Az 1946. december 28-án született székelyudvarhelyi Rostás Zoltán életútja, aki a „születésnapi túltermelés” miatt az idei évre maradt, már csak azért is kiemelkedik a sorból, mivel – ahogy a Hargita Népében ez év január 31-én megjelent beszélgetésben (Szociológus a vonaton. Születésnapi beszélgetés Rostás Zoltán szociológussal, egyetemi oktatóval) elmondja – az interjú mint olyan, kimondottan az ő műfaja:
„Ha valaki megkérdezi, hogy mit csináltam a sajtóban – hát interjút. Számtalan interjú közöltem A Hét-ben főleg tudósokkal, mert egyrészt a tudomány rovatban dolgoztam, másrészt mindig azt tartottam fontosnak, hogy azokat az embereket szólaltassam meg, akiket kevésbé szólaltatnak meg, mert az írók, művészek állandóan szerepeltek. Egy száguldó interjúkészítő voltam, hol itt, hol ott bukkantam fel Iasitól Temesvárig és Bukaresttől Nagybányáig mindenhol. Nagyon élveztem és mai napig is azért jövök-megyek állandóan, mert jobban szeretem a vonaton…”
Interjú a profi interjúkészítővel – nem mindennapi lehetőség, esetünkben az esemény kétszeresen is jelentőséggel bír, ugyanis Rostás Zoltánnal alig-alig készült anyanyelvén interjú; ezért, ha valaki alaposabban szeretné megismerni munkásságát, gondolkodásmódját, életének kulcsfontosságú eseményeit, azt mindenek előtt román nyelvű médiafelületen találhatja meg, mert ahogyan a Hargita Népe interjújából is kiderül, Rostás Zoltán mind a magyar, mind a román nyelvű kultúrában, annak közegében otthonosan mozog, ráadásul 25 éven át a bukaresti felsőoktatásban dolgozott, a Bukaresti Egyetem Sajtó és Kommunikációtudomány Karán, onnan is ment nyugdíjba.
Ami nem jelentette azt, hogy a Sapientia Tudományegyetem megalakulását és felfuttatását ne tekintette volna szívügyének:
„Amikor a Sapientia létrehozásának a lehetősége felmerült, docens voltam a bukaresti egyetemen, és az egyetemi címem miatt is segíteni tudtam ennek a csoportnak az elindulásban. Már a nyolcvanas években nagyon jó viszonyba kerültem a Kulturális és Antropológiai Munkacsoporttal (KAM) és azt mondtam a forradalom után is, ha valahol érdemes egyetemet létrehozni, akkor az Csíkszereda… Az erdélyi magyar kultúra mindig egyközpontú volt (kevésbé az irodalom). Én pedig mindig azt mondtam, az a legnagyobb katasztrófa egy kultúrában, akármilyen kicsi legyen, hogy ne legyen verseny. Legyen ott is, legyen itt is. Nekem nem ellenszenves Kolozsvár, sőt, de ne csak ott lkegyen egyetem, kutatóintézet, magasszintű kiadó és sajtó. ” (Hargita Népe)
Rostás Zoltán a csíkszeredai Sapientián tanszékvezető volt, majd dékán, segítette az intézményt a (neki is köszönhető) sikeres akkreditációig, utána átadta a stafétabotot a fiatalabbaknak, s ő maga óraadó tanárként dolgozott tovább, mindvégig Csíkszereda és Bukarest között ingázva; állandó lakhelye ugyanis a fővárosban van.
Az idézett interjúból rendre megtudjuk, hogy a most 70 esztendős szociológus felmenői, szülei székelyföldi pedagógusok – tanítók – voltak, ő maga románul végezte a középiskolát, majd a kolozsvári egyetem filozófia szakán a tudományos státusát éppen visszanyerő szociológiát, még alkalma volt együtt dolgozni a koholt vádak alapján bebörtönzött, majd kiszabadult Venczel József szociológussal, aki élete utolsó éveiben az egyetemen kapott kutatói státust és technikai igazgatói megbízatást. (Rostás szerint „ő volt az az ember, aki nagyon jól össze tudta kapcsolni a két világháború közötti szociológiai gyakorlatot az újabb fejleményekkel.”)
Az egyetem elvégzésével az életút törvényszerű kanyart vett: kutatás helyett a frissen végzett szakember a bukaresti televízió magyar adásánál talált állást. (Magyarázat az interjúból: „Egyrészt, mert kevés volt az egyetemi kutatóintézeti álláslehetőség. Azon kívül én nem merném azt mondani, hogy azért mert magyar voltam, hanem azt hiszem, hogy nem is volt olyan magas médiám – igaz, másokat kisebb médiával beküldtek a kutatásba.”) Tény, hogy a televíziós éveket rádiós gyakorlat követte, majd onnan A Hét szerkesztőségébe vezetett az út, ahol az interjúkon kívül munkatársak írásait is szerkesztette, sőt, pár évig szerkesztőségi főtitkár is volt 1991-es távozásáig.
Utána az egyetemi oktatás élmény teli évtizedei következtek – jóval-rosszal, sok-sok tanulsággal, eredménnyel, elégtétellel. 2015-ben magyar állami kitüntetést kapott a hazai magyar médiában betöltött „társadalomformáló tevékenységéért”; ez utóbbiról így vélekedett:
„Ezt nem én mondtam magamról, hanem ők írták rólam. Egy kitüntetésnél mondhatnak akármit, de ha én magamról azt mondom, hogy társadalomformáló vagyok, akkor nevetségessé válnék, igaz? Én a sajtóban kb. 25 évet dolgoztam…valakinek hatása van valamire, nem kell szó szerint venni. Nem úgy van, hogy valahol azt meg lehet mérni, s azt mondani, hogy van egy fél százalék, amit Rostás hozzátett. Ez egy globális dolog, azt mondanám, hogy azáltal, hogy a romániai sajtóban, főleg Bukarestben rengeteg tanítványom dolgozik, azáltal, hogy velem jóban voltak, kétszer is meggondolják, hogy valami pimaszságot leírjanak az erdélyi magyarokról. Bukarestben ugyanis románul tanítottam.” (Hargita Népe)
Valóban, illúzió azt hinni, hogy az újságíró közvetlen módon társadalomformáló lehet. Véleményformáló viszont annál inkább, hiszen olyan eszköz van a keze ügyében, amivel igen sok emberhez eljuttathatja gondolatait.
Rostás Zoltán nem az a típusú újságíró, aki mindenáron másokra kívánja tukmálni a véleményét. Nem a kommentár, a győzködő érvelés az ő műfaja. Szemlélődő, elemzésre és szintézisre hajlamos, kíváncsi ember, aki örömét leli abban, ha mások élettapasztalatát meghallgatja. A nyolcvanas években, szociológiai felkészültségére alapozva, úttörő módon ún. szóbeli történelmi, más néven életútinterjúkat kezdett készíteni Bukarestben, amelyeket hangrögzítéssel örökített meg. A nagy volumenű hanganyagot felesége, Mármor Irén segített neki legépelni; „Neki köszönhető, hogy a fordulat után, amikor lehetett kötetben közölni ezeket az interjúkat, akkor nekem készen voltak” – szögezi le a beszélgetésben. Saját szociológiai hitvallásáról pedig ekként vélekedett. „A szociológia alatt nem azt értem, amit általában az emberek értenek. Nem azt értem, hogy kérdőív, mintatömeg, nem azt, hogy statisztikai feldolgozás, hanem a társadalom apró mozzanatait próbálom kifürkészni. Ilyen szempontból inkább antropológusnak érzem magam…” Vagyis olyan szakembernek, akinek a hobbija a kutatás, és aki nem valami pótcselekvésben, hanem a jól elvégzett munkában tud igazán feloldódni.
Céltudatosságára jellemző az a mód, ahogyan 1995-ben rátört súlyos betegségéből sikerült önneveléssel és akarat-tréninggel talpra állnia, majd tovább lépnie. Erről viszonylag diszkréten vall: „Már rég túl vagyok, bár ennek a nyomai látszanak is, érződnek is… Egy tanítványom készített velem erről egy interjút, és a mottója, amit az interjúból leszűrt a tanítványom, az az, hogy nekem hasznos volt ez a betegség. Mert szerencsés voltam, mert a betegség engem nem levert, hanem mobilizált, arra, hogy átgondoljam az életet. Én annyira bíztam abban, hogy talpra állok, hogy szinte túlgyőztem magam…”
A „túlgyőzés” pedig abban áll, hogy még most, hetven éves korában sem adja alább munkairamát, korábbi munkarendjéhez mérten nem azt nézi, hogy mit sikerült megvalósítania, hanem hogy még mi van előtte, elvégezetlenül. „Ha belegondolunk, egy interjút sem lehet befejezni, de azt szoktam mondani, hogy az út a fontos, nem a cél.” Ezzel zárja a beszélgetést a Hargita Népében a mélyinterjúk romániai mestere, Rostás Zoltán szociológus.
Szemlézte: Cseke Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése