Börtönélet
a népi demokráciában
(Második
„levonás”)
 |
| Vándor Györgyi |
– Zörög
a tízesed, nem hallod? Nézd már meg, mi baja!
– Hadd
zörögjön – felelte a másik – ráér.
Sétáltam
éppen. Ezekre a szavakra, hogy 'zörög a tízesed', megálltam és
hangosan elnevettem magam. Mulatságosnak és boldogítónak
találtam, hogy az őr a tízes számú cella lakójára egyszerűen
csak azt mondja, hogy 'a tízes'. Elnevettem magam, aztán
észrevettem, hogy min nevetek és nagyon megijedtem. Itt az
elmebaj.” Fogvatartói elmagyarázzák: a
saját érdekében tartják fogva, így védve van a kinti
népharagtól. S hogy megnyugtassák, ismét összezárják Rajk
Júliával.
*
Az álomvilágába bódult, képzelt szerelmével fantáziáját
lefoglaló szerzőt felvillanyozza Rajkné aktivitása. „Júlia,
tapasztalt börtönlakó lévén, tudta, hogy mindent szabad, csak
elhagynunk magunkat nem. Álló napon át tevékenyek voltunk.
Ébresztő után mindjárt tornázni kezdtünk. A gyakorlatokat ő
diktálta, s volt benne valami félelmetes. Amint hosszú keze, lába,
a szűk falak között ide-oda lendült, azt az érzést kellette
bennem, hogy hiába számítja ki a centimétereket, egyszer csak rám
csap, és megsemmisülök. A torna után a takarítás következett.
Júlia nem elégedett meg a söprűvel, többféle rongyot kért az
őröktől, és addig szekírozta őket, amíg egy csajkában homokot
is hoztak neki az udvarról. Minden étkezés után ragyogóra
sikálta a csajkákat...” Napjuk így rövid
lett, gyorsan eltelt. De a pörgő élet is sablonossá válhat –
az egyedüli hiteles élményt Rajkné vidám éneklései
jelentették.
*
Furcsa álmok szállják meg hősünket rabságról és szabadságról:
„Ritkán álmodtam, hogy szabad vagyok. A
legtöbb álmomban tudtam, hogy rab vagyok, de a börtön fogalma
elkeveredett bennem a bentlakásos pártiskola fogalmával – ettől
a létesítménytől féltem, szerettem volna elkerülni, mielőtt
elfogtak... Azt álmodtam, hogy
a Markó fogház lakója vagyok, de szombaton és vasárnap kimenőm
van, mint a pártiskolán. Kiszököm, hogy hazamenjek, de soha, soha
nem érek el hazáig. Csak futok, üldöznek, s közben le is telik
az idő, vissza kell fordulnom, vissza kell lopódznom, de úgy, hogy
észre ne vegyék a távollétemet. Szerencsére a fogház kapuja
tárva van, az őrök mással vannak elfoglalva, nem látnak meg.
Szaladok fel a lépcsőn, besurranok a cellámba, s épp csak a
pokróc alá tudok bújni, mikor éppen – ébresztőre csengetnek.”
Mind többször próbál álmában elmenekülni és képzeletében
nem létező szerelménél köt ki. Vele tölti az időt hajnali
ébredésig.
*
A két nő a tárgyalásra vár, amely tisztázná státuszukat.
Mostanig ugyanis csak fogva tartottak voltak- a börtönlakók jogai
nélkül. „Tavasz lett, amikor Júliát
kihallgatásra vitték, s közölték vele, hogy készüljön a
tárgyalására. Kezébe nyomták a vádiratot, amely ugyan 'nem
egészen felel meg a valóságnak', de persze a bíróságnak nem
szabad megtudnia, hogy mi, becsületes baloldali emberek, csupán
szolgálatot teszünk a pártnak, a Rajk-pernek és kapcsolt
részeinek lefolytatásával. Ha a magasabb összefüggéseket még
nem is értjük egészen, később meg fogjuk érteni. A mi perünk
tárgyalását is végig kell játszanunk, utána pedig természetesen
mindent megkapunk, ami jár egy politikai fogolynak – sőt, annál
többet, hiszen az ávéhá tudja, mivel tartozik nekünk...
Tanulmányozzuk csak át jól a vádiratot, hogy felelni tudjunk a
bíróság kérdéseire. Az ítélet? Nagyon rövid időre szól
majd, formális lesz csupán, s a felét amúgy is elengedik, amint a
per hullámai elcsitulnak.
– Majd
bolondok leszünk etetni magukat – idézte Júlia, amit az ávéhán
hallott.”
*
Hamarosan kiderült, mindez további színjáték. Júliát elvitték
kihallgatásra – és nem hozták vissza. Júlia spanyolországi
orvos ismerőse, aki szintén fogoly volt s távoli füttyszavával
hozott vidámságot a börtönéletbe, egy idő után szintén
elhallgatott. A szerzőre rázuhant a magány, apátiába esett. Majd
őt is elvitték kihallgatásra: „Az ávéhán
fiatal tiszt fogadott, s mindjárt a tárgyra tért. Amiért napokon
át Andrással /Rajkné
orvos ismerősével/ társalogtam,
választhatok a büntetések közül. Megvernek, vagy tizennégy nap
sötétzárka... Késő éjszakáig vitatkoztunk; kihallgatóm, amint
a legvégén elmondta, éjszakai ügyeletet tartott, s – úgy
látszik – nem talált jobb szórakozást kínzásomnál. Éjféltájt
elvezettetett, s már az ajtóban álltam, amikor félmondattal
közölte, hogy néhány nap múlva meglesz az a per is, amelyben én
vádlottként szerepelek majd. Vádiratomból értesültem róla,
hogy egyike vagyok azoknak a hazaáruló összeesküvőknek, akik a
háború alatt Franciaországba emigráltak, s ott 'épültek be' az
amerikaiak kémszervezetébe. Kihallgatómmal, aki kezembe adta a
paksamétát, közöltem, hogy még életemben nem léptem át az
ország határát, arról nem is szólva, hogy az említett években
gimnazista voltam. Még személyi adataim sem igazak, például, apám
cipész, nem pedig kereskedő.
– Ne
törődjön vele – legyintett. Jobban hangzik a bíróság előtt,
hogy kereskedő lánya, nem pedig cipészé. És a többi tény sem
számít. Valamit csak el kell mondania a bíróság előtt, amiért
elítéljék...”
*
Eljött a tárgyalás napja. Ekkor „összetalálkoztunk
tizenketten, kémek és hazaárulók. A legtöbben akkor láttuk
egymást először, nem tudom, akadt-e közöttünk
két olyan 'összeesküvő', aki véletlenül
ismerte egymást... Cinkosan nevettünk egymásra, át a közöttünk
ülő ávéhások fején, s amikor kimondták az ítéleteket –
röpködtek az életfogytiglanok, én például, a tizedrendű
vádlott, tíz évet kaptam –, akkor is csak az volt a gondunk,
hogy szót váltsunk egymással, mint az iskolás gyerekek. A
tárgyalás után a férfiakat a váci fegyházba szállították,
amely az államvédelmi hatóság foglyait őrizte. Magánzárkára
tették, s naponta végigverték őket. A nőknek, akik kevesen
voltak, nem volt érdemes fogházat berendezni. Visszavittek
bennünket a Markóba, de már nem a vizsgálati foglyok közé,
hanem a negyedik emeletre, ahol már csak részben ügyeltek ránk az
ávéhá nyomozói. Kijátszott kártyák lettünk, csak éppen
életben hagytak.”
Börtönélet
a népi demokráciában
(Harmadik
„levonás”)
Az
ítélet kimondása után kezdődött a szerző fogságának harmadik
korszaka – teljes magányban. Egy egész esztendőn át. Mialatt
úgy érezte: szinte mindentől meg tud szabadulni az ember és
milyen kellemes az így nyert szabadság! „Mi
minden nélkül meg lehet lenni. Könyvek nélkül, papír és ceruza
nélkül – de telefon nélkül is, a rádió hírei nélkül is,
hajsza, és görcsös, kényszerű munka nélkül is. Mindez nem most
jut először eszembe, hanem már ott, a balatoni villában
rádöbbentem, hogy így is lehetne élni, a felhők, a fák és a
víz között; élni is lehetne, nemcsak menekülni a napi
értelmetlen rohanásból a másnapiba. Talán vigaszomul jutott az
eszembe, már ott, akkor, letartóztatásom előtt néhány nappal.
Hogy most egy kis megkönnyebbülést is érezzek. Nincs Balaton,
vitorlák és rózsaszínű ég. De szabad is vagyok. Kikerültem a
szerkesztőség – az egész kinti világ –
propagandagépezetéből.” Nincs
kötelezettség, csak létezés van. Olyan, amilyen – de létezés!
*
Mit sem számít már az ítélet hossza: tíz év vagy öt év –
úgy sem látszik a vége! Viszont: „A
rendszeres kihallgatásokon túl vagyok, nem gyötörnek sem ifjú,
látszólag lelkes ávéhás tisztek, nem igyekeznek lelkemet
megmenteni az örök kárhozattól, sem idősebbek, akik mozgalmi
múltjuk emlékére, és saját maguk megnyugtatásáért igyekeztek
önmagukat és áldozataikat meggyőzni, hogy ami itt folyik, az
helyes, és ha nem is igaz, legalább célszerű. Mindezekből már
egyet sem láttunk. Rábíztak bennünket a női foglárok
kulcsaira.”
*
A rabtartók – furcsa, külön kategória. A szerző kíváncsian
tanulmányozza őket. „Volt egy közöttük,
aki még az ávéhát sem igen respektálta, s igencsak kieresztette
erélyes hangját, mit-sem törődve vele, hogy kikap érte. Nem
hiszem, hogy valaki is mert volna szólni neki. Jókarban lévő,
katonás modorú, piros arcú vénkisasszony volt, elmehetett volna
egy lányintézetbe igazgatónak. Szervezett, parancsolt, tekintélyt
szerzett. Beosztottai is rettegtek tőle, nemcsak a csövesek.
Kiabálva szaladgált naphosszat a folyosón, a mi celláink előtt
csöndesebb lett, de volt egy meleg pillantása, ha kinyitotta
cellánk ajtaját, hogy bevegyük a vödör vizet. Egyszer, egy késő
éjszakán, éppen az én cellám előtt álldogált, és halkan
mesélte egy fiatal foglárnőnek,
hogy férjhez készül... A vőlegény ugyancsak foglár, de szeretne
máshol elhelyezkedni, jó lenne valamivel több kereset, mert
csókolódzásból nem lehet megélni... És vihogott, mint egy
iskoláslány. A nevét most tudtam meg. Ilonának hívták.”
*
Ilona már csak azért is „jó” foglár volt, mert Vándor
Györgyit hagyta regényt irni. Persze, nem a jó szíve miatt, hanem
mert nem vette észre rajta az amúgy tilos foglalatosságot. Mert a
szerző nem tollal-ceruzával irt papírra, sem a vérével a cella
falára, mint dicső elődei – Silvio Pellico vagy Kazinczy Ferenc;
papírról, írószerről csak álmodni lehet. „Rákosi
Mátyás, börtönemlékeiben arról panaszkodik, hogy késve kapta
kézhez újságjait, s nem tudta a legfrissebb hírekről
tájékoztatni cellaszomszédait, akikhez szemináriumot tartani
járt... Látogatóit nem vasárnap engedték hozzá, hanem csak
hétköznap, Horthy hatóságai így törtek borsot a hozzátartozók
orra alá...” Hősünk azonban fejben ír –
színdarabot, regényt. És addig sulykolja az agyába, amig
beleivódik, s majd leírja, ha kiszabadul.
*
A második ősz a szinte teljes elfásulás légkörében köszönt a
szerzőre. „Már csak a jó reggelt vártam,
amikor erőm és kedvem van a teremtő fantáziához. Rég
elfelejtettem, hogy máson is lehet élni, mint kukacos karfiolon,
babon, borsón, és homokos kenyéren. Egy délután nyílott a
kisablak, s Ilona szó nélkül benyújtott egy csajkát. Hideg
sárgarépa-főzelék volt benne, rajta egy darab hús. Igen, nem
húscafat, hanem olyan darab, hogy tányéron is megállta volna a
helyét. Nem volt sem ebéd, sem vacsora ideje, s ez az étel nem a
mi kosztunknak készült. Hogyan került hozzám? Fél percnél
tovább nem töprengtem a csodán... Még amikor megismétlődött,
akkor sem csodálkoztam, pedig nap mint nap beadtak egy-egy csajka
rendes ételt, s az őrök csodálkoztak azon, hogy nem
kérdezősködöm.
Néhány
nap múlva kihallgatásra vittek, le a második emeletre, ahol az
ávéhá tanyázott, s tárgyalásra váró foglyait őrizte. Az
irodának berendezett zárka asztala előtt ismeretlen, civilruhás
férfi ült. Az első pillanatra senki nem nézte volna ávéhásnak.
Később mindig bebizonyosodott, mennyire – nem az. Kis pocakjával,
kopasz fejével, apró bajuszával kedélyes tanító bácsinak
látszott. Szemében apás féltés és jóindulat. Most, legelőször,
röviden, hivatalosan beszélt. Közölte velem, hogy eleget voltam
egyedül, társat kapok. Olyasvalakit, akit már ismerek. Júliát.
...ismét három hónapig voltunk kettesben.”
*
Benti „jóakarójukat”, aki atyásan bánt velük, elismerőleg
papának hívták egymás közt; az illető, maga is ávéhás, egész
egyszerűen megváltoztatta az életüket. Hamarosan olyan cellába
kerültek, ahol egész „tömeg” tartózkodott – valamennyien
politikaiak. Itt már hamisítatlan közösségi életet élhettek.
„Mézesheteinket éltük, igyekeztünk
magunkból a legjobbat adni a másiknak. Tíz ember, végtelen
börtönévekkel a nyakában, barátságos volt egymáshoz... Két
napra rá tizenegyen lettünk. Kató jött, fiatalon és kedvesen;
nem mondta, honnan, a szomszéd cellából-e, vagy egy másik
fogházból. De nem is firtattuk. Össze kellett rázódnunk, s ez
nem kis teljesítmény volt. Ezúttal is, mint mindig ha többen
vannak, hamarosan kiderült, ki a vezér. Júlia felvillanyozódott,
elemében volt. Végre megint társadalmi életet a szónak
eredeti értelmében. Szervezhette, irányíthatta, elgondolhatta és
befolyásolhatta a körülötte élők dolgát, akik – mint minden
tömeg – hálás volt, legalábbis kezdetben, hogy van valaki, aki
helyette gondolkodik. De sem az irányítónak, sem az irányítottnak
nem volt könnyű. Tizenegy ember, az tizenegy csajka, tizenegy kanál
– de két ágy, és négy szalmazsák...”
*
A tömeglétnek megvolt a szine és a visszája is. „Aki a börtönt
nem ismeri, de a bombázás idején lakott a bunkerben, tudja, hogy
gyakran minden veszedelemnél rosszabb a tömeg. Annyiszorozódik a
félelem, ahányan vannak. Bár itt a cellában néha éppen az
ellenkezője igaz. Ha zörög a kulcs a zárban, kevésbé szorong az
ember. Talán nem értem jönnek, hiszen van itt még másik tíz...
Talán nem engem visznek kihallgatni, sorstársakról vallatni, vagy
másik, ismeretlen fogházba, vagy a magányba... De a szűk hely
teljes összevisszasága vékonyítja is az idegszálakat,
ingerlékennyé is tesz. Sorban kell mosakodni, néhány maréknyi
vízben, s mosogatni is alig van mivel, a töménytelen csajka mindig
kézben van. Naponta fel kell mosni a padlót, húsz lábat kérni,
hogy emelkedjék fel róla. Harcolni a piszok ellen takarítóeszközök
nélkül, de annál nagyobb hévvel, hiszen mind a tizenegy
háziasszony, s mindegyik ügyesebb a másiknál.”
*
A leginkább az étkezés polarizálta a kis társaságot. „Tömegben”
inkább lehetett válogatni - mindig akadt valaki, aki a nemszeretem
falatokat eltüntesse. A fő időtöltést az egyéni és csoportos
nyelvtanulás jelentette. Francia, orosz, angol, olasz nyelvet
tanítottak egymásnak, kifüggesztett órarend szerint. Első
karácsonyukat is szándékoztak megünnepelni, méghozzá
karácsonyfával, egymásnak fusizott, házi ajándékokkal. Ünnepek
múltán letargia szállta meg a társaságot. A „papa” próbált
közbelépni, de maga is csavar volt csupán a gépezetben, nem sokat
tehetett. „Csak biztatott, hogy ne
csüggedjünk – s valami homályos dolgot emlegetett. Nem azt, hogy
szabadulunk, hanem hogy elvisznek majd bennünket innen, a Markóból,
egy másik fegyházba, ahol az 'igazi' büntetés kezdődik, s ahol
majd dolgozhatunk, és levelet írhatunk. Ez a biztatás még jobban
levert bennünket. Mit jelent, hogy ezután kezdődik az igazi
büntetés? Hát eddig nem volt az? Kinek nem? És mikor kezdődik?
Csak egy év múlva kezdődött. Papa azt hitte, előbb fog. De neki
is hazudtak, éppúgy, mint nekünk, s ő is azt hitte el, amit a
leginkább akart. Új esztendő volt, tavaszelő...”
*
Rendre megismerik egymás életének tragédiáit és apró örömeit.
A közös sors és az irigylésre méltó emberi tartás ragályos.
Szerző ennek hatására egyre jobban meggyűlöli fogvatartóit –
mindazokat, akik ellopták az életét. Amely olyan volt, amilyen –
de az övé volt! A tavasz elhozta a színek ígéretét. Előbb csak
illatokat, aztán a séta során a különböző ablakokból elcsent
ruhadarabok színét. Egy irodából tintát emeltek el. „Fönt
a cellában a csoda izgalma járt át mindannyiunkat. Majd két éve
már, hogy csak szürkét látunk. Szürke a csajka, a kanál, a
pokróc, a fal. De a tinta kék, csodálatosan kék, igazi tintakék.
Igen, de mit csinálunk vele?... Őrizzük? Hova rejtsük, hiszen
mindent megtalálnak, időnként kikutatják a cellát, ősi
börtönszokás szerint. Ha megtalálják, mit mondunk, honnan
szereztük?... Nem, a tintából csak baj lehet. Vissza kell lopni.
Marieclaire vállalkozott rá. Másnap a sétánál visszatette az
íróasztalra, utána hősnek kijáró
tisztelettel ünnepeltük. De akkor már elnémultunk, amikor kivett
a zsebéből – egy bélyegzőpárnát. Ott volt az íróasztalon,
ahová a tintát tette. Csak nem hagyja ott?... – Nem, ezt már nem
lopjuk vissza. Kiemeltük a párnát a dobozból, a dobozt apró
darabokra szedtük és lehúztuk a vécén. A bélyegzőpárnát
beletettük egy lavór vízbe, s a színes lébe belenyomtuk minden
fehérneműnket. Másnap, szerte a cellában, tucatnyi diszkrét
alsónemű száradt, sötétlilán, mint a temetőkoszorúk
szalagjai. A feltűnés elkerülése végett.”
*
Minden évszaknak megvan a maga börtönbeli jellegzetessége. A
tavasz után a nyár: „a menekülés
kényszeréé. A meleg megrekken a cellában, a magasan álló,
méternyi ablak szellőzőnyílása alig cseréli a levegőt. Az
ablakot nyitni nem lehet – rács van rajta. A levegőtlen forróság
tikkaszt, bágyaszt, előbb ingerültté, majd apatikussá tesz.
Duzzadt arccal, semmitmondó szemmel kóvályogtunk a szűk falak
között, mezítláb, mert a padló valamennyire hűvös volt. Három
vödör vízből éltünk tizenegyen, reggel, amikor beadták,
szomjasán estünk neki. Tíz perc múlva már ihatatlan volt.
Krisztina, az arisztokrata találta ki a pezsgőivást. Pezsgőnek
nevezte el a vizet, amelyet a vécéből ittunk. Egyszerű volt, mint
minden találmány, miután már kitalálták. Ha a sors itt a Markó
fogházban angol vécével áldott meg bennünket, isten ellen való
vétek lenne szomjúságtól szenvedni a kánikulában. Minden reggel
hosszan sikáltuk a kagylót, s az a pont, ahonnan az áldott friss
víz jön, amúgy is érintetlen. Csak oda kell tartani a csajkát,
meg kell húzni a fogantyút, és annyi friss vizet iszunk, amennyit
csak akarunk. Hát nem egyszerű?”
*
Egyik nap, fürdéskor, félrenézett a női őr, s a vetkőző padon
a cella lakói kis csomagot találtak. Benne kevés szalonna, cukor,
sütemény. A börtönbeli köztörvényesek névtelen ajándéka,
akik csomagot kaphattak, látogatót fogadhattak. „Könnyűszerrel
nélkülözték azt, amit most nekünk 'felejtettek' a fürdőben, az
amit mi nem láttunk időtlen idők óta... Szólni sem tudtunk a
megindultságtól. Lám, a tolvajok, az utcalányok gondoskodtak
rólunk, az ávéhá foglyai-ról... Mert hiába volt a konspiráció,
egy idő múltán mégis a fülükbe jutott, hogyan élünk. Néha
már az is megtörtént, hogy egy óvatlan pillanatban kinyílt a
kisablak és bekukkantott egy-egy házimunkás. Néztek bennünket,
mint valami csodát. Mi vagyunk azok, akik levél, csomag, látogató,
könyv és minden egyéb 'kedvezmény' nélkül élünk éveken át,
s hallgatjuk, amint ők, a boldog csövesek, tárgyalásuk után,
ahol néhány hónapra, egy-két évre ítélik őket, a folyosón
egetverő jajveszékelést csapnak. Nem értették, hogyan bírjuk.
Mi sem.”
Börtönélet
a népi demokráciában
(Negyedik
„levonás”)
A
börtönhangulat: tömény várakozás. Arra, hogy teljen az idő. A
vacsorára. A lefekvésre. A felkelésre. A napok váltakozására.
Hogy egyszer majd eljön a fogvatartottak ideje is. A cellában, esti
étkezés után, váratlanul elmosolyodik valaki: „–
Mit nevetsz? – kérdi rá Mariclaire, magyarul, furcsa rövid
magánhangzóival.
–
Semmit, csak mosolygok. Eszembe jutott valami.
– Mi
jutott eszedbe, Teréz? – kérdi Krisztina, érdeklődve,
gyengéden.
–
Semmi... Csak arra gondoltam, hogyan fognak ezek
tőlem bocsánatot kérni...
– Ezek?
– kiált rá Jolán. – Ezek? Tőled? Nem érjük azt meg... Előbb
fogunk meggebedni...
– Nem
– rázza fejét Teréz erélyesen – nem, abból nem esznek. Juszt
sem gebedek meg. Megérem, hogy könyörögni fognak, hallgassam meg
őket. De akkor aztán megnézhetik magukat...”
Reménykedve térnek nyugovóra. Ám az éjszakai csönd közepén
egy üvöltés hallatszik. Félelmetes. Mindenki megdermed. Valaki
közülük való! „Iszonyatos pillanatokig
tart, amíg magunkhoz térünk, s meglátjuk Esztert. Száját
széttárja, fogsorát az ég felé mereszti, úgy üvölt, torka
eltorzult hullaarccal, eszmélet nélkül, észbontóan,
velőtrázóan... Hát ez az. Ezért könyörögtek neki szüntelenül,
hogy egyék... Hogy erősödjön meg.
–
...nem könyörögni kell neki, hanem megverni... Nem
most, hanem akkor kellett volna, amikor először üvöltött. Többet
nem üvöltene. Igen, hisztériás. A hisztéria betegség... De ő
akar is beteg lenni. Azt akarja, hogy sajnálják... Hogy
dédelgessék... Én gyűlölöm, ha sajnálnak...” Odakint
vihar kóvályog. Nehezen akar kitörni. Mikor elalszanak, kitör.
Nyomasztó álmok után reggeli megkönnyebbülés. De a kis
közösségre ettől kezdve rátelepszik a félelem.
*
„Esténként nem mertünk elaludni. Már nem
az ég felé forogtunk, hanem Esztert lestük. Megszerveztük az
ügyeletet, kétóránként más marad ébren, s nem ereszti szem
elől. Ebből aztán az lett, hogy Krisztina soha nem költötte fel
a sorost, ő maradt ébren; ő feküdt a szalmazsákhalmaz szélén,
Eszter lábánál. Eszter úgy kezdett ideges lenni, hogy mozgatni
kezdte a lábát. Krisztina lefogta a mozgó lábfejet, ebből az
öregasszony megtudta, hogy felügyelet alatt van, és nem mert
sikítozni. Krisztina arca viszont megnyúlt, szeme karikás lett az
állandó virrasztástól. És a feszültség nem engedett.” A
helyzetet egy orvos megjelenése igyekszik enyhíteni. Vándor
Györgyi jellemzése: ő volt fehérek között az európai. „Ezen
az estén nagy orvosságos üveget nyújtott be papa a kisablakon,
Eszter minden este bevett belőle egy evőkanállal. Aludt, mint a
tej, nem volt többé ideges. De mi is aludtunk, teljes
kimerültségben. Nem kellett altató.”
*
Egy „hipis” (zárkamotozás) után a felforgatott holmik között
feltűnt egy levélboríték: egyikük kapta, otthonról. A
börtönlakók rögtön tudták: aki olyan kegyben részesül, hogy
levelet kaphat, az a hatalom füle. Most akaratán kívül
lelepleződött. Pedig „nem hangoztatta,
hogy lelkes híve a rendszernek, nem óvakodott tőle senki. Azt sem
értettük, milyen módon adott rólunk jelentéseket; bizonyára
'kihallgatásokon'... Nem kértünk most rajta számon semmit, csak
néztük a levélborítékot, megrendültén, s magunkba mélyedve,
szomorúan tértünk nyugovóra.”
*
A leleplezés után költözniük kell: az állambiztonságiak által
ellenőrzött gyűjtőfogházba. Nagyobb cellát kaptak, az
informátort kiemelték közülük, de kaptak két új társnőt. Meg
ütött-kopott darócruhákat. „Az ávéhá
saját fogházában természetesen nemcsak mi, 'trockisták' ültünk,
hanem a háborús bűnösöktől kezdve az
arisztokráciáig mindenféle 'osztályidegen'... Nézegettük
egymást a darócjelmezben, s nem állhattuk meg nevetés nélkül.
De titokban mind azt reméltük, hogy csak a másik groteszk benne,
mi azért talán nem vagyunk ennyire nevetségesek...”
