2017. november 28., kedd

Cseke Gábor: Hóhullásban Rafira gondolok…

Odakint lehullott az első hó, és még mindig hull, hull és hull…
De csak lentig történik ez, mert aztán odalent csak olvad, olvad, olvad…
Rafi Lajos jut eszembe, meg az ő sorsa, verse…

A szél odakint a térdén töri a fákat.
Fütyülök rá. Beszél a nőkről a székely.
Torkomban érzem a vágyat:
nyalintsak vele, egy pohárral.

Na jó, ez a Rafi Lajos-féle Güdüci február, de még csak november van, és ez nagy különbség, ilyenkor begyújtani, megtelik füsttel a ház, a meleg kipáráll a szabad ég alá, elillan, futhatunk utána!

Illusztráció Rafi Lajos összegyűjtött verseihez
Nem csak Rafi teleire gondolok, hanem az egész életére. (Sz. 1970-mh. 2013)
De a teleire, azokra különösen, mert biztos, hogy a teleket többszörösen is megsínylette.
De átvészelte.
Ameddig bírta cérnával.
Rafi Lajos, a güdüci rövidtávfutó.
Maratonhoz nem volt jó.
Azaz, lehet, hogy jó lett volna, de nem tartotta érdemesnek.
Szerette a futást, de a futás maga felőrölte (lásd: távfutás, vesszőfutás. Abból kimondottan elege lehetett!)
Ha tegyük fel, meg is futotta volna a távot, mármint a maratonit, kicsi a valószínűsége annak, hogy ő érkezik be a célba. Valaki más lett volna az, aki azt mondja: Győztünk!
És utána összeroskad.
Ha valaki tudni szeretné: Rafi már előtte, jóval hamarabb összeesett.
Lehet, hogy már akkor is volt benne, dolgozott benne valami zsibbasztó. De az is lehet, hogy nem.
Elzsibbasztotta őt az élet.
Güdüctől a nagyvilágig minden zsibbasztásra van beállítva. És maratoni futásra.
És – mindenáron győzelemre!
Mert ha nem győzünk, az is győzelem. A pürrhoszi.
Olyan mint a fagy. A negatív hőség. A tartósító. A fogva tartó. A húsba vágó.
A kemény legény. Akik mi sosem lehetünk.
Csakis negatív hőség idején.

Rafival jó lenne koccintani, így igaz – ez a korai havazás kimondottan koccintáshoz való idő.
De se koccintani valóm nincs, és nincsen Rafi sem.
Mire megismerkedhettünk volna, ő sietősen eltávozott.
Csak a versei vannak (de azok vannak!) amiket ki tudja, hányadszor lapozok fel a számítógép képernyőjén, a jóbarátok összegyűjtötte, a Ferenczi Attila megszerkesztette-előszavazta, a falustárs Kozma Csaba gondozta, a Polis kiadta (2017), Ferencz Zoltán és Siklódy Ferenc illusztrálta Halottként él az isten – összegyűjtött versek, zsengéktől a torzókig, a félbemaradt gondolatokig, meg néhány fotó, a napokban érkeztek címemre, kerülőúton, valamikor, még életében készítette róla és családjáról, környezetéről Gyergyószárhegyen a jó szemű (jó kamerájú) szomszéd hölgy, Carmen Tutunaru, aki most Skóciában fotózik, hiszen ez a mestersége, s most biztosan ott talált érdemleges megörökíteni valóra, de a korábbi fotói ugyancsak élnek, beszélnek, mintha a költő ma is itt lenne közöttünk, a közelünkben, a hölgy ezért is egyezett bele, hogy közreadjam őket, de valami méltó szöveggel.

Mi lehet méltóbb Rafi Lajos emlékéhez, mint a töprengő emlékezés e korán jött hóhullásban, most abban járok, hogy a képek alá keressek illő verssorokat Rafitól, mintha ő kommentálná ezt a kis albumot, én csak asszisztálok hozzá, olyan, mintha teli tölteném a poharat, a pohárnoka vagyok csupán, aki azt ügyeli, hogy ne maradjon szomjan a Vendég, és jól érezze magát, legalább most, amikor odakint negatív hőség közeleg, és neki már semmi gondja a világgal.

Vagy talán mégis?

Csíkszereda, 2017. november 28.


Carmen Tutunaru fotói: Rafi Lajos világa


Tudtam, hogy harc lesz,
s földhöz-vert leszek,
sejtettem, vég lesz, s elveszíthetem.
De nem gondoltam, hogy győztes leszek.

(Játék)


Bennem mindörökre levelek
zörögnek,
mert ez a furcsa ősz
átverte a lelkem:
harminc esztendővel,
gyönyörű viharral.

(Ősz 2002)


Elmegyek.
Elmémnek
nekidőlt
már a
bú.

(Őszi ballagó)

Hát, még tart az enyém
a fiatal élet.
Sírok, sötét rabod.
Hiába kérlek késve…
Csak végigmértél –
azóta kések.

(Béke a cigányoknak)


Lássam végig az álmaim
a csalódással egybevetve,
Sirasson meg egy feleség
egy kicsi, bolond nevetéssel.

(Kései remény)

Nézek a napra és
nézek a fűre.
Isteni rendelés
nekem ez.
Füttyentek egyet
a hajnali égnek,
és megint csak nézek.
Csak az ostorom érti
a sorsom!

(A pásztor)

A láz, mely benned éget,
égette életem.
Naiv voltál és bután bátor,
csak azt nem tudom fölfogni hirtelen,
hogy hová mélyedtél el, kis barátom?

(A láz)

Nem kell az asztal, a takaró.
Nem kell a kéz sem, a simogató.
Nem kell a szem sem, könnyesen.
Nem kell a gyerek sem, éhesen.

(Nem kell)

Uram, én hiszem, akár fent az égen,
földön is vannak csillagok.
Fényük, bár múló, meleget áraszt,
érettünk ragyog.

(Fohász)

Hogyha szemedbe néz a Nap,
mint hogyha megváltottál volna.
Foltozott napsugár a lét.
Mintha belőlem szakadt volna.

És mintha vére folyna bennem,
minthogyha minden örök lenne,
bennem folyik tovább.

S tudod, apám… mi
kortársak vagyunk.
Zuhan magányunk s nem
tudjuk hová.

(Drága jó édesapám!)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése