét. Úgy véltem, hogy egy olyan ellentmondásos, minden lehetséges kalandot és extrém megnyilvánulást bevállaló sors, amilyen a Petőfié volt, minden további nélkül megbírja azt a sok fantázia szülte fordulatot is, amit manapság előszeretettel neveznek egyesek  szentségtörésnek, illúzió rombolásnak, deheroizásásnak, szellemi aknamunkának... Sosem értettem egyet azokkal, akik politikai nézeteikhez igazították a valóság értelmezését, s valahányszor rájöttem a turpisságra, megkeseredett a szájam íze és kiábrándultam mindenből. Az időutazásomat Petőfi életközegében magam terveztem-szerveztem, saját kedvemre, szponzorok, befolyásoló társak nélkül. 
Mint amikor valaki sárkányrepülésbe kezd és a felhajtó, jó légáramlatokat lovagolja meg, úgy ültem én is a Petőfi rejtélyes eltűnte okán kirobbant legutóbbi  felbolydulás hullámára, s érzelmileg lehetőleg el nem kötelezve, minden részletre alaposan odafigyelve, a legkülönbözőbb véleményeket tanulmányozva és mérlegelve, mindvégig fölötte maradjak az alant zajló csetepaténak. 
A kilencvenes évek elején a Romániai Magyar Szó olvasóit próbáltam objektíven tájékoztatni a barguzini száműzetés hipotéziséről, de az erről szóló közlések heves ellenreakciókat, támadásokat váltottak ki. Oltottam volna ugyan a tüzet, de inkább csak magamat nyugtattam e sorokkal: „Ha sok emberben támaszt is némi aggályt a kérdés felvetése, a tények, az érvek és ellenérvek ismerete immár az általános műveltség része. Sajnos; a romániai magyar olvasó csak késve, már-már az utolsók között ismerkedhetett meg a Petőfi-kutatások eme új fejezetével, de joga van hozzá, hogy tájékozódjék benne, ellentétben egy korábbi politikával, amikor mások szabták meg, miről lehet és miről nem szabad írni az olvasóközönségnek.”
A lecke arra figyelmeztetett, hogy nem árt óvatosabbnak és talán még pártatlanabbnak lenni kegyeleti kérdésekben. Mert ha csak egyszer is beleavatkozom a küzdelembe, egyik vagy a másik oldal javára, engem is beszippant a felkavart szenvedélyek örvénye. Így aztán sok évvel később, immár minden szerkesztőségi felelősségtől mentesen, kíváncsi különutasként, kényelmes bársonyszékől éltem meg a személyes mérlegelést: valósak-e, hitelt érdemelnek-e a szibériai Petőfi nyomok, vagy hagymázas, elburjánzó legendaépítés áldozatai vagyunk mindahányan, akik - kellő bizonyítékok mellett - hitelt adnánk egy ilyen lehetőségnek. Arra kerestem a választ, hogy mely személyiségi jegyek és környezeti kényszerek vezethetnek bárkit oda, hogy egy költőt, aki igéivel a leghaladóbb emberi kiállást hirdeti, végül is meghasonlottá váljék és hangoztatott meggyőződése ellen cselekedjék; mi több, tűrje és elviselje a rá kiszabott kompromisszumot.
Ezidőben levelet írttam az obnyinszki gazdasági elemző intézet igazgatójának, Pjotr Orehovszkij professzornak, aki 2005-ben járt Barguzin térségében és fotóriportot készített a vidékről. A fotók felhasználására kértem tőle engedélyt, s meglepően gyorsan – pár óra leforgása alatt válaszolt: „Sándor versei (nálunk így ismerik Petőfi Sándort) számomra, valamint számos orosz ember számára ismeretesek, sokat lefordítottak belőlük, még a szovjet rendszer idejében... A költő Szibériában halt meg. Nem tudhatom, kinek és miért volt érdeke őt Erdélyben eltemetni. Ez a kérdés különben az osztrák-magyar történészek dolga. Hogy miképpen jutott a költő a bajkáli térségbe - Kelet-Szibériába -, az egy külön kérdés. Ez a térség abban az időben számos orosz szabadgondolkodású embernek volt számüzetési helye, börtöne. Érthetetlen, miért adták át őt az orosz impériumnak, s az is, mivel sértette meg a költő a cári törvényeket...” E rövid idézet is jelzi, hogy Oroszországban ezt a kérdést a lehető legnagyobb nyitottsággal kezelik.
Amilyen örömet okozott írás közben hosszas szellemi vívódásom, annyira lehűtött később kritikus énem; a szöveg néhányszori újraolvasása után rájöttem, hogy „magánvállalkozásom” nem alkalmas világot gyújtani a sötétségben. Borzák Tibor kiérlelt, tényleges tanúságára volt szükség ahhoz, hogy a kérdés visszanyerje méltó helyét Petőfi Sándor élete és halála legendáriumában.
Mert ahhoz, hogy bármelyik elmélet tudományos igazsággá váljék, mind a segesvári halál tényét, mind a szibériai hipotézist megdönthetetlen bizonyítékok kell hogy alátámasszák.  Ezek hiányában minden csak sejtés, feltételezés, kérdőjel, spekulációra alkalmas homály...
Az idő, mely mostanig, így vagy úgy, mindenre talált valamilyen megoldást, ezúttal is biztosan kivájja majd a saját medrét. Ezért, a költő eltűnésének napján emlékezzünk róla, költészetéről, akár csak eddig, nyitva hagyva annak a lehetőségét, hogy amiként élete annyi mozzanatára érvényes változatokat volt képes megírni, ne lepődjünk meg, ha esetleges távolra szakadására is látnoki versbe szublimált utalást találunk. 
S akárcsak Borzák Tibor könyvét, zárja le ezt a gondolatfüzért is Petőfi Sándor 1847-ben írt Szent sír című verse:

Messze, messze, messze,
Honnan a madár jő
Tavasz kezdetével,
Messze, messze, messze,
Hova a madár megy
Hűvös, ködös ősszel.

Messze tengerparton
Áll a szent sír, a zöld
Tenger sárga partján;
Vadbokor fölötte,
Rá sötét fátyolként
Árnyékot boritván.

E vadbokron kívül
Nem gyászolja senki
A dicső halottat,
Ki a zajos élet
Lejártával itt most
Század óta hallgat.

Végső volt honában,
Ki a szabadságért
Hősi kardot ránta,
Hogy lett volna híve
A sors, ha hazája
Sem volt hű iránta?

Számüzé magát, hogy
Gyáva nemzetét ne
Lássa; mert ha látná:
Megátkozná, míg a
Messzeségből néma
Fájdalommal néz rá.

Itten nézte a hős
A szülőföldéről
Ballagó felhőket,
Melyeken az estfény,
(Vagy talán honának
Szégyenpírja?) égett.

Itten űlt a parton,
S hallgatá a csendes
Tenger mormogását,
S gondolá, hogy hallja
Fölriadt népének
Távoli zugását.

S várta, várta, várta,
Mikor jön már a hír,
Hogy szabad hazája?
S addig várt, addig várt,
Míg a halál jött e
Hír helyett hozzája.

S otthon már nevét is
Alig ismerik; csak
Egy emlékszik rája,
Egyedűl csak egy... a
Költő, a szabadság
Ez örök-lámpája.

Pest, 1847. január

Az összefoglaló tanuzlmányt a maszol.ro Kisebbségben c. mellékletének szántam

2014. július 7., hétfő

Küldetés – pusztulás idején

A mai világnap-divat ránk zúdított özönében jóformán föl sem tűnik június 20-a, pedig ha alaposan megnézzük, immár 14 esztendeje, hogy az ENSZ közgyűlése a menekültügyre fókuszáló világnappá nyilvánította e dátumot. Előtte csak az Afrikai Egységszervezet szentelt 1975-től egy napot az afrikai menekültek egyre növekvő tömegének, ám a jelenlegi statisztikákat tekintve tavaly, 2013-ban már olyan rekordméretű menekülthullám szabadult a világ országaira, amilyen a II. világháború óta nem ismeretes.
A sajtóban közölt adatok szerint 51 millióan menekültek el otthonukból fizikai, anyagi, szellemi, vallási stb. fenyegetettség miatt. Ez mindenképpen iszonyatos mennyiségnek tekinthető, hiszen jóformán Anglia jelenlegi összlakosságával vetekszik!
De vajon emlékszik-e valaki még a kezdetek kezdeteire, amikor a nemzetközi közvélemény először szembesült szervezetten a hazájukat elhagyni kényszerülők égetően sürgető problémájával? Jóformán száz esztendeje, hogy történelmünk porondján a menekültek tömegesen jelen vannak. A kérdést az első világháború tette globálissá, amikor is főként oroszok, örmények, majd olaszok, spanyolok, németek milliói kényszerültek elhagyni korábbi hazájukat, lakhelyüket. S talán ma már azt is alig tudjuk, milyen áron és milyen körülmények között.

De hisz ez csak irodalom!”

A kezdeteket inkább még csak bravúroskodó, elszigetelt, jobbára magánkezdeményezésű humanitárius gesztusok romantikája uralta, amikor is a népmesei „szerencsét próbálni" bizonytalan aktusa Damoklész kardjaként lógott minden menekülni vágyó sors fölött. Mindezekről ma már elsősorban csak a korabeli sajtó hasábjain - ha! - olvashatunk, de az egy napig élő hírlapi információk - hiába, ez a sajtó sorsa! - a közösségi emlékezet elől többnyire elzárva, raktárpolcokon alusszák örök álmukat. Emlékőrzőnek számunkra inkább csak az irodalom valamilyen vállfaja marad, még akkor is, ha az elérhető írott szövegek valóságtartalma olykor erősen megkérdőjelezhető.
Így történhet meg, hogy a törökországi örménység 1915-ös tömeges deportálását, részben elpusztítását, a megmentésükre irányuló nemzetközi próbálkozásokat, az ellentmondó sajtóhíreken túl mi sem „dokumentálja" ma jobban Franz Werfel örökérvényű regényénél (A Musza Dagh negyven napja), amelyre mindig lehetett ugyan legyinteni: "ah, de hisz ez csak irodalom!" ( egy török újság egyenesen így minősítette közvetlenül megjelenése után: „Ez egy örmény mese egy zsidó előadásában!"), de lehetetlen volt félresöpörni. A történelmi tények makacsak: ha elrejtik, elhallgatják őket, valamilyen módon csak visszaszüremkednek az írásbeliségben, a valahol mindig éber írói lelkiismeret felelős silbakolása révén. Az örmények ügyében történetesen a zsidó Franz Werfel volt az, aki a huszadik század harmincas éveiben képtelen volt úgy elmenni a közel száz éve történt népirtás tragédiája mellett, mintha nem történt volna semmi.
Megfigyelhetjük, ahogy a regényben Johannes Lepsius tiszteletes a helyzet ismeretében, jól dokumentáltan ismételten kéri a németországi diplomácia közbelépését a török hatóságoknál, de udvarias kimagyarázkodásnál egyebet alig vált ki vitapartneréből, a külügyminiszteri kabinetet őrző titkos tanácsosból.
„— A Dardanellák, a Kaukázus, Palesztina és Mezopotámia, ezek ma elsősorban nem török, hanem német frontok, Lepsius úr. Ha összeomlanak, egész hadiépítményünk összeomlik. Igazán nem fenyegethetjük a törököket saját öngyilkosságunkkal anélkül, hogy nevetségessé ne válnánk. Bizonyára felesleges rámutatnom arra, hogy milyen óriási jelentőséget tulajdonít őfelsége a császár a mi keleti hatalmunknak. Ön talán nem tudja, hogy a törökök éppenséggel nem adósainknak, hanem ellenkezőleg, hitelezőinknek érzik magukat? Az antant-barát áramlatok még ma is rendkívül erősek a török kormányban. Elárulhatom önnek, hogy a bizottság egyik igen befolyásos csoportja szívesen pártolna át a másik oldalra és kezdene béketárgyalásokat az ellenséges szövetséggel, inkább ma, mint holnap. Akkor aztán könnyen megérhetné, hogyan hunyja majd be mindkét szemét ugyanaz az Anglia és Franciaország, amelyik ma olyan hangosan jajveszékelve háborodik fel az örmény borzalmakon. Ön az igazságról beszélt, Lepsius úr? Az az igazság, hogy ebben a játékban a törökök kezében van a tromf, hogy végtelenül óvatosnak kell lennünk és a lehetőségek határain belül kell maradnunk.”
Mindez hajszálpontosan összecseng a történelem által feljegyzett német külügyminiszteri állásponttal (idézi Flesch István: Örmények, törökök, kurdok. Az 1915-ös örmény katasztrófa és a mai Törökország. Corvina, Budapest, 2013. című könyvében): „Egy szövetségesünk háború alatti megszégyenítése példátlan eset lenne a történelemben. Nekünk egyetlen célunk az, hogy Törökországot a mi oldalunkon tartsuk a háború végéig, és közömbös, hogy ebbe belepusztulnak-e örmények vagy sem." (
Sajnálatos, hogy az ún. "magyar érdekek" hosszú távon is épp ehhez a szövetségesnek vélt szemlélethez igazodtak!) Ugyanakkor mindvégig emlékezetes marad Werfel könyvéből az a párbeszéd, amit a török Enver pasa és az örmények ügyében közbejáró Johannes Lepsius német tiszteletes az úgynevezett „belső ellenségek" kezeléséről folytat.
- Most én teszek fel önnek egy kérdést, Lepsius úr. Németországnak szerencsére nincs belső ellensége, vagy csak nagyon kevés. De tételezzünk fel olyan körülményeket, hogy vannak, mondjuk elzászi franciák, lengyelek, szociáldemokraták, zsidók, mégpedig sokkal többen, mint a valóságban. Vajon nem helyeselne ön, Lepsius úr, ebben az esetben minden eszközt, hogy megszabadítsa súlyos küzdelmet vívó, ellenséges világ által ostromolt nemzetét a belső ellenségtől? Akkor is olyan embertelenségnek találná, ha a háború kimenetelét veszélyeztető néprétegeket egyszerűen felpakolnák, és távoli, lakatlan vidékre száműznék?
Johannes Lepsiusnak mind a két kezével meg kellet kapaszkodnia, nehogy felugorjék, és hadonászni kezdjen:
- Ha népem vezetői - kiáltja nagyon hangosan - igazságtalanul, törvénytelenül, embertelenül (keresztényietlenül, volt már a nyelvén) bánnának más fajú vagy más gondolkodású honfitársaikkal, abban a pillanatban megtagadnám Németországot, és Amerikába költöznék!
Enver pasa hosszan felpillant:
- Szomorú dolog lenne Németországra nézve, ha mások is úgy gondolkoznak, mint ön. Annak a jele, hogy azon népéből hiányzik az erő, hogy kíméletlenül keresztülvigye nemzeti akaratát.”
Mi pedig jól tudjuk, hiszen szüleink közelebbről is átélhették, hogy e könyvbéli vita után alig két évtizeddel Németország náci elitje csalhatatlan érzékkel csakazért is „megtalálta" a mindenért hibáztatható és felelősségre vonható belső ellenségét, amellyel szemben hazafias kötelességének érezte kíméletlenül elbánni. A török példa tehát jó táptalajra talált, s történelmi tény, hogy minden reményt túlszárnyalva – „kivirágzott".

Küldetések?

Johannes Lepsius tiszteletes, a regény tanúsága szerint, a végsőkig elmenve próbálta teljesíteni önmagára szabott misszióját. Ilyenkor mondják azt, hogy „minden követ megmozgatott" az üldözött és fenyegetett örménység megmentése érdekében. Nem őrajta, nem is a meggyőző erején múlott, hogy kiderüljön: mindvégig illúziót kergetett, mert akik ténylegesen tehettek volna az ügy érdekében, azok vagy idő előtt megtorpantak, vagy tehetetlenségüket próbálták meg óvatosan kimagyarázni. Az a kevés ember, akiket emberiességből bármilyen kis tettre – de tettre! - buzdított a tiszteletes elszántsága, tulajdonképpen nagyon jól tudta, hogy cselekvésével a lehetetlent ostromolja, hiszen a világot sokkal jobban foglalkoztatja a süketet és vakot játszó többség „megmentése", mint egy hamis, bűnbakk-kereső, kirekesztő értékrenddel való tettleges szembefordulás. A végső, a valóban világmegváltó áldozattól rendre visszatorpantak...
1938-ban, két évtizeddel az örmények félig-meddig elhallgatott tragédiája után az emberiesség globális ügyét újabb merész kihívás tűzi napirendre: az Amerikai Egyesült Államok akkori elnöke, Franklin Delano Roosevelt kezdeményezésére a Genfi-tó partján, egy kellemes franciaországi üdülőhelyen, Evian-les-Bains-ben - a már akkor világhíres eviani gyógyvizek festői hazájában - a rendre fasizálódó, újabb világháború rémével viaskodó Európa viszonylag csöndes kebelén, a meglehetősen bizonytalankodó, ólomlábú Népszövetség tőszomszédságában 32 ország hivatalos küldöttsége ül le napokon át tárgyalni a mind fenyegetőbbé váló nemzetközi menekültügyről.
Időben közvetlenül az Anschluss után vagyunk, amikor a Harmadik német birodalomban pánikszerűen fölerősödik az egzisztenciájukban fenyegetett politikai, faji, nemi stb. kisebbségek - ellenzékiek, zsidók - menekülési vágya, de már tömegesen vándorolnak ki a Szovjetunióból, illetve a polgárháborús Spanyolországból is. Mindenütt javában érződik, hogy a világ vészesen megbolydult, sok helyen erősen kérdéses az emberhez méltó élet biztonsága - a menekültügy globalizálódása ott van a levegőben, és több-kevesebb mértékben, gyülekező viharfelhőként lebeg a világ feje fölött.
Az eviani konferencián a dicséretes nagy számú jelenlévő mellett - elsősorban Dél-Amerika és Nyugat-Európa országai képviseltették magukat - sajnálatosan számon tartanak nagy hiányzókat is, mint a Szovjetuniót, Németországot, Olaszországot, Portugáliát, Japánt. A terítékre vitt, megoldásra váró probléma amennyire égetően sürgető, annyira ingoványos is. A tanácskozás pedig ahelyett, hogy azonnal a lényegre térne, mindenek előtt azzal kénytelen szembenézni, hogy egyáltalán, ki is számítson menekültnek és ki milyen okmányokat biztosítson a számukra, hogy ténylegesen biztonságba kerülhessenek? Ehhez egymástól jócskán eltérő törvényi szabályozásokat, szokásrendet, hagyományokat, gyakorlatot, értelmezést, gazdasági lehetőségeket stb. kell előbb ismertetni, egymásnak szögezni, majd összecsiszolni viszonylag rövid idő alatt, miközben a küldöttségek inkább csak általános, szűkkörű felhatalmazásokkal érkeztek Evianba. Jelen voltak még, de csak a meghallgatottakkal való tanácskozás erejéig, a menekültekkel foglalkozó vagy azokat képviselő mindenféle szervezetek, akiket végül egy albizottság hallgatott meg, minden kötelezettség nélkül. A konferencia fennmaradt dokumentumaiból az derül ki, hogy mind a szervezők, mind a résztvevők igyekeztek úgy tenni, mintha az időszerű menekültügyi helyzet általánosan bárkire vonatkozna, miközben igen jól tudták - a napi politikai fejlemények és széljárások egyértelműen erre engedtek következtetni -, hogy a menekültek nagy többségét a Németországban mind kíméletlenebbül és intézményesen üldözött, gazdasági-szociális pozícióiból kiforgatott zsidóság teszi ki. Ezzel magyarázható az is, hogy a megfigyelők többé-kevésbé a különféle zsidó és cionista szervezetekből álltak. És igaz, hogy Kelet-Európa hivatalosan nem képviseltette magát, de a megfigyelők között azért nagy számban voltak jelen keletről érkezett megfigyelők, újságírók.
A magyarországi zsidó hitközség nevében Eppler Sándor volt jelen Evianban, Sós Endre újságíró egyenesen eligazító könyvecskét készült írni a konferencia által kidolgozandó menekültügyi tudnivalókról. Az Újság című lapot Békessy Imre tudósította, fia pedig, aki akkor már Hans Habe néven német nyelven alkotó prózaírói karriert készült befutni, a Prager Tagblatt népszövetségi tudósítójaként asszisztált az eviani eseményeknek. Neki köszönhető az a regény, amely érzésem szerint mindmáig nem nyerte el az őt megillető helyet a világirodalomban, annak ellenére, hogy mind a tárgyválasztás szokatlan merészsége, mind a feldolgozás korszakokat átfogó általánosító ereje, erkölcsi-filozófiai mélységei máig ható időszerű tanulságokig vezetnek.

Szokatlan „árajánlat"

A küldetés című regény (megrázó tévéjáték is készült belőle 1988-ban Szántó Erika rendezésében és forgatókönyve alapján), hosszú belső érlelés és fontolgatás után, 1966-ban született meg, s magyar megjelenésére még további húsz évet kellett várni. Írója - magyar nevén Békessy János (Hans H.B. = Habe) - német iskolába járt, mindvégig németül alkotott, de tökéletesen beszélt magyarul - akkor már maga mögött tudta életművének jelentős részét (dióhéjban róla: élete 66 éve alatt 6 felesége volt, 18 napilapot alapított, 23 regényt írt, amelyek szerte a világon több mint 15 millió példányban, több mint 20 nyelvre lefordítva jelentek meg), s a regényhez fűzött megjegyzéseiben leszögezi: „Több mint huszonöt éven át teherként és kötelességként hordtam magamban mindazt, amit az evian-les-bains-i konferenciáról és a Benda-küldetésről tudtam. Megőriztem a professzorral folytatott beszélgetésekről készített feljegyzéseimet csakúgy, mint a konferenciára vonatkozó anyag egy részét." Művét ugyanakkor „történelmi regénynek" nevezi: „Megszoktuk, hogy a történelmi regény fogalmán a távoli múltban játszódó regényeket értsük. Vannak azonban olyan történelmi regények is, amelyeket a jelen fuvalma leng át; történelmiek, mert az alapjuk történelmi esemény, mindamellett reghények. Ez a regény is ilyen."
A küldetés neves bécsi orvosprofesszorát, Heinrich von Bendát valójában a magyar származású héthársi Neumann Henrik világhírű fülgyógyász alakjáról mintázta (akit a „Királyok orvosának” neveztek, mivel ő kezelte a román, a spanyol, és az angol királyt), aki valóban ott volt az eviani konferencián, ugyanakkor szállodai szobaszomszédok lévén, számos bizalmas beszélgetést folytatott a témáról a számára amúgy ismerős szerzővel; Hans Habe a huszas évek elején páciense volt a doktornak, ráadásul Neumann Henrik a család barátjának is számított.
Igen fontos és kényes mozzanata ez a történetnek, ugyanis legfőbb erkölcsi tétje kizárólag csak a regényben hagyott nyomot - nevezetesen, hogy a professzor tulajdonképpen a német hatóságok kifejezett utasítására jelent meg a konferencián - természetesen az ausztriai zsidó közösség nevében -, ismertetni a résztvevőkkel a németek „humanitárius" ajánlatát: hajlandók 250 dollárnyi fejpénz ellenében lemondani zsidó származású (németországi és ausztriai) polgártársaikról, az őket befogadó célországok javára. Ez a nyílt emberkereskedelemre emlékeztető javaslat, bár a regény nyomán kitörölhetetlenül mindegyre jelen van a köztudatban, a konferencia dokumentumait alaposan áttanulmányozók szerint még csak utalásként sem tűnik föl az eviani találkozó jegyzőkönyveiben, illetve egyetlen hajdani résztvevő tanúsága sem támasztja alá.
Kinek higgyünk hát? A kutatóknak, avagy Hans Habénak, aki váltig állította, hogy regényének értesülései szinte kivétel nélkül Neumann professzortól származnak.
Ismervén a hivatalos dokumentumok keletkezésének és megőrzésének bonyolult és csöppet sem problémátlan ügymenetét, hajlanék arra, hogy hagyjuk feloldatlanul a kérdőjelt, de fogadjuk el további elemzésünk alapjául a regény teremtette valóságot, mint olyat, ami épp abból a szándékból született, hogy képesek legyünk szembenézni az emberies cselekvés és a szervezett fajirtáshoz vezető idegengyűlölet egymásnak feszülő dilemmáival.
Maga az a tény, hogy egy zsidó származású, kivételes tehetségű és erkölcsi tartású értelmiségi kapható volt egy ilyen gyalázatos árajánlat képviseletére, egy sor újabb kérdőjelet és kételyt nyit az emberben. (Pedig ha a konferencia dokumentumaiban nem is szerepel a 250 dollárra utaló javaslat, a későbbi történelmi gyakorlat éppen Románia példáján keresztül vált az emberkereskedői törekvések árulójává, hiszen nyílt titok, hogy a rendszerváltás előtti évtizedekben tekintélyes fejpénz ellenében a román hatalom előszeretettel árusította ki az ország németségét, illetve zsidó származású lakóit.)

Az alku

Benda professzornak igazából nem sok választása maradt: miután egyik pillanatról a másikra letartóztatják, elhurcolják, majd módszeresen megkínozzák, ráadásul legjobb barátját mitegy figyelmeztetésül, nyomatékként hidegvérűen agyonverik a szomszédos börtöncellában, fiatal feleségét és gyermekét mentendő, fejet hajt a kérésbe csomagolt hatalmi parancs előtt. És amíg a végzetes útra készül, felesége könyörgését hallgatva, hogy használja ki a távozását a menekülésre, ne törődjön az itthonmaradottak sorsával, mentse magát, ahogy tudja, Benda professzor képtelen a saját problémáit mérlegelve szemlélni a világot. Orvos ő, aki felesküdött a betegségek ellen, nem a beteg szenvedésének részletei kötik le a figyelmét, hanem a baj leküzdésének a mechanizmusa, a versenyfutás az idővel, a globális felelősség. A rafináltan perverz elgondolás kitervelői jól választottak, amikor „megbíztak" benne: a professzornak nem kellett több, mint keresztülmenni az átélt kényszerítő eseményeken, és ezalatt egycsapásra magáévá tette a küldetés lényegét: anélkül, hogy megbízói logikáját átvette volna; faj- és sorstársai megmenekülésének egyetlen lehetséges esélyt látta meg a rá bízott feladatban. Erkölcsileg mélységesen viszolygott minden kétes értékű alkutól, ám miközben az ausztriai helytartó a misszió lényegét magyarázta előtte, Bendában furcsa megvilágosodás ment végbe.
- Mi gátolja a birodalmi kormányt, hogy közvetlenül lepjen kapcsolatba a külföldi kormányokkal? - kérdezte a professzor.
- Mivel ezt ön is jól tudja, a választ megtartom magamnak. Azonkívül egy zsidó jobban ecsetelheti a zsidók helyzetét.
- Még nem mondtam igent, birodalmi helytartó úr.
- ...Ha a nagytakarításnál kiderül, hogy valamilyen áru fölöslegessé vált, akkor vagy eladják vagy megsemmisítik. Még egyet szeretnék hangsúlyozni: természetesen elutasítjuk a zsidópénzt. Ha a külföldi kormányok menekültügyi konferenciát hívnak össze, akkor fizessék is meg a zsidók árát.
...Eufóriás érzés fogta el a professzort arra a gondolatra, hogy csak gyűlölte, rettegte, de nem vetette meg eléggé a bűnös uralmat. Most maga a főporkoláb nyitott előtte ablakot a világra. Harminckét ország képviselői gyűlnek össze Evianba. A Führer és helytartója nem semmisítheti meg a zsidókat anélkül, hogy előbb üzletet ne ajánlana, félmillió zsidót százhuszonöt millió dollárért, hoci-nesze. Talán sorvad már a nagyzási őrületbe esett rendszer, talán magában hordja a csőd csíráit. Milliókat kobzott el, de ez a pénz már mit sem ér, akár a rablott bankjegy, amelynek számát ismeri a rendőrség. A rendszer nem boldogul ellenfeleinek pénze nélkül. Váltságdíj. Az emberrabló által követelt váltságdíj a bűnöző meghajlása a törvény előtt. A kifizetett váltságdíj viszont a törvény meghajlása a bűnöző előtt. Mindegy. Evian-les-Bains. A híres vesegyógyhely... De talán nemcsak a vesét, a lelkiismeretet is tisztára mossa Evian. Ha vállalja a küldetést, harminckét nemzet képviselőivel beszélhet...
Nem utasítja el a küldetés vállalását, mondta, de három feltételhez kell kötnie: bocsássák szabadon zárkatársát, dr. Hugó Schönglas ügyvédet, szüntessék be a zsidóüldözést az eviani konferencia tartamára, adjanak kiutazási engedélyt feleségének és gyermekének..."
Utóbbi feltételét természetesen nem fogadják el, viszont minden egyébben biztosítják a játékszabályok korrekt betartásáról.
De vajon lehet-e, szabad-e hinni ennek a velejéig erkölcstelen hatalomnak? Nincs más választás: ez maga a küldetés! Mint ahogy agyonvert barátjának az volt a küldetése, hogy nyomorultul belehaljon a kínzásokba. Az ő küldetése a professzor lelki megrendítése volt. A hóhérok precízen és alapos háttérismerettel dolgoztak: úgy manipulálták áldozataikat, ahogy a birodalmi érdekek diktálták.
Mindez olyan apró részletben is megnyilvánult, mint a konferencia helyszínének a „kiválasztása" a szervezők részéről. Először semleges, svájci területre gondoltak, ám a svájci hatóságok óvatoskodó kérésére lemondtak az eredeti tervről és a közelben, francia területen választottak a tanácskozáshoz „eszményi" színteret. Hans Habe szerint: „Az államférfiak - mint Karlsbad, Bécs, Verona, Utrecht, Genf, Jalta és Locarno példája is mutatja - mindig előnyösnek tartották, hogy a szenvedő emberiség problémáit a legkellemesebb éghajlat alatt és a legjobb turisztikai körülmények között oldják meg." Így aztán, a készülődő háború „országútján" Evian viszonylag könnyen elérhető és befolyásolható volt a hivatalosan távolmaradt német birodalmi érdekek által is.

Tárgyalások

Benda professzor küldetésének egész ideje alatt megszállottan tárgyal. (Ebben nem csupán irodalmi rokonlélek a Werfel által megformált Johannes Lepsius tiszteletessel.) Utazás közben, majd szállodai magányában, alattomosan rátörő rosszullétei idején többszörösen végigfuttatja magában megbizatásának tétjét, és bár undorodik a kufárkodás közvetítői szerepétől, mind jobban ráébred arra, hogy a zsidóságnak, s általában az üldözötteknek valójában nincs alternatívájuk: vagy segít rajtuk a magát demokratikusnak, emberségesnek nevező nyugat, vagy elnyomóik, üldözőik teszik azt velük, amit éppen csak akarnak.
Vitái során rendre meg kell küzdenie az eviani küldöttekkel, akik igazából, bár mélységesen megértik a menekülni vágyók sorsát, azért nem lelkesednek a fejpénzben kifejezett váltságdíjért, mert... És itt aztán elsorolnak mindenféle kifogást, szempontot, bökkenőt, amelyeken rendre megtörik a szavakban kifejezett jószándék; nem lehet véletlen, hogy máig él az a nácik által hangoztatott vélemény, miszerint Evianban tulajdonképpen nem is a németországi antiszemitizmus lepleződött le, annál inkább a demokratikus nyugat közömbössége, amely képtelen volt közös nevezőre jutni a Németországban fölöslegessé váló embertömeg befogadását illetően. Nem egy esetben, a zsidóság képviselői is hajlottak arra, hogy az eviani küldöttek határozatlanságát, a konferencia döntésképtelenségét és halogató taktikáját tegyék felelőssé a második világháború során bekövetkezett népirtás következményeiért. (Konrád György például 2014-ben is így aposztrofálja – nyilván, erős túlzással - az Evianban történteket: „1938-ban a nyugati demokráciák a franciaországi Evianban megállapodtak abban, hogy nem adnak menedéket a náci megszállás alá kerülő Európából menekülni próbáló zsidóknak, és nem engedik behajózni őket Palesztinába, az ókori Izrael területére.")
A konferenciát kezdeményező Egyesült Államok, látván a megegyezés esélyének szétfoszlását, mentené a menthetőt és csekélyke eredményként legalább egy menekültügyi kormányközi bizottság létrehozását szorgalmazza, londoni székhellyel. Jellemző, hogy a nemzetközi vitákban már akkor is leginkább akadékoskodó britek végül belemennek a „játékba", hiszen tudják az örökigazságot: ha egy problémát el akarsz ásni, alakíts bizottságot!
A konferencia iránti felfokozott várakozásokra jellemző az Egyenlőség című magyaror nyelvű lap 1938. június 23-i számában megjelent tudósítás, amely hírül adja, hogy „néhány év alatt az Egyesült Allamok területén egymillió zsidó emigráns fog otthont találni ... ", továbbá, hogy „az angol kormány be fogja jelenteni, hogy melyik angol gyarmat és domínium területén telepíthető le nagyobb számú zsidó menekült". A cikkíró szerint „a július 6-i eviani konferencia lehetővé fogja tenni, hogy Európából most már nagy tömegekben vándorolhassanak ki azok a zsidók, akiknek itt maradása lehetetlen lett." A magyar nyelvű tudósítások általában is lelkendezőek, túlzottan sokat ígérőek, távol állnak a realitásoktól - ezért aztán a későbbiekben lefegyverzőkké, demoralizálókká válnak a tényleges vészkorszak idején.

Malomkövek, kérdésekkel

Benda professzort két oldalról is szorítják a megbizatások: egyfelől a hatalmi kényszernek kell mindenáron megfelelnie, másfelől csak olyasmit képes személyesen is képviselni, amiről tudja, hogy népének sorsát ha nem is váltja meg, de helyzetét enyhíti, reményeit ébren tartja, szenvedéseinek valamelyes értelmet ad. Összeegyeztethető ez a homlokegyenesen ellentétes két szempont, amelyek mégsem oltják ki egymást, annál inkább felőrlik a küldetést végrehajtó, áldozatnak odadobott idős orvos egészségét és pusztulását okozzák? Ebben rejlik mind a küldetés, mind a helyzet – és a könyv – mélységes tragikuma.
A regényben a professzort küldetése végén, hazatérés közben éri a halálos szívroham a vonaton - miközben keserűen gondol arra, hogy az ő kétségbeesett, vitatott próbálkozásán kívül senki sem vállalkozott megmártózni abban a bűzlő mocsárban, amit a helyzet orvoslása folytán lehetetlen megkerülni. Valójában viszont, Neumann fülgyógyász a konferencia után még egy évet él: segélyeket gyűjt az üldözöttek számára, előadásokat tart az Egyesült Államokban. 1939-ben éri a halál, New Yorkban, s ezzel végérvényesen magával vitte a személyes tanúságot a nyolc évtizede történt eseményekről, amelyeket azóta is annyi legenda és mítosz éltet, s amelynek dokumentációs anyaga jobbára ma is feldolgozatlan.
A tények azonban tények maradnak: az emberirtással párhuzamosan természetesen embermentés is történt - sajnálatosan, ennek hatékonysága, éppen mert jobbára csak az egyéni fellépések, személyes felvállalások, alkalomszerű és hozzávetőleges akciókban nyilvánultak meg, csepp maradt a tengerben –, ugyanakkor az eviani konferenciát követő évek számos életmentő próbálkozása fullad tragikusan kudarcba.
...A St. Louis nevű óceánjáró gőzhajó például, amely fél évvel a Kristallnacht után indult el (1939. május), fedélzetén közel ezer németországi zsidóval, nem kapott engedélyt, hogy utasai kiszálljanak Kubában, ahová pedig utasainak vízumuk volt, vagy az Egyesült Államokban, és kénytelen volt visszafordulni Európa felé; utasainak egy részét Anglia fogadta be, és ezek megmenekültek, a többieket a nácik két-három évvel később Nyugat-Európa országaiból (Belgium, Hollandia, Franciaország) deportálták; a hajó tragikus kalandja „az elátkozottak utazása" nevet kapta.
...A Struma, amely Konstancából panamai zászló alatt futott ki Palesztina felé (1941. december 12.), Isztambulból német nyomásra kénytelen volt visszatérni a Fekete-tengerre, s ott - a két és félhónapnyi út után - találat érte és elsüllyedt, fedélzetén a zsidó menekültekkel.
...Anglia az ún. „Fehér könyv"-ben (White Paper, 1939), amelyet a gyarmati ügyek minisztere adott ki, erősen korlátozta a fennhatósága alatt álló Palesztinában befogadható zsidók számát, és mindvégig csak korlátozott számban bocsátott ki bevándorlási engedélyeket: úgy ítélte meg, ellenséges országból nem köteles befogadni még menekülteket sem.

Vajon, mit szólt volna mindezekhez Benda professzor - amennyiben megélte volna?
Monhatjuk azt, hogy a menekültügy ma már túllépett a kezdeti bizonytalanságokon, a népek pedig példásan teszik azt, amire nemezetközi szerződésekben köteklezték magukat?
Avagy Evian tétova, bizonytalankodó szelleme, logikája tovább él a mai gyakorlatban?


Csíkszereda, 2014. júliusában

*

Olvasónaplómat, miként rendszerint, ezúttal is a maszol.ro Kisebbségben c. mellékletének szántam.