*
„A Gyűjtőfogház a legnagyobb budapesti temető, a
rákoskeresztúri temető tőszomszédságában áll. A munkaidő
kezdetétől a befejezésig, reggel nyolctól délután ötig szinte
szakadatlanul temettek, szakadatlanul szólt a lélekharang. Azt
hiszem, a koporsómban is fel fogok ugrani, ha meghallom.”
*
A fogház szomszédságában, a temetőn kívül, egy gombüzem is
működött. A kis női csapat hamarosan üzemi bedolgozóvá válik,
egymással versengenek, hogy ki közülük az ügyesebb. „A
rabok munkája a legolcsóbb munka, kivált az olyanoké, akik évek
henyélése után korbács nélkül is dolgoznak, saját magukat
hajtják, hogy ne érezzék annyira haszontalannak elfolyó életüket.
A hajsza nőttön nőtt, de az üzem termelése, s ennek folytán a
mi munkánk is egyenetlen volt. Volt úgy, hogy egy álló napig
egyetlen gombot sem varrtunk fel, de ha volt mit, kora hajnaltól
késő éjszakáig dolgoztunk, három-négy órát aludtunk, hátunk,
szemünk fájt a kimerültségtől. Egyszer hangosan fakadtam sírva.
– Az
én apám húsz évvel ezelőtt tüntetni ment a nyolcórás
munkaidőért! Ezért tette?!...
–
Hallgass! – csitított Jolán. – Nem tudod, mit
beszélsz.”
*
Egy nap, a kartonra felvarrandó gombokkal együtt, valaki egy Arany
János kötetet is beadott. Megindult a felolvasás. Aztán néhány
forint értékben honorálták az üzemi munkát. „Kaphattunk,
választásunk szerint valamelyes élelmiszert, kockacukrot,
cigarettát, szappant, vécépapírt, és – ceruzát. Az egyéb
célt szolgáló papírból persze értékes kéziratpapír lett,
sőt, cigarettát is sodortunk belőle, meg az elszívott cigaretták
maradékaiból, mert azt eldobni olyan bűn, hogy aki azt teszi,
megérdemelné, hogy bezárják... Pöfékeltünk, vidáman és
méltóságteljesen, mint a keletiek.”
*
Szerzőt börtönvétségen csípik: beleskelődik, sétára menve, a
szomszéd cellába. Sötétzárkát kap. „Ez
a sötétség nem elképzelhető. Nem hasonlít a gyermekkor
lámpaoltás utáni, félelmes éjszakáihoz, sem a háborús évek
elsötétített utcáihoz. Mert ha ezekre azt mondjuk, sötét, akkor
viszonyítjuk valamihez; egy utcai lámpához, a hold fényéhez. Ide
azonban nem szűrődött be semmi, és még csak ijesztő sem volt,
csak szokatlan. Léptem egyet előre, majd még egyet. Áhá, ez a
priccs. Tapogatóztam tovább. Jobbra a priccstől a kübli.
Nagyszerű! Kell-e még valami az élethez?... Lefeküdtem.
Szerencsére magammal hoztam a pokrócomat, különben nagyon fáztam
volna. Pedig március volt. Egy ideig forgolódtam a priccsen, de
csakhamar abbahagytam, mert éreztem, hogy nagyon szédülök.
Nyugodtan kell feküdnöm a hátamon. Milyen jó így! A szememet sem
kell behunynom, úgyis sötét van – és milyen csend! Csend, végre
csend... Nem kell tizenegy ember unalomig ismert történeteit
végighallgatni, kedvük szerint mozogni, szólni vagy nem szólni.
Végre egyedül... Igen ám, de meddig élvezem a csendet? Az
őrmester azzal hozott ide, negyvennyolc
óra. Mit csinálok
holnap estig?... Így indultam el akkor, a sötétség első
perceiben az istenhez. Nem a kétségbeesés vezetett el hozzá,
hiszen abban már három éve benne voltam; hanem a sötétség, a
mélység, a mozdulatlanság. Ott kötöttem vele békét, de
profundis clamavi... Mert ha jólesett is a csend és a nyugalom,
mégis csak a mélység és a sötétség foglya voltam, ha nem is
gondoltam a sírra. Kibékültem vele, ami azt jelentette, hogy
feladtam a harcot, vagyis elismertem, jobb nekem, ha ő van.”
Börtönélet
a népi demokráciában
(Ötödik
„levonás”)
*A magánzárkában nem célravezető a lázadozás.
Hiszen épp az a célja: lecsillapítani az ellenállást. Szerző
esetében meg is lett a jó magaviselet jutalma: „Az őrmester még
a negyvennyolc óra letelte előtt kinyitotta a sötétzárka
ajtaját, és – sokkal keményebb hangon, mint amikor lehozott,
hiszen most már nem kell attól tartania, hogy kárt teszek magamban
– így szólt: – Indulás! A pokrócot is hozza! Vagy talán én
vigyem?!”
*
„A harmadik évet tapostuk, aztán meg már a negyediket. De lassan
a számok is elvesztették realitásukat. Számolni is csak úgy
lehet, ha más is számol. Rajtunk kívül pedig ezen a kerek földön
senkit nem érdekel, hogy az évek repülnek a fejünk felett,
könyörtelenül, ránk sem pillantva.”
*
„Alig beszélünk. Régen elmondott mindenki mindent, s amit eddig
nem mondtunk el, azt ezután sem fogjuk... Ismerjük már egymás
családtagjait is, akár a magunkéit, még a ruhatárát is, s
minden epizódot, amely az ő életükben említésre méltó.
Mindegyikünk kedvesei annyi példányban léteznek, ahányan itt
elképzelhetjük; s ők mind, mind csak árnyak. Annak is, aki mesél
róluk, annak is, aki hallgatja... Levegő nem jött be a cellába,
csak a gombüzemből az állati csontok bűze. Főttünk,
fuldokoltunk, s már gondolataink sem voltak. Gyűlöltük egymást,
mert éppen mi voltunk egymás keze ügyében. Parázs veszekedés
tört ki egyetlen szóra, amely nem tetszett, egyetlen mozdulatra,
amelyet halálosan untunk. Szenvedtem attól, hogy gyűlöltem a
társaimat. Imádkoztam ahhoz, akit a sötétzárkában
megtaláltam...”
*
Mikor már-már teljesen összekuszálódtak a cellán belüli emberi
kapcsolatok, ismét összekavarták a társaságot. Megszabadultak a
felismert besúgótól. (De vajon ki lesz a következő?) Egy fiatal
svájci asszony jött a cellába, aki magyar férjét követte
Budapestre. Férje most szintén bezárva. Az asszonyok meg
kíváncsian hallgatják a zürichi mindennapokról szóló
történeteket... A szerző egyre bonyolultabb álomvilágba
temetkezik, nem is egy, hanem két szerelme is váltja egymást
képzeletében. Továbbá verseket ír. És imádkozik. Lelkiismereti
vizsgálatot tartva gyötrődik gyermekkorán, egész múltján.
Verses drámát ír, „Tamino fuvolája" címmel s nagy
sikerrel felmondja cellatársainak. „Nemcsak
a szerző és a színésztársulat voltam egy személyben, hanem a
zenekar és a díszlet is. Az utóbbit elmondtam, aztán elfütyültem
meg énekeltem Mozartot, végigolvastam a három felvonást, s csak a
legvégén
pillantottam fel, hogy belenézzek a közönség arcába.
Megdermedtem. Mindaddig azt hittem, a „Tamino fuvolája"
kedves, derűs tündérjáték, a játékos, könnyed rímek csak
örömet okozhatnak... Végképp megfeledkeztem róla, hogy két
börtönbe zárt emberről szól, s a történet végén így
búcsúzik egyik a másiktól:
...lidércnyomásos éjszakán
fogódz belém,
az édes álom fonalán
lopódz felém,
s ha már azt hiszed, nincs helyed
sehol a világon,
mindig vár rád, el ne feledd,
a fél szalmazsákon.
Megdicsőült
arccal tettem le a papírcsomót. A tíz asszony rám meredt, magukba
roskadva, könnyes szemmel, némán.”
De még aznap este kikövetelték a második előadást. És aztán
minden vasárnap műsorra került a darab.
Börtönélet
a népi demokráciában
(Hatodik
„levonás”)
*
„És
eljött, bizony eljött az ötödik nyár. Tulajdonképpen végig sem
lehetett gondolni ezt a számot, még visszafelé sem. Ez a szám már
túl van azon, hogy 'egyszer vége lesz', azon is, hogy 'meglátjátok,
egyszer csak nyílik az ajtó'... Ha öt évig itt tartottak, örökké
is lehet.' Hiába váltotta fel Rákosit Nagy Imre a kormány élén,
a rabok életében, sorsában semmi változás. Úgy látszik, a
történelmi igazságosság az esetükben nem érvényesül. Meghal
Sztálin is, de odabent erről mit sem tudnak. Késő ősszel
kiderült, hogy a börtönnek kórháza is van. Az asszonyokat
vizsgálatra viszik. Az orvos kérdésére, milyen panaszuk van,
kifakadnak: – Levelet akarunk irni! – Ezen sajnos nem tudok
segítem – mondta, karját széttárva a fehérköpenyes, és
kiment. 'Sajnos' – mondta. Ezt a szót még nem hallottuk
ávéhástól. Érzelem van a szóban, ha nem is az, ami a tartalma,
hogy tudniillik valóban sajnálja, de udvariasság van benne, a
másiknak egy másodpercnyi tisztelete. Ezzel még nem ajándékozott
meg bennünket a hatóság.”
*
Új arc jelenik meg a nők között: Éva. Jellegzetessége, hogy egy
évvel később vesztette el szabadságát mint a többiek. „Egy
évvel tovább élt, mint mi. Tudja, mi történt a világban, akkor,
amikor mi már túl voltunk az életen, de a halálon még innen;
olyannyira, hogy még most, négy év múltán is, lélegzetelállító
izgalommal faggattuk, mi történt Budapesten 1949 után, egészen
1950-ig, amíg ő szabad volt? Nem történt semmi különös,
ahogyan Éva szavaiból kiderült. Az emberek nyugodtan éltek,
dolgoztak, pihentek, szórakoztak, ahogyan lennie kell. Hogy a mi
perünknek milyen hatása volt? Bocsássunk meg Évának, ő nem
mozgott olyan körökben, ahol ez beszédtéma lett volna... Az
újságok bennünk, amelyeket szomjasán fogtunk fel, a
most történő
élmény legigazibb hatását keltették...”
Aztán kiderült: Éva nem Éva, és különben is, apáca (volt).
*
Újabb költözés: vissza a Kisfogházba. De előbb jól megváratják
őket. Szerző keserűen megjegyzi: ahogy az acélt edzik. „Égetik
és hideg vízbe dugják, belénk rúgnak és simogatnak. Ébren kell
tartaniuk bennünk a kiszolgáltatottság érzését, mindig valami
újdonsággal. Mit tehetünk ez ellen? Azt, hogy nem ugrunk be
semminek... 'Ha mostanáig kibírtam, bolond lennék meghalni' –
mondogatták társaim, életünk valamelyes javulása láttán. Én
pedig úgy éreztem, most fogytam ki minden tartalékomból.
Belefáradtam az álmodozásba, és az elutazásba is. Kijózanodni
több kínba kerül, mint amennyi erőt a képzelgés ad. S amit
alvás közben álmodom, az egyre tűrhetetlenebb... Ha nem történik
valami, akkor meghalok.”
*
Szerző ki is tűzte a kritikus napot: november 19-ére. Akkor, bármi
történik, hátat fordít az életnek. Csakhogy...
„Egy délelőttön szokatlanul sok ismeretlen egyenruhás jött be
a kórterembe. Csizmás lábukat szétterpesztve álltak meg a
kockaköveken. Először nem szóltak, csak sorban megnéztek
mindannyiunkat. Aztán a vezérük azt mondta, hogy a hatóság
figyelembe vette kérésünket, s engedélyezte, hogy levelet írjunk
a családunknak. Rózsaszínű és zöld tábori levelezőlapokat
osztott szét, ezekre ráírhatjuk, hogy szolgál az egészségünk,
s kérhetünk ötkilós élelmiszercsomagot. Tizenkét sort írhatunk.
Aki bármi mást ír, annak a lapját eldobják...
Soha
életemben ekkora félelmet még nem éreztem, mint ezekben a
percekben. Mert most nem a gumibottól féltem, a trágárságuktól,
de még a háborútól, a bombáktól, az elhurcolástól sem... Most
az időtől féltem. Már régóta nem vágyódva, hanem félve
gondoltam arra a lehetőségre, hogy érintkezésbe kerülök a
külvilággal. Mi vár ott rám? Ki vár? Mi igaz a rémálmokból?
Ki él és ki halt meg? Most jön el a pillanat, amikor vége lesz a
bizonytalanságnak, s ki tudja, talán a bizonytalanság is édesnek
tűnik majd, ha múlttá lesz, mert a bizonyosság jelenné vált...
Itt van a kezemben a levelezőlap. Nincs tovább halogatás. Kinek
címezzem? És hová? Ott laknak-e még, ahol hagytam őket?... Kit
szólítsak meg?... Kit szólítsak meg?!... Felsoroltam mindenkit,
szüleimet, Erzsit is. És az isten legyen velem ezután.”
A szerző pillanatnyilag „megkegyelmez” magának.
*
A beindult levelezésnek meglett az eredménye. Mindenki kapott
választ – a szerző is, amiben halálhír szerepelt. „Anyám
ezt írta a lapon: '...Erzsiék már nincsenek az élők között.
Erzsi 1951-ben halt meg agyvérzésben, a férje egy év múlva...'
így írta, 'nincsenek az élők között'; mintha úgy kevésbé
fájna, mintha azt írta volna, meghaltak. Bezzeg most nem voltam
hős. Zokogva borultam a szalmazsákra...” Erzsi
náluk szolgáló parasztlány volt, aki a vészkorszakban
megmentette a zsidó származású, még gyermek Györgyi életét.
Rokonként ragaszkodtak egymáshoz. „Amikor
zokogva feküdtem az ágyon, szívemben ugyanakkor az öröm is
ujjongott: anyám, apám él!... Miért ne férhetne meg egyszerre
két nagy érzés is az emberben? Ujjongás és sírás – ez volt
napjaim tartalma ebben az adventi időszakban.”
*
Az újév is elmúlt, s hirtelen engedélyezik a látogatásokat.
Egyik percről a másikra. A szerző izgatottan várja: vajon ki jön
el őhozzá? De akkor már menni kell a beszélőre. „A
földszinten egy folyosót ráccsal kettéosztottak, a rács
túloldalán, mint a ketrecben, vártak bennünket a látogatók.
Sírtam volna, ha anyámat pillantottam volna meg. De nem ő volt,
hanem egy árnyék, aki távolról emlékeztetett nagyanyámra a
halálos ágyán, de sokkal csúnyább volt, csontvázszerűbb, és
teljesen idegen. Arra kellett ügyelnem, hogy a csodálkozásomnak ne
adjak kifejezést. Nyugodtan, majdnem izgalom nélkül beszélgettünk.
Miről? Hát a legfontosabbról. Hogy jól vagyok, és ők is jól
vannak. Másról aztán nem is lehetett. Egyrészt mert egyszerre
beszélt vagy száz ember, másrészt meg minden ávéhás, aki csak
a fogházban tartózkodott, ott sétált a látogatók mögött,
velünk szemben, és azt leste, mit mondunk. Megálltak anyám
mögött, az arcomba néztek, mereven, ám ugyanakkor bátorító,
atyai mosollyal, hogy csak beszéljek, mondjak amit merek...”
*
Anyja tudni szerette volna az ítélet nagyságát. Lánya válasza:
nem tudom, még nincs végleges ítélet. „Szabadulásom
után tisztáztuk, ő is tudta az ítéletemet. De egyikünk sem
mondta ki a másiknak: tíz év... Aznap délután sétálni vittek
bennünket a téli napsütésben, kék ég alatt. Ezekben a percekben
érkezett el a tudatomig – beszéltem az anyámmal. A séta alatt
most azt a súlytalan boldogságot éreztem, ami a boldog szerelem
ritka pillanatainak adománya. Azt, hogy nem vagyok egyedül.”
(Befejezése következik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése