Kis Rafi Lajos breviárium

Elhatárolódás

Távolra hullva a csóktól, a Nőtől,
A föld tenyerén pihenek.
Rongyokba csavart, néma sorsom
Isten kegyelmét vedli le.

Minden egy néma, halk kiáltás.
Az éj a Napba menekül.
Nyomja már negyven év a vállam.
Mégis mért vagyok egyedül?

Múltam süket jelenjén átpeng 
Zord telek harcos nyomora.
A szél fúj, én önmagát fújja
az elmúlás pora.
…...
Csak tegnap jöttem rá, hogy 
egy kerek kő is
tudja gurítani önmagát.

Új Május

Így van szavam szívén a halk,
Zengő imám, ha nem zavar:
Bádogos iparos vagyok,
ám amikor fojtogató
gondolatok vernek pofon;
Nem ez vagyok.

Rég elmerült és önfeledt 
eszmémben még felfigyelek.
Mint rossz gyerek, ki csíntalan,
Kit nem zavar a zűrzavar.
Mint az, ki siratásait,
Az énje némaságain fel-felzokog.

Olykor magamra ébredek.
Fölkavarnak a reggelek.
Jajgat a Nap, úgy érezem.
S pihenő csöndje a magánynak reám kiált:
Ember vagyok és nem cigány.

Megjegyzés: (A cigány szó embertelent jelent)

Fiamnak, Róbertnek

Barna szemedben fénytükör,
Egy rossz érzelmen átesett.
Arcodon piros-pirkadat,
Miért sírsz kedves gyermekem?

Énemből lopott csönddarab
Kinek a tisztásán maradsz?
Szél fúj, átfúrja énedet.
Maradj velem a tűz megett.

Csöndem maradt darabjaként,
A vágy dúdolja énekét.
Odakint porzó hó szitál…
És megfagyott egy kődarab.

Csönd megülte

Csönd megülte holnapunkat.
Piszkos rongy-cafat.
Tisztítja bennem a múltat,
Szélcsend-áradat.

Isten arcán komoly-kínok
Lassan vedlenek.
Bűnjeit egy társadalom,
Némán vedli le.

Híven őrzött rongyaiban
Hazugság fogan.
Éhes fogán metsző kések:
Csóktalan szavak.

Güdüci február 

A szél odakint a térdén töri a fákat.
Fütyülök rá. Beszél a nőkről a székely.
Torkomban érzem a vágyat:
nyalintsak vele egy pohárral.

...mert igaza van, s életét megedzette
a föld meg a kín.
Szépségét érzi ő is a szónak, s a szíve
ha sír:
locsolni próbálja a torkát.

Túl a hegyen, a tüzes napot fedi
a füst.
Szép lenne itt nekem is minden,
tördel a kín. Nézem a székelyt.
Kék szemében béke hajnalok,
kezével mintha csillagot fogna:
most faragja fából a holnapot.

A relatív város 

Olyan e város, mint egy földhöz vert
játék.
Megfordíthatatlan múltja lejárt.
Csak a kövek beszélnek róla.
Sosem tudom, mi hiányzik belőle.
Tény és megállapítás között gyalogolok
benne, mint mindig.
Mintha mindenik ember munkába
siető harangozó volna, s hóna alól
elejt egy tányért.
A pogány sorsra haragszom így:
miért kellett szerelmem szeme alá
ráncokat rakni?
Hörpintem a gyász zamatát s nézem
a messzi Napot:
két kézzel törli a füst.

Morfondírozás 

I.

Kezem nyomát hányszor kell még
megélje az anyag, amíg
felnőnek a gyermekeim?


II.

A megtébolyodott harangozó
nyolcvan éves. Él a templom
szomszédjában.
Ha kell, ha nem, húzza a
harangot.
Ismeri őt a falu... és hagyják:
húzza.

Késői ősz 

Kiégések mindennapjain
bújócskát játszom,
már harminc éve.
S arcom beporosodott pórusait
ülik a megemlékezések.
Így járok tovább a dermesztő télben,
miértek hálás köszönetével.

Tudom, már csak az unokák
mondják rólunk az igazat.
Fiaink csak a fejünkhöz fogják
verni, a sóba mártott szavakat.

Cigány helyzetállapot 

Gyűlnek egyre a fekete percek.
Gyűlnek egyre a fekete ráncok,
- S fonnak nekem fekete koszorút.

Gyűlnek egyre a fekete gyerekek.
Gyűlnek egyre a fekete szemek,
- S mondják, hogy nem volt cigányháború.

Gyűlnek egyre fekete vágyaim.
Nőnek egyre a fekete álmaim,
- S gyermekeim koporsóm befedik.

Cigány ősz 

Bár ne volna, bár ne volna:
Bárcsak őszi szél ne volna.
Zsebre tettem cigányságom,
S átlyukasztom a világot.
Falevelet tettem zsebre:
Gyönyörködjek.
Melegedjek.

Szövetség 

(átírt régi cigány monda)

Az Isten szövetséget kötött a
cigánnyal, éspedig:
csak úgy lehet szabad, ha
vándorolni fog, tökéletesen szegényen.
Így épül rabbá.

Mint mederbe... 

Mint mederbe torkolló folyót,
Úgy fogadnak minket az álmok.
Bocsánatra kész istenek
Készítik el a Másvilágot.

Második énem 

Félig halottként él az Isten,
Álmom erősíti, mint bátor.
Tovább megyek, bokáig vérbe
fullad a néma lázongásom.

Nem tudok erős lenni benne.
Mindig más kéne, ami volna.
Búval cseréli ki a kínom.
Megédesít keserű szóval.

Amit teremtett, bennem őrzi.
Úgy, hogy a csontjaim is érzik.
Mikor fekszem sem hagy nyugodtan.
Véremet mindig keseríti.

Kezdem megszokni ősiségem.
Szeretem e nehéz hűséget.
Szárad a fű és újra zöldell.
Várom, hogy mikor vetne véget.

Marasztaló 

Már csak a hallgatás játéka izgat,
Hiszen a pajkos kisfiú fáradt.
Mint egy tükörben, látom a vágyat,
bennem a csont is erjedni kész.

Maradj velem 

Panaszom hosszú kín s a testem
sírgödör lett.
Mióta nem vagy, sok ember
halt meg bennem.

Nyár 

A Nap végtelen teste áthasít
S mint egy falat kenyér gurulok.
Nem tudom felfogni a végtelent,
De elkaptam egy véres csillagot.


Feleségemhez

Ahogyan ütöm s tűröm a vasat,
Ahogy a bádog tűrődik kezemben,
Úgy érzem, őrzöd mozdulatomat.

Apró tested, mely csodákra képes
Sodor magával, mint egy áradat.
Nem vagyok rab, mégsem vagyok szabad.

Ujjaim közt, ha megakad egy fűszál,
Hozzád hasonló, vékony termeted,
Mindig ott van figyelmes szemed.

Ha Isten volnék, nem formálnálak újra,
Maradj mellettem, mosolygó csodám,
Szemed tükrében fürdetem magam.