2017. július 15., szombat

Zenés válogatás a Szürke rimek-ből

Előkerült a netről Szabó Zoltán (Kecskemét) barátonnak "macskaközi" videója, amelyben néhány darabot zenei kisérettel kiválogatott a 2013-ban született, kanadai Szürke rimek ciklusból. Jóformán el is felejtkeztem róla, de hogy kéznél legyen, most az urszu 2b-n is elhelyezem.

Ezúttal is köszönöm neki a figyelmességet!




2017. június 11., vasárnap

Antikvár (3)

 Önkéntes hajótörött


A Világjárók című könyvsorozat (Gondolat kiadó) egyik kedvencem. Igen szeretik az olvasók is - jó ideig alig lehetett beszerezni egy-egy darabját, akár használt könyv formájában is. Most meg? Garmadával szállítják be őket az antikváriumokba, válogatni lehet belőlük. 
De a hajdani népszerűség még munkál bennük: a körülményekhez képest még tartják a "nívót", legalább 5 lejt elkérnek értük. Így is megéri...
*
Alain Bombard: Önkéntes hajótörött (Világjárók 16./1964) című műve tárgya rendkívüliségével messze kiemelkedik a sorból; egy olyan kísérlet végrehajtására vet fényt, amelyben saját egészségét, teherbírását és tudományos premisszáit tette próbára, s amelyben a kísérlet végén - nyert. Kiindulópontja: 
"Már régóta érdekelt, meddig bírja az emberi szervezet a nélkülözéseket. Vizsgálódásaim meggyőztek arról, hogy az egyén néha tovább is élhet, mint azt a fiziológusok általánosságban lehetségesnek tartják.
Hosszú ideig alaposan tanulmányoztam a deportáltak, a hadifoglyok, a hiányosan táplált népek állapotát, de mint orvos, aki számára a gyakorlati alkalmazás lehetősége nélkül holt betű marad a tudomány, gyakran zártam le ezzel a kérdéssel elméleti kutatásaimat: Mire jó mindez?"

A hajótöröttek problémája azonban felébresztette benne az "alvó oroszlánt". Az izgatta: "Hogyan lehet megmenteni azt az 50 000 embert, aki évente a mentőcsónakokban pusztul el?"
Ez a szónoki kérdés közel száz éve hangzott el. A statisztika azóta jóval túllépte az évente tengerbe pusztultak akkori átlagát. Bombard kísérletei időszerűbbek mint valaha. És hozzájárulnak az emberi élet határainak az újrarajzolásához. 
"Legendák hajótöröttjei!" - vonja le kísérleti, majdnem életébe kerülő kalandja végén Bombard doktor a következtetést. - Én tudom, hogy nem a tenger, nem az éhség, nem a szomjúság okozta halálotokat, hanem miközben rikoltozó sirályok keringtek hánykolódó csónakotok felett, a rfettegés violt a vesztetek... Hamarosan bizonyossá vált előttem: a hajótöröttek legjöbbje jóval előbb meghal, semmint a fizikai és fiziológiai feltételek önmagukban véve halálossá válnának. Hogyan lehet leküzdeni a reménytelenséget, amely biztosabban, gyorsabban öl, mint bármilyen fizikai tényező?"
Erről szól, erre válasz ez a könyv, amit örömmel tettem föl a polcomra.

Holtak arca fölé


Bari Károly magyarországi cigányköltő első, két kiadást is megért verseskötetét kínálták a minap 1 lejért az antikváriumban. A csinos fekete, kötött és lakkozott borítójú, karcsú verseskönyv szerzője azóta gazdag életművet tett le az asztalra, amely nem csupán versekből, de tekintélyes fordítói tevékenységből, antológia-szerkesztésből és tudományos kutatásból tevődik össze. Számos kitüntetésben és díjban részesült életének 64 éve alatt, a róla szóló kritikai-elemző irodalom is igen tekintélyes. Verseit számos nyelvre lefordították. A múlt század hetvenes éveiben politikai tartalmú versei miatt meghurcolták, a legkeményebb börtönt (szegedi Csillag) is megjárta. Rekviem című verse álljon itt könyvjelzőül...

Bari Károly: Rekviem

Százholdas szívedben elfért a világ,
a napok lovai mégis tiportak rajtad,
héthatárba nyerítették bánatodat,
a szegénységet; tüskés ágai fölhasogatták
arcod, vérzett, lecsöppent a porba,
átszivárgott a gyökerek éjszakáján,
az idő csontjai is véresen ropogott.
Emlékszem, amikor apád meghalt,
éppen meszeltél, s te meszes kézzel
fenyegetted az istent, aki az ég
szürke ajtaja mögé zárkózott átkaid elől. 
Magadra maradtál. Szemeid vakablakán
belépő embersor rádröhögött, szoknyád
alá nyúlkáltak; megkövült kínoddal
szédelegtél közöttük. Gyermekeid is
elvágytak mellőled; a kenyér,
amit a szívedből törtél, már keserű volt,
hiába muzsikáltál a csend piros-hegedűin,
nem aludtak el többet rajta, mindegyikkel
elfutottak a vonagló utak, még árnyék-foszlány
sem maradt belőlük, egy elszaladt cipőfűző,
agyonfogdosott fénykép, de még egy hajszál sem.
Magadra maradtál anyám!

Most már csak azt várhatod, hogy a
por-koporsóban húsod falai szétomoljanak,
százholdas szívedben göröngyök táncoljanak,
és meszes ujjaid vas-dárdái az égre meredjenek.

Tolmács nélkül


Megjelenésekor elsiklottam fölötte - megszokott témának tűnt, amit tárgyalt -, most viszont egészen felvillanyozott. Nem a tény, hogy 1 lejért jutottam hozzá a könyvesbolt régiség-részlegén , hanem hogy az egykori mulasztást most könnyűszerrel pótolhatom.

Beke György Tolmács nélkül című, 1972-ben megjelent, több mint hatszáz oldalra rúgó interjúkötete (Kriterion, Bukarest) 56 interjút tartalmaz román és magyar írókkal a két nép közötti irodalmi kapcsolatokról. Önmagában a beszélgetőtársak listája is lenyűgöző, a zömmel a hetvenes évek elején készült beszélgetések jóval többről szólnak, mint a jelzett téma sugallná; nagyjából kikerekedik a könyvből a magyar és román irodalom egymással összeérő, egymásra hatással bíró vonulatainak története, a közvetítések motivációja, a közös szóértést befolyásoló értékcsere... És még nagyon sok minden, népeink történelméből, szellemi törekvéseiről.

Beke György párját rtikító irodalmi és szerkesztői munkabírása példa nélküli művet teremtett, s már a szerzői névsor is igen imponáló - még akkor is, ha hiányzik belőle a későbbi, az utolsó 40-50 év alakuló folyamatossága, az új irodalmi tolmácsnemzedékek tapasztalata. Íme a beszélgetések alanyai: Kós Károly, Franyó Zoltán, Victor Eftimiu, Molter Károly, Salamon László, Corneliu Codarcea, Avram P. Todor, Octavian Sireagu, Zaharia Stancu, , Illyés Gyula, kemény János, nagy István, Gheorghe Dinu, jancsó Elemér, Szemlkér Ferenc, Balogh Edgár, Mihai Beniuc, Emil Giurgiuca, Méliusz József, Gáldi László, Csehi Gyula, Mikó Imre, Kiss Jenő, Domokos Sámuel, Jékely Zoltán, Kemény G. Gábor, Gáll Ernő, Lőrinczi László, Létay Lajos, Köpeczi Béla, Domokos János, Veronica Porumbacu, Engel Károly, belia György, Nicolae Balota, Dorothea Sasu, Sütő András, Szász János, Bajor Andor, Constanin Olariu, Fodor Sándor, Dávid Gyula, Domokos Géza, Kányádi Sándor, Titus Popovici, Bodor Pál, Petre Salcudeanu, Bálint Tibor, Páskándi Géza, Gálfalvi Zsolt, Pomogáts Béla, Dumitru Radu Popescu, Láng Gusztáv, Veress Zoltán, Kántor Lajos, Szilágyi Domokos.

A váltakozó mélységű szövegek ma is tanulságosak, amennyiben leszámítjuk bizonyos kitételeikből a korszak kötelező szellemiségét és zsargonját, ha megpróbálunk a jelzett problémák mögé látni. Az biztos, hogy ma már erről a témáról egy egész más könyv születhetne. De az is biztos, hogy az azóta elsöprő többségben múltbeli emlékké vált klasszikusokat ma már senki se tudná megszólítani. Korfestő, adatközlő erényei miatt érdemes folyamatossá tenni e könyv tanulmányozását.
"Nem egymás gyengéit kerestem, hanem egymás erényeit, a közeledés, a megértés epizódjait, a testvériség igéit" - szögezte le kötetzáró önvallomásában a szerző. Magam is e gondolattal lapozom fel mindegyre könyvét, számba venni erényeit. 

Cseke Gábor

2017. május 29., hétfő

Antikvár (2)

Egy chilei fogoly naplója


Nem a címe vonzott, csupán a benne lévő helyszíni utalás. Chile “régi szerelem”, a hetvenes évek elejéről, amikor a távoli földrészen, egy furcsa délamerikai országban, dr. Allende megpróbálta sikerre vinni a vértelen szociális forradalmat. A világon akkor sokan drukkoltunk neki, hiszen torkig voltunk már a bármely irányú erőszakkal és diktatúrákkal, akármilyen “puhán” is mutatkoztak be némelyek. És nagyon sajnáltuk, hogy a kísérlet csődöt mondott, a demokratikus Chilét pedig elárasztotta a lecsapó katonai puccs terrorja.
Hernán Valdés most 1 lejért vesztegetett könyve azon frissiben jelent meg magyar nyelven is (fordította Csuday Csaba, Kossuth Kiadó, Budapest, 1976), nyilván irányzatos irodalomként, annak ellenére, hogy csak olvasási módja lehet irányzatos – maga a könyv pontos, higgadt és becsületes krónikája egy elvesztett társadalmi illúziónak, egy hónapot (1974. február 12-március15.) kitevő naplójegyzetek formájában elbeszélve. A szerző Pablo Neruda hatása alatt álló chilei író, Prágában végezte tanulmányait, bevallottan baloldali elkötelezettségű és érzelmű, emiatt – feljelentésre alapozva – kerül a puccsisták látókörébe s internálják több tucat, számára addig ismeretlen sorstársával együtt a Tejas Verdes nevű, 1. számú koncentrációs táborba.
Az ott uralkodó mostoha és embertelen körülmények, a stresszelő összezártság nem teszi lehetővé a pillanatnyi nyugodt elmélkedést, az egyén magába fordulását. Gondolatait, leszűrt tanulságait ezért utólag veti papírra a szerző, amikor már tisztán látja, hogy a puccs az Alende és táborának végtelen naivsága miatt következhetett be. Naivság volt őszintén hinni a békés kiegyezésben, hiszen a korábbi hatalom félresepert, feloszlatott elnyomó gépezete alig várta, hogy visszaadhassa a kölcsönt, s a puccsot kihasználva elözönlötték a hatósági kulcshelyeket. Valdés úgy látja: az őket fogva tartó és értelmetlenül, gyűlölködve kínzó rendőrök és katonák sötéten néznek a legtöbbször koholt bűnösségükről mit sem tudó foglyokra, “mintha valóbban azt az ellenséget testesítenénk meg, akinek a puccsisták szerint az volt a szándéka, hogy végezzen velük és a gyermekeikkel, hogy egy marxista diktatúrát hozzon létre.” A gyűlölet sikeres levezetésére ott volt a chilei katonai nevelés szelleme: a szerző és társai saját bőrükön tapasztalhatták, mit jelent az, amikor a katonákat és a rendőröket nem harcolni, fegyelmet tartani tanítják meg, hanem kínozni és ölni! A tábort kiszolgáló katonák, az abszurd hangulatú kihallgatások során perverz élvezettel játszadoztak a foglyokkal: mindent elkövetve, amit csak az ember megalázására és megtörésére el lehet képzelni, odáig menően, hogy a foglyokat valamilyen megfoghatatlan, gyötrő bűntudat terhével, súlyos testi és lelki sebekkel szállították vissza a táborba.
Azért, hogy a kihallgatottak ne befolyásolhassák még sorsukra váró társaikat, őket már nem vitték vissza korábbi barakkjaikba, hanem a kihallgatottak számára fenntartott tömegszálláson zsúfolták össze. Az ott tartózkodók, kihallgatást már elszenvedett “veteránokként” fogadták és vették kezelésbe a közéjük belökött emberi roncsokat, s a szűken mért élettér dacára létrejött közöttük a szolidaritásnak egy olyan fokú, magasrendű érzése, mely új erőt öntött a csüggedőkbe.
A kihallgatáson a szerző megtapasztalta, hogy vallatói nem őrá és a tetteire kíváncsiak, s arra használják a rendelkezésükre álló terhelő adatokat és gyanúkat, hogy testi-lelki kínzását fokozva, perverz szórakozásuknak hódolhassanak: győzteseknek érezhessék magukat.
Valdés tapasztalata szerint a foglyok nagy részének vajmi kevés köze volt a chilei forradalmi megmozduláshoz, botcsinálta hősök és forradalmárok voltak, akiket megbélyegezve, megfélemlítve eresztettek aztán szabadon elhagyatott, vad tájakon. A könyv azzal zárul, hogy a szerzőt lelökdösik egy teherautóról egy ismeretlen helyen, s még utána küldenek egy jótanácsot: ” –Tűnés, de gyorsan! – Nekiindulok, meg sem nézem, a spanyol hová lett, vissza se fordulok, hogy megnézzem a teherautót, amely azonnal elindult, egyre gyorsabban megyek, nem nézek hátra, sehová sem nézek, csak szédülök a tértől, amely megnyílt előttem – egy ismeretlen utca -, sietek, ahogy csak tudok, erővel tartom vissza magam, nehogy futásnak eredjek, nehogy visszanézzek.”
Hernán Valdés legkeserűbb és leginkább mához szóló figyelmeztetése: a jobb- és baloldal belátható időn belül nem jut békés megegyezésre. Közöttük ugyanis nem az elvek küzdelme, hanem a táborok, a hívek háborúja folyik, amely érzelmeket, szenvedélyeket, pusztító erőket szabadít fel. Kinek van igaza? Ez majd csak történelmi távlatban ha tisztázódik. Addig is, a vesztes baloldal saját magát okolhatja csalódásaiért, legyőzetéséért.

“Nem voltunk tudatában annak, milyen változáson ment át ez a jobboldal, hogy sem gyakorlati, sem elméleti ismereteink nem voltak ahhoz, hogy megláttuk volna, hová vezet ez a folyamat… Valahányszor megállapítottuk, hogy lehetséges egy puccs, ezt viszonylagosan nemesnek képzeltük, a nemtudásból fakadó nemeslelkűséggel. Mert akik elkövetni készültek, talán nem volt munkaadóink, volt ivócimboráink, rokonaink vagy volt iskolatársaink voltak-e? Azt várhattuk, hogy szigorúak és kemények lesznek, de hogy vérengzők, azt nem. Aztán meg a fasiszta jelzőt a baloldal lépten-nyomon és meggondolatlanul használta mindenféle ellenségre, és ez megfosztotta a szót eredeti tartalmától. Senki se magyarázta úgy a fasizmust, mint a társadalomban lappangó ideológiát, senki sem világosított fel bennünket, hogy a fasizmus a burzsoázia mentőöve azokban a pillanatokban, amikor a liberalizmus már elégtelen ahhoz, hogy megőrizze hegemóniáját… E miatt a tudatlanság, e miatt az ártatlanság miatt nehéz megérteni a puccs kegyetlenségét, a végrehajtóiban és pártolóiban azokkal szemben felgyülemlett gyűlölet sűrűségét, bosszújuk kegyetlenségét, akik már-már megfosztották őket a hatalomtól… Azelőtt hol voltak ezek az ezrek és ezrek, akik most a gyilkosaink, börtönőreink, kínzóink szerte az országban? Mit csináltak, hogy néztek ki? Hogyan lehetséges, hogy nem is gyanítottuk a bennük lévő gyűlöletet, eljövendő kegyetlenségüket? Talán valami külön világban éltek, vagy olyan jól tudták álcázni magukat?
Most már – sajnos későn – könnyű megérteni, hogy közöttünk éltek. Hogy nem voltak sem többek, sem kevesebbek, csak a polgártársaink, a szomszédaink, olykor a rokonaink, más esetben a barátink. Nap mint nap találkoztunk velük az üzletekben, a járműveken, a moziban, és soha még csak kapcsolatba se hoztuk őket az ultrajobb elvetemült terroristáival, és ha szidták a kormányt… legfeljebb tréfásan leszidtuk őket. Talán nem azonosak azokkal, akik lövöldöztek és kínoztak, de a katonatisztek semmi komolyabb dolgot nem csinálhattak volna nélkülük. Ők képezték a tömegeiket, ők borították be zászlókkal az erkélyeiket, hogy ünnepeljék őket, versengtek velük az ádázságban, feljelentve baloldali szomszédaikat, ők mosták le a falakat, melyeken a nép oly egyértelműen szólított fel a forradalomra, ők ajándékozták oda a jegygyűrűiket, hogy kisegítsék a juntát…
Amilyen mértékben ezek a tisztánlátásra törő pillanatok visszaadják emberségünket, ugyanolyan mértékben szorongásba is taszítanak bennünket ezek között a körülmények között, valami kínzó világosságba, amitől kiráz bennünket a hideg…”

Önostorozóan józan, kemény szavak ezek, de ki kellett mondani őket. Nem véletlen, hogy ez a nem nagy terjedelmű írás lett és maradt Valdés fő és világszerte elterjedt műve.
Nem véletlen ugyanakkor, hogy pár nap múlva ugyancsak chilei témájú, szintén vékonyka antikvár-könyvre csaptam le: Titokban Chilében (Riport egy filmforgatásról. Kossuth Kiadó, 1987), de ezt már 5 lejért számították meg. Hiába: a Nobel-díj az Nobel-díj, a szerző pedig nem más, mint  Gabriel García Márquez...


Titokban Chilében


Aki azt hiszi (mert mások megpróbálják elhitetni vele), hogy a jó irodalomnak nem kell érdekesnek és olvasmányosnak lennie, az mélységesen téved. Szerencsére, a Nobel-díjasok között is vannak olyanok, akik esküsznek arra, hogy csak akkor jó az író, ha érdekfeszítően mesél, és bármilyen tárgyhoz is nyúl, abban mindig a közérdekűt, a jelentőset ragadja meg.
Gabriel García Márquez ilyen író. És ezt szerencsére tudják a könyvkereskedők, de tudják az olvasók is. Ezért lehetett az ő vékonyka füzetét (Titokban Chilében. Riport egy filmforgatásról. Kossuth Kiadó, 1987) a szokásos átlagnál drágábban “elsózni” (mint korábban említettem: öt lejért…). A történet amúgy nem az íróé, mármint olyan értelemben, hogy mindvégig “hozott” anyagból dolgozik: Miguel Littin világhírű chilei filmrendező, aki a katonai puccs idején feketelistára került és elmenekült hazájából, 12 év száműzetés után elvállalja, hogy elváltoztatott fizimiskával és személyiséggel, hamis iratokkal titokban hazatér, hogy leleplező filmet készítsen – egy vezetése alatt illegalitásban dolgozó stábbal – a katonai diktatúra valóságáról. A főhős által egyes szám első személyben elmesélt történet mindenek előtt azért rendkívül izgalmas, mert nem a külső, hanem a belső történésekre helyezi a hangsúlyt: azt bizonyítja be, hogy amíg nem találkozik a valósággal, a szorongó, a rossz tapasztalatokkal túlterhelt ember mindig hajlamos arra, hogy sötétebb színben lássa a világot, mint az a valóságban is indokolt lenne. Még az árnyékától is megijed. A filmrendezőnek rendre rá kell ébrednie, hogy az általa otthagyott haza a puccs terrorja után is képes volt arra, hogy lélekben talpra álljon, az emberek tovább élték saját életüket, “az élet ment tovább”, ahogy azt mondani szokás és neki mindig attól lett igen meleg a helyzete, amikor elkezdett félni és rejtőzni, amikor túljátszotta az inkognitó szabályait. Kezdve azzal, hogy hamis útlevéllel és álfeleséggel érkezik Chilébe, odáig menően, hogy uruguayinak adja ki magát – ennek fejében magára kell erőltetnie az onnan érkezettek sajátos akcentusát, amiről lépten-nyomon megfeledkezik -, továbbá messze elkerüli szülőfaluját és korábbi ismerőseit, nehogy a legkisebb meggondolatlan gesztus is lebuktassa.


A film, ha kalandok között is, de sikeresen készül, a rendező egyre inkább nekibátorodik, s végül azt is megkockáztatja, hogy meglátogatja saját édesanyját, aki mit sem tud gyermeke sorsáról. Nevetséges, ugyanakkor torokszorító az a jelenet, amikor közeli nőismerősével szalad össze az utcán, akiről gyanítja, hogy minden álcázás ellenére könnyen felismerheti. Nem így történik: elmennek egymás mellett, mintha sose látták volna egymást. Fölösleges a túlzott aggodalom? Tény, hogy édesanyja is értetlenül áll az “idegen” előtt, aki váratlanul az ajtaján kopogtat. “Különös látomás volt. A tágas, magas tetejű, csupasz falú hodályban nem volt más bútor, csak a karosszék; abban ült anyám, háttal az ajtónak, oldalán a parázstartóval, egy másik ugyanolyan karosszékben pedig az öccse, Pabló nagybátyám. Hallgattak… Feléjük indultam, nemigen igyekezve, hogy ne csapjak zajt,s látván, hogy meg se mozdulnak, megszólaltam: – Hát itt senki nem köszön az embernek, a mindenségit!
Ekkor anyám felállt:
– Biztosan a fiam barátja vagy – mondta. – Hadd öleljelek meg.
Pablo nagybátyám azóta sem látott, hogy tizenkét évvel ezelőtt elmentem Chiléből, s még csak meg sem mozdult a karosszékben. Anyámmal az előző év szeptemberében találkoztunk Madridban, de még amikor felállt, hogy megöleljem, akkor sem ismert meg. Így aztán karon ragadtam, s megráztam, hogy kirángassam ebből a kábulatból.
– Dehát nézz meg jól, Cristina – mondtam neki a szemébe nézve -, én vagyok az.
Újból megnézett, most már figyelmesebben, de nem ismert meg.
– Nem – mondta -, nem tudom, ki vagy.
– Dehát hogyhogy nem ismersz meg – nevettem el magam. – A fiad vagyok, Miguel.
Ekkor újból megnézett és halálos sápadtság ült ki az arcára.
– Jaj – mondta -, mindjárt elájulok.
A karomba kellett fognom, hogy el ne essen, miközben Pablo bácsikám ugyanilyen megindultan feltápászkodott a székből.
– Csak erre vártam – mondta -, most már békében halhatok meg, akár mindjárt.”

A könyv a már-már túlhajtott rejtezés, a bujkálás, a személyiségcsere állandó stresszes kalandjának sajátos, különös belső történetét meséli el, rajta keresztül pedig hiteles híradást kapunk mindarról, ami egy elbukott társadalommegújítási kísérlet után Chilében bekövetkezett. Maga a rendező később így vélekedett a sikeres forgatásról és titokzatos útjáról: “Nem ez a leghősibb tette életemnek, de a leginkább emberhez méltó.“

2017. április 13., csütörtök

Antikvár (1)

A könyvnek ma már csak eszmei értéke van. Legalább is annak, amitől egyesek szívesen megszabadulnának. Az új kiadások, az ún. "könyvsikerek" ára égbe szökő. Nem is nagyon vásárolják könyvszeretők, csak akik valami jó, gondűző lektúrát hajszolnának...
Azokról a könyvvásárlási élményekről számolok be e cím alatt, melyekben szimbolikus áron (1 lej erejéig - megfelel 140 Ft-nak vagy 20 centnek) volt részen az utóbbi időben.

Kedvesebb hazát

Ma is befordultam az antikváriumba. Könyvbolt az, de aminek nincs keletje, annak gyorsan leviszik az árát. Szinte semmiért vehetsz ott ezüstöt. Aranyat. Gyémántot is.
Én ma Ladányi Miskát vettem: Kedvesebb hazát. 1971. Egy lej. Lepengettem két darab réz 50 banist (egy kifli, illetve.egy csupor tej ára.) Odahaza olvasom és nem tudom letenni. Izgatott vagyok. Tényleg ilyen olcsók leszünk? De kit érdekel? Fő, hogy jók maradjunk, ilyen versekkel, mint ez – de én most csak egy lej értékben tudok idézni –a kötet Gyarmatosítás c. ciklusának nyitó darabját…

Látom ülnek érdekeik faágán
lustán tetvésznek egymást megdobálják
Csimpánzok nemzék a besenyőket
cerkófoktól születének az árják

Feneküket kitüntetés borítja
de szájuk honfibúval van teli
Nem sok jót mond majd rám a származástan
hiszen ezek lesznek az őseim
(Ladányi Mihály: Kedvesebb hazát. Magvető, 1971)


A levelezés titkosságát a törvény garantálja

Keskeny kis könyv, ugyancsak kifli áráért (1 lej), már-már felszívódva az antikvári könyvóceánban. Kár lett volna otthagyni… Szerzője nemzetközi hírű szovjet tudós, Zsoresz Medvegyev, cselekményideje a huszadik század hatvanas-hetvenes évei, a szovjet társadalom brezsnyevi korszaka, tárgya pedig egy agyafúrt, ám türelmes és alapos megakísérlet, amit a szerző azért folytat, hogy leleplezze a szocialista demokráciában működő, balgatagon együgyű és szánalmas levélcenzúrát. A professzor kísérletképpen nem sajnálja a munkát s a költséget külföldi kollégáival történő levelezésétől, mindenféle küldeményt és postai útvonalat kipróbál, hogy statisztikai úton bebizonyítsa: levelezése – amelynek zömét egyszerű tudományos nyomtatványok, közlemények teszik ki – durva ellenőrzésnek, késleltetésnek, olykor meg egyenesen visszatartásnak vannak kitéve. A kafkai Hatalom abszurditása elhalványul a brezsnyevi idők kuszasága és értelmetlen túlbonyolítása mellett, az elénk táruló kép már nem is diktatúráról, hanem annak silány karikatúrájáról vall. Zsoresz Medvegyev szamizdatban terjedő, emberjogi küzdelmét megörökítő munkájának a Modern Könyvtárban megjelent könyvecske csupán első fejezete; magányos ellenzékisége miatt majdhogynem elmegyógyintézetbe zárják, ennek megakadályozása és az emiatti szolidaritási küzdelem történetét Zsoresz Medvegyev később testvérével, a világhírű történész Roj Medvegyevvel közösen irt könyvében (Az őrültség kérdése) meséli el. Hogy miért tanulságos e kis könyv? Mert tudományos módszerrel leplezi le a rendszer összevissza hazudozását. Kérdezhetnénk: szerzőnek nincs jobb dolga, mint levelekkel, postai küldeményekkel kísérletezni? Helyette inkább csodáljuk azt a módszeres alaposságot, amivel Medvegyev professzor a hálóját szövi és a kísérleteit objektíven kielemzi. Azt is mondhatnánk, hogy hol vannak azok az idők, amikor leveleinket postaládákba dobtuk, postahivatalokban gyűjtötték össze, szortírozták azokat, majd kiszállították rendeltetési helyükre. Elvégre igaz, hogy manapság a levelezés immár villanypostán, az internet segítségével zajlik, a nehézkes postahivatalok kiiktatásával, de a mindent tudni akaró és megkaparintó “Fekete Hivatal”- ok megőrizték pozícióikat és fontosságukat. Más idők, más szokások…
Egy “kortyintás” a könyvből:

„…A következő elveket alkalmaztam:
Először: a leveleket nem egyszerűen csak különböző postahivatalokban, de különböző városokban adtam fel.
Másodszor: különböző időpontokban /1969 / március folyamán.
Harmadszor: a feladás módozatait is váltogattam (ajánlott térti vevénnyel,, normális ajánlott, szabályos légiposta, expressz légiposta). Úgy gondoltam, hogy a szabályos légipostai leveleket esetleg felületesebben nézik át, mivel ha nem ajánlottak, kisebb értük a felelősség.
Negyedszer: … a leveleket két nyelven írtam, hogy a cenzúra különböző nyelvi osztályain menjenek át.
Ötödször: a borítékokat különféleképpen címeztem. Részben írógéppel, részben kézzel, s az utóbbi csoporton belül különféle karakterű kézírásokkal. Néhány borítékon nem szerepelt sem a cimzett neve, se a feladó neve és címe. Ezeken csak egy hivatali cím szerepelt: X.Y. Egyetem “getentikai osztály”, vagy “fizikai laboratórium”. Némelyik borítékon szerepelt a feladó cime, de igy: “Moszkva, poste restante”, az aláírás pedig az M és Zs betűk teljesen olvashatatlan keveréke volt. Magában a levelekben, amelyeket ugyanilyen olvashatatlanul írtam alá, nem szerepelt az angol levelekben szokásos üdvözlő formula. Levelezőtársaimat keresztnevükön vagy becenevükön szólítottam, mint egy kedves barátot: Kedves Dave, Kedves Bob. Úgy gondoltam, hogy kollégáim – a laboratóriumok vagy kutatóintézeti osztályok vezetői – a levelek tartalmából rájönnek, hogy ki irta.
Hatodszor: az egyik levelet a március 8-ra kiadott speciális nőnapi borítékban küldtem. A borítékhoz tartozó üdvözlőkártyán L. professzor feleségét köszöntöttem a nemzetközi nőnap alkalmából. Ez a levél lakáscímükre ment…
Hetedszer: Még ravaszabb fortélyt is kieszeltem. Két angol nyelvű levelet eredeti, Mit Luftpost címkével ellátott német borítékba tettem. Ezeket különböző időpontokban adtam fel a Nemzeti Szálloda portájáról. Az itteni postahivatal (No 600) külföldi turistákat szolgál ki. Feltételeztem, hogy a külföldiek levelei a “Fekete Hivatal” valamilyen speciális osztályán mennek át.
Nyolcadszor: a levelek közül kettő úgynevezett “filatelista levél” volt. A kér borítékon űrhajós bélyegek voltak, speciális bélyegzővel lepecsételve, amelyet minden évben április 11-én, az űrhajósok napján használnak. Egy így lebélyegzett boríték becses filatelista szuvenír, s az űrhajósok napján hosszú sorokban állnak az emberek a postahivatalok előtt, hogy megszerezzék a pecsétet. Ezen a napon egyedül Moszkvából legalább ezer filatelista levél megy külföldre, s ezekbe csupán néhány üdvözlő sort szoktak írni… Leveleim besodródtak az úrhajós borítékok áradatába.
Márciusban és áprilisban hasonló módon további tizenkét levél indult útjára az L. professzornak december 17-én küldött, “elveszett” levél másolatából.” 
(Zsoresz Medvegyev: A levelezés titkosságát a törvény garantálja. Európa Kiadó, Modern Könyvtár, 1989. Fordította Kenedi János)


Magyar szerelmes levelek 1528–1944

Szinte szégyelltem ezt az elegáns-őzbarna, keménykötésű, védőborítós kötetet (Gondolat, 1976) 1 kemény lejért elvinni az üzleti polcról. De ha ennyire taksálják manapság Kozocsa Sándor munkájának forgalmi értékét, akkor nincs mit tenni, mint vinni, amíg lehet… A szerelmes írók titkait, bármennyire illetlen dolog, szeretjük kilesni, leveleiket úgy olvasni, mintha nekünk írták volna. Az előszóban szerkesztő így mentegetőzik: “Az olvasónak bizonyára feltűnik, hogy jó egynéhány nagyság – Balassi Bálint, Zrinyi Miklós, Kisfaludy Károly, Széchenyi István, Arany János stb. –neve hiányzik a válogatásból. Ennek az az oka, hogy szerelmi tárgyú levelezésükből nem maradt fenn semmi, ámbár azt is feltételezhetjük, hogy egyikük-másikuk egyáltalán nem irt szerelmes levelet.” Vajon, lehetséges ez?
De érjük be azokkal, akik ugyancsak sűrűn mártogatták a tollukat a felfokozott, kicsordulni akaró érzelem violaszín (vagy egyéb színekben pompázó) tintájába. Bizony, az idők folyamán sűrűn kellett bizonygatni, s talán nem csak hűséges betűvetőkként, a szerelmetes ragaszkodást “édes urunkhoz” vagy “én szerelmes mátkámhoz”, s van úgy, hogy az üzenet gyakorlatilag csak arról szól, hogy így szeretlek, úgy szeretlek, majd megeszlek “szívem szerelmem”, ahogy egy jó falatot gusztál az éhes ember, csak persze sokkal cikornyásabban és alázatosabban. Ez pedig mind asszonyra, mind férfiemberre egyaránt jellemző. Ám ahogy lazulnak a századok megkötései, emberiesülnek stílfordulatai, helyet kapnak az írásban a szív és az elme intimitásai, úgy válik bensőségesebbé a levélváltásba csomagolt vallomás és üzenet.
Tompa Mihályunk két érdekes levéllel szerepel a kis gyűjteményben: mindkettőt élete két nagy múzsájához írta. Az elsőt Böszörményi Katalinnak hívták, kinek 1842-ben még ily sorok mentek Sárospatakról: “Látod, édes Katicám! nem nyilik virág a jóltevő nap nélkül; puszta és kietlen az én életem nálad nélkül – te vagy életemnek tavasza, napja, reménye, mindene… Oh, csak tizedrésznyire szeretnél is te engem, mint én téged szeretlek!” Hanem akkoriban Tompa még anyagilag reménytelenül, fiatal református lelkészként a házasság gondolatával még csak el se játszadozhatott, arra csak pár év múlva, 1849-ben kerülhetett sor, amikor kurtán furcsa lánykérő levelének címzettjét már bizonyos Soldos Emiliának hívták: “Emma kisasszony! Az idők nagyon háborúsak, az élet rövid, házasodni kell. Becsületem ki van váltva, itt a pár sor. Tompa” S a frigy megköttetett…

Tanács boldogoknak /Finnországi svéd költők/

1990-ben dobta piacra az Európa kiadó, (akkori) 75 forintos áron, most 1 (egy) lejért hoztam haza – könyvtárból kiselejtezve (az állományból “törölve”), próba-szerencse elkótyavetyélve. Azt se tudom, hogy ezt a Jávorszky Béla megálmodta (s válogatta, előszavazta) legelső ilyen gyűjteményt követte-e újabb, jutottak-e magyar megmutatkozáshoz a finnországi svéd poéták, de úgy gyanítom, hogy a válasz egyszerű nem-mel fogalmazható meg. Pedig a többségi lakossággal mindenben egyenrangú és -jogú lakosai Finnországnak.
Jávorszky szerint: “A finnországi svéd irodalom erőssége mindvégig a líra volt és marad.” Az is érdekes, hogy miközben az ottani svédek lélekszáma enyhén növekszik, országos arányuk mégis csökkenőben – visszaszoritja a finn szaporulat; és fékezi a kivándorlás, a beolvadás. A kép, a közérzet, a benyomás, az üzenet lehangolóan korszerű egyben:

Valaki mindig ott áll a buszra várva
az ég legtöbbször szürke
az emberek országút-szinűek
a nőkön puplinkabát
a férfiak fenekén lóg a nadrág

a világ változik – Finnország soha.
(Per-Hakon Pawals: Valaki mindig ott áll a buszra várva – ford. Tornai József)

Varjak
a fákon.
Életed kiált
berozsdált hangon,
gúnyosan.
(Bo Carpelan: Varjak a fákon… – ford. Jávorszky Béla)

Mondd: igaz-e
hogy ebben az országban mindenkit megvakítanak
aki nem vakon született?

Ó istenem lehetséges hogy szomszédaim
ádáz prokusztészek titokban –

Fontos hogy az ember
apró sebeit is eltakarja,
s gondoljon a ragadozó piranyákra.
Így kell tekintenem eztán még
a vérrokonaimra is –
(Bodil Lindfors: Mondd: igaz-e… – ford. Nagy Gáspár)

Az asszony lehajolt, fölvette kicsijét,
haja lehullt arcára,
belsejében egy kis öregasszony görnyedt le
tiszta szemmel és száraz,
remegő fejjel
a kötése fölé,
benne
egy kislány hajolt gyöngéd ujjal
a babájáért

három nővér,
kik sose láthatják egymást.
(Solveig von Schoultz: Három nővér – ford. Tornai József)

És ez csak mind szemelgető csipegetés – amit e sorok papírra vetése után is szorgalmasan folytatok – a 300 lapos kötetből, amelyben 17 költő fért el, s a fordítók között ott találni még Csoóri Sándort, Fodor Andrást, Kányádi Sándort is!

Költők szigete?

Jó reggelt, Európa. Utak és találkozások” – ha ma jelenne meg, ezzel a címmel könyv, rá se néznék. De így, hogy 1978-ban látott napvilágot (Gondolat kiadó) Sediánszki János rádiós újságíró útinaplójaként, s ráadásul 1 lejre kóstálták az antikvárium “elfekvő” részlegén, mohón hónom alá vettem. Legelőször A pokol tornácán című fejezetnél nyílott ki, amely a szerző 1971-es izlandi úti benyomásait meséli el. Sedánszkinak sikerül szóba állnia Jónas Jónasson íróval is, aki a következő meglepő kijelentést teszi: az izlandiakat “a telente uralkodó majdnem egész napos sötétség bizonyos mértékben tétlenségre kényszerítette, a hó- és jégtakaró, a hideg miatt otthonához volt szegezve, s állatainak ellátása mellett elég ideje maradt a képzelet játékaira, történetek megtanulására, a szájhagyományok továbbadására, majd az írásbeliség után lejegyzésére, versfaragásra… Hajdanában az ország akkori 50-60 ezer főnyi lakosából a legtöbb költő, író, de legalább könyvkészítő volt. Manapság is azt tartják: majd minden izlandi nem hivatásos író. Napjainkban bármilyen foglalkozással együtt jár a költői tevékenység… Ezek után nem meglepő, hogy a lakosság lélekszámához viszonyítva nálunk jelenik meg a legtöbb könyv a világon…” Sedánszki rádióriportjait dúsította útirajzokká Európa majd minden tájáról: értékek, tanulságok, érdekességek tárháza a könyv. Illik melléje némi kóstoló az izlandi lírából is.

Einar Már Gudmunsson: Izlandi évszakok

Tél

A világon minden, de minden mulandó,
kivéve a magas légnyomást Grönland felett
és ezt az átkozott kátrányos latyakot
a városi kocsikon.

Téli álmát alussza a fű

Tavasz

Zuhog.
Alacsony légnyomás.
Folytatódik, károg az előrejelzés.
Eső veri a hunyorgó ablakot.
A föld hasa szinte mocorog,

mintha bélférge lenne.

Nyár

Por száll a dombok felett.
Gyönge keleti szél.
Nehéz földtolók brummognak­dohognak
kinn a melegben.

Fölöttük szivárvány felhők.

Ősz

… s a sok levél, lám, ismét elpirul,
bár a kommunizmus rég dugába dőlt,
s a szexuális gátlástalanság
lassan nem ismer határt.

Fordította: Mervel Ferenc / Forrás: Magyar Napló, 2000/4

Ballada a nekifutásról

Nemrégen kötetnyi jó vers “ütötte a markomat” 1 kemény lejért, szokásos antikváriumomban, hová úgy fordulok be nap mint nap, mintha kurtakocsmába…

Jevgenyij Jevtusenkot vásároltam meg, jóval áron alul, 1980-as Ballada a nekifutásról című kötetét (Európa), azt a sokáig visszhangos és mindenfelé divatos orosz költőt, aki a legfrissebb hírek szerint most az emberélet végének küszöbén vergődik, élet és halál között…
Szentgyörgyi N. József barátom tudatta velem az éjjel – közösen fordítottunk le még a rendszerváltás első éveiben egy nevezetes Jevtusenko-verset, erre a bravúrra emlékeztetvén -, hogy a 84 éves költőt súlyos állapotban szállították kórházba az USA- ban, ahol 1991 óta él. Felesége csak annyit mondott: ez nem a szokásos felülvizsgálat; részleteket még nem tud ő sem. Az Irkutszk mellett született költő első verse 1949-ben, első verseskötete 1952-ben jelent meg (akkor a szovjet Írószövetség legfiatalabb tagja lett 19 évesen), 1963-ban irodalmi Nobel-díjra jelölték, s eddig több, mint 150 könyve jelent meg. Feltűnése, kormeghatározó alakja és szerepe, bár legendás, mára megkopott. Tény: mindenről tudott verset írni. Mindenben meglátta a lírát. Még fordítóiban is. A magány szeretete című versével ülök le virtuálisan a betegágy mellé, kicsire összehúzva magam.

Jevgenyij Jevtusenko: A magány szeretete / Любовь к одиночеству

A Lóczy Lajos utcában,
Budapesten
áll egy ház
őszi lombpáncélba zárva.
Se férfi ott,
se macska,
csahos-vigaszos kutya sincsen:
csak egy asszony
s az orosz vers lakása.
Ez az asszony már most emkékművet érdemelne;
rjazányi tehénbőgést
csak az ért így, aki ott él,
hóvihar éledt a tollán –
s vesztőhely s oltár nyerse,
hol magyarul kiált
lemosatlan orosz vér.
Találkahely ez.
Ó, különös titkú találkák!
A háziasszony szeme
álmatlanságtól árnyas.
Jeszenyin iszik vele vodkát,
Cvetajeva szív mahorkát,
Paszternákkal Chopin-négykezest játszhat.
De önkéntelen is
fölfedi önmagát;
felejtve talán,
hogy a kísértet mind tünékeny?
“Szeretem a magányt!
Szeretem a magányt!” –
öklével veri az asztalt,
az éj ellen,
ekképpen.
Így van-e kedvesem, így igaz-e?
E kiáltásban meztelen a lélek.
S a magány – fájdalmak ellenszere,
mégsem örül senki a közelének.
A magány: csend ajándéka körülötted.
Sértésektől félsz? Keresd a magányt.
A magány sose üt meg,
sose bánt meg, ha bánt.
Megértő – mint senki más e világon;
férfi nem jöhet a nyomába.
Úgy ölel, hogy semmi se fájjon;
nincs hija, nincs hiúsága.
De a meztelen idegek ruháján
oly tüzesen
izzik a gomb!
“Szeretem a magányt!” –
oly árván
hangzik ez,
mint a “Nem fáj!”
a kínpadon.
Pedig hogy fáj,
istenem, fáj, nagyon!
És bárkit magadhoz szorítanál.
Mert minél inkább oltalom,
annál gyűlöletesebb a magány.
Az asszonyi fájdalomnak
– még életében! –
emlékoszlopot!
Álljon,
századokon át,
férfivádlón.
Feldorombol a hűtőgép.
Cigarettafüst, pálinkaszag.
A lépcső kopog:
mintha almák, körték
gurulásznak le a padlásról.
Fájdalom – mennyi nyelvről!
S a fordítói csend…
Gyűlölt nyersfordítás-sor,
mely torkunkon akad:
“Szeretem a magányt!”
“A magányt szeretem!” –
Aztán műfordítását
suttogni, védtelen:
“Maradj…”

1974
Tandori Dezső fordítása


A hiba (A. Szamarakisz)

Valaki leül egy kávéházban. Elővesz egy papírdarabot és rajzol rá két kört: egy nagyobbat és egy kisebbet. Közepükön egy-egy ponttal.
Közben jövő-menő vendégek kétszer is rálépnek kinyújtott lábára. A tyúkszemére. Az egyik tyúkszemtaposót odakint a titkosrendőrök lelövik. Gyanús. De gyanús a botlás is. És gyanús a rajz is: egyáltalán, mit ábrázolhat? Támaszpontot? Rakétasilót? bevetési hely vázlatát?
Hiába, gyanús az egész világ, ha a nyomozók egyszer fülest kapnak, hogy itt és itt, ekkor és ekkor… A köröket rajzolót villámgyorsan letartóztatják. Sokáig nem derül ki a könyvből: indokoltan-e avagy teljesen alaptalanul. De azért elviszik, gépkocsival. A székházba, a főnök elé. Nem árulják el neki, hogy feltételezett kapcsolata, akit lelőttek, halála előtt semmit se vallott. Sőt, meglebegtetik: fölösleges hallgatnia, a “társa” úgyis mindent elmondott. Hamarosan szembesítik is vele, úgy hogy ki vele…
A letartóztatott hallgat. Nyugodtan áll a fejlemények elébe! Gépkocsin hosszú éjszakai útra indulnak, pár száz kilométerrel odébb. Előtte a gyanúsitottat szállitó titkosrendőrök (hivatali nevükön: Menedzser és Kihallgató) megkapják a főnöktől az utasítást: léptessék életbe az új, még ki nem próbált módszert. Felejtessék el foglyukkal, hogy ők a hatalom emberei, mutatkozzanak együttérzőnek, humánusnak, nyerjék meg a bizalmát, teremtsenek olyan helyzetet, amiben elárulja magát – ha másként nem, hát azzal, hogy szökni próbál. A szökési kísérlet pedig egyértelmű bevallása lenne a bűnösségnek. A Hivatalnak egyetlen vezérlő jelszava van: “Akkor is lehet valaki a Rendszer ellensége, ha semmit sem tesz a Rendszer ellen. Elég ha nem támogatja a Rendszert, ha nem mutat fel semmiféle pozitív cselekedetet, amit a Rendszer érdekében követett el.” Gyanúsított és fogvatartói kölcsönösen tartózkodnak: mindenki a legrosszabb lehetőségtől fél. Óvatosak. Játsszák a közömböst – az ártatlant! A gyanúsított mindenben együttműködik, nyugodt, nem izgágáskodik. Őrei közvetlenek, úgymond emberségesek. Az egyik el is tűnik, a lerobbant kocsit javítani (ami igazából el se romlott, de ez is a forgatókönyv része – ürügy, amiért az ismeretlen városban kell időzniük, előre lefoglalt szállodában “véletlenül” megszállva), a másik városnéző túrára invitálja foglyát. kirakatokat néznek, emlékeket idéznek fel korábbi életükből, fagylaltoznak, strandolnak, felkeresik a Vidám Parkot is – mintha a bűn és a bűnüldözés ismeretlen fogalom lenne számukra. A fogoly tovább gyanakodik, őre előre kidolgozott szerepet játszik: annyira családiassá, meghitté tenni kettejük kapcsolatát, hogy megkísérelje a szökést. És azzal vége is a dalnak… Eljön ez a pillanat is, de csak későn… A fogvatartó annyira beleéli magát szerepébe, hogy érzelmileg áthangolódik a fogoly nézőpontjára, s amikor az végre, szökni próbál, életét kockára téve is segít neki – de mindketten csak a közös halálig jutnak. Az elképzelésbe hiba csúszott, a rendszer elvesztett egy nagyon valószínű, de csak elméletileg bizonyított ellenséget. Aki javíthatta volna a bűnüldözői statisztikát…

A könyvet, amit most 1 lejért vihettem haza a könyvturkálóból, már olvastam, valamikor a nyolcvanas évek közepén, egy délutánra kaptam kölcsön, szigorú biztonsági feltételekkel Domokos Géza feleségétől (akivel egy szerkesztőségben dolgoztunk), felváltva olvasták Gézával, ők is csak egy hétre kapták kölcsön, a romániai könyvpiacra nem engedték be ezt a nyilvánvalóan áthallásos történetet. A Kriteriont akkor vette célkeresztjébe az állambiztonság, Domokos Géza aktuális olvasmányként lapozhatta Szamarakisz regényét, és én csak ma merem bevallani azt, hogy kitől kaptam annak idején az olvasnivalót; diszkréten, szorongó bizalommal adogattuk egymás kezébe a “tiltott” irodalmat, mert A hibában megteremtett világ vészesen hasonlított a miénkhez…
*

Ja, és tudják, mit ábrázolt az a két rajzolt köröcske? Egyik nagyobb, másik kisebb?

A gyanúsított szórakozottságot mímelve firkálta rá egy újságról letépett fecnire, mert úgy szólt a konspirációs megegyezés, hogy a kapcsolata erről a gesztusáról ismeri őt fel. Ő pedig lerajzolta az első, eszébe jutó látványt: szeretőjének imádott melleit (egyik kisebb, másik nagyobb – de vajon miért? - tűnődött...), akivel fél órával korábban szeretkezett, hogy kitöltse a konspirációs találkáig fennmaradó időt… 

2017. március 28., kedd

Cseke Gábor: Búcsúznak a múzsák

“Ki-ki nyugalomban…”

Fotó Pusztai Péter
És eljött az obsit ideje. A múzsák szerződése lejárt.
A múzsák, a költővel együtt, lejáratták magukat.
Kikoptak. Kiégtek.
A múzsák, ráadásul:
csúnyácskák, vénecskék.
Ki jobban, ki kevésbé.
A kikopott költő most kiköpött.
Csupa csömör..
A múzsák ezen sem csodálkoznak. Őket már nem lepi meg semmi.
Vonuljon hát el mindenki, a maga vackába.
“Ki-ki nyugalomban…”
A múzsák megfogadják: ha odébb állhatnak, hátra se néznek.
Félnek: még Lótné se lesz belőlük.


Múzsasirató

Gyanútlan báránykák voltak egykor a kiszolgált múzsák.
Ó jaj, elhiszed?

Frizurájukat mindig csinosan elrendezve hordták.
Ó jaj, elhiszed?

A mosoly le nem hervadt ajkukról, öröm volt rájuk nézni.
Ó jaj, elhiszed?

Immár senki sem fog hűlt helyükre lépni.
Ó jaj, elhiszed?


A múzsák csomagolnak

Mily nagy a nyüzsgés, zsivaj, lárma!
Nem férnek egymástól az asszonyos fenekek, kérdések röpködnek,
horkantások kelnek, sóhajok úsznak a levegőben.
A kézitáskák pókhálósak. A bőröndök kopottak.
A motyók mind tekintélyesebbek.
A múzsák, úgy tűnik, megszedték magukat.
Most mindent, de mindent elpakolnak.
Magukkal visznek, a sorsukkal együtt.
A múzsák csomagolnak.


