Kiss János: Tegnaptól holnapig

KISS JÁNOS

TEGNAPTÓL HOLNAPIG

Kisregény

Irodalmi Könyvkiadó

Bukarest 1966

Forrás-sorozat

A borítólapon
KANCSURA ISTVÁN
rajza

(Kiadói ajánlás az első borító füléről:)

Kiss János 1933 február 26-án született Kolozsváron. Szülei faluról származnak. Édesapja altiszt, majd laboráns, édesanyja a cselédsorból képezte magát ugyancsak egyetemi laboránssá.
Tanulmányait Kolozsváron végezte. A villamosipari középiskola után a kétéves Pedagógiai Főiskola matematika-fizika szakán nyert tanári képesítést. Azóta Tordaszentlászlón tanít.



EGY MEGLEPŐ ELBESZÉLÉS ELÉ

Megszoktuk már, hogy a Forrás-sorozat köteteiben bemutatkozó szerzők mellől ugyanezekből a kötetekből rendszeresen reánk köszön egy-egy keresztapa is, aki – temperamentumától függően – lelkesebben vagy tartózkodóbban, mindenesetre a lehető legjobb indulattal bizonygatja az induló kartárs tehetségét, lehetőségeit, távlatait. Jobban mondva: egy-egy kezes kínálkozik, aki valamiképpen garantálja az olvasók előtt a könyvpiacon először jelentkező írói védjegy, a szerzői aláírás hitelét és értékét.
Nem tudok és nem is akarok ilyen sorokat írni Kiss János elbeszélése elé. Amúgy is árt minden provinciális harsonázás az író hitelének, meg aztán, alig ismerem magát az embert, aki a szignó mögött rejtőzködik, két-háromszor ha találkoztam vele, s így nem vallhatok róla olyan bizalmaskodó hangon, ahogy ez a vidéki irodalmi sajtóban illik, ahol mindenki jó komája mindenkinek, s a barátok egymást múlják felül a világirodalmi sarzsik kölcsönös osztogatásában. Éppen ezért annyit kívánok csak idejegyezni bevezetőül a legegyszerűbb szavakkal (hogy hát Kiss János se érezze megrövidítve magát, és ő se maradjon keresztapa meg kezes nélkül, amikor mindenkinek jutott): mennyire meglepett és megörvendeztetett, milyen várakozásokat ébresztett bennem ez a Tegnaptól holnapig című kisregénye, amikor az Igaz Szó [1965] augusztusi számában elénk került.
Meglepődtem, mert a foglalkozása terén kezdőnek már egyáltalán nem nevezhető Kiss János tordaszentlászlói iskolaigazgatót nem tartottam eddig nyilván magamban mint ígéretes szépírót. De hát nincsen ebben semmi baj, elvégre mégiscsak mi vagyunk sokkal többen, olvasók, az írókat pedig úgy soroljuk fel, mint ritkaságokat. Viszont tudtam Kiss Jánosról, hogy a kolozsvári Igazság egyik leghűségesebb levelezője, akinek tudósításai gyakran olvashatók a lap megfelelő rovataiban. És amikor rábukkantam egy-egy cikkére, a barátaim mindig megmagyarázták, hogy milyen kitűnő pedagógus is ez a Kiss János, hogy ő az az értelmiségi, aki hosszú évek alatt töretlen helytállással bizonyította, mit jelent hivatást teljesíteni falun, mit jelent mindennapos aprómunkában egy faluval együtt növekedni. Szóval, ha valaki fintorgott, hogy vidékre kell mennie az államvizsga után, mindig Kiss Jánosnak és a hasonló tartású tanároknak, tanítóknak, orvosoknak, agronómusoknak a példájával magyaráztam, mit is vár ez a társadalom a fiatal értelmiségiek tízezreitől.
Aztán irodalmi pályázatokon jelentkezett Kiss János. Közölhető karcolatokat küldött a szerkesztőségeknek, amelyek néha azzal a címkével díszítve jelentek meg, hogy „a szerző első írása". Ilyenformán legalább háromszor, négyszer felfedezték már Kiss Jánost, ami nem egészen a véletlen műve, s nemcsak a szerkesztők hanyagságát árulja el. Mert az eddigi karcolatai lényegük szerint nem voltak többek a sokat olvasott ember próbálkozásainál. Mindegyik azt a benyomást keltette, hogy ezeket a sorokat olvastuk már valamikor, valahol, vagyis utánérzés íze volt valamennyinek. Most azonban olyasmivel állt elő Kiss János, hogy a figyelmes olvasók mind felkapták fejüket az első fejezetek után, s a krónikás is ceruzát kapott elő, hogy frissiben beszámoljon öröméről az Utunk nyilvánossága előtt.
Újszerűén hat ez a kisregény, mert jóval többet mond a mai falu életéről, mint újabb novelláink általában. Mert vannak elbeszélők, akik falvaink közösségeit, intézményeit csupa olyan emberrel népesítik be írásaikban, akiknek tudata rezdülésnyit sem változott – legalábbis a novellista szerint nem változott – ebben a legutóbbi harminc-negyven esztendőben. Ami, persze, durva hamisítás. Mások viszont a jóságtól és az erkölcsi tökéletességtől már-már lebegő paraszt-angyalokkal és ellentéteikkel, acsargó ördög-parasztokkal népesítették be irodalmi faluközeiket, ami legalább olyan durva leegyszerűsítése a valóságnak, mint a fentebbi hamisítás. De nem vezettek sokkal közelebb a falu valóságához azoknak a kísérletei sem, akik ügyefogyottan botladozó adomafiguráknak a felsorakoztatásával sejtettek meg valamit napjaink falusi változásaiból. Nos, ezekkel a kísérletekkel, novellairodalmunknak egy jelentős részével szemben jelent újdonságot a Kiss János új elbeszélése, mert sokkal többet hoz valóságunkból, mint amihez nem egy írótársa hozzászoktatott bennünket. Több küzdelemről, szenvedésről, áldozatról, néma igyekezetről, vágyakozásról, helytállásról és emberségről vall, mint sokan mások. Vagyis: mélyebbről merít, mint azok, akik csak gyermekkori emlékeikből élnek, s manapság csak dokumentálódni járnak arrafele.
De hát az irodalom nem szociográfiai helyzetrögzítés – még a legszociográfiaibb vétetésű valóságirodalom sem az –, és Kiss János elbeszélésének értékét is az szabja meg végső soron, hogy mit tud kibontani az író ebből az újszerű, valósabb helyzetrajzból. Nos, Kiss János ezen a téren is reményeket ébreszt. Egyetlen rokonszenves asszonyka egyetlen napját nyomon követve, neorealista filmek technikáját alkalmazva (és neorealista filmek légkörét idéző, rendkívül életszerű helyzetképek belső visszhangjait lehallgatva), szinte észrevétlenül érzékelteti – különösen a befejező részek nagy kontrasztjaiban – egyszerű emberek mindennapos helytállásának a jelentőségét, a szépségét. Képe teljességgel deheroizált, anélkül azonban, hogy dezillúzió nyoma bukkanna fel benne.
Az elemző kritika, persze, többet mond majd erről a kisregényről, Kiss János elbeszélésének az újszerűségéről, de a felemásságáról is. És a jövőnek kell bebizonyítania, mit kezd még ezután Kiss János a gazdag életanyagával, mire futja belső tartalékaiból, hogyan tud majd a faluról szólva ténylegesen túllépni a faluirodalom korlátain. Abban azonban már most sem lesz eltérés a bírálók között, hogy eggyel több ígéretes elbeszélőt tarthatunk ezután számon. Egy férfit, aki nem csodagyerekként kezdte valamikor, hanem kavicsot kavicsra rakva épített hosszú éveken át, s egyszer csak kiderült róla, hogy munkája nyomán szépség is fakad.

MAROSI PÉTER

       „Maga se mondhatja azt, hogy a világ szépen forog                                           önmaga körül, és jobban már nem 
                                                        is foroghatna!...”
                                                 Roger Martin du Gard


1.

Ilona felébred. Megmozdul, reccsen az ágy. Ásít, nyújtózkodik. Hosszan fohászkodik a felkelésnek. Fiatal teste megfeszül a paplan alatt. Kellene valaki, aki felduruzsolja, végigmatasson kezével a bőrén. Jó lenne ...
Ilona egyedül él. Már második éve. Hiányzik a társ. Az igazi. Mert aki volt, az ... Az ágyban, nem mondja, társ volt... Eleinte nem is kellett több. De az évek mintha űrt építettek volna közéjük. Elváltak.
Mostanában borzongva ébred. Finom remegések bolyonganak a bőre alatt. Csak elindulnak valahonnan, s áramlanak végeérhetetlenül... Szégyelli magát miatta, de mit tehet?
Az este is: a gyerek a nyakába csimpaszkodott, kicsi orrát a füle tövébe dugta, huncutkodott. Egyből elöntötte a forróság. A gyermek szinte sírva fakadt, olyan hirtelen rakta le az öléből. Nem mert a szemébe nézni. Az ágyba sem veszi már maga mellé. Idegesíti a forró teste...
Hirtelen lelép az ágyból, cipőjébe dugja a lábát. Az ablak már világos. Kinéz. Szemben, a domboldalon, párállik az erdő, sötét felhőrongyok úsznak át fölötte. A kémények itt is, ott is fehér pamacsot festenek a szürke égre. A nap még nem jött fel. Az imént harangozták el a hatot. Az ablak előtti hársfa sárga leveleket szemetel.
Hideg vizet csapkod magára, dörzsöli a szappant. Ég a bőre. Melle bimbója keményen szúr a gyűrűző víz felé... Hamar kész van. Kendőt köt, veszi a kulcsokat.
A gyermek alszik. Öklei a feje mellett, a szája kicsücsörítve. Ilona megigazítja a takarót. Arra számít, mire felébred, itthon is lesz.
Pár percre van a néptanács. Porzik az út a lába alatt. Rég nem esett. Még alig járnak. Lassan világosodik a szürkeség. Még van idő, míg a nap feljut a Bence tetejére, s bekukucskál a fák között. A keletre néző ablakok fényesek, csak a nyugatiak álmoskodnak.
A falu főutcája pontosan észak-déli irányú a központban, a néptanács előtt, fel a szanatóriumig. Ott elkanyarodik délnyugatnak. Útjába áll a Kapsa-hegy, amely úgy magasodik a falu fölé, mint egy kupola. A másik emelkedés a Kiserdő, szálas fenyőivel. Olyan, mint lányok homlokán a párta. A Kapsa meg a Kiserdő között maradt résen a Gyalui-havasok kéklenek. A szövetkezet már nyitva. A pirospozsgás elárusító az ajtóban áll, várja a vevőket.
—  Hogy aludtál, Ilona?
—  Jól.
—  Az baj.
—  Miért?
—  Azt jelenti, hogy hagytak ...
Láng önti el Ilonát, mintha a gondolatait terítenék ki az utcára. Behúzott nyakkal igyekszik tovább.
A kisipar még alszik. Legalábbis csend van. A borbély fenyőfatáblái be vannak támasztva. Szemben, a szabóék udvarán még a tyúkok sem kaparnak.
A tejcsarnok elé kijön Balláné. Fehér köpeny rajta. Az arca is fehér, mintha ereiben tej folyna.
Ezen elmosolyodik Ilona, mert tudja, hogy ugyancsak kardos, talpraesett fehérnép. Vér van abban, mégpedig forró!
—  Nem gyűl a tej?
Balláné arcán álmos unalom.
—  Lassan.
Apró madárfeje megdől, de rögtön ki is egyenesedik.
—  Mész, Ilona, mész?
Olyan kérdés, amelyre nem kéne felelni. Ilona azt gondolja: buta kérdés. Azért válaszol tisztességesen:
—  Muszáj.
Szinte minden reggel ugyanez a lemez. Mintha beakadt volna a tű. Balláné más világban él: beiratkozott az estibe. Éjszakákig tanul. Reggelre olyan a feje, mint egy hordó. Szeme piros, akár az angoranyúlé. Az urát is befogta olvasni. Jön haza fáradtan Kolozsvárról, tesz-vesz a ház körül, s este lecsukódó pillával kínozza a könyvet. Muszáj lépést tartania az asszonnyal. Egyszer már úgyis itthagyta. Csendes ember, nem szereti a hercehurcát. Csinálja zokszó nélkül. Éjszaka pizsamában  alusznak, s vasárnap késsel-villával eszik az ebédet. A kislányukat Júliának szólítják, és teletömik a fejét egy csomó verssel meg énekkel.
Ilona sokszor gondolkozott rajta: mi hajtja ezt az asszonyt? Miért nincs a sorsával megelégedve? Mi akar lenni? Hiszen jó állása van! Lám, ő hogy örült ennek a néptanácsi takarítóságnak. Egy szép napon felfordul a nagy erőlködéstől, s akkor nézheti! Máris olyan fehér, mint a tej. A tej, amit reggelenként összegyűjt s a ciszternás autó elvisz Kolozsvárra …

2.

Már látszik a néptanács épülete. Sárgára van festve. Csak az ormótlan, nagy barna kapu emlékeztet a régi községházára. Előtte mély árok. A keskeny járda ki van kövezve. Az árok fölött vörösre mázolt deszkatábla, a termelőszövetkezet távlati tervének számadataival. Ennyi meg ennyi állatunk lesz 1965-ig, hirdeti csupa nagybetűvel. A néptanács udvarán van a gazdaság székháza. A vendégszobát adták oda nekik, míg építenek. Ennek már lassan két éve. Ottfelejtődtek. S hogy minden egy csomóban legyen, itt a milícia meg a posta is. A kapu éjjel-nappal nyitva van. Nagy a forgalom.
Ilona a kapu alatt a krumpliköveken leveri a port, mintha sárt dobogna le. Csörgeti a kulcsait, de az ajtó magától kinyílik. Belesikkan az ijedség, s dobogó szívvel nyomul befelé.
A legbelső szobában Crișan, a pártinstruktor ül egy halom papír között.
—  Jó reggelt, Crișan elvtárs — mondja, s nagyot lélegzik. — Megijedtem.
A férfi köszön, mosolyog. Jellegzetes összeszorított szájú mosolya van.
—  Mitől?
—  Az ajtó ...
Ilona mindig megijed, pedig már sokszor megelőzte. Csak reggel ül bent az irodában. Kiteregeti a papírjait, szélsebesen szaladgál a tolla, morfondírozik magában, aztán csak összecsomagol mindent, be egy vaskazettába, s estig a falvakat, a határt járja.
Zömök, kis ember, alig nagyobb, mint Ilona. Furán behúzza a nyakát, egész a válla közé. Szemöldöke hirtelen ível fel a szokatlanul nagy szem fölött, amitől kérdő kifejezése van az arcnak.
— Most kiseprűz? — évődik Ilonával.
Ilonának gombóc szalad a torkára.
—  Ó — mondja —, dehogy!
—  Azt hittem ...
—  Csak később ... — billenti helyre. Mérges magára. Mindenki másnak azt mondta volna: Ki hát! De ennek ... Van valami benne ... Az elnök is meg a titkár is úgy beszélnek vele, mintha ... Hát még a gazdaság vezetősége! Pedig nem csapkodja az asztalt, nem kiabál... Csak kérdez, de melege van, akinek  felelni kell!  Veszedelmesen emlékszik mindenre.
Az épületben nyolc kisebb-nagyobb szoba van. Ebből hármat foglal el a néptanács. Mind a három helyiség tele van zsúfolva szekrényekkel. Alig maradt csupasz fal. Hatvanegyben a büntetéspénzekből bútorokat vettek. Még Ilonának is van egy szekrénye.
Az ablakokon földig érő függönyök, gazdag redőzettel. Nem sajnálták az anyagot. A plafonon hármas zöld csillárok lógnak. Nem irodahelyiségbe valók. Maradt pénz a költségvetésben, s év végén el kellett költeni. Így került a lemezjátszós nagy rádió is.
Ilona becsukja a belső ajtót. Középen kezdi a takarítást. Kitárja az ablakot. Épp akkor zúg el nagy porfelhő kíséretében a reggeli busz.
Ilona seper, közben énekel. Minden reggel énekel. Ahogy a seprűt kézbe veszi, már tolakodnak is torkára a hangok. Így szokta meg. Nem kell odafigyeljen, jön minden magától, a gondolatai azalatt cikcakkoznak. Eltűnődik a sorsa felett, meg minden apróságon, amit itt a néptanácsnál hallott, látott. Néha tervezget meg vágyakozik. A dalok hűséges vetületei hangulatának.
Kibukkan a nap, fátyolos, borzongós. Porszemek remegnek az ablakon bevetődő sugárban. A kecskepásztor tülke szól, feszes-ütemesen dobognak a szakállasok. Nyomukban tele az utca fekete söréttel... Már megy is vissza a busz. Hosszan dudál a kecskékre. A tülökhang összevegyül a duda hangjával.
Crișan kilép az ajtón.
—  Hű, de port csinált!
—  Csak a napért...
—  Öntözni kellene.
—  Megmártottam a seprűt.
Crișan az óráját nézi.
—  Lehet bent is seperni. Mindjárt jönnek az emberek.
Ilona port töröl. Sietősek a mozdulatai.
—  Felkészült mára?
Felhúzza a szemöldökét, rácsodálkozik a férfire.
—  Mért?
—  Már elfelejtette?
—  Ja! — kap észbe Ilona.
—  És?
—  Hát... — megáll a mozdulat. — Készülgettem... — Olyan, mint egy piruló diák. — Hánykor lesz?
—  Nyolckor.
Egyből mozogni kezd a gyomra, torkát szúrja a belső remegés. Sápad meg pirul, mintha máris a gyűlés előtt állana. Hogy kiment a fejéből! Lám, az instruktor még helyette is észbe tartja. Nem felejt ez semmit!
—  Az önéletrajzát újra kell csinálja.
—  Nem jó?
—  Jó,  csak ki kellegészíteni. Szóltam az igazgató elvtársnak, majd segít. Délelőtt menjen el hozzá.
—  Köszönöm — rebegi.
—  A többit aztán meglátjuk este.
Nem érti az érzést, ami benne van. Félelem is, meg öröm is. Vonzás, taszítás. Mintha más tájra indulna, ahol másként élnek az emberek. Nehéz nekivágni az útnak...
Dani Pista bácsi állította meg. Mindenről beszélt, kérdezősködött, aztán csak kirukkolt:
—  Te Ilona!  Nem gondolod, hogy be kéne lépj te is a pártba?
Mint a tej, úgy összement minden az agyában.
—  Én?!
—  Te hát!
—  De igen ...
— Gondolkozz  a  dolgon — hagyta ott az öreg.
Mint a pókhálóba gubancolódott légy, egy helyben zúgtak a gondolatai. Nem tudta tisztázni, mit is akar. Be akar-e lépni egyáltalán, vagy sem. Mégis összeállította a doszárját. A kérvénybe azt írta, Dani Pista bácsi segítségével, hogy: együtt akarok harcolni a többi párttaggal a szocializmus ügyének győzelméért. Ez szépen hangzott, csak a „harc” kifejezést nem tudta, hogyan értelmezze. Megborzongott tőle, mert a csirke nyakát sem bírja elvágni, mindig a szomszédba viszi. Az öreg azt mondta: így kell. Ráhagyta. Az egyik ajánlást Dani Pista bácsi adta, a másikat meg Bence Minya keresztapja. Azt írták belé, hogy becsületes szülők gyermeke, meg jól végzi a kötelességét. Harcolt a kulákság ellen, azzal, hogy elvált az urától. Crișan, amikor elolvasta, a fejét csóválta. Neki azért azt mondta: jól van. A tegnapelőtt aztán szóltak, hogy ma meglesz a gyűlés.
Törli a port, és arra gondol: hosszú lesz ez a mai nap …




3.

A pártinstruktor hátra megy a gazdaság székházába. Csak a könyvelő van ott. Magas, sovány fiatalember. Most szedi elő a papírjait. Pislogva néz a belépőre. Kezet fognak.
—  Mennyit vittek be a bázához?
—  Három vagonnal.
—  Van még?
—- Egyszerre bemehet, ha nagy kocsi jön,
—  A pénzt felvették a bankból?
—  Fel, de nem elég.
Felnéz, összefut a szemöldöke. A könyvelő hüvelykujja a levegőben, úgy magyaráz:
—  A cement: 1500, a faanyag 3400, a tégla sem elég. Azt is venni kell.
—  S itt a fagy a nyakunkon. Mert nem néztem én a körmük alá! Hagytam, hogy így elhanyagolják!
—  De Crișan elvtárs! A kampány ...
—  Kampány! Ezt is kellett volna!
—  S ember? Honnan vettünk volna embert?
—  Jobb elosztás! Örökké panaszkodnak. Mástól várnak mindent.
A könyvelő sértődötten zöttyen le a székre.
— Hiába húzza fel az orrát. Így van. Maguk ismerik legjobban a helyzetet. Nem jöhet mindenre rajoni intézkedés. Ott van a betonmedence is.
—  Mért, nem jó javaslat?
—  Kitűnő.
A könyvelő kihúzza magát: No, lám! Ő javasolta.
—  De csak javaslat maradt!
—  Eddig.
—  Eddig, mert holnap már úgy sincs szükség rá.
—  Nincs mese, meg kell csináljuk. Legalább tízezer lej tiszta pénz!
—  Igen, ha akkor csinálják meg, amikor mondta. Minden nap veszteség. S itt maga is hibás!
—  Én?!
—  Igen. Két ember két-három nap alatt kiásta volna. Már ki is száradt volna a beton, lehetne  gyűjteni bele  a gyümölcsöt. Így van?
—  Igaz.
— Amire kész a medence, nem lesz gyümölcs, mit beletenni. Végül is mindjárt október! De ne nézzük a tízezer lejt. Osszuk ki a pálinkát a tagságnak! Nyerünk vele? De még mennyit! Hát így kell nézni a dolgokat.

4.

A titkár zörgő motorettáján ül. Rázós az út, csörömpölve halad. Nyakát jól behúzza, tokája kifekszik a vállaira. Rövid kabátja nyakig be van gombolva. Micisapkája a szemöldökét is eltakarja. Arca, orra nem is piros, kék a hidegtől. Füle mellett fütyöl a szél. Direktben hajt be a néptanácsnál a kapu alá. Szuszogva száll le a tragacsról. Falnak támasztja. Jó helyen már lekopott a festék a kormány nyomán. Lábtartója régen letört. Kövér ember, kicsit karikalábú. A feje alul szélesebb, mint felül. Háromszögnek indul, de trapéz lesz belőle, a tetejét mintha lecsapták volna. A mozdulat lesodorta a hajat is: kopasz. Álla előreugró, tokával keretezett. Az orra síugró-pálya. A szeme, mint az éhes emberé, dülledt. Legfurább a szemöldöke: két pamacs a homloka közepére dobva, magasan a szem fölött.
—  Jó reggelt, Ilona!
— Jó reggelt.
—  Felébredt?
—  Fel.
— Mit álmodott?
—  Semmit.
—  Nafene! Amikor én ilyen fiatal voltam ...
—  A titkár elvtársnak volt ideje.
—  Ha, te! Magának tán nincs?
—  Sietek aludni.
A titkár vetkőzik, szuszog.
—  S nem fázott?
—  Nem.
—  Volt, aki megmelegítse, mi?
—  Bár lett volna... — Nem lehet visszaszívni. Kibukott a száján.
A titkár hangja elerőtlenedik.
—  Egyszer eljövök, hogy... — elfullad. Ilonának darabosak lesznek a mozdulatai.
Mint egér a kígyó előtt, megmerevednek a lábai. Kínosan nevet. S nem jut eszébe semmi, hogy kivágja magát.
—  Már sokszor ígértem, de eljövök, egyszer eljövök.
Megindul Ilona felé, de erre megszűnik a varázs.
—  Juj, még nincs kész a takarítás. — Besiklik a belső szobába.
A férfi az ajtót nézi, lép egyet, de valaki motoz kívül, gyorsan íróasztalához ül, zúg a füle, nyitogatja a fiókjait.

Az elnök ujjbegynyi bajusza mint sörte áll előre, mintha a rálapuló orrát csiklandozná. Fintor ül az arcán. Ő is a szomszéd faluból jön. A hatalmas ember alatt nyikorog, recseg-ropog a kerékpár. Pocakja besüllyed a kormány és ülés közé. Zöld viharkabátjába bele-belekap a szél.
A gazdaság istállói között már megkezdte szolgálatát a nappali őr. Kis téglakabinja kéményén ömlik a füst. A raktár körül motoz, majd kiáll az árokpartra, s görcsös botjára támaszkodva néz le az úton. Ráköszön az odadöcögő elnökre.
—  Mi az, öreg? — szöszmötöl le a kerékpárjáról szusszanni egyet.
—  Mi legyen? Eső kéne.
Felnéznek. Felhőtarkás az ég, de nem esőfelhők.
—  Nincs víz a kútban. Nincs mit igyanak a jószágok. A patak is akkora, mint az ujjam, né.
Az elnök nézi Minya bá görbe, ráncos ujját, s felsóhajt. Aztán észbe kap, hiszen neki nem lehet sóhajtozni!
—  Lesz eső is! — igazítja meg nagy tenyerével a pocakját.
—  Mikor?
—  A napokban.
—  A rádió nem mondja.
—  Mégis lesz!
—  Igaz, az éjszaka szaggatott a reumám.
—  Na látja!
A falu fölött pára meg füst, bágyadtan törik meg benne a napfény. A hídmérleg tetejére szarka száll, billegeti magát, cserren egyet-kettőt. A Minya bá kutyái odasündörögnek, s gyanakodva nézik a néptanács elnökét.
—  Ezekkel a krumplisokkal mi lesz? — kérdi az öreg.
Az elnök összehúzza a szemöldökét.
—  Ami a tolvajokkal szokott!
—  Éppeg?
—  Éppeg.
—  Nem vittek azok olyan sokat.
—  Közvagyon! S mi lenne, ha mindenki csak egy „kicsit" vinne, mi?
—  Hásze nem mondom ... Meg kell nekik bocsátani.
—  Hogy holnap többet vigyenek? Tiszta szégyen!
—  Félnek, hogy kevés osztódik.
— Kevés hát! De csak annak, aki nem dolgozik. Annak kevés! De ha ellopják a felét, miből osszunk? Na?
—  A faliújságra is kirajzolták őket.
—  A nevüket is oda kellett volna írni.
—  Úgyis tudja mindenki.
—  Hadd szégyelljék magukat.
—  Már én elsüllyednék...
—  Maga csak vigyázzon itt a portán. A szekérderékba ne vigyenek.
Az öreg csupa tűz, ráncos arca piros.
—  Innen? — Szikkadt bőre megfeszül a keze fején, úgy megszorítja a botját. — Azt szeretném én látni!
Az elnök nevet.
— Jól van, öreg! Ne is hagyja. Na, minden jót. — Felnyekken a kerékpárjára. Minya bá néz utána, dohog magában.
—  Méghogy innen!
Háta megett cserren a szarka. Meglóbálja a botját.
—  Hess, te! Az anyád... Tolvajja!

A néptanácsnál borzongnak a tisztviselőnők.
—  Ilona!
Ilona kidugja a fejét az ajtórésen.
—  Tessék?
—  Mért nem csináltál tüzet?
—  Tüzet?
—  Hideg van.
Ilona zavart. Forgatja a szemeit. Néz a főreferensnőre, aztán a titkárra.
—  Nem tudtam ...
—  Igaz, titkár elvtárs?
A titkár felhúzza a vállát.
—  Nem bánom.
—  Itt meg lehet fagyni — kapcsolódik bele a könyvelőnő is —, hóharmat volt az éjjel.
Ilona még mindig tanácstalan. Tétován lép egyet.
—  Tényleg csináljak?
—  Persze.
Kimegy, veszi a fejszét, s ágakat, léceket aprít össze.
A főreferensnő meg a könyvelőnő vértelen két fehérnép. Szvetter, kabát van rajtuk, mégis dideregnek. Különösen a könyvelőnő. Sápadt, szőke asszony. Kendő a fején. Vékony, kényeskedő a hangja, mintha mindig siránkozna. Szomorkás, kicsit életunt. Reszketve ír alá minden pénzkiadást, s lúdbőrözik a háta az ellenőröktől.
A referensnő vékony, barna asszony. Hosszúkás arcából görbe orr emelkedik ki. Duzzadt ajkai akaratosan ugranak előre, mintha mindig duzzogna valamiért. Most különösen kedvetlen. Nyomott a hangulat az irodában.
—  Nem tudom már, mit főzzek — mondja a könyvelőnő.
—  Ez a húsprobléma rettenetes.
—  Városon mégsem ilyen nehéz ...
—  Tyúkot kell vágni! — szól bele a titkár.
—  Igen, ha van.
—  Venni kell!
—  A titkár elvtárs könnyen beszél.
—  Én könnyen — komorodik el az arca. Otthon az asszony hónapok óta beteg. Rákja van. Méhrák. Napról napra sorvad, erőtlenedik. A halál világít sápadt arcából,  beesett szemeiből. Már nem sír, nem jajveszékel, komor nyugalommal várja a véget. Az ember minden helyzetbe beleszokik. A titkár már régen eltemette, az élet apró  dolgai lefoglalják. Keveset is ül otthon. És itt van Ilona. A szervezet megköveteli a magáét... Ilona meg fiatal, fehér a bőre, mellei szétfeszítik a ruhát, süt a vágy minden mozdulatából...
Az elnök akkor tolja be kerékpárját a kapu alá, mikor Ilona jön előre az udvaron az ölnyi ággal-léccel.
—  Mit csinálsz, Ilona?
—  Tüzet.
—  Tüzet? S a télen? 
—  Akkor is. Csak nem lécből.
—  Talán fázol?
—  Én? Én nem.
Az elnök kinyitja az ajtót, előreengedi Ilonát. Nagy hangjával egyből tele lesz az iroda.
—  Mi van, fagytok meg?
—  Hóharmat volt, elnök elvtárs.
— Igen, az éjszaka fagyott le a szamár szarva. — Szokott mozdulatával megigazítja a pocakját, s bemegy a belső helyiségbe. Onnan harsogja: — Mi az, Ilona, még nem vagy kész? Hét óra, fiam!
Ilona nem felel, a tűzzel szöszmötöl. Ég a füle.

5.

Crișan a gazdaság alelnökével vitatkozik. Tagolja a szavakat, de mögöttük érzik az indulat, a visszafojtás.
Az alelnöknek zöld kalapja van. Hadarva beszél, mozdulatai türelmetlenek.
A könyvelő meg a segédkönyvelő bebújnak a papírjaikba.
—  Nem szakíthatom magam ezerfelé!
—  Nem is kell. Csak be kell osztani a munkát. Nem összevissza kapkodni.
—  Alig hét óra, már szakadnak le a lábaim. Le a raktárhoz, ki a pityókához, menj cementet intézni! Ha nincs kivel dolgozni...
—  S ezért ki a hibás?
—  Ki lehet más? Én! Mindenért csak én!
—  Hiába pattog, így van.
—  Tudom én ...
—  Ottvannak a pityókások is. Felelősségre vonta őket?
—  Na, még az kéne!
—  Vigyék hát! Vigyen mindenki, amit tud, amit kézbe kaphat. Igaz?
—  Nem úgy van az!
—  Hát? Nem szólunk, nehogy valaki azt mondja, hogy az alelnök rossz ember.
—  Nem arról van szó! De megsértődnek, s holnap nem jön egy sem dolgozni! Meg van kötve a kezem. Nincs ember, hát nincs ember! Úgy kell bánni velük, mint a hímes tojással... Crișan elvtárs is látja, csak nem akarja elismerni ...
—  Épp az a baj, hogy látom.
—  Hiába mondom este: ide menj, ember, reggel, ha nem nézek utána, mást csinál! Hát így nem lehet!
—  Én is azt mondom: így nem lehet! Tekintély nélkül nem megy! Az istennek sem megy.
—  Na ugye! Hiába kínlódok én... Korai volt ide a kollektív, Crișan elvtárs!
—  Oszlassuk fel, igaz?
—  Nincs még odaérve most sem a nép. Kellett volna hagyni a társast, míg gazdasági épületeket csinálunk, mindent. Akkor aztán: hej-rukk!
—  Ezért nincs a nép odaérve! Ha az alelnök is így beszél...  Nem a néppel van itt baj! Nem! Magukkal! Mert eljátszották a tekintélyüket. Nem bízik, s nem is bízhatik magukban a tagság.
—  Mért? Hát nem kiteszem a lelkemet is? Nincs egy perc nyugodalmam sem!   Folyton azon töröm a fejem, hogy csináljuk, mint csináljuk!
—  De elnézi közben, hogy ... egyesek három szekér szénából kettőt a gazdaságba vigyenek, egyet haza! Mit gondol, az emberek vakok?
—  Ki mondja azt? Ki meri?
—  Nem igaz talán?
—  Ez a hála a ... Az ember töri magát pár koszos pontért, s akkor...
—  Itt a hiba,  s az italban...  Ezért nincs tekintély!
—  Igen, az elnököt is ilyenkor küldik iskolába. Én meg nyújtsam a nyakam! Én felelek mindenért!
—  Én, én, én! Mi lenne, ha már azt is mondaná egyszer: mi!

Ilona igyekszik haza. Szedi a lábát, veri a port. Köszönget, de azt is sietve.
Biztos felébredt már a gyerek. Éhes lehet. Kimászik a takaró alól, megfázik. Nehéz egyedül ...
Mégis meg kell állni. Mátyás Ilust hozza az anyja. Ilus keze nagy hasán, arca eltorzulva, szeme könnyes. Az öregasszony csupa rémület, de csitítgatja, tartja.
Ilona tele lesz részvéttel. Újból átéli a maga szörnyű riadalmát. S már bele is karol Ilusba.
—  Itt az ideje? — kérdi.
—  Jaj nekem! — buggyan ki Ilusból.
—  Kedvesem, kedveském, na — motyogja az öregasszony remegő hangon. — Az Isten küldött, Ilona. Csak eljussunk a diszpenzárig ...
-— Jaj nekem!
—  Nagyon fáj?
—  Jaj nekem!
—  Kedveském, te, kedveském.
—  Mindjárt ott vagyunk...
Neki is örökkévalóságnak tűnt, amíg leértek. Azt hitte, ott vége a fájdalomnak. De csak állt a doktornő, nézett, s nem csinálhatott semmit. A fájdalmat nem vehette el. Az anyja a kezeit tördelte, ő könyörgött, összevissza beszélt mindent, átkozódott. Talán akkor gyűlölte meg igazán a férjét. Úgy érezte, érte van minden fájdalom.
Vajon miért ilyen nehéz minden szülés?
Az anyja egyszer megmutatta, hol született ő. Kint a Lengyelben. Másodszor kapálták a kukoricát. A vackorfát az apja negyvenkilencben kivágta. Nézte a helyet, és nem érzett semmi különöset. Sehogy sem tudta elképzelni. De ha arra jár, mindig eszébe jut.
A doktor, mikor meglátja őket, gyorsan feláll íróasztala mögül. Megfogja Ilus pulzusát. Arca komor.
—  Ej, ej, Mátyás néni! Az utolsó pillanatban jönnek be.
Az öregasszony lehorgasztja a fejét.
—  Nem gondoltuk, hogy ...
—  Nem gondolták! S ha valami komplikáció lenne?
A nagy sürgés-forgásban Ilonáról egészen elfelejtkeznek. Áll szorongással, aztán kisomfordál az ajtón.

6.

Otthon az anyja várja. Már felöltöztette a gyermeket. Összekulcsolt kezekkel ül. Széles arccsontú, mongolos típusú asszony, akárcsak Ilona.
Aprókat pislog. Nehézkesen áll fel, aztán az unokájára veti magát, s elárasztja szeretetével. Ilona tudja, hogy valamit takargat, valamit, amit nehéz kimondani.  Most  sunyin készül, lesi az alkalmat.
—  Aranyom, te! Mindenem! Napom! — áradozik vég nélkül, aztán, hogy a gyerek valami nem tetszőt csinál, hirtelen hangot vált. — 'Szam az anyád! Mit csinálsz, te?
Szabadszájú, mint a falusi asszonyok általában.
Ilonának nevethetnékje van. Ez az anyja. Pillanat alatt derül-borul.
—  Apám mit csinál?
—  Jól van. Öli magát a kollektívvel.
—  A tegnapelőtt láttam, mentek a Farba.
—  Törődsz is már te velünk!
—  Maga is látja, anyám, hogy el vagyok foglalva.
—  Mész csak a fejed után, minket meg sem kérdezel...
—  Mit kellett volna megint megkérdeznem?
—  Tudod te.
—  Ezt is úgy kezdi, mint amikor otthagytam Pistát.
—  Hát szép volt az?
—  Szép. Nekem élettárs kell! Érti? Most már a nagy vagyon oda, nincs mért pártolja. Elég volt, hogy hozzáadtak.
—  A te javadat néztük. Neked legyen jó, azt akartuk.
—  Jó is lett. Mert nem volt nekem akkor elég eszem, hallgattam magukra.
—  Most így, egyedül, jó? Ilona lehajtja a fejét.
—  Nem — mondja szomorúan.
—  Na látod? Pista most is ...
—  Hagyja Pistát!
—  Én hagyom, mert te úgysem kérdezel meg minket...
— Mit akar mindezzel?
Az anyja suttogóra fogja a hangját:
—  Azt mondják, belépsz.
—  Hová?
—  A pártba.
—  Ja? Persze hogy belépek.
—  Kommunista leszel?
—  Az.
—  Mint Katona?
Ilonába belehasít a kérdés.
—  Mint Katona? Nem! — mondja határozottan.
Katona valamikor vasmarokkal tartotta kezében az embereket. Csak magában bízott. Ahol megjelent, elhallgatott a beszéd, s csak döcögve indult újra.
Érezte az egyedüllét kínos nyomását, s agyában sziszegő gondolatok születtek...
—  Hát milyen?
—  Milyen? — rebbennek a gondolatai.
Milyen is? Milyen kommunista lesz ő? Ismét a torkában a szíve. Mit válaszoljon? Mondja meg, hogy eszébe sem jutott, csak Dani Pista bácsi... Vagy mondja azt, amit a kérvénybe írt? Jó, jó! De milyen lesz? Olyan, mint Katona? Vagy...
—  Mint Crișan elvtárs! — vágja ki, s néz diadalmasan az anyjára.
— Olyan?
— Olyan.
— Éppeg?
Ilona elbizonytalanodik. Azért azt mondja:
—  Éppeg.
—  Mégis ...
Ilona fellélegzik.
—  Mégis gondold meg

7.

Csegezi Marci vár. Áll az Ilona kapujában szemére húzott micisapkával. A simléder árnyéka alól néz ki. Apró malacszemében sunyi türelmetlenség. Sovány, borostás arcán mégis egykedvűség. Két ujja között cigaretta, tempósan a szájához emeli. Bakancsban, dokkpantallóban van. Alig pár hónapja öltözött így ki — munkásnak. Mióta itthagyta a gazdaságot. Egyike azoknak a keveseknek a faluból, akinek nincs semmi szakmája. Most napszámos valamelyik építőtelepen. Azt mondja, keveset keres, de az legalább biztos, míg a gazdaságban ... Egyívású az alelnökkel. Ő is úgy tartja: korai volt még a kollektív. A társasban brigádvezető volt. Azt szerette. Lehetett ezt-azt az öt hektár mellett keresni. Sokan voltak olyanok, akiknek nem volt semmi fogatjuk. Neki jó lovai voltak... A kollektívben ennek vége lett. S főleg, nem választották meg semminek. Hát továbbállt. Most mindennap rázódik az autón: be Kolozsvárra.
Ilona kilép a kapun, rá sem néz a szivarozó férfira. Átvág az úton. Léptei ruganyosak. Arca nyugodt. Elindította a gyermeket az óvodába. Délig semmi gondja. Azaz csinálja, amit mondanak. Ezért viszont nem kell törje a fejét.
— Ilona!
Megáll, visszafordul.
—  Úgy mész, mintha kergetnének. — A férfi Ilona mellé lép.
—  Az irodára mész?
—  Oda.
—  Sietsz?
—  Igen.
—  Valamit  szeretnék  kérdezni.  —  Körbepislant a simléder alól. Nem jár senki.
Ilona vár.
—  Az elnök itt van?
—  Itt.
Halkra fogja a hangját:
—  Nem tudod, mit határoztak a mozi dolgában? Kit vesznek fel?
—  Nem.
—  Hm. Az baj. Nem is volt róla szó?
—  Honnan tudjam? Nem velem beszélik meg!
—  De mégis. Te ott vagy...
Ilona elindul. A férfi mellette szaporáz.
—  Mért nem kérdi meg az elnöktől?
—  Te Ilona! Ne légy már olyan. Hiszen szegről-végröl rokonok vagyunk ...
Ilona a szeme sarkából gúnyos fényt villant a férfira.
—  Rokonok?!
—  Igen. Szólhatnál egy szót... A kis Marcinkért. Inkább ő legyen a mozis, mint Katona. Nem? Az ifjúságot kell pártolni!
Ilona összehúzza a szemét.
—  Kis Marci dolgozik a szövetkezetben!
—  Éppeg az. Esténként milyen jól meg tudná csinálni.
—  Katona beteg ember.
A férfi szeme szikrát vet.
—  De ő csinálta a kollektívet!
—  És?
—  Belehajtotta a falut ebbe a bizonytalanságba ... Nekünk gazdáknak el kellett menni napszámba ...
—  Mért mentek el?
—Mért? Hát meg lehet itt élni?
—  Persze.
—  Hogy az embernek dirigáljanak! — Megfogja Ilona karját. Megállnak. — Egy szavadba kerül... Neki még a levegő is kár! Érted?
Ilona kihúzza a karját.
—  Beszéljen az elnökkel.
—  Szóval nem akarsz?
—  Hát nem érti? Nincs beleszólásom!
—  Nem lennék hálátlan, Ilona ...
Ilona arca kigyúl. Fátyolos szemekkel nézi a férfit. Nyelve bénán tapad a szájpadlásához. Szinte futva menekül be a néptanács udvarára.
Csegezi Marci áll bambán, lógó kezekkel, s már elindulna, mikor kilép a kapun az elnök.
—  Mi van, Marci?
—  Hát...
-— Ilona azt mondja, beszélni akarsz velem.
—  Hát...
—  Miért nem jössz be, fiam? Ott az én hivatalom.
—  Ez nem olyan dolog ... A kérvény dolgában ... A kis Marcink ...
—  Értem.
—  Azt mondják, sok a jelentkező.
Az elnök általánosságoknál marad.
—  Akad.
—  Azért szerettem volna ...
—  Meglesz, fiam, meglesz. A dolog a mozivállalatra tartozik. A rajonra. De mi ráírtuk a kérvényre, hogy mellette vagyunk. S elküldtük. Tőlük függ.
—  Szóval maguk ... Nem leszek hálátlan, elnök elvtárs. Ha kifőzöm a szilvát, meg disznót vágok ...
—  Szóra sem érdemes. Eredj nyugodtan haza. Mi ráírtuk.
Csegezi Marci arca fénylik. Két kézzel ragadja meg az elnök odanyújtott kezét.
—  Köszönöm,  elnök elvtárs. Köszönöm. — Indul.
Az elnök fejét csóválja, aztán fordul, hogy bemenjen.
Ott van Ilona. Mereven néz az elnök arcába.
—  Az övére írták rá?
Az elnök kényszeredetten nevet.
—  Mi, fiam, mindegyikre. Ahány kérvényt beadtak, mindegyikre ráírtuk. Így nincs  harag. Döntsön a rajon.
Ilona lenyeli a szavakat. Csendesen megfordul, feje önkéntelenül lehorgad.

8.

A postás nagy, felleghajtó köpenyében olyan, mint valami esőcsináló. Oldalán műanyagtáska lóg. Ilyenkor már lapos. Tányérsapkája szokás szerint féloldalt van a fején. Nem hetykeségből, csak félrecsúszik. Arcán szelíd alamusziság. Most jön otthonról. Beül a szűk postahelyiségbe. Piszmog a bélyegeivel. Délig eltelik az idő. Csak alig egy-két ember jön. Csomag, távirat ritka dolog. Ezeket a postás címezi. Kopott húszlejes tolla kaparja a papírt. Gyakran rázza, vagy idegesen beveri a tintásüvegbe. Olykor végigböngészi az újságokat. Elrágódik az olvasottak felett. Emészt. Agya nehezen mozdul szűkre szabott koponyája mögött. A sapka ilyenkor is a fején van. Ritkán teszi le. A sapka alatt gyér, pár szál hosszúra növesztett haj borzolódik.
Tízkor a táskából, a levelek közül, újságpapírba csomagolt szalonnát vesz elő. Kinyitja láncra fűzött halbicskáját. Tempósan dolgozik. Tojásnyi kenyérdarabot szel, rá egy kis szalonnát, s betömi a szájába. Arca kidudorodik. Csámcsog, s pislog elégedetten.
Kettő felé megjön a posta. Nagy ujjnyálazások közben átadja a pénzt. Átveszi a leveleket, újságokat. Teletömi a táskáját, s elindul a faluba. Csak felét hordja el, fele reggelre marad. Nem siet, s a levelek hallgatnak a táskájában. Aztán hazabandukol.
Az asszony hangtalanul elébe rakja a vacsorát. Ő sóhajt, s kanalazni kezd. A gyerek visongva rúgja a bölcső oldalát. A szobában sűrű a levegő. Meleg van.
— Még kérsz? — kérdi az asszony.
— Nem — feleli.
Maga mellé húzza a táskáját, és a leveleket kezdi gusztálni. Egy-egy képeslapot odaad az asszonynak is. Ha pénz is van nála, ilyenkor megszámolja. Az asszony áhítattal nézi.
Nem sokat beszélnek.
A véletlen dobta össze őket.
Már akkor is postás volt. A harmadik faluból ajánlottak feleségnek valót. Biztatták, rábeszélték, elment. Ott meg várták. Elő volt minden készítve. Itthon töltötték a fejét. Neki is tetszett a lány. Elküldték a kérőket. Kitűzték a lakodalom idejét. Meghívták a fél falut. Szombaton aztán felpárnázott, feldíszített szekerén indultak a menyasszony után.
Az úton danolásztak, tele üvegekkel hadonásztak. Kigyűltek a népek a kapuk elé, mosolyogva néztek utánuk.
Annál csendesebbek voltak visszafelé!
Éjszaka ellopták a menyasszonyt!
Disznó levágva, minden előkészítve — csak éppen menyasszony nincsen.
A lakodalom mégsem ment fuccsba.
Az összeboronáló gépezet működni kezdett: kerítettek egy leánykát. Igaz, gyengécske volt, fiatalka, de adták, hát elvette. Most már gyerek rugdalózik a bölcsőben ...
A postás szelíd ember, keveset van otthon, hát jól élnek.
Most ül az asztala mögött, bélyegek, újságok előtte, messzire néz.
Ilona nyit be az ajtón.
—  János, add ide a postánkat.
—  Nincs semmi — mondja a postás. — Nem jött semmi.
—  Tényleg? Az elnök elvtárs azt mondja, valami körözvényt vár. Fontos.
—  Nem jött. Esetleg ma délután…

9.

Ilyenkor még kevesen vannak a szövetkezetben. A szövetkezetes a pult mögött a sarokban reggelizik. Az asszony szolgál ki. Mindig szolgálatkészek, jókedvűek. Harmonikusan, szépen élnek. Megosztják a munkát.
—  Más egyebet? — kérdik mindenkitől. Ilona megvárja, míg rákerül a sor.
—  Kérek egy pakk szivarat.
A férfi megfordul.
—  Már szivarozol is?
Ilona nevet. Most nem jön zavarba, mint a reggel.
—  Az elnök elvtársnak ...
—  Azt gondoltam, mész te is a divat után ...
Minden szivarosról tudják, milyent   szív.
Máris a pulton a Carpati.
—  Más egyebet? — kérdi az asszony.
Ilona nemet int. A sűrűn telerakott polcokat nézi. Van itt minden! Szeret nézelődni. Olykor sóhajt is. S arra gondol: ha nekem pénzem lenne, sok pénzem...
A szövetkezeteséknek nincs gyerekük. Ha gyerek jön valamiért, türelmesen kivárják, míg eszébe jut, mit is kell venni. Jóízűen nevetnek, ha valamelyik elfelejtette, miért küldték, s csak áll ijedt-riadtan. Ilyenkor a marokban szorongatott pénzből próbálják kitalálni, mi lehet. Sokszor sikerül. Aztán együtt örülnek a gyerekkel. Délben, záróra után árut vesznek át, árut adnak ki a környező falvakba. Későn mennek ebédelni. Szinte nem is tudják, mikor voltak utoljára szabadságon. Egyszerre nem mehetnek, s egymás nélkül nem szabadság a szabadság!
A férfi néptanácsi képviselő, esténként kultúrotthon-építést, útjavítást, apró-cseprő panaszokat intéz. Az asszony a nőszövetség elnöke. Ott akad tennivalója. Mindig dolgoznak — másokért. Talán innen van rendíthetetlen belső nyugalmuk, kiegyensúlyozottságuk, innen az állandó mosoly arcukon.

Ilona kilép a szövetkezet ajtaján. Ráköszön a hunyorgó borbélyra:
—  Jó napot, Kárász úr!
—  Jó reggelt! — mondja a borbély. Rekedtes a hangja.
—  Nyitás?
—  Muszáj.
Kárász József, a borbély kitárja fenyőfatábláit. Belebámul a fátyolos napba. Összedörzsöli a kezeit, aztán az ajtófélfának támaszkodik. Vár. Nem szereti a délelőttöket. Unalmasak. Alig egy-két vendég nyitja rá az üzlet ajtaját. Hosszan elpiszmog velük.
Bent olcsó pacsuliszag keveredik a padló olajszagával. A tükrök kopottak, repedezettek. A falakon plakátok. Mindenféle vegyesen. No meg folyóiratokból kivágott félmeztelen nők. Az egyik ablakmélyedésben gyűrött újságok, képeslapok. Az ajtó mögött fényesre pucolt robogó csillog. Porszem sincs rajta. Kárász úr üres perceiben — s ez elég sok akad — állandóan rajta matat. Ezért kicsit mindig benzin-szagú. Ezen döcögteti a feleségét be Kolozsvárra, s vasárnaponként messzebb is — kirándulásra.
Az életük egyébként egyhangú. Nem engednek meg maguknak nagyobb kiruccanásokat. Értenek hozzá, hogyan kell egymásra rakni a pénzt. Igénytelenek, ami a ruhát meg élelmet illeti. Öt-hat malac is sivalkodik gyakran az ólban, de többnyire eladják. Esténként tejet isznak ízes kenyérrel. Azt tartják: nem jó éjszakára megterhelni a gyomrot. Haszontalan dolgokról nem szívesen beszélnek, de azonnal belekapcsolódnak a diskurzusba, ha valami üzletet szimatolnak. Fő közvetítők a faluban. És nem önzetlenül. Az emberek irigylik őket, s ezért megszólják. Hetet-havat összehordanak róluk. Csak fokozza az irigységet, hogy — állítólag — amikor — úgy tíz éve — idetelepedtek, egy bőröndben elfért egész vagyonuk. És most? Ez a központban lévő emeletes ház, üzlethelyiséggel, az övék! Mindenkinek fúrja az oldalát a kíváncsiság, hogyan csinálták.
A borbély mindennap pontosan nyolckor nyitja az üzletét, miután ellátta a disznókat. Előrejön az udvaron, kiöblíti a moslékos vedret, mindent a helyére rak. Kulcsszappannal fontoskodva megmossa a kezét, aztán lassú, óvatos mozdulatokkal felszárítja egy törlővel a vizet. Bemegy a műhelybe, s kölnivel szagosított egészségügyi szesszel fertőtleníti a kezét. Felveszi fehér köpenyét, s kitárja az ajtót. Világosság önti el a műhelyt. Megkezdődött a munka.
Sovány ember, arca beesett. Mozdulatai darabosak, nyugodtsága kicsit erőltetett. A bőr idegesen meg-megrándul a szeme alatt. Fején hatalmas művészfrizurává nőtt a haj. Nem vágatja le. Egy hónap múlva — talán — leszerel a fia, s akkor. Így nem kerül pénzbe. Elöl, a füle mellett ő maga igazgatja. Csak egy hónap az egész ... A fia is borbély. A katonaság előtt itt dolgozott. Most a tiszteket borotválja. A borbély szerint: szakáll mindig lesz. Haj is. Az emberek zöme meg nem szeret a képével babrálni. Addig a borbély a pokolban is úr!
Szárazon, nevetgélve adja elő elméletét.
Végre megjön az első vendég. Borostás havasi. Haja a fülére nőtt, tincsekben fekszik az inge gallérjára. A borbély szemrevételezi kliensét. Megcsóválja a fejét:
—  Dupla taxát kéne fizessen!
Az ember gyűri a kalapját, áll egyik lábáról a másikra. Bozontos szemöldöke alól pislog a fehérköpenyesre.
—  Na, üljön le.
Úgy, kalappal a kezében ül a székbe. A borbély elhúzza a száját. Kiveszi a kalapot az ember kezéből, s a fogasra akasztja, az egyik meztelen nő mellé. Visszajön, s gyanús-fehér térítőt kanyarít az ember nyaka köré. Az felemelt állal próbál kinnebb bújni a szorításból. Aztán csattog az olló. Kupacokba hull a haj. Nem beszélnek. Az ember a tükörben figyeli a borbély keze járását, morcos arcát. Szeretné megkezdeni a beszélgetést. Azon töri a fejét, mivel.
—  Jó mesterség ez a magáé — mondja.
—  Mért?
—  Hát... télen is bent ülhet a melegben.
A borbély nem válaszol.
—  Nem számít, ha eső van, ha hó. Maga mindig fedél alatt van.
—  Igen.
—  Bezzeg mi...
—  Mért nem ment maga is fodrásznak? — Megdönti az ember fejét, s a fülénél vágja körbe a hajat. Talán ezért, talán másért, nem szól többet az ember. Csak amikor lekanyarítja nyakáról a kendőt, kérdi meg bátortalanul:
—  Kész vagyunk?
—  Nem.
A borbély felhúzza a fejtartót, kiskendőt terít az ember álla alá, s már dörzsöli is a habot a szakállra.
Az embernek tiltakozni sincs ideje, pedig csak nyiratkozni akart. Aztán meg szégyell is szólni, hagyja hát, hogy a fehérköpenyes szétmázolja a habot a képén ...

A gazdaság alelnöke a kocsmából lép ki. Párás a szeme. Minden lépést jól megnyomva igyekszik lefelé az úton. Beéri Ilonát.
—  Merre voltál?
—  Szivarért.
—  Kinek?
—  Az elnök elvtársnak.
—  Neki? Hm. Nagy úr lett!
—  Mért?
—  Már azért sem tud menni!
—  Dolga van. S elfogyott.
—  Az előbb volt fenn.
—  Elfelejtette.
—  Páváskodnak!
Ilona hallgat. Az utat nézi maga előtt. Mindenféle nyom van a puha porban.
A Csegezi Marci dolog is, meg ez is. Keserű lesz a szája. Eszébe sem jutott volna ...
„Páváskodnak?"
Önkéntelenül megrázza a fejét. Kezét égeti a pakk cigaretta.
,,Ej, mit törődöm én vele! Végzem a magam dolgát...”
—  Hallom, téged is ma tárgyalnak.
—  Igen.
—  Engem is.
—  Együtt?
—  Igen. Izgulsz?
—  Nagyon.
—  Semmi az.
—  Semmi?
—  Persze. Mikor engem jelöltnek felvettek, ment minden, mint a karikacsapás. Én most már rendes tag leszek.
—  Jaj, én félek.
—  Akkor én is bevettem egy decit — bátorságnak. De nem kellett. Könnyen ment. Most is úgy lesz. Felvesznek ezek mindenkit. Csak akarjon.

10.

A faliújság előtt sokan összegyűltek. Főleg asszonyok. Nem néznek egymásra, csak előre, a kifüggesztett karikatúrára. Új rajz van kitéve: asszonyok jönnek krumplival tele vedrekkel. Egész hadsereg. Az első jámboran széttárja a karját: Csak egy főzetre valót viszünk haza! Az iskola kerítésén a faliújság, a kapu mellett. Egyre többen gyűlnek oda. Döbbent szégyenkezés az arcokon. Sápadt, deszka-sovány asszony jön. Előrefurakodik. Egyből piros lesz.
— Disznóság! — Felháborodástól remeg a hangja. — Ki csinálta ezt? — Szikrázik a szeme, s most ijesztően hasonlít a karikatúra főalakjához. Felmorajlik a csoport:
—  Szégyen!
—  Így kirajzolni!
—  Ilyen csúfságot!
—  Gyalázat!
De nem felel senki a kérdésre.
—  Ki rajzolta ezt az ocsmányságot?
Beszélnek, zúgnak összevissza.
—  Ki csinálta?
Végre kiderül, hogy az igazgató, az iskola igazgatója. 
—- Meddig tűrjük ezt? Meddig?
—  Le kell tépni!
Pillanatig csend lesz. Rámerednek a rajzra. Aztán harcias láz ömlik végig a csoporton ...
—  Úgy is van!
Szinte végszóra, az igazgató lép ki a kapun. Magas, barna fiatalember. Szemöldöke egy leheletnyit megemelkedett. Megáll.
Hallani lehet, hogy a falu végén kattog a malom.
—  Jó napot! — mondja a férfi. Ellenségesen merednek az arcába.
A férfi a rajzra néz. Elmosolyodik. A feldúlt arcokon a hatás.
—  Szégyen! — mondja valaki halkan, bátortalanul hátulról.
Az igazgató szemével a hang gazdáját keresi, arcán rendíthetetlen nyugalom. Úgy tesz, mintha nem értené.
—  Örvendek, hogy egyetértenek velünk. Valóban szégyen a közvagyonból elvenni! — A szemekbe akar nézni, de a fejek lehorgadnak…

Ilona csak Lőri Zoltán tanár urat találja az iskola irodájában. Furcsán ügyetlen lesz. Kerüli a megszólítást, kerüli a tegezést, és egyáltalán szeretne minél hamarabb túl lenni a találkozáson. Pedig már sokszor elhatározta ... Végül is játszótársak voltak!
De amikor meglátja ezt a mozdulatlan lárvaarcot .,.
Lőriből sugárzik a hűvösség, a merev tartózkodás. Betegesen félti a tekintélyét, s ezért mindig az az érzése, hogy mindenki aláássa azt. Hideg, vizenyőskék szeme gyanakodva tapogatja annak az arcát, akivel éppen beszél.
—  Soká jön? — kérdi Ilona.
—  Valószínű, hamarosan. — A tanár ritkán mondja ki kereken gondolatait. Ezért tagolja a szavakat.
Ilona a kitömött ölyvet nézi a falon: kiterjesztett szárnya árnyékot vet.
—  Le is lehet ülni addig.
Ilona elkapja a szemét a madárról. Nem tudja, miért, elpirul.
—  Köszönöm — mondja. Messzire húz egy széket a nagy tanári asztaltól, s összekulcsolt kezekkel leül.
Lőri tanár úr füzeteket javít. Sercegteti a tollat. Aztán felnéz.
—  Ha csak valami üzenet, én átadhatom.
—  Nem üzenet. Nekem kell segítsen.
—  Kell?
—  Crișan elvtárs küldött hozzá. Azt mondta, megbeszélték.
—  Az más.
Ilona fészkelődik a széken.
—  Az életrajzom nem volt jól megírva. Azért.
-—  Életrajz?
—  Ki kell egészíteni. Merthogy ma este felvesznek a pártba.
Most Lőrin a pirulás sora. Ki is szalad száján a csodálkozás:
—  Téged?
Őt egyszer visszautasították. Évekkel ezelőtt. Mint nem megfelelőt. Pedig a szüleivel is szakított akkor... Azóta sem tett le a szándékról. Az alapszervezet titkára azonban azt tanácsolta: még várjon a doszár összeállításával... És vár, de egyre türelmetlenebbül. Ötvenkilencben jó alkalom lett volna, hogy átvegye az igazgatóságot, de akkor is a párttagságon csúszott el. Így érzi. A következő alkalmat már nem szeretné elszalasztani!
Lőri tanár úrban kiapadhatatlan ambíciók feszülnek. Már a második fakultást végzi, levelezés útján. A középiskolát is úgy végezte el. Büszke is erre, s hacsak lehetőség adódik, mindenki tudomására hozza. Sajnos, a felsőbb szervek nem méltányolják kellőképpen. Éz egyik legnagyobb fájdalma, hiszen meggyőződése, hogy nála jobb nevelő kevés akad.
Közben csengetnek, s tanítónők jönnek az irodába. Ilona feláll. Megszokásból. Köszön.
—  Mi járatban, Ilona? — kérdi az egyik.
—  Az igazgató elvtárshoz ...
Leültetik.
—  Elvitted a gyermeket? — Ezt már Lőritől kérdi a felesége.
A férfi komoran bólint.
Lőriné csontos, hosszú asszony. Férfias, nagy végtagokkal. Apró szemek ülnek mély üregükben. Arca sápadt. Jóval idősebb a férjénél. A férfi arcát vizsgálja.
—  Mi bajod?
Lőri eltolja a füzetet.
—  Semmi. — Feláll. Ilonára pillant. — Elment a kedvem.
—  Mitől?
A férfi kinéz az ablakon.
—  Úgy látom, jön az igazgató — mondja.
Ilona ismét feláll.
—  Megírhatják az életrajzot...
—  Azért van itt? — kérdi Lőriné.
—  Persze. Este felveszik a pártba. — Keserűség van a hangjában. Az asszony megérti a kedvetlenség okát. Végignézi Ilonát. Gúnyosan.
—  Hát igen — mondja. Aztán kedvesre igazítja a hangját. — Te kérted?
—  Szóltak, s úgy ... 
—  Jól tetted! Ügyes vagy — mondja, közben arra gondol: tudod is te, mire való az! Mi hasznod belőle? Bezzeg, aki megérdemelné... Aki...
A férfihez megy.
—  Fáradt vagy. Pihenj egy kicsit. Igen sokat dolgozol.
—  Nem az, de mindenfelől csak dorong, dorong. Néha elgyengülök.
—  Az igaz embereknek mindig nagyon nehéz volt ... Az élet gyakran produkál visszás dolgokat. Ehhez hozzá kell szoknunk!
Ilona tágra nyílt szemekkel néz, nem ért semmit. Zavarja a kongó szavak nyomán beálló émelyítő csend. Kapkodva mondja:
—  Az életrajzom ... ki kell egészíteni. Egyedül nem tudom megcsinálni... Még   sohasem ...
Lesújtó pillantás. Elhallgat.
„Csak jönne már az igazgató!”
A férfi hangja fakó, mikor megszólal.
—  Szívből örülök, Ilona, az elhatározásnak. Dicséretes. Sajnálom, hogy nem én segíthetek az életrajzírásban ...

11.

Az igazgató a fejét vakarja.
—  Jaj, majdnem elfelejtkeztem magáról.
—  Crișan elvtárs mondta ...
—  Igen, megbeszéltük. Csak ... Ilona ijedt mozdulatot tesz.
—  Semmi, semmi! Egy kis dolgom lett volna még...
—  Jöjjek később?
A férfi homlokát ráncolja. Zavart sajnálkozás az arcán. 
— Van most mit csináljon?
—  Az mindig akad.
—  Hm. Egy félóra múlva tud jönni?
—  Biztos elenged az elnök elvtárs ...
—  Elengedi...
— Biztos.
— Nem. Tudja mit? Megcsináljuk most! Végül is akkor sem lesz kevesebb dolgom. Meg aztán nincs magának mittudomén milyen hosszú élete. Igaz?
—  Azt hiszem.
Csak ketten vannak az irodában. A tanítónők órára mentek, Lőri tanár úr meg haza. Az igazgató papírt halász elő a fiókjából. Helyet csinál az asztalon, leül.
—  Vegyen egy széket, s üljön szembe velem. Egy pillanat alatt készen leszünk. Azért nem kell sietni, csak nyugodtan. Ráérünk. Ezek a vacak papírok várnak addig.
Ilona széket húz. Várakozóan néz a hosszúkás arcú, zöld szemű férfire.
—  Kezdje. Elmondja az életét, aztán leírjuk. Azaz maga írja.
—  Én? Akkor nagyon lassan megy majd.
—  Mondom, hogy van időnk. Maga kell írja. Én csak megfogalmazom.
—  Hát...
—  A születésétől kezdve, szépen, sorba.
—  Igen. — Ilona maga elé mered. Halkan mondja: — Éppen ma jutott eszembe, milyen másként születnek ma az emberek.
—  Másként?
—  Én a Lengyelben születtem, egy vackorfa alatt...
A férfi arcán puhán futnak szét a kemény vonások. Előbbre hajol a székén. Ilona zavartan elhallgat. De valami jó érzés van benne, hogy ezt így kimondta.
—  Folytassa. — Lágy az  igazgató  hangja is, szinte meghatott. — Látja, ez a felismerés már valami! Pont ma. Ezentúl mindig ilyen látó szemmel kell járjon! Mert millió dolog van ehhez hasonló, s közömbösen megyünk el mellettük.
Ilona nyel egyet. Száraz a szája. Kisimítja homlokából a haját.
— 1935. március 4-én születtem. Hétéves koromban beírtak az iskolába. Hét  osztályt jártam. Negyvenkilencben fejeztem be. Aztán férjhez mentem. Lett a fiam.    Elváltunk. — Elhallgat.
—  Ennyi?
—  Ennyi — bólint.
—  Semmi egyéb?
—  Semmi.
—  Hiszen maga nem is élt!
—  Én?
—  Hát nem érti? Született, iskolába járt, férjhez ment, elvált. De ezenkívül?!
—  Mit kellett volna csinálnom ezenkívül?
—  Élni!
A férfi nagy lendületet vesz, de a mozdulat megáll a levegőben. Homlokát ráncolja. Keresi a szavakat. Az érzés ott van benne, tiszta, mint az üveg, csak... Nem tudja kimondani, nem tudja megfogalmazni. Kérdéssel tér ki a felelet elől.
—  Miért akar párttag lenni?
Ilonának ég az arca.
—  Miért?
—  Hát...
—  Mit írt a kérvényébe?
—  Hogy együtt akarok harcolni a többi párttaggal a szocializmus győzelméért.
—  Sablonos, de a lényeg benne van. Lesz egy célja az életének! Ezen keresztül  maga is több lesz! Nem teng-leng a világban, mint egy vackorfáról lesodort levél.  Tudni fogja, meg kell tanulja, hogy mit akar! És főleg: miért, kiért?
Ilona megbabonázva nézi a nekihevült férfit. Hallja a hangot, de nem tudja felfogni az értelmét. Egy mondat van benne: Nem élt! Nem élt! Ez nyomja a mellét, szorítja össze a torkát, s úgy, de úgy sajnálja eddigi magát, hogy könnyes lesz a szeme …

12.

Ahogy kilép a kapun, nekiindul. Szaladni szeretne. Belső feszültség hajtja. Agyában kusza összevisszaság. Fuldokolva buknak fel benne a gondolatfoszlányok, hogy alaktalanul újra elsüllyedjenek. A négyrét hajtogatott papír ott gyűrődik izzadó tenyerében. Az élete. Élete? Hiszen élt ő egyáltalán? Az igazgató azt mondta: nem. De miért nem? Ez most sem világos. A szóáradatból nem tudta kihámozni. Pedig ezzel telt el az idő.
És mit kell csináljon, hogy éljen?
Jó, belép.
Attól élni fog?
Meg kell állni. Úgy érzi, a kérdések elborítják. Lába előtt csapat veréb fürdik a porban. A földre néz, de nem látja őket.
Vagy a kommunistasággal kezdődik az élet?
Bizonyára.
De hát mi teszi őt mától holnapig kommunistává?
—  Gyere már, Ilona!
Összerezzen. A referensnő áll a néptanács kapujában,  integet.
—  Hol voltál?
—  Az iskolában.
—  Mióta keresünk ... Menj  át gyorsan az asztalosokhoz. A telefonhoz hívják őket.
Ilona fordul, megy is. A gondolatok uszályként nyomulnak utána.
Az asztalosszövetkezet a régi kultúrházban van. A ablakokon vastagon ül a por. A nagyteremben gépek sivítanak. Fűrészporkupacok nőnek körülöttük. Fent, a régi öltözők, színpad között kiverték a falakat. Gyalupadok sorakoznak. Hersen rajtuk a gyalu. Göndör fehér forgácsok gurulnak. Itt nincs olyan zaj. Enyv, pác meg fenyőfaillat keveredik.
A felelős — alacsony, szögletes mozgású fiatalember — feláll, mikor Ilonát meglátja. Indul is, már tudja a leckét.
—  Telefon? — kérdi menet közben.
—  Igen — bólint Ilona.
A gyaluk egy pillanatra megállnak. Az asztalosok felhúzott szemöldökkel néznek a főnökük után.
—  Sok bajuk van — mondja az egyik.
Szinte minden napra esik egy hívás. A központ Kolozsvárt van.
Ilona most nem áll meg nézelődni, mint máskor. Keze a kilincsen.
—  Még nem mentél férjhez, Ilona? — szól utána az öreg mester. Szeret mindenkivel heccelődni.  Simléderes  sapkája alól pillant Ilonára.
Az asztalosok nevetésre készen támaszkodnak a gyalupadoknak.
—  Ráérek —  mondja  Ilona. Nincs kedve belemenni a játékba.
—  Úgy egy éjszakára sem?
—  Úgy se!
—  Hiszi a piszi.
—  Ne higgye.
—  S az ördög se bódorog a bőröd alatt?
Ilona nem felel, nyitja az ajtót.
—  Állj meg na, hova sietsz?
—  Dolgom van.
Az öreg feltaszítja a sapkáját.
—  Hát ezt mi lelte? — néz a becsapódó ajtóra.
Az  asztalosok kárörvendően nevetnek: ez egyszer nem sikerült az öregnek...
—  Nem jól kezdte, Misi bátyám.
—  Mért?
—  Elijesztette.
—  Nem olyan ijedős az.
—  Fordítva nézte ezt is, mint a kirakatot…
Talál a szúrás, megrándul az öreg széles arca. Az asztalosokból kipukkan a nevetés.
—  Belülről nézte, Misi bácsi?
—  Esz a csúfság, mi?
A kirakat, az mindig talál. Nagy baklövés volt. Az orra alá is dörzsölik mindegyre.
Egy kirakat készítésére kaptak rendelést. Az öreg fogott neki. Ez az elején volt, mindjárt az alakulás utáni időben. Meg akarták mutatni, mit tudnak. Csak amikor kész lett, derült ki, hogy nem jó. Elnézte a rajzot, s a bal oldali ajtót jobbra tette ...
Most gyorsan munkája fölé hajol, dolgozik szorgalmasan. Muszáj, mert estig sem hagynák békén ... Mind fiatal, szeretnek nevetni, s nem válogatják, hogy kin. Legtöbbször — persze — egymást ugratják, s hahotáznak akkorákat, hogy  túlharsogják a gépek sivítását is. Az öregre ritkán kerül sor, de akkor kiélvezik magukat...
A felelős nyit be az ajtón. Nézik az arcát, onnan próbálják leolvasni a hírt. Semmi jel, egykedvűen lép a gyaluforgácsok közé, szótlanul bemegy kis kotyecébe. Az asztalosok összenéznek. A felelős megjátssza magát: turkálja a rendeléseket, s fel nem emelné a szemét semmi pénzért. Magán érzi a kíváncsi tekinteteket, élvezi a helyzetet. Vár, feszíti a hangulatot. Kuncog magában. Akkor tempósan kijön, körülnéz, mintha keresne valamit, s elindul a gépterem felé.
Az egyik asztalos rámordul:
—  Mi  az istent mászkálsz ilyen titokzatos képpel?
A felelős hallgat.
—  Mit akartak?
—  Hát... Holnap be kell mennem.
—  Miért?
Diadalmas az arca, hatásvadászó szünetet tart. Minden szem rajta.
—  Felvenni a prémiumokat! — vágja ki.
A műhely egyből olyan lesz, mint a méhkas: zúgnak, örülnek. Csak úgy röpködnek a kérdések:
—  Mennyi?
—  Ki kapott?
Körbeállják a felelőst, faggatják türelmetlenül, de az csak somolyog a bajusza alatt, ingatja a fejét. Valójában ő sem tud többet; nem is kérdezősködött, bemondta, hogy megértette, elköszönt, visszarakta helyére a kagylót. Felsóhajtott, és csak akkor mosolyodott el. Valami  megmagyarázhatatlan lámpaláz van mindig benne, ahányszor telefonál. Két kézzel szorítja füléhez a hallgatót, furcsa pózban előrehajol, s nem tudja leszokni, hogy ne kiabáljon a készülékbe …

A felelős arcán fénylik a jókedv. Sikerült! Ide-oda kóvályog a gyalupadok között, lematat a gépterembe; jön-megy, nem leli helyét. A tekintetek összevillannak, könnyű duméra áll rá a kéz, vidámabban szisszen a körfűrész, trillázik a gyalugép, s az enyv nehéz szagát játszva nyomja el a fenyődeszka illata.
Laczi András, a felelős nem volt mindig ilyen tréfakedvelő. Szerencsésen befolyásolta új környezete: nem maradhat az ember komoly, ha körülötte mindenki nevet! Van az életének egy szakasza, amelyre nem szívesen emlékezik: ma is kiütközik homlokán a verejték, ha csak rágondol ...
Úgy tizenöt éves forma legényecskék lehettek. Nem sokkal a háború után. Hárman, barátok, elindultak meghalni. Ma sem érti az akkori állapotukat. Mintha eszüket veszítették volna. Akarták a halált. Igaz, ittak. A szesz gőze elborította az agyukat. Nyelvük zagyván, összevissza bukdácsolt a szavak tengerében. Kőműves Misi — ez az egzaltált fiú — akkor már túl volt az első öngyilkossági kísérleten, lobogó szemekkel bűvölte őket. Szavai nem jutottak el részeg tudatukig, csak a hang színe, delejes lendülete.
Tiszta, holdvilágos volt az éjszaka. A szél bele-belekapott a kabátjukba, hajukba, ahogy dülöngéltek az erdei úton. Száraz levelek zörögtek a talpuk alatt, ágak csapódtak az arcukba. Mindhármuk vállán rozsdás puska csüngött.
Csuli józanodott ki elsőnek. Szemére fagyott a felismerés, borzadva dobta el a  puskáját.
—  Nem megyek!
Ő bambán állt, csodálkozva nézte Csulit, és nem értette, mit akar.
—  Gyertek vissza!
—  Hallgass!
—  Ne izéljetek...
—  Hallgass! Menj, ha akarsz!
Misi elindult, megvető pillantást vetve Csulira. András részegen pislogott, aztán követte Misit. Még sokáig hallották Csuli sírós, rekedtes hangját:
—  Gyertek vissza! Misii! Andráás! — A tiszta éjszakában elnyújtott vonításként hangzott a hangja.
—  Gyáva! — sziszegte Misi.
Kis tisztáson vágtak át, letértek az ösvényről. Be a sűrűbe. Arcukat tépték az ágak. Misi egyszer megállt.
—  Na!
András hátán végigfutott a hideg. Kijózanodott. Összekoccantak a fogai. Félelmetes csend, csak a szél motoz az ágak között. Misi levette válláról puskáját. Mintha jeges kéz tapogatna András inge alatt.
—  Te Misi...
Misi rávillantotta különös izzású szemét.
—  Gyere, menjünk haza ...
—  Nem! — Mint puskalövés, úgy csattant a hangja.
—  Misi...
Türelmetlen mozdulat.
—  Ereggy, ha akarsz!
—  Értsd meg...
— Ha egyszer elindultam ezen az úton, akkor...
Sohasem fogja elfelejteni a szemét.
—  Misi! Félek.
—  Mire vársz? .Ereggy!
—  Gyere te is ... Misi!
Misi ráfogta a puskáját.
—  Ha még egy szót szólsz ...
Megroggyanó inakkal hátrált a fák közé. Aztán futott, ahogy bírta. Az élni akarás megszázszorozta erejét. Erős koccanásokkal csapódott hátához a fegyver. Verejtéke összevegyült felsebzett bőrének vérével. De nem érzett semmit.
Akkor lövés dörrent. Fülettépően csapódott a fák kérgének, hasított bele a csillagos égboltba. Andrásnak az iszonyat szinte eszét vette.
—  Misi! Misiii! — nyöszörögte vacogó foga között. — Misi...
Süket csend felelt.
... Még évek múlva is a katonaságnál, az első lövészeten, miután elhúzta a ravaszt, ájultán hanyatlott a puskájára …

13.

— Mi van veled, Ilona? Észre sem veszed az embert.
Felkapja a fejét, kényszeredetten mosolyog. Nem, nem tud szabadulni a gondolattól: nem élt! És nem érti, miért. Hiszen a többi asszony...
Soknak még annyi bátorsága sincs, hogy elváljon! S ott van az anyja. Mindjárt hatvanéves. Hát ő? Ő talán mondhatja, hogy élt? Pedig élt! Méghozzá milyen nehéz életet. Csakhogy...
—  Semmi. Nincs semmi — mondja.
—  Úgy el vagy gondolkozva ...
—  Mindegyre kerül valami... Honnan jössz?
—  A fodrásztól.
—  Készülsz valahová?
—  Nem, dehogy. Csak már olyan volt...
Irénke apró, gömbölyű menyecske, kicsattanó piros arc, barna kíváncsi szemek, orra tövén borsónyi anyajegy. Feje búbján felpupujázott tüllkendő, homlokára kacér göndör fürt simul.
—  Te mikor vágatod már le?
Ilona megtapogatja a kendőjét.
—  Hát ... Elérkezek ...
—  Tán téged is tiltanak?
—  Nincs ki.
—  Igyekezz, mert lemaradsz. Lépést kell tartani a korral! — Ezt már nevetve mondja, kivillannak egészséges fogai. — Felénk mikor jössz?
—  Ha lesz időm...
—  Hát csinálj! Na, szerusz. — És megy is, egyenes derékkal, szoknyát riszáló ruganyos járással. Frissen bodorított fejét magasra tartja, s talán már eszébe sem jut, hogy hetekkel előbb milyen kínban volt a megszépült hajával ...
Mióta a szövetkezet udvarán női fodrászat nyílt, a fél falu asszonyai levágatták a hajukat. Mint egy diadaljelvényt hordozzák fejüket a gazdaság földjeire. Szombatonként ott ülnek a burák alatt, s kajánul mosolyognak a későn jövőkre...
Irénke eleinte meg sem merte említeni Jóska előtt. Ismerte a természetét: nem szereti a flancolást. Még a szomszédasszonyra is rámordult, amikor előhozta. Nem szólt hát, de reggelenként direkt jó hosszadalmasan bíbelődött a kontyával, s sóhajtozott retteneteseket. A barátnői meg rágták a fülét, lázították, s ő bánatában azt is eltűrte, hogy „smucig disznónak" mondják Jóskát. Pedig nem volt az, ezt ő tudta a legjobban.
Amikor már csak a vénasszonyok meg ő maradtak kontyosak az utcában, nem lehetett tovább halogatni: hogy ujjal mutogassanak rá a faluban?! Elő kell rukkolni a farbával!
Vacsorafőzés közben mérgesítette meg bátorította magát. A kezdősebességet mindkettőhöz megkapta a csoportban napközben. Szóval készült, hogy megmondja: ő is dolgozik, neki is kell legyen szava! Ezt Jóska is meg kell értse. Nem az a világ van! Ő sem lehet hátrább, mint a többi!
Hallotta az autózúgást. Jött Jóska. Éhes volt, mindjárt a lábasok körül kajtatott. Irénke hallgatott: majd vacsora után ... Szíves volt, sündörgött körülötte, be nem állt a szája: hogy ment a munka? Sok van még? Hányadik emeleten tartanak? Elfáradt?
Jóskának, miközben felelgetett, eszébe jutott kellemetlensége a mesterrel, s újból úgy feldühödött, hogy még az ételtől is elment a kedve. Irénke lefekvés utánra halasztotta a bejelentést.
Gyorsan ágyazott, jól felrázta a párnát. Mire azonban ő is megmosakodott, s lefeküdt, Jóska már javában fújta a kását. Jó sokáig fészkelődött, kereste a helyét, lökdöste a férfit, de az csak morgott valamit, s aludt tovább. Feküdt mellette, belebámult a sötétbe, s nem tudta, most mi legyen. Költse fel? Mérges lesz. De ha nem mondja meg ... Sírhatnékja támadt: hogy ő milyen szerencsétlen!
Reggel kétszer is nekikezdett, de Jóska úgy sietett, kapkodott, hogy beleszorult a szó. Leült, és úgy tépelődött: menjen? Aztán uzsonnát csomagolt, és elment a mezőre. Mégsem csinálhat ilyent nélküle!
Na, de rátámadtak a menyecskék: élhetetlen, gyáva, tátos! — mindent reáraktak. Olyan tűzbe jöttek, hogy azt sem tudta, hol a feje; sarkon fordult, s otthagyta őket. Még akkor is utánakiabáltak:
—  Aztán oda menj!
A szövetkezet előtt újabb gyengeség vett erőt rajta. Megállt. „Legjobb lesz, ha hazamegyek.” Mégis benyitott. Orron csapta a lengő pacsuliszag. Leült, hallgatott nagy bűntudattal. Hárman voltak előtte. „Még elmehetek” — gondolta. „Jóska letöri a derekamat. Te jó isten, mit csinálok?” Szégyellt kimenni.
Rákerült a sor. Remegtek a lábai.
—  Merjem-e? — kérdezte a fodrásznőtől. A fodrásznő, kicsi, vékony asszony, nevetett rajta:
—  Hát nem azért jött?
—  De. Csak ...
—  Ahogy gondolja.
—  A csoportban megeszik az életemet...
—  Hát akkor...
Egy nyisszantással lehullt a szép hosszú haja. Szinte feljajdult. Aztán arra figyelt, milyen könnyű lett a feje ...
—  Már nem lehet visszacsinálni — mondta a  fodrásznő.
Irénke sóhajtott. Csattogott az olló, hullt a haj. Zokszó nélkül végigcsinálta a szépülési kínszertartást. Szégyellt szólni, mikor a szárító égette a bőrét.
Nézte magát a tükörben, és csodálkozott: én vagyok az? Úgy tűnt, nagyon megszépült. Még Jóska is... Jaj, istenem, Jóska!
Szinte szaladt az úton hazáig, azzal a kellemetlen érzéssel a hátában, hogy mindenki őt nézi.
Tett, vett, de nem fogott a keze, mindegyre a tükör előtt volt, nem tudott betelni magával. Aztán meg az ajtót leste, mikor lép be Jóska. Pirult meg sápadt.
Akkor megjött Jóska.
Mintha földbe cövekelték volna őket.
Jóska eltátotta a száját. Szemében ijedség is volt, meg ámulat is.
Irénke éledt fel előbb. A férfi mellére vetette magát.
—  Jóska! Ne haragudj ....
Jóska csak állt sután, lógó kezekkel, nem mert az asszonyához nyúlni. Furcsán rekedtes volt a hangja:
—  Vigyázz, na! Összeborzolod magad ...

14.

Ilona menne be a néptanácsnál a kapun. 
— Ilona, te!
—  Tessék, Bori néném?
—  Állj meg egy cseppet.
Várakozóan néz a duzzadt bázedowos szemekbe. Bori néni arcán lila hajszálerek, orra alatt már bajusszá vastagodtak a pihék.
—  Anyád kért, szóljak neked, nehogy elfelejts délután a temetésre menni.
—  Jaj, egész kiment a fejemből. Köszönöm, Bori néném. Elmegyek.
-— Meg kell adni a tisztességet.
—  Meg. Nyugodjék szegény.
—  Szép kort ért. Nem soknak adatik ennyi.
Az öreg Lovász távoli rokon: az anyja nagybátyja. Még vagy három napja is letotyogott a faluközbe. Leült a szövetkezet előtt a padra, s nézte a jövés-menést. Ilona megállt előtte.
—  Hogy van, Marci bátyám?
Az öreg ráemelte vizenyős szemeit.
—  Még élek, Ilona. De már ... — legyintett. — Régen voltam legény ... Nézelődök ... Csak ez az enyém.
A tegnapelőtt délután lefeküdt szunyókálni. Aztán nem kelt fel többet…

Rumlis nap. Nincs megállás. Meg sem melegedhet, küldik tovább. Ott az iskola igazgatója. Papírt ad Ilonának:
—  Legyen szíves, Veresékhez ...
Ilona arca csupa készség, csupa igyekezet.
—  Igen, kérem...
Az elnök megfogja a karját.
—  Ebben a minutumban itt legyenek! Mind ketten. Az asszony is, meg az ember is. Megmondod nekik, ha nem jelennek meg, olyan büntetést sózok a nyakukba, hogy megemlegetik! Érted?
—  Igen.
—  Ha a néptanács hívja...
—  S ha nincsenek otthon?
—  Otthon vannak! Majd adok én nekik iskolát! Nincs más dolgunk?
Az elnök még az ajtóból is utánaszól:
—  De most jöjjenek!
Veresék az alsó faluvégen laknak, egy gondozatlan, apróablakos házban. Az udvart vastagon ellepte a burján, csak a kaputól vezet keskeny ösvény a tornácig. A fű között rongy- meg papírhulladék. Hátul, az udvar végén düledezik a kerítés. A kertben néhány szilvafa, alattuk magasra nőtt a gyom. A tornácnak csak a gerendái maradtak. Tapasztott padlója gidres-gödrös. A tenyérnyi ablakok egy-egy rése piszkos ronggyal van eldugva, a maradék üveg szürke a portól, légypiszoktól.
Ilona kopogtat. Betaszítja az ajtót. Emberi ürülék, pálinka, doh, fullasztó bűz csapja orron.
Szinte megtántorodik. Nem lép be, az ajtóból próbál a félhomályban tájékozódni.
Az ágyon akad meg a szeme: tele koszos ronggyal, s a rongyok között egy fej: az asszony. Tátott szájjal horkol. Az agyagpadló hideg földjén csóré fenekű gyermek ül, s hunyorogva bámul a bezúduló világosságba. Az ablak alatti asztalnál a férfi. Eltaszítja a pálinkásüveget, támolyogva feláll. Borostás, mély árkok szabdalta arcán bamba, részeg kifejezés.
—  Bújj be!  — mondja. — Ne hűtsd ki a házat.
Ilona a döbbenettől, az eléje táruló képtől nem tud szólni.
—  Na, mire vársz? Csukd már be az ajtót!
—  Jöjjön ki. Legyen szíves, jöjjön ki.
A férfi szinte rátántorodik a gyermekre.
—  Na, mi van? — Behúzza maga után az ajtót, biztonság okáért megtámaszkodik.
Ilona lelép a tornácról.
—  Ezt a papírt hoztam — nyújtja. — A néptanácshoz kell jöjjenek.
—  Mink?
—  Maguk.
—  Mér?
—  Ott van a papíron.
Vaksin nézi a papírt.
—  Mind a ketten.
—  Kati is?
—  Ő is.
—  Mikor?
—  Most.
—  Most?
—  Igen.
—  Az nem lehet. Beteg. Ő is, meg én is.
—  Beteg? Részeg!
—  Beteg, na.
—  Az elnök elvtárs azt mondta, olyan büntetést kapnak, ha nem jönnek ...
—  Büntetést? Na, csak ő ne büntessen! Mert ha én egyszer beteg vagyok, akkor őneki nincs joga! Igen. A szegény emberrel nem lehet ma már így beszélni. Annak vége! Jöjjön ide, ha valami baja van.
—  Értse meg .. .
—  Nem értek semmit! Beteg vagyok.
—  S a gyermekek? Azok is betegek?
—  Mér?
—  Miért nem küldik iskolába?
—  Az Annus? Mondtam neki: ha nem mész, letöröm a derekadat! Nem akar. Elzavartam, ide nem ment. S különben is ... Mi közöd neked hozzá? Mi? Nem megy, hát nem megy! Na|hát! Ibolyka még gyenge. Meg kell erősödjék. A táskát se bírja. Nem vihetem utána. S aztán csúfságolnak vele. Mert szegény! Hát az én gyermekemmel ne csúfságoljon senki! Érted? Senki! Nem is engedem, nem én! — Szájából fröcsköl a nyál, ahogy nekitüzesedve beszél. Éles a hangja, messze hallatszik, néhányan már meg is álltak a kapu előtt. — Mindennap ide jönnek, cirkuszoznak! Az embernek egy perc nyugta sincs tőlük. Mert szegények vagyunk? Azért?
—  Ha küldenék iskolába .:.
—  Nem küldjük! S kész! Megmondhatod: kár is hívjanak, úgysem küldöm!
Ilona tudja, hogy részeg emberrel nincs mit kezdeni. Nem vitatkozik tovább.
—  Az a maguk baja. De amikor a néptanács hívja, kötelesek megjelenni. Ez törvény.
—  Törvény... S az nem törvény, hogy ne csúfságoljanak?
—  Senki sem csúfságol magukkal.
—  Nekem mondod? A szegényt még az ág is húzza...
— Ne innák meg az eszüket is! Én megmondtam, ott a papír, a többit intézzék el a néptanácsnál.
Az emberek az utcán körbeállják Ilonát.
—  Nincs kivel beszélni, Ilona.
—  Tönkreteszik azokat a szerencsétlen gyermekeket.
—  Meginnák a felhőt is ...
—  Tiszta szégyenére vannak a falunak...
—  El kéne vegye az állam tőlük a gyermekeket, így mi lesz belőlük?
Ilona bólogat. Nem tud szabadulni a képtől. Borzongás van benne, sajnálat s meghatározhatatlan vágy a cselekvésre.
—  Valamit tenni kell — mondja. — Valamit, a gyermekek érdekében ...
Gyors léptekkel indul el, mintha máris késő lenne. A hunyorgó gyermekszem van előtte, a vékony karikalábak, a piszkos kis ruha ... S siet, siet, mert el kell indítan i... Még nem tudja, mit, de ...
—  Valamit tenni kell. Valamit, valamit, valamit ... — motyogja maga elé.

—  Már maga is kezdi, Ilona? Nem elég az igazgató?
—  De titkár elvtárs ...
—  Érdemes ennyi szót fecsérelni azokért a részeges disznókért?
—  Értük nem. De a gyermekek ...
—  A gyermekek? Hát igen, nem járnak iskolába. Majd intézkedünk. Az elnök elvtárs, úgy tudom, idehívatta a szülőket.
— Igen, most jövök onnan.
—  Akkor ... Szóljon a milicistának, legyen ő is itt. Rájuk ijesztünk ... Holnap mind a kettő iskolában van.
—  Csakhogy ... Más ott a baj!
—  Más?
—  Nem lehet valahova elrendezni őket?
—  Hová?
—  Bárhová. Csak el abból a környezetből. Valami iskolába, vagy... mit tudom én. Így nem maradhatnak!
—  Iskolába? Nem olyan egyszerű az.
—  Ennyi jót nem látnak ott! — mutatja. — A titkár elvtárs tudja, mi van abban a házban?
—  Hogyne, persze. Hallottam.
—  Hallotta? Azt látni kell!
—  Nincs nekem időm a nézelődésre, Ilona, Most is mennyi dolgom van. Hiába,  na  — vonja meg a vállát —, nem olyan egyszerű az, ahogy maga képzeli.
—  Valami megoldás mégiscsak kell legyen.
—  Na persze ... Majd gondolkozom ... De most ... sajnos, nincs időm. Máskor,   Ilona, máskor...
Ilona arca elborul.
—  Nem kell azért kétségbeesni! Rendbe jönnek a dolgok. Utánanézek. Beszélek a rajonnal. Egészen más volna, ha árvák lennének, akkor ... De így? Nehéz, na. Még beszélgetünk róla ... — Papírjaiba bújik, lapoz, ezzel jelzi, hogy számára az ügy befejeződött.
Ilona még tétován áll egy pillanatig, aztán csendesen kimegy az ajtón…

15.

—  Híj, a szentistenit! — sántikál Dani Pista bácsi. — Szaladj, Ilona! György Marcinét megütötte a guta!
—  György Marcinét?
—  Ott kaptam az udvaron, Még él. Meg van merevedve...
Dani Pista bácsi sápadt, fújtat, egész odavan az izgalomtól.
—  Az uráért menj! Le az istállókhoz. A diszpenzárra már küldtem. — Reumás lábaiból szalad  ki az erő, súlyosan támaszkodik görbe botjára, homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek. — Igyekezz! — szól Ilona után.
Besántikál a gazdaság irodájába, egy székre huppan, fájós lábait dörzsöli.
—  Vizet, egy kis vizet adjatok.
A könyvelő ugrik, tölt, s ijedten néz a kikelt képű Pista bácsira.
—  Mi van?
Dani Pista bácsi egy szuszra kiissza a vizet.
—  György Marcinét megütötte a guta.
—  Meghalt?
—  Mikor?
—  Megyek be a kapun, a szentistenit, nézem, mi a fene az ott? Hát el van terülve ... Pillogat, forog a szeme. Fogom, emelgetem, mint a deszka. Alig tudtam behurcolni... Még él.
—  Gyorsan orvosért!
—  Már küldtem. De azt hiszem...
Ünnepélyes csend. A halál közelsége tiszteletet parancsol. A gondolat bénán, erőtlenül riad az agysejtek mélyén.
—  Szegény...
—  Már másodszor ...
—  A harmadikat nem éri meg...
—  Még vicceltek vele, hogy akkor csak az inas legyintette meg ... Hát ezt most biztos a mester csinálta…

György Marci bácsi kezében megáll a villa, szemeit elfutják a könnyek, ajkai mozognak hangtalanul. A villa végén remeg a szalma, zizegve szóródik a földre. Veszi a kabátját, de alig tudja karját bedugni a kabát ujjába. Kinyitja, meg összeszorítja az öklét. Nadrágja zsebéből kihúzza a zsebkendőjét, orrához emeli, de nyomban össze is gyűri, s odaszorítja a melléhez. Nem szól, nem kérdez, nem néz Ilonára, csak imbolyogva elindul haza ...
Az emberek megállnak, emelik a kalapjukat, s néznek utána, amíg el nem tűnik az első kanyarban ...
Ilona tisztes távolból követi az öreget. Viszi a kíváncsiság.
Az udvar tele fehérnéppel, suttognak izgatottan, s lesnek összehúzott szemmel az ajtó felé. Hirtelen elhallgatnak, ahogy meglátják Marci bácsit, s zavartan rebbennek el az útból.
Már ott van az orvos. Széles vállú fiatalember. Komoran néz a belépőre, s el is fordul gyorsan a beteghez. Kezében injekciós fecskendő. Sztetoszkópja a nyakában lóg.
Marci bácsi megáll az ágy mellett, halvány remény dobban belé: hiszen él! Még él! De aztán a jeges rémület egyre jobban szorítja a mellét, hogy szinte megtántorodik. Meg kell fogóznia az ágy végébe.
Az orvos rászól:
—  Szedje össze magát, Marci bácsi!
—  Doktor úr ...
Az orvos nem tud az öreg vallató szemébe nézni.
—  Mindent  megpróbálunk. Hátha ... Nem lett volna szabad idegeskedni...
—  Idegeskedni?  —  Az öregasszonyra néz: fekszik bénultan, csak a szemei élnek, forognak üregükben. — Látod, Ilona, látod — motyogja.  Szemrehányás akar lenni, de a mély sóhaj fájdalommá torzítja, s panaszként bugyborékol a torkában.
—  Még sokáig élhetett volna ...
—  Látod, Ilona, látod ... — Mintha az ő agya is megbénult volna, más nem jön a nyelvére. Az esti kép van előtte:  az asszony haragtól piros arca. Nem, nem lett volna szabad ... Az orvos megmondta, kerüljék az izgalmakat.
… Szürcsölve kanalazta a tejes puliszkát. Az asszony a tűz körül matatott. Így volt ez minden este. Nem beszéltek, mindegyik végezte a magáét. A kályha alatt bólogatva nyálazta felnyújtott lábát a macska.
Mikor befejezte az evést, keze fejével széttörölte bajuszán a tejcseppeket, sóhajtott, s felkecmergett az asztal mellől. Vette a kabátját — hűvösek már az esték —, s hátrament az udvaron. Az istállóban rámekegett a kecske. Leakasztotta a vakarót, végighúzott vele a tenyerén. Gondosan betámasztotta az ajtót.
—  Mit akarsz azzal? — húzta fel a szemöldökét az asszony.
Letette a kanapéra, fogaival felfelé. Leült, szivart sodort. Hosszan nyálazta. Már megbánta, hogy behozta, elért volna reggel is, de nem akarta itthon felejteni.
—  El akarod vinni ezt is? — gyűlt az indulat az asszonyban.
Kifújta a füstöt. — Visszahozom.
—  Visszahozod? Mint a villát?
—  Kell, na.
—  Vegyenek!
—  Itthon már úgysem ... Rosszul néznek ki a jószágok ... Az a tarka ...
—  És aztán? Nem a tied!
—  Ilona! A kezem alatt vannak. Rám bízták őket. Nem nézhetem, hogy ...
—  Nem nézheted?! Csak nézzed! S el ne vidd azt a vakarót, mert ...
Már többször szólt a brigádosnak, de az mindig elfelejtette. Ami van, az már szemétre való: ócskavasnak. Ez meg úgyis csak rozsdásodik.
—  Itthon minek kell?
—  Legyen!
—  Értsd meg, Ilona ...
—  Hát vigyed! Vigyél el mindent! Hogy az Isten verte volna meg!
Akkor ő is megkutyálta magát. Nyersen szólt rá az asszonyra:
—  Na, elég! Elviszem, mert kell! Érted?
Csendes, béketűrő ember, de ha megvadítják ... Az öregasszony tudta ezt. Elhallgatott, csak magában dúlt-fúlt tovább.
Később eszébe jutottak az orvos szavai. Már csinálta volna vissza az egészet. Próbált beszédet kezdeni. Nem ment. Még azt is megtette, hogy visszavitte a vakarót az istállóba. Erre sem enyhült meg az öregasszony. A rossz érzés ott maradt benne, mint szálka a bőr alatt.
Az ágyban is feküdtek egymás mellett: hallgattak, forgolódtak, de nem jött álom a szemükre. Törte a fejét, de nem találta a megfelelő hangot, hogy békességben aludjanak el.
Reggel elrendezte a kecskét, aztán vette a vakarót, s bedugta — nyelével — a nadrágszíj mögé, ráhúzta jól a kabátot. Csak a tornác lábától szólt be:
—  Na, én megyek.
Az asszony ki sem jött. Ki tudja, mikor vette észre a vakaró eltűnését...
—  Látod, Ilona, látod ... — Sírós az öreg hangja.
Az egész olyan lehetetlennek tűnik: egy vakaró miatt... Egy vakaróért!
—  Látod, Ilona, látod …

16.

Harangoznak.
— Te jó isten! — kap észbe Ilona. — Már dél van?!
Első gondolata a gyermek: megint elcsatangol az óvodából. A tegnap is a patak árkában találta meg. Belemásztak a vízbe, spriccelték egymást. Csavarni lehetett a ruhát rajta. Alaposan megnevelte, zengett az egész utca a gyermek sivalkodásától. Őt meg a szégyen ölte. Otthon aztán újból elővette ...
Szaporán fordul ki a György Marci bácsiék kapuján. Igyekszik az óvoda felé. A türelmetlenség a másik gondolatot is felszínre löki: jaj, mindjárt este van!
A nap felszippantotta a reggeli párát, erőteljesen, nyáriasan melegít; a házak belenyújtóznak a ragyogásba, s remeg a levegő a fedelek felett. Ilona hunyorog; szaggatottan, gyorsan szedi a levegőt. Árnyéka sötét, rövid, az út porában hullámzik, kúszik utána.
Az óvoda a templommal szemben, a szanatóriumtól balra egy csendes mellékutcában van. Négyablakos, világos terem néz farkasszemet a cinterem fáival. Valamikor itt volt a felekezeti iskola. Az udvart düledező kerítés választja el a pataktól. A kert felásott földjét keményre döngölték az apró lábak. Az óvónő az árnyékban piheg, gyűrött zsebkendővel legyezi magát.
A gyermekek, ahogy meghallják a harangszót, hagynak csapot-papot, s óriási zsivajjal tódulnak a kapuhoz. A testes óvónő lihegve nyargal utánuk, alig tudja visszaterelni őket. Éles hangja túlharsogja a hangzavart:
— Vissza! Megállni! Mit gondoltok? — Előreugró homloka piros az erőlködéstől, gőmbhegyű orra égnek mered, apró szeme szikrázik.
A gyermekek ijedten pislognak a felhőként tornyosuló asszonyra, s sompolyogva indulnak vissza. Összeszedik holmijaikat, lökdösik egymást, míg leakasztják színes táskáikat; szeretnének minél hamarabb a kapun kívül lenni. Topogva sorfélébe rendeződnek, s türelmetlenül lógatják felsőtestüket. Az óvónő megtartja szokásos déli szónoklatát. Már csend van, de messze hangzóan zengi:
—- Az utcán rendesen mennek, mindenkinek köszönnek. Otthon jók lesznek, szüleiknek szót fogadnak ...
A gyermekek nem figyelnek oda, unják a mesét, már betéve tudják, a kis táskák ütemesen verődnek a combokhoz.
Az óvónő végre befejezi, kegyesen int, s ők felszabadultan, tele torokkal nyújtják:
—  Óvónéni, mi most hazamegyünk — éneklik visító, természetellenes hangon.
—  Köszönjük, hogy fáradt, játszott velünk.
Az óvónő elégedett, kerek képe fénylik.
—  Ígérjük, hogy ...
—  Jól van, kedveseim, jól van — mondja, miközben kétrét gyűrődik a tokája.
Az elsők már meglendülnek, hátracsapják a kaput, menet közben harsogják:
—  Jóóó napoot kíívánunk!
—  Ne lökdösődj! Rendesen menj! Holnap ... — Nem hallgat senki rá.
A csendes utca tele lesz gyermekzajjal, csoszogva mennek, magasra száll a por. Az óvónő sóhajt, fejét csóválja. Visszamegy, s a jelenléti naplóba írja az aznapi tevékenységet. Rója a sorokat, serceg a tolla, de gondolatban már a második műszakot osztja: mosás, főzés, malacok,  a gyermekek ... Előre megfájdul a feje.
Valamikor nem úgy képzelte. Zavaros, nagy álmokat melengetett. Színes történeteket szőtt gazdag fantáziája, melyeknek ő volt a hőse. Állandó feszültségben élt, várta, leste az alkalmat ... De az késett ... Az ember, amíg sok benne a felesleges energia, azt hiszi, hogy többre született, mint az átlag ...
A falu Varga Katalinja akart lenni.
Milyen messze van mindez! Mint a fiatalsága. Már régen nem álmodozik, a szürke, csodátlan hétköznapok elkoptatták, elfárasztották. Oda a nagy láng, a nagy akarás. Hajában egyre több a fehér szál.
Nehézkesen feláll, végignéz az apró asztalsoron, a falak színes képein, s a terem üressége nyomja a mellét. Megint sóhajt, s szedelőzködik. Súlyos, széles alakján feszül, húzódik a rosszul szabott ruha. Nyitja a kopott szekrényt, suppan a polcon a jelenléti napló, rajta néhány meséskönyv. Az ablakhoz megy, itt szokta összekuszálódott haját elrendezni. Szeme megakad a cinterem gesztenyefáin: sárga levelek himbálóznak a föld felé. Nézi, s a szomorúság teljesen eluralkodik rajta.
Ilona rezzenti ki gondolataiból. Áll az ajtóban, nem látja az óvónőt, elvakította a kinti világosság.
—  Elmentek? — kérdi aztán.
Az óvónő előrejön, mosolyra igazítja az arcát.
—  El, kedvesem. Nem találtad őket?
—  Az enyém nem volt köztük.
Az óvónő pislog, csodálkozik.
—  Biztos megint a patakra ment.
—  Pedig megmondtam a kis haszontalanoknak, jók legyenek ...
— A tegnap is ... Megvertem. Tiszta víz volt. Nem lehetek állandóan mellette.
—  Amíg itt van ...
A gyermek még nem óvodás korú, de az óvónő megengedte, hogy Ilona idehozza. Elfér a többi közt — mondta. Vannak még páran ilyen apróságok. A nagyobbak elgyámolítják őket.
—  Megint megrakom! Meg én! Járjak utána, mikor annyi dolgom van!
—  Épp hallom, hogy ma vesznek fel. Hát az nagy dolog. Nagy. Állj meg, na, jövök én is. — Zárja az ajtót. — Aztán anyádék mit szólnak?
—  Mit szóljanak?
Az óvónő suttogva mondja:
-— Azt beszélik, anyád nem akar engedni.
—  Nem vagyok már gyerek.
—  Igaz.
Mennek egy darabig szótlanul.
—  Hallottad, Baska Joli visszaadta a gyűrűt Sanyinak?
—  Igen?
—  Vasárnap este. Hazakísérte, s akkor. Senki sem tudja, min vesztek össze. Talán kibékül Bencével. Azért. Azt mondják, látták arrafelé Bence nénjét. S hogy nem is szerette Sanyit, csak gondolta, hogy megszokja. De annyit beszélnek, az ember azt sem tudja, mit higgyen.
Most már Ilona sem akar lemaradni.
—  Hallotta György Marcinét?
—  Mért? Mi történt?
—  Megütötte a guta!
—  Ne mondd! Mikor?
—  Ma. Még élt, amikor eljöttem.
—  Élt?
—  Ott volt az orvos.
—  S mit mondott?
—  Nem jött ki. Én is mind azt lestem. De azt hiszem...
Az óvónő arca kipirul, ajkát nyálazza. Ilona ott hagyja a sarkon, indul a patakra a fiát keresni. Ahogy visszanéz, látja, hogy az óvónő nem haza, hanem György Marci bácsiék háza felé siet...

17.

— Az ókor, kérem, az vitathatatlan. Abban van szépség. A görög kultúra, kérem. Athén. És amellett... — Szele tanár úr általában beszéd közben hevesen gesztikulál. Most nincs lehetősége: mindkét keze foglalt. Így is meg-meglódítja hol a táskáját, hol a lódenét.
A kolléganője jóval fiatalabb nála, áhítatos figyelemmel várja a megkezdett mondat végét. De az elmarad. A tanár úr gondolatban folytatja, s talán el is felejtkezett partneréről, Ez mostanában gyakran megesik vele. Különben is már unja a lányt. Most is hozzácsatlakozott, pedig egyedül szeret az iskolába menni. Megzavarja ebéd utáni nyugalmas emésztését, kizökkenti filozofikus elmélyüléséből, szétdúlja sokéves berögzött programját. S jön az állandó történelmi problémáival, lesi a szavait, tanácsait kéri, egyszóval: üldözi. A tanár úr túl van már azon a koron, hogy mint nő érdekelhetné, s így csak terhére van. Úgy érzi, kinőtt már az ilyesmiből. Hagyjanak neki békét! Még azt a három évet, ami a nyugdíjig van, valahogy kihúzza, aztán... De addig ne háborgassák!
A lányt, aki ugyancsak történelem szakos, s még alig ismeri a tanár urat, a félbemaradt mondat bénítja. Egyébként is ügyetlen mozgású, bátortalan teremtés, tele gátlással; most mint légy a pókhálón, tehetetlenül csüng a megkezdett mondaton. Mint mindig ilyenkor, kisebbrendűségi érzés uralkodik el rajta, a hajdan volt számtanórák riasztó hangulata kísérti, s minden összekuszálódik a fejében.
—  Én nem akarom ... De úgy értem — emeli fel mintegy bocsánatkérően a kezét —, mégis közelebb ... Azaz emberileg elérhetőbb távolságban van a jelenkori... Ami által könnyebben, ugye... És magunk is benne éltünk, élünk...
—  Én pont ezt nem szeretem benne!
A lány szemöldöke felszalad.
—  Miért?
—  Miért? Ennek a maga közeli történelmének köszönhetem, hogy ide, ebbe a koszos faluba kerültem. — Ahogy kimondja, még jobban elönti  az indulat.  — Ezért, látja,  ezért! Kellett a katedrám egy ... Á, nem is jó róla beszélni! Ha csak rágondolok ...
—  Városon tanított?
—  Igen. Ahová többet sohasem fogok visszajutni.
—  Ugyan ...
—  Miért, azt hiszi, maga talán igen? Na, téved.
—  Megcsinálom azt a három évet, s akkor jogom van...
A tanár úr gúnyosan felnevet.
—  Ne legyen naiv!
—  De miért?
—  Ha egyszer kijött, elfogadta a falut, nincs visszaút!
—  Nekünk azt mondták, kérhetjük.
—  Kérhetni kérheti, de nem hagyják jóvá. Nagy protekció kell ahhoz. Engem is csak
ideiglenesen dobtak ki... Tudja, hány évvel ezelőtt? Tíz. Pontosan tíz.
—  De hiszen ez ...
—  Aztán itt van Dobosné. Ő itt, a férje Kolozsváron. Hány éve? Az is vagy nyolc. Hányszór kérte?!
—  Hát akkor mi lesz velünk?
A férfi most már cinikus.
—  Hozzámegy valamelyik idevalósi legényéhez, s aztán ...
—  Ezért tanultam annyi évig?
—  Hja, kérem, ez a közeli történelem ugyebár ... egyenlőségi jelet húzott... város és falu ... ember és ember közé ... Ezért mondom: az ókor, kérem ... Hű, de meleg van! — Kigombolja a zakóját, alóla szürke szvetter tűnik elő. Most izzad, homlokán s a haja tövében peregnek az apró cseppek, de cipeli karjára vetett, kopott lódenét, mert estére, mire befejezi a tanítást, lehűl a levegő. És nem akar megfázni. Ért hozzá, hogyan kímélje magát mindenféle rossz külső hatástól. Megtanulta. Az ilyen magánosan élő, idős férfinek semmije sem marad, csak önmaga. Az élet nem nagyon kényeztette, ezért kizárta magából a világot. Gyanakvóan, fenntartással figyel mindent. A nőkkel sem volt szerencséje: vénlegény maradt. A magaemésztés, a kielégítetlen vágy gyötrelme, s most már az öregség is, felmorzsolták az idegeit, veszedelmesre emelték vérnyomását. Zsebeiben orvosságos üvegek kocognak, szárazon nyeli le a pirulákat.  Az  orvos  előírásait  szigorúan betartja: napokig almát eszik, s egyetlen élvezetéről, a cigarettáról is lemondott.
A lány elgondolkozva lépeget mellette, arcán ijedt grimasz.
-— Mégsem hiszem ...
—  Majd meglátja ... Bocsásson meg. Ilona! Álljon csak meg!
Ilona bevárja a tanár urat. Ebédet adott a gyermeknek, s most indul újból le a néptanácshoz.
—  Milyen gyűlésre hívott maga engem?
—  Én?
—  A tegnap hozta a meghívót.
—  Ja? Az elnök elvtárs adta ... Rajta kell legyen a papíron.
—  Megmondtam már százszor, hagyjanak békén, ne hívjanak semmi gyűlésre.  Torkig vagyok, érti? Torkig.
—  De tanár úr, nekem hiába mondja. Adják, én viszem.
—  Akkor is. Elegem volt.  Elegem. Egyéb nincs, csak gyűlés, gyűlés.
Ilona a vállát vonogatja.
—  Én nem tehetek róla.
—  Az embernek nincs egy perc nyugta ... Mindennap ... — dohogja kipirulva, s lódene is, táskája is röpköd a dühös mozdulatok nyomán.

18.

Az elnök Ilona kezébe nyomja a szervezeti szabályzatot: kis piros könyvecske. — Ezt meg kell tanuld. Ilona tapogatja a könyvet.
—  Az egészet?
—  Dehogy. Gyere, megmutatom. —- Leül az egyik íróasztalhoz, előkotorja szemüvegét. Lapoz,  nyálazza az ujjait. Meg-megáll, beleolvas; az ajka mozog. — Na, itt van. — Ceruzával megjelöli a lap szélét. — Innentől idáig. Meg ezt. De mint a miatyánkot, érted?
Ilona bólint.
—  Kicsit sok — mondja aztán.
—  Van időd estig.
—  A temetésre is kell menjek.
—  Ésaztán?  Hazamész, s minden  dolgodat félreteszed. Ez a legfontosabb. Nekem ne hozz szégyent a fejemre! Rám bíztak, hogy én készítselek elő, s nem akarok miattad pirulni! Értem?
—  Értem, értem, csak ...
— Semmi csak! Bevágod, s fújod, mint a vízfolyás! Most pucc-paszta!
Ilona magához szorítja a könyvecskét, indul is. Mikor kilép a kapun, akkor áll meg az úton, nagy porfelhőt kavarva, egy szürke Pobjeda. Ilona azonnal felismeri: a rajoni néptanács elnökének kocsija. Az idős sofőr kidugja fejét az ablakon, rámosolyog Ilonára.
—  Hová mész, menyecske?
—  Haza.
—  Nincs még három óra — évődik.
—  Az elnök elvtárs ...  — dadogja  zavartan, s csak áll, nem mer továbbmenni.
A rajoni elnök kikászálódik a kocsiból, kinyújtózkodik, ropognak a csontjai. Magas, fáradt fiatalember. Karikás szemek, kiütköző szakáll. Formás kis pocak feszül a kabát alatt. Unottan néz Ilonára.
—  Az elnök?
—  Bent van.
A sofőr is kilép a kocsiból, tar koponyája fénylik a napon. Átöleli Ilona vállát.
—  Férjet kerítettél már?
—  Nem.
—  Mire vársz?
—  Magára — nevet Ilona.
—  Rám várhatsz!  Nekem már kampec. De ha ... Isten bizony elvennélek. El én. Hozzám jönnél?
—  Egy kikötéssel.
— Na?
—  Ha egész nap kocsikáztatna.
—  Még éjjel is.
—  Akkor jó, magához megyek.
Nevetnek mind a ketten.
—  Jól van, na — mondja a sofőr. — Ezzel mit csinálsz?
—  Jaj, ezt be kell vágjam. Tudni kell, mint a vízfolyás.
—  Párttag leszel?
—  Az, ha felvesznek.
—  S mikor lesz a gyűlés?
—  Ma. Este.
—  Akkor mondjad gyorsan a párttag kötelességeit.
—  Hát még nem tudom — nyújtja a szót Ilona. — Most engedett el az elnök elvtárs, hogy megtanuljam.
—  Ej, a mindenedet! Ezt nem az utolsó percben kell tanulni! Már rég a kisujjadban kéne legyen az  egész.  Na, jól fel vagy készülve, mondhatom!
Az elnök csörtet ki a kapun.
—  Jaj, de jó, hogy nem mentél el, Ilona! Azt hittem, utánad kell fussak. Menj gyorsan Dani Pistához. Azonnal jöjjön le a néptanácshoz. A rajoni elnök hívatja.
—  S ha nincs otthon?
—  Az előbb ment haza. Utána elmész a szanatóriumba, ideküldöd az igazgatót.
—  Az ilyenkor ...
—  Azt csinálod, amit mondtam!
—  Jó, én csak...
—  Igyekezz!

—  Na, Ilona, neked mikor csinálunk egy moder ruhát? — A szabó elhízott, széles fiatalember. Karján szürke kosztüm. Próbálni megy valahova. Mestersége: férfiszabó, de lelkiismeret-furdalás nélkül készít női ruhákat is. Miért ne? Jól megfizetik. — Olyan szép divatosat, randebura.
Ilona elmosolyodik.
—  Eljön annak is az ideje.
—  Igyekezni kell.
—  Ha csak annyi gondom lenne ...
—  Egy moder nőnek adni kell magára. Nem járhat úgy, mint... Ki hord már olyan régimódi ruhát?
—  Azért akadnak.
—  Az öregek. De te fiatal vagy.
A szabó műértő szemmel méregeti Ilonát.
—  Neked jól állna egy... csau színű.
—  Milyen?
—  Csau színű. Olyan ... Hát igen. Azt megbeszélnénk akkor. Van egy-két moder divatlapom, kiválasztanánk.
A szabó előszeretettel használja a „moder" meg „randebu" kifejezéseket. Szorosan beleépítette mestersége szótárába, s egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy ki ne mondja. A nyáron motorkerékpárján végiglátogatott néhány fürdőhelyet; az ismeretlenség fátylába burkolózva sikerült megjátszania az urat, s ez hallatlan önbizalommal töltötte el. Próba közben klienseinek meséli tapasztalatait, s boldogan sütkérezik az irigység kellemes fényében.
—  Azt mondom, gondold meg. Moder világban moder ruha kell! Mit veszel fel, ha elmész egy fürdőre, mint mi a nyáron? Ebbe mész? Kikacag a világ. Látnád, milyen elegancia van ott. Az igen.
Ilona kényszeredetten nevet. — Nem megyek én sehova.
—  Honnan tudod? -— Tudom.
—  Jó, nem mész, de itthon?
—  Itthon meg jó ez is. Pláne takarítani!
—  Látom, veled nem lehet okosan beszélni. Lemaradtál a világtól! — Indul, pocakjához szorítja a kosztümöt. Teletalppal, billegve lép, súlyosan dobban alatta a por. Kezeit összefogja a holmi alatt, mintha ájtatoskodna. Arcán fontoskodó  figyelem. Vastag szálú haja rakoncátlanul mered az ég felé. Tarkóján megtűrődik a bőr.
A kultúrház előtt újból megáll, pillantása végigszalad az épületen: valami rendetlenséget kutat, amiért dohogni lehet. Egy kicsit a gazda okvetetlenkedése ez. Gazdának érzi magát, mert benne van az építőbizottságban. Olykor nem árt a gondozó eszébe juttatni.
Bár ... Az utóbbi időben megcsappant a lelkesedése. Gyakran talál más elfoglaltságot, s csak úgy tessék-lássék módra törődik az építés ügyeivel. Mégsem lehet teljesen visszacurukkolni! Úgy érzi, becsapták. Ez azóta van, amióta végérvényesen eldőlt, hogy nem helyeznek márványtáblát az építők névsorával. Az építkezés megkezdésekor emlegette valaki, aztán megfelejtkeztek róla. Nem úgy a szabó. Varrás közben volt ideje eltervezni, kiszínezni a dolgot. Valami olyant képzelt, amilyen a hősök emlékműve a központban: fekete márvány, s rajta arany betűkkel az elesettek névsora. Elöl — nyilván — az építőbizottság. S köztük ő is: Kapsi László. Jól mutatott volna. Aki csak arra jár, elolvashatja ... Hát ennek most már vége!

19.

Nem szívesen megy a szanatóriumba. Nem a betegektől fél. Azt már megszokta. Tulajdonképpen nem is félelem. Valami más. Sajnálat. Talán. Azóta van, mióta az hírlik, hogy az igazgatónak vérrákja van. Hogy beszéljen vele nyugodtan, nézzen a szemébe, amikor tudja, hogy ott van benne a halál? Attól is fél, hogy mindez kiül az arcára, s az igazgató észreveszi. Jaj, az rettenetes lenne! Az ember legnehezebben a sajnálatot viseli el. Ilona számára az is érthetetlen, hogy képes még dolgozni. Jön, megy, rendelkezik, vizitálja a betegeket, kezelést ad, gyógyít — másokat. Úgy, mintha még száz éve lenne hátra. Pedig a napjai meg vannak számlálva. És ezt ő tudja a legjobban! Hogy képes erre? Mi ad ekkora erőt? Ilona sokszor tűnődött ezen. Olyankor azt is megállapította, hogy ő hasonló helyzetben bizonyára megbolondulna. Nem, nem bírná ki ép ésszel.
Azt is rebesgetik, hogy talán a sok röntgenezéstől kapta. Megölte a vörös vértesteket. De mehetett hozzá bárki, nem küldte el. Megvizsgálta lelkiismeretesen. Azelőtt, amíg nő volt a körorvos, s többet ült Kolozsvárt, mint itt, hát gyakran a faluba is kihívták. Jobban bíztak benne. Meg is lett a jutalma, mert a nő feljelentette, hogy elveszi a pácienseket. Akkor megharagudott, s egy darabig hiába hívták, nem ment ki a faluba. Persze nem sokáig tudta megtenni. Szeretik is a betegei. Most sajnálják. Az ilyen embernek ezer évig kéne élni. De ilyen a sors. Bezzeg. a csalánba nem üt a mennykő!
Zörög a sok száraz levél cipője alatt, elborítják a homokos sétányt. A fák egyhangúan vetkőzik színes ruhájukat. A kopaszodó ágak közt előtűnik a hajdani bárói kastély kőcsipkés homlokzata. Az épület előtt a virágos gruppok között Györkös József bácsi, a szanatórium mindenese gereblyéz. Lehajol, s a rózsaszínű, öklömnyi krizantémok közül kézzel szedegeti ki a leveleket. Nehézkesen egyenesedik ki Ilona köszönésére.
—  Látom, van mit gyűjteni.
—  Akad.
—  Az igazgató urat hol találom?
—  Az, fiam, most pihen.
—  Hívatják a néptanácshoz.
—  Elég rosszkor. De próbáld meg, menj a lakására.
Ilona felkocog a lépcsőn, aztán szinte lábujj-hegyen lépeget a folyosó fényes kövén. Halkan, óvatosan kopog a fehérre festett ajtón, de az is dörömbölésnek hat a moccanástalan csendben. Résnyire kinyílik az ajtó, az igazgató feleségének szemei villámlanak Ilonára.
—  Kézit csókolom. Az igazgató urat... — suttogja Ilona — hívatják a szfáthoz. A rajoni elnök.
—  Ki?
—  A rajoni elnök.
—  Mit akar?
—  Nem tudom. De most jöjjön az igazgató úr.
Becsukódik az ajtó. Ilona megkönnyebbül. Még mindig fél az asszonytól. Valamikor tanította. Akkor még lány volt. Ahogy férjhez ment, otthagyta az iskolát. Nem szerette. A gyerekek sem őt. Nem is tudott bánni velük. Türelmetlen volt, hajukat cibálta. Órákon át ráspolyozta a körmeit, s mikor magyarázott is, meg-megállt, s az ablak üvegében nézegette magát. Kölnifelhő lengett mindig utána, s a bőre fénylett a sok kenőcstől...
Újból nyílik az ajtó, most az igazgató sápadt arca jelenik meg. Furcsán bandzsalít szemüveg nélkül.
—  Maga az, Ilona? Ki hívat?
—  A rajoni elnök.
—  Nem tudja, miért?
—  Nem mondták. Csak azt, hogy most tessék jönni.
—  Jól van, Ilona. Köszönöm. Megyek.
A folyosón orvosságszag érzik. Ilona szinte futva megy le a lépcsőn, s az udvaron mélyen magába szívja a krizantémok kesernyés temetőillatát.
Fent az igazgató fáradtan öltözik. Most sem sikerült aludnia. Éjszakákat fekszik mozdulatlanul súlyosan gomolygó, sötét gondolataival. Az asszony mit sem sejtve alszik mellette. Kegyetlenül nehéz a hallgatás, amikor sokszor ordítani szeretne ... Nem oszthatja meg senkivel ezt a szörnyűséget. Az asszonyt — szerencsére — lefoglalják apró, önző gondjai: ruhák, manikűr, fodrász, s észre sem veszi, hogy a férfi állandóan hagyakozik. Rendezi a dolgait, ne maradjon utána elintézetlen ügy. Az asszonyt újból állásba tette. Cél: autóvásárlás. Keserű szájízzel hallgatja a jövendő túrák terveit ...
— Bizonyára a beruházási terv miatt hívat — mondja a férfi.
—  Gondolod? Mert mindenki csak úgy hívathat! Gondol egyet, gyerünk. De te vagy a hibás!
—  Ne butáskodj.
—  Hányszor mondtam, Dodó, pályázz meg egy városi kórházat? Hányszor? De te nem! A kísérleteid, a betegeid! Hogy mindenki rángathasson. Ölöd magad, de sehol  semmi eredmény!
—  Hogy mondhatsz ilyent? Magad is látod. Mi volt itt, amikor idejöttem?
—  Éppen ez. Most már csinálja más tovább! Ez a rendje!
A férfi elfordul, szemüvegét igazgatja.
—  Igen. Igazad van. Ez a rendje. Csinálja más tovább ...
—  Végre hogy belátod. Városon több a lehetőség számodra is. Sokkal több. S rám is gondolj. Ebben a vacak faluban éljük le az életünket, így, eltemetve? Valaki is  elismeri a munkádat? Ott felfigyelnek rád, én biztos vagyok benne! Csak akarnod kellene, és biztos sikerül. A te tudásoddal ... Ha egy kicsit szeretsz ... Ugye, pályázni fogsz?
—  Rendben van. Jövőre ...
—  Isteni!
—  Jövőre megpályázok egy másik állást…



20.

A koporsó kint van az udvar közepén, egy rozoga, kopott asztalon. Körben a szemfedő csipkéi lógnak ki. A pap összekulcsolt kezekkel, nagy hangon sorolja a halott érdemeit. Haláluk után mind jók lesznek az emberek. A beszédek egy lére készülnek, nincsenek váratlan fordulatok. Nem is nagyon lehet, hiszen a lényeg: porból lettünk s porrá leszünk. Ezt variálja minden pap figyelemre méltó leleménnyel. Rendes körülmények között nem kell sok, s a gyászoló gyülekezet szipogva kíséri a hangrezegtető szónoklatot. Most ilyesmiről szó sincs. Az emberek az illendőség kedvéért úgy tesznek, mintha odahallgatnának, de mint a gyermekek az iskolában, összeszorított foguk közül szűrik ki egymásnak a szavakat. Hátrább, ahova a pap nem lát, szinte vidám terefere folyik. Sok a megbeszélni való, Tele az udvar, de alig akad, aki odafigyel. Könnyek csak egy-két hamar pityergő vénasszony szemén. Nincs ok a nagy részvétre: élt eleget a halott. Nyolcvanhat év nem gyerekjáték!
Csak az öregasszony jajdul fel mindegyre, az ő fáradt hangja bukdácsol az árnyékos eresz alatt. Mintha kalitkába lenne zárva fájdalmával, a közöny jégfalú kalitkájába. Áll hát befele néző, fénytelen szemekkel, elerőtlenedő inakkal, nagy, feszítő fájdalommal a mellében, azzal az elhessegethetetlen gondolattal, hogy: vége, visszahozhatatlanul elmegy az embere ... Remegő ajkai közül kisikkan a rémület:
—  Jaj, istenem!  Jaj, istenem!  — és a pap öblös hangjával összefonódva dörömböl a megkérgesedett szíveken. A szél felkapja, megpörgeti, aztán szétszórja a   magasságos kék égbe ...
Ilona a beszéd alatt óvakodik be a kapun. Megáll az emberek háta megett. A meghézagosodott zsindelytetőt nézi, az udvar végi poros akácfát.
Az anyja settenkedik melléje. Könyökével megtaszítja Ilonát.
—  Már azt hittem, nem jössz.
—  Alig tudtam elszabadulni.
A papra figyelnek.
—  Féltem, hogy elfelejted, azért  üzentem Gazda Boritól. Megmondta, ugye?
—  Meg. — Nem fordul az anyja felé. Szekér döcög el a kapu előtt. A gyászolók
egy része arra figyel.
—  Apám nem jött?
—  Hordja a pityókát. Nem is szereti.
— Én se.
Hallgatnak. Az anyja a kendőjét huzigálja, igazgatja.
—  Beszélgettük délben apáddal a te dolgodat.
—  Milyen dolgomat?
—  Hát a belépést.
Ilona ellenségesen hallgat. Szeme sarkából ráles az anyjára.
—  Apád azt mondja: te tudod. A te dolgod. Hanem...
—  Hanem?
—  Akkor már...
Ilona egészen az anyja felé fordul, el is felejtkezik a temetésről. Az öregasszony aprókat pillogat, keresi a szavakat.
—  Mányi Erzsi is, ahogy bekerült az irodára ... Az apját is  meg az anyját is milyen jól berendezte ... Fix normára. Ha már lehet, miért ne? Nem igaz? Aki ott van a tűznél, az melegszik ...
Ilona kezdi érteni. Arcába szalad a pirosság.
— Ha teheti az ember, ugye, hát az övéit... A fix norma, az mégis ... Mert ott, ha esik, ha hull, egyik nap olyan, mint a másik, a pont jön... Meg nem is olyan nehéz munka .. .
Ének szakítja ketté a szóáradatot. Pillanatig arra figyelnek. Akadozva kullog a dallam a kántor éles tenorja után.
—  Ha már benne leszel a pártba ... Ott leszel te is ... Van szavad ... Legalább apádat ... Engem nem fontos ... Világért sem! Bírom én még a munkát ... Látod, milyen beteges szegény ... Eljárt felette is az idő ... De egy fix norma ... Neked, ha már ott vagy, csak egy szavadba kerül ...
Elindul a menet. Sodródnak egymáshoz nyomulva ki a kapun. Zúg a harang. A házak ünnepélyesen hallgatnak a szétgyűrűző érces hang alatt. Egy gondolatnyit mindenütt pihen a munka: utolsó útjára indul valaki. Felnéznek, az elszálló hangok nyomát kutatják, egy szó felhője suhan át a homlokok redőin; egy pillanat csupán, és minden visszazökken rendes kerékvágásába ...
Ilona a földet nézi, elő-előbukkanó poros cipői orrát: bal, jobb, bal, jobb ... Szeretné nyújtani a hallgatást, elodázni a válaszadást. Minden figyelme a cipőkön: bal, jobb, bal, jobb ...
Az anyja közelebb húzódik hozzá, könyökük összeér, s zavart-reménykedve lesi az arcát.
Bal, jobb, bal, jobb.
A harang zúg, a koporsó himbálódzik a vállakra vetett rudakon. A kántor torokhangja élesen perel a haranggal:

„Oh, jaj, gyászos hang ...” 

A menet ráfelel hosszan, elnyújtottam.

„Oh, jaj, gyászos hang...”

21.

—  Jó napot, keresztanyám.
—  Szerusz — egyenesedik ki az öregasszony.
—  Mit csinál?
—  Itt né — jön előre a kerítéshez. Félrecsúszott kendőjét igazgatja. — Matatok, mint az öregek. Bé sem jössz?
Állnak az alacsony kerítés két oldalán.
—  Albert visszament?
—  Reggel megy. Gyere bé, na! Legalább köszönj el tőle — nyitja a kaput.
Ilona a keskeny betonszalagon kopog. Jó fejjel magasabb a keresztanyjánál. A veranda előtt megáll: tele a párkány virággal.
—  De szépek! — mondja. — Ebből ad majd nekem oltást?
—  Adok, hogyne adnék. De csak tavasszal, akkor ültetem szét.
Ilona fellép a lépcsőkön.
—  Vendég van? — kérdi ijedten. A nyíló ajtón át dörmögő férfihangok tolakodnak eléje.
—  Dehogy. Keresztapád maradt itthon.
—  Csak nem veszekednek?
Az öregasszony legyint.
—  Osszák a semmit. Menj csak bátran, legalább abbahagyják.
Ilona kopog. Bent csend lesz.
—  Tessék — mondják aztán egyszerre.
—  Né, te, Ilona! — jön eléje a keresztapja. Széles vállú, zömök férfi. Bal szeme alatt vörös forradás. — Vonást kell húzzunk a kéménybe. Korommal. Hogy-hogy idetaláltál?
—  Erre jártam...
A fiatalabbik Bence is feláll. Nyújtja a kezét.
—  Még mindig egyedül, Ilona?
—  A fiammal...
—  Ülj le, na. Elviszed az álmunkat.
—  Csak egy percre jöttem.
—  Ráérkezel.
—  Mindjárt kell menjek a gyűlésbe.
—  Ma tárgyalnak?
—  Igen.
—  Tárgyalnak? — kérdi Albert.
—  Belép a pártba — felel Ilona helyett az öreg. 
—  Tényleg?
—  Igen.
—  Épp ilyen dolgokról beszéltünk ...
—  Percet sem egyeznek — mondja az öregasszony.
—  Igen, mert a fiad túl okos. Azt hiszi, ha ő iskolát járt, más nem tud semmit.
—  Ugyan, apám!
—  Haggyad csak, haggyad.
—  Én ilyen reakciós kommunistát, mint maga, még nem láttam — nevet.
—  Hallod, Ilona? Reakciós. Mindjárt azt is rám fogja, hogy ellenség vagyok.
—  Azt nem!
—  Hát? — Már komoly éle van a kérdésnek.
—  Csak rosszul, helytelenül látja a dolgokat.
—  Mert nem járok a fellegekben?
—  Nézze, apám, én elismerem, hogy még van egy csomó hiba, de maga csak ezt látja, az eredményeket számba sem veszi. Negyvenöt óta egy városra valót épített, a fél országot átbarangolta, látta mindenütt a változást, de a sok szép dolog mellett csak elmegy, s keresi a kákán a csomót.
—  Szóval szerinted állandóan allelujázzunk, hogy minden szép, hogy minden jó?! Azt mondod, egy városra valót építettem már. Igaz. De még egy fél várost lehetett volna építeni abból, ami ezalatt mellettem pocsékká ment! Tudod, mit csinál az ács, ha egy darab deszkára van szüksége? Veszi a négyméteres fosznit, abból vágja le. De honnan? A közepéből! Ott van szanaszét a hulladék, veri ki a szemét, de neki csak a foszni jó! Ne lásd meg, ugye? Jön a baszkula, hozza a cementet. Nincs kész, ahova lerakja, várni kell egy percet. Tudod, mit csinál a sofőr? Leereszti a sárba! Neki azt fizetik, hányszor fordul naponta.
—  Miért tűrik?
—  Ezen gondolkozom sokszor én is: miért tűrjük? Néhányszor szóvá tettem gyűlésen, feljegyezték. Maradt minden a régiben. Azaz, egyszer kirúgtak — egy segédmunkást... Egy alkalommal elmentem a tröszt igazgatójához. A ttitkárnő végignézett, kiküldött: verjem le a maltert magamról ... Fotelek voltak, perzsaszőnyeg ... Igaza volt, összepiszkoltam volna ...
—  Nem ment vissza?
Az öreg kérdéssel felel:
—  Te visszamentél volna?
—  Hát...
—- Harminckilencben erőszakkal mentem be ... Nem a mi emberünk ült ott. Akkor vettem az első leckét „egyenlőségből”. Azóta nem felejtettem el. Kitűnő tanítóm volt: egy szigurancás. S a tandíj: két törött borda. Marha nagy csizmái voltak. De mit tudtok ti erről. ..
— Látja, ez is baj.
— Mi?
—  Mindegyre a szemünkre vetik, hogy ma-guk ezért a világért megszenvedtek, mi meg csak beleültünk a készbe... Megsértődik, ha az igazgatóhoz nem engedik csak úgy be ... Mi lenne, ha minden munkás, ahogy gondol egyet, rányitná az ajtót?
—  Semmi.
—  Nem lenne egy percnyi nyugta. Mikor végezné el a munkáját?
—  Azután. De hát az nem az ő munkája, hogy a hibákat kijavítsa? Honnan tudja meg, ha mi nem mondjuk meg neki? A baj ott van, hogy őt egy vörös körmű kisasszony őrzi! De kitől? Itt a baj!
—  De hát, apám! Még nem valósult meg a kommunizmus. A két ember munkája között óriási különbség van.
—  Ez meg is mutatkozik a fizetésben.
—  Egyébként is... A felkészültség, az igény ...
Az öreg Bence elneveti magát.
—  Szavadon foglak: tehát nem egyenlőek.
—  Dehogynem. Csak a tudás ... meg a munka értéke, haszna ...
Ilona riadtan, moccanástalanul ül, súlyosan ragadnak meg emlékezetében a szavak.
—  Látod, ha itthon van, állandóan marják egymást — mondja az öregasszony. — Nem férnek össze ... Makacs mind a kettő.
—  Na, Ilona — mosolyog az öreg —, ezt mondd el ma a gyűlésen.
—  Hagyj békét Ilonának.
—  Így van ez — fordul megint a fiához. — A szekér nemcsak attól megy előre, ha nekifeszítjük a vállunkat és taszítjuk. A köveket is el kell venni az útból. Sima úton gyorsabban szalad a szekér...
— Azért apám is be kell lássa, hogy fontosabb ember az, aki a rudat tartja, mint aki csak taszítja.
—  Ebbe igazság van. Csakhogy mind a kettő ugyanazon a szekéren munkálkodik.
Pillanatig csend van, az öregasszony bocsánatkérően néz Ilonára. Próbálja másfelé terelni a beszélgetést.
—  A fiad mit csinál?
—  Jár az óvodába.
—  Rég nem láttam.
—  Nagy betyár.
—  Aztán nem gondolsz a férjhez menésre?
—  Hát...
—  Nem kell elhanyagolni. Eljár az idő,  s mind nehezebb.
—  Aki egyszer megégette az ujját... S te, Albert?
— Már elmegy neki is az esze — mondja az öreg. — Te anyjuk, van még abból a papramorgóból?
—  Van, hogyne — áll fel készségesen az asszony.
Poharak kocognak. A fiú tölt.
—  Na!
—  Egészséget — verik össze a poharakat. A férfiak egy hajtásra kiisszák, csettintenek hozzá. Az asszonyok csak megnyalják, úgy kívánja az illendőség.
—  Ne urizáljatok, nézz oda! Le vele, úgyis tudom, hogy szeretitek ...

22.

Öt után már érkeznek a munkáskocsik. A szanatórium előtt fordulnak, s himbálódznak, míg leszállnak az emberek. Estére olyan az utca, mint egy autóbuszállomás: hét-nyolc kocsi sorakozik.
A munkások nagy része Kolozsvárt dolgozik, de vannak messzibb vidékeken is. Azok szombatonként jönnek haza. Porosak, fáradtak, de már az utcán ölelik az asszonyt. Friss vacsora és vetett ágy várja őket. A gyermekek a táskákban, ládákban kajtatnak: keresik a vásárfiát.
A naponként megtérők között akad olyan is, aki lelép az autóról s veszi az irányt haza. A többség azonban nehézkes, lassú járással leballag a kocsmáig, egy vacsora előtti féldecire. El-elbeszélgetik az időt. Az asszonyok számon tartják az autók érkezését, s ha a férfiak sokat késnek, tudják, mi a teendő: csapatosan ácsorognak a kocsma előtt. A bátrabbja be is merészkedik. Havonta kétszer — fizetéskor — nehezebb a helyzet. Az autók is késve érkeznek. Már Kolozsvárt elkezdik az „apák napját", a gyors egymásutánban bekapott féldecik ráfeküsznek az agyra. Ezeken a napokon tele a faluköze asszonnyal: lesik a munkáskocsikat, s ha sikerül, hazaviszik embereiket. Persze nem mindegyiket lehet. Olyankor éjfélig is hangos a kocsma: rekedten énekelnek. Otthon aztán az asszony muzsikál ...
Ilona gyakran kiáll a kapuba. Megszokásból. Nézi az elsuhanó autóbuszokat, s sóhaj tolakodik a mellébe. Neki nincs kit várni. Az egyedüllét még jobban rászakad. De kell ez a szinte mindennapos önemésztés. Azért nem irigyli a férjükért leskelődő asszonyokat. Ő is próbálta.
A türelmetlenség most is kihajtotta. Nem tud egy helyben ülni. Olvassa a szervezeti szabályzatot, de csak egy-egy szó marad meg benne. Ez még jobban fokozza idegességét. Arca sápadt, szinte világít. Szavak gomolyognak benne összefüggéstelenül. Áll hát félig indulásra készen, s belepi az autók nyomában szitáló por.
Egy csapat férfi jön lefelé. Hónuk alatt elemózsiás táska, simléderes sapkájuk homlokukba húzva. Mióta autóbuszon járnak, munka után átöltöznek, hazatérő tisztviselőknek nézhetnéd őket. Széles vállaik, darabos mozdulataik árulkodnak csak nehéz munkáról. Arcukat bronzbarnára égette a nap. Ráköszönnek Ilonára. Sunyin mosolyogva kötődnek.
—  Még nem jött meg? — kérdi egy öblös hangú.
—  Ki?
—  Hát akit vársz.
—  Nem várok én senkit — mondja, s most kezdi csak érteni a tréfa élét.
A férfiak nevetnek.
—  Akkor miért pirultál el?
—  Menjenek már! Bolondoznak ...
—  Ha ilyen kedvesen marasztalsz, hát akkor maradunk. Sőt idehívjuk Sanyit is. Sanyi te!
Sanyi a falu félkegyelműje. A fronton légnyomás érte, azóta nem teljes. Ott tétlenkedik naphosszat a központban. A munkások meg-meghívják egy féldecire. Sanyi minden figyelmességért roppant hálás, s bambán vigyorog, egészséges fogai az alsó ajkán ülnek.
—  Hö?! — mondja különös torokhangon, s elindul a csoport felé.
Ilona riadtan menekül, becsapja a kaput maga után. Még az ajtót is bereteszeli. Erősen dobog a szíve. Sajnálja Sanyit, de maga sem tudja, miért, fél tőle. Pedig szegény a légynek sem árt. Ha nincs a központban, akkor otthon a hegynek futó kert végében áll karba tett kézzel, s ki tudja, min gondolkozik. Mindig ugyanazon a helyen áll: kis gödör keletkezett bakancsa alatt. Arca mozdulatlan, csak a pillantása rebben, ahogy végigfuttatja tekintetét a párába burkolódzó házfedelek felett.
Az öblös hangú átfogja Sanyi vállát.
— Elfutott a menyasszony.
—  Elfutott?
—  Megijedt.
—  Mért?
—  A mumástól — nevet teleszájjal.
—  Aha!
—  De ne búsulj, kerül más.
Egy másik veszi át a szót. Horgas orrú, sovány ember.
—  Na, Sanyi, hogy ment ma?
—  Elfutott... — motyogja.
—  El, a fene egye meg.
A horgas orrú nem engedi ki a kezdeményezést a kezéből.
—  Egy kis papramorgó volt?
Sanyi hallgat, gondolkozik, a szavak lassan érnek el a tudatáig.
—  Volt, vagy nem?
—  Papramorgó?
— Az hát.
—  Papramorgó — vigyorog, s a fejével inti, nagy lendületű oldalfordításokkal: nem.
—  Erről van szó. Akkor gyere. Közrefogják Sanyit, s úgy mennek a kocsmáig.
Bent a padló fekete olajos. A söntés pléhborításán poharak. Hátul, a polcon üvegek sorakoznak katonás rendben. Alig egynéhányan vannak, még elég tiszta a levegő. Estére vágni lehet a füstöt.
A kocsmáros, ahogy belépnek, már veszi is a poharakat, s mindegyiknek tölti a magáét: ismeri a szokásukat. Egyik slibovicát iszik, a másik monopolt, van, aki a seprőpálinkát kedveli.
—  Sanyinak is? — kérdi felpillantva.
—  Persze — mondja a horgas orrú.
Sanyi az édeset szereti. A kocsmáros monopolba szirupot kever. Így a legolcsóbb.
Összekoccantják a vastag poharakat, s egy hajtásra kiisszák pálinkáikat. Ki-ki belekotor a zsebébe, s kirakja a pléhlemezre a kikészített összeget.  A kocsmáros besepri a fiókba,  az indulók után szól:
—  Ennyi az  egész?
—  Sokadika van — mondják kicsit szomorúan.
A kocsma előtt még egy percre megállnak.
—  Na, Sanyi, jó volt?
—  Jó.
—  De párosan még jobb lett volna.
Az emberek indulnának, de a horgas orrú rájuk kacsint. Most kerül elemébe.
—  Várjatok, na.
Valami tréfát sejtenek, maradnak hát.
A horgas orrú táskájában kotorász, gyűrött, tépett csomagolópapírt vesz ki. Sanyi elé tartja.
— Ezt a levelet kaptam, nem tudom elolvasni. Olvasd el.
Sanyi kézbe veszi a papírt, arcáról egyből eltűnik a bamba vigyor, mohó öröm csillog feléledő szemeiben. Aztán a vonások megmerevednek, a szem egy pontra néz, el a papír fölött.
Az emberek kuncognak.
Sanyi már mit sem tud róluk. Ujjai között érzi a papírt, s az egyetlen képet őrző emlékezet visszarepíti az időben. Szeme előtt a hatalmas orosz síkság van, a végtelen kék ég, bukfencező fecskék, s az akkori öröm dobol a mellében, hogy még él, hogy újra megszabadult a pokoltól. Egy órája sincs, hogy tartalékba hozták őket. S tetejébe a levél! Levél! Végre, hosszú hónapok után! Hír otthonról. Az édes írt! Nézi a szálkás betűket, s mindenről elfelejtkezik, leereszkedik az árok partjára, s olvassa az életet jelentő szavakat ...
Ez a mozdulat van most is benne, ahogy belehuppan a porba ... A hangja meleg, duruzsoló, Sanyi régi hangja:
,,Kicsi fiam! Hónapok óta egy sort sem kaptam tőled. Apád sem ír. Mi van veletek? Miért nem írsz? Csak annyit, hogy élsz. Olyan üres a ház, és félek. Éjszaka felriadok, és nem hallom a szuszogásotokat... Félek. Meddig tart ez? ...”
Sanyi elhallgat. Néz mereven, üveges szemekkel maga elé. Tovább nincs. Ekkor csapódott be alig tíz méterre tőle az az ostoba bomba ....
Az emberek torzan mosolyognak, s nem mernek egymásra nézni. Hirtelen szellő indul, megborzonganak. A Gyalui-havasok felett a felhők — úgy tűnik — vörös-véres cafatok …

23.

Ilona kilép a kapun. Lábai merevek, mint valami fatuskók. Jobb kezével görcsösen szorítja a bal öklét. Hunyorog, mintha a világosság sértené a szemét, pedig a falura már rátelepedett az őszi este. Hajában gyenge szellő motoz, éppen csak meglengeti a hajszálakat.
A házak közül esti zajok szűrődnek az utcára: veder csörömpöl, nyikorog a kútkar, fejsze csattog. Kigyúlnak az utcai égők. Az ablakok párás, sárga szemekkel bámulnak egymásra.
A szövetkezet még nyitva. Most a legnagyobb a forgalom. A kisipar ablakai is világosak. A borbélynál szaporán nyisszant az olló, habzik a szappan. Itt is sokan vannak. A meztelen női képekről visszaverődik a fény, s megcsillan a robogó hátán. Többnyire politizálni, beszélgetni gyűlnek ide. A szabó törzsvendég, ő viszi a hangot.         A szövetkezet előtt cigarettavégek parázslanak. Itt azok állnak, akik a kocsmából jönnek ki. Megitták a féldecijüket, s katonaélményeiket tárgyalják.
Az út két oldalán, mintha garázs lenne, autóbuszok sorban. A sofőrök  a kocsmában hangoskodnak. Még tavasszal is teherkocsin vitték be a munkásokat. Rázós volt, poros, télen hideg. Ezekben fűtőtest van.
„Hiába, na, minden változik"   — gondolja Ilona.
Csupa ismerős arc, de mégis olyan különösek. Vagy ő látja így az ijedség szemüvegén keresztül? Ismerős ez a gyűlés előtti mocorgás, helyezkedés is, a csendes terefere, hiszen hányszor készítette már elő a termet. Most mégis más. Zsebkendőjét morzsolja, gyűrögeti, száraz ajkát nyálazza, s a szemére tolakodó párát gyűri vissza. Izmaiban zsibbadt, merev remegés. Nehéz sóhajok ülnek alattomosan a mellében.
Crișan a papírokat lapozza. Ezt is látta már. Ismerős. Mégis valami feszültség vibrál körülötte, megközelíthetetlenség.
Dani Pista bácsi nagy krumpliorrán szemüveg. Ujjait nyálazza, ő is iratokat olvas. Görbe botja ott van a szék karfáján.
Az alelnök is csendesebb, mint máskor, cigarettáját szívja. A füst mögül hunyorog Ilonára, kicsit cinkosan, bátorítóan. De Ilona látja a  gyenge  remegést a  cigarettát tartó kezén.
Aztán elkezdődik a gyűlés. Dani Pista bácsi beszél. Ilona erőlteti az eszét, de riadt agya nem rögzíti a szavak értelmét.
Az alelnököt tárgyalják előbb.
Ilona kényszeríti magát, hogy ne remegjen, odafigyeljen. Nem megy.
Dani Pista bácsi orra egészen benne van a papírban, úgy olvas. És Ilonába még jobban bélehasít az ijedség. Agya most kristálytisztán fogja fel a súlyosan koppanó utolsó szavakat:
— „Az alapszervezet bürója úgy találja, hogy Bazsó András jelöltségi ideje alatt nem fejlődött eléggé politikai szempontból. Feladatainak nem tett eleget, elszakadt a dolgozó tömegektől, az alkohol rabjává lett. Ezért javasolja az alapszervezetnek, hogy ne vegye fel tagjai sorába, jelöltségi idejét egy évvel hosszabbítsa meg, hogy ezalatt bebizonyíthassa hűségét a párthoz."
Az üres, nagy csendben zizeg a papír, ahogy Dani Pista bácsi leteszi.
Az alelnök arca falfehér, szája hangtalanul mozog, feje. behullik a válla közé.
Kezek emelkednek, szólásra jelentkeznek az emberek. Idegenül vibrál a hangjuk, tekintetük merev, homlokuk gondba ráncolódó. A szaggatott szavak között mint távíró kopog a jegyzőkönyv-vezető ceruzája.
Ilona nézi az imént még magabiztos férfit, a gazdaság második emberét, hogy görnyed meg a szavak súlya alatt, s végérvényesen odalesz minden bátorsága.
„Én istenem segíts" — rebegi izgalmában, de el is harapja a végét, s néz, hogy nem hallották meg?
Minden kéz a levegőben. Fenyegető kézerdő. Öntudatlan mozdulat: az ő karja is felemelkedik. Csak akkor veszi észre, s kapja le újabb ijedséggel, amikor valaki hátulról puhán karjára teszi a tenyerét...
Az alelnök beszél. Földre néz, sáros a hangja. Az emberek arca kemény, vonásaik mélyek, mozdulatlanok.
Ilona agyában teljes a zűrzavar. Úgy érzi, vége van! Ha őt is így ízekre szedik ...
A nevét hallja. Talpra ugrik. Leültetik. Aztán alig bír felállni. Az életét dadogja. Mintha nagyon messziről hallaná, remeg a hangja. Az emberek bátorítón néznek rá. Nem veszi le a szemét Dani Pista bácsiról. Kérdezik, felel, de nem tudja, mit. Szeretne túl lenni mindenen. Feje felett a csillár, lába alatt a szőnyeg mintái forognak.
Egy asszony beszél. Nem mer odanézni. Zsongnak a hangok, nem jutnak el a tudatáig, csak a felismerés: nem támadják, mint az imént az alelnököt.
Forró hullám zubog át rajta, szemében csillogó könnyek. És újból karok emelkednek a levegőbe. De mintha mások lennének, lágyabbak, oda az iménti vészes keménységük.
Önkéntelenül áll fel. Szavak dübörögnek a torkában. Az arcok mosolygósak, biztatóak, bátorítóak. Ajka mozdul, nagyon halk a hangja,  alig hallható, csak úgy kicseppen belőle:
— Köszönöm — és sírva fakad.
Furcsa zsibongás van benne, elektromos feszültség. Nyoma sincs a fáradtságnak: olyan frissnek érzi magát, mintha az imént bújt volna ki az ágyból.
„Jelölt vagyok” — gondolja diadallal. Gyomrából indul el a hullámzás, s tódul a torkába: énekelni kellene. Zsongító, jó érzés.
Mintha pálinkát ivott volna. Sasszézva kéne menni, mint gyermekkorában, táncolni végig az úton — csak ott  a gondolat: meglát valaki!
Az ablakok már sötéten bámulnak az útra, csak itt-ott sárgáll egy-egy a fénytől.
György Marci bácsiéknál pillanatra megtorpan: az utcára terül az ablak fénye, fejek vetnek árnyékot a függönyre. Halk ének szűrődik ki.
„Virrasztanak — gondolja Ilona. — György Marciné halott.”
Ez sem tudja kedvét venni. Megy sietve tovább.
A diszpenzár ablakai is világosak. Itt is megáll, és nézi a fényességet.
„Szegény Mátyás Ilus!"
Otthon  felkattintja  a  villanyt.  A  gyermek alszik: piros az arca, pillája árnyékot vet. Ilona végigsimítja  a  gyermek izzadt homlokát, mire felnyöszörög, s átfordul a másik oldalára.
Szaporán vetkőzik.
Mielőtt eloltaná a villanyt, letépi a naptár lapját. Hosszan nézi: 1963. szeptember 23.,
szerda. Már benne van a szokásos mozdulat, hogy a kályhába dobja a lapot, de    gondol egyet, kinyitja a kredencet, s az iratos dobozba csúsztatja ...
Elfordítja a kapcsolót, sötétbe borul a szoba. Elnyúlik az ágyban, zizeg a szalmazsák.



KISS JÁNOS PÁLYAKEZDÉSE – KORTÁRSAK SZEMÉVEL



Szereplők gyűlése

Egy 1965-ös kolozsvári irodalmi botrány annak idején majdhogy megrengette az egész romániai magyar sajtót, s engem is azonnali állásfoglalásra sarkallt.
A történet főszereplője Kiss János író, egyik legkitartóbb és leghűségesebb barátom, akivel évtizedek óta alig láttuk egymást, néha – ritkán – kölcsönösen telefonoztunk, de ha holnap szembe jönne velem az utcán, ott folytatnánk, ahol annak idején abbahagytuk.
Az történt velünk is, mint minden szuverén emberrel: a közös és meghatározó élmények dacára, ment ki-ki a maga útján.
De a közös emlékek valahogy nem mentek feledésbe.
János matematika tanár és iskolaigazgató volt éveken át a Kolozsvár közeli Tordaszentlászlón, amelyhez akkoriban Magyarfenes is tartozott, feleségével együtt a községben laktak, élte a vidék életét, zárt és kicsinyes világát magába szívta, aztán egyszer csak kisregénnyé érlelte ambíciója mindazt, amit az élet tálcán kínált eléje. Tegnaptól holnapig című kisregénye – amely egy falu életének egy napi metszete (némileg Martin du Gard Vén Európájára emlékeztet, erdélyi változatban), az akkori irodalmi viszonyok között mindenképpen friss, újszerű, merész vállalkozásnak tűnt. A kisregényt hozta az Igaz Szó folyóirat 1965/8. száma, s azon melegében igyekeztem véleményt mondani róla.

Ilona felébred... / Sietős sorok Kiss János könyve alá
(Cseke Gábor, Ifjúmunkás, 1965. szeptember 30.)

„Ilona felébred, ásít, nyújtózkodik...” s végül: „...zizeg a szalmazsák, amint elnyúlik az ágyban” – e két mondat közé feszül Kiss János első nagyobb lélegzetű művének minden történése-mondandója. Amilyen gyorsan csak lehet, sietek melléállni: igenlésben, egyetértésben. Mivel kezdjem –, hogy a főhősnő két gesztusa közé ékelődött valóságdarab jéghegyet sejtet? Hogy a fiatal prózaíró maga is tevékeny, alakító részese ennek a valóságnak, s ráadásul nem csak tényismerete alapos, hanem az írói mesterséghez is ért? Mert mindezt föltétlenül el kell mondani. De azt is, hogy a Tegnaptól holnapig szerzője kiváló mesteren nevelkedett (a mottó is elárulja), du Gard-on. Igaztalan lenne Kiss Jánost az utánérzés leghalványabb vádjával is illetni, bár néhány fejezet után azonnal a megrázó erejű Vielle France jut eszünkbe. Ám fiatal írónk, úgy tetszik, csakis azt tanulta el, ami büntetlenül eltanulható egy klasszikustól, sőt – kisregénye pendant-mű, mintegy a másik ellenpontozása, s tán első pillanatban fel sem tűnik, mennyit nyert vele hazai magyar irodalmunk – emberábrázolásban, időszerű probléma felvetésben. Ezt így is, úgy is eldöntik a következő esztendők. Ilona egyike legsikerültebb irodalmi hőseinknek. S bár nem kevés kompozíciós funkciója van összekötni a mai falu kisebb-nagyobb rétegeinek életét, megindokolni az írói kép mindent átfogó sokszínűségét – az egyszerű néptanácsi „kifutóasszony” egy napos odisszeája, más-más emberekhez fűződő kapcsolatai tökéletessé teszik, s mégis emberivé e küszködő, tapogatózó asszonyalakot. Felveszik a pártba. Az esti gyűlésre döbben rá megszokott mozdulatokkal végzett reggele, ide fut össze minden gondolatszála a cselekmény folyamán, űrt lát maga körül, mindegyre az ötlik fel benne: hogy lesz ezután? S végigkísérjük a „percnyi nyugta nincsen” menyecskét hivatali útjain; itt is, ott is kísért az évszázadok visszahúzó ereje: a néptanácstitkár, az elnök, a szövetkezet elnöke, szülei, a tengő-lengő Csegezi Marci komasága, a Lőri tanár-házaspár, a nyomorult sorsú Veresék – megannyi reális probléma, jól egyénített figura, magatartás... Szó sincs róla, hogy itt valami „alvilági szövetkezet” kísértené az „angyali jóságot”, inkább a falu nehezen felszámolódó tudati elmaradottsága, egynémelyek kényelmessége, felelőtlensége, erkölcsi tökéletlensége hajtja Ilonát egy mindinkább tisztán körvonalazódó, határozott álláspont, ideál felé, mely nem mentes a környezet hatásaitól, s éppen e sokirányú harc teszi hitelessé eszmélési folyamatát. Kiss János tudja, hogy még ez a folyamat se zárulhat le egyértelműen pozitív irányban, az átalakulás még dúl az emberekben, s éppen ezt a pillanatot ragadja nyakon, melyben a mérőműszerek már a születő új nagyságát is jelzik. Nem lehetetlen, a további kritikák azt is jelezni fogják, hogy meglehetősen kevés vegytisztán-pozitív figurát szerepeltet Kiss, hogy a kép mintha sötétebb lenne a valóságosnál. Igaz, a tények tények maradnak, csak a következtetéssel nem értek előre egyet – ami ebben a faluban történt, mind tagadhatatlan változás, fejlődés, s ez adja meg a kisregény pendant-jellegét Roger Martin du Gard Vén Európá-jával szemben, de az író pártos szemlélete nem engedi, hogy kicsússzanak látómezejéből azok a hibák, fogyatékosságok sem, melyek fokozatos megszüntetésével (és ennek harc, méghozzá kemény harc az ára!) még jobbá tehetnénk a világot. Elsősorban és főként ezért örülök könyvének, mely egyszeriben komoly, higgadt, a holnap igazsága mellett mégis szenvedélyesen kiálló szerzővé avatja Kiss Jánost. Egyszerűsége – modernség, de nem hivalgó, nála igazán áll, hogy tartalom szüli a formát, mert ha az írónak van mit mondania, s azt – úgy érzi – valóban csak ő tudja elmondani, megtalálják helyüket a keresett szavak, jelzők; igazi, életerős szimbólumok, és értékes, korszerű művek születnek. Mint „ébredő Ilona” története.

Lett ám a könyvből nagy, bár nem irodalmi zenebona – először Tordaszentlászlón, különösen a kultúritthon vezetőbe oltott iskolaigazgató szívta fel a vizet s szította a kedélyeket –, tiltakozó levelek mentek a megyei néptanácshoz és pártbizottsághoz, s bár a könyvben szereplő figurák nem voltak azonosak életbeli személyekkel, a beadványokban az ostobák az örökös baklövést követték el most is: vádolták az írót, hogy róluk ír – elismerve ezáltal, hogy a más néven szereplő irodalmi alakok mégis csak ők maguk –, majd utána élénken tiltakoztak a „rágalom” ellen, mert mindaz, amit róluk mond Kiss János, az úgymond szemenszedett hazugság.
Riportok, ankétok egész sora született e jelenség körül, jómagam is kiutaztam a községbe, tulajdonképpen akkor ismerkedtem s barátkoztam össze Jánossal. 
A riportút nyomán az alábbi cikket hozta hamarosan az Ifjúmunkás:


Könyvégetéssel nem lehet 
(Cseke Gábor, Ifjúmunkás, 1965. december 2.)

Tart még a botrány Kiss János elbeszélése körül. S hogy az ember eligazodjék a különféle indulatok között, ki kell utaznia Tordaszentlászlóra. Az Utunk cikkírójával, Bodor Pállal ellentétben én kiírtam a falu nevét, ahogy az író is saját nevével szignálta a művét, s bár közelről bonyolultabb a kép, s mérlegelni is nehezebb, az igazság talán tartalmasabb és meggyőzőbb lesz.
A botrányról röviden: az Igaz Szó idei, augusztusi számának megjelenése után egyszerre mintha kiszivattyúzták volna körülötte a levegőt, egyedül maradt az iskolaigazgató Kiss János. Köszönését többen nem fogadták, kerülték, mikor csak lehetett, háta mögött szidták és gyalázták – a kisregényért, melyet megjelenése után oly örvendezve fogadott az irodalmi kritika. Kiderült, hogy figuráit a faluban élő emberekről mintázta, főként ezek tartják ma is a haragot. Úgy látszik tehát, csupán egyedi riportot, krónikás feljegyzéseket írt volna, ha... (és ez egy nagyon fontos momentum!) ...ha nem lenne művének a konkrét helytől, a modellektől független, általános művészi-emberi mondanivalója. Így a Tegnaptól holnapig annak az olvasónak is maradéktalan élményt jelent, aki valahol a Hargita tövében él, s életében nem hallott Tordaszentlászlóról, az ottani egyes személyekről... Tovább aztán már peregtek az események: az író háta mögött nagyhangú kijelentések pufogtak, veréssel fenyegették, tiltakozó leveleket küldözgettek különböző szerkesztőségeknek, egyesek törvényszékre akarják vinni az ügyet – s Kiss János marad, továbbra is eleget tesz kötelességeinek. Vezeti az iskolát, keresi az emberek nyílt tekintetét, egyenesen odaállna a kifogások, az elégedetlenkedők elé, de azok elkerülik őt. Az még nem gondolkoztatott meg senkit, hogy Kiss János nem a felelősség elől futó, „ravasz gyalázkodó” módján viselkedik? Hiszen még legádázabb haragosai is elismerték, hogy az elbeszélés megjelenéséig, tíz egynéhány esztendőn keresztül a rajongásig kedvelték, s többek között neki is köszönhetik mindazt, ami új megvalósítás, szellem, haladás Tordaszentlászlón! Természetesen ez nem kisebbíti – és nem is kisebbítheti – mások lelkes hozzájárulását sem; mint Z. tanárkollégájáét sem, aki egyúttal a falu kultúrotthonának igazgatója. De G. szabóét sem; a tűzrőlpattant B. asszony áldozatkészségét sem, mellyel a termelőszövetkezetben tevékenykedik. E munkában tetemes részt vállalt a falu vezetősége, s a maga módján a néptanácsi takarítónő, Ilona is. „Úgy szerettük, mintha fiunk lett volna” – hangzik az általános vélemény. mert Kiss János nem szentlászlói születésű, de helybelinek tartja magát. És joggal. A regénybeli Ilona – fekete kendős, bő szavú özvegyasszony – izgatottan magyaráz: – Hiába, hogy szép dolgokat is ír rólam, de azért csúfot űzött belőlem, és ezt nem tudom megbocsátani neki. Azt írja, hogy a néptanácsi titkár szeretője vagyok, és hogy a kicsi fiam melegét nem bírom... Hát hogy gondolhat ki valaki ennyi csúnyaságot? Tessék, most tönkre van téve a jó hírem, engem már senki nem vesz feleségül, olyan beszédek keringenek rólam a faluban, hogy ha rágondolok...
Majdnem sírva fakad. Pedig a fenti kijelentések nincsenek a regényben, vagy legalább is nem így vannak benne. S a beszélgetés során kiderül, hogy még mostanáig sem tudta végigolvasni az írást. Kiolvas három lapot, tovább nem megy... S hogy ez a könyv nem ugyanaz, mint amit felolvastak neki először!
Mikor szétfutott a regény megjelenésének híre, a „szereplőket” összehívták a néptanácshoz és felolvasták előttük az egészet. Éjfélre járt, mire befejezték, s akkor születtek az első tiltakozó levelek is. Több asszony állítja, akik miután elolvasták a könyvet, csodálkoztak: nem ezt hallották ők azon az esti „gyűlésen”! Ilona például makacsul kitartott amellett, hogy G. család így, név szerint szerepel az írásban. megnéztük, s a könyvben ennek sehol sem leltük nyomát – a kisregényben Veresék szerepelnek! De Ilona nem tágított: „A másik könyvben benne volt! Biztos!” Ezek után arra kell következtetnünk, hogy az az emlékezetes esti felolvasás nem volt éppen a „legsportszerűbb”: az olvasó teletűzdelte kommentárokkal, torzításokkal, esetleg részeket hagyott el belőle, mindenesetre a hangulatot ezzel eleve rossz irányba terelte, s a botrány kirobbant. Ilonát kis idő múlva már körülvették az aljasabbnál aljasabb rágalmak, s mindezeket ő az író számlájára írta. Így történt másokkal is, akik többé-kevésbé hisztérikus (a külvilág szemében nevetséges) viselkedésükkel maguk ellen fordították a falu száját. S most Kiss János „a bűnös”. K-né pedig, a borbély felesége habzó szájjal zúgja: „Ki vele! Ki vele!” B., a tejcsarnokos nő is a panaszosok közül való. Csúfságnak érzi, hogy az író „kiírta”, hogy ő késsel-villával eszik és pizsamában alszik. Meg hogy esti líceumot végez. Pedig a róla mintázott alak a regény egyik igen kedves, a mai falu valósága előtt járó nőfigurája. – Az iskolában tanultunk Nagy István könyvéről, A legmagasabb hőfokon-ról. A tanár elvtárs megmagyarázta, hogy az író mintái nem élnek, és hogyan kell olvasnunk a könyvet... A Tegnaptól holnapig című kisregényt viszont gúnyiratnak tartja. Mert erről már nem magyarázta el a tanár elvtárs, hogyan kell nézni mint irodalmi alkotást. Az eddig vidám, nevetős kedvű fiatalasszonyt elborították a felkorbácsolt indulatok. Anélkül, hogy ismételni akarnám Bodor Pált, meg kell kérdeznem: valóban, hol volt a falu értelmiségi rétege, mikor a botrány kitört? Hol volt az iskola irodalomtanára, a könyvtáros; hol voltak a falu kulturális életének vezetői? Hogyan történhetett meg mindez? Z. irodalomtanár tiltakozik. – Én kéremszépen nem haragszom Kiss Jánosra. Leadom az óráimat, ahogy a tanterv előírja, de azt már senki se várhatja el tőlem, hogy én tartsam a hátam más helyett?! Különben is, mikor megszereztem az Igaz szót, már rég mindenki beszélt ezt-azt...
Mint tanár, megtartotta az óráit. De mint kultúrotthon igazgató?... Először is, Z. elégette a tulajdonában lévő folyóiratot. Igaz, ez mindenki magánügye, és megértené az ember, ha János bácsi gyújtósnak használná. Ám a kultúrotthon igazgatója mit bizonyított ezzel? Még csak nem is gyújtósként dobta tűzre az inkriminált számot, hanem – haragjában. Aztán meg – többször is hangsúlyozza – kénytelen volt továbbítani a szentlászlói olvasók véleményét. Így került az Utunkhoz címzett levél aljára a kultúrotthon bélyegzője. S bár az eljárás semmiképpen sem jogos, telitalálatot szül – furcsább azonban, hogy míg kézzel-lábbal igyekszik elhatárolni magát az Olvasók véleményétől (mindössze 10-20 emberről van szó), a másik utat, a felvilágosítást, a könyv széles körű megismertetését eredeti formájában, nem tartotta kötelességének sem a községben, sem az iskolában. Éppen azzal nyert volna tekintélyt az emberek előtt, ha vélt sérelmeit félretéve, mint egyedül hivatott szakember áll a regény igazsága mellé. Sajnos, B. asszonynak igaza van: a tanár elvtárs itt nem magyarázott meg semmit! Azzal mentegetőzik: „Istenem, hát nem értek úgy hozzá!” (?) Pedig ismeri a könyvről megjelent kritikákat, azok szerzőit is, s már nem egyszer adta jelét irodalom-értésének az iskolában, diákjai előtt... A tordaszentlászlói könyvtár olvasóinak zöme általános iskolás vagy líceumban tanuló diák. A faluba ijesztően kevés folyóirat, irodalmi lap jár. Ennek ellenére – úgy mondják – az itteni emberek szeretnek olvasni. Jókait, Mikszáthot, kalandosat; nagyrészt azt veszik kezükbe – árulkodnak a kartotékok. Művészi ízlésüket illik tovább nevelni. Miért állt meg ez a folyamat éppen ebben a pillanatban? Miért nem rendeztek „a szereplők gyűlése” helyett a homályban maradt illetők a tágas kultúrotthonban egy valódi irodalmi felolvasást a község lakosai részére? Hogy mindenki megismerje Kiss János könyvét – hisz az az igazság, hogy legtöbben még most sem látták az írást, hallomásból, szóbeszédből jutott el ez vagy az hozzájuk. Nem lehet tehát igaz az az állítás, hogy az egész falu fel van háborodva. Milyen jogon? Megsértődhetett néhány ember, de ez Szentlászlónak még csak kis hányada
Cs. néni, aki olvasta a kisregényt, megbotránkozott: – Nem értem, mi tüzelte úgy fel az embereket. Amikor befejeztem a könyvet, csak büszke voltam, hogy a mi falunkról a mi igazgatónk ilyen szép könyvet írt. Hogy keserű az igazság? Na és, ha az? Ami most itt folyik, az csak szégyenünkre válik.
Az igazságnak tartozunk azzal: Kiss János, aki még fiatal, írói tapasztalatlanságból valóban elkövetett néhány tévedést. Ha nem konkretizálta volna a regénybeli falu fekvését Tordaszentlászlóra illő földrajzi részletekkel, a felháborodás talán kisebb lesz. Valamilyen mértékben tehát igaza van néhány „szereplőnek”, csakhogy ez az igazság olyan alacsony, szubjektív perspektívát képvisel, hogy semmiképp sem ítélhetjük el a nevében, legfeljebb figyelmeztethetjük a szerzőt. A magasabb rendű igazság az ő oldalán áll – ezt kellett volna megértetni az emberekkel, tisztelt Z. tanár elvtárs, meg a többiek! A könyvégetést, mint módszert pedig... Hát jobb, ha erről nem is beszélünk.

(Úgy néz ki, a „pozitív”, a maga módján ugyancsak naiv és kimagyarázós, mai szemmel nézve nem túl színvonalas sajtókampánynak megvolt az az előnye, hogy az ügy végül is elsimult. Jánosnak azzal is szerencséje volt, hogy Tordaszentlászló magyar lakosságú falu, tehát az esetből nem lehetett etnikai ügyet kreálni. A történetnek végül is az lett a kimenetele, hogy Kiss Jánosnak csak nem volt maradása a faluban, hiába álltak melléje az egyszerű emberek. Végül, mintegy deus ex machínaként, a kolozsvári napilaphoz került s ezzel megindulhatott írói pályáján amelyen a következő évtizedeken haladva, életműve az erdélyi magyar próza élvonalába emelte).

Alább összegyűjtöttünk néhány korabeli kritikát, elemzést a kisregénnyel kapcsolatosan, amelyek immár az irodalmon túli bonyodalmak elsimultával esztétikai megközelítéssel próbálkoznak.


Hétköznapból — ünnep
(Kántor Lajos, Igaz Szó 1965/11.)

Ritkán fordul elő (nem is tudom, szűkmarkú  kritikánkban van-e más példa rá), hogy egy folyóiratban közölt írásról – könyvvé minősülése előtt – három cikk jelenjék meg. Márpedig én nemcsak az első, hanem a második üdvözlő szóról is lecsúsztam – Marosi Péter az Utunkban, Cseke Gábor pedig az Ifjúmunkásban megelőzött –, a hálásabb üdvözlés helyett így az elemzést kell vállalnom. Mindjárt előre bocsáthatom azonban, hogy Kiss János lényegében első műve,  a Tegnaptól holnapig című kisregény esetében ez sem hálátlan, népszerűtlen feladat.
Ha Kiss János bőséges és közvetlen életanyagának (amire már karcolatban is felfigyeltetett), bátran vállalt igazságainak dicsérőihez csatlakozom, ezzel csakúgy nem akarhatom elvitatni művészi kvalitásait, mint ahogy a Puszták népe sosem volt szociográfiai ténnyé egyszerűsíthető; a magyar prózastílusban is minőségileg újat hozott, Móriczhoz képest is. A hasonlat nyilván csak közelítésünk módjára, s nem az értékrendre vonatkozik; ezt a glosszatéma-vadászok kedvének szegése végett jó előre ki kell nyilvánítanom. De hogy mégse hárítsak el magamtól minden veszélyt, amellyel egy most induló író lelkes felkarolása jár, nem rejtem szabatos mondatok, szigorúan-objektív megállapítások mögé reményemet: Kiss János képes a mai faluról minden eddiginél hitelesebb, séma- és mítosz-mentesebb rész- és összképet adni, egyszóval a Tegnaptól holnapig jó szintjét is meghaladni. A remény jogosultságát persze Kiss Jánosnak kell majd az évek során bizonyítania, de az érvekkel a kritikus is adós: nemcsak az olvasónak, hanem a szerzőnek is tartozik a magyarázattal, hiszen ha valamikor, úgy elsősorban az indulás idején jut szerephez a bíráló-buzdító-alakító szó.
Kiss János körül érdekesebbnél érdekesebb emberek élnek; mindennap látja, hallja őket, ismeri (a falu beszéli) különösebb eseteiket, de talán még azt is, hogy ki mikor veszett össze a férjével, feleségével vagy anyósával. A fiatal tanárban, iskolaigazgatóban már régen motoszkál valami, amit durván és pontatlanul a köznyelv irodalmi ambíciónak nevez (s aminek évekkel ezelőtt versben, újabban rövid prózai műfajokban próbált kifejezést adni), de épp ez az élménybőség – a köznapi terep – gátolta is az önkifejezést. Akkor találkozott a felszabadító élménnyel: Roger Martin du Gard miniatűr remekével (persze csak a Thibault családhoz viszonyítva miniatűr), a Vén Európával. Hát így is lehet? Ilyen természetes közvetlenséggel mesélni a valóságot, jeleníteni meg a nem-hősnek ismert embereket?
Kiss János nem tagadja ezt a hatást, élményanyagának művészi renddé szervezőjét; mottót is innen választ. S hogy milyet, az már nem csupán őszinteségét-becsületességét, hanem eszmei tudatosságát is megsejteti. „Maga se mondhatja azt, hogy a világ szépen forog önmaga körül, és jobban már nem is foroghatna!..." — idézi Martin du Gard-t, hogy aztán e „forgást” faluja egyetlen napjának meztelen-igazságával példázza. Negativizmus? Koholt lenne a vád. Inkább a reálisból kovácsolt írói program – nem-harsogóan vállalt társadalmi hivatás. Mert igazuk van első méltatóinak: bármennyire is az illúziótlan ábrázolást vallja is eszményének a Tegnaptól holnapig szerzője, az illúziótlanságot nem téveszti össze az eszménytelenséggel, a kiábrándultsággal. Hol van már Kiss János Ilonájának faluja a „Vieille France"-től! Hiszen a szerkezet minden hasonlósága ellenére a részek egymáshoz illesztése, a figurák felvonultatása hitelesen honi; ha netán fordításra kerülne a sor, aligha engedhetné meg a tolmácsoló magának a szabadságot, hogy a mai Európára általánosítson.
Bizonyos általánosítás azonban — és ez ismét dicséret — itt is adódik. Nem egy falu esetleges különösségeire kell figyelnünk, hanem a különösben a jellemzőre — s a jellemző ezúttal jókora területet befog. Egy falusi néptanács takarítónőjének lótása-futása, vívódása felkeléstől lefekvésig a helybeliek problémáit csakúgy az átalakulását élő falu freskójává szövi össze, mint ahogy a „külvilághoz”, a városhoz, az országhoz — mondhatni: Kelet-Európához — hozzákapcsolja. S ha ez így igaz (márpedig a művészi megvalósulás fokától függetlenül, csupán csak az írói nyersanyag betájolása folytán is tanúsíthatjuk ezt), Kiss János kisregényétől mi sem áll távolabb, mint a provincializmus.
Már maga az a tény (a szerző talán nem is adott számot róla), hogy a maupeyrou-i áporodottságba esetlegesen hírt hozó levélhordó szerepét a szerző a helyi néptanács küldöncére bízza, a frissülő vérkeringést jelzi, a szó szoros értelmében más világ üzenetét hozza. Az pedig, hogy Ilona egyszerre takarítónő és küldönc, nem csupán a mai falu valóságának felel meg, hanem kitűnő alkalom is a szocialista átalakulást jellemző ellentmondások feltárására. Még egyértelműbbé teszi Kiss János írásának maiságát (a cím is erre utal), hogy a kisregénybeli nap Ilonának a pártba való  felvételével zárul.
Ez a középpontba állított motívum teszi a legnagyobb próbára a fiatal írót. Ilona egyszerű, értelmes parasztasszony, de nem áll a tudatosság különösebben magas fokán. Hogyan hat rá a váratlanul elébe siető esemény? Milyen gondolatokat indít el benne? Íróasztal mellől, előre kialakított elképzelések, követelmények alapján hamissá válna a kisregény egésze; de minthogy a Tegnaptól holnapig megalkotója nem egy eszmei happy end érdekében, hanem ismét csak az őt körülvevő realitásból formálja főmotívummá Ilona esti gyűlés előtti vívódását, olyan szituációkat tud teremteni, amelyekben természetesnek érezzük a takarítónő naiv, mégis súlyosan-szép eszmélését. Ott sem bicsaklik meg Ilona ábrázolásának hitelessége, ahol arról gondolkozik, vajon milyen kommunista is lesz ő; környezete, családja készteti az önvizsgálatra, szinte védekezésből kényszerül — ellentétező összehasonlításokon át — eszményeinek tisztázására. Hasonlóan mértéktartó a gyűlés leírása is: épp csak annyit kapunk belőle, amennyit a rendkívüli zavarban, izgatottságában dadogva válaszoló fiatalasszony az eseményből érzékelhet.
Ilona figurája kapcsolja egybe a kisregény életképszerű elemeit. A szerző jó arányérzékét, szerkeszteni tudását dicsérve — a legtöbb epizód így vagy úgy Ilonát is jellemzi, múltját-jelenét meghatározza, de legalábbis vele kapcsolatban irányul rájuk figyelmünk. E tekintetben sok sikerült jelenet közül is kiemelkedik a takarítónő és hajdani játszótársa, Lőri Zoltán tanár kettőse: társadalomrajznak, lélekrajznak. egyaránt kitűnő, ahogy a két ember jellemét néhány szavas párbeszédben és sok hallgatásban elénk állítja. Jóval közelebb áll viszont a sémához (noha az író érezhetően itt is küzd ellene) a kérvény-fogalmazás epizódja, az igazgató szerepeltetése. De ez szerencsére a kivételekhez tartozik.
Szerencsére – mondom, mert jóllehet Ilona története és rajza egy-két részlettől eltekintve, valóban szinkronban van, az érdekesebb,  az újszerűbb mégis egy mai falu keresztmetszetének művészi felvázolása. Ezért bocsáthatjuk meg az olyan kitérőket is, mint amilyen az asztalosszövetkezet kissé anekdotikus bemutatása, a hajat vágató menyecske ízesen előadott esete, a félkegyelmű Sanyi tragédiája, sőt Laczi András gyermekkori története. (Ez utóbbi önállósul a leginkább, izgalmas lélektani novella is   kerekedhetne belőle – kitűnően példázva, hogy a falu is kínál ilyen lehetőséget.) Az esetek többségében azonban a szerző fegyelmezni tudja magát, s a választott kereten belül marad, még ott sem szakítva át a szerkezet falát, ahol anyaga már-már önálló regény után kiált (pl. az orvos története).
A jelenetek rövidsége nem okoz zavart a jellemzésben, ellenkezőleg: az igényes tömörség izgalmasabbá-vonzóbbá teszi a kisregényt. Ha valamilyen kritikai elemzésben, itt aztán igazán indokolt a hősök számbavétele. Néhány figuráról szó volt már, de legalább felsorolásban említenünk kell Ballánéékat, a borbélyt, a fiatal történelem tanárnőt, Csegezi Marcit, György Marci bácsi feleségét, Crișan elvtársat (s ezt külön is hangsúlyozom, minthogy benne nincs semmi „pittoreszk": igazi pozitív hős ő). Kiss János többnyire a beszéddel jellemez, s telitalálatai bizonyítják nagyszerű hallását; a szokványos panaszokból, évődésekből is kihallja az érdekeset, jellemzőt. Példaként álljon itt a nappaliőr és az elnök szóváltása:
,,– Mi az, öreg? – szuszog az elnök.
– Mi legyen? Eső kéne.
Felnéznek. Felhőtarkás az ég, de nem esőfelhők.
– Nincs víz a kútban. Nincs mit igyanak a jószágok. A patak is akkora, mint az ujjam,  né.
Az elnök nézi Minya bá görbe, ráncos ujját s felsóhajt. Aztán észbe kap, hiszen neki nem lehet sóhajtozni!
– Lesz eső is! – igazítja meg nagy tenyerével a pocakját.”
Bár legfontosabb, mégsem egyedüli eszköze a beszéltetés. Egyik legeredetibb figurája, Szele tanár jellemzése során a külső megjelenítéssel mindegyre a belsőre utal, miközben marad ideje az értelmezésre is. Ezt a passzust – mint a fiatal író elkövetkező műveinek egyik legbiztatóbb  ígéretét – ugyancsak érdemes idézni: „Kigombolja a zakóját, alóla szürke szvetter tűnik elő. Most izzadt homlokán s a haja tövében peregnek az apró cseppek, de cipeli karjára vetett, kopott lódenét, mert estére, mire befejezi a tanítást, lehűl a levegő. És nem akar megfázni. Ért hozzá, hogyan kímélje magát mindenféle rossz, külső hatástól. Megtanulta. Az ilyen magánosan élő idős férfinek semmije sem marad, csak önmaga. Az élet nem kényeztette, s ezért kizárta magából a világot. Gyanakvóan, fenntartással figyel mindent. A nőkkel sem volt szerencséje: vénlegény maradt. Az önemésztés. a kielégítetlen vágy gyötrelme, s most már az öregség is, felmorzsolták az idegeit, veszedelmesre emelték vérnyomását. Zsebeiben orvosságos üvegek kocognak, szárazon nyeli le a pirulákat. Az orvos előírását szigorúan betartja: napokig almát eszik, s egyetlen élvezetéről,  a cigarettáról is lemondott.”
Igen, ez a rész már túlmutat a Tegnaptól holnapig egészén, az empirikus megfigyeléstől és azonnali visszatükrözéstől a gondolati-lélektani mélységek felé indulva el. Igaz, a kisregény máshol sem nélkülözi a lélektani hitelt s gondolatokat is ébreszt (általában nagyon időszerű gondolatokat!), mégis inkább a szintézis jellemzi, mint az analízis. Márpedig ami a Tegnaptól holnapig-ban ma eredetien, revelációszerűen hat, az még egyszer nem ismételhető meg. De Kiss János — biztos vagyok benne – képes lesz az első (és nem mindennapi) sikert rendszerint követő megtorpanást leküzdeni. Életfelfogásának komolysága, jó szeme, kompozíciós érzéke és pontos, tárgyias, humorban sem szűkölködő stílusa egyaránt segítségére lehet ebben.
Szívből kívánom, hogy ezt a most  következő, nehezebb második lépést is megtegye.

*

Teljesebb falukép felé
(Gálfalvi György, Korunk 1966/6.)

Ha az osztatlan elismerés és öröm okait keressük, elsősorban azt kell megemlítenünk, hogy Kiss János éppen ott jelentkezett művével [Tegnaptól holnapig. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1966], ahol a legnagyobb szüksége volt rá irodalmunknak. Mert ha eddig nem is hívtuk fel erre elég hangsúlyozottan a figyelmet, egyre szembetűnőbb, hogy amíg az 50-es évek elején egymás után jelentek meg az átalakuló falu életéről hírt adó művek – Asztalos István, Kovács György és Horváth István mellé Sütő András és később Szabó Gyula is gyorsan felzárkózott –, az utóbbi időben nagyon kevés falusi tárgyú írást olvashattunk. És bármilyen szomorú, azt is meg kell állapítanunk, hogy még e számbelileg szerény termés is – néhány olyan valóban értékes mű kivételével, mint Szabó Gyula egy-két novellája volt – meglehetősen gyenge, felületes, a központi kérdéseket megkerülő alkotásokból áll, melyek joggal váltották ki a kritika helytelenítését, az éles bírálatot s a „tiszteletteljes” elhallgatást egyaránt. Így aztán, ha a mai falut sikerrel ábrázoló műveket akarjuk felsorolni, kénytelenek vagyunk újra meg újra Szabó Gyula Gondos atyafiságára hivatkozni, s csak többszöri fenntartással említhetünk meg néhány később született írást.
Mi lehet az oka ennek a megtorpanásnak? Valóban véglegesen megszűntek volna falun – a mezőgazdaság szövetkezetesítésének befejezésével – az érdeklődésre számot tartható problémák? Nem hiszem, hogy ez így van. Az kétségtelen, hogy a mai falura egészen más konfliktusok a jellemzőek, mint Orbán Pista vagy Serken elvtárs idejében, s ennek megfelelően ezeket sem ábrázolni, sem megoldani nem lehet úgy, mint ahogy a Foggal és körömmel vagy a Törik a parlagot esetében történt. (Gondolom, nem volna fölösleges érdemben is visszatérni e művekre, a probléma teljes komplexitásának figyelembevételével!) Ezek a konfliktusok – amint Kiss János könyve is bizonyítja – ma sokrétűbben, jobban összefonódva vetődnek fel, nehezebben lehet köztük eligazodni. Sajnos, íróink többsége inkább a tegnapi falut ismeri. Pedig most, az utóbbi években szükségesebb, mint bármikor, hogy az író, aki a faluról akar szólni, közvetlen közelről, folyamatos megfigyelés eredményeképpen tudja felmérni e változásokat. Igazat kell adnunk Marosi Péternek, aki a kötethez írt előszavában Kiss János sikerének titkait kutatva megállapítja, hogy „mélyebbről merít, mint azok, akik gyermekkori emlékeikből élnek, s manapság csak dokumentálódni járnak arrafelé.”
Kiss János benne él faluja hétköznapjaiban, s ez meg is látszik művén. A valósághoz való hűség, a hitelesség egyik főerénye kisregényének. S itt nemcsak az egymást követő képeknek a cinéma vérítéhez hasonló életszerűségére hivatkozhatunk, hanem arra a mértéktartásra is, mellyel a szerző gondosan ügyelt, hogy ne lépjen túl a választott keret – Ilona egy napjának leírása – által adott lehetőségekor. Ez a keret s a jó érzékkel beállított alaphelyzet – Ilona a néptanács takarítónője s egyben kifutója – viszont alkalmat ad az írónak, hogy minden mesterkéltség nélkül felvonultassa a legjellemzőbb típusokat és mintegy pillanatfelvételbe rögzítse a mai falu társadalmi keresztmetszetét.
Nem találkozunk e regényben szokatlan helyzetekkel, hangsúlyozottan hétköznapi minden: a születés és halál, helytállás és megfutamodás, tragédia és komikum. Hétköznapiak a hősök is, nem találunk köztük szélsőséges indulatoktól fűtött megszállottakat, végzetesen gonoszakat vagy szentté avatott jellemóriásokat. A Tegnaptól holnapig-ban éppen az a meglepő, hogy az elsőkötetes szerző a hétköznapiságon belül is milyen széles skáláját tudja felsorakoztatni valóságunkra jellemző embereknek és  helyzeteknek.
Kiss János nagyszerűen ért ahhoz, hogy pár soros, önmagukban is helytálló s ugyanakkor szorosan összefüggő jelenetekben sorsokat, jellemeket sűrítsen. Ilyen remekbe sikerült epizód például az orvos és feleségének párbeszéde, Crișan és az elnök vitája, György Marci bá és György Marciné utolsó estéje…  Lőri tanár úr és felesége kicsinyes érdekeket és emberi silányságokat takaró nagy szavai, Laczi András visszaemlékezése, Sanyi tragédiájának az elbeszélése, és még sokáig folytathatnók az emlékezetes jelenetek felsorolását, melyekből a könyv végén összeáll a mai falu sokszínű képe. Újszerű ez a kép, amit a Tegnaptól holnapig elénk tár, vázlatosságában is többet láttat meg, mint sok freskóigénnyel fellépő vaskos alkotás. Kiss János nem kendőzi a problémákat, olyannak mutatja a valóságot, amilyen — minden előremutató és visszahúzó jelenségével együtt. S noha az aprólékos, betű szerinti méricskélés esetleg a sötétebb tónusú részletek túlsúlyát mutatná, a kisregény hangvétele, szerkezete és végkicsengése pillanatig sem teszi kétségessé mélységesen kommunista eszmeiségét, optimista mondanivalóját.
A szerző jól vágta egymás mellé a részleteket, gondosan ügyelt arra, hogy az összképben mindegyik a fontosságának megfelelő hangsúlyt kapja. Hosszabb ideig vagy élesebben exponált azokra a jelenetekre, melyeket mondanivalója szempontjából döntőnek szánt, így például az öreg Bence és fia vitájára — ez a könyv egyik kulcs jelenete —, az orvos alakjára, vagy Crișannak, ennek az igen rokonszenves pártinstruktornak a bemutatására. Mondatai látszólag tárgyilagosak, rokonszenvét nem hangsúlyozza különösebben, hagyja, hogy a tettek és a szavak maguktól beszéljenek.
Érdemes megfigyelni, hogy a hősök és jellemek megválasztásában hogyan érvényesül a múlt, jelen és sokszor a jövendő összefonódásának érzékeltetése. A mindenét elivó, teljesen elzüllött, falu szégyenének nevezett Veres-család mellett ott találjuk például az esti líceumot végző, igényesen élő Balláékat, vagy a rokonszenves, mindenkivel törődő boltos-házaspárt. György Marcinénak halálát okozza a vagyonőrző indulat, amikor férje elvisz a háztól a szövetkezetbe egy kaparót. Asszonyok lopják a közösből a krumplit – Minya bá, az őr viszont ölre menne a szövetkezeti tulajdon védelmében. Az egykor hagyományt tisztelő menyecskék rövidre vágott hajukat ondoláltatják a fodrásznál, s este a kocsma előtt várják a városból hazatérő ingázó férjüket. Katona, az egykor vaskezű párttitkár („fejében sziszegő gondolatok születtek”), mozigépészi állásért kérvényez a néptanácsnál. Crișan, a pártinstruktor fejét csóválva olvassa az ajánlásban: a felvételét kérő asszony azzal harcolt a kulákság ellen, hogy elvált az urától.
S mindezekről úgy szerzünk tudomást, hogy egy naivan rokonszenves fiatal asszonynak, Ilonának egy napját kísérjük végig felkeléstől lefekvésig. Erre a napra fűzi fel Kiss János — mint fonalra a gyöngyszemeket — a már említett epizódokat. Nem akármilyen nap ez Ilona számára — este veszik fel a pártba —, s nemcsak a falu képét, Ilona életét is fókuszpontba gyűjti a szerző e nap alatt. Ezért mindennek, amit Ilona meglát, vagy ami eszébe jut, kettős szerepe van: egyfelől a kitűnő környezetrajzot nyújtja, mely a Tegnaptól holnapig esetében kivételes, már-már a fő cselekményszáltól önállósuló jelentőséget kap, másfelől közvetlenül kihat Ilona eszmélésére. Mert a szó szoros értelmében vett eszmélésről van itt szó, hiszen Ilona a nap folyamán kezdi értelmezni valójában a világot és saját eddigi életét is. Ismét a szerző javára kell írnunk azt a mértéktartást, mellyel ezt az eszmélést végigköveti, s egyszerűségében mélységesen hitelessé s ugyanakkor nagyon hatásossá teszi. Pedig Ilona igazán távol áll attól a típustól, amilyennek egy ideig az öntudatos pártkatonát ábrázolták. Őt Crișan, a pártinstruktor kell hogy figyelmeztesse reggel, hogy este lesz a felvétele. Vegyes érzések, vonzás és taszítás viaskodnak benne. Aztán amikor anyja faggatására eszményképet kell választania, ha bizonytalanul is, de ösztöneire hallgatva már sejteni kezdi, hogy kihez nem kell, s kihez kell hasonlítania. Nagyon sokatmondó, amikor a következő jelenetben a léhűtő Csegezi közbenjárásra akarja rávenni a fia érdekében. Ilona azonban igazságérzetére hallgatva azt a Katonát érzi – mert beteg ember – rokonánál inkább jogosultnak a mozigépészi állásra, akit mint ember pár oldallal előbb megtagadott. Később tanácstalanul áll a néptanácsi elnök gesztusa láttán, aki minden kérvényre kedvező véleményezést írt, mert „így nincs harag”, s nem érti az alelnök rosszindulatú szavait sem, aki így bátorítja: „Felvesznek ezek mindenkit. Csak akarjon.” A törtető és felvétele miatt irigykedő Lőri házaspár szavaiban érzett megvetés egyenesen megijeszti.
Csak az igazgató előtt, önéletrajzírás közben enged fel benne a lelki görcs. Itt mondja ki első tudatos felismerését: ma már másképp születnek az emberek, mint ő – egy vackorfa alatt hozta világra az anyja. S itt döbbentik meg az igazgató szavai: élnie kell, s nem tengeni-lengeni, mint egy vackorfáról lesodort levél. Nemsokára, amikor a Veres-család borzalmas helyzetét látja, már „borzongás van benne, sajnálat, s meghatározhatatlan vágy a cselekvésre.” És cselekedne is, de amikor megszólal, a néptanácsi titkár ügybuzgóságnak álcázott közömbössége láttán elakad a szava. Délután a temetésen anyja pusmog a fülébe; ha már párttag lesz, tegye be a szüleit fix normára. „Aki ott van a tűznél, melegszik." Aztán tanúja keresztapja, az öreg Bence és fia vitájának. Szavaik lényegét nem érti, csak az igazságkereső indulatot érzi, mely mindkettőjükben ott feszül… Így jön el az este, s Ilona anélkül megy el a gyűlésre, hogy legalább a szervezeti szabályzatban megjelölt részt rendesen tudná.
Ezek után jogosan feltehető a kérdés: nem szenved-e törést a kisregény hitelessége az utolsó részben? Elégséges-e a becsületesen végzett munka, az alapvető igazságérzet, a teljesebb életre való törekvés – a tudatosságnak különösebben magas foka nélkül – ahhoz, hogy a pártba való felvétel jelenete ne tűnjön erőltetettnek? Pár évvel ezelőtt valószínűleg parázs vita kerekedett volna e kérdések körül, s lehetséges, hogy ebből a szempontból elmarasztalták volna a szerzőt. A kisregény egészét figyelembe véve azonban bízvást állíthatjuk: az eszmei mondanivaló szempontjából ezeknél a kérdéseknél sokkal lényegesebb az a tény például, hogy amíg a gyűlésen a tekintélyét eljátszó nagyhangú alelnök felvétele ellen „fenyegető kézerdő emelkedik a magasba”, Ilona mellé egy emberként áll oda a tagság.
Kétségtelen, hogy a Kiss János adta falukép nemcsak szélességében, mélységében is nagyon sok újat hoz. Érezzük azonban, hogy a szerző korántsem merítette ki a témát. Mert bármilyen gazdag anyagot is sorakoztat fel, az adott keretek között a konfliktusokat csak jelezni tudja – igaz, nagyon érzékletesen –, kibontani már nem. Pedig biztos, hogy valóságismeretéből erre is futná. S arról is meg vagyok győződve, hogy azok az események, amelyek az utóbbi hónapokban zajlottak le falujában, döntő módon gazdagították élményanyagát. Joggal várhatjuk tőle a nagyobb-lélegzetű, még átfogóbb, teljesebb faluképet vagy legalább egyetlen jellemző konfliktus feltárását novellában, elbeszélésben. A társadalmi kereslet most már ezt követeli. Mert amint a Tegnaptól holnapig is bizonyítja, az objektív és szubjektív lehetőség egyaránt megvan erre. Csupán elhivatottság és önbizalom kérdése, hogy végre élni is tudjunk vele. És ez természetesen nemcsak Kiss Jánosra vonatkozik.

*

Asztalos örökében?
(Kántor Lajos, Utunk 1973/45)

Kiss János írói indulása – hét és fél év múltán tekintve vissza Forrás-kötetére – szerencsésnek mondható; mert igaz ugyan, hogy az ilyen ügyekben akkor még tapasztalatlan szerzőnek szembe kellett néznie a falubeliekkel, akik a Tegnaptól holnapig hőseiben már-már magukra ismertek (és ezzel – akaratuk ellenére – az írót igazolták), ám éppen így vált üggyé, szinte azt mondom: látványossággá egy fiatal, Kolozsvár melletti faluban tanító matematika tanár első könyvecskéje. A realizmus, az új valóságirodalom furcsa győzelme volt hát a Tegnaptól holnapig fogadtatása, amely a megszokottnál jóval nagyobb publicitássá növekedett: kritikusok, szerkesztők, írótársak nem csupán  Kiss János, hanem általában az írói szó védelmében nyilatkoztak meg.
Persze, Kiss János első könyvének sikerét, sajtóvisszhangját nem lehet egyszerűen a szakma érdek- és önvédelmének tulajdonítani – hiszen elsősorban a kisregény védte meg önmagát. Mindenfajta műviségen innen, friss valóságlátás, taktikázást nem ismerő őszinteség érvényesült a Tegnaptól holnapig falurajzában, a szerző jellemábrázoló és probléma-jelző képessége győzte meg az olvasót – a romániai magyar irodalom fejlődésének egy olyan szakaszában, amikor a máról szóló, valóban realista faluregény (és novella) hiánycikknek számított. A Gondos atyafiság első kötetétől több mint tíz (de a szelídebbé formált harmadiktól is már öt) év választott el, a Félrejáró Salamont még 1956-ban adta ki Sütő András, s az Anyám könnyű álmot ígér majd csak 1970-ben jelent meg; Asztalos István, A tejesember, A szamár, a Csendes hely, az Aki nem akárki minden társadalmi mozgásra érzékeny novellistája már halott. Ekkor hozott hírt Kiss János egy városkörnyéki falu hétköznapjáról, amelyen tulajdonképpen semmi különleges nem történik, az összképet mégis felfedezésszerűen újnak éreztük; a meglehetősen alacsony műveltségi és tudati szinten álló, pártfelvételét kérő néptanácsi takarítónő középpontba állítása egymagában is merésznek, legalább is szokatlannak tűnt, de egyebekben sem igen mutatkozott a szerző protokoll-hajlandóságúnak, a kirakatrendezést kezdettől másokra hagyta.
1966 februárja óta e tekintetben jelentős változások történtek prózánkban. Hogy egyebet ne mondjunk, az Anyám könnyű álmot ígér több kiadásban jutott el az olvasók tízezreihez. A közeg tehát, melyben Kiss János ma újra megszólal (a közbeeső Vegyestörtek két ígéretes elbeszélése után), nem azonos a korábbival, s ami tegnap újnak, úttörőnek minősült, most ismertnek, természetesnek hat. De nem csupán tartalmi kérdésekről, a társadalmi mélyfúrás lehetőségeiről, írói igényéről van szó, hanem egy összetettebb, műfaji, történelmi látásmódbeli különbségről; Sütő sikerének titka nem utolsósorban a szociografikusabb szemlélet, a szociológiai igényesség összehangolása a költői lehetőségekkel, az asszociációk szabad játékával. Való igaz, hogy Kiss János annak idején ugyancsak egyfajta szociográfiai vázlatot készített napjaink falujáról (még ha ez a „szociográfia” ösztönös is volt), új regénye, a Díszelőadás viszont inkább a régi Sütőre, az ízesen mesélő Szabó Gyulára, mindenek előtt pedig Asztalos Istvánra emlékeztet. Érdemes alaposabban elgondolkozni ezeken az ellentmondásokon, romániai magyar prózánk jellegzetes gondjaihoz juthatunk közelebb általuk, de az irodalomszociológia számára (egyszerűbben: irodalom és közönség viszonyában) is hasznos tanulságok adódnak belőlük.
Sarkítsuk a részben már elmondottakat: 1. XY falusi matematika tanár, jóformán előgyakorlat nélkül (hályogkovácsként!) irodalmi szociográfiát ír közvetlen élményeiből; 2. könyve minden oldalról élénk fogadtatásban részesül: a „prototípusok” hevesen tiltakoznak, az irodalmárok melegen ünneplik a szerző szókimondását, a falurajz, a figurák életszerűsége mellett a mű szerkezetének és stílusának művészi gyengeségei másodlagos jelentőségűnek tűnnek; 3. a falusi matematika tanárból – a helyi zaklatásoknak köszönhetően – nagyvárosi újságíró lesz (Kolozsvárt a hazai magyar művelődésben nyugodtan nagyvárosnak nevezhetjük), „irodalmi” környezetbe kerül, tudatosan műveli magát, aminek eredményeként eljut – elődeihez (Móricz Zsigmondhoz, illetve Asztaloshoz, Sütőhöz, Szabó Gyulához): bizonyság rá a Díszelőadás; 4. új regénye körül már nincs „közéleti” kavarodás (noha a Tegnapról holnapig sértődöttjei több alakban is magukra ismerhetnének), s így hiába sokkal jobban megírt, színvonalasabb könyv a Díszelőadás, visszhangja – egyelőre legalábbis – meg sem közelíti az elsőt, sokhelyt bizony még mutáló hangú Forrás-kötetét.
A sok lehetséges kérdés közül ragadjunk ki egyet: miért fordul Kiss János – épp, miután az írásbeliség magasabb szintjéhez ért! – Asztalos világa felé, pontosabban az írói mesterséget 1973-ban miért Asztalos István-i módon fogja fel? Nem személyes rokon- vagy ellenszenv számonkérése a célunk – természetesen semmi kifogásunk Asztalos István irodalomtörténeti értékű novellisztikája ellen! –, csupán magyarázatát keressük egy jelenségnek: a mesterségbeli tudással párhuzamosan megmutatkozó behódolásnak egyfajta régebbi (anekdotikus?) írásmód előtt. Az a Kiss János ugyanis, aki első – korántsem hibátlanul megszerkesztett, helyenként bizony nyers stílusú – művébe az új falu belső konfliktusait szókimondó keménységgel emelte be, most meglepően érett, igényesen kimunkált novellafüzért tesz elénk, amelyben azonban lehetetlen nem meglátnunk, hogy maga az író is élvezi az anekdotikus helyzeteket, hőseinek csetlését-botlását. A hagyományos, az „örök” falu a meghatározó itt – úgy, ahogy azt Asztalos István életművében, Szabó Gyula Gondos atyafiságában, Sütő nem egy novellájában megismertük, megszerettük, és amelyet persze nem hagyott érintetlenül a földosztás, majd a szövetkezetesítés, a változás azonban (az említett irodalmi példák szerint legalábbis) nem volt olyxmérvű, hogy lényegesen átalakította volna a Móricz Zsigmond láttatta paraszti életet – a móriczi parasztábrázolást, faluképet. Nos, a Díszelőadást író, stílusában, szerkeszteni tudásában nagyot fejlődött Kiss János ide talált vissza. Minden történetének, minden kis epizódnak íze-szaga van; szerzőnk olyan tökéletesen ismeri hőseit, minden szavukat, gondolatukat,. reagálásukat, cselekedetüket, hogy nem lehet kétségünk felőle: bármelyik epizódból egész regényt tudna írni. Igazi epikusra vall az a biztonság, az a hatalmas mögöttes terület, amely egy-egy mondatot, utalást élettel tölt meg; mert nyilvánvalóan nem a soványka „főcselekmény”, a Menyhárt-Kriszta tanár-házaspár városi kalandjának (a színházi díszelőadás körülményeinek) kiderítése vagy akár a szabómestertől szorgalmazott hősi emlékmű körüli bonyodalmak alkotják a regény magvát, biztosítják érdekességét. Magról (mágneses magról) nem is igen lehet beszélni, annál inkább viszont az epizódok bőségéről, a falu életének részletező rajzáról. Nincsenek itt kiemelkedő hősök, szélsőséges helyzetek – a  kisszerűség természetrajzát kapjuk ebben a regényben. Persze, ilyen anyagból írta Flaubert is a Bovarynét, s a vidéki életnek azóta inkább a külsőségei változtak, asz emberi viszonyok sok tekintetben maradtak azonosak, még ha a társas alkalmakat olvasókörnek, állatösszeírásnak vagy kultúrházépítésnek is nevezzük, s a vidék csendjét megbontó esemény a „rajoni fő” szokatlan látogatása vagy a küszöbön álló községesítés. Kiss János jó érzékkel minden erőltetettség nélkül jelzi a változót az állandóban, s tulajdonképpen a pályanyitó kisregényben felvillantottaknál nem kevésbé jellemző s nem kevésbé lényegi konfliktusokat mutat meg az örök pletykálkodás és szerelmi bonyodalmak mesélése közben a figyelmes olvasónak (szövetkezetesítési emlékek, elnökválasztás, a „rajoni fő” kifeslett nadrágja körüli bonyodalmak). Az első kötetében még csak itt-ott felcsillanó humor most a regény alaphangjának meghatározója lesz, az írói ítélkezés legfőbb eszköze. Néhol már többet is bíz a nevetésre, mint Asztalos István a maga idején, egyik-másik figurájában, jelenetében a Benczédi-szobrok rálátó-felülemelkedő humorát véljük irodalmi formában megtestesülni. Vagyis, a regény legjobb fejezeteiben, Kiss János a groteszk ábrázolás felé halad. A nevetésbe néha tragikum lopakodik – mint például a borbély névnapi szereplésében vagy a kitűnő zárójelenetben, amikor a hazug képzelgéseiben leleplezett Kriszta, Anna Kareninának képzelve magát, kifut a faluból, hogy a vonat elé vesse magát, s utána rohanó férjének gyűlölködve, utolsó lehetőségétől is megfosztva, sziszegi a szemébe: „...még egy nyomorúságos állomás sincs ebben a rohadt faluban!...”
A regénynek valóban találó ez a befejezése, s műfajilag mindenképpen fölébe nő a szerkezet előző elemeinek. Sajnos ugyanis Kiss János még nehezen áll ellent élménygazdagsága csábításának – osztozik ebben a magyar próza túlnyomó hagyományával –, s ahány hős, annyi (vagy annál több) kitérő, mondhatni önálló novellává duzzadó epizód jellemzi könyvét, melyet talán nem is regénynek, hanem novellafüzérnek kellene neveznünk. A Díszelőadás persze ettől még olvasmányos mű lehet – és valóban az is. Figyelemre méltó könyv, Kiss János írói erejéről egyértelműen meggyőző bizonyíték, olyannyira az, hogy már azt a lépést sürgetjük, amelyet Sütő András Asztalostól várt, majd maga mutatott példát rá (az Anyám könnyű álmot ígér naplóregényével), s Szabó Gyula ugyancsak megtett a Szerelmünk havában időfelbontó novelláival. Hogy aztán Kiss János milyen utat-módot talál erre a tehetség és kor megkövetelte önmeghaladásra, azt a jövő dönti el. Mindenesetre, ha az anekdota „aranyvizében” elmerülését egyszer-másszor Asztalos István-inak éreztük is, humora máris Kiss János-i – vagyis minden megtisztelő hasonlítgatásnál biztatóbb...

*

A napilaptól később a Korunkhoz került, ami számára elefánttemetőnek bizonyult, mert szíve az első szerelemnél, az Igazságnál maradt. Azt sajnálta, hogy ott nagyon „elromlottak a dolgok” közvetlenül a rendszerváltás előtt. 1989 után már nem megy vissza, hiába hívják: még elidőzik az újjászerveződő, magát újra fogalmazó Korunknál, ahol úgy érzi, minden „csupa nyaralás” és felelőtlenség, egy ideig elvállalja az RMDSZ kolozsvári megjelenésű lapjának (Erdélyi Híradó) a szerkesztését, majd a Családi Tükörnél állapodik meg nyugdíjazásáig.
Omló falak című, 1991-ben megjelent naplójában (Szabadság Kiadóvállalat, Kolozsvár) benne van az 1989 november 11-e és 1990. május 21-e közötti hat hónap egész bonyolult erdélyi történelme – az író szemén és élettapasztalatán át elbeszélve. Halk, egyszerű eszköztárú, de roppant mély és közvetlen író – sajnos, mind súlyosabb asztmával küszködik évtizedek óta, ez rányomja bélyegét rapszodikus munkastílusára. Kisregényei, elbeszélései azóta is közkézen forgó, máig érvényes olvasmányok. Sok-sok évvel a tordaszentlászlói eset után boncolgattuk egymás között, hogy mennyire mehet el az íróember az életből vett minták kérdésében: egyáltalán etikus-e „kiírni” valakit akár az újságba, akár könyvben – ahogy az egyszerű olvasó ezt nehezményezve manapság is megfogalmazza.
Ő mindenesetre tanult a dologból, és élete alkonyán nyíltan vállalta naplója szókimondó hangját, amelyben nem kímélt senkit: se barátot, se főnököt, egyáltalán semmiféle tekintélyt. Komolyan vette a rendszerváltozást. Sajnos, mások annál kevésbé…

Összeállította: Cseke Gábor