Szabad szombat / Színkép antológia


Az antológiát a 2005 augusztusában megszűnt Romániai Magyar Szó művelődési mellékleteiből válogattam. Folyamatosan frissül. A régebbi anyagok az összeállítás alján, legfelülre mindig a legfrissebb anyagok kerülnek.


Oláh István: Lábnyomok a Holdon

Oláh István fotója


A sikló

A Holdon jártam.
Nem szálltam ki az űrkompból, ami
még véletlenül se netcomp,
csak egy közönséges,
drótokból és viszonylag egyszerű csővázból
házilag összefuserált sikló.
Szóval mégsem teljesítettem a megbizatást.
A lábnyom – „az Ember lábnyoma" –
azóta is ott lóg az övemen, ott szárad
a holdsikló oldalán. Szégyen és gyalázat,
mondják,
csak ennyit kértünk tőled, nem többet.


Hát még mit nem?

Ha történetesen éjjel érkezem meg újból
a Földre,
körülöttem sárgán meg kéken villog a levegő,
a láng angyalai kísérnek motor-
biciklin,
s az otthon apostola fogad, fogai között virággal.
Ez az elhamarkodott küldetéstudat,
amin csak a bűntudat hullámai csapnak át,
az ön-
marcangolás,
hogy miért is jártam a Holdon,
miért pont én,
amikor.


Hát nem tiszta véletlenül?

A lábnyomokat pedig elszórtam, amikor
az angyalok
a belátható és a beláthatatlan határára
értek.
Ők nem érzékelték, csak én,
hogy ez itt fordulópont.
A Szaharára hulltak a lábnyomok
vagy a Hargitára,
a csúcs s egy éppen indulásra kész
gleccser közé,
én már nem is tudom.

(Szabad szombat-melléklet * RMSZ, 2001/23. szám)


Müller Dezső versei

Fohász

Engedj olyanná lennem mint a villám
mely önmagát rázza
s körülzsinórozza az eget
vágtató cikázása

Engedj olyanná lennem mint a felhő
mely a nedveket párnáiba szívja
utána kristálypermetét
a föld kopárságára sírja

Engedj olyanná lennem mint a hold
mely pislogva csüng az ég búbján
hogy lámpása fényt okádjon
temérdek koldus útján

S engedj olyanná lennem mint a madár
mely szárnyait kitárja
s ha megsérül fölviszi sebeit
az iszonyatos magasságba.

Valahol bennem

Mint alvó medvék barlangja
olyan pirkadatlan az életem
hiánycikk benne
sok megnevezhető
és sok megnevezhetetlen
valahol bennem
leszakadt egy csillag
valahol bennem
kitikkadt egy kút
homlokom tarlóján pedig
tört lábú őzek
bánata piroslik

A halál

őseim közül
az egyiknek lábát
a másiknak kezét
lőtték át
a rút háborúkban
de volt olyan is
aki megveszett
vagy teljesen
elitta az eszét

az emlékezés
lidércnyomásában
darázsként
röpködök körbe
még jó hogy
utódok nélkül
üt belém
a halál

Arra ébredtem

Egy idő óta
fa hegy
bogár és állat
serényen futnak
előlem

ma pirkadatkor
arra ébredtem
mint rühes kutyától
én is szaladok magamtól

(Szabad szombat-melléklet * RMSZ, 2001/25. szám)


Magyarságkép aktuális román viccekben, anekdotákban

Az elemzés tárgya a www.bancuri.ro romániai internetes honlapon lévő, magyarokról szóló román viccek. A bennük megnyilvánuló magyarságkép megegyezik az IMAS, a Metro Media, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem szakintézete és más közvéleménykutató intézetek által közölt, a magyarságról kialakult véleményeket összegző felmérések eredményével. Mind az országos mintában megkérdezett személyek, mind a viccek 30-35%-a magyarellenes, 40- 45%-a semleges, elfogadja a magyarokat, 15-20%-a pedig egyenesen magyarbarát. Mind a felmérésekből, mind a viccekből sztereotípiákban megnyilvánuló, stabilnak tekinthető magyarságképre következtethetünk: a magyarok harciasak, agresszívek, lomha gondolkodásúak, ám – ellentétben (ahogyan ugyancsak ezek a viccek lefestik őket) a lusta és tolvaj románokkal – szorgosak és sikeresek (mindezen tulajdonságokra lásd az alábbiakban olvasható viccválogatást). A magyarellenesség kisebb méretű e viccek tükrében, mint a cigányellenesség, a honlapon található, mintegy 50 romavicc zöme rasszista. Ugyanakkor jelentős a viccmondók önkritikája is: több mint 70 vicc szól a butának és lustának tartott oltyánokról. A románok magyarellenes, xenofób magatartása nem különbözik lényegesen Magyarország többi szomszédos népének ezirányú magatartásától.

A közvélemény-felméréseken és a szociológiai tanulmányokon túlmenően, e viccek két fontos jelenséget is megvilágítanak. Az egyik az, hogy a magyarellenességnek az antiszemitizmusból átvett technikái vannak, a viccek 15%-a zsidókról szólt eredetileg. A magyarellenességnek (betolakodók, összeesküvést szőnek, ügyesek, titkos ceremóniákat tartanak) antiszemita mintái vannak, így pl. a magyarok csúfneve, a „bozgor" hazátlant jelent oroszul (vö. bez gorod), és a zsidók diszkriminatív megnevezése volt a cári Oroszországban. Az említett viccekből leszűrődő másik fontos jelenség az, hogy a románok számára a magyarellenesség jelképe és megtestesítője Gh. Funar kolozsvári polgármester. A román nemzettudat erőteljesen mítoszokban, jelképekben fogalmazódik meg, a magyarok megítélése sem annyira tapasztalati, kritikai alapon történik, mint közhelyek, klisék segítségével. A Funar által képviselt, a ’90-es években létrejött új típusú magyarellenesség rendkívül veszélyes, a nácizmusra emlékeztető mechanizmusa az, hogy mesterségesen keltett hisztérikus hangulatban szélsőséges, brutális érzelmeket gerjesztenek, amire a fiatalság különösen fogékony. Ilyen eset volt például az, amelynek során futballmeccsről hazatérő, felhevült román fiatalokat vezettek a kolozsvári magyar főkonzulátus elé jelszavakat skandálni. Egyébként a jelzett honlapon lévő magyarellenes, rasszista beütésű viccek többségének Funar a főszereplője.

Tallózás az internetes honlap tartalmából
Rasszista, szélsőségesen magyarellenes viccek

1.

A kolozsvári városi tanács ülésén mondja az egyik tanácsos: Szerintem még kellene egy szobor a városba. Rögtön jönnek a javaslatok: Legyen az a román paraszt szobra! Legyen a népviseletbe öltözött paraszt szobra! Jobb kezében legyen egy vasvilla, és harcoljon a magyarokkal! A bal kezében legyen egy kötél, hogy a magyarok lássák, mi vár rájuk! S hogy az üzenet világos legyen, a kötélen lógjon egy magyar! Egy pillanatnyi csend után megszólal Funar: Jó, de a magyart naponta cseréljük.

2.

Egy erdélyi úton nagy vértócsa. Hogyan jönnek rá a rendőrök, hogy az egy magyaré vagy egy kutyáé? Ha vannak féknyomok, akkor kutyáé.

3.

Kolozsváron patkányinvázió van. Funar kétségbeesetten segítséget kér Bukaresttől. Onnan pedig azt mondják: pár napon belül csomagot kapsz. Megérkezik a csomag, benne egy kis fehér patkány, egy levéllel: Ereszd ki a városba! Funar ki is ereszti, és 24 órán belül eltűnik az összes patkány. Funar felhívja a központot és köszönetet mond. Néhány nap múlva egérinvázió van. Ugyanúgy járnak el, mint a patkányok esetében, megérkezik a csomag, benne a kis fehér egér, ugyanazzal a levéllel. Kiereszti, az egerek eltűnnek. Funar megköszöni a segítséget, és azt üzeni: nincsen nálatok egy kis fehér magyar?

4.

Mennyi ideig tudja magában tartani egy magyar nő az ürülékét? Kilenc hónapig.

5. (zsidó eredeti)

Hogyan jellemeznéd egy szóval 100 magyar halálát? Kevés.

6.

Hol van Funarnak magyar vére? Az autója lökhárítóján (egy másik változat szerint: a konyhakésén).

7.

Egy tóban két ember fuldokol: egy néger és egy fehér. Melyiket mented ki előbb? A négert, mert a fehér magyar is lehet.

8. (zsidó eredeti)

Funar haldoklik, köréje gyűlt a rokonság, kollégái a pártból. Utolsó kívánsága: Meg akarom változtatni a nevemet Funer Györgyre. A pártkollégák elképednek, és megkérdezik, miért akar magyar nevet, hiszen annyi éven át harcolt a magyarok ellen. Inkább haljon meg egy magyar, mint egy román – válaszolja Funar.

9.

– Vadim Tudor úr, meghalt egy RMDSZ-honatya, kérjük, járuljon hozzá a temetési költségekhez! – Mások mennyit adtak? – Kb. 100 000 lejt. – Itt van 200 000, azzal a feltétellel, hogy kettőt temessetek el.

10.

Funar pártja bukaresti kongresszusáról autóval utazik Kolozsvárra. Ploiesti mellett megdöccen az autó. Funar kérdi a sofőrtől, hogy mi történt. – Elütöttünk egy rucát. – Semmi baj, menj csak tovább – mondja Funar. Brassó körül újabb döccenés, Funar újból kérdi, mi történt. – Elütöttünk egy tyúkot. – Semmi baj, menj csak tovább – hangzik a válasz. Marosvásárhely környékén még egy döccenés. A sofőr mondja, hogy elütöttek egy magyart. – Semmi baj, menj csak tovább és vissza, tovább és vissza.

Durva viccek

1. (zsidó eredeti)

Románia és Magyarország határán áll Ion. Megjelenik Laci, a magyar részről. Ion mondja: 237. – Mi van a 237-tel? – kérdi Laci. – Gyere ide, s megmondom. Laci nem megy át. Második nap is jön Laci, Ion ugyanazt mondja: 237. Laci megint megkérdi, mi az a 237? – Gyere ide, és megmondom – mondja Ion. A magyar odamegy, Ion előveszi a pisztolyát, és lelövi. Aztán azt mondja: 238.

2. (zsidó eredeti)

János rendetlenkedik az ortodox templom körül. A pap mondja: Ha nem vagy fegyelmezett, átkeresztellek Ionnak, és románt csinálok belőled. Mivel János továbbra sem fért a bőrében, a pap átkeresztelte Ionnak. Hazaérve, János sorra elmondta az apjának, az anyjának, a testvéreinek: – Engem Ionnak hívnak és román vagyok. Azok pedig jól megverték. Egyedül maradva a kis János maga elé motyogja: – Csak tíz perce vagyok román, s ezek a büdös magyarok már zaklatnak.

3. (zsidó eredeti)

Háború van a románok és a magyarok között. A magyarok már megrohanták és elfoglalták Románia észak-keleti részét. Kemény harcok folynak, de egyik hadsereg sem tud előbbre törni. Akkor egy román tábornok kigondolja a következőket: amikor a magyarok lövészárkaihoz érünk, egyikünk mondja azt, hogy hé, János, erre majd a magyar katona igen-nel válaszol, feláll, s a román beléereszt néhány golyót. Három napig játszották ezt, addig, amíg a magyarok rá nem jöttek a dologra. Egy magyar tábornok is kipróbálja ezt a módszert: – Hé, Ion! – Ion nincs itt – hallatszik a román lövészárokból. – Ki keresi, te vagy az, János? – Igen – mondja a tábornok.

4.

Az erdélyi pásztor egy forrás közelében a tisztáson ült. Odamegy a forráshoz egy ember, és inni akar. – Ne igyál, ember, mérgezett! – mondja a pásztor románul. – Nem tudok románul – hangzik a válasz. – Igyál csak nyugodtan – így a pásztor –, jó hideg.

5.

Vonaton utazik egy román és egy magyar. – Ne haragudj, mit ír ezen a táblácskán? – kérdi a magyar. – Hát, románul írja, hogy életveszélyes kihajolni az ablakon – válaszol a román. – És ott lennebb mit ír? – folytatja a magyar. – Ugyanazt, csak angolul – hangzik a válasz. – És még lennebb? – Ugyanazt franciául. Elgondolkozik a magyar, aztán megkérdi: – Magyarul miért nem írja? – Hát mert nektek nem tilos.

6.

Iont azzal gyanúsítják, hogy megölte magyar szomszédját. Ion tagadja ezt, és közben elmeséli a történetet: – Kimentem az udvarra egy banánnal, hogy haljon meg a csodálkozástól István, és átdobtam az ő udvarára a héjat. Kijött az udvarra, megcsúszott a banánhéjon, és háromszor beleesett a villámba.

7.

Hogyan szedsz le egy magyart a fáról? Elvágod a kötelet.

8.

Magyarországon a nagyszámú nyugdíjas miatt a kormány határozatban írta elő: 1.: 1999. január 1-jétől az összes nyugdíjasnak át szabad menni a piroson. 2.: ha 2000. január 1-jéig nem történik semmi változás, az 1-es pontba foglaltak kötelező érvényűek lesznek.

9.

A román-magyar határon szolgálatban van a magyar és a román határőr. Egyszer csak megpillantanak egy rucát, amint épp a határsávon repül. Mindketten egyszerre lőnek, a ruca lehull középre. Melyikük vegye el?! – Te magyar, gyere, izéljük meg egymást, és amelyikünk tovább bírja, azé a ruca – mondja a román. – Rendben – válaszolja a magyar. Nekikezd a román a dolognak, hét teljes nap után egyszer csak azt mondja: – Tudod mit, te magyar? Vidd el inkább te a rucát!

10.

Egy román gyerek Budapest központjában ürülékből formáz valamit. Elmegy mellette egy magyar rendőr, és megkérdi tőle: – Mit építesz, Ion? – Románt – feleli a gyerek. – Hát te nem tudsz egy magyart formázni inkább? – Nem, mert nincs elegendő anyag hozzá.

Semleges viccek

1.

Egy angol, egy francia és egy magyar utaznak egy repülőn, amelyik éppen zuhan lefelé. – őrangyalkám, szépen kérlek – mondja az angol. – Ugorj – mondja az őrangyal. Leugrik az angol, beleesik egy tóba és megmenekül. – őrangyalkám, szépen kérlek – mondja a francia. – Ugorj – mondja az őrangyal. Leugrik a francia, ráesik egy szénaboglyára, és megmenekül ő is. – őrangyalkám, szépen kérlek – mondja a magyar. – Ugorj – mondja az őrangyal. Leugrik a magyar is, kövekre zuhan, összetöri magát. A mennyországban odamegy Istenhez, és elmeséli, mi történt. Az Isten felmérgelődik, hívatja az angyalokat, és odateszi a magyart, hogy ismerje fel, melyik angyal volt Miután az jól megnézte őket, rámutat az egyikre: az volt, ni. – Ejnye, te Funar, te! – szól az Isten a kijelölthöz –, már megint hülyeségeken jár az eszed!

2.

Két székely utazik a vonaton. Az egyik javasolja, hogy nézzenek be mindegyik fülkébe, s aki nem tud magyarul, azt késeljék meg. Belépnek az első fülkébe, az utasok kártyáznak. – Mit játsztok itt? – kérdi az egyik székely. – Amerikai hetest – válaszol az egyik utas magyarul. – Na, menjünk tovább! – mondják a székelyek. A következő fülkében a jelenet megismétlődik: – Mit játsztok itt? – Hatvanhatot – válaszolják az utasok. Az utolsó fülkében viszont: - Mit játsztok itt? – Popa prostu’-t (csapd le csacsit), vagyis Tőkés Lászlót – hangzik a válasz.

3.

Bula (a román Móricka) otthon bejelenti, hogy nősül. – Ügyes vagy, Bula! Kit veszel el? – kérdi az apja. – Jánost – válaszolja Bula. – Hát azt nem lehet – mondja az apja. - Szeretjük egymást, mondhatsz bármit, úgyis összeházasodunk – válaszolja Bula. – De Bula, értsd meg, hogy nem lehet. – Ugyan miért? – Hát azért, mert János magyar – válaszolja az apja.

4.

János a Csíkszereda–Marosvásárhely közötti útvonalon balesetezik. – Mi lett, János? – kérdi a rendőr. – Biztos úr, én Csíkszereda felől jöttem, nagyon fáradt voltam, és amikor be akartam venni… – János, mondd gyorsabban, mert nincs sok időm! – Jöttem Csíkból az autóval, s amikor akartam… – Mondjad már gyorsabban! – Jól van, na! Jöttem Csíkból, az út kanyarodott balra, én pedig nem!

5.

Miért szomszédosak velünk a magyarok? – kérdi egy román. – Úgy kell nekik! – jön a válasz.

6.

A cigányt a törvényszéken rasszizmussal vádolják, mert mindig beleköt a magyarokba, és verekszik is velük. – Te cigány, mi bajod a magyarokkal? – kérdi a bíró. – Nekem? Hát nekem magyar a testvérem, haljon meg, ha nem.

7. (zsidó eredeti)

Egy magyar és egy román át akar menni a határon. A határőr valami zajt hall. Megkérdi: – Ki vagy te? – Miáu – válaszol a román. A magyar pedig: – Á, senki, csak egy macska.

8.

Két román beszélget: – Te Vasile, a te tévéd fogja a magyarokat? – Nem te, de ha létezne egy olyan tévé, amelyik fogná a magyarokat, a legnagyobbat venném meg belőle.

Magyarbarát viccek

1.

Egy román és egy magyar beszélgetnek. Azt mondja a magyar: – Amikor mi bejöttünk Erdélybe, senki nem volt itt. Minden olyan szép volt! Mire a román: – Te mafla! Mit gondolsz, ki lopta el a lovaitokat?! (Egy másik változat: A magyar legenda szerint az első ember, aki Erdélyben megjelent, magyar volt. Leszállt a lóról, hogy igyon vizet, s amikor vissza akart ülni, a ló helyett csak egy román nyelven írt levelet talált: Köszi szépen!)

2.

Két magyar munkás pirossal és fehérrel festi az útjelzéseket. – Zöldet nem teszünk? – kérdi egyik a másiktól.

3.

Ion vasvillával rohan át Istvánhoz: – Megöllek, te! – Állj meg, Ion, mi bajod? – Az, hogy megöltétek Stefan cel Marét! – Te Ion, hát ez 500 évvel ezelőtt történt. – Igen, igen, de én csak most tudtam meg!

4.

Többnemzetiségű csoport tagjai a nyelvek megtanulásának nehézségéről beszélgetnek. – Szörnyű a francia nyelv – mondja a francia. – Képzeljétek el, mi azt mondjuk, bordó, és azt írjuk, hogy Bordeaux! – Hát az semmi! – mondja az öreg székely. – Mi azt mondjuk, állomás, és azt írjuk, hogy „gara".

5.

Kolozsváron János és Pista kocsmázni mennek. Futva közeleg feléjük egy úr: – Legyenek szívesek, mondják meg, hol van az állomás? – kérdi románul. Mire János: – Mi nem tudni. Az úr továbbszalad, Pista pedig megkérdi: – Te János, miért nem mondtad meg, hogy nem tudod, hol van az állomás? Lekési az az ember a vonatot! – Hagyd a francba, azt mondják, hogy már 2000 éve itt vannak, tudhatna legalább annyit, hol van az állomás!

6.

A világ összes népei részt vesznek egy versenyen. Mivel utolsók lettek, a románok elkezdenek sírni. Megkérdezik tőlük, hogy miért sírnak? Mert a magyarok megelőztek – mondják egyszerre.

Tündérkerti János

(Szabad szombat-melléklet * RMSZ, 2001/23. szám )


Fábri Sándor bökversei

Halászvers

Becsapott egy ravasz csuka,
s most itt állok vizesen,
de bizony isten, legközelebb
nem ússza meg szárazon.

Lőjünk fel

Ha az égből kővel dobnak,
naggyal és keménnyel,
lőjünk fel egy űrrakétát –
megrakva kenyérrel.

Kis vers a nagymamámról

Az én drága nagymamám
szerette a dolgot:
éjjel szvettert kötött,
nappal csipkét horkolt.

(Szabad szombat-melléklet * RMSZ, 2001/21. szám)


Balázs Imre József: Kirándulás a Sóvatta Hegyekbe

Nézd, ahogy most működésbe lendülnek
a bogárparittyák, apró lövedékeikkel
ellepik a domboldalt, amelyet
itt-ott átdöfnek a kósza sótömbök.
Sóbogarak szállják meg a lejtőt,
válogatott morzsákkal indulnak felfelé,
csiszolják, görgetik a zsákmányt,
gyűlnek a csúcson a csöppnyi sógolyók.

Egész gyűjteményem van belőlük,
válassz, hogyha kedved tartja,
fűzd hajadba őket,
készíts sónyakláncot –
bőrödön maradjon
fénylő kristályminta.
Csupán egy érintés-térkép
lehetne finomabb.

(Szabad szombat-melléklet * RMSZ, 2001/20. szám)


Vitézi élet Székelyudvarhelyen

Tamási Áron halálának 35. évfordulóján az írónak a fenti címet viselő írását hozom az olvasó elé, azt a ciket, amely a Kolozsváron megjelenő Újság című napilap 1926. július 3-i számában került az akkori közönség elé. Minden egyéb kommentár helyett következzen maga az írás, mindenkori tanulságaival, figyelmeztetésével egyetemben.

„Mind az országnak, mind az ittlakó népeknek figyelmébe ajánlom, mert igen épületes történet, melyet kérlek, hallgassatok isteni félelemmel:
Május legvégén, háromesztendős távollét után megérkeztem Amerikából. Természetesen mint román állampolgár jártam mindenütt, s ilyen útlevéllel jöttem haza. Illendő módon bemutattam útlevelemet a kolozsvári rendőrségen, s a lakáshivatalban regisztráltattam magam. A múlt pénteken, június 25-én, vonatra ültem, hogy Udvarhelyre menjek, hogy lássam szüleimet, testvéreimet, nemzetségemet és a Földet, melyért az életbe való kiugrásom óta dolgozom innét és mindenünnét, ahol vagyok.
Szombatra virradólag megérkeztem Udvarhelyre, s alvásban és örömben kipihenve magamat, reggel végigsétálok az ősvárosban, melynek utcáin nyílott gyermeki lelkem s nyolc esztendőt tanultam. A volt Kossuth utcán előmbe áll egy úr.
– Kérem, beszél románul?
– Sajnálom, keveset beszélek, mit tehetnék?
– Idegennek látszik, igazolja magát.
Elővettem egy újságírói legitimációt, más igazolványom igaz, hogy nem volt. Felkísért a rendőrségre, és a „Seful Sigurantei" előtt volt szíves tolmácsolni, hogy Amerikában voltam, most Kolozsvárról jövök.
– Mit keres itt, kérdezze meg!
– Szülei látogatására jött, azt mondja.
Hallom, amint kiadja a parancsot:
– Az átiratot megcsinálni és átadni a csendőrségnek.
Voltam bátor megkérni, hogy tolmácsolja ezt is:
– Kérem, én nyolc évig ebben a városban tanultam, szíveskedjék megkérdezni valakit, talán a tanári kart, megmondják, hogy én ki vagyok.
Feleletet sem kaptam. Félórai várakozás után egy fiatalember átkísért a csendőrségre, az írással együtt átadott. Katonai bizonyítványt kértek. Kértem, hogy telefonon hívják fel a farkaslaki csendőrőrsöt, mert én odavaló vagyok, s onnét bémondják, hogy katonaság dolgában semmi mulasztásom nem terhel. Nagy nehezen beszélt is, honnét, a könyvet felütve, bémondták, hogy tizenkilencben sorozáson voltam s alkalmatlannak vagyok írva. Aztán az őrmester úr sokat töprengett a dolgon és elment ebédelni. Magam egy üveg sert hozattam s egy kártyát írtam. Egyszer előjött az őrmester úr, s meglátván engemet ilyen békességes helyzetben, a seremet elvette, a levelemet olvasni kezdte, de mivel egy másik katona segítségével sem tudott többet kiolvasni, mint „édes", hát visszaadta:
– Bezárni! – adta ki a rendeletet.
Tárgyaimat, ceruzától kezdve nadrágszíjig, mindent elszedetett s felügyelete mellett egy katona bezárt az egyesbe. Miután a valóságot a képzelettől sikerült elválasztanom, körülnéztem: a hely valóban börtön volt, ugyan soha nem voltam ilyenben, de ha novellaírás közben egy-egy gazembert én is börtönbe akartam zárni, pontosan ilyenbe tettem. Négy magas fal, keskeny és hosszúkás oldalkamra, felül egy kicsi rácsos ablakkal, sehol egyetlen szék, pad vagy valami kapaszkodó hely a rend által fejbeütött ember számára. Csak a padló s a nehéz dohos levegő, amilyen szűkön lehetséges egy ilyen helyen.
Visszatértem az ősi földre. A horizont szigorúan gyenge vala. Aki ilyen helyen nem volt, nem is tudja, hogy mit jelent rettentően érdekes lelkiállapotban lenni. Sétáltam, ahogy tudtam. Megálltam, azt már jobban tudtam. Négy órakor délután kieresztettek. Egy csendőr szemem előtt fegyvert töltött s mellém állott. Az őrmester úr megparancsolta, hogy vigyen ki Farkaslakára.
– Kérem, tessék megengedni, hogy a katonával a postára menjek, s írjak Kolozsvárra az okmányaimért.
– Nem lehet, le van tartóztatva.
Legalább azt mégis megengedte, hogy az autóbuszjegyet a katonának is megvehessem, s így ne gyalogszerrel közelítsük meg tizenkét kilométerrel a falumat.
Estefelé megérkeztünk a faluba, s egyenesen a csendőrőrsre, hol átvettek, mert ilyenkor kézről-kézre jár az ember, mint az eladó portéka. Ügyeimhez pedig másnak nem volt szabad nyúlni, csak őrmesternek. Várnunk kellett ilyenformán a korondi őrmesterre, aki állítólag jövőfélben volt arrafelé, s ügyem intézésére különben is oda volt rendelve hivatalból. Közben a faluban híre futott, hogy csendőr hozott haza, nemhiába vagyok nevezetes ember. Édesanyám sírva jött, a rokonok közül is szállingóztak. Mások is. Egyik-másik ha merte volna, megkérdezte volna, hogy hány embert öltem meg.
Az őrmester úr nem jött. Nekem az őrsön kellett aludni, anyámat pedig alig tudtam rábeszélni, hogy ő is ne aludjék ott. Hajnal felé a magam költségén szekeret küldtem Korondra, hogy hozassam el az őrmester urat, hogy vegye fel a jegyzőkönyvet s szabadítson meg.
Közben feljött a nap. A szentmisét is elmondták, a fogságból hallottam az orgonaszót. Délfelé megjött a szekér. Készülődés után jegyzőkönyvre került a dolog. Az egész falu tanúskodni jött értem, de Udvarhelyről kibeszélt az őrmester úr, hogy tartsanak fogva.
Egészen setét lett, mire a körülményes jegyzőkönyv felvétetett. Eredmény az, hogy reggel megint fegyverrel fognak visszakísérni Udvarhelyre. Arrafelé van ideje mindenre az embernek. Jó világ van, az idő nem pénz, mint Amerikában s más rossz országokban. Reggel megint egy szekeret fogadtam, hogy menjünk a csendőrrel. De a bíró, mint a falu képviselője, a volt segédjegyző s egy nagybátyám kijelentették, hogy ők is jönnek, mert ez már mégis sok, amikor egy egész székely falunak semmit sem ér a szava egy őrmester előtt.
Megint megérkeztünk az udvarhelyi csendőrségre. Átadtak írásokkal együtt. Az őrmester rögtön rám ordított, hogy álljak az ajtó mellé, s ne az asztala mellé. Tán a saruimat is levetém vala, ha lesznek vala.
Az előljárók a falu nevében kérték az őrmester urat, akit künn az udvaron sikerült nekik megszólítani, hogy ne zárjanak be engemet, mert ők mennek a városba s ügyemet nem hagyják, mert tudtuk szerint becsületes ember vagyok. Amikor kimentek a kapun, az őrmester úr vette a kulcsot, s utat mutatott megint az egyes felé. Itt az ajtóban mintha egy kicsit komolyra vettem volna a dolgot, a következő szavakat váltottuk, miközben értéktárgyaimról megint vetkeztetett.
– Kérem, én nem vártam ezt a bánásmódot Önöktől, én nem vagyok gazember, se gyilkos, és ne zárjanak be, mert úgysem szököm el.
– Még maga beszél? Azt hiszi, hogy otthon van?! Vigyázzon, mert többet is kap!
Elhittem neki, hogy a többnél is többet kapok, s annyi eszem még maradt, hogy ne beszéljek. Ezen értelmes diskurzus után reám zárta az ajtót másodszor is. Ez tíz óra körül volt hétfőn.
Megint nem volt más hátra, mint sétálni, meditálni. Egyszerre Ťihletemť jött az íráshoz, de nem sikerült ceruzát s papírost kieszközölnöm. Vártam. Dél is eljött. Ebédről szó sem volt természetesen. E világi örömök elmaradtak s naturális dolgokban egyébként is passzív magatartásra kényszerültem. Ezen egyesben valék délután ötig. Akkor szerencsésen megérkezett a csendőrszázados, hívatott engemet s miután előzékeny magatartása mellett s jóindulattal kihallgatott, visszazártak a börtönbe. Falum előljárói azonban hozzájárultak s garanciát vállaltak értem, s kérték, hogy engedjen szabadon. A falum nem hagyott cserben. Ezt meg kell köszönnöm nekik.
Így aztán a falumnak, egy udvarhelyi ügyvéd közbenjárásának és Ioan Sarbu csendőrszázados megértő és humánus bánásmódjának köszönhetem, hogy az őrmesterek kezeiből megszabadultam. Szinte szükségtelen a börtön háromnapos történetéhez hozzátennem valamit.
Megírtam, mert ezt tudni és tudatni mindenkivel nem egyéni érdek, hanem az országnak, magyarnak és románnak egyaránt érdeke. Az ország vezetői nemcsak a románok vezetői és védői, hanem a miénk is és minden emberé, aki ebben az országban él.

Közli: Győrfi Dénes

(Szabad szombat-melléklet * RMSZ, 2001/20. szám)


Jancsó Miklós: A férj

Ment előttem egy középkorú férfi, kopottan, görnyedt háttal, ki tudja, mire gondolva. Régi kedves barátom. Egy férj. Számomra ő volt a Férj, az örök férjek megtestesítője, ugyanis magán viselte a mindenkori Férjek jellemzőit: járása nehézkes volt, háta görnyedt, és kezében ott volt az a bizonyos bevásárló szatyor, a Mindennapok Szürkeségének örök, megtöltésre váró szimbóluma.
Szívemben vegyes érzésekkel követtem. Követtem? Nem is tudom… Inkább akaratlanul valami láthatatlan erőnek engedelmeskedve mentem mögötte. Néztem járását, az asszonyára gondoltam, aki valamikor az én asszonyom volt. És akit mennyire szerettem és aki hányszor elmondta nekem, hogy szeret. Múltak az évek.
Fiatal voltam, szerelmi változatosságban véltem megtalálni a létet elviselhetővé tevő állapotot – ennek megfelelően éltem. Természetes volt, hogy barátnőm életében is megjelent a férfi, aki biztonságérzetet sugallt számára. Megjelent a leendő férj – aki nem kerülhette el végzetét –, így ő lett a Férj. És ráadásul – mosolyodtam el – én voltam az, aki bemutattam őt barátnőmnek – őt, a Férjjelöltet.
Lekerültem hát szerelmem szívében a másodszereposztásba. Rövidesen kiderült, hogy szerepem még csak nem is másodszereposztás-beli, hanem amolyan megszokás-szerep. Valójában már csak formai szerep voltam az asszonyélet nem mindig izgalmas színjátékában.
Nem bántam én akkor ezt a szerepmellőzést – fiatal voltam, mint említettem, minden komoly érzelemre alkalmatlan.
Barátaim megnősültek. Gyerekeik születtek – én pedig alig akartam tudomásul venni, hogy valami megváltozott körülöttem. Valójában semmiféle változás nem történt, csupán teltek az évek. És egyszer csak rémülten rádöbbentem: meghalok, és nem marad utánam semmi. Vagy senki. Két lehetőség között választhattam: vagy nekifogok és valami hatalmasat alkotok, vagy gyereket csinálok, a „nem éltem hiába" illúzió jegyében.
Hirtelenjében nem jutott eszembe semmiféle jó ötlet, hogy miként kövessek el valami nagyot és maradandót az utókor számára, így maradt a kényelmesebb maradandó-alkotás: az utódbiztosítás.
Megnősültem. Apa lettem, és – persze – férj. De csak amolyan nem igazi férj. Nem hittem Férj- szerepemben. „Kívülről" játszottam ezt, jóllehet a figyelmes szemlélő férj- alakításomról csak dícsérő jelzőket mondhatott volna. Lélekben agglegény maradtam, lenéztem a Férjeket (igaztalanul, hiszen én is az voltam), és magányos sétáimon úgy éreztem: megmaradtam szabad, független legény-úrnak.
Néha fellázadtam szerepem ellen (de nem mertem azt visszaadni ügyvédi közvetítéssel a Nagy Szereposztónak) – ilyenkor titokban leloptam a kosztpénzből egy flekkenre valót, elosontam valamelyik olcsó talponállóba és alaposan megvacsoráztam. Majd boldog bűnös-érzéssel hazamentem, és miközben családom a margarinos kenyeret majszolta, úgy éreztem, gyönyörű vacsoraórát loptam az Élettől.
Képmutató férj voltam – de ezt, mint említettem, senki sem vette észre. Így a mintaférji szerepkör jeles alakítójaként fogadhattam ismerőseim családi állapotom felőli érdeklődő kérdéseit.
Ha gyermekem jövőjéről esett szó (négyesztendős volt a kicsi), nagyokat és felelősségteljeseket sóhajtottam, gondterhelt képet vágtam, összehúztam szemöldököm nagy ravaszul, és a bizonytalan jövőbe bámultam (illetve úgy tettem), aztán elmondtam egy pár ócska közhelyet: majd elválik, mi lesz belőle, remélem sokra viszi stb. – néha bántott, hogy nem szégyellem ezt a méltatlan szerepjátszást, de akkor már férj voltam, családért gürcölő férj, aki minden „férjszerep"-követelmény ellenére mégis megőrzött magában valami emberi tartást. Valami önállóságot. Saját véleményt. Valamit, ami csak az övé, nem családi préda.
Ezért történhetett az, hogy joggal (vagy jogtalanul) lenéztem az előttem haladó Férjet.
– Hát igen – állapítottam meg kajánul –, így néz ki az, aki feladta belső szabadságát. Néztem fáradt járását, kezében a szatyrot, kopott, poros cipőjét, néztem a kisfizetésű kisembert, a társadalom legkisebb sejtjének oszlopát: a Családfőt.
Észre sem vettem, hogy már hosszú ideje követem, amikor egyszer csak belémnyillalt egy rettenetes érzés: hátha engem is követnek? Poros, széttaposott cipőmre pillantottam, és nem mertem hátranézni: hátha engem is követ valaki, hátha engem is szánalommal elegy megvetéssel néz egy férfi, akinek valami sikerült az életben, aki nem kisfizetésű családfenntartó, aki megúszta a családi boldogságot. Hátha jön utánam valaki, aki bennem látja a Férjet, érzelmi megalkuvások évezredes jelképét.
Hirtelen megfordultam. Ifjúkori barátom mosolygott rám.
– Már félórája ballagok utánad. Így, hátulról nézve, ahogy fáradtan bandukolsz, nem voltam biztos benne, hogy te vagy… Hogy vagy?
– Megvagyok – válaszoltam kelletlenül.
– Hja, akinek családja van – kedélyeskedett barátom –, annak gondja is van. Látom, a piacról jössz: bevásároltál, zöldséget, krumplit…
– Igen – öntött el hirtelen egy megmagyarázhatatlan keserűség-hullám –, a piacról jövök, bevásárolok, főzök, gyereket nevelek, spórolok… Egyszóval: Férj vagyok. Kérdezhetek valamit?
– Parancsolj – nézett rám kíváncsian a barátom.
– Te, ugye, ismered a feleségemet?
– Hát persze. Ha jól emlékszem, én mutattalak be neki. Apropó: add át, kérlek, kézcsókom. De miért kérded?
– Semmi, csak próbára akartam tenni az emlékezőképességemet. Na, szervusz.
Elsiettem. A Férj után akartam menni, aki előttem haladt.
Utána akartam menni és megszólítani őt. És meghívni egy pohár italra (a kosztpénzből). Megérdemelné. Megérdemelnénk. Meghívás-szándékom csak a következő utcasarkon jutott eszembe, de akkor már késő volt: a Férj eltűnt szemem elől, beolvadt a járókelők tömegébe.
Férj-helyzetem mentő gondolataként villant belém: a nemrég utánam settenkedő egykori barátomat nem követte-e Valaki? És azt a Valakit nem követte-e egy másik Valaki, aki követte a követő valakit, és kialakulhatott egy hosszú-hosszú „valaki valakit követ" hatalmas sor, aminek sem kezdete, sem vége, létezik, amióta létezik az emberiség…
Férjszerepem ellen hirtelen kitört lázadásomat leverte az örök emberi érzés: az, hogy tragikus állapotomban nem vagyok egyedül. Ha sokan vagyunk azonos helyzetben, akkor lelkileg könnyebb elviselni minden szörnyűséget. Talán még a Férj-állapotot is.

(Szabad szombat-melléklet * RMSZ,  2001/19. szám)


Régi és új nevek

Az Enyedi Hírlap 1932. április 17-i számában az Erdővidéki Hírlapból vette át az alábbi verset, melynek szerzője – a lap szerint – „Szőcs Albert, a humoráról ismert zágoni birtokos".

Megy a divat eléfelé
Mi meg megyünk hátrafelé,
Anyáinknak sok szép neve
Lassan mind el lesz feledve.
Ágnes, Boris, Julis, Anna,
Nincsenek is már divatba,
Kata, Róza, Amál, Sári,
Ezeket ma hol találni?
Ilus, Erzsi, Mari, Teréz,
Felfedezni nagyon nehéz.
Zsófi, Jolán, Márta, Éva,
Manapság már csupa tréfa!

Olyan nevek vannak máma
Nem lehetsz vele tisztába,
Ki viseli – fiú, lány-e?
Csúszó-mászó vagy madár-e?
Tellus, Marti, Tetti, Téry,
Az embert a guta éri.
Inci, Finci, Pinci, Linci,
A kacagás magvát hinti.
Fimi, Imi, Piri, Piszi,
Mindenki tán el sem hiszi.

Nuci, Muci, Puci, Ocy,
(Pompás rím erre a boci!)
Tusi, Dusi, Danci, Panci,
Hová fog ez kilyukadni?
Culi, Lóli, Eti, Valy,
Észbe se lehet tartani.
Regna, Mara, Maca, Macó,
Könyörülj, óh, Mindenható!

Béa, Gléa, Böbő, Böbe,
Szottyanna rá a menny köve.
Csöpi, Mimi, Pöttyi, Szöszi,
Az embert a méreg öszi.
Landa, Pocó, Loncó, Lonci,
Meg kell mindjárt futamodni.
Pusi, Duci, Nyuszi, Pityu,
Ria, Mia, Cuca, Kicsu,
Bobó, Bubu, Buba, Babu,
(Én a borjú, ők a kapu!)
Pisze, Babsi, Pityó, Robi,
Kezdek már felháborodni.
Éppen ezért félbehagyom
Az én bús keserű dalom!

Közli: Győrfi Dénes

(Szabad szombat-melléklet * RMSZ, 2001/18. szám)


Sigmond Júlia: Nem vagyok Mona Lisa*

A buszban kevés utas volt, egy férfi mégis mellém ült. Nem zavart, hiszen télen kellemes valaki mellett ülni és némileg melegíteni egymást.
Az ablak felét jégvirágok borították. Ráleheltem, és a jégvirágok közt nyílt kerek résen ráláttam a járókelőkre. De nem sokáig. A rés meglepő gyorsasággal befagyott. Újrakezdtem, most már jóval több meleg levegőt fújva. A kerek nyílás megnagyobbodott, de időközben elhagytuk a várost. Csak az útmenti fák látszottak. Ahogy néztem őket, úgy tűnt, hogy nem a busz halad, hanem a fák szaladnak őrült gyorsasággal.
A havas fák között megjelent az udvar, amelyet Apa jégpályává változtatott. Nővérem és barátnői, osztálytársnői vígan korcsolyáztak, míg én az ablak jégvirágai közé lehelt résen át néztem őket. Megint beteg voltam. Néhány éven át mandulagyulladásom szinte havonta kiújult, míg egy kellemetlen műtét után megszabadultam duzzzadt manduláimtól. Az udvar sarkában méltóságteljesen állt a hóember, amit Nagyapa és Keresztapa csinált nekünk. A fején ócska szalmakalap, műbokrétával, piros pipacsból és kék búzavirágból. Egyik kezében kopott seprű, másikban lyukas kosár. Orra hatalmas murok.
A busz megállt. Az utasok kicserélődtek, ám szomszédom maradt. Szemem sarkából lopva rápillantottam. Ismerősnek tűnt. Meleget sugárzó kortalan férfi.
A rés ismét befagyott, de már nem próbáltam meg újratisztítani. Csak néztem a fehér jégvirágokat. Ragyogtak a napfényben.
A fehér margaréták ragyogtak a napfényben, tele volt velük a rét. Rengeteg virágot szedtem, a hatalmas csokor talán túl nagy is volt már, mégsem bírtam abbahagyni, mind többet és többet szakítottam. Sando egy fának támaszkodva ült, és kedvtelve nézett. Csak mosolygott elnézően, egy szót sem szólt, jól ismerte gyerekes féktelenségemet. Koszorút fontam és a fejemre tettem.
– Szebb vagy, mint Mona Lisa!
A busz megállt és majdnem kiüresedett. Mozdulatlanul ültem szomszédom mellett. Éreztem testmelegét. Kellemes meleg áradt belőle.
A teste teljesen átfázott. Órákon át várt rám. Szorosan átölelve melegítettem a szinte megfagyott embert. Símogattam és dörzsöltem, míg éreztem, hogy visszatér belé az élet. Látva, hogy mosolyog, biztos voltam, hogy szívében nincs sem harag, sem neheztelés, és hogy eltűnt a feszültség, amelyet mindig érzett, ha nem voltunk együtt. Már átölelt, simogatott, csókolt.
A busz újra megállt. Csak mi ketten ültünk mozdulatlanul, szótlanul, egymás mellett. Lehunytam szememet.
– Szeretlek, Mona Lisa!
– Sando! Nem vagyok Mona Lisa!
– Hát nem szeretsz?
– De igen, nagyon szeretlek, Sando, de ne nevezz Mona Lisának! Nem vagyok szép nő, ezt jól tudom.
– Nekem te vagy a legszebb a világon! Könyörgöm, fogadd el imádatomat!
– Kedves Sando! Tudom, hogy nem vagyok csúnya, de sohasem voltam olyan szép, mint például négy nővérem. És ha csúfolódsz…
– Kedvesem! Nem csúfolódom! Hidd el, Kedvesem! Gyönyörű a hajad! A négy nővérednek együtt sincs annyi haja, mint neked! A szemed mindig ragyog, mint a csillagok az égen. Állandó mosolyod szebb, mint a szivárvány! És a kezed! Boszorkány vagy-e vagy tündér? A kezed valami leírhatatlanul kellemes melegséget áraszt. Egy futó érintésed a homlokomon, mint lenge fuvallat, és a legmakacsabb fejfájásom is rögtön elmúlik. És ha a szerelmünkre gondolok, és belémhasít a félelem, hogy talán túl korán megszakad, elég ha befogod a szemem csodatevő kezeiddel, és a sötét gondolatok szertefoszlanak. Engedd hát, hogy Mona Lisának nevezzelek!
A busz nagyot zökkenve megállt. Egyedül ültem a hidegben. A vezető furcsán nézett rám: végállomás.
A városka néptelen volt a kora délutánban. A kórház felé indultam. A kapus nem állt a bejáratnál. Felmentem az első emeletre. Sando ágya be volt vetve, mintha új betegre várna. Mozdulatlanul álltam, és néztem az üres ágyat. Nem akartam elhinni, hogy már nincsen. A teremből kilépve elindultam a folyosón, amíg hangokat hallottam. Az ügyeletes orvosok elmesélték elmúlását. Csendesen hunyt ki, mint egy alig pislákoló gyertyaláng.
Nehezen préseltem ki a szavakat:
– Mondott valamit?
– Már nem volt ereje beszélni, csak suttogott valamit. Egy nevet.
– Milyen nevet?
– Mona Lisa! Igen, halála előtt elsuttogta néhányszor: Mona Lisa.
Visszamentem a végállomásra. A busz már majdnem tele volt. Mégis találtam egy üres széket, Istenem!, pontosan amellett a férfi mellett, akivel jöttem. Egymás mellett ülve melegítettük egymást.
Miért keresem a szavakat, hogy kifejezzem, mit érzek? Mit érzek? Érzek-e egyáltalán valamit? Üres vagyok, érzelmek nélkül, szívemet ellepték a jégvirágok.
– Ne légy szomorú, Mona Lisa!
– Sando! Hát te vagy? Idefele jövet ismerősnek tűntél, de nem hittem, bár éreztem kellemes melegségedet.
– Mona Lisa! Hát nem emlékszel, mit ígértem neked? Mindig melletted maradok. Íme, a jegygyűrű, amit már rég megígértem. Ne hordd állandóan, csak mikor nagyon egyedül érzed magadat, és szükséged van a segítségemre. Légy boldog! És ne feledj el! Szeretlek, és köszönöm, hogy boldoggá tetted utolsó földi évemet. Várlak, de ne siess! Élj sokáig, mert a halál után az idő már nem olyan értékes, mint a földön! És ne feledd: szeretlek. Szeretlek, Mona Lisa!

Eszperantóból fordította: Nagy E. József

*A fenti írás első díjat nyert a „próza" kategóriában, Tel-Avivban, a 85. Eszperantó Világkongresszus alkalmából megrendezett Szépművészeti Versenyen (Belartaj Konkursoj de UEA – 2000). Szerzője kolozsvári bábszínész, jelenleg nyugdíjas.

(Szabad szombat-melléklet * RMSZ, 2001/18. szám)


Matekovics János Zoltán: Titkok

Ki látta, hogyan moccan
és nyílik virággá a rügy?
Ki látta, hogyan szedi magára
évgyűrűit a szomorúfűz?

Ki látta, hová bújik nyáron
előlünk a fagy,
este miért szégyelli
megmutatni magát a Nap?

Ne keresgélj kérdéseket,
a titkokat ne bántsd.
Fogadd el a rejtélyeket,
hogy ne árts!

(Szabad szombat-melléklet * RMSZ, 2001/15. szám)


Bessenyei Gedő István két verse

Kell egy hely

Kell egy hely, 
ahol csillagok sírnak velünk, 
ahol nem baj, ha érzünk. 
Nem baj, ha szeretünk. 
Ahol élni lehet, sőt, kell, 
ahol bízni, remélni, hinni kell, 
ahol csak egy szabály van: 
hogy nincs szabály. 
Ahol születni kell, 
De meghalni nem muszáj.

Búcsú

Gyorsan jöttél,
hamar el is repültél.
Nyárra vártam, s te őszt hoztál helyette,
vágyaim tornyát kezed hamuval temette.
Nem kértem sokat egy nyáron át,
csak egy életet, s te adtál száz halált.
Sajnálod?
Ne sajnáld! – adtál sok szépet,
nem voltál rosszabb, mint más,
nem voltál rosszabb, mint az élet.
Hazug csillagok alatt
hazudtál ezernyi szépet.
És leperegnek homokórák,
s mi szárazon, könny nélkül elbukunk
megtörve, a hideg földnek adva tűzből lett testünk
még többet, még szebbet hazudunk.

(Szabad szombet-melléklet * RMSZ, 2001/16. szám)


Bede Anna két verse

A rendetlenséghez

Járdaszélen viháncoló falevél-csapat,
nyitva felejtett fiókok jóízű, könnyed kuszasága...
Téged dicsérlek, gondolat-súgó, te, szabadság unokaöccse
ó, Rendetlenség!
Ha te nem volnál, sose csapnánk kacagva a homlokunkra
józan előrelátás, unott beosztás szabdalná szárnyainkat,
kristállyá dermedne a vígan hemzsegő világ körülöttünk,
s hová lenne a művészet izzása? Kifakulna az ég is –
hisz te gurítod útjukra a csillagvilágok üstökös csavargóit,
te szabdalod ronggyá villámokkal a tunya őszi ködöt,
te bosszantasz-vidítasz, hogy soha cserben ne hagyjon
a hirtelen-szépségeket teremtő nyugtalanság...
Szamárfüles füzetlapok, tartsatok meg örök diáknak engem!
Gyújtósnak sodort tízforintosok, ti váltsatok meg engem!
Ne hagyj a köznapok egyhangú malmaiban elvesznem,
ó, Rendetlenség!


Fehérlenek az éjszakák

Nem tudom: hó vagy hóvirág,
Fehérlenek az éjszakák.

A jégvirágos ablakon
A szél nótáját hallgatom.

Ha hóvirág, ha jégvirág,
Búcsúzik a szomorúság.

Öles léptekkel ballag el,
És nem marad utána jel.

(Szabad szombat-Színkép antológia * RMSZ, 2001/5. szám)


Ilyés András-Zsolt: Lapok nagyapám naplójából

Fogmosás

Málnásfürdőn szeszgyár működött, az állatartó gazdák onnan fuvarozták jószágaiknak a malátát. Kis árat kellett fizetni a kifőzött gabonáért, így minden, járművel rendelkező gazda, köztük nagyapám is, hordta a terméket. Nagyapám általában hétvégeken állt a malátáscsap elé kancáival, hogy megtöltse hordóit.
Történt egy szombati napon, hogy, amint sorát várta, odalépett hozzá egyik ismerőse, és megszólította:
– Na, te es eljöttél, komám?
– Elkergetett az asszony – felelte nagyapám.
– S amúgy, hogy vagy másképp?
– Voltam jobban, s akkor se tetszett. Az ember mindig másképp szeretné, mint ahogy a valóság rendeli.
– Ne panaszkodj örökké, úgyse sajnállak – hunyorgott az ismerős, mert szemébe sütött a nap. Kisvártatva megelégelte a hunyorgást, átment a szekér túlsó oldalához, lábát feltette az első kerékre, és úgy beszélgetett tovább nagyapámmal. – Nem értem, miféle juhok az enyémek! Mikor berakom eléjük a malátát, az istennek sem eszik, csak szagolják. Hogy lehetne rászoktatni őket?
– Egyszerűen! – vágta rá nagyapám, gondolkodás nélkül. – Vegyél egy fogkefét, mártsd bele a malátába, aztán mosd meg vele a juhok fogait. De vigyázz ám, új legyen a fogkefe!
A következő hét végén megint találkoztak a malátáscsapnál.
– Igazad volt, komám! – újságolta boldogan az ismerős. – Mióta megmostam a juhok fogait, úgy esznek, hogy nem győzöm hordani nekik.
– Tényleg megmostad? – kérdezte nagyapám tamáskodva.
– Meg biz' én, úgy, ahogy mondtad. Kicsit nehéz volt rávenni őket, de bevált a módszer.
– Hát, ami az igazságot illeti, nem hittem volna rólad, hogy képes leszel a fogmosásra – dicsérte meg nagyapám hiszékeny ismerősét, hisz valójában ő tréfából ajánlotta a szokatlan megoldást...


Merész vállalkozás

Gondolom, nagy felelőséggel jár, ha egy hetven esztendős öregember olyan feladatokra vállalkozik – még ha tréfából is –, mint néha nagyapám.
Faluvégi kaszálónkról jöttünk hazafelé, úgy déltájban. Mikor feltértünk a patakmenti utcán, néhány lépéssel előttünk egy huszonéves, hosszú hajú nő haladt, kézen fogva hároméves forma kislányát. Egy ideje kezdtem kiismerni nagyapám észjárását, már vártam, hogy hozzáfűz valami mókásat a látványhoz (el nem mulasztaná!).
– Unokám, te húszéves fejjel gondolkodol... Szerinted mit tudnék csinálni annak a kislánynak? – kérdezte, mosolyogva bajusza alatt.
Bosszankodtam magamban, mert biztos voltam benne, hogy kérdésével csapdát állított nekem. Igyekeztem kibújni a kutyaszorítóból, de semmi jó ötlet nem jutott eszembe.
– Hm... A kislánynak semmit, esetleg az anyjának – feleltem bizonytalankodva, bár sejtettem, hogy pikáns „ügyről" lesz szó.
– Ilyent nem mondj, hogy semmit, mert lehet csinálni! – így nagyapám.
– Ugyan mit lehet csinálni egy hároméves kislánynak? – kérdeztem gyanakodva.
– Mit? Mit?... Hát egy kistestvérkét! – válaszolta, s ravasz mosoly ült ki arcára, miközben eres kezeivel hátrasimította szürke hajtincseit.
Engem pedig felvetett a szégyen, hogy egy öregember ennyire „csőbe húzott" humorával.


Eltévedve

Alkoholbevétele függvényében olykor nagyapám egy kissé nehezen tud tájékozódni környezetében, de botrány sohasem okozott ebből kifolyólag. Nem egyszer fordult elő, hogy pityókos állapotban indult céltalan sétára. Ilyenkor ha megkérdeztük, hová-merre tart, mindig azt válaszolta: Torjára! (Természetesen esze ágában sem volt Torjára menni...)
Kistestvérem első áldozásakor nagyapám jó társaságba került, és alaposan felöntött a garatra székely köményes pálinkából. Sötétedés után, utolsónak és egyedül indult volna ki a házból, az ablakon az ajtó helyett, de anyám idejében eligazította. Kitántorgott az utcára, és dülöngélve próbált eltalálni az alig háromszáz méterre lévő házukhoz. Talán sikerült is volna neki, ha nem ellenkező irányba indul el. Csigalassúsággal tett meg néhány métert, és az egyik szomszédunk ablaka alá ért, ahol egy özvegyasszony lakott. Nagyapám gondolkodás nélkül megkopogtatta az ablakot, amely nemsokára ki is nyílt – akár a romantikus filmekben –, és keretében megjelent az özvegy, aki nagyapám láttán valószínűleg teljesen egyébre gondolt, mint ami épp történt.
– Igyekezz, Kálmán! Nehogy meglásson valaki – sürgette.
De nagyapán nem mászott be az ablakon, mert nem randevúzni jött, hanem útbaigazítást kérni (természetesen nem ismerte fel a szomszédasszonyt), úgyhogy megkérdezte:
– Mondja, néni, merre kell menni Torja felé?

(Szabad szombat-melléklet * RMSZ, 2001/4. szám)


Simonfy József versei

mire 

mire odajutottam
az erdőből
nem maradt semmi
mire odajutottam
a mezőből
nem maradt semmi
mire odajutottam
a madarakhoz
nem maradt semmi
mire odajutottam
az emberekhez
egyedül álltam az utakon
nem jött hogy nevessek
nem jött hogy sírjak


meghúzódnék 

félek azt mondani
hogy ottfelejtett
szeg vagyok
az ég csont-
kék aljába ütve
meghúzódnék
egy levélben
mely nemcsak
nappalaimba
éjszakámba is belehullik

cinegék

űrhajóm most
ért földet
egy halom
dermedt cinegével
töpörtyűvé égetett
szívemmel etetem
hallgat valaki cinegét?
arcom hullaházába
ki-be jártok
mosolyom köpőcsészéjét
tartom hogy ne
a lelkembe köpjetek

anyám

hosszan néz
a semmibe
szinte
belemerevedve

a piros kendő
fekete a fején
sírni nevetni
nem láttam rég

ahogy meglát
egy túlnehéz
könnycsepp gördül
végig arcán

nem gondoltam
volna hogy
sorsom ennyire
ijesztő

önarckép

még sohasem ért
meglepetés
az történik mindig
amire nem vágyom
nem vártam
ezért járok szívesen
kiszáradt fák alatt
esőben hófúvásban
mindig olyan
helyeken ahonnan
ember állat
menekül

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, 2000/44. szám, 2001/12 szám)


B. Tomos Hajnal: Bizonyosságok

Tudom, mindenkire vár egy hatalom,
pont akkora,
amekkorát képes bevilágítani
egy főre eső szellemével.

Annyi kék, amennyire
a virrasztás rohamsisakja alól
rá tud csodálkozni
egy tetten ért hajnalon;
Akkora harag, amekkorával
egy csillagos ég alatt
ki tud békülni:
Olyan áldozat, amilyennel
önzetlenül megajándékozhat
egy jövő századbeli leszármazottat.

Tudom, mindenkire vár egy vég,
mely épp elég
egy hajdanvolt csecsemő elhantolására.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, 2001/10. szám)


Vári Csaba versei

Szerelmes vers
Radnóti Miklós emlékére

Látod, kedves,
nincs mentségem rád
s e vers elől se menedékem.
Lassan továbbállnak
az évek befejezetlenül
és számbavétlen.
S nekem már az is nehéz,
hogy oda kell érnem
az ősz előtt,
szaladok kibomló szirmokkal,
de arcodon harmatba
fullad a kéz.

Ne haragudj a szavakra.
Tedd, hogy azzá legyenek,
amivé téged szerettek volna tenni.
Engedd szembe őket a pusztulással,
mint a szerelmet a reménytelen ellen,
amíg elmész, mielőtt nem leszek.
Mert kimondatlan marad a fájdalom.
Csak a hiány szögesdrótjai,
csupán a hűtlen visszavonuló pillanatok
– az utolsó uralom ujjnyomai –
jelzik a felejtés tehetetlenségi területét,
a bizonytalanság bukását.

Látod, kedves,
rövidebbek már a nappalok
és hosszabbak mind az éjek.
S a megtörténetlen
tegnapelőtt csak tetézi a
tehetetlenséget.
Mivé leszek, ha nem hagysz szeretnem,
hány napig tart még az élet?
Október közelít.
Fázva ülök az éjszaka
alatt egy szerelemmel
öregebben.


Otthon

Csak ülök itt.
Tetőtlen
hiányok közeit
rendezi előttem

a szoba
szegényes szigora.
Szerteszét
levetett ruhák, szék,

morzsák az
asztal alatt.
Ma nem volt kávé
s a reggeli is elmaradt.

Anyám kórházban,
apám beteg.
Vetetlen ágyam
rajzolja szívemet.

Befúj a szél.
Rongyok a párkányon.
Eső ezüstöz a fákon,
a tetőn
és táncolva jön a szeretőm.


Neked
L.T.-hez

Csak nézlek. 
Ahogy egykor a világra 
csodálkoztam rá, hogy ne legyen 
olyan konokul árva. 

Csak nézel. 
És alig hiszed el, hogy minden 
neked nőtt fel árván 
s szépen, szememben.


Anya

Arcod félhold.
Csak félig szerethetlek.
Annyian vannak nélkülem,
hogy szám is belereszket,

hogy csak nélküled, csak kívüled
lehetek szabad.
Félhold-arcom bocsásd meg,
értem szeresd magad.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, 2001/7. és 19. szám)


Komán János két verse

Ajándék

Te vagy a hűségem vára,
büszkeségem színes szárnya,
kacagásom kék csengése,
vidámságom csevegése,
kitartásom harangszava,
őszinteség tiszta tava,
a szeretet meleg csendje,
a megnyugvás széles kedve…
Tőled kaptam, visszaadom,
ez lesz az én örök adóm.

Ezen kívül adok néked
bizalomból menedéket,
meghallgatott imádságot,
türelemből gazdag vámot,
gondosságból meleg fészket,
vele játszó gyerekséget,
örömödnek erős szárnyat,
mindig hazatérő vágyat,
könnycseppekből szegénységet,
megértéssel megértésed,
a csend csigájának házát,
kettőnk nyugalmas lakását.

Maroshévíz, 2001. II. 15.


Csak én tudom

Ha hallgatok, nem én vagyok…
Olykor megbabonáztak…
A hazug hallgatásokat
nem említik a vádak.

Csak én tudom, hogy miféle
bűnt cipel a lelkem,
ha valamit a hallgatás
javára mérlegeltem.

Csak én tudom, hogy miféle
őszinteség a versem.
Az összetépett hallgatás
rongyát is kell viselnem.

Hogy ilyen néma szépséget
hordjak, tudom, nem kérted,
de ezt a nehéz bánatot
el kell viselnem érted.

Maroshévíz, 2001. május 10.

(Szabad szombat-melléklet * RMSZ, 2001/11. és 25.)


Balási András két verse

(Íme, hát megleltem...)
Plágium 

Íme, hát megleltem... hazámat?!,
ahol lázongó szívemet
néhány szóért kitéphetik, s hol
hóhér temet, ha eltemet.

E föld kivet, akár tövist
a seb (mert bűnné lett a másság).
Vérebként üldöznek, ne lássam
torhult váteszek árulását.

Csak a gyöngy álom, melybe' benne
ragyog, hogy tűrhetőbb világ,
szebb jog, s hiába a csalárdság
s a csillogó rabkarikák!

Egyedül voltam én sokáig.
S talán (egyed)eb(b)ül leszek.
Magad vagy, mondták; s hogy be jó így:
könnyebben elbánunk veled!

Így éltem, s vagyok, mindhiába
támadtak orvul ellenem.
Bolonddá tette őket az, hogy
bolondot játszottak velem.

Míg élek, forgószélben állok
rendíthetetlen helyemen,
s míg szerelem s derű az álmom,
akármit véthetnek nekem.

Láz a tavasz és láz a nyár is,
remény az ősz s remény a tél,
annak, ki cseppnyi tisztességet
mégis, másoknak is remél.


Üdvözlet a vesztesnek

*

hátráló fény az álomavaron
agg könnyköd mintha béke mintha itthon
fekete ölelésbe vesző alkony
szűnő neszeit hallgatom
mintha maga a szerelem
neszezne félénken suhanna
a feledés-éjbe feladva
fényét színeit hirtelen
üres mind súlyosabb sötétség
árnyamra terül a tűnő fény
halotti leple
az éj élén kettéhasa-
dó mintha-pillanat
mintha holt semmibe peregne

*

mint óvatos előörs szürke pelyhek
osonnak a halvány fagyott vidékre
a köd angyalsugarai kiégve
a gyűlő tompa szürkeségbe vesznek

valami a mélyből felnéz az égre
ekképp tűnik el minden életünkből
akár dühöngő biztosság dörömböl
a kegyetlen kérdés miért mi végre

kötődöm a sok szürke semmiséghez
mi csalfán óv ki látszatként körülvesz
miközben fényem ugyanúgy kiég

győztesként suttogom a győzelemben
oly áhított győzelmemben egyetlen
biztos
a veszteség

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, 2001/2. és 6. szám)


A kolozsvári Egyetemi Könyvtár pere Kós Károllyal

„Szokatlan peres ügyben kellett ítélni ma a kolozsvári törvényszék Anca-tanácsának. Felperes a kolozsvári Egyetemi könyvtár, alperes Kós Károly, a kitűnő építő és iparművész. A per tárgya: háromkötetes illusztrált könyv: Erdély kövei, Ének Attila királyról és Kaláka Kalendárium, melyeket Kós Károly maga írt, rajzolt, szedett, nyomtatott, kötött és árusított, de amelyekből az előírt köteles példányokat egyik illetékes fórumnak sem küldötte meg. Az Egyetemi Könyvtár érthetően nélkülözte gyűjteményéből a bibliofil-értékű műveket, viszont Kós Károly arra az álláspontra helyezkedett, hogy ezek a könyvek az ő művészi munkái, s ezért őt arra kötelezni nem lehet, hogy ingyen osztogasson belőlük különböző állami intézményeknek. Ezért került perre a sor.
A reggel 8 órakor kezdődő tárgyalásnak egész sereg nyomdászközönsége volt, akik ebben a szokatlan ügyben elvi jelentőségű döntést vártak. Anca bíró kérdésére, hogy miért mulasztotta el a kötelespéldányok beküldését, Kós Károly röviden ennyit jelentett ki:
– Mert nem akartam, bíró úr!
A bírák arcán derű suhant keresztül, mire a „vádlott" bővebben kifejtette álláspontját. Kijelentette, hogy ezek a könyvek nem nyomdai műhelyben készültek, tehát nem minősíthetők nyomdaterméknek, hanem művészi munkák. A sokszorosított rézkarcokból sem jár köteles példány, pedig ezek is nyomtató eljárással készülnek. Ő műveit épp ezért nem is adta könyvárusító forgalomba, árjelzéssel sem látta el, hanem kézirat gyanánt terjesztette.
Ezután a bíró kérésére felmutatta a „corpus delicti"-ket, a három, maga kezével nyomtatott könyvet. A bírák alaposan végigtanulmányozták mindhármat és szemmel láthatólag megnyerte tetszésüket Kós művészete. Voltak a tárgyalásnak kedélyes momentumai is, mikor a bírónak ama kérdésére, hogy ismertesse a könyvek technikai előállítását, Kós mosolyogva megjegyezte:
– Én ezt, kérem, a bíró úrnak úgyis hiába magyarázom. Van itt egy csomó szaknyomdász, azok biztosan megértenék. De bíró úrnak látnia kell az ilyent.
A „vád" képviselőjének nem volt különösebb megjegyzése. János Gáspár védő paragrafusokkal támasztotta alá Kós érveit, azután a bíróság kerek félórás tanácskozásra vonult vissza.
Az elhangzott ítélet sem mindennapi érdekességű, különösen az indoklása. A szóbanforgó könyveket nyomtatványoknak minősítette a bíróság és be nem szolgáltatásukért 300 lej pénzbírsággal sújtotta a „vádlottat". De nyitvahagyta a kérdést, hogy a művészi munkából kötelespéldányt beküldeni kötelezhető-e a művész? A vonatkozó paragrafus úgy rendelkezik, hogy a kötelespéldányok elmulasztásáért az illető intézmény a mű ötszörös értékét követelheti. De éppen ezért, mert művészi munkáról van szó, a bíróságnak az érték megállapítására támpontja nincs és ilyen irányú keresetével a felperest polgári perre utasítja. Az ítélet fellebezhetetlen, tehát nyomban jogerőre emelkedett." (ÚJSÁG, Kolozsvár, 1926. március 7.)

Közli: Győrfi Dénes

(Forrás: Szabad szombat-melléklet * RMSZ, 2001/7. szám)



Halmosi Sándor három szerelmes verse

Alszik a kedvesem...

Alszik a kedvesem
Alszik a gyötrelem
Múlik a félelem
Nyílik a szerelem
Ha nem lenne kedvesem
Nem lenne szerelem
Nem lenne félelem
Ha nem lenne ő nekem
Mit ér a gyötrelem
Mit ér a szerelem

Szavaid 

édes, halk, bársonyos,
féltett szőttese.

az agyarral bíró, én,
szőrös mellem meghasogatom,
engedem.

megtelek.
elmegyek a színkereskedőhöz,
ki maga is.


Vadlepkével 

simogatlak
széllel
búzavirággal
hogy epedjen a kék
az ég ne remegjen
tereljen körbe
ölbe-karikába
lábad labodája
anyád kertjébe
anyám kertjébe
Nagyasszonyunk
függő kertjébe
szállok érted
míg orvosolsz
alszol
otthonkában
paskolsz
lilára
hófehérre

(Szabad szombat-antológia, Romániai Magyar Szó, 2005 / 7. sz.)


A Mama balladája

A Mama mindjárt egy évtizede nincs köztünk. Legalábbis fizikai értelemben, mert amúgy naponta felidézi valami törékeny alakját, jóságos szavát. Nemrég a szülői ház öreg kredencének fiókjaiban rendezgettünk, szedtük ki az ócska lomokat, hogy újabbaknak helyet szorítsunk, amikor egy régi könyvnaptárból két füzetlap hullt ki. Ni, ez a Mama írása! A tétova, szálkás betűket egyből felismertük. Kórházi napló – olvassuk az első sort. Aztán meg... nem hiszünk a szemünknek: egy versféle, már-már szabályos ballada! Soha nem írt ilyesmit a Mama, igaz, ideje sem volt rá mindaddig, amíg több hónapra be nem került a szatmári tüdőkórházba. Elérzékenyültségünkben is gyönyörűséggel olvastuk sorait. Hol tanulta ezt a Mama? Nem annyira könyvekből, még kevésbé rádióból, tévéből, de még az iskolában sem, hiszen mindössze négy osztályt végzett (Sárközújlak és Szatmárudvari között) a gombási pusztán.
Mindjárt fel is ötlöttek bennünk azok a népballadák, betyárnóták, amelyekről Mama azt mondta, hogy gyermekkorában tanulta anyjától, apjától, Nanyótól, Papótól, vagy pedig a fonóban énekelték. Igen, ez a világtól elszigetelt, pusztai életmód hatása lehet. A gombási tanyavilágból hozott gyermekkori élményt később sem a rendezettebb falu, de még a város sem tudta közömbösíteni, még kevésbé olyat adni helyébe, ami mélyebben megragadt volna. A Mama nem csak a maga kórházi érzéseit, gondolatait foglalta versbe, hanem mindazokét, akiket a sors az övéhez hasonló helyzetbe hozott vagy inkább taszított. Lám, kiderül: gyermekeinek, unokáinak szeretete, a gyakori vizitek sem tudták üdüléssé szelídíteni a hosszú és kellemetlen, végsősorban alig eredményes tüdőgyógyítást... (Sike Lajos)

Sike Etelka (74 éves)
– az 1987-88-as esztendőkben –

Kórházi napló

Mint átkozott kastély mesék országában,
Úgy áll ez a kórház Szatmár városában.
Szürke falaival ablaki úgy néznek,
Mint lövészárokból a nehéztüzérek.
Séta közben úgy zsongják körül a betegek,
Mint kas szélét ősszel az elfáradt méhek.
Műemléknek maradt vagy csak régi szokásnak?
Úgy verik a vasat, mint a rabszolgáknak.
Nincsen itt rossz világ, megverne az Isten,
Ha én panaszszóra mozdítnám a nyelvem.
Reggel, ha felkelnek, mint a beteg legyek,
Köhögve, csöszögve járnak a betegek.
Jóltáplált nővérek törik meg a csendet,
Kényeskedve mondják: hőmérőt nem kérnek?
Majd a kenyérhéjat indulnak gyűjteni,
S zörgős kis szekérrel inyekciót adni.
Aztán, mint templomban úrvacsoraosztás,
Úgy zajlik le itten a gyógyszerkiadás.
Csészével, pohárral mennek a betegek,
Mint gólya a békát, úgy nyelik a szemet.
Csengő bergése adja meg a jelet,
Reggelizni hívják a szegény beteget.
Mint Kánaán földje régi jó időkben,
Megrakva az asztal finom eleséggel.
Éhesen a beteg nem ismer szégyent,
Csak úgy nyeli a parizert, nyalja a mézet!
Baj van a tüdővel, ne legyen a májjal,
Mindjárt leöblintjük jó rumos teával.
Utána pihenés jön, a fekvőkúra,
Már csak hátán fekszik, úgy fáj az oldala.
Fehér köpenyekben, mint égi angyalok,
Jönnek vizitre a szigorú orvosok!
A kedvesnővér cipeli a könyvet,
Szemét forgatja, míg benne keresget,
Aztán az orvos intézi beteghez szavát:
– Hogy telt az éjszaka, hogyan érzi magát?
Mondja csak el, kedves, bátran a panaszát!
– Panaszom nincs nékem, csak az oldalam szúr,
Meddig tart még itt, az Istenért, doktor úr?
Síri csend borul az egész szobára,
Így felel az orvos a beteg szavára:
– Üljön csak szépen a fenekén, kérem,
Meglátjuk az analízist, majd a jövő héten!
A beteg meg azt mondja csöndesen magában:
Dokikám, nem mennél inkább az anyádba?!
Aztán falnak fordul, befelé az ágyban,
És a nagy melegtől újra fáj a háta.
... Amint rövidül az égen az öreg nap útja,
Köpenyét a beteg egyre összébb húzza.
Elfogynak napjai fene jó dolgában,
Holnap befektetik a halottas morgába.

(Szabad szombat-antológia, Romániai Magyar Szó, 2000 /52. sz.)

Krebsz János: Újraírt szövegek

Bukarestben a koldulás magasabb, úgy is mondhatnám, profibb minősége lepett meg. A szegénység-ipar, amely a szemünk előtt működik, társadalmi szükségletet elégít ki, s alig van köze ahhoz a nyomorúsághoz, amiben a többség szenved. Ebből az élményből született az alábbi négy írás. Úgy gondolom, a normális és a különleges között hajszálnyi a távolság, lehetnénk mi is ott, ők is itt, ha nem vagyunk fatalisták. Föl is lehet háborodni, bár most nem olyan időket élünk.
Az itt újraközölt írások is emléktárgyak, megjelentek néhány éve egy magyarországi napilapban, a tiszteletdíj valahogy elmaradt akkor, nem is az volt a fontos. Most egy megsárgult újságdarabról újragépelem, a számítógép merevlemeze, amin most is dolgozom, akkoriban tönkrement, a rövid életű újságpapír őrizte meg a szöveget. Mondatonként újrarágom az elidegenült szöveget, tényleg olyan már, mintha nem is én írtam, hanem valahol olvastam volna. Az önkritika csak tegnapi önmagunkat bántja keményen, a tegnapelőttinek megbocsát. Emlékidéző szöveg következik.

Csavargók és egyéb kétes alakok

A buszban hideg van. A megállókban kicsapódik a négy ajtó, és kizúdul az a kis párás meleg, amit közösen összeleheltünk. Bámulunk kifelé, utazunk közelebbi és távolabbi céljaink irányába. A véletlen kis időre összesodort e járaton, és semmi közünk egymáshoz. telik a busz, szorulunk összébb, még jobban magunkba zárkózunk, ha testünk kénytelen is elviselni a hozzányomódó más testeket. Nincs közösség és nincs kapcsolat.
A figura merőn néz. A távolba vesző, semmire sem kötelező, bezárkózó tekintetek között lehetetlen nem észrevenni. Engem szúrt ki, mert nekem ilyen szociálisan érzékeny kinézetem van. És néz.
– Régen láttalak – szólít meg.
Bizonytalan vállrándítással felelek, embertárs szólt hozzám, ha rendezettebb a külseje, akkor bizonyára közlöm vele, hogy összetévesztett valakivel.
– Fáradtnak látszol – mondja.
Ismét vállat rándítok, kinek mi köze hozzá. hagyhatna már békén. Van nekem elég bajom!
– Meg tudnál kínálni egy cigarettával? – kérdezi.
– Nem – mondom, pedig meg tudnám, de ne nézzen senki baleknak. Elég gond az nekem, hogy a busznyi közönségből pont engem pécézett ki. Még szerencse, hogy nem agresszív. Nem várhat tőlem semmit, ezt már egyértelműen közöltem vele. De nem hagy itt, pedig ürül a busz, lenne hely.
– Hová utazol?
Legyintek egyet a messzeségbe, ez akár válasznak is tekinthető.
– Na, én itt leszállok! – mondja, megfogja a kezem, melegen megszorítja. – Kívánom neked, hogy csináld meg a szerencsédet. Ott – int ő is arra, amerre úti célomat megjelöltem.
Olyantól kaptam jókívánságot, aki már kigolyózódott azok közül, akik még megcsinálhatják. Én meg nem lennék szegényebb, ha adtam volna egy szál cigarettát.
Hajléktalanság
Barátságos, langyos, napsütéses volt az ősz, mintha ő is a kilakoltatott családnak szurkolt volna. Egyszer- kétszer esett valami jelentéktelen zápor, akkor már volt fóliájuk, letakarták vele a bútort. Nem koldusok voltak, ez onnan is látszott, hogy eleinte elbújtak a holmi közé, onnan pislogtak ki a járókelőkre. A park vaskerítése mellett halmozták föl vagyonukat, szekrényeket, ágyakat, tűzhelyt, asztalt, nejlonzsákokban a ruhaneműket. demonstratívan kopott és szegényes volt mindenük.
Egy napon megjelent náluk a tévéhíradó. Zokogó, elfúló hangon, könnyek között elmondták, hogy becsapták őket, nagyobbra akarták cserélni a lakásukat, eladták a „blokkot", amelyben addig éltek, átadták a vételárat a közvetítőnek, akit azóta nem láttak. Önként mentek ki régi lakásukból, hiszen eladták, csak most nincs hová menniük. Nem, nem tudják mit tegyenek. A járókelők ugyan szánják őket, sokan dobnak pénzt a kirakott bádogdobozba, de kizárt, hogy ilyen módon összejöjjön egy lakás ára.
És mint az állatkert vadjai, egy idő után élték természetes életüket. Az asszony főzött a gázon, a gyerekek hevertek a díványon, a férj újságot olvasott vagy szögelte, javította a tűzifának való bútort. Valahonnan egy telepes rádió is került, azt hallgatták naphosszat. Úgy látszott, semmiben sem különböznek egy átlagos családtól. Leszámítva azt, hogy nem volt fedél a fejük fölött. és nem voltak falak magánéletük és a külvilág között.
Hosszú hetekig láttam őket nap mint nap, sokszor gondoltam is rájuk, amikor az éjszakák már fagyosra hűltek, milyen lehet a fóliával takart paplan alatt. Aztán eltűntek onnan. Remélem, nem csak arról van szó, hogy a hatóságok megunták a szégyenfoltot a város központjában.

A szag

A metróban meleg van. A belépő hajléktalannak bundasapkája, vastag dzsekije, szövetnadrágja van – mondhatnánk: az időjárásnak megfelelően öltözik. Csak a lábbelije lóg ki az összhatásból. Kényelmesre széttaposott teniszcipő, tocsogósra ázva. Hajléktalanunk bizonyára érzéketlen a stíluskérdések iránt, és nem sokat ad a divatszakemberek azon álláspontjára, miszerint a lábbelinek harmonizálnia kell a többi ruhadarabbal, de saját bőrén érezheti, hogy az öltözködés bizonyos alapvető elveit nem célszerű nagyvonalúsággal kezelni. Kegyetlenül fázhat a lába.
Emberünk leül a kocsi padlójára, kifűzi a cipőket, leveszi, aztán a zoknit is. A belső zsebéből újság kerül elő, az információs társadalom e rendkívül hasznos és nélkülözhetetlen terméke, amely ezúttal kiváló hőszigetelő képességével áll az ember szolgálatába. A két vörösre fagyott láb egyenként újságpapírba csomagolódik, technikailag olyasminek vagyunk tanúi, mintha valaki meleg lábvizet venne víz és lavór nélkül. A találékonyság határtalan.
De még határtalanabb a bűz. Másodperceken belül olyan tömény lábszag tölti meg a kocsit, hogy bátran neki lehetne támaszkodni. A finnyásabbak elhúzódnak a kocsi végébe, de ezzel csak távolságtartásukat demonstrálják, a szag egyetlen tömör sűrűségként tölti ki a kocsit. Nincs hová menekülni.
Együtt utazunk, sorstársaim, a bűzben. Mert itt valami folyton bűzlik… De meleg is van, haladunk is valamerre, kinek jutna eszébe meghúzni a vészféket egy kis szag miatt.

A család

Mint az orgonasípok, kicsi, kisebb, legkisebb, négy-, három- és kettőéveseknek nézem őket, a negyedik formás kézipoggyásznak csomagolva az anyja karján. Mosdatlanok, kócosak, mezítelen lábuk kékeslila, szemükben szomorúság. Nyakukban tábla, kezükben kóláspohár, mesterségük a koldulás. Ha valami megindítja a szívemet, az a gyermeknyomor. A felnőtt azért valamelyest felelős azért, hogy milyen körülményeket alakított magának, hogyan sáfárkodott a rábízott tálentommal. A gyermek nem tehet semmiről… A születés nagy lutrijában az egyiknek gyermekszoba jut halványkék paplannal, jószagú anyukával, gyermekorvosi ellátással, a másiknak egy vacok, ahol összebújhat a kutyával, ha nem akar fázni. Libasorban mennek végig a metrókocsin. Fúrják át magukat a tömegen, éneklik a koldusok dalát. A metróállomás, ahol rendszeresen föl- és leszállok, a belváros széle. Idáig tömött a szerelvény, innen már kevesen utaznak kifelé, a vonal a külvárosba és a depóba vezet. Itt kiszáll a kolduscsalád is, az anya csecsemőjével leül egy padra.
A három kisgyerek szétfut, mint a higanycseppek. Csattognak a meztelen talpacskák a kövön, gazdáik bújócskáznak, fogócskáznak az oszlopok között, kacagásuk megtölti az állomás hodályát. A kicsi, a két év körüli még nem bírja az iramot a nagyobbakkal, időnként letottyan a hátsó felére, ezen is nagyokat lehet kacagni. Föltápászkodik, és fut a nagyobbak után. Azok egy oszlop mögül hirtelen eléugranak, a meglepetéstől megint lecsüccsen, a két másik rá, és egy boldog csomóban viháncolnak, hemperegnek a kövön.
Három perc szabadságuk van a következő szerelvény érkezéséig.

* A fenti szövegek szerzője 1995 és 1999 között, a budapesti Hungarológiai Központ megbízásából vendégtanárként tevékenykedett a bukaresti Hungarológiai Tanszéken, négy esztendeig ideiglenes bukaresti lakos és aktív résztvevője volt a román főváros magyar közössége mindennapjainak. Itt közölt jegyzetei érdekesen egészítik ki valamiképpen Ágoston Hugó nemrég megjelent, e mellékletben is jelzett könyvének (Bukaresti élet, képek) tematikáját, a (körön) belül elhelyezkedő kívülálló (Siklósról, Pécs érintésével érkezett Bukarestbe) szemével láttatva nagyjából ugyanazt a valóságot, szinte egyidőben figyelve e különös világot. (A szerkesztő)

(Szabad szombat-antológia, Romániai Magyar Szó, 2000/50. sz.)


Móra Zoltán versei

A herceg versei 

1

valamit elfelejtettem,
s félek, vissza nem tér.
félek csendben elsüllyedni,
adod a zajt csendért?
mert sötét, süket csend van, s jaj,
senki táncra nem kér,
és én ölni tudnék néhány
veled töltött percért.

2

mivel telnek a napjaid,
babérról álmodó herceg?
fojtó higany ellen úszol,
érzed, súlyosak a percek,
s te könnyű vagy túlontúl is,
felkap a szél, megront s elvet,
világ nyaka közé hajít,
lásd be, túl könnyű a lelked,
lásd be, nem tudsz súlyos lenni,
lásd be, lecsúszol az útról,
hogy vakság gyászhuszárának
érkeztél a túlontúlról.

3

merre bujkálsz, királyfi,
mely zug büszke otthonod,
melyik sarokban fonod
eszmélkedés hálóját,
honnan akarsz kitörni,
honnan álmodlak téged,
mért akarsz összetörni,
szép vagy még s fiatalka,
de szólj már ha akarod
hogy meghalljanak, beszélj,
nem a csend a te sorsod,
jöjj hát bujkáló király,
teljesítsd a koronád,
és mondd, ha már ily szörnyű
táncba kezdtél, honnan van
e szépség, ez a fölény,
s vagy te ilyen mily jogon,
s lelked tökélyét honnan
s szemed sötét harmatát
s mosolyod honnan loptad
s mely örök kéz szabta rád
rettentő szimmetriád?


Reggel 

minden reggel felébreszt az óra,
minden reggel felébresztem az időt.
az idő minden reggel megijeszt,
de kicsit talán én is őt.


Szerelmesfidibusz 

falánk voltam éhesen,
éhes voltam rongyosan.
befogadtál, ennem adtál,
szóltál velem fontosan,
elringattál dúdolva,
megitattál langy tejen,
jövevény voltam, idegen,
lázas és bolondforma.
kezed nyomán lettem én,
s most lángom ha fékezed
rájössz hogy már nem lehet
s megégetem szép kezed

Búcsúzás este 

tudod, igen meggyőzőnek kell légy
hogy az ember mindennap így várjon.
az vagy, és hogy milyen jó várni rád
mindenki türelmébe ajánlom.

köszönöm a rámfordított időt,
köszönlek téged is az időnek
s ne aggódj: az este nem lopott el
legkisebb darabot sem belőled.

de most már aztán tényleg mennem kell,
lám, sietség tárgya lettél nálam.
boldogabb időkben találkozunk
majd egy világosabb kiadásban.


Késés 

nem érek haza időben,
majd mindenki találgat.
de aki túl kíváncsi rám,
engem meg nem találhat.

nem érek haza időben,
majd mindenki találgat.
csak aki soha nem keres,
engem csak az találhat.

(Szabad szombat-antológia * Romániai Magyar Szó, 2000/49. szám)


Burján G. Emil: Ég és föld

kupola-éj
a koponyád
míg belefér
néhány világ
s űrgörbület
a gondolat
tovalebeg
de itt marad

idők felett
és Nap alatt
a képzelet
antianyag
vagy antitest
a lélek is
bármit tehetsz
pokolra visz

bár vonz az ég
és Föld ölel
hogy ez a lét
ki hiszi el
fény vagy tehát
szellemhaza
mert koponyád
űrkupola
2000. X. 12

(Szabad szombat-antológia, Romániai Magyar Szó, 2000/47. szám)


Ezredfordulói könyvvásár vendégei voltak


MEZEY KATALIN

Apám

Etettem volna, mint egy gyereket.
De nem evett. De nem evett.
Ajka közé csípte a falatot,
és hallgatott. És hallgatott.

Ápoltam volna, amíg lábra áll.
De a halál, de a halál
leoltotta benne a tudatot.
És elaludt. És elaludt.

Álom 

Sose tudtad, hogy kihez imádkozzál –
mondta álmomban az apám.
Ha meleg volt, a napnak panaszkodtál,
a szélnek, hogyha szállt a pendelyed,
a késnek sírtad el, ha megvágtad magad
és köveken kerestél fekhelyet.
Oktalan voltál kiskorodban is,
hiába óvtalak: baj ér, ha nem vigyázol.
A lelked, mint a kenetlen kerék,
rí a fülembe folyton odaátról.

Szentivánéji álom 

Nyomorúságos girhesmcska-lét.
Mentül bujább,
annál éhesebb.

Az esti harmat lakoma neki.
Sovány ínye
a szomjtól szabadul.

Jóllakásról már nem is álmodik.
Nem fut egér
a forró éjen át.

Öregség 

bent matat inkább a szobában
mintsem leskedő öregnek nézzék
aztán egyszercsak mégis odakint
és újra ott a kerítés mögött
kezében ásó, locsoló
mégsem hiszik el
hogy kertészkedik

Mezey Katalin 1943-ban született Budapesten. 1963 óta közöl szépirodalmat. Kötetei közül: Amíg a buszra várunk (1963), Anyagtanulmány (1977), Zöld vadon (elbeszélések, 1978), Csutka Jutka meséi (mesék, 1981), Élőfilm (regény, 1984), Újra meg újra (1985), Lyukak az osztálykönyvben (ifjúsági regény, 1988), Kivala Palkó Nemlehet-országban (meseregény, 1987), Levelek haza (ifjúsági regény, 1989)...


OLÁH JÁNOS

Este

Merőleges fehér csíkok a vizen és a vízben,
itt zuhantak le az árnyak.
Látod, már este van.

Az út hideg testéből kiszakadtam,
betérek hozzád egy szürkefényű házba.

Városkép 

Aki megpróbált
legalább egy fészert
fölépíteni életében,
és előbb-utóbb
csaknem mindenki eljut eddig,
annak igazán el kéne képednie,
látva e várost,
mire nem képes,
mit föl nem épít,
mit le nem rombol az ember.

Önvédelem 

Éveken át tanultam,
hogyan kell védekezni
kés, rúgás, ütés ellen,
s nem lett szükség e tudományra.
A barátot támadónak véltem,
s a támadót barátnak,
mindig valami másra vártam.

Életed ára 

Ülni a földre
csüggesztett szemmel,
nem lótni-futni
kenyérért-pénzért
már senkihez.

Nem nézni cirkuszt,
színházat-mozit,
ölbe tett kézzel,
leoltott ésszel
várni, mi lesz.

Nem húzol ujjat
ördögi renddel,
törvényét rajtad
bevégzi úgyis,
bármit tehetsz.

Oláh János 1942-ben született a Somogy megyei Nagyberkiben. Művei közül: Fordulópont (versek, 1971), Közel (regény, 1977), Visszatérés (regény, 1979), Kenyérpusztítók (színmű, 1979), Jel (versek, 1981), Az őrült (regény, 1983), Az Örvényes partján (elbeszélések, 1988). .

Mindkét költő irodalmi pályájának kezdetét az Elérhetetlen föld című antológiában (1969) való részvétel jelenti. [2000] November közepén, a marosvásárhelyi nemzetközi könyvvásár alkalmából erdélyi körutat ejtettek meg, közönségtalálkozót tartva több városban (Nagyenyed, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy). A szentgyörgyi találkozó után verses autogramot kértünk a két szerzőtől az RMSZ olvasói számára, akiknek ezennel alkotásaik révén is bemutatjuk a magyarországi szépirodalomban jelentős helyet elfoglaló Mezey Katalint és Oláh Jánost...(Sz. Sz.)

(Szabad szombat-antológia, Romániai Magyar Szó, 2000/47. sz.)


Fábri Sándor bökversei

El vagyok szeszve 

Még fiatal melós voltam.
Piát hoztak, megkóstoltam.
Azóta érte ég a szívem.
El vagyok szeszve, azt hiszem.

Falvédő-vers 

Törvény: a szerelemnek
egyszer el kell múlnia.
Miért ásítasz, Rómeó?
Mert már unlak, Júlia.

Lement a nap 

Lement a nap. Volt ilyen, nem egy.
Egyszer majd a szívem is lemegy.
Leszend a földé.
Nem jön fel többé.

Nem lenne szép 

Friss hulla volt, viszketett a talpa.
„Most hogy vakarjam, hisz' meg vagyok halva?
Nem lenne szép, ha egy hulla
csak úgy a talpához nyúlna."

Gyújtózsinór 

Néha jön, hogy elégessek minden ócska holmit.
A nagyapám bakancsait nem dobnám a tűzbe:
frontról hozott gyújtózsinór van azokba fűzve.

(Szabad szombat-melléklet * RMSZ, 2000/44. és 49. sz.)


B. Tomos Hajnal két verse

Mi lehet?

Mi minden lehet
az őszi avarban…
üveges szőnyegen
kiszáradt fészkek,
a nap halk robbanásai
haszontalan, hullott
gyümölcsök nedveiben –
Ösztönök hatalmas
léghuzatából kipörgött
merev madarak.
Söpör a szél
üveges szőnyegen. –
Mi minden lehet
egy örökre lezárt
szemhéj mögött…

Az ujj

A paradicsom ujj-
nyoma még rajtam:
mint kihűlő korsón
a mester jegye.
Testem bonyolult vegyületeit
egyre csak a föld
sóiból tanulja,
lapozza élethosszon
a párálló agyagtáblákat,
láncokká fonja az elemeket,
melyben fortyogó alkimiája
szövi az elérhetetlen
magasabbrendűt.
Az Ujj néha
ki sem várja a véget;
egyetlen pattintással
bontja le földdé az egészet.

(Szabad szombat-antológia, Romániai Magyar Szó, 2000/44. sz.)

Zsidó Ferenc megteremti Laska Lajost

Laska Lajos bemutatkozik, de megbánja

Ki vagyok én, kérded (eszemadta)? Egy népi nyamvadék, ki életem élem, éretten, álmatag. Sorsod ha én sorsom, dalra hol van ék? Otthon leli magát partjaimon szavad.
Kiegészítést kérsz, eszemadta?
Íme: nem születtem, mégis vagyok, meg se kereszteltek papok. Nincsen más, csak puszta létem, ezzel bízvást megelégszem. Ami van, az majdnem subick: nem tragédia, de nem is vicc. Amit látok, megnézem, kezem nincs a vészféken. Elmondok én mindent neked; vigyázz, mert megnyomja beled. Laza© vagyok, félkótya, nevetésem parti potyka. Nem keresem sehol a bajt, úgyis meglelem ahajt. Nem kutatom azt, mi humor, úgyis tudom, mi a tumor. Periszkóp Pali nem ellenem, Bakter Balit kizsebelem. (Pál úrfi mélyfúró, Bálint uram caplató. Sokat lát és sokat hall, ráteszek egy marékkal. Az eredmény hiátus; éljen a triumvirátus!)
Csupán egy a bánatom: sorsom hiába hányatom, Zsidó Ferenc hozott létre, alig több, mint egy-két végre.

Laska Lajos antropologizál

Ki látott még ilyet? – morfondírozik Laska Lajos magában. Emberszaga van, mégsem az, képes két lábra emelkedni, de úgy nem érzi jól magát. Szót se lát, se hall. Beszélni nem szeret: értelmetlennek tartja. Ha mégis rákényszerül, fukar módon méri a szavakat, fogai közt szűrve, mint aki forró teát iszik keserű orvosságra. Vajon mi lehet? – töprengett Laska Lajos tétován, és megpróbálta jobban körülírni a látottakat- tapasztaltakat.
Szívesen eszik, gyakran és sokat. Titokban sűrűn szellent, lehetőleg hangtalanul. Ha nincs a közelben senki, boldogan elereszti. Különben nem szégyenlős. Pofája nagy, benne lapátnyi fogak, amelyek tisztántartása nyűg számára, a fogorvosokat átkozza. Többször mocskolkodik, mint tisztálkodik. Teli szájjal és hosszasan röhög: kisujja nevetségesen görbe. Néha megpróbál gondolkodni – a kényszerítő körülmények hatására –, Descartes-ot viszont a pokolba kívánja. Coito, ergo sum – hirdeti fennen, bár ebben sem biztos. Agysejtjei – a kihasználatlanság miatt – véznák. Testalkatára büszke, fanszőrzetére kiváltképpen. Néha ki is szedegeti belőle a felgyűlt gazokat. Hímvesszeje gyakran karó, de az evést, alvást is szintoly fontosnak tartja. A nőkkel keveset törődik, ez egyébként kölcsönös. Önmagát viszont imádja, önkontroll nélkül.
Hmm..., vajon?
Laska Lajos, mivel hasztalan töprengett, és nem kapott választ, félreállt a tükör elől.

Laska Lajos gyón, de hiába

Mondom, csak arra emlékszem, hogy meghalt a Kati édesapja. Ne is kérdezze, nem tudom, milyen Kati, csak azt tudom, hogy másodikosok vagy harmadikosok voltunk. Jött a hír. Kati pedig nem jött. Koszorút rendeltünk, mert a tanítónéni azt mondta, úgy illik. Összegyűlt a pénz. Csinos volt a koszorú. Vittük. Feketébe öltöztünk, akinek nem volt, barnába. Mentünk be az udvarra. Tömeg. Nyomódtunk ide-oda, csönd volt, nehéz szagok. Feszengtünk. A tanítónéni is csöndes volt, csak annyit mondott, hogy meg kell pusziljuk Katit és az anyját, s azt kell mondjuk: „őszinte részvétel". Nem értettük, mit jelent, de igyekeztünk hamar bemagolni. A különös hangulat hatására még a nemakaromság is elpárolgott belőlünk. Megjelent Kati az anyjával. Kati két ágra font hajjal, az anyja karikás szemekkel. Megdöbbentünk. Dehogy tudom, miért! A tanítónéninek úgy kellett tuszkolnia bennünket. Gyorsan pusziltunk, s mormoltuk az érthetetlen mondatot: őszinte részvétel. Siettünk, hogy gyorsan essünk túl rajta. Aztán iszkiri, ki a kapun. Dehogy néztünk vissza! A kalács, amit kaptunk, péppé keményedett a szánkban, ki kellett köpnünk.
Jóval később tudtam meg, hogy az „őszinte részvétel" helyett valójában „őszinte részvéttel"-t kellett volna mormolnunk. Mit tudtuk mi akkor, mi az...
Azt kérdi, ezt most miért mondom el, ennyi év után? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy az a temetési részvétel bírt a legőszintébb, öntudatlan részvéttel. Azóta a túlságosan értett, jól, precízen, öntudatosan fogalmazott mondatok valahogy útját állják a lényegnek.
Mi? Azt mondja, most is túlságosan értve, precízen, öntudatosan fogalmazok?
Mint akinek elvágtak szavát, Laska Lajos úgy hallgatott el. Tehetetlenül.

Laska Lajos modern

Laska Lajos rémeslepényt fal a sötét kamrában. Nem sokat nyammog, lenyomja kettőből. A kulcslyukon át lesem, s röhögök, mert a lepény műanyag lisztből van, környezetbarát kutyasampon-öntettel. Az újrafelhasználhatóság jegyében.
Az egerek toporzékolnak, pedig inkább örülniük kéne.
Laska széttörli száját, s mit sem sejtve kisomfordál. A jóllakottság büszke tudatával böfög fel az égre. Igazi nyertesként, modern világpolgárként. Egy új alapanyagú társadalom kötőelemeként.
Halkan ráköszönök, erre megtorpan, mint vak ló a gödörben. Egy pillanatig tétovázik, hogy rajtakapott zavarodottsággal vagy mi sem történt közömbösséggel távozzon-e. Aztán fejét föltartva el. Köszönését hallgatagon magával viszi.
Neki lehet fogni az új adag készítésének. A modern alapanyag mindig kéznél van, pontosabban láb alatt, és nincs ki kéz alá adja. Az elkészült terméket nem kell félteni: mindig akad egy büszke Laska, aki beveszi.

(Szabad szombat-antológia, Romániai Magyar Szó, 2000/42. sz.)


Ady András: Hajnalban, falak mentén

Valahogy kerekek
Közé került,
S megállt az idő.
Lapulva, lopva
A moha mozgását mímelem
Mintha szurokba, tollba,
Lassú sejthalálba
Merülnék.

Önazonosságot vesztett
És parttalan a csend.

Egyetlen mosoly,
Amint inged alatt,
Melleid keresi
A szerelmes nap.

Levél zuhan,
Lángra lobban,
És parttalan a csend.

Mondd,
Ha mozgást mímelek
Lapulva, lopva,
S figyelem, hogyan nő
Huszonnegyedik szívem,
Mondd,
Ha a falak mentén suhanó
Fénybe fogózok
Az segít?

(Szabad szombat-antológia, Romániai Magyar Szó, 2000/41. sz.)


Grigore Scarlat versei

Kései reszketés

Kacskaringózó, láncos szederindák
a napba ájult rét ölében
azúr vérét csak szívják, egyre szívják,
míg kifakul az ég egészen

Tucatnyi settenkedő lélek
lesi az éretlen gyümölcsöt,
mely mára fejedelmivé lett
szűz lepedőin telítődött

S valami kései reszketésben
Akár a rossz hírek e tájon,
fakuló arany fénytöréssel
elúszó ismerős a távol.

Kolozsvár felé 

Bárhonnan érkezel,
Kolozsvár ugyanaz a vár,
Ahol azt hiszed, győztél –
Felhúzhatod a sátrad
A város szívében.

A pimaszságért megfizetünk,
Mikor nem is gyanítjuk,
S a hazugság se marad büntetlen,
Bár még soká elélhet
Mint beteg ember
Ki a halállal dacol

És mégis, egyesek gyökeret
vertek a szigorú Várban.
De hát ez a világ:
minden oly nyilvánvaló, mégis
te vagy a győztes,
míg a város hites lakója
tovasodródik szüntelen

Cseke Gábor fordításai

(Szabad szombat-antológia, Romániai Magyar Szó, 2000/40. sz.)


Szabó György: Októberi emlék 1944-ből

Sok-sok idő eltelt, amióta a férfi lakosság
szovjet földre került, bár soha harcba se volt.
Sírtak a nők mind, tudták: sok odavész a robotba
s úgy lőn: jó magyarok ezrei estek el ott.
Nem csata vitte el őket: a fagy s a tífusz kaszabolta,
vérhas és kolera szedte az áldozatát.
Százával mászkáltak a tetvek és a poloskák
rajtunk: nem sikerült irtani, ölni haduk.
És mégis hazajöttem, anyámék sírva fogadtak,
csont-bőr volt a fiúk, háborus emberi roncs.
Lassan erő gyűlt újra belém, ám annak a télnek
nem feledem hidegét, emberölő erejét.
Évtizedek múltával a bánat most is elönt még,
mert odahalt az a sok cimbora, jó magyarok.
Ámde a népek a régi időből mitse tanultak:
máig a háboru dúl, hangzik az ágyudörej.
Elfajzott ez az emberiség, a halálra megérett,
jaj, ha az isteni kéz sújt le a földre, miránk.

(Szabad szombat-antológia, Romániai Magyar Szó, 2000/39. sz.)

Andrassew Iván: A krokodilus

Papa azt mondta, hogy valaki krokodilt engedett a tóba, és ha nem jövök ki azonnal, az leharapja a pütypürüttyömet. Mert a krokodil az hüllő vagy mi, és mindig a meleget keresi. És ha talál egy gyereket a vízben, azt csöndesen figyeli, legalább fél órán át, aztán harap. Tehát az a gyerek, aki fél óránál tovább marad a vízben, számíthat a krokodilra.
Majd én adok annak a ronda állatnak. Úgy lespriccelem, hogy… hogy…
Két év múlva apám azt mondja majd, hogy magamnak tanulok, és rendesen kell viselkedni, mert már most, az első napon eldől a sorsom. Ha szeret a tanító néni, akkor könnyű életem lesz. Ha nem, akkor az első pillanattól az utolsóig harcolni fogok. Nem értem majd, hogy mit akar, miféle harcról beszél. Miért mond olyanokat, hogy mindig az első legyek, ha jelentkezni kell…
Négy év múlva, vasárnap reggel elvisz a városi börtön kapujához, hogy átadjon a foglárnak, mert radírt és töltőtollat loptam az iskolában. Át is ad, a foglár barátja bilincset rak a kezemre, de kihúzom, mert túl nagy a lyuk. Ezen jót nevetnek. Apám hazafelé azt mondja: „ez volt az utolsó figyelmeztetés".
Négy és fél év múlva apámat letartóztatják. Azt mondják, sikkasztott. Anyám idegösszeroppanást kap, és kórházba kerül. Engem intézetbe visznek.
Öt év múlva apámat kiengedik a vizsgálati fogságból, és bizonyíthatóság hiánya miatt lezárják az ellene indult vizsgálatot. Amikor hazahoz az intézetből, és útba ejtjük az anyámat gondozó ideggyógyintézetet, azt mondja: „látod, még az is bemocskolódik itt, aki makulátlan". Nem kérdezem meg tőle, hogy „akkor miért érdemes makulátlannak lenni?" Nagyon félek tőle, mert valami furcsa férfiszaga van. Ez többé soha nem múlik el róla.
Öt és fél év múlva anyámat kiengedik a kórházból. De nem lesz többé normális. Állandóan elsírja magát. Ha nevet, és észreveszi, hogy nevet, akkor azonnal sírásba fordul. Nem is sír: óbégat.
Hét év múlva baleset ér. Biciklivel egy autó alá esem. Én vagyok a hibás. A jobb lábam a műtét után alig két centit megrövidül. Éppen csak hogy észrevehetően furcsa lesz a járásom. Ezen a nők aztán egész életemben gúnyolódnak. Az ember, aki elütött, sokszor eljön hozzánk. Apámmal összebarátkoznak. Minden karácsonykor, születésnapomon és húsvétkor szép ajándékkal lep meg. Élete végéig. Tíz év múlva veszik oda egy másik balesetben.
Nyolc év múlva, egy táborozáson, egy gimnazista lány, akit a felügyeletemre rendeltek, a gyengélkedőben, ahol napszúrás miatt fekszem, megsimogat a takaró alatt, majd kitakar és fejét az ölembe hajtja. Soha többé nem tudok szabadulni ettől az élménytől. Később soha nem tudom eldönteni, hogy ez valóban megtörtént-e vagy csak képzelődtem.
Kilenc év múlva egyszer a tornazsákomat lóbálva megyek haza az iskolából, és az utcánk sarkánál rámköszön egy másik gimnazista lány. Megkérdezi a nevemet, hogy hova járok, meg ilyeneket. Aztán azt mondja, hogy menjek föl vele a házba, ahol lakik. Fölmegyek és másodszor is elveszi az ártatlanságomat. Vagyis a makulátlanságomat. Akkoriban kezdem makulának mondani az új állapotomat. Hazafelé menet a tornazsákomat lóbálva erősen gondolkozom, hogy megkérdezzem az apámat, mi a véleménye az effajta makuláról, de nem kérdezem.
Tíz év múlva egy iskolai verekedésben véletlenül úgy ütöm meg a legjobb barátomat, hogy két napra kómába esik. Az igazgató megpofoz, a barátom apja is. Aztán a barátom fölébred, és amikor megtudja, hogy az apja kezet emelt rám, belerúg.
Tizenegy év múlva apámról kiderül, hogy szeretője van. De anyám nem válik el tőle. Igaz, apám se akarja otthagyni.
Tizenhárom év múlva az érettségin a matematika vizsgán felügyelő tanár puskázáson kap, de nem jelent föl. Tíz év múlva találkozom vele, megemlítem a dolgot, de nem tudja fölidézni. Azt mondja: „ha minden kis csalót tönkretennénk, nem maradna ép ember."
Tizenöt év múlva egy tanársegéd ki akar rúgatni a főiskoláról, mert rajtakap, hogy egy lánnyal az üres előadóterem mélyén szerelmeskedünk. A lányt nem akarja eltávolíttatni. Megvárom az utcán és megfenyegetem: kitöröm a lábait, a kezeit, a fogait és mindent, ami kitörhető rajta, ha följelent. Nem jelent föl. A lánynak azt mondja: „Soha életében nem hallott még olyan gonosz hangot, mint ami belőlem jött." Egy év múlva meghal. Fölzabálja a rák. A lány azt mondja, a stressz omlasztotta össze, amit a hangommal okoztam. A lány elhagy.
Tizenhét év múlva elvisznek katonának. Rövid és unalmas szolgálatom alatt egyszer megverekszem egy hadnaggyal, aki lekurvázza az anyámat. Két fogát kiverem, de úriembernek bizonyul, és nem áll bosszút. Ezen kívül rászokom az alkoholra.
Tizennyolc év múlva munkába állok egy amerikai tulajdonú üzemben. Soha, egy percig sem élvezem.
Tizenkilenc év múlva belém szeret egy férjes asszony. Hozzám jön feleségül, otthagyja a két gyerekét. De egy hónap múlva visszamegy a családjához. Azt mondja, nincs más választása.
Húsz év múlva meghal az anyám. Nem derül ki, mi végez vele. Az orvos szerint van olyan, hogy valaki csak úgy, minden különösebb ok nélkül elpusztul.
Huszonegy év múlva apám elveszi a szeretőjét, és az ország legtávolabbi sarkába költöznek. Azt mondja: elég volt az emlékekből.
Huszonegy és fél év múlva részegen azt álmodom, hogy egy nagy tóban állok a nádas mellett, egy krokodil előbukkan, és le akarja harapni a fütyimet. Hiába kiabálok, hiába spriccelem.
Ez tegnap volt. Most itt tartok.

(Szabad szombat-antológia, Romániai Magyar Szó, 2000/38. sz.)



Valahol, egy kolostorban...

... A Mezőség szívében elsiratták, utolsó útjára kísérték az elmúlt vasárnap Ioan Alexandrut (eredeti nevén: Ion Sandor), a jelenkori román irodalom „legrománabb költőjét" (ihletett tolmácsolója, Kányádi Sándor értékelése ez). Pár éve egy aradi politikai találkozón bekövetkezett szélütését a német orvosoknak köszönhetően ideig-óráig ellensúlyozta a szakszerű kezelés. Az utóbbi időben már lábadozott, kóstolgatta a kényszerűen félbehagyott életet, a szellemi munkát, amikor a következő roham már nem kegyelmezett meg neki, szerettei és a román szellemi élet nagy bánatára. A Szék közelében lévő nikulai kolostornál helyezték örök nyugalomra. Emlékére A harangozó c. versét közöljük, Kányádi Sándor fordításában. (RMSZ)

IOAN ALEXANDRU
A harangozó

Haza engemet, oda Erdélybe
Szülőfalumba visznek majd egy este
A hant alatti nemzetség közé
A dombon lévő öreg cinterembe

Úgy történik ahogy falun szokás
Egy öregember lemossa a testem
Begöngyölget kendervászonba és
Égő gyertya lesz mind a két kezemben

Az első házba szállásolnak el
És elbúcsúztat majd a falu papja
És könyörögnek ki mennyire tud
Hogy testem a föld békén befogadja

Vőlegényi szép fehér lobogót
Szegeznek édesanyám kapujára
Tiszta kendő a kendőkarikán
(Búzát s kalácsot helyeznek alája)

Befognak két jó jármas bivalyat
És előttük egy hozzáértő lépked
Így kísérnek végig a falumon
Derekában a nagy szénásszekérnek

Minden átalútnál megáll a füstölő
Hogy a pap az írásból idézhessen
Így megyünk együtt én szeretteim
Révtől révig egyre csöndesebben

Fölöttünk a haranglábon ülő
Gyermeksereg tekintete szálldos
A harangszó megy el közülünk
A nagy haranggal el az ő Urához.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000/39. sz.)


Andrassew Iván: A varázs

Élt a falunkban egy asszony, ámbár vénkis-, akinek már a neve is különös volt. Nagy Britanniának hívták. Állítólag külföldön született és ott merészelte így anyakönyveztetni anglomán apukája.
Mindenesetre Svájcban tanult egy zárdában, és senkihez sem volt hasonlatos a környéken. Művészetkedvelő volt, leginkább a zenét imádta, valóságos szalont tartott. Hogy ez hogyan viszonyult mondjuk a párizsi szalonokhoz, azt nem tudom. Az orvos, az állatorvos, a patikus, a postamester, az állomásfőnök és az iskolaigazgató felesége alkotta a társaság magját – remélem, senkit nem hagytam ki, bár e derék asszonyok lányairól máris megfeledkeztem. Férfiakat is maguk közé engedtek volna, de azokat legföljebb évente egyszer-kétszer lehetett rávenni egy kis lemezjátszós koncertre, pláne irodalmi előadás meghallgatására. Talán a katolikus pap volt az, aki a leggyakrabban látogatta az estélyeket – minden hónap első szombatján. A férfiak többnyire tarokkozni jártak össze. Történetesen minden hónap első szombatján. Oda meg igazán nem kellettek az asszonyok.
A falu népe, vagyis inkább, ugye, az asszonyok, irigységgel vemhes kíváncsisággal figyelték a szalon életét. Az estélyek idején, persze csak véletlenül, számosan sétálni mentek, főfájásra panaszkodva, és valahogy mindannyian Nagy Britannia háza elé jutottak. Ott aztán egy darabig hallgatták a kiszűrődő zenét – operaáriákat, Beethovent, Vivaldit például –, aztán továbblépdeltek, pusmogva, gúnyolódva. Pedig nem volt teljesen reménytelen a sorsuk. Néha-néha bejuthatott valaki a szalonba. Például az egyik parasztasszony lánya járt így majdnem, mert kiváló szobrásznak bizonyult, noha nem tanult főiskolán… Talán a Szalon oszlopasszonya lehetett volna, ha nincs az a baljós eset azzal a fejjel.
Nagy Britannia egyszer elhatározta, hogy márpedig ez egy csodafalu lesz – minden esztendőben szobrot avatunk.
A „szellemi vagyon fölmérése végett" a Szalon asszonyai többnapos bejárással összeírták a község művészi értékeit, különös tekintettel a szobrászati kincsekre. Aki azt gondolja, hogy ez nagyképűség, téved. Kiderült, hogy egy ilyen kis porfészek, sőt, pórfészek, mint a miénk, igenis számos értéket mondhat magáénak. A templomban őrzött kegyszobrokat és a temető szerényebb és testesebb emlékműveit leszámítva nyolc olyan műtárgyat találtak, amelyek említést érdemelhettek. Ebbe nem számították bele a vasútállomáson látható munkásmozgalmi táblácskát, amelyből Pálinkás Béla arcéle púposodott ki, plusz alatta némi vésett szöveg volt arról, hogy ezt a szerencsétlen embert a fehérterror idején, a pályatesten lőtték le a kormányzó emberei. Gondolhatnánk, hogy a Szalon ilyeténképpen való leltározása a politikai ellenállás csírája volt – de nem: az emléktábla valóban hihetetlenül rondára sikerült.
Viszont, ha nem is magas művészi értékűnek, de figyelmen kívül hagyhatatlannak ítélték a főtéri első világháborús, turulos- sisakos emlékművet, amit valamiért még a kommunisták se mertek ledönteni és beolvasztani. Ezen kívül volt a Kiss asztalosmester háza homlokzatán egy pincsire emlékeztető oroszlánféle. Az iskola oldalán egy – vélhetően valamelyik Szent Antalt ábrázoló – szépséges barokk mészkőfaragvány. Egy sasfej a régi temető bejárata mellett, fából. Egy különösen szép faragott kőfeszület a Majori út mellett. Egy híd a Sánta tanító háza előtt a patakon: a korlátok végeire valaki négy griffkoponyát formázott. Egy sárkányfej a pék kőkútjának csúcsán. És egy különös fémfej, ami éppen a mi kertünk sarkában állt egy épített boltozat alatt. Állítólag az ükanyám készíttette ezt a családi kegyhelyet, amikor meghalt a férje. A fej, amely talán Jézust, talán Mózest ábrázolta, az apjátvesztett fia készítette gipszből, mélységes fájdalmában. Az ükanyám a helybéli kováccsal azonosíthatatlan fémbe önttette.
Ez a szobor csaknem a Szalon fölbomlásához vezetett. A nagy művészeti összeírás idején ugyanis Nagy Britannia azt találta mondani a nagyanyámnak, hogy sajnos az a fej valószínűleg nem bír számottevő művészi értékkel. A nagyanyám viszont, aki évente egyszer, a tavaszi kerttakarítás idején vetődött a lassan enyésző családi kegyhely felé – amikor szépen kitakarította –, hirtelen úgy találta, hogy ez a fej talán mégiscsak ér annyit, mint mondjuk a sárkányfej a pék kőkútjának tetején vagy a pincsiarcú oroszlán az asztalosék házán. Különben is: legalább száz éves.
Nagyanyám sértődöttsége odáig fajult, hogy nem ment el a legközelebbi hónap első szombatján szalonozni. Migrént jelentett.
Ettől aztán az asszonynépség annyira megijedt, hogy többségi szavazással mégiscsak a falu kincsei közé vették azt a fejecskét.
Nagy Britannia alapos asszony volt. Júniusban meghívta egy jeles szobrász (M. P.) feleségét vendégségbe. És persze úgy intézte, hogy egy alkonyati séta során a kertünkbe vetődjenek, egyben tiszteletüket téve nagyanyámnál is – akiről persze Nagy Britannia pontosan tudta, hogy nincs otthon, hiszen a Balatonon nyaral.
Maris cselédünk beszámolója szerint a dolog úgy történt, hogy a rendkívül szőke szobrászné megállt a családi kegyhely előtt, bekukkantott, aztán a szájához emelte a kezét és azt mondta: úristen! Nagy Britannia pedig ettől fölrikkantott és hosszasan röhögött. A kertből kifelé menet a szobrászné még föltehetően azt is mondta, hogy „de végülis belefér a rusztikus naív művészet kategóriájába". Legalábbis ezt hámoztuk ki abból, amire Maris emlékezni vélt.
Nagyanyám nem állhatott bosszút Nagy Britannián, mert az első őszi szalon előtti csütörtökön megütötte szegényt a guta. Nem halt meg, még évekig élt, rettenetes szenvedésben.
Hallottam, amikor a postamester felesége egyszer azt mondta a nagyanyámnak: okosan tenné, ha jobban vigyázna arra a szoborra, mert varázsereje van annak. Bosszút állt, mert kinevették.
Kíváncsiságból utánajártam: a szobrászné ugyanazon a nyáron balesetet szenvedett – le kellett vágni a lábát. Fél évvel ha túlélte szegény Nagy Britanniát.
(„Mózes kőüvöltése" * Fotó: Kucsera Jenő – Marosvásárhely)

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000/37. sz.)


Hegyi Mózes, Fehéregyháza tragikus sorsú költő-misszionáriusa

Hegyi Mózes 1908. február 1-jén született Agyagfalván. Ötéves, amikor a háromgyermekes Hegyi család Fehéregyházára költözik, az akkor szász többségű Felvégre. A gondos szülők, bizonyára környezetük hatására is a falu német (szász) felekezeti iskolájában Georg Folberth pap-tanítóra bízzák a kis Mózes oktatását, aki később – hat német nyelvű tanév után – a székelykeresztúri unitárius gimnáziumban folytatja tanulmányait. Eredményei jó ajánlólevelet jelentenek további képzéséhez, ám az uralomváltást követő földreform erősen korlátozza az immár hatgyermekes család elsőszülöttjének továbbtanulási lehetőségeit. Azonban anyja kész minden áldozatra fia taníttatásáért, akár a „szoknyáját is eladja" a cél érdekében, miként a pap-költő egyik visszaemlékezésében írja. Éjszaka utazik el Nagyenyedre, hogy senki ne lássa távoztát a faluból. Virradatig az enyedi park egyik padján alszik, hogy fiát mihamarabb beírathassa a Bethlen Kollégiumba, ahol a daliás termetűvé serdülő ifjú – tanulmányi eredményei alapján – tandíj-kedvezményben részesül.
A fehéregyházi Petőfi-kultusz, amelyben nevelkedett, valamint kollégiumi tanulmányai indítják el a fogékony szellemű ifjút a népnemzeti líra epigon-hagyományainak útján. Enyedi tanulmányait 1928-ban fejezi be, de a kegyetlenül nehézzé tett román nyelvvizsgán nem sikerül átmenő osztályzatot szereznie, sok más társához hasonlóan. Így a teológiai pálya, amelyre tudatosan készült, egyelőre lezárul előtte. 1929-30-ban Nagymohán kényszerül tanítóskodni.
Összegyűlt verseit magánkiadásban, 1930-ban jelenteti meg Segesváron, Rózsát dobál a lelkem címmel. Még ugyanabban az évben kiadja istenes verseit is. Az újabb füzet a Keresem az Istent címet viseli.
1930-ra a teológiára való beiratkozás akadályai elhárulnak, és Kolozsváron újra tanulmányainak és a költészetnek élhet. Írásai, versei az Ifjú Erdélyben jutnak nyomdafestékhez. A teológia elvégzése után (1935) Maksán és Brassóban lesz segédlelkész. 1935 őszén misszonáriusi kinevezést kap Brailára, amelyhez Galac és Focsani is hozzátartozik, hogy a Dél-Kelet-Romániában szétcsángált magyarságot gyámolítsa. Éhezve és lerongyolódva, háromévi állhatatos munkával talpraállítja a lezüllött oktatást és hitéletet, befejezi az iskola újjáépítését, restauráltatja a templomot. Összeállítja és Végvár címen kiadja 1937-ben a 75 éves brailai református egyház történetét, 80-100 példányban, kézzel sokszorosított körlevelek útján tartja a lelket és a kapcsolatot a nagy távolságokra lakó híveiben, híveivel. A körlevelek címe sokatmondó: Ne félj! Ezt a bátorítást önmagának is szánhatta, mert nemcsak hívei mellett, de a hatóságok ellenében is meg kellett vívnia védelmi, önvédelmi harcát.
Braila után rövid ideig bukaresti segédlelkészkedés következik. Itt is lázasan, plebejusi hittel szervez, mozgósít – szóban és írásban. (Lásd: Egyházi Újság – Bukarest, 1938 nyara). Többszáz sápadt bukaresti magyar gyermek erdélyi nyaraltatását szervezi meg, hogy friss tejtől és munkában edzetten folytathassák tanulmányaikat, és nemzeti öntudatukban is megizmosodjanak.
Féléves alsórákosi szolgálat következik. Itt maga is kipihenheti a Kárpátok karéján kívül végzett gyötrelmes munka fáradalmait. Naplója tanúsága szerint itt válik az első világháború után dívó, Bicsérdi-féle vegetáriánus étrend hívévé.
1939 tavaszán, a sorsfordító történelmi események előestéjén veszi át Kékesen lelkészi hivatalát. Élete itt teljesedik ki. 1940 nyarán nőül veszi szerelmét, sok versének ihletőjét, Benedek Anna tanítónőt, a mezőveresegyházi lelkész lányát. Másik álma is beteljesül: 20 év után újra szabad magyarnak érezheti magát, de szüleitől, testvéreitől országhatár választja el.
Az ifjú párnak 1941-ben fia születik: Mózes. A következő évben újabb fiúval, Gyulával szaporodik a család. Ám harmadik gyermeke, Gyöngyi születését a pap-költő nem éri meg: 1943. november 11-én, 35 éves korában elragadja a halál. Amint a Református Szemle nekrológjából kitűnik, lelkésztársai régóta tudtak betegségéről, szenvedéséről, naplójában azonban egy szót sem ejt róla. Igaz, 1941 nyarán abbahagyja a naplóírást. A következő két évben még tesz egy-egy bejegyzést, de a rázúduló személyes, családi és a háborús világ bajai belefojtják a szót. Utolsó versének – egy héttel halála előtt írta – tanúsága szerint szeretett édesanyjához szállnak gondolatai (Valaki sulykol).
Naplója, versei, tanulmányai, jellemrajzai, teológiai tanulmányai kéziratban maradtak. Ezt próbáljuk valamiképpen jóvátenni az elkövetkezőkben.

MÁTHÉ ATTILA

Hegyi Mózes hagyatékából

Igában

Vagyok a szószék igása, barma.
Szívem csendet, békét akarna,

De ti nekem egyebet adtok:
Lelkemen szitkok ostora pattog –

S nincs miattatok nyugalom:
Így jár minden szelíd barom.

Pedig értetek ég el a lángom,
Bugyborékol ima a számon –

Értetek jöttem el Keletre, távol,
S bűnös rágalmatok bevádol.

Nincs köztetek senki barátom,
Nincs ember az ingó gáton.

Egyedül kerengek nyári éjjel,
De simogat Isten két kezével.

S ha ronggyá foszlik is ruhám,
ő majd betakar bársony-puhán.

S maradok ím a szószég igása,
Hogy hűségemet mindenki lássa.
Braila, 1936 


Valaki sulykol 

Valaki sulykol már ilyen korán
A teste törékeny, hervadt, sovány
Két keze fázik, a háta sajog
S én tőle messze, jaj, messze vagyok!

Valaki sulykol, november reszket
A vállán kendő s nehéz keresztek
Kezében szaporán jár a sulyok
S a jeges víz vén térdére csurog.

Valaki sulykol messze valahol
Kis alakja a víz fölé hajol
Engemet keres tükrében talán
Ez a valaki az édesanyám

Valaki sulykol, régóta hallom
Hozza felém az őszi fuvalom
Megtört szívének terhes sóhaját
S ő nem jő hozzánk talán soha át –
Kékes, 1943. XI. 3 

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000/38. sz.)


B. Tomos Hajnal: Tanulmány

Kameránkat a szellőztető lyuk nyílásához rögzítjük, eléggé lazán, hogy aztán irányítani lehessen a szoba bármely sarka felé. Ezt még időben elvégezzük, amíg a Gyermek (öt-hatéves kislány) alszik, hogy ne fogjon gyanút. Körülbelül húsz perc múlva a Gyermek halkan felnyüszít, felpúposítja fenekét a takaró alatt, miközben fejét teljesen betakarja. Pár percig így ül mozdulatlan, aztán hasára ejti magát, csöndesen piheg ágya mellett, lelógó karokkal. Azt lehetne hinni, hogy ismét elaludt, de hirtelen félredobja a takarót (látjuk, hogy csak bugyiban aludt), s olyan céltudatosan siet a fürdő felé, mint akit odaszólítottak. Kameránkat a fürdőszoba felé irányítjuk, de csak félig becsukott ajtót és halk csorgatást rögzítünk. Valószínű, nem mosakszik, sem fogat nem most, mert a csorgatás megszünte után rögtön megjelenik, s most már becsukja maga mögött az ajtót.
Elmasírozik az asztalig, és mindent megszagol, mint egy kis állat. Közelebbi felvételt készítünk: a tányéron négy szelet sonkaszalámi, néhány becsomagolt, háromszögű túródarab, paradicsom, negyedliteres porceláncsésze (nem látni, mi van benne!). A Gyermek rögtön észreveszi, hogy nincs kenyér az asztalon. Fél kézzel veszi ki a kredencből, a másikkal hozza a kést. Ügyetlenül vág magának egy szeletet, aztán úgy, bugyiban, nekifog enni. Látszólag nem köti le ez a foglalatosság, mert csak unottan majszol, közben jártatja körbe a tekintetét. Aztán mintha hirtelen eszébe jutna valami, mindent otthagy az asztalon, és egy háromfiókos szekrényhez lép. Kihúzza a legalsó fiókot, mindenféle mütyűrt szed elő egy zacskóból. A padlón sorbaállítja őket. Valószínű, nem tetszik neki ez az első sorrend, még néhányszor átrendezi a játékokat. Aztán figyelmesen vizsgálódik, mintha számolná őket. Végül halomba söpri az egészet, visszateszi a zacskóba, majd a fiókba. Térden állva húzza ki a következő fiókot. Rózsaszínű női bugyit és fekete melltartót vesz ki, lobogtatva nézegeti őket. Később feláll és felpróbálja a ruhadarabokat. Főleg a melltartó idétlenül lötyög vézna testén. Fenekét kidüllesztve a rózsaszín csipkebugyiban, manökenjárást utánozva megy el a ruhásszekrényig. Válogatás nélkül vesz ki egy lila, erősen kivágott estélyi ruhát, és anyja magassarkú fehér szandálját. Aztán a hátramaradó cipősarokkal – nagyokat koppintva – elcsoszog a tükörig. A ruhát mindkét kezével felgyűri kétoldalt, de még így is akadályozza a járásban.
Körülpásztázzuk gépünkkel a szobát: asztalon a szétpiszkolt reggeli maradványai, arrébb a szétdúlt ágy, a ruhásszekrény kitárt ajtaja, néhány szétszórt női cipő a padlón. A Gyermeket látszólag nem zavarja a felfordulás. Kihúzza a tükrös szekrényke fiókját, száj- és szempillafestéket vesz elő, nagy igyekezettel mázolni kezdi magát. Aztán haját jobb oldalt fényes csattal magasan feltűzi, a másik felét felborzolja, és ráhúzza a bal szemére. Féloldalasan úgy néz most vissza magára a szeme sarkából, mint ahogyan a filmekben látta. Egy pillanatig csak az arcát filmezzük: szétmaszatolt, epervörös ajkaival, vastagon bekent szempilláival, sötétre árnyékolt szemével olyan, mint egy kezdő bohóc. Szemében a női kacérság villanását még nem lehet felfedezni. Látszik, hogy még csak mozdulatokat utánoz, tiltott tárgyakat próbál ki, ettől egészen felvillanyozódik. A nyitott fiókból két cigarettát és öngyújtót vesz elő. Fellobbantja a lángot, de csak mímeli a rágyújtást, rúzsos ajkai közt ügyetlenül billegetve a cigarettát. Porcelán kistányért vesz elő, nekitámasztja a rúzsos cigarettát, s vele szemben úgyanúgy állítja be a másikat. Olyan a jelenet, mintha a Gyermek gondolatban két cigaretta párbeszédét játszaná. Később a rúzsos szivarat megpöcköli, mintha hamut verne le róla; hirtelen felcsap szándékosan érdesített hangja:
– Csak meg ne bánd egyszer ezt a sok disznóságot! Egy szép napon mindent kipucolok a házból, és úgy hagylak itt, mint az ujjamat.
A Gyermek a szabadon maradt mutatóujját úgy szúrja a levegőbe, mint kifent kést. Most már igazi harag villámlik szemében. Olyan dühödten sipítozik, mintha szemtől szembe állna a kiutált alakkal:
– A gyereket is elviszem, úgy tudd meg! Egy ilyen rehány alaknak nem való gyerek, hiszen azt sem tudod, hány éves.
Az utolsó mondatot megismétli, de most már a rehányt trehányra javítja. Utána leteszi kezéből a cigarettát, és kilép a fehér szandálból. Már nem jár kidüllesztett fenékkel, egészen gyerekesen caplat el az ágyig, ott felhuppan a paplan tetejére. Sokáig ül itt lehorgasztott fejjel. Sír vagy csak gondolkozik.
Végül ismét asztalhoz ül, és lassan enni kezd. A túróval még jobban elkeni arcán a festéket, de látszik, hogy már rég megfeledkezett a bohóckodásról. Arcán, most először csak a felnőtteknél észrevehető szigor jelenik meg, valami asszonyi gond árnya. Minden morzsát felszedeget az asztalról.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000/37. sz.)


Ráduly János: Jön az éj

És jön az éj, ne félj, kicsim,
ó, nem az örök éjjel ez,
még hunyorít a tompa égbolt,
s a fák testén halk szél neszez,

még dalba fog a dús remény,
és szerelmesen átkarol,
még csókba fulladnak a titkok,
ha találkoznak valahol,

a látnok Hold a földre száll,
a virágok közé térdepel,
hallgatja, hogy mélyén a földnek
a láva miként énekel,

még gondolkozik a halál,
milyen kapukon zörgessen,
az idő ormán töpreng a perc,
mekkora bukfencet vessen;

hát itt az éj, ne félj, kicsim,
ó, nem az örök éjjel ez,
a sötétségbe mezébe bújva
még zászlós élet zengedez.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000/37. sz.)


Simonfy József: be és ki

arcomat
föld és ég
préselte
fekete könyvvé
ha föllapozzátok
megtudhatjátok
egyedül szoktam rá
a levegőre fényre
egyedül tanultam járni
csak beszélni nem akartam
mert borzasztó dolgokra
használjátok a szavakat
a levegő csordultig félelemmel
be- és kilélegzem
ki- és belélegzem

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000/36. sz.)


Andrassew Iván: Az idő

Az első lányom fél órát se élt. Meg se mutatták. Csak annyi maradt belőle, hogy sírt. Nem is keservesen. Hanem inkább nyekergett, egyre halkabban. Azt mondta a bába, hogy gyönge volt a tüdeje meg a kis szíve. Túl korán jött.
És valahogy ez a sírás, ez maradt meg. A fiam huszonhat évesen jött haza a frontról, sebesülten. Üszkös kis lábakkal. Az volt az érzésem, hogy sok hidegtől összeasztak a végtagjai. Sose állhatott föl, lassan haldokolt és az utolsó óráiban zokogott. Hangosan, üvöltve. Láttam a szégyent a szemében, de nem bírta abbahagyni. Aztán egyszer csak csuklott egyet és vége volt. Magamhoz szorítottam, úgy kellett letépni a kezeimet róla. A fiát ő se láthatta. A sírását se hallhatta, mert csak négy hónap múlva jött erre a világra.
Az apja se élt többé. Soha egy mosoly, semmi. Csak végezte a dolgát, mint egy állat. Aztán volt úgy, hogy nem találtam magam mellett éjszaka. Fölkeltem, kerestem. A tornácon állt és a Holdat nézte. Úgy csillogtak a szemében a könnyek, mint a gyémántok.
Úgy is halt meg, a tornácon, egy téli éjszakán. Kérdeztem az orvost, hogy megfagyott-e. Azt mondta: előbb a szíve lett oda.
Pedig ha elmentünk volna innen, talán ma is él. Mondtam neki egyszer, hogy hagyjunk itt mindent, de azt mondta: – Hova? Hova? Hova?
Az unokám elvitt, hogy megnézzem a fiát, és amikor hazafelé jöttünk, egy veszett motoros elénk vágott. Félrekapta a kormányt és egy fának mentünk. Isten úgy akarta, hogy nekem semmi bajom nem lett, de ő a gerincét törte. Három évig élt még kórházban, a plafont bámulva. Minden nap mellette voltam. A felesége nem bírta, az utolsó évben be se jött hozzá. De nem haragszom rá: szótlanul feküdt a fiam, rá se nézett, csak könnyezett. Kérdeztem tőle, miért nem néz erre a szerencsétlenre. Azt motyogta, hogy azért, mert szereti. Meghalna a vágytól. Aztán, később azt is mondta, hogy milyen ostoba, ha ránézne, meghalhatna végre, nincs is méltóbb mód. De nem jött többé a felesége.
Éjjel halt meg, nem voltam mellette. A nővér azt mondta, fogta a kezét, de nem hiszem el. Talán csak vigasztalni akart.
A múltkor valaki arra biztatta az embereket a rádióban, hogy csak sírjanak, mert annak igenis van fölszabadító ereje. Hát nincs.
Tegnap itt volt a pap, hogy hogyan legyen a temetés. Kértem, menjen Isten hírével. Nem tudok én már imádkozni. Lehet, hogy van Isten, de olyan messze ment, hogy észre se veszi, ha nem hókuszpókuszolunk, hanem csak úgy földbe eresztjük az unokámat. Menjen békével és áldja meg azokat, akik szerencsésebbek voltak.
Még megkötöm ezt a szvettert a dédunokámnak, hogy meg ne fázzon a sírnál, aztán én is megyek. Tudom, hogy bejön értem a halál, ideáll, rám néz, meg fogom ismerni. Ha azt mondom neki, hogy várjon, mert még be kell fejeznem ezt a sort, hát megvárja. Neki van ideje. Már nekem is.
(„Anyuci" * Fotó: Székely Sándor – Bukarest)

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000/36. sz.)


Zsidó Ferenc: A magány rítusai

Lumpolva rostokolt a párnás, kopott huzatú karosszéken. Nagy kupacokba gyűlt köréje a csend, nem volt, aki eltakarítsa.
Néha benyitott az unokája – az öreg ebben a „néhá"-ban hasztalan próbált valami rendszerességet felfedezni –, és száraz hangon ezt mondta:
– Felhoztam az újságot!
ő csak bólintott. Volt ebben a bólintásban valami felsőbbrendűség, tán nagymúltú ősök öröksége. Az újság landolt az íróasztalon, az unoka hátrálás közben még motyogott valamit, az öreg visszafojtott egy köszönést, s azzal minden visszasüppedt a korábbi türelmes csöndbe. Egyébként újabban már nem olvasta el az újságot, legfönnebb a címlapot böngészte át sosemvolt érdeklődéssel. Ott tornyosult forgatatlanul több év termése, és szinte babonából a régen kiolvasottak is. Sajnálta kidobni őket, szinte nosztalgikusan tekintett rájuk. Amikor már kezdtek túl nagy helyet elfoglalni a lakásban, arra is gondolt, megkéri az unokáját, vinné már el a papírkereskedésbe, de aztán rájött, az utóbbi időben úgy megromlott a kapcsolatuk, hogy nem lenne illendő. De jobb is így. Legalább látja őket, a porosodó tanúkat. A karosszékben sokat rostokolt. Öregesen, csendesen. Tán életuntan is. Várásra beállított vezetékei már rég túlteljesítették a tervet. Lényegében gyűlölt várni, de mivel mást nem tehetett, szolid önbecsapásként eljátszotta, hogy szeret. Kompenzáció a köbön. Pirulhatna maga előtt! Magyarázkodni, bocsánatot kérni talán azért nem akart, mert várta, hátha visszaüt. Nem akart túl jóban lenni magával. Nem tudott. Ebben a korban már nem könnyű. A szoba elzárt, kényelmes zugait semmiért sem adta volna. Valósággal hozzánőttek testéhez. A fia régen többször meghívta közös családi vacsorára, de ő mindig olyan hangnemben utasította el, hogy a meghívások nemsokára elmaradtak. Csak ő és a szoba maradtak. Magányos gondolat-sakkpartijait idővel magány-partikkal helyettesítette, rítusosan. Az egereket is kitiltotta a lakásból, unokája is egyre vonakodóbban hozta az újságot. Aztán egy napon az öreg utána kiáltotta:
– Meg ne lássam itt többé ezt a lapot!
Unokája elrohant, megkönnyebbülve, de mindenesetre értetlenül.
Maradtak a porlepte régi újságok, a kihasználatlan, porosodó szemüveg az asztalon, csend, a reszketeg öreg és a kopott huzatú karosszék egyre inkább elmélyülő kapcsolata. És a várakozás. Öregedő éjszakába olvadó öreg nappalok. A magány rítusai belső dialógusban. Örökkévalóságba nyekkent vég.
Az öreg lesikálta szeméről a múltnak szóló mosolyt is – valamikori feleség, tán gyerek, sakk-partik, ..., ..., – függöny. Helyette minden nemlése. És várakozás.
Aztán egy (már hosszúsága miatt is) nehéznek ígérkező napon az öreg – önmagát is meglepve – elhagyta karosszékét, hogy beletúrjon a régi hetilapokba. Fölkajtatta a rakások alján lévőket, visszalapozott, tíz, húsz, harminc évvel korábbi újságokat olvasott el, izgatottan, belefeledkezve, napok összefolyásában, mintha múltjában, fiatalságában, életében lapozna, újjáélve azt. Reszketett a meglepetéstől és a gyönyörtől. Elmerülve ebben a különös világban, erősnek, fiatalnak, szenvedélyesnek és tettrekésznek érezte magát.
Tán ezért volt, hogy a házhoz várt, megrendelt halál csak nem akart érkezni. Kivárt...

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000/35. sz.)


Kányafő

A tájnak szépsége és emléke van. Minden tájnak. Csakhogy a szépség marad, míg megmarad, az emlék elmúlik az emlékezővel együtt.
Kolozsvár egyik legszebb tája a Hója erdő alatti szelíd dombsor, ahol valamikor megtermett az a szőlő, amelyből az 1550-es években már a Vinum de Hoia-t erjesztették Lineczig Jánosék. Csávossy György szerint több mint valószínű ez a Leányka, a Kövidinka vagy a Járdovány lehetett. Én még találtam ezelőtt 30 esztendővel a Hójagerinc alatt néhány tő régi szőlőt, amely átvészelhette a filoxéra pusztítását. A 100 éve született Palocsay Rudi bácsi szerint bizonyára Leányka lehetett. Hogy hol maradt meg ez a szőlőgyökér? Hát a Kányafőn, régiesebben mondva: a Kányamálon. Mert Kolozsvárnak ezt a részét a Fellegvártól kifelé Kőmálnak, Tuzókmálnak, Borjúmálnak meg Kányamálnak mondták eleink nagyon sokáig. A további részeket pedig Hajtásvölgynek, szászfenesi domboldalnak, majd felfelé, a magaslatok felé, Magyarfenesen a dombot Csicsalnak mondták. Innen nézte az 1800-as évek elején, tehát immár 200 esztendeje, szép időben a kis Jósika a kolozsvári templomtornyot. És innen nézett ki a Donát úti, Szamos közeli villácskájából a 110 éve született Reményik Sándor a szemközti havasra, az Árpád- csúcsra. Ezt ő így fogalmazta meg:

„Benéz a havas kéken Kolozsvárra,
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,..."

És ő figyelmeztet 1927. februárjában, hogy:

„Kaptat az út a Hajtás-völgy felé.
Fagyott szekérnyom, félig-olvadt hó,
A versek árán épült házikó,
Poétatársamé, már elmaradt."

E poétatárs Áprily Lajos volt, akinek kertje épp az enyém alatt lehetett a harmincas évek elején. ő írta:

„Új rügy s új fű, és újra mondhatom,
és örvendezve mondhatom, hogy élek.
Kékes vihar-fekete alapon
a cseresznyefa-gömbök habfehérek."

Valamivel távolabb, kinnebb, Makkai Sándor, a püspök-író kerti víkendházában Ördögszekér című regényét írta:

„Kik ez írást olvassátok, gondoljatok csak arra a szép kék virágra, amely a tavaszi napfényben száz meg száz kis csillagával büszkén kacag az égre, de ha jő az ősz, elszáradt kórója leszakad, összegombolyodik, s a szél hajtja, görgeti az utakon fel-alá, míg valami árokba nem hull. Mivel kóró korában mindig erre a sorsra jut, úgy hívják ezt a szép virágot: Ördögszekere.”

E három illusztris íróval 1941 tavaszán itt, a Donát úton ismerkedtem meg a Kányafői út sarkán lévő nyári kerthelyiségben, egyik nagybátyám mulatójában, ahol én vasárnaponként és a szünidőkben amolyan pikkoló szerepkört töltöttem be. Egy tavaszi vasárnap délelőttjén három illusztris vendég tért be hozzánk. Egyiket, a költőt, látásból már ismertem, ide járt ki, apja építette Donát úti villácskájába, nővérét meglátogatni a belvárosból, meg gyönyörködni a tájban. A másik kettő közül egyik magas, kemény arcélű, turistaruhás acélkemény embernek nézett ki, a másik ellenkezőleg, kopasz fejű, szemüveges, amolyan papírfigura.
Leültek, és rendelt a költő három rostonsültet meg három pohár sört. S míg kihordtam a rendeleteket, megtudtam beszélgetésükből, most tért haza a Magyarországra elment Áprily Lajos és írótársa, Makkai Sándor. És a vendéglátó Reményik Sándor vékony kis kékfedelű könyvecskét vett elő, és dedikálta írótársainak. A kötet a Magasfeszültség címet viselte és a költő 1935 és 1940 között írt új verseit tartalmazta, az Erdélyi Szépmíves Céhnél jelent meg. És mert maradt egy felesleges példány is, hát ezt én kaptam meg borravaló helyett, mert szép magyar szóval szolgáltam fel ételüket, italukat. Ez volt életem legszebb borravalója!
Így ismertem meg őket, hármójukat a Kányafő sarkán, ott, ahol fel kell kapaszkodni mostani kertembe.
ők, már a múlt emberei, de amit írtak, ma is olvasgatjuk. Akárcsak a költő Áprily fiát, Jékely Zolit, akit már nemcsak a Szamos partról, de az Igazság szerkesztőségéből is ismertem, hisz, mielőtt elment volna, ide írta irodalmi krónikáit. De versben:

„Ne csüggedezz, szívem,
A cinke szól!
S láttam, piros kocsány búvik
A föld alól.

A Hója oldalán a gaz
Kék füsttel ég;
De mire ideér,
Ibolyaszag."
(Születésnapomra)

Kik járták még ezt a tájat az ismertebb művészek közül?
Itt, a Rádió épülete előtti kertjében rázta őszönként a diófáról a termést a kilencvenéves Szentgyörgy Pista bácsi, a színész, az örök Tiborc. Ide járt ki utolsó, kétvízközi lakásából a festő Nagy Imre, meg barátja, Gy. Szabó Béla, aki fantasztikus metszeteket készített a Szamos part tájáról. Mindketten több munkájukban is megörökítették ezt a tájat. De itt írja verseit ma is a 80 esztendős Létay Lajos, a nálanál fiatalabb Király László pedig azt figyeli – versben: van-e még feje a Donát-szobornak. Hogy a legfiatalabb Egyed Emese apja itteni kertjéből kinézve ezt írja:

„Pusztuljatok, gyász falak!
Kertet ültetek.
Háncsból fonom könnyű kunyhóm,
Holdsugár lesz függőágyam,
Csönd a szőnyegem."

Hát... az én emlékezetemben így élnek e táj régebbi és mai megörökítői. És még nem is szóltam az ide kilátogató Szabó Dézsőről, a nemrég elhunyt Kiss Jenőről, a ma is itt kertészkedő Szabó Gyuláról, Dávid Gyuláról. De talán még lesz módom rá, hogy hiányomat pótoljam, hisz ez év őszén ünnepli szomszédom, Szabó Gyula születése hetvenedik évfordulóját, kertjében egy pohár sazslából erjesztett bora mellett.

KOVÁCS FERENC

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 2000/34)


Komán János: Nem adott megnyugvást

Úgy szeretném elmondani, hogy érezzék és higgyék,
hogy mit jelent számomra ez a vidék,
a hűséges Maros hűséges partja –
sokszor a hűtlenség zavarja –
ahogy a vizek martot falnak,
s velük fájnak az aggodalmak,
ahogy a türelmes fűzfaágak
a habokba hajolva halásznak,
a csend sikamlós csobogása,
ahogy mosdik egy gyökér lába,
a fehér kontyú bodzabokrok,
zümmög a levegő is, boldog,
amott a kukoricatáblák,
zöld láng-levelek, égő fáklyák,
egy eltörött, vén kapa nyele,
cövek a tulajdonos neve,
az ösvények össze-vissza szelték
a határt – a rendszert átvészelték –,
a lélek útjai lehettek ezek,
kitartó, Istenhez vezető kezek.
Tőlem balra és távol jobbra
várfal a falu összes dombja,
közbül a lapály tenyerén tartja
hajóját, minden háza egy sajka,
az összes gondok súlyától süllyed,
meg kéne mentsétek az örömüket,
a kicsi mosolyú melegséget,
a hazajáró, ritka vendéget.
Öreg a kerítés, cövek a botja,
szegek helyett drótszál a szolga.
Új szomszédok, az egyik – egy férfi –
az olyan, akitől jobb lesz félni.
Emberek, messzi idegenből jöttek,
nem is rokonok és nem ismerősek.
Én nem hiszem, hogy közös a múltunk,
mások neveltek, és mást tanultunk.
Akik a sorsunkat összeboronálták,
miattuk van ez a nagy, közös szálkánk.
Jóság és jó szándék? Mekkora csapda!
A másik hagyja, hogy te légy a hangya.
Nem adott ez a föld megnyugvást nekem,
kiszorítottak a szülőföldemen,
nem tudok meghalni szeretettel,
mert békétlen földbe temetnek el.

Marosugra, 2000. július 12.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000/33. sz.)


Balási András: Ars politica
Szonda Szabolcsnak 

Ültem némán, szemközt magammal,
így, ketten egyedül,
s egyszercsak megjelent
az éj vízéből egy aranyhal,
s azt súgta, kérhetek,
ez egyszer teljesül.

Vers és vers, vágtuk rá azonnal
mindketten biztosan,
s ránkkérdezett: miért?
Mert olyan mint neked, aranyhal,
a szónyi buborék
buboréknyi szavam,

mert én csodatevő aranyhal
csak benne lehetek,
mert egységgé emel fel
a mélyből mégis-sugarakkal
sugárnyi mégisekkel,
ha minden elveszett.


Szonda Szabolcs: 
Szűkszavú, rendezkedő „arcpoétika" 

Az aranyhalnak kábé annyi,
mint portásnak a vészcsengő,
ha édesdeden alszik a lócán.

Néha tán jó lenne ráhagyni:
hadd csiholjon zajt a csendből,
és mutassa meg igazi arcát.

Tévedés. A halat illetően:
nem a miénk, amit idehoz.
És a kevés is sok lehet.

Maradjon meg illó ihletében.
Hal, horgász... Szavak – csak fürge kosz:
akváriumban sósperec.

A vízben semmi sem vesz el,
mint minden az apróhirdetésben:
zajos élet magát kutatja.

Levegőt, majd házat veszel.
Máshol kastély lett vón' belőle.
Próbálkozás: ritka esély atyja.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000/32. sz.)


Andrassew Iván: A rontás

Az első szerelme egy cirkuszos lánya volt. Minden évben jöttek, gyönyörű cigányok, törpék, lovak, kutyák, egy rühösforma kicsi medve, valami madarakra is emlékezett a gyerekkorából.
Azért az túlzás, hogy a szerelme volt. ő volt az, akivel először szerelmeskedett. Ami szintén túlzás, mert csak annyi történt, hogy máig kiderítetlen okból magára húzta – nincs, ami jobban leírná azt a dolgot, ami ott megesett. Lány se volt már: a lóidomár lehetett a vőlegénye. Egy kocsiban háltak.
Minden évben jöttek. Mindig a nyár elején. A sátrakat a futballpálya mellett verték föl. A kölykök meg odajártak nézelődni. A cirkuszos, akit Mesternek mondtak, mindig rájuk szólt, hogy „aztán este is eljönni, pereputtyot elhozni!"
A kölykök segítettek is, ha kellett.
Valahogy egyszer délután, amikor a cirkusz férfinépe a kocsmában ült, minden gyerek elment valahova, csak ő maradt ott. A lány megjelent két vödörrel és elindult az artézi kút felé. ő meg utána ment és azt kérdezte, hogy segíthet-e.
És segíthetett. A lány eresztette a vizet, ő meg a vödröket fogta. Aztán mind a kettőt ő cipelte. Föl a lakókocsiba. A lány mutatta, hova tegye le. Aztán azt kérdezte, nem ülne-e le egy kicsit. Leült, persze.
„Szoktál leskelődni utánam?"
„Igen."
„Jó látni engem?"
„Igen."
„Szeretnél megérinteni?"
„Igen" – de ezt nagyon halkan mondta a fiú.
„Akkor érints meg!"
A fiú nem tudta, hogyan kell megérinteni egy ilyen lányt. Nem is merte kinyújtani a kezét. A lány közelebb ment, lassan fölé hajolt, a mellei majdnem az arcához értek, a kezei lecsúsztak a fiú karjain, aztán megfogta a csuklóját és olyan lassan, hogy szinte a semmibe veszett az idő, fölemelte a karokat, és a tenyereket a melleire tette.
A fiú azt hitte, elájul.
Később már csak arra emlékezett, hogy a lány megoldotta az övét és egyszercsak az ölében ült, és valahogy a testébe került a teste. És a lány mozgott, lassan, aztán egyre gyorsabban, és jó volt.
Aztán a lány fölállt és azt mondta: „Szedjük magunkat, mert jöhetnek az emberek." Kituszkolta a fiút a kocsiból.
A fiú, aki aztán férfi lett, sok-sok éven át gondolkozott azon, hogy az egész meddig tarthatott. Úgy gondolta, hogy biztosan nagyon rövid ideig, és talán a lánynak se volt jó, de ő akkor szinte elájult, annyira boldog volt.
Reggel a fiú, aki éppen aznap ünnepelte a tizenötödik születésnapját, megmosakodott, megfésülte a haját, a rendes nadrágját és a tiszta trikóját vette föl. Virágot is szedett, éppen csak pár szálat, de azokat eldobta a sarkon.
Amikor a focipályához ért, meglátta a lányt, és egyenesen odament hozzá.
„Szeretném, ha három év múlva a feleségem lennél."
„Belémszerettél?"
„Igen."
„Na húzz anyádra, paraszt."
A fiú nem megszégyenülten oldalgott el, mert meg se tudott szégyenülni, annyira meglepődött.
Később, amikor első szerelmeskedésére emlékezett, hajlamos volt nem gondolni a történetnek erre a részére. Majdnem el is felejtette.
Egyszer aztán, éppen öt év múlva, reggel kiment az udvarra, hogy megnézze, milyen állatokat hoztak a reggeli rendelésre. Csak egy ló volt ott meg egy asszony és öt kicsi gyerek.
„Itthon a doktor úr?" – kérdezte az asszony, aki szokatlan módon terpeszben állt és nevetett. A gyerekek is nevetgéltek.
„Mindjárt jön a nagyapám" – mondta a fiú.
Valamitől megpüffedt a ló" – mondta az asszony.
A fiú megfordult, hogy visszamenjen a házba a nagyapjáért, de az asszony utána szólt:
„Hát akkor jöttem, elvehetsz, ha akarsz."
A fiú megfordult, és azonnal megismerte a cirkuszos lányát. Érezte, ahogy sápad.
„Anyád örülne" – mondta a nő, és akkorát nevetett, hogy a lovacska megugrott. De tovább nevetett. Aztán a kölykei is, mind, csengő hangon.
A fiú bement a házba, megállt az előszobában, és valahogy megérezte, hogy soha nem lesz boldog szerelme.
(„Isten gyermekei" * Fotó: Oláh István – Székelyudvarhely)

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000/32. sz.)


Ilyés András-Zsolt: Feltámadás

Szivacs már három napja nem járt haza. Felesége, aki „olyan amilyen elméjű" háziasszony, rosszra gondolva szaladt ki a postára, és telefonált férje szüleinek, majd sorban az összes rokonnak, hogy Szivacs feldobta a talpát. ő, mint aggódó feleség, eltemette volna férjét, hacsak át nem írták volna a színdarabot.
Nagy volt a gyász, minden hozzátartozója bánatosan siratta, dicsérték, milyen áldott mesterember volt, mennyire szeretett másokat boldoggá tenni (a feleségének a véleményét nem ismerjük e kérdésben...).
Szivacs azonban teljesen jól érezte magát, nem volt semmire se gondja: három napig tökrészegen tekergett egyik bodegából a másik kocsmába. Éjjel az útszéli sáncban aludt, másnap pedig újra berúgott anélkül, hogy akár sejthette volna temetésének előkészületeit. Háromnapos kaland után éhesen indult hazafelé, no meg a megértő feleség is hiányzott eláztatott életéből. Elindult, csakhogy kétsebességű (lassú és leglassúbb) lábai sötétedésig a temetőig vitték. Ott lefeküdt egy hantra, mint aki otthon érzi magát. Késő hajnalban ébredt meg, feltámadását csak a hegyek mögül felkelő Nap látta.
Szivacs gyomra korogva panaszkodott, hogy már elege van a folytonos semmit(t)evésből. Másodszor is elindult otthona felé, dülöngélő léptekkel haladt a köves utcán, és reggel kilenckor már a házunk elé ért, ahol találkozott nagyapámmal (aki mindig a kapu előtt ücsörög, és várja, hogy a postás hozza a nyugdíjat), leült melléje és elbeszélgettek, mint két meghalni készülő öregember. Miközben ők ketten motyogtak, a kilences vonattal megérkeztek a távoli hozzátartozók. Nyolcan voltak, talpig feketében, kisírt szemekkel, kezükben megcímzett koszorúkkal közeledtek kapunkhoz. Alig pár lépésre voltak, amikor Szivacs felismerte őket.
– Hát maguk hova mennek? – kérdezte csodálkozva, falusiasan.
A gyászolók majd földbegyökereztek, amikor felismerték a halottnak hitt Szivacsot. Törölték könnyes szemüket, talán mégiscsak képzelődnek, de ez nem hallucinálás volt, hanem a teljes valóság.
– Lelkem, fiam, még élsz-e? – eszmélt fel az apja.
Mintha akkor támadt volna fel, Szivacs ruhája sáros volt, arca lesoványodott, őszes hajtincsei borzosan lógtak ki gyűrött kalapja alól.
– Fiam, te most honnan jössz? – kérdezte az apja.
– A temetőből – felelte Szivacs.
Abban a pillanatban hirtelen egy nőszemély aléltan dőlt ki a gyászolók közül. Néhány nap múlva a (halott) Szivacs 67. születésnapját ünnepelte, és még ma is halhatatlan.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 2000/31. sz.)


Gyergyószárhegyi aritmetika

Fotó Oláh
Nem én fogom megírni a gyergyószárhegyi, meglehetősen pontatlanul írótábornak mondott két (egészen pontosan: kétszer két) napos találkozó történetét. Lehet, túl sűrű ez a történet, vagy ellenkezőleg: túl gyér. Lehet, hogy túl indulatos volt az 1980-as, ami az akkori általános és irodalmi helyzet ismeretében érthető; lehet, túl indulattalan volt a kétezres (a mostani általános és irodalmi helyzet ismeretében ez is érthető). A húsz évvel ezelőtti találkozó az lehetett nekem, mint légynek a tej. Mindmáig nem tudom, hogyan pottyantam bele. A román és a romániai magyar irodalom közelítéseinek, kapcsolatainak, kölcsönhatásainak kortársi dimenzióit járta körül az az első csoport, ezért főleg azoknak szólt az összehívás, akik íróságába a műfordítás is belefért. Akik legalább egy, de az is valószínű, féltucat szerző műveit lefordították – esetünkben románról magyarra, esetükben jóval gyérebben, de eléggé méltányolhatóan. Itt voltak a jól és sokat fordítók, Beke Györgytől Veress Zoltánig, Bodor Páltól Lőrinczi Lászlóig. Eladdig én 2, azaz két darab verset fordítottam alkalmilag, alkalmi szerzőtől, azután se többet. Úgyhogy egyszerűen nem volt miről s nem volt mit mondanom, amikor a műfordítások felette hasznos voltáról értekeztek a műfordítók, hacsak nem holmi, unalomig ismert közhelyeket, agyonlopkodott aranyigazságokat az ólomkorszakban. Még egy valódi kommunikációs helyzet, akkor: a fordítás, azaz ordítás esélyeiről, szükségességéről, hatáslélektani vonatkozásairól folyó disputa; amaz ordítást a humanista vagy csak emberi irodalom kiáltásának jóval erősebb szinonimájaként értelmeztem akkor, most sem másként. Aminek meg is lett a visszhangja: ugatóan államvédelmi. A Korunk és A Hét (illetve hát Kántor Lajos és Huszár Sándor) hozta a két nap jegyzőkönyv-pontos anyagát, ezért volt a cirkusz. Ha nem hozzák, akkor is cirkuszolnak.
A 2000 nyarán összehívott találkozón a hangulat – dehogy, a szeku sápadt, de annál gonoszabb emléke – egy pillanatig ismét kísértett. A kísértet. Azt mondja az egyik szent öreg: most is mindent fognak tudni, mint nyócvanban, nyakamat rá, mostan is itten vannak! És körülhordozza röntgenes pillantását a termen. Akkor csodálkoznék igazán, ha a monitorján megjelenne valami idegen test, stílusosan, ahogy régebb mondták: szerv. Úgy is, hogy a többi, és az irodalom funkcionálisan felépülő és működő (?) akármelyik rendszerelemének a morfológiáját és funkcióit másolja le. Ezt hívják minikriminek? Mindegy, ő elpattintotta. Ez a posztfélelem, ez az értelmiség nagyjainál valódi félelem, a kicsiknél s a középszernél költött, és súlyukat-szerepüket sokszorozó, heroikusnak vélt, valójában csak vígjátéki póz, hogy engem lehallgattak, és változatlanul lehallgatnak, megfigyelnek, most is él, úgy látszik, még az olyan drága és meghitt helyeken is, mint Gyergyószárhegy. Ahol igazából annak örvendek, hogy egy asztalnál ülhetek Domokos Gézával. ő hisz az irodalomban (közösségalakítás és - megtartás, népszolgálat). Az írók érdemes társaságában (ami nem feltétlenül az érdemes írók társasága). Akár felismerjük, hogy van irodalom, akár elismerjük, hogy nincs, én az írást mondom a legfontosabbnak, ami az irodalom szinonimája ugyan, de szükségképpen nem irodalom. Azért sem, mert az egyik a maga természetességében mutatkozik meg a papíron, a másik művi konstrukció a politikából ismerős szempontozásokkal, ideológiai lapszéljegyzetek garmadájával.
No, és Zöld Lajos? Az angyali beszélőgép, holott a beszélőgép ott, torkában: jelzősíthetetlen. ő lett őszöreg és nagyon bölcs (ha ezt is tudjuk, és kizárólag magunkból kiindulva: az ember általában nem születik bölcsen erre a világra, azért még lehet bölcs, sőt, lesz is tenger szenvedés, töprengés és tapasztalat helyszínein). Zöld a romániai/erdélyi magyar irodalom 1980-2000 között és tovább lényegű témára hangolt újbóli találkozó gazdája. Valaki azt mondja az első napon: néhány emberen múlik, hogy itt intézményeink vannak. Vagy kérdi, és közben legalább olyan jól tudja az egyetlen választ, mint bárki a szárhegyi kolostor ebédlőjében összehozott tárgyaláson. Kivonjuk Domokos Gézát, mi marad a Kriterionból?
Hát ez az, Domokos Gézát nem lehet kivonni a Kriterionból, az összeadás életre-halálra szól, és aztán már csak a szorzás – értékeink sokszorozása. Ugyanaz a törvény alakítja Zöld Lajos életét is, illetve az ő Kriterionját, Szárhegyet. Hamarabb ki lehetne vonni a lovagtermet, a restaurált Lázár-kastélyt, az újjáépített kolostort a gyergyói tájból, mint őt. Ez így nem jó, mert minden, amit az előbb nagystílűen és felületesen kivonhatónak mondtunk, beépült Zöld Lajos életébe, sőt, életének anyagaiból épült, mindenik olyan, mint az embert következetesen elkísérő magatartásjegyek. Kettőt nem is mondtam még, a több mint negyedszázada alapított művésztelepet és a szépteremtő kalákák sorát.
Vida Gábor mondja a hely géniuszáról (két magassági fokkal szerényebben: szelleméről) és e szellem-géniusz lakóhelyéről: Erdély az a hely, ahol nem kell groteszk és abszurd dolgaimat magyarázni, mert azok itt magától értetődő dolgok. Itt az ember rendszerint olyasvalamit választ, amit pragmatikusan nem lenne szabad választania. Az ember rosszul választ, és nem igazul, nem is dicsőül meg, de a helyén marad.
Egyed Péter spártai feliratként ható szövege szerint minekünk, akik még itt vagyunk, vannak-e közös érdekeink, közös értékeink? Ezt kell eldöntenünk. Nem biztos, hogy még egyszer eljövünk, az az érzésem, ezért kellett eljönni most.
Csak ezután mentünk haza.

OLÁH ISTVÁN

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 2000/31. sz.)



Andrassew Iván: Az ámbrás

Egyszer véletlenül, a konyhában, uzsonna után, talán csak unalmamban, hogy a csönd belénk ne rekedjen, megkérdeztem tőle, mégis mi szeretne lenni most, hogy ímé a harmincadik nyár is sorvadásnak indult mögötte. Nem mintha zavarna, hogy nem csinál semmit, az se baj, hogy a házamban éli a gyökér nélkül való, légpárából táplálkozó, trópusokról becsempészett növénykék életét. Végülis jó, hogy itt van, ha elmegyek, nem kell nehéz lakatokat aggatnom a házam nyílásaira, bár aligha hiszem, hogy a rablókat megzavarná az ő jelenvalósága. Észre se vennék, talánha mohos gombafélének néznék, és még jól is járna, ha nem csippentenének le belőle egy darabkát estebédre. Meg aztán jó az illata is, bár sose gondoltam volna, hogy valaha valakit az illata miatt tartok. Olyan, mint az ámbráé, bár enyhébb. Mintha tengerparton egy sziklán kilométerekről jönne az az illat. Azt se bánom, hogy éjszakánként mászkál, de se nem úgy, mint egy kísértet, se nem úgy, mint egy ember, hanem legszívesebben önmozgó felhőféléhez hasonlítanám. Néha talán észre se venném, ha nem jutna eszembe, hogy tengerparton állok, sziklán, és valahonnan messziről valami illatot hoz a szél. Egyszer, amikor valami fekete lánnyal szerelmeskedtem, bejött a szobámba, hang nélkül keringett ott, és arra gondoltam, hogy valami cseles szerkezetet eszelek ki, ami ablakot nyit, és amikor nem egyszerűen leskelődik, hanem különféle szemszögekből vizsgálja, nézegeti, miképpen öleljük egymást, huzat kél és kifújja. Csak attól tartottam, hogy nem az ajtón, hanem az ablakon át viszi ki valami szellő, és egész éjszaka az utcákat járhatom, párafoszlányokat kergethetek, mire megtalálom. Ha ugyan. Azt se mondhatom, hogy bármibe kerülne nekem. Hiszen jóformán soha semmit nem vesz magához az étkekből, italból is csak olyan vizet, amiért valami erdőbe jár, egy forráshoz, ami nem is igazi forrás, hanem egy időtlen tölgy kérge alól csöpög a víz. A tölgy tőgye. Ezt a vicceset találtam ki, amikor egyszer elkísértem és órákig vártam, hogy a palackok megteljenek. Azt mondta, kóstoljam meg, igyak egy kicsit, nem bánom meg. Akkor, kivételesen a szemébe néztem és azt láttam, hogy fiatal mohaszínű és gyönyörűen ragyog, mint az éppen csak megérett, kicsit részeg nőké, akik nemsokára mindenüket neked adják, pedig nem is neked hálásak, hanem az Istennek, a Nap fényéért, amit a sárga bor egy nyáron át magába kuporgatott. Kortyoltam a vízből és a testem azonnal megtelt valamivel, ami nem én voltam, de nem is más. Éreztem, ahogy sejt sejt után töltődik valami erővel, ami nem olyan, mint a kezem ereje, hanem inkább a gondolathoz hasonlítható, ám mégis meleget ad. De talán jobb, ha úgy mondom: meleget ád.
Nem mondtam, hogy menjen innen, nem is gondoltam erre, csak azt kérdeztem, mi szeretne lenni. Erre azt mondta, hogy már semmiképpen nem lehet más, mint az, ami, bár erről nem tud többet mondani.
Arra kértem, mondjon vagy mutasson nekem valamit, ami neki örömet okoz, az erdei vizek ivásán kívül. Elkezdett föl és alá járni, párafoszlányként lebegni a konyhában. Aztán megállt egy ponton és azt mondta, gyere ide, hunyd le az egyik szemed és nézd. Azt a poharat, azt a hagymát, meg a kendőt is. Ha nem lennél színvak, talán megértenéd, mitől bűvöli el az arany a népeket, és miért lesznek haszontalan fémek és fények rabjai.
Néztem a hagymát, a poharat meg a kendőt a falon, és egyszercsak azt éreztem, hogy átbújtam egy másik lénybe, de az nem idegen volt, hanem valaki, aki bennem élt csak nem tudtam.
Többé nem kérdezek tőle semmit, mert immár nyilvánvaló, hogy nincs értelme a harmincadik esztendő utáni tervekről beszélni egy olyan emberrel, aki nem az időben él, tehát nem létezik.


(Fotó: Pusztai Péter, Kanada)

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 2000/29. sz.)


Oláh István: Papundeklitrabant

A huszadik század végén a két menő szó (s amit a két szó jelent): közlekedik és kommunikál. Az egyik magyar kifejezés, a másik nem, mindamellett van magyar megfelelője, csak úgy látszik, kommunikálni jelentésgazdagabb (szó és tett), mint közölni valamit valakivel, valahol, valamikor, valamiért. Vagy csak miért?
A közlekedés sajátosan magyarított valami, nálunk legalábbis, úgyhogy félre a kétes hangú globális műszóval! Cirkulálni különben is csak a vér cirkulál ereinkben, esetleg a pletyka a kisvárosban, no és cirkulál a cirkulás nálunk a Székelyföldön, főleg, ha egy kis egészséges széltörés lábhoz fekteti az erdőt, vagy a kápolnásfalusiak csak úgy, tiszta véletlenül nekiindulnak láncfűrészeikkel a Hargita rengetegének.
Közlekedjünk! - reccsen be a félig lehúzott ablakon a rendőr, és mi közlekedünk. Kinn történhetett valami, mert egyetlen sávra terelték a kétirányú forgalmat, s a lezárt sávon tán helyszínelnek. Ne részletezzük, amit úgyis csak a holnapi újságból tudunk meg, de akkor szinte oktalan aprólékossággal: hogy ezen és ezen az úton (szám- és betűkód), Marosvásárhely vagy Székelyudvarhely határában ez vagy az a rendszámú ilyen vagy olyan (esetleg amolyan) márkájú haszonjármű totálkáros lett, ugyanis belefutott, belehajtott, belerohant a másik sávon szabályosan szabálytalankodó úthengerbe. Vagy ha a hajnali órákban történik mindez, akkor a saját sávján kivilágítatlanul veszteglő nyergesvontatóba. Vagy csak az árok vonzotta minden mágnesnél erősebben a - köztudott, csupa vasból, némi műanyagból és állítólag törhetetlen üvegből összeállított - gépkocsit. Ha Pókay, aki e mai jegyzet hőse, csak ilyen történeteket tud, akkor ebből elég is, ne rontsuk el senki délutánját, meg aztán az sem lenne jó, ha Pókay nevű hősünk elszomorodna, éppen ő, akinek kocsija bekerült a világtörténelembe! Talán az ókori, esetleg a középkori egyetemesség történetébe? Ugyan... Ez azért enyhén szólva képtelenség, mert ha volt is gépkocsi, amikor Hannibál átkelt az Alpokon és Róma felé hajtott, az Elefánt márkájú együtemű zabhengerest ismerték csak a rómaiak meg a karthágóiak. Vagy képzeljük el Frigyest, a Rőtszakállút, amint lazán elereszkedve Mercedeszének hátsó ülésén a harmadjában nem is tudom, hányadik kereszteshadjárat stratégiáját forgatja fejében, és valahol Akkon vagy már Jeruzsálem közelében teljes szélességében gumidefektet kap. Lukrécia Borgiát, ő éppen valami finomat nassolna (és itt következik a reklám, ez itt a reklám helye, itt jön a világ legeslegfinomabb csokoládéja, marcipánja, a csoda tudja, micsoda édesség, amit éppen el akarnak adni). Odaszól a bájosan virgonc Borgia lány a formaruhát és a mindenkori sofőrök sildes bőrsapkáját szívén viselő férfiembernek: Jean, valami finomat szeretnék, de nehogy azt adja, amibe tegnap este én tettem jó bőven nadragulyát!
Minden marhaságon innen és túl Pókay kocsija tényleg bekerült a világtörténelembe. A búvárkodást folytatva már egészen otthonos időkben, a huszadik században mozgunk, szerencsére már rég föltalálták a négyüteműt, ez tehát nem kérdés. Akkor viszont a kérdés: hogyan sodródhatott bele egyáltalán a világtörténelembe a Pókay kocsija, ami, ha nem is köztudott, de mi, akik hősünk közvetlen szomszédságában élünk, épp eléggé tudjuk, hogy az a kocsi kicsi is, kehes is, suta is, egyesek szerint soha nem is volt kocsi, még viccből se, nemhogy komolyan. Márpedig a szó szoros értelmében ott van a kocsi az e századi Világtörténelem nevű téren, néhány más, menet közben híressé vagy hírhedtté vált közlekedési eszköz szomszédságában. Pókay kocsija mellett legfönnebb egy páncélvonat, néhány kivénhedt Antant- meg Központi Hatalmak- hangulatú páncélautó, egy valamikori hajómonstrum, egy cirkáló látható. Ne értelmezzük most a látványt, ezek a járgányok különben sem a látvány okán kerültek a világtörténelembe, inkább mert így vagy úgy, de szerepük volt a világ legújabbkori történetének alakulásában.
- Ezen én háborodtam fel a leginkább - fordult hátra Pókay a vezetőülésen - amikor meghallottam, azt hittem, hogy a történelem, tán nem is először rossz lóra, akarom mondani, rossz autóra tett. Mindenképpen a legrosszabbra. Ha teszem azt egy autó, egy tányérmosogató gép vagy csak egy harcsafűrész szerepet kap a világtörténelemben (amit azért is nehéz elképzelni, mert ez a történelem, akárcsak a nemzeti történelmek, a személyiségek viselt dolgaiból építkezik) - de ha valami véletlen csoda folytán mégis bekerül egy eszköz, egy tárgy a világtörténelembe, az legalább márkás holmi legyen. A legjobb. A gépkocsiknál maradva: Rolls-Royce, a már emlegetett Merci, Audi, Ford, csupa olyan, amire az ember csettint: ez igen!
Az izgalmak meddig fokozhatók, ugyan meddig? Csak míg Pókay ütött-csapott-kopott kiskocsijában ül az ember, és fogódzkodik keményen, nehogy kizuhanjon egy erősebb kanyarban az aszfaltra. Vagy ameddig maga Pókay fukarkodik az információkkal, illetve míg úgy közlekedik, hogy nem kommunikál. Addig, míg el nem árulja, hogy került pontosan az ő kocsija a világtörténelembe, fenemód izgatott vagyok.
- Hát ennyire kurta a memóriád, barátom? Már elfelejtetted, hogy mi törte át, s ennek immár több, mint tíz éve, a Berlini Falat, hogy utána át kellet rajzolni Európa, a világ politikai térképét? Ez a kis papundeklitrabant, úgy bizony.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 2000/29. sz.)


B. Tomos Hajnal: Katyusa, a tizedes

Katyusával egy ideig együtt dolgoztam az exportrészlegen. Kezdetben azt hittem, valami háborús orosz film hősnőjéről ragadt rá ez a név, jóval később tudtam meg az igazat. Tizedes volt, s a nyolcvanas évek elején a bűnügyi osztályon dolgozott. Egyszer egy irdatlan nagy fegyverrel agyonlőtte a főnökét. Hiába bizonygatta, hogy főnöke erőszakoskodott vele, az egész egy éjszakai szolgálat alatt történt, nem volt rá tanú. Így csak az újonc milicistalány szava állhatott az ezredesi család magas rangú kapcsolatai ellenében. Tizenöt évet kapott, előre kitervelt gyilkosság címén, ebből tizenkettőt le is ült. Amikor a sitten megtudták a behemót fegyver históriáját, elnevezték őt Katyusának, és a gyárban is így szólította mindenki.
Láttam róla fehér-fekete fényképeket milicista-egyenruhában. Csinos lány volt akkoriban. A sitten rábízták az élelmiszerraktárt, s ott egyébbel sem törődött, csak a hasával, és volt idő, amikor nevethetnékje támadt, ha a szabadulásra gondolt. Jó magaviseletéért három évvel korábban helyezték szabadlábra. Miután kiengedték a börtönből, egy darabig kerülte az embereket, rejtegette előlük behemót testét, s még ennél is súlyosabb bűnét. Egyszer valami nagybácsiféléje beszerezte a gyárba szakképzetlen munkásnak, azzal, hogy itt úgyis csak éjjeli műszakban dolgoznak.
Akkoriban én is az alkatrész- előkészítő csarnokban dolgoztam, mert a két inasosztály elvégzése után nevelőszüleim megsokallták a „hosszadalmas iskoláztatást", és dolgozni küldtek. Beosztottak Katyusa mellé segédnek.
Még most is előttem van, amint télen-nyáron meztelen karjaival mártogatja az alkatrészeket a konzerváló masszába, és negyvenkettes gumicsizmáiban nehézkesen forgolódik a hatalmas tartályok között. Olyan volt ilyenkor a hajdani tizedes, mint valami rémisztő méreteket öltött javasasszony, amint katlanai fölé hajolva próbálja szóra bírni a jövendőt. Nekem az volt a dolgom, hogy a csöpögő alkatrészeket sorba rakjam egy vaslapú asztalon száradni. Volt, amikor nagyobb darabokat – motorokat, tengelyeket – kellett bepingálni, ilyenkor Katyusa hatalmas, kék gumiköpenyt öltött, melyből csak negyvenkettes lábfeje látszott ki. Miután megnyomta a porlasztópisztoly gombját, percek alatt sűrű, hamuszín felhőbe burkolózott, s aztán úgy jött elő belőle, mint valmi erdei manó. Szűrőmaszkot sohasem viselt s a büdös massza vastagon belepte arcát, haja csomókba ragadva égnek állt.
Délben, miután felszuszakolta terebélyes fenekét egy kétszáz literes hordóra, morgott valamit, amiből nekem meg kellett értenem, hogy telepedjek melléje ebédelni. Fizetésnapokon el szokott vinni a közeli talponállóba, ahol azzal szórakozott, hogy versenyt ivott a szomszéd asztal sofőrjeivel, de soha nem értettem mit akart nekik bebizonyítani. Nekem csak limonádét rendelt, mondván, még kiskorú vagyok. Olyan íze volt annak a löttynek, mint a virágvázák levének. Ezt onnan tudom, hogy hatéves koromban nevelőapám megitatta velem a háromnapos orgonák vizét, mert véletlenül ráakadtam a rucák ketrecébe rejtett köményesre és kortyoltam az üvegből. Úgy érvelt, hogy az a hánytató lé majd egy életre megutáltatja velem az italt.
Szóval fizetésnapokon Katyusa sűrűn ürítgette a korsókat s én ezt nagyon élveztem, mert ilyenkor megeredt a nyelve. Olyan dolgokat mesélt a sittről meg a bűnügyi osztályra behozott alakokról, hogy én csak tátogtam.
Egyszer túl sokáig maradtunk a talponállóban. Már a sofőrök is mind elszéledtek, Katyusát alig tudtam kitámogatni az ajtón. Araszoltunk lassan a lakónegyed felé, ahol akkor egy garzont béreltem. Katyusa mindegyre nekitántorodott az élősövénynek. Egy idő után úgy vettem észre, tisztult a feje, mert már egészen jól tartotta velem a lépést. Amikor kiértünk arra a kis lapályra, amelyet játszótérnek szántak, négy alak közeledett felénk. Katyusa egy pillanatra megállt, és szétterpesztett lábain egyensúlyozott, mint aki fel akarja mérni a helyzetet, de aztán nyugodtan továbbindult. Én még sohasem láttam őt verekedni. Úgy ütötte össze kettesével az ürgék fejét, mint parasztok a takarmányrépát, hogy lehulljon róluk a föld. Engem egy lökéssel az élősövény közé teremtett, és utánam kiáltotta, hogy táguljak. Én el is szaladtam a legelső tömbházig, ahonnan a lakók kihívták a rendőrséget. Katyusát eszméletlenül találtuk. A vállába szúrt kés alól sugárban dőlt a vér, arca szörnyen kikészítve, nem lehetett ráismerni...

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000/29. sz.)


Lendvay Éva: A sikondai álmok ciklusból


1. Tangó

Azt álmodtam, hogy egy vidám lotyó
Ráköltözött az életemre
Beköltözött a szobáimba
Olcsó parfümje kisöpörte
A vénasszonyszagot a levegőből
Éles sikkanása a csöndet –
ezt a fülbe tömhető
nyúlós rágógumit

Selymes fekete kiskutyát
hozott magával, hancúrozott
le-fel a lépcsőn
elcipelte a papucsokat –
gyermek-kutya volt
nagy tappancsokkal, mozgékony fülekkel

Jókedvű mikroorganizmusok
serénykedtek minden sarokban
dob-ritmusok, fashion-foszlányok
cuccok, rúzsok, körömlakk-pára
s valami ernyedt olvadékonyság
kikezdte végleges jégpáncélom
kérgét, hogy még a hűtőláda
jege is cseperészni kezdett

Mit lehet tenni ez esetben?

töprengtem mézízű ajakkal
fura álmomban elcsigázva
e lények jövés-menésétűl,

majd csengettek:
a kis cemende
ajtót nyitott vendégeinek
kávét főzött és pezsgőt bontott

zajos buli volt hajnalig
mikor kialvatlan szemekkel
benéztem a nyíló ajtón
álom-lakóm épp tangót táncolt
a jól leitatott Halállal

2. A fal 

Az erdőben alszom. Álmodok:
szárazvillám hogy ellobog
s hogy körbeállnak hajnalig
vadmacskaléptű angyalok

Csupán a házfal – gyermeteg
téglarakás, mely eltemet –
Testem s az erdő teste közt
vakolatvárat emelek

Ettől az álmom mészfehér
zizeg mihelyt a falhoz ér
s én szívdobogva ébredek
a hold az ablakon befér

Ágyam mellett az álom áll
vadmacskaléptű szép halál
karjában átvisz a falon
az erdő földjén lombhalom –

halántékomra hold szitál

3. „Macarena" 

Majd azt álmodtam, hogy megmostam
egy férfi lábát, akit szerettem
mosóporos víz volt a tálban
valaki jött s ő rám kacsintott
hogy hagyjam abba, s ekképpen lettünk
idegenekből cinkosok.
Apró székely ruhás fiúcska
jött lefelé a csigalépcsőn
az ódon várban ahol mindez
lezajlott. Felborzoltam
erősszálú, göndör haját és
kisimítottam homlokából –
A mosdóvizet kiöntöttem
ó magdaléna, margaréta
és margarin és makaréna
hess!

4. Mész, agyag 

öreg költőnő, mélázó fenyő
belőle mézgát sajtolni aligha
verset sajtolni éppen olyan mintha
kihült lávából harmatozna ő

Csak erőlködik, nézi a falat,
megkeseredik ínyén a falat
huzatos barlang, száján ki-be jár
az áporodott lélek – a halál

Elaggott bolygó, útjáról letér
Csillagpályáján megszűnik a tér
Ideje semmi – oly határtalan
a három lépés, ami hátravan:

Át kell lépni a szerelem fölött
Egy halom kis- és nagybetű fölött
taposott papucsból aprócska gödörbe –
sárga agyaggal, mésszel öntözött.

5. Zöld 

zöld, mégis zöld
a vers, a rím, a föld
zöld, egyre zöld
a kert, a víz, a hold
az ég, a nap, a hó
a hő, a jég, a tó
a vers, a rím, a szó
a nyár, a tél, a dél
a felleg és a fény

remény, remény, remény

(Szabad szombat antológia * RMSZ, Szabad szombat melléklet, 2000/28 sz.)


Oláh István: Virágék vetélkedése

Virág János és felesége, Virág Jánosné minden lehetséges alkalommal elmondja: a sok virág a tömbház erkélyén – a „balkónyunkon", a második emeleten – azért olyan szép, mert a kétszoba-összkomfort levegőjében nemcsak a szintetikus légfrissítők bódító illatfelhői úszkálnak, hanem a szeretet is (a maga megkapó természetességében). Ha mi nem szeretnénk egymást, ha nem lennénk jók egymáshoz, előbb elsatnyulna, aztán elszáradna ez az oleander, ez a tűzliliom, ez a vízipálma, ez a rododendron, ez a fikusz, ez a kaktusz, ez a muskátli.
Hogy s mint viselkedik a nagy szeretetben vagy a nagy szeretetlenségben ez a változatos flóra, igazából nem tudjuk. A muskátliról viszont igen, hogy ha naponta netán késpárbajt vív a Virág házas pár fél méterre a virágcseréptől, pont olyan egykedvűen és gyönyörűen nő-nődögél, mindenki örömére!
Mi most nem vitairatot szerkesztünk, úgyhogy hagyjuk meg Virágékat e bájos boldogságban. Egykettő rájövünk arra, hogy még csak nem is áll rosszul nekik ebben a baljós szenvtelenséggel kegyetlenné váló korban. Manapság egykedvűen rabol a rabló, egykedvűen metszi halomra a zsebeket a zsebmetsző, egykedvűen rajong a házasságszédelgő. Hadd ne folytassuk. Virágék boldogok, holnap is azok lesznek, és ez a boldogság, mint valami örökösen huszonhárom Celsius fokra temperált svédpadló, mint valami üvegház, úgy működik: mintha húznak, úgy nőnek a virágok, tavasztól őszig legalább egyszer, de inkább többször virágoznak Virágéknál a virágok. Mit nem tesz a szűnni nem akaró szeretet itt, miközben ott Koszovóban egymást öldöklik a szerbek és albánok, Oroszországban pedig egy magát függetlennek, anarchistának és iszlámpártinak mondó terrorszervezet pokolgépekkel helyettesíti a keleti áruház felvonóinak, vécéöblítőinek, kasszagépeinek mechanikáját. Ha ők, a függetlenek így anarchizálnak, akkor már jobb a függés, csak az a kérdés, hogy kitől-mitől, és egyáltalán miért? Maga csak kérdez egyfolytában kis idiótám, ahelyett hogy. Ha valamiért eszébe jutott a függés és konkrétan az írói függés dicséretét zengedezni, akkor most figyeljen egy kicsit. Az irodalom soha nem függött, és soha nem volt független. Az is előfordult, hogy fölfüggesztették egy jó vastag ágra. Vagy egy pecsétes aláírással, és az is felfüggesztés volt. Punktum.
Virágék egyetlen percig sem rágódnak e lakonikusan álirodalmi meditáción. ők szeretni akarják egymást, magukat, és ez a szeretet pozitív ingernyalábokkal fogja körül a balkóny virágait; és nem kétséges, a háziáldás ott a falon csak fölerősíti, egyértelművé teszi ezeket a mély emberi érzéseket. Virágék tehát az ágy szélén ülnek, és hol a másik hátát, hol meg a sajátjukat vakargatják. Ásítás, tegyük el magunk holnapra. Ejsze holnap is nap lesz, de főleg holnapután, mert megérdemeltük. Körülbelül úgy, mint az a finom kicsi reklámszőke a tévében a kenőcsöt meg a sampont. A reklámszőke Piroska, akit utál Virágné, s akit rendkívül kedvel Virág. Ez az egyetlen pont közös életükben, amiben sem véletlenül, sem pedig készakarva nem egyeznek, sőt szeretet ide vagy oda, minden különösebb előzmény nélkül is vígan összeverekednének, amikor a hitvesi ágy lábánál, a tévében megjelenik a finom kicsi szőke,vadul megrángatja a haját, és azt kiáltja a kencék és samponok közül: mert megérdemlem!
Azt mondja két vakarás között Virág János: te asszony, mintha nyögést hallanék a virágok felől! Amire Virág Jánosné: a balkóny irányából, sőt, azon is túlról? Dehogy-dehogy, csak mintha a virágok nyögnének! Nem akarod, hogy szeressük egymást egy kissé?
Ebben a pillanatban tényleg hallották a nyögést. Az utcáról jött, és szinte dallamos volt, annyira félelmet keltő. Rendben, melyik nyögés nem az? Virág és Virágné belugrott a házipapucsba (mert az angol követség fogadására, a csak arra az alkalomra szabott papucsot kellő portalanítás, rovartalanítás, csírátlanítás után eltették a sufniba. Örök emlék). A házipapucsban diszkréten de határozottan kiálltak a balkónyra. Ahogy szokták: hogy ők mindent és mindenkit látnak, de őket senki az égvilágon. Mondja az oleander és főleg a nagy fikusz árnyékában Virág Jánosnak Virág Jánosné: ha a szemem nem csal, ott, a villanyoszlop tövében egy szép cigánylegény fekszik, ágyékán szúrt sebbel. (Ez utóbbit, hogy hol van az a seb, egy kicsit másként mondta Virágné.) Tényleg, válaszolja Virág, az is lehet, kérdezi: tényleg? A cigány, akit valami evilági divat szerint romának mondanak mostanság, holott a történeti műszó sem csúnya, sőt a villanyoszlop mellé zuhant ábra szerint egyenesen szép. Rondának mi tettük az óvodától a kászonaltízi vagy a hadrévi utcáig. Amikkor felzúdult az őshonos székely, illetve az őshonos román lakosság, kihajtotta a szerencsétleneket az erdőbe gombán meg füveken élni, lombsátor alatt hálni, bár már összerántotta a tócsákat a dér… Ez az a cigány, akit Szabó T. Attila az Erdély Magyar Szótörténetei Tárba berekeszt, dehogy, beenged, s aki így jelenik meg 1568-as évszámmal, holott az első igazából hamarabb megjelent, egyikük szerint ők voltak Árpád bevonuló népének patkolókovácsai. Mit mondtunk az előbb, 1568-at? Az a kayantay ember azt mondta zabo gasparnenak, te azony Jnkabb zereted az Ciganokat hogy ne mint az magiart merth partyokat fogad… 1582-ben már az előbb pedzett hadrévi helyzetről számol be a krónikás: akasztottak fel wichitt az Chigantt. Ötven évvel később jön csak a visszavágó, 1638- ban: ragia két Czigan két marok ueszouel az seggit.
Ebben a percben megint felnyögött a fiatal férfi. Mihez tartsuk magunk az éji homályban? Telefonálni kellene, ejsze kijön a mentő. Nézzük még egy kicsit, suttogja Virágné a férje fülébe, olyan szép ez a legény, még a magyarok között is ritka szép lenne, feltéve, hogy magyarnak születik és nem annak, ami. Menjük be, mondta sietősen Virág, úgy állunk itt ezen a balkónyon, mintha fizetnék. Menjük be szépen, egymást átölelve, és csináljuk azt, tudod! Nekem speciel utána jönnek a legjobb gondolataim!
Bementek, reggelig ki se jöttek. Mentségükre legyen mondva, hogy a házuk előtt álló, és nemcsak éjjel, hanem fényes nappal is ragyogóan kivilágított neonoszlop tövében feküdt már agyonvert hatósági közeg, ahogy a rendőrnek mondják fontoskodva újabban. Máskor meg a városszéli fatelep cándrása, akit sebtében majdnem Székely Fanyűvőnek mondtunk, csak az a helyzet, hogy ezek után nincs kedvünk mitizálni sem a saját fajtánk, sem pedig a másét. Különben is a székely fanyűvő (ahogy mondtuk volna jobb kedvünkben) csak innen Telekfalváról vagy Szentmihályról, növésre kicsi volt, arca sem sokkal nagyobb egy gyerek tenyerénél. Amikor felszedték a hajnali kettős ragyogásban onnan a neonoszlop mellől, mint egy kabátot, amiből gazdája örökre megszökött, arca olyan volt, mint a kő a rászáradt vér farsangi maszkja alatt.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000/28. sz.)


Nichita Stănescu versei

Sokaság
(Mulţimea)

Mindenki biztonságban érzi magát
saját magányában. De ott, a sokaságban
poharak koccannak, csókok csattannak,
virágokkal kedveskednek egymásnak,
a növényhalál ünnepi ajándékszámba megy,
lehetséges,
hogy az Isten – virágként –
épp az én fejemmel lepi meg
kedves istenasszonyát,
átnyújtja neki – örök emlékként –
halálomat is.

Diadalmenet
(Triumful)

Apám sírt a kocsi kerekén,
sós könnyei hulltak.
A négy ló,
amely a versenykocsit húzta,
kimúlt a napszúrástól és a csillagfénytol!
Gyalog, fiúk, mondom,
menjünk gyalog!
Hosszú még az út, sok a pillangó,–
saruinkat dobjuk a pillangók után!
Ma lándzsákat eszünk s zászlórongyokat,
amíg megfulladunk!

Csomó 20
(Nod 20)

A sas szárnya bordáim közé gabalyodott,
azt hitte, o az, aki énekel.
A számat megvérezte,
szemeim pedig
tócsává váltak.

– Nem, kiáltottam neki,
hárfa csakis a horizont lehet,
mellcsontom semmiképpen,
sem a bordám,
sem a vérem,
amely folyton szennyez, amikor ömlik,
szennyez és szennyez,
vörös foltot ejt, ha csorog,
s amikor csorog, sosem dalol.
Igen.
A vér nem énekel!

RÁDULY JÁNOS fordításai

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 2000 / 10. sz.)




Bajor Andor: Ki tud a fürdőkádról?

Erős vagyok, daliás, elszánt és vitéz: én lehetnék nemzedékem virága, ha nem roppannék össze a legegyszerűbb keresztkérdés súlya alatt.
Ezért vesztettem el a postán erkölcsi tartásomat, amikor pénzért ácsorogtam, és egy szigorú hölgy faggatott a tolóablak mögül:
- Honnan vár pénzt?
Remegni kezdtem. Elváltozott a hangom, mégis szerettem volna világfi módjára viselkedni.
- Bárhonnan – jelentettem ki –, ha a Midász király küldte, akkor is jól fog!
Egy pillantást vetett az utalványra és megcsóválta a fejét.
- Hát nem a Midász!
- Akkor – mondtam egyre vékonyabb hangon – a Midász király megint nem küldte el a tartozását. De evvel a szomorú történettel – Midász király pénzügyi megbízhatatlanságával – nem akarok lelki gyötrelmet okozni a kisasszonynak!
A hölgy attól se hatódott meg, hogy kisasszonynak neveztem. Tovább kérdezett:
- Senki se jut eszébe? A pénzről.
- De igen – mondtam –, a pénzről Onasszisz és Hitvese jut eszembe. Azt állítják róluk, hogy igen gazdagok...
Újabb pillantást vetett az utalványra, mert már ő se tudta a feladót. De neki aránytalanul könnyebb dolga volt, mert a helyes választ újra kiolvashatta.
- Ismeri maga Kis Józsefet?
- A költőt? – kérdeztem végre én is.
Megint az utalványt böngészte. Végül gyanakodva jelentette ki: – Itten azt nem írja.
- Nem baj – nyugtattam meg –, a pénz akkor is pénz, ha nem a költő küldi.
- Hát hány Kis Józsefet ismer? – folytatta a vallatást.
Én három Kis Józsefet vallottam be. A negyediket – Kis Jóska barátomat – letagadtam. Úgy határoztam, Jóskát csak akkor keverem a zavaros ügybe, ha a postások kínozni is kezdenek.
- És mennyit várt?
Ezt nem értettem pontosan. Amíg a tolóablakig jutottam, húsz percet vártam. Az első keresztkérdés óta pedig az volt a benyomásom, hogy tíz év tűnt tova.
- Sokat vártam – jelentettem ki mekegő hangon –, de ha úgy tetszik gondolni, várok többet is.
- Pontosan mondja meg, hogy mennyit!
Sajnos, a kétségbeesés állapotában nem tudom helyesen megítélni az időt. Ha pedig egy órát vártam, talán képes vagyok még helytállni néhány percet.
- Este hatig is – jelentettem ki, noha tudtam, hogy ez meghaladja erőmet.
A hölgy még inkább éreztette társadalmi, tájékozottsági és lelki fölényét.
- Mennyit vár pénzben?
Ezt se értettem, nem láttam az összefüggéseket. Nyilván ez csak elterelő kérdés lehetett, hogy utána még inkább tőrbe csaljon, és valami általam se tudott bűn bevallására szorítson.
Ennek ellenére lázasan számolni kezdtem. Föltételeztem, hogy másfél órát várok, és az időt úgy kalkuláltam át pénzre, mintha szobát festenék szabályellenesen.
Először is háromszáz lejt vettem alapul, mert egy szobafestő kisebb összegért szóba sem áll. De úgy számítottam, hogy ez a pénz csak az indulás díja: ehhez jön két lej pemzlikoptatás; három lej falvakarás, húsz lejért budaiföld, kilencért zöld tempera és tizenhat lejért konyak...
Kétségbeesetten számoltam, mert az erős akaratú, éles nézésű hölgy úgy hipnotizált, mint az óriáskígyó a nyulat. Már érlelődött is bennem az ösztönös elhatározás, hogy a következő delejező kérdésre becsukom a szememet, és besétálok a torkába.
Ha meg akar enni, ne a pénzemért egyen meg, hanem önzetlenül.
Kapkodva adtam össze a szobafestés részleteredményeit, és fásultan bejelentettem:
- Háromszázötven lej, de a szappant a Nagyságos Asszonyék adják!
Erre a kétségbeesett közlésre a hölgy végre bólintott.
- Rendben van. Töltse ki az utalványt.
Az asztalhoz támolyogtam, és néztem a postai pénzeslapot. Az üzenet szelvényén Kis Jóska barátom írását ismerem föl: „350 lej a levélben jelzett fürdőkádra."
Néztem az írást, és nem értettem. A levelet ugyanis nem kaptam meg. Valószínűleg a kézbesítő is valami gyanúsat látott a levél külalakján. És visszatartotta.
Ismét a tolóablakhoz botorkáltam, azután átvettem a számomra is gyanús pénzt. Majd a hölgyhöz fordultam, alázatosan.
- Kedves kisasszony – suttogtam –, én megmondtam, amit tudtam. De most már önök is mondják meg, hogy mit tudnak a fürdőkádról?!

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2002/ 4. sz.)


Stănescu – Eminescuról

Nichita Stănescu (1933-1983), a román költészet másik nagy óriása, mindig csodálattal „hajolt meg" az eminescui életmű előtt. Néhány meglátását az Antimetafizika című kötetéből válogattuk, amelyben „Nichita Stănescu válaszol Titu Aurelian Dumitrescu kérdéseire", s amely magyarul is hozzáférhető: a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1987-ben Bíró Béla fordításában.

Íme az egyik vallomáserejű megnyilatkozás:

„Nincs olyan nap, hogy legalább egyszer ne hivatkoznék rá, bármiről legyen is szó. Voltak egész időszakok az életemben, amikor szinte testi valójában érzékeltem a jelenlétét. Eminescu sokkal közvetlenebb lángelme, mint amilyennek az életében készült fényképek, illetőleg a halála után született művészi ábrázolások mutatják. Olykor érezni, hogy kezében oly eleven a vers, hogy a klasszikus formát lerázva tör a végtelen térbe, érezni megkeseredett, szomorú lelkét és lépten-nyomon szellemi erejét, páratlan éleslátását..."

Beszélgetés közben az úgynevezett „alapkönyvek" is szóba kerültek: olyan alkotók művei, amelyek meghatározó jelentőségűek voltak a költői pálya kialakulásában. Stănescu, aki Eminescu verseit „betéve tudta", ezt mondta a költőelőd 1883-ban megjelent Poesii című kötetéről: „A Költemények a román irodalom vonatkozásában minden kétséget kizáróan alapmű".

Az interjúkészítő Dumitrescu egyes Eminescu- versek iránti vonzalmáról is érdeklődött. Stănescu Az Óda, a szonettek Az Estcsillag mellett a Kámadéva című verset is megnevezte. Azt értékelte benne, „...ahogyan a költői képzelet és látomás hirtelen átvált jelen idejűvé, és a shakespeare-i újjáalkotás vagy a Baudelaire-vers mindenben egyenlő párjává magasodik. Továbbá megjegyzem a Kámadéváról, hogy rendkívül magvas költemény, de a benne rejlő magvakból csupán néhány csírázott ki az Eminescu utáni költészetben, a többi viszont a közeli vagy távoli jövőben fog kihajtani".
Nos, ennek a rendkívül jelentős versnek eddig – tudtommal – négy magyar fordítása akadt: Brán Lőrinc (1909), Kara Győző (1923), Kibédi Sándor (1934), Franyó Zoltán (1955). Az 1966-ban megjelent Eminescu költeményei című „összesítő" kötetben a már ismert Franyó-féle magyar variáns látott napvilágot.
Közöljük – a magunk tolmácsolásában – a vers újabb magyar változatát. (Ráduly János)


MIHAI EMINESCU
Kámadéva 

(Kamadeva)

Hogy szerelem bánatával 
Gyógyítgassam szegény lelkem, 
Kámát hívtam éjjel, jöjjön 
Kámadéva, hindu isten. 

Jött is, édes, büszke gyermek, 
Jött is papagáj-lován, 
Csalfa mosolyok derültek 
Korállszínű ajakán. 

Szárnya van, s táskája mélyén 
Nyíl helyett virág fakad, 
Mérges növény, a nagy Gangesz 
Partján szedte azokat. 

Íjára tett most egy szálat, 
S célzott, épp szíven talált, 
És azóta álmatlanul 
Sírom át az éjszakát. 

Jött, hogy leszámoljon velem. 
Büntet mérgezett nyila, 
ő büntet, a kék egek s a 
Meddő ábrándok fia.

Ráduly János fordítása

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000 / 27. sz.)


Szentes B. Lajos versei

könyörgésdi

mindennapi szövegünket 
add meg nekünk 
jó URAM 
birkahomlokúaknak


vonatra várva

ültem 
minekutána 
nem gondoltam 
semmire 
belenyugodva 
abba 
hogy: RÉG ELMENT


Zé nem keseredett el

Zé elhatározta hogy 
csakazért is a saját 
nyomdokain fog haladni 
és elindult 
és kivert egy isánkot 
és elcsúszott 
és nem keseredett el 
és felállt 
és megette 
az isánk oldalán olvadozó 
jóhóemberek fejéből 
a sárgarépát 
miegymást


lépteink

lépteink alatt 
saruink rég elfogytak 
s mi még megyünk 
egyre csak megyünk 
a f e l é


biztató

építsük együtt 
várainkat 
homokból 
MIegymásból


sztori

behavazott 
macskák 
rohannak 
szemöldöm 
alatt 
VALAMI 
történhetett


vallomás

termékeny vagyok 
ergo: 
hallgathatok


blues

BELEORDÍTOM 
A MINDENNAPOKBA 
HOGY: 
vasárnap

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000 / 26. sz.)

Csak tiszta forrásból a cigány folklórról,
avagy egy példaértékű gyűjtemény

Manapság többen foglalkoznak a cigány kultúrával csupán a szavak szintjén, mint „élesben", azaz terepmunka révén, onnan merítve anyagot, ahol az kiforr. Vannak azonban olyanok is, akik évtizedek erőfeszítését szánják rá arra, hogy ezt a műveltségszférát kiaknázzák, és tevékenységük eredményét elhelyezzék a kulturális értékek tárházában. Bari Károly Budapesten élő költő, műfordító, festő, folklórkutató egyike ezeknek: nem mindennapi gyűjtőmunkával, amely közel harminc évet ölel fel, felmérte a magyarországi és romániai cigány népköltészetet, rituális szövegeket, és e vizsgálódás eredményét nemrég ritkaságszámba menő kivitelezésben jelentette meg magánkiadásban, több magyarországi kulturális intézmény és alapítvány támogatásával. A kereskedelmi forgalomba nem kerülő, így még nagyobb mértékben kuriózumnak minősülő anyag 10 CD-lemez, valamint egy kis formátumú, vaskos, a kutatómunkát tükröző fotókkal illusztrált szövegkönyv formájában öltött testet. A lemezeken rögzített, több mint 700 perces zenei jellegű és elmondott, elbeszélt anyag – minden különösebb előkészület nélkül – sajátos, a modern kor sallangjaitól, közhelyeitől gyökeresen elütő világba vezeti be a hallgatót. Íme, miként vall e „különútról" a szövegkönyv előszavában – amely lényegében a kérdéskört érintő átfogó tanulmány – a gyűjtő, Bari Károly:

„Ezeken a lemezeken (...) cigány folklórgyűjtésemből adok közre válogatást. Mivel egységes cigány kultúra nincsen, s a cigány törzsek, csoportok mindegyike önálló, sajátos hagyományvilággal rendelkezik, ezért az eltérő nyelvjárásokat beszélő törzsek, csoportok mindegyikére igyekeztem kiterjeszteni kutatásomat, hogy az elkülöníthető, jellegzetes jegyek rögzítése és bemutatása folytán minél pontosabb kép alakulhasson ki a különböző közösségek autochton kultúrájával kapcsolatosan.

Eredeti cigány folklóranyagból még soha, sehol nem jelent meg ilyen gazdag válogatás, mint ez. Közlésem teszi először lehetővé, hogy széles rálátás nyíljon arra a rendkívüli archaikus folklórkultúrára, ami a zárt közösségeket alkotó ún. «sátoros cigányok»-at és a környezetük felé nyitottabb, letelepedett cigányokat egyaránt jellemzi. Összeállításom a cigányok élő folklórjának minden főbb műfaját magában foglalja. Az általánosan föllelhető szokásköltészet és (a szabott terjedelmi lehetőségekből következően itt csak rövid darabokkal bemutatott) próza mellett megismerhetjük a sátoros cigányok balladáit, a letelepedett muzsikus cigányok hegedű-, hárfa- és kobozzenéjét is; mulatóének repertoárját, és ízelítőt kaphatunk a cigány énekes hagyományokhoz tartozó és számítható összes folklóranyagból, amelyet a kutató napjainkban még megtalálhat Magyarországon és Romániában.

Bőségesen közlök olyan népi alkotásokat (például balladákat, karácsonyi énekeket), amelyeket idáig – téves, előítéletes nézetek miatt – a közvélemény a cigányok körében nemlétezőnek tartott. (...)

A cigányok folklórja a legarchaikusabb egész Európában, de gyakorlatilag még teljesen ismeretlen. Nagyon kevés kutató vállalkozott eddig ennek a folklórnak a föltárására, egyrészt azért, mert félnek közéjük menni, hiszen a cigányság életmódja az előítéletre hajlamos környezetben negatív képzeteket kelt, másrészt azért, mert nem ismerik azt a nyelvet (azokat a nyelveket), amellyel ez a kultúra megközelíthető."

Az előszóként szolgáló tanulmányból megtudhatjuk például, hogy az eddigi kutatások szerint a cigányok nagyobb számban a X. században, az iszlám hódítók elől menekülve hagyták el őshazájukat, Észak- Indiát, utána hosszabb ideig tartózkodtak Perzsiában és Görögországban. Magyarországon való tömeges megjelenésük a XV. század elején történt, más feltételezések szerint már korábban, II. András magyar királynak a Szentföldről 1219-ben hazatérő seregéhez csatlakozva jutottak el magyar földre. Romániában először egy 1386-os adományozólevél említi meg a cigányokat mint Dan Voda uralkodó által birtoklott rabszolgákat. E státus, azaz a rabszolgaság a kezdetektől fogva jellemzi a romániai cigányság történelmét, egészen a XIX. század végéig, míg más délkelet-európai országokban (Bulgária, Szerbia) e korábban szintén létező állapot időközben megszűnt. A gyűjtő – aki tanulmányában külön alfejezeteket szentel a cigány nyelv és szokásvilág tömör, érzékletes bemutatásának – meglepetéssel fedezte fel ugyanakkor bizonyos vándormotívumok meglétét, jelentkezését a két, általa vizsgált, földrajzilag eltérő folklórkincsben.

Az 1952-ben született, a '70-es években verseiért politikailag üldözött, ilyen okokból börtönbe zárt, később külföldön is kötettel bemutatkozó, többszörösen elismert (József Attila- díj, Déry-díj, a Soros Alapítvány Irodalmi Életműdíja) kultúrember, Bari Károly szókimondó alkat. Ez tűnik ki abból, ahogyan summázza az általa végzett kutatás velejárójaként jelentkező támogatókeresés körülményeit, mondván: „Azt tapasztaltam, hogy a kisebbségi kultúra támogatását hirdető nemzetközi és magyarországi hivatalok, szervezetek a gyakorlatban cserbenhagyják hangzatos szólamaikat. A strasbourgi Európa Tanács cigányokkal foglalkozó részlege a lemez kiadásához támogatást kérő levelemre hat hónap! múlva (többszöri fax és telefonálás után) írott válaszában azt közölte, hogy a Sportügyi, Nevelési és Kulturális Osztály megtárgyalta a kérésemet, de nem találnak semmilyen lehetőséget a támogatásra. Az Európai Unió Budapestre delegált képviselete ugyanígy – több hónap és sokszori telefonálás után – utasított el."

A nem csak a kívülálló érdeklődők, hanem – mert a lemezeken eredeti előadásmódban, nagymértékben spontán „körítéssel" hallhatjuk a darabokat – a szakemberek számára is csemegét jelentő anyagból közlünk az alábbiakban néhány szöveget, a gyűjtő által elvégzett és közölt átírásban, illetve – egyes esetekben – a szövegértést segítő, magyarázó zárójeles megjegyzéseivel, kiegészítéseivel, valamint a szerkesztő utalásaival.


SZONDA SZABOLCS 

Aj mert aj, Istenem, mit csináljak, 
oj, Istenem, mit csináljak? 
Aj mert, leteszem magamat (lefekszek), 
hogy ne haljak meg, 
leteszem magamat (lefekszek), hogy ne haljak meg. 
Aj mert, Istenem, gyere, nézz hátra, 
Istenem, gyere, nézz hátra, 
aj mert, hátul jönnek a csendőrök, 
hátul jönnek a csendőrök! 

(1995 – Vitán Piroska, sz. 1965, Csíkszépvíz, Hargita m.)
*
Volt egy király és volt neki két fia, két fia. És elmegy az egyik és talál magának egy kocácskát. Hazahozza és leülnek az asztalhoz enni. Ül a kocácska, ő is szépen fogja a kezében a kanalat és eszik. „Fiam, mit akarsz ezzel?" „Ezt elveszem, ez lesz a feleségem!" „No, ha elvetted, akkor a disznóknak az ólban is a helyük! Menjetek az ólba, és feküdjetek le!" És amire reggel fölkeltek, a kocácska ledobta a bőrét és egy szép királylánnyá változott. No, meglátta őt a másik testvére, ment a vásárba és egy nagy kocát vett. Hozza haza. Mivelhogy az egyik fivér malacot vett (feleségül), a másik is malacot vett. És mondja neki az apja: „No, fiam, ha te is kocát vettél (feleségül), akkor menjetek el (takarodjatok) az ólba és adjátok le magatokat (feküdjetek le)!" És reggelre, (amikor) mennek, hogy megnézzék őket, a koca leette (leharapta a királyfinak) az orrát és a király (királyfi) meghalt.

(1987 – Sárközi Józsefné „Mali", sz. 1931, Sárpilis, Tolna m.)
*
Egy innen miközülünk való cigány, majdnem van körülbelül húsz éve, huszonöt éve, amióta „máhríme" (megrontott, rituális értelemben tisztátalan) – (ahogy) mondatik minálunk. És ez a cigány... Néhány cigány ráment (rárontott), hogy megverjék. És ő a félelemtől (félelmében) a felesége szoknyáját veszi kézbe. És amikor látják a cigányok, az a karaván, hét-nyolc szekér, ahogy a falvakon voltak (akik vándoroltak a falvakon keresztül), megijedtek tőle, mert (az) volt a félelmük, hogy megrontja (tisztátalanná teszi) őket. És kézbe vette a szoknyát: „Ne közeledjetek onnan hozzám!" Merthogy ő megrontódik. És a szoknya megrontotta őt. A nyakába tette magának (a szoknyát). „Máhríme" (megrontott, tisztátalan) lett. Abban az időben (akkor) a cigányok a karavánjaikból félre tették (kiközösítették). És ő most, van neki háza, most távol öregszik. Távol van a háza, a falu végén. És van öt-hat lánya, csak lányai voltak. Egyiket nem-cigány vette el. Van néhány, akiket elvittek (feleségnek) és (néhányan) maradtak és férjezetlenek. És az egyiket egy miközülünk való cigány vette el, az apósom nagybátyja. És az a cigány, amikor hazahozta, az öreg cigány nem fogadta be őt (a menyét), mert tudta, hogy meg van rontva és az emberek nem esznek vele a tálból. És végül befogadták, és (ezért) az öreg cigány ember is és az öreg cigány asszony is „máhríme" (tisztátalan) maradt. És többé senki nem eszik, senki nem iszik náluk. Azoknak három fiúk van, nem ad nekik senki menyecskét (senki nem adja hozzájuk a lányát). És mostantól így megy ezer évig. Aztán nem fogadják majd be őket a cigányok. Mert ha befogadják őket, a cigányok rontódnak meg. És vannak menyeik, és vannak vejeik, és nem lehet... Érted? És kiadták (kiközösítették) őt, hogy ne rontsa meg a többi karavánt, (ne)hogy (a karaván) megrontott maradjon. Mert ha megrontva marad majd egy karaván, senki nem eszik náluk, a fiaik, a lányaik nőtlenek, férjezetlenek maradnak. – Meg vannak más országokban (is) cigányok, és nem tudom, hogy tartják-e néhányan a hagyományt, ezt a hagyományt, hogy (amelyet) mi tartunk. Például mi, a cigány asszonyok, mi... deréktól fejig egy (külön) mosdótálban, egy (külön) teknőben mossuk meg magunkat. Ezek a ruhák alul (deréktól lefelé), a szoknya (például), meg vannak rontva (rituális értelemben tisztátalanok). A kötény, a női vállas ing és a fejkendő nem (megrontott). És a maradékot mi (külön) tesszük, elkülönítve mossuk. A fejet (is) egy (külön) mosdótálban, a lábat másik mosdótálban. A férfiak is, ők is, azok kiskortól (gyermekkoruktól). Ahogy legények, eladó lányok, hadd mosdjanak (együtt), nincsenek elkülönítve. Nem akárki. A nősöknek és férjezetteknek külön kell mosdaniuk. – És nálunk egy nő nem haladhat el a férfi előtt. Nem. Mondja neki: „Fordulj meg" vagy „add magadat arra arccal (fordítsd arra az arcodat)"! Nem haladhat el (egy nő) a ló előtt, amikor neki (a férfinak) ló van a szekér előtt. Akármikor megy valaki a faluba, nem mennek a kútra, rohanniuk kell, hogy vizet hozzanak, az ember (a férfi) előtt nem mehetnek üres vödörrel. – Amikor meghal valaki, öreg, (a gyászoló) egy évig nem kapcsolja be a televíziót, nem hallgat magnetofont, zenét, nem táncol, sötét viseletet hord. A (gyász)viselet kék és ezek a sötét színek. – És mi van még? És van még a „leúza" (a gyerekágyas asszonyhoz kötődő) szokás. Hat hétig nem megy a kútra, nem főz hat hétig. Kilenc napig nem jön elő a sátorból, mert nálunk a sátorban lesznek meg (születnek) a fiúk (a gyerekek). Nem jön ki (a sátorból), kilenc napig ne lássa őket a Nap. És a „leúza" (a gyerekágyas asszony) nem beszél férfivel hat hétig, csak a saját férjével, először senkivel (mással) nem beszél.

(1997 – Dzsanína, sz. 1975, Sinteşti, Ilfov m.)
*
Korán reggel a vaságyon 
hat bogácsát bevágok 
(hat pogácsát megeszek). 
Kerázd (csináld) kerázd, jól kerázd, 
veszek néked pájinkát, 
veszek néked háromdeci kevertet! 

Most kell nékem, nem reggel, 
most állott fel a gépfegyver! 
Kerázd, kerázd, jól kerázd, 
veszek néked pájinkát, 
veszek néked háromdeci kevertet! 

De, ne fordulj a fal felé, 
fordulj a kárim (ld. „gépfegyver") felé! 
Kerázd, kerázd, jól kerázd, 
veszek néked pájinkát, 
veszek néked háromdeci kevertet! 

(1970 – Lakatos Pál, sz. 1944, Bükkaranyos, Borsód- Abaúj-Zemplén m.) 
*
Hej, cigányok, hej, cigány legények és cigányok, 
legyetek szerencsések, cigány legények! 
Ezt nyelvvel (szóval) mondták, 
ezt szépen mondták: 
legyetek szerencsések, cigány legények! 
Mondták és mondták: 
Gyertek Fluturával! 
Flutura szép! 
Nézzed, anyám, ki jön, 
aj, nézzed, anyám, ki jön! 
Mert jönnek, anyám, a nyuszik, 
mert jönnek, anyám, a nyuszik, 
nyuszik, őzek, 
nyuszik, őzek! 
Legyetek szerencsések, cigány legények, 
legyetek szerencsések, cigány legények, 
és cigány legények, és cigányok! 
Ajlelele ajlelele! 
Megjött a karácsony, 
megjött a karácsony! 
Legyetek szerencsések, cigány legények, 
legyetek szerencsések, cigány legények, 
Hajlajlajle! 
„Istenem! Legyetek szerencsések, cigány 
legények!" „Kész!" „Ennyi volt csak? Mondd be a 
nevedet! Hogy hívnak?" 
Ezt mondta, hej, Sztojáno! 
Sztojánonak hívnak. 
Szép kolindát mondott 
és cigány éneket mondott. 

(1996 – Stojano, sz. 1912, Oneşti/Konco, Bákó m.)
*
Feljött az Újhold az égre! Legyen nekünk szerencsés mindnyájunknak! Adjon nekünk az Isten egészséget, erőt, jöjjön ránk jó nyár! Egészséget, erőt adjon nekünk az Isten mindnyájunknak! Feljött ez a drága Szent Hold, felhozta őt (az égre) a Szent Isten! Vigye el tőlünk, a betegséget, a szegénységet, a bajt, a nem- cigányokra, a mezőkre! Menjen el a szegénység. Ez az Újhold hozza meg nekünk az egészségünket, a szerencsénket!

(1982 – Rafael Aranka, sz. 1904, Szolnok, Szolnok m.)
*
Oj, de, Isten, Isten, már ne verjél engem, 
oj de, fordítsd magadat (fordulj felém) 
és szánj meg engemet! 
Isten, Isten, sokat jártam, 
Isten, Isten, sokat jártam, 
Isten, semmit nem kerestem, hej, 
az úton épphogycsak 
nem haltam meg, hej, jaj, rózsám! 
De, a szegény asszonyt (a feleségemet) 
a földbe tettem (eltemettem), 
a szegény asszonyt 
a földbe tettem! 
Oj, de, ne féljetek, cigányok, ne, jaj, 
oj, de, mert ami lesz, húzzuk (elviseljük) azt, jaj, rózsám! 

(1995 – Dadaj, sz. 1947, Baráthely, Szeben m.) 
*
Gyere, asszony, haza, 
és viselj gondot a gyerekeidre! 
Dobjál, anyám, szalmát, szalmát 
(a földre fekvőhelynek), 
amikor jönnek az asszonyok (a fiad feleségei)! 
Dobjál, anyám, szalmát, 
amikor jönnek a fiaid! 
Hopp, így és megint így, hej, cigányok, 
így tedd bele a dízel-olajat, világ, jaj! 
Hopp, így és megint így, világ, jaj! 
Én meghalok utána, világ, jaj! 
Hopp, így és megint így! 
Én meghalok utána! 

(1995 – Vitán Róbert, sz. 1965, Csíkszépvíz, Hargita m.) 
*
Zsikolo nagy cigány (tekintélyes ember), 
ad ennivalót és ad innivalót. 
Ad ennivalót és ad innivalót, anyám, 
és (mert) Zsikoló nagy cigány, 
rászólt az anyjára. 
Rászólt az anyjára, anyám: 
Figyelsz rám, anyám, 
figyelsz rám, anyám? 
Szép ételt (ünnepi ételt) főzzél, anyám! 
Rászólt Vilánóra 
rászólt Vilánóra: 
Gyerünk, testvér, lopni, anyám, 
gyerünk, testvér, lopni! 
Amikor a fivérem meghallotta, 
négy megyét elért (bejárt), anyám, 
négy megyét elért, 
négy szép lovat lopott, 
csillagos homlokúakat, anyám. 
Zsikolo hazajött, 
rászólt az anyjára: 
Figyelsz rám, anyám, 
figyelsz rám, anyám? 
Szép ételt főzzél! 
Vilánót megfogták, anyám, 
és (mert) hátramaradt, anyám, 
hátramaradt, anyám, 
a négy szép lóval, anyám, 
a négy szép lóval, 
a csillagos homlokúakkal. 

Legyél szerencsés, éljél! 

(1996 – Idős khelderash nő, Cigány tábor, Bârseşti falu mellett, Vrancea m.) 
*
Hej, de küldjél száz forintot, anyám, 
levélkovártába'! 
Haj, de, megírom a sorsom neked, 
hej, de, milyen itt az élet. 
Hej, de, milyen itt az élet, anyám, 
rab embernek lenni, 
anyum, az nagy sötétségbe', anyám! 
Hej, de, szemem be van kötve. 
Anyum, sápadt két orcámon, 
anyám, peregnek a könnyvek, 
anyum, a nagy setétségben, anyám! 
Haj, de, szemem be van kötve. 
Haj, de, zörögnek a láncok, 
anyám, jönnek a zsandárok, 
anyum, gyönge két karomra, anyám, 
hej, de, teszik a láncokot. 
Hej, de, nem a láncot, anyám, 
hej, de, a lakatot, nékem, 
anyum, megírom a sorsom neked, 
anyám, milyen itt az élet.

(1995 – Román Sándor, sz. 1974, Sepsiszentgyörgy, őrkő, Kovászna m.)
*
Volt most egy... egy szegény asszony. No most, lejött hozzá az Isten koldúsruhában. De az az asszony... Odament be a házhoz (az asszony házához), mert (hogy) ő is szegény volt. No, jól van. Az asszony sütött, kenyeret sütött az asszony. No, odamegy a Szent Isten ahhoz az asszonyhoz, hogy kérjen magának valamit, de az asszony nem adott neki. Mondta: „Gyere vissza egy félóra múlva, mert kenyeret sütök, majd adok neked (kenyeret)!" No, meggyúrt az asszony, egy kis cipót süt majd neki. No, amikor meg fogja sütni neki, a Szent Isten visszament. No, jól van. Az asszony, amikor már tudta, hogy a Szent Isten már visszamegy, hová bújt? A sütőteknő alá, és az a lapát (a sütőlapát) mögötte volt. Jönnek a gyerekek. Mondja (a Szent Isten): „Hát anyátok hol van?" „Figyelj, - mondják – hát nincsen itthon!" „No, mondja (a Szent Isten) – hogy (amiért) elbújt az anyád – mondja – tőlem (előlem), válik majd – mondja – teknősbékává!" No, jól van. Így is volt. Mert sajnálta a kenyeret, hogy odaadja az Istennek. Jön haza az ember (az asszony férje). „Hát anyátok hol van?" „Íme, nézd meg, – mondja (a gyerek) – mi lett, – mondja. – Teknősbéka lett belőle." És az ember megfogta, a vízre (a vízhez) vitte, és bele is dobta. Így vannak aztán teknősbékák, látod mindig (őket). A Szent Isten ezt tette (az asszonnyal), mert becsapta őt.

(1982 – Kanalas Emerencia, sz. 1935, Öcsöd, Szolnok m.)
*
A házam az úton (az út mellett) van, hej, 
az összes cigány férfi hozzám jön, hej, 
a házam az úton van, hej, 
az összes cigány férfi hozzám jön, hej, 
jönnek kártyázni, hej, 
a feleségemet elszeretni, hej, 
jönnek kártyázni, hej, 
a feleségemet elszeretni, hej. 

(1996 – Gheorghe Cisman, sz. 1948, Baicoi, Bákó m.) 
*
Aztán, kórház, kórház, 
aztán, hagyjad, anyám, már ne sírjál, 
aztán, hagyjad, anyám, már ne sírjál, 
szegény gyerek nálam van, 
aztán, anyám, meghalunk, hej. 
Aztán, börtön, börtön, 
aztán, sötét és sivár, 
aztán, talán eljön az anyám énhozzám, 
a kis gyerek egyedül érkezett haza, 
aztán, anyám, meghalunk, hej. 

(1995 – Román Olga, sz. 1954, Sepsiszentgyörgy, Őrkő, Kovászna m.)
*
Először, amikor a legény jön, hogy asszonyt kérjen magának, jön a lány apja, megegyeznek ott, mennyit kér a lányért. Ha fehér a lány, sok pénzt ad (a legény), ha fekete a lány, kevés a pénz. Megegyeznek, hogy egy hónap határidőt tesznek (szabnak ki), s a lánynak megcsinálják az esküvőt. Majd megcsinálják az egyezséget. Jönnek a zenészek, felöltöztetik a menyasszonyt, megteszik (az esküvői előkészületeket), esznek, isznak. Jönnek a lagziba, dobálják az ajándékokat. És reggel visszajönnek, felpakolják a hozományt.

(1996 – Kemál Redzsep, sz. 1967, Babadag, Tulcea m.)

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000 / 25. sz.)


Zsiskú János versei

Erdei üvöltés 

Járom a Havast, hol sírásra 
csücsörödik az ajkam folyton. 
Az elmúlt tél nagy hóbőségét 
kell lépten-nyomon elátkoznom. 
Bár május lenne, kétoldalt még 
a fák közei hóbordásak, 
meggyászolom az ösvénymenti 
gallyá aprított fenyőfákat. 
A tél rettentő hódunyháját 
takarta zsenge csemetékre. 
Legtöbbjük végleg belerokkant, 
az sem nő égig, ki túlélte. 
Az örökzöld kis sarj-fenyőket 
terhük derékból kicsavarta, 
most ráborulnak nyomorultul 
és nyomorékként az avarra. 
A sétányt járom, sajog bennem 
még génjeimbe belekódolt 
szomorúság a fenyőkért, kik 
nem élték túl a csecsemőkort. 
A katasztrófa évtizednyi 
folytatódásnak vetett véget, 
tartsatok értük legalább egy 
vigyázállásnyi csendességet! 
Lábcsontod Krisztus, nem törték meg, 
meghatódom e kiváltságon, 
de apró fenyő-csecsemőknek 
vesztében saját fajtám látom. 
Üvöltök... magamból kikelve, 
anyámnak, népemnek, meg télnek: 
hagyjátok meg az anyaméhben, 
Füreden is a... csemetéket!!! 

(Biharfüred, 2000. május 3.) 

Leskelődés a másvilágba 

Falumat naggyá ketten tették. 
Világnagyságok? Nem, az Endrék. 
Egyik Sárközi, másik Tapsony, 
nem fontos őket rangsorolnom. 
Velük íratta az öröklét 
meg Tasnádszántó történelmét. 
Egyikük verseibe rótta, 
másikuk prédikációkba. 
............................. 
Utódok helyett, csak rangrejtve, 
versben maradt ránk Tapsony Endre. 
Gyöngybetűivel, jó emléknek 
dicséri meg egy helytörténet, 
melyben afféle széljegyzetnek 
zsellér őseim jeleskednek, 
adván egy kálvinista körkép 
háttér sötétjét, csak úgy, önként. 
........................................ 
Nagytiszteletű Tapsony Endre 
meglépett tőlünk, Sülelmedre 
papsága végén, az alkalmi 
halandóságba belehalni. 
............................ 
Mostanság folyton engem márt a 
gubacsból gyártott cser tentába, 
rámszólva kérőn, durván, halkan: 
folytasd attól, hol abbahagytad! 
....................................... 
Látom Endrékből azt a másik 
dr. Sárközi Bandi bácsit. 
Bár igét nekem nem hirdet már, 
nagyobb számomra Barth Károlynál, 
kinél folyékony német nyelven 
kollokvált többször is Bázelben 
s hogy nem vállalt helvét katedrát, 
itt Isten háta mögé dobták. 
„Szántónál – mondta: nincs jobb? rosszabb? 
semmilyen más hely, Tájgetosznak." 
A paplakot, mely nem marasztal 
bebútorozta Gondolattal, 
s a faltól-falig könyvespolcok 
között egy Danteként bolyongott. 
Rálestem egyszer, alkonyattájt, 
mint egy jelenség, foszforeszkált. 
..................................... 
Ma is látom az Odaátit 
belőle, sírjából világít.

(Belényes, 2000. május 8.)

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat,  2000 / 23.sz.)

Ráduly János: Éjfélnek lenni
Kányádi Sándornak 

Éjfélnek lenni volna jó, 
mögöttem járkálna az este, 
megsimogatnám a fölajzott lányt, 
aki a társát hiába kereste, 

éjfélnek lenni volna jó, 
a virradat előttem menne, 
Nappá sűrűsödne a lelkem, 
s reggel az égen otthonra lelne, 

éjfélnek lenni volna jó, 
néznék előre, néznék hátra, 
s az elbitangolt két egytestvér, 
múlt s jövő egymásra találna.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000 / 20. sz.)


Kádár Ferenc versei

a téli erdő legendája 
Edward Stachurának

„az a köd a köd" 
félelmes volt erőszakos 
bemerészkedett 
a téli erdő minden zugába 
útközben megállt a lendülő szerszám is 
már-már úgy tűnt 
szűnik a szekercelárma 

„az a füst a füst" 
áramlott gomolygott 
nagy gyűlölt bűze volt 
embermagasságban 
kényszerű ivászatok estjén 
a hoplankának becézett kocsmában 

„az a magány a magány" 
remete-kedély 
sors netán? 
vagy csak egyszerű 
menekülés? 
az elszakadás időleges vágya? 
vak fertőzöttségben 
a lehetetlen megtisztulás ára? 

„az a robot a robot" 
penitencia 
magadraszabott 
bitangolás vad hófúvásban 
settenkedés fától-fáig 
mert az irtás körül 
mindenre elszánt orvvadászok – 
„almafa ágacska 
fent Varsóban 
mindent teérted csinálok" 


(ló)magam sirató 

árok szélén egy lóköröm, 
patának mondják jobb helyen – 
bennem meg kétség és öröm: 
a döglött lovat nem lelem 

talán elhagyta, s három lábán 
bicegve, még bírta tovább – 
a sánta ördög jobbsorsánál 
ő sem adhatta alább 

de vajúdva így, meddig lehet? 
talán zöld rétre, legelőre? 
egy tényre már mérget vehet: 
tanulmány-rajz nem lesz belőle 

a kín, biztos szügyig gyötörte, 
s furcsa-kecsesen lépkedett, 
nem tudhatta: már el van döntve – 
bűzös dögtér, pázsit helyett 
.................................... 
(tanulság) 
ki nem áll biztosan a lábán, 
lehet különben hős-jelölt, 
egykönnyen leírja a sátán – 
(tegnap is, hetykén rámköszönt)

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000 /19 sz.)

Mészely József: Kölcsönkért szavak, képek 
Nagy László emlékére 

Voltál szabadságot éltető, 
Sajogtál, mint gyulladt csontvelő. 
Jobbkezedben megtermett a kés, 
Mit kiélezett a szenvedés. 
Téged is gyalázott kurta szó 
S köréd is feltornyosult a hó. 
Könnyedtől égre nőtt a búza, 
Nem hajszoltál lovat habosra. 
Nem lehettél hajnali vonat, 
De felsípoltad a falvakat. 
Hitted, hogy az álmod kizöldül, 
Vadak közt is éltél emberül. 
Hiába szúrt rózsa tövise 
Fényt esdettél a levelekre, 
Lángot leheltél deres ágra, 
Felfeszültél a szivárványra, 
Felhúztad az idő rugóit, 
Hogy úgy csöngjön, mint a csodahit 
És elvitted fogadban tartva 
A szerelmet a túlsó partra.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000 /18. sz.)



Nekünk is volt zenekarunk!

Sajnos, csak volt. Resicabányán 1928-ban két fúvószenekar működött, a bányászoké és a gyáriaké. A gyári zenekar kétszer akkora volt, mint a bányászzenekar. Mind ezek, mind amazok jól képzett zenészek voltak. Legtöbbjük két-, sőt háromféle hangszeren tudott játszani, attól függően, hogy milyen felállításban volt rájuk szükség. Ha a zenekar szimfonikus műveket adott elő, akkor a fúvósok nagy része húros hangszeren játszott. Ilyenkor a két zenekart összevonva szerepeltették.

Akkoriban még létezett a „zenealap". Ebbe minden alkalmazott befizetett havonta egy-két lejt. Ebből fizették a hangszereket, az egyenruhákat, a zeneiskolát és a zenészeket órabérét. Még a próbák után is járt fizetés. Ezért aztán minden temetésen, bálon, koncerten, színielőadáson biztosítva volt a zene, melyért ezúttal már nem kellett külön fizetni.

Sajnos, ez most már a múlté. Napjainkban jóformán már nincs is zenekar. Egy-egy temetésen még látni néha vagy 5-6 emberből verbuvált, legtöbbször szörnyen hamisan játszó „zenekart", recsegve kísérve szegény halottat, aki szerencséjére már nem hallja, amit játszanak. Ráadásul még egy nagy összeget is kell fizetni.

Hogy ne csak elszomorító dolgokat írjak, íme egy szinte anekdotába illő eset, mely azonban valóban megtörtént: A pontozott hangjegy.

Az összevont gyári és bányászzenekar ezúttal szimfonikus felállításban egy nehéz Bach-darabot próbált a „Grábli" mentén levő próbaszobában. Forró nyári délután volt.

Pawelka karmester egyszer csak leállítja a 80 tagú zenekart.
– A fagott tévedett! Még egyszer az E betűtől!
Amikor újra az E betűhöz értek, ugyanaz a tévedés. Pawelka idegesen simította kecskeszakállát.

– Még egyszer!
Mindhiába. A fagottista ugyancsak hosszabban fújta a kottán levő „g"-t.
– De Mály úr, ön azt a g-t állandóan hosszabban fújja!
– Kérem, én úgy fújom, ahogy ide van írva. Itt egy pontozott hangjegy van.
– Nem pontozott!
– De pontozott!
Az öreg Pawelka jó mérgesen odament a fagottos Mály kottaállványához.
– Hol van itt egy pont?
A fagottista odamutatott az ujjával a hangjegyre:
– Itt!
Ebben a pillanatban elugrott a pont, ugyanis egy bolha volt.

DERCZE FERENC

(Szabad-szombat antológia * RMSZ, Szabad szombat melléklet, 2000. / 17.)

Rozsnyay László: A hazáról

(Idegenek között)

A szülőföld
Az ismeretlen haza
Elvész a távolban
Hangokban.
Olyan, mint egy ölelés.
Egy csók,
Ami régen volt. Homok.
A kedves mosolya
Sötétbe hull.
Egyedül állsz,
Csak Isten fogja kezed.
Már semmit se kérdezel,
Életed egy üres Nap,
Felöltözöd és elindulsz;
Isten szeret.
A csillagok égetnek,
Az emberek nem szeretnek,
Gyermeked arca
Egy képernyőn integet.
Ne félj,
Higgy: a mennyei hazában várnak.
És ne feledd:
Szeress!

CZIGLÁN ISTVÁN EMLÉKÉRE (Alhambra kapui posztumusz cd) (1959-1998)

(Szabad-szombat antológia * RMSZ, Szabad szombat melléklet, 2000. / 17.)


Vasszékely, Vashonvéd és a többiek

„Szép idők voltak azok!
Akkor még az a fából faragott szoborház sem volt, itt a hátam mögött. De aztán hamarosan megfaragták a székely falusi ezermesterek, s a közepébe felállították, ugyancsak fából kifaragva a nyolcvankettős katonának a szobrát. Valóságos fából vaskarika volt ez, mert Vas-székelynek hívták , ami fából volt faragva. Úgy hívnák most is, ha ott állna, de letörték a románok, s most csak a négy faragott oszlop áll és a védelmező tetőzet. Olyan így egészen, akár a mese, aminek nincs más hőse, csupán a szellem.
Szellem?"
/Tamási Áron: Szülőföldem, Erdélyi Szépmíves Céh, 1926, Kolozsvár, 47. l./

Szellemidézés? Nem - mese...
Mégsem: igaz történet egy Nagyapóról.
Nagyapánkról.

Nagyapó kedvtelésből festett, rajzolt, mintázott - szinte haláláig. És mesélt, mesélt itthoni unokáinak, s küldte a rajzos leveleket a határon túlra, három unokájának, akiket sose ismerhetett meg.

„Volt egyszer egy ember, kiment az erdőbe, szedett sok gyökeret, hazament, megfőzte, megette, lefeküdt a földre és egész nap aludt. Másnap reggel felkelt, kiment az erdőbe..."

Akár egy tibeti imamalom, úgy hangzott a mese, s mi természetesen, bosszankodtunk. Csak nagy későre, az egyhangú mindennapok taposómalmában tudatosult bennem Nagyapó meséje: vége a diákéletnek, akármi is történik munkahelyemen vagy a körülöttem lévő világban: indulni kell minden reggel - nem az erdőbe, hanem a munkahelyre, s dolgom végezte után nyugodtan aludni.

És jöttek a korszakalkotó sorbanállások.

Az első korszakban, a háború utáni években vidáman vitt - kézenfogva - sorba állni. Míg öltöztünk, fújta az indulót, az első világháború utáni „békebeli" kuplét:

„Végre, végre, végre,/ Kitört a régvárt béke,/ Nem kell már sorba állni, / Nem kell már rongyban járni, / Nem kell már a trafikban / egy trabukért trafikállni..."

Jött a második, a keservesebb sorbaállási korszak. Felnőtt fejjel masíroztam tovább nagyapó indulójára a hús-sorból a cukor-sorba, s onnan tovább, mindennapi kenyerünkért, és fújtam gyermekeimnek a kuplé végét a manapság divatos repp- ritmusban.

„Sej de! Lesz nekünk, lesz nekünk,/ Lesz nekünk majd mindenünk/ Lesz cipőnk és lesz ruhánk,/ Reggelig lesz muzsikánk,/ Lesz majd szőlő, lágy kenyér! / Hozsánna mindezért!"

Nagyapó meséi között volt egy igaz történet.

A VASSZÉKELY.

Kabátja belső zsebéből elővett egy viharvert, századfordulós irattárcát, kirakva az asztalra 19 fényképet. A fiókos szekrényből pedig előkerült egy réz féldombormű a Szoborról.

Most nem mesélt, csak a száraz tényeket közölte: mit ábrázolnak a fényképek. A szobor... Készül a szobor... Rottenari ezredes portréja... Szoboravatási ünnepség stb.

ő faragta ugyanis egy hatalmas cserefa törzséből a székelyudvarhelyi - eredeti - Vasszékelyt.

Hosszú élete során menekítette magával és családjával a fényképeket és a domborművet, két világégésen át. Vándoroltak Udvarhelyről haza, Tatrangra, majd a családdal együtt Bukarestbe, onnan apám szülőfalujába, Málnás községbe, hogy élete végén megpihenhessen Kolozsvárott.

1955 őszén kísértük Nagyapót utolsó útjára, a Házsongárdi temetőbe.

Tehetségének, mintázó kedvének köszönhette talán, hogy nem küldték a harctérre, és egészségesen térhetett haza a háborúból.

Eddig a történet, „aminek nincsen hőse, csupán a szellem". A Nagyapó szelleme.

Tények:

ERDÉLYI ISTVÁN (Nagyapó) 1879. augusztus 1-jén született Csernátfaluban (Brassó megye). Hétfalusi csángó család gyermeke. Brassóban kereskedősegéd, majd miután megnősül, Tatrangban nyit üzletet, italmérést, gyapjúfésülő és fűrészüzem tulajdonos. 1925 táján Bukarestbe költözik a család, különféle vállalkozásokba kezd, jobbára kevés sikerreé. Négy gyermeket nevelt fel. Hat unokája közül hárman itthonvannak. Hárman Magyarországon (Miskolcon) születtek, nem találkozhatott velük. A legnagyobb lány a temetésére se jöhetett el.

Egész életében rajzolt, mintázott. Fennmaradt munkái: féldombormű portrék a család tagjairól; gyerekfej (szobor az egyik unokáról); a Vasszékely réz féldombormű.

A Vasszékely egyike ama katonaszobroknak, melyeket a különböző hadtestek állítottak állomáshelyükön, a hadirokkantak, hadiárvák, sebesültek megsegélyezésére. Avatáskor emléklapot lehetett megváltani, levlapokat adtak ki.

A „vas" jelző nem csak az udvarhelyi katonaszobor neve mellett áll; a győri katona-emlékmű neve, amely szintén fából faragott: VASHONVÉD.

FAZAKAS CSILLA

(Szabad-szombat antológia * RMSZ, Szabad szombat melléklet, 2000. / 16.)


Simonfy József versei

a gyerek esti imája

féljek
ne féljek
mindegy
ha van isten
ördög is van
meg mindenféle
szörnyek
angyalok boszorkák
röpködnek
és vérszívó denevérek
mindezekhez képest
én egy kicsi rém vagyok
a sarokba húzódva
térdepelve alszom

szülőház

ahogy a hídra rálépek
a kutya a bedőlt kerítést
ugorja át
a disznó a kapu alatt
váj utat
a kakas felugrik a kapufélfára
hatalmasat kukorékol
a nyitott ablaknál áll anyám
a kutya tudja örömét
kifejezni igazán - én nem
ritka örömeimben
állok szégyenkezve bénán

(Szabad-szombat antológia * RMSZ, Szabad szombat melléklet, 2000. / 15.)


Jancsó Miklós: Ünnepelünk

Ünnepeltünk – most éppen március 15-ét. Jó ünnepelni, de szomorú is ünnepelni azoknak, akiknek már csak a múltidézés a reményük. Jövőjük: történelmi múlt. Jelenük nincs, az ünnepekre felvett ünnepi ruha alól kihallatszik a már nem titkolható gyomorkorgás. A jövő pedig?–

Ünnepeljünk – csak azért is, vagy nem csak azért is, másért is ünnpeljünk. Múlt és koszorútolvajok ellenére.

„Talpra magyar" –mondják, mondjuk lelkesen. Aztán ünnepek után egymásra nézünk fáradt szomorúsággal: talpon volnánk forma '89 után – de hogyan tovább most már tekintetes urak? Mert a nagy topogásban és ígéretvárásban éhen döglünk tisztelettel, mi, az ittmaradásban, már csak statisztáló, adórendszerekkel megsegített kisemberek.

Valaki közülünk már árulja a veséjét*. Az egyiket, mert ugye a másik csak kell neki ahhoz, hogy el ne pusztuljon. A munkáskéz nem kell, a vesénk, a májunk – talán a szívünk is eladható még. Vagy a gyerekeink? – Ha másképpen nem, el- és kimenekítve.

Bús életecskék, picike álmocskák, ügyes nagy és szaporodó és kifizetetlen számlácskák, fizetésecskék – tolvaj hazugságocskák – pitiségecskék – nem folytatom a fájócskát. Kit érdekel? Már meg sem kérdem, tisztelettel és alázattal.

Pedig az országvezetők tudnak szervezni – milyen ügyesen megszervezik például saját jólétüket. A gond csupán (no, nekünk, nyomorgó millióknak), hogy itt le is áll a hazafias buzgalom. Illetve ami marad belőle, ez jó retorikának és gégeöblőgetésnek.

És mennek el sokan és egyre többen. Odakinn többet lehet kapni a veséért, a munkáskézért. A szívet viszont nem érdemes kivinni. Azzal csak bajt, gondot szerez magának az ember fia–leánya.

„Jelképesen bizakodhatunk" – jelentette ki egyik képviselőnk a helyi sajtóban. Helyzetelemzésként. Jövőképnek furcsa ez a „jelképes" reménykedés. Mert ugye van nekünk sok mindenünk, jogaink, mifenénk, csak éppen úgy, jelképesen. Amint valóban van nekünk, az a Nincsünk. Az kellene hogy jelképes legyen. De az a Valóságunk. A Többi – jelképes –valóságos Semmi. Vagy ha úgy tetszik: „jelképes bizakodás".

Eredményeink? Talán az, hogy még vagyunk. De ez nemis eredmény. Inkább: csoda.

Ünnepek… Ünnepek előtt, alatt és után – egy költeményre gondolok. Nem csak a későbbi Ünnepi Műsorok készítőinek ajánlom figyelmébe Reményik Sándor versét. A költemény címe: Erdélyi március – 1931.

Erdélyi március

Egy tizenötös szám. És március:
Az első tavasz-hónap közepe.
Kimondottam így egyszerűn,
Neféljetek, ne féljen senkise.

Ne féljetek: nem tüzesednek át
Halk hangolás után a vers-sorok,
Nem temetni és nem lázítani,
Csupán figyelmeztetni akarok.

Oly csendben nő a versem, mint a fű,
Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:
Nem szavalok, – szavaltunk eleget,
– Nagyon sokat – március idusán.

Volt egy tanítóm akkor, – igazi,
Nagy nevelő, – gyökérig leható.
ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap,
Ha munkát s imát összefoglaló.

Magányos hangját zsivaj nyelte el. ––
Lavina dörgött. Most, – a kő alatt
Számunkra csak csendes növekedés:
Valóban: munka s imádság maradt.

De szárny kell munkához s imához is!
Szárny, mely röpít, s forrás, mely enyhet ad.
Tört szárny, beomlott kútfő: – mégis élet,
Mégis üdvösség az a régi nap.

Testvér, látod: én nem járok tilosban,
De te is hidd: nem tilalmas dolog
Megsimogatni otthon a fiókban
Egy poros, régi, kicsi szalagot.

Aztán – – menni a hétköznapok útján,
Császárnak megadni, mi az övé,
S a maga részét minden hatalomnak, – –
De Istennek is, ami Istenné.

1931. március 10.

(Szabad-szombat antológia * RMSZ, Szabad szombat melléklet, 2000. / 14.)


Komán János: Hajótörés 

Menekültként érkeztem a partra,
a kalózok hajója elsüllyedt,
a vezért mindenki veszni hagyta,
s nem sértette a becsületünket.
A szívós ember baromként tűrhet,
a kitartását a kő sem bírná,
öröme trónján még most sem ülhet,
és némely a múltat visszasírná.

Midőn félholtan a partra értem
már csalétekként szólt a szép beszéd.
Tapasztalatból készült a vértem,
s más eladta a lelkét és eszét.
Mindig gyűlöltem az ilyen cserét,
az embernek van büszkesége, rangja...
Ne adja oda olcsón a nevét,
s ne hagyja, hogy egy huncut becsapja!

Mi - sovány, megvert, kiszemelt rabok -
másnak kapartuk ki a gesztenyét.
Akinek nem fáj - idegen vagyok -,
nem köti be a pórul járt kezét.
Magunk között is túl sok a szemét:
a többség önként vállalt szolgaságot.
Holló ássa ki mind a két szemét
annak, aki csalja a Világot!

Elnyelte a tenger temetője
a sérült hajót, kalóz kapitányát.
Mi megjósoltuk már jó előre,
hogy pótolni fogják a hiányát.
Nem láttunk egy biztató szivárványt,
egyre több lett a kalózok népe.
Álmodni se tudsz ily piszkos ármányt,
testamentumát most hajtják végre.

(Szabad-szombat antológia * RMSZ, Szabad szombat melléklet, 2000. / 14.)

Ráduly János versei

Noé és én

– Mindent,
mindenkit a
bárkába! –
kiáltott Noé,
üvöltözött.
Véreres hangja
megrázta a világot.
Szívemben
sistergő félsz költözött.
Csapatba tereltem
minden élőt:
vállalnom kellett a
poklok poklát,
sikolyos kínt.
Minden
s mindenki már a
bárkában.
Ó,
csak én maradtam
kint.

A hiányérzet ölében

Egyedül maradtam.
Most
a hiányérzet ölében
üldögélek.
Attól félek,
túlságosan görbék lesznek
útjaid,
s megárvásodnak
mohó vágyaid.
Cipőd nyomában
víz gyűlt már,
vadgalamb issza.
A horizonton túlról
hiába nézel
vissza.

(Szabad-szombat antológia * RMSZ, Szabad szombat melléklet, 2000. / 13.)


Fazakas Attila: Máriatábla

A táblaképen mész, füst és korom.
Vérmaszatos ujjnyomok, vagy nyűtt
ecsetek durva firkái; glória és
napfénnyel átitatott arcok...
Sziklák és víz, tiszta ég keretébe
fogva.
Majd a tárlatok, a múzeumok útja,
a tárgyak tűnő vándorlása.
Micsoda csend, micsoda lárma!
Majd csak az idő kifoszlott,
szegvégre vetett fátyla
– gyertyaláng és éjszakák.

(Szabad-szombat antológia * RMSZ, Szabad szombat melléklet, 2000. / 12.)

Burján Gál Enikő versei

Utazás

Utazás a csésze körül a füstben,
fekete, kemény székeken.
Utazás két mélysötét szemed között.
Tekintetem beléd ütközött.

Utazás a fekete asztalon
a csészétől a kezed felé.
Utazik a hangod
arcom felé,
visszautazik a tekintetem.
Utazás a hangtalan, néma kincseken
a bódító, mély zenében.

S míg utazik a szemöldök homlokodon,
utazik lassan a válasz
gördülékeny, omlós mondatokban
utazik az érzés titokban.

Nagy ez az utazás? 

Utazik a város,
utazik az Elmegy,
utazik a Marad.
Szívem lassan
szíved felé halad...
Az árnyék fénye

Még csak egy pillanat,
és a fekete fák csonttá merevednek,
mint egy elfelejtett színdarab
koszos díszletei...

Kis szénaszagot hord
egy eltévedt szél,
és értelmet ad a tájnak a hold,
ami mindig
rólad beszél.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000 / 11. sz.)


Palocsay Rudolf százéves

Ha a kertészkedéshez nagyon értő Jókai Mór vagy akár Mikszáth Kálmán kikelhetne a sírjából, a mai piacokon a virágos, gyümölcsös vagy akár a zöldséges kofák kínálatából talán egyetlen egy fajtára sem ismerne rá. Legfennebb némely őstermelőnél, valahol az isten háta mögött, például nálunk Erdélyben találna rá a besztercei szilvára, a batul vagy ponyik almára, esetleg a már nálunk is csak ritkán felbukkanó néhány ősi gyümölcsfajtánkra. Mindezeket a ködbe vesző múltban a kertészkedő ember vagy az állattenyésztő sok-sok évszázados válogatása hozta létre. Miután azonban Darwin felfedezte a fajok állandóságának és változékonyságának, valamint a természetes kiválasztódásnak együttesen ható törvényét, szárnyat adott a növény- és állatnemesítésnek, az új fajták tudatos kreálásának. Ha ezek a nagy teljesítményű fajták ma nem állanának a növény- és állattenyésztők rendelkezésére, akkor a technikai eljárások és a mezőgazdasági kemizálás talán felét sem hozná annak, amit ma hoz. A korszerű mezőgazdasági és kertészeti eljárások csak korszerű fajtákon hatékonyak, mert minden fajtának megvan a genetikailag adott maximális teljesítőképessége. Természetesen ugyanígy a dísznővényeink is kicserélődtek. Ma seregnyi más szabadföldi, virágházi és cserepes kertészeti változatban gyönyörködhetünk, mint akár a nagyszüleink.

A korszerű géntechnikai eljárások még a darwini alapú nemesítési eljárásoknál is látványosabb és robbanásszerűbb eredményeket hozhatnak. Sajnos, egyelőre még nincs meg az osztatlan és tárgyilagos vizsgálata annak, hogy a GMO (genetikailag manipulált organizmusok) beépülése az élelmezési láncba, jár-e valamilyen hátránnyal az emberre. Annak idején a darwini alapon nemesítő tenyésztőknek csak az egyházias világnézetű ellenzékkel kellett megküzdeniük, elsősorban Amerikában és a cári Oroszországban. Ma a géntechnikai kutatásokat leginkább az USA nagy multinacionális cégei támogatják, főleg az európai tudományossággal szemben. Kár volna, ha az objektív kutatásokat gazdasági vagy geopolitikai érdekek – az egész emberiség kárára – befolyásolnák, miközben csak 1999-ben több mint 600 000 tonna génmanipulált szójabab érkezett az Államokból Európába részben takarmánylisztként, részben közvetlen fogyasztásra. Az ilyen eszközökkel életre hívott apaállatok sarjai és más klónozással közvetlen fogyasztásra szánt hús is a piacainkon forog. Az élelmiszereken vagy takarmányokon pedig nem kell – talán már nem is lehet! – feltüntetni hogy GMO vagy a GMO-láncban tartozó áru nyerte el a vásárló tetszését. E sorok írója, aki nem szakember, csak öreg tudományos szerkesztő, meg van győződve, hogy száz év múlva, ha módunkban állna végigsétálni a piacon, jobban csodálkoznánk, mint akár Jókai, akár Mikszáth Kálmán manapság.

Annyi bizonyos, hogy másfél évszázados növénynemesítői és -tenyésztői munka eredményeként ma Moszkva és Vancouver fölé tolták az alma és cseresznye határát, de más gyümölcsökét is, és több földrajzi fokkal délebbre az alma- és körtehatárt, s a konzervipar követelményeinek megfelelő zöldségek tömegét hozták létre szerte a világban stb. Az emberiség azonban a jótevő géniuszaival szemben a legfeledékenyebb. A gonosztevőinket, ha szidalmazzuk is, de nem feledjük, s kortársaink közül a hitványabbak még hajbókolnak is az emlékük előtt, sőtt egyes elvetemült társadalmakban még szobrot is állítanak a tiszteletükre.

De vajon ma tudják-e még sokan, hogy például ki volt az amerikai Burbank, aki két esztendő leforgása alatt előállított a vetésétől három hónap múlva aratható, egyszerre letermő borsófajtát a konzerviparnak s ezzel a konzervipar szükségletei felé irányította a nemesítők figyelmét. Ki hallott a francia Daniel professzorról, a ringlószilvák atyjáról? Hát Európa egyik legjelentősebb pomológusáról, Bereczky Mátéról mint tudunk? Csak az ostoba szovjet propagandának sikerült vásott viccek hősévé tennie azt a Micsurint, aki valójában az egyik kiváló személyisége volt a kor nagy kertészegyéniségeinek. ő a viccek görbe tükrén került be abba a köztudatba, amely a hozzá hasonló kortársairól sohasem vett tudomást.

De maradjunk a magunk háza táján: ma már Kolozsváron ezer újdonsült lakóból talán egy ha tudja, hogy a város déli peremén mikor és hogyan létre az a kertészeti és szőlészeti kutatóállomás, amely pár évtizeddel ezelőtt nemzetközi hírű botanikus kertünkkel vetekedő látványosságot kínált a Szamos partjára látogató idegenek. Jó két évtizeden át Melbourne-től Vancouverig, a Sárga- tengertől a Brandenburgi kapuig – beleértve „a vasfüggönyös", „hidegháborús" esztendőket is! – a hazai látogatóktól eltekintve ezer és ezer külföldi volt kíváncsi arra, hogy mit mível ottan „a békási varázsló". Palocsay Rudolfot így – „le magie de la Becach" – a mértéktartó Le Monde nevezte. A keleti féltekén vöröslő sajtóban leggyakoribb jelzője „korunk nagy micsurinista biológusa" volt.

Pedig Palocsay nem volt sem a Békásnak nevezett kolozsvári határrész varázslója, sem „micsurinista". Viszont a Békásban a maga pénzén vásárolt másfél hektáros kertben teljesedett ki virág-, zöldség- és gyümölcsnemesítői tevékenysége. Ez nemzetközi viszonylatban is igen jelentős, és Európának ebben a részében párját ritkító és nagyon látványos volt.

Viszont tudnivaló, hogy századunk húszas éveinek végén, mikor kis tóközi kertjében ehhez a munkához hozzákezdett, még csak nem is hallott Micsurinról. De az ő munkássága is, akárcsak a Micsuriné, részét képezte annak a globális növénynemesítői tevékenységnek, amelynek ma valamennyi nép haszonélvezője. Mind a virágok, dísznövények iránt szenvedélyesen érdeklődő helyettes tűzoltóparancsnoka az akkor még nem militarizált, hanem a polgármester alá tartozó városi tűzoltóságnak, el- eljárogatott a nagy kolozsvári Schulz-kertészetbe, és annak virágnemesítéssel igen eredményesen kísérletezgető főkertészétől, bizonyos Grieger úrtól leste el a keresztezés és szelektálás technikáját. Elméleti tudásának alapjait az Adorján Endre szerkesztette Gradina Noastra, A mi kertünk, Der unser Garten ikerfolyóiratok közös tanulmányi körében, sok virágkedvelő, kertészkedő kolozsvárival egyetemben szerezte meg. Itt a három nyelven előadó kiváló professzor, a botanikus kert igazgatója, Pop Emil vezetésével a dísznövénytenyésztés valóságos kis népi egyetemi fakultása virágzott. Palocsay akkoriban a román nemzeti válogatottban focizott, mint a Salvan városi főmérnök elnökségével szerveződött monostori klubnak, a Victoria FC-nek nagyon kemény, rámenős középfedezete. (Hol vannak azok az idők, mikor a KAC és az U mellett a Victoria volt Kolozsvár harmadik A-ligás csapata? És hol van az a Monostor, amelynek dicsőségéért román és magyar fiatalok egy klub keretében küzdöttek országos szinten.) Németországban, Franciaországban jártukban, ha egy-egy nagyhírű kertészetet meglátogattak a román futballisták a Palocsay javaslatára, ő kis oltókésével a zsebében némi „szaporítóanyagot" metszegetett Grieger úr vagy a botanikus kert részére, mert akkoriban a kertészek féltékenyen őrizték a saját fajtáikat. Ma is árgus szemmel ügyelnénk mi is, ha volna mire. Emlékszem, Palocsay felesége, Anna néni még a hatvanas években is gondosan kimetszegette a szemeket abból a „Palocsay Rudolf" rózsaszálból, amivel az ura kedveskedett valakinek. Palocsay is, mikor eladta a nagy bordó és csodálatos kénsárga oroszlánszájat a dán kertésznek, kötelezte magát arra, hogy ezt a fajt többé soha nem tenyészti, és kertjéből is kiirtja. Talán érdemes megemlíteni, hogy a nagy bordó oroszlánszáj neve Lya Rosescu volt. Így hívták tűzoltó parancsnoka akkor négy- ötéves leányát, aki pár évtized múlva a kolozsvári magyar opera kösztümtervezője lett. A kénsárga változat neve Marika, Palocsay Zsiga édesanyjára emlékeztetett.

Nemesítő az, aki a létező fajok, de főleg a fajták tulajdonságainak ismeretében képes elképzelni és variánsokon keresztül létrehozni egy olyan új változatot (fajtát), amelyben célja – néha még számára is meglepően – alapvetően megvalósul. Elvileg egyszerű technikai eljárás keresztezni és a hibridi magoncokból célszerűen szelektálni. Mesterségbeli szinten ezt minden tenyésztő megteheti. „Művészi" szinten azonban csak keveseknek adatott meg az a szellemi-lelki többlet, ami mind a mai napig csak a nagy nemesítők tulajdona. Könnyen elképzelhető, hogy nem mindegy, ha például tízezer hibrid magoncból kiválasztok tízet, húszat, de abban benne van a jövőjű fajta, vagy száz-kétszázból indítom a szelekciót, de lehet, hogy éppen a nagy jövő magoncot ejtettem el. Ugyanis könnyen belátható, hogy „majd meglátjuk" alapon nem lehet valamennyi hibridet tenyésztésbe fogni, mert minél kisebb felületen hozok ki egy-egy új fajtát, annál olcsóbb az előállítási költsége. Különben sem lehet kísérleti területté tenni az egész földgolyót!

Így például Palocsay pár száz négyzetméteres kertjének egyik sarkában állította elő a Lya Rosescut és a Marikát. Ezekért egy dán kertész annyit fizetett, hogy abból a Palocsay házaspár megvehette és szélvédő deszkakerítéssel bekeríthette a békási másfél hektárt. De aztán – különösen mint magyar embert – megölte volna az adó. Előállított tehát egy nemes vonalú, karcsú bimbójú, narancssárga tearózsát, amit a királyról Carol II-nek nevezett el. 1938–40-ben, lehet, tovább is, ez virított Bukarestben a királyi palota előtt. Igaz, a király csak 25 000 lej honoráriumot adott érte, de hozzá teljes adómentességet is. Meg egy kis gyümölcspálinka- főző üst ingyenes használatát. E sok „előjogot" a bécsi döntéssel bejövő magyar hatóságok elvették. Palocsay azonban kihallgatást kért személyesen Horthy Miklóstól. A kormányzónak prezentálta a virágait, gyümölcseit és a párját ritkító őszibarack-pálinkáját. Visszakapta elvett jogait. Idő múltával az elvtársak rátették a „kuláklistára", mert ami igaz, igaz, nem csak a maga két kezével dolgozta meg a kertjét. Akkor okos emberek – elsősorban Veress István és Lazányi Endre professzor uraknak járta ki az esze – Palocsayt megtették „Románia legsikeresebb micsurinistájának". Mint ilyen alkothatott tovább. Sőt, 1160 hektárra terjesztették a kísérleti telepet. Megkezdhette a Mócvidékre való meggyek, cseresznyék, almák kialakítását. Csakhogy hiányzott a kertészkedő nép! Pedig az 1952. évi alapítólevél szerint a kísérleti állomást „Palocsay Rudolf eddig elért eredményeinek széles körű terjesztésére és újabb eredmények elérésére" hozták létre. Ami akkor elképzelhetetlennek tűnt, a megszámlálhatatlan kitenyésztett újdonság ellenszolgáltatására személyi tulajdonában hagyták a másfél hektáros kertjét, benne minden új fajtájának és legértékesebb hibrideinek törzsanyagával. Amint a „békási mágus" lehunyta a szemét, a ház körül meghagyható 200 m2-es törvényre hivatkozva, az igazgatásban méltatlan utóda a kertet örökösétől, a fiától, Palocsay Zsiga költőtől egyszerűen elrabolta, és mindent hagyott kipusztulni belőle. Unokái, dédunokái ma is a megcsonkított telken élnek. „Teremtményeinek" nincs múzeuma. Nem is volt soha. Pedig, ha valahol, úgy a kolozsvári kutatóállomáson minden általa előállított virág-, gyümölcs- és zöldségfajtából a fajta fenntartásához szükséges mennyiségnek lennie kellene. Több ezer üvegházi négyzetméteren kereskedelmi céllal termelik az 55-65 mm virágátmérőjű Chabot szegfűt, de Palocsaynak a Gloria Clujului néven anyakönyvezett 100-110 mm virágátmérőjű fajtájának nyoma sincs. Pedig a trieszti virágbiennálén aranyérmet nyert. Hát a Nizzában aranyérmes két vörös rózsája, az Aurora Clujului és a 23 August hol vannak? És hol van a csodálatos narancssárga rózsa, a Carol II.? Hát annak tovább nemesített változata, véleményem szerint a csodaszámban menő „Palocsay Rudolf"? Néha július második felében a kolozsvári virágpiacon meg-megpillantom egy-egy szemkápráztató Kardvirágját. Ezeket az elkallódástól az mentette meg, hogy a gladiolusgumók rendezése, válogatása közben egyet-egyet a munkások elcsenegettek, és a kardvirág termelése könnyű. A nantes-i ezüstérmes Anna-napi különös kadvencem. Ha valahol belebotlok, egy-egy szálat megvásárolok belőle. Bársonyos, mélyvörös szirmai nem csak gyönyörködtetnek, de keserű gondolatokat is támasztanak a szívemben. Arról elmélkedem, hogy minden nagy emberi teljesítmény csak az őt megértő társadalomban válik közösségi erőforrássá.

Palocsay Rudolf munkásságát már csak kötetei őrzik. A „békási varázsló" kerek száz esztendeje, 1990. március 12-én Kolozsváron látta meg a napvilágot. Ennek a városnak volt, minden csábító-kecsegtető ígérgetés ellenére mindhalálig hűséges fia.

DÁNÉ TIBOR

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000 / 11. sz.)


Domokos Géza: Külön út

(Részlet a szerző Igéből várat című, készülő könyvéből)

Régi meggyőződésem, hogy valóban „dolgozni csak pontosan szépen" kellene és volna érdemes. Hogy a poéta felismerésén nyugszik az emberek jellem, képesség, akarat szerinti elbírálásának értékrendszere, és a József Attila-i intelem a közös cél összehozta-táplálta szolidaritás legmegbízhatóbb mércéje. A jó időbeosztású, egyenletes (minden főnök bevallott vagy titkos álma ez) teljesítmény garanciája.

És mégis, nem tudnám megmondani, az előbbi munkahelyeimen szerzett tapasztalattal, a gyermek-, majd ifjúsági lap szerkesztésének éveiben felismert tanulsággal volt-e magyarázható, vagy a negyvenedik évét alig meghaladt intézményvezető becsvágya sugallta-e, de amikor az alaposan ismert – hiszen előzőleg az Irodalmi Kiadóban négy kemény évet húztunk le együtt –, többségükben barátnak tekintett szerkesztőkből a bukaresti Kriterion-gárda összeállt, rájöttem, hogy a köznapi teendők elvégzésén, a kiszámítható eredményen túl, mindjárt az elején, jó lenne valami rendhagyót felmutatni, elsősorban önmagunk előtt. Valamit, ami gyorsítja és tartós fundamentumra helyezi az általam oly szükségesnek tartott kohéziós folyamatot. Sejtettem, hogy az effajta feladatot nem könnyű megtalálni. Minthogy nehéz annak a meghatározása is, mi kölcsönzi neki az említett kivételes közösségi hatást. Megfordult a fejemben, hogy az ilyesmit aligha lehet előre megtervezni, illetve lehet, de az már a „szocialista nevelés" kétes értékű eszköztárába tartozik. Inkább éreztem, mint tudtam, hogy a kollektív ösztön diktálja idejének eljövetelét. Említettem: intézményünk december közepén jött létre. Magától kínálkozott az alkalom, hogy első tette nem csupán széles körű jelentkezés, de programjából, működési filozófiájából következő gesztus is legyen egyben. Elhatároztuk, hogy a szokásos nyomtatott újévi üdvözlet helyet levelet küldünk minden potenciális, elsősorban az 1970- es kiadói tervben kézirattal szereplő szerzőinknek. És mindenkinek az anyanyelvén írunk. Tehát magyarul, németül, jiddisul, szerb-horvátul, szlovákul. Kezdetben ezeken a nyelveken szólaltak meg kiadványaink. A többi, a török, a tatár, az orosz-lipován később lelt otthonra a Kriterionnál. A fővárosi hivatalokra, szerkesztőségekre, kiadókra való tekintettel jókívánságainkat tolmácsoló bemutatkozásunkat, mondhatnám azt is, névjegyünket természetesen megfogalmaztuk román nyelven is. Így aztán az adventi napok és a csonkahét megfeszített munkával, az első közös vállalkozással teltek el. Minden emberfiának, szerkesztőnek, gépírónőnek, a hatnyelvű fejléces papír (ez is újdonság volt!) az év végi hajrá dacára kikunyeráló termelési felelősnek, a borítékokat címző titkárnőnek megvolt a feladata. Az általam magyarul vagy románul fogalmazott levelek – mindegyike egyedi, névre szóló volt – átolvasása, fordítása, ha kellett, és idejében történő postázása is tartozott valakire, de egyben közösségi gondot is jelentett. Hihetetlen, hogy egy-egy ilyen, végső soron irodai munka, banális megbízatás mennyire