A múzsák hallgatása

Mondják: fegyverek közt hallgatnak a múzsák.
De most csomagolni is ily némán csomagolnak.
Szaggatott mozgással, nevetségesen.
Mintha Chaplint látnánk sokszorositva
csetleni-botlani első filmjein.
De a nevetés most elmarad.
A néma múzsák magukban átkozódnak, Pörölnek.
Mondják a magukét. Ha mondják.
Átkozva a múzsa-sorsot.
Hogy ők csak néma holdjai egy öntelt csillagnak,
aminek a költő szereti
hinni magát.


A múzsák búcsúcsókja

A múzsák búcsúcsókja enyhén nyálas. És sietős.
Kis könnyű fricska a költő homlokán.
Vastag, avas rúzsfolt marad utána.
Áporodott szag terjeng.
Mint mikor egy hotelben kihúzunk egy éjjeliszekrény fiókot.
Ezek a csókok már senkit nem termékenyitenek meg.
A költő meg se rezzen tőlük,
mig a múzsák sorban állnak előtte
mint részvételők a ravatalnál,
ahol most senki se sir,
mindenki a következő pillanatban él –

a költő szeretne lehetőleg mindent felejteni
a múzsák telefonon megrendelik a taxikat


A múzsák taxira várnak

ülnek a ház előtt
a keritésszegélyen
a délutáni napban
a búccsúzkodó fényben
a motyók feltornyozva
lábuk előtt hevenyén
kerekes bőrönd billeg
a járda kövezetén
futnak a percek, a taxik
nem látszanak a kanyartól,
levél hull egy platánról,
kíséri kósza galambtoll



A taxik a múzsákra várnak

A taxik lám, felsorakoztak.
Kattognak a kilométerórák.
A múzsák egymástól búcsúzkodnak,
s magukban egymást okolják,

hogy vége a dalnak, vége!
Hová tűnt a sok szép szó?
Kár volt a gőzért, Vagy tán megérte?
Lesz még ki hozzánk méltó?

Egy sofőr ásít, egy nevet.
Egy újságjába mélyed.
A költő az ablakból mereng:
mit álmodik majd éjjel?


A múzsák olykor visszajárnak

(A költő pedig ezt álmodta:)

“valaki homlokon csókolt az éjszaka
ajka hűvös volt remegett
álmodtam volna? eltévedt pók volt?
szállongó vágyad lehetett?

pecsétje most is ég parázslik
letörölném de lüktet sajog
a csend gyomrából visszahallom
csak én vagyok csak én vagyok

ki az az én ki ily csókkal illet
kiválaszt bénít megjegyez
azt mondják így csókol az élet
talán a búcsúcsókja ez?

akkor már inkább százszor ezerszer
te légy ki éjszakáimon
lázban vacogó bűntudattal
egy pillanatra átoson

letenni titkon majd visszalopni
csöndben vergődő lelkedet
még megcsókolsz fülembe súgni
csak én vagyok de nem lehet”


Múzsák fotóalbumát lapozva

konyakozik a költő, s míg zsongó
vére a fejébe tolul,
eszébe jut a zsivajos élet,
s hogy maholnap bealkonyul.

Lámpafénynél nosztalgiázva
fotóalbumot nézeget,
s benne egy-egy múzsa-arcról
mindig másikra lépeget.

Kollekcióját néha bánta,
de most kimondottan örül,
hogy annyi kecs, kifinomultság
s feminin báj vette körül,

míg sima volt körül a pálya,
s jutott idő mindenre, bár
sose vitt túlzásba semmit
mindig tudta, hol a határ.

Kis szőke szeplős, fitos orra
mutat egy képről ég felé,
majd egy konty alól cinkos kacsintás
emlékképe sajdul belé,

s ahány arcot végigcirógat
emlékező tekintete,
mindeniken ugyanazt látja
– ez tán a kényszerképzete?

bárhogy is, ő a nagy fotográf,
ki mindent szépen besorol,
bármekkora is az az album,
mely fölött mélán silbakol.

Ahány arckép, annyi szorongás:
mi volt, mi van, s mi lesz – talán
összedől minden, mint egy várrom
egy sarjerdőcske oldalán.



Kergetőzés

(Fényképlapozgató, magányos estéjén a költő alaposan berúgott, és elképzelt egy rá jellemző poétikus ámokfutást:)

“kergetek egy káposztalepkét
nyúlok utána ámde ellibeg
ravaszul kicselezget engem
kedvemet keseríti meg

a kert mélyén loholva bokron át
űzöm a zsákmányt mintha ő
lenne a világ legszebb álma
makacsul vágyott tiszta nő

a harci kedvem olthatatlan
van még szabad tér s tán remény
míg csalogat e fránya jószág
csapongó szárnyú tünemény”


Telefonhívás

Cseng a telefon.
A költő ki nem állhatta a telefoncsengés ricsaját.
Mikor még itt voltak, a múzsák elintézték a kagyló gyors felemelését. Gyakorlottan belehallóztak a készülékbe, s legtöbbször leszerelték a telefonálót.
Most ezt neki kell megtennie.
“Halló! Halló!”
Sírós női hang a távolból. Amit ő sose szeretett. Ki nem állhatta a síró-rívó nőket!
Ugyanakkor mélységesen megsajnálta őket.
(Vagy inkább: saját magát? Ez még tisztázandó!)
Most is feszeng.
Kínos helyzet!
Elszánta magát a teljes magányra, megszakított minden korábbi érzelmi köteléket, és akkor most…
“De hiszen miért mérgelődöm? Látni akar… Még egyszer, utoljára… Mielőtt elutazna…”
Mit tegyen? Hm, hm…
A költőnek eszébe tolul a múlt.
A déjá vu (vagy déja lu? Ez is tisztázandó).
Tény, hogy van már egy pályaudvari verse, ifjúkorából. Minek még egyet írnia? De hol is lehet ama régi?
Némi kapkodó kutatás után valahogy előkotorja…
Olvassa:


Indulás előtt

vonat az állomáson
lám lám betolat

szabadul mindjárt a lépcső
s te felrakod a cókmókodat

szoknyád meglendül
feszülő lábad fölött

utadat jól bemérték
víg vasúti mérnökök

óránkra nézünk
öt perc és elrobog a vagon

hiába szólnék
hát ülünk hallgatagon

(Jelzem, a beszeszelt költő nem dőlt be a telefonhívásnak, viszont ágynak dőlt…)


A költő keserű éjszakája

hajnalban egy kutya sírt-rítt.
a hóban állt és remegett.
por-itta függöny mögül lestem.
a könnyű hó is eleredt.
a kuvasz mit sem tudott rólam.
üvöltött. mintha magának.
panasza mégis felvert.
mi baja lehet egy kutyának?
s az én jajom ki hallaná?
inkább egy szárazat nyelek.
jönnek még keserű esték.
és még keserűbb reggelek.


Kijózanodás után

(A költő végül feltápászkodott, mert hát nem volt ő egy Oblomov, bár közel állt hozzá, hogy az legyen:)

“Tudom, hogy múzsák nincsenek. Nem is voltak.
Minden csak ábránd, álom, kiméra.
A valóság mindig más.
Nem tüllfátyol.
Kimondott tűzoltólétra.
És ami volt, az szárazkolbász. Felszeletelni sem lehet.
Ha meglátnák, azzal püfölnék dobjaikat a négerek.
De csak én látom. A kés kezemben.
Szelni nekem kell.
Hát szelek!”

És szaggatta, vágta, nyiszitelte –
segítsétek, jó hátszelek!

2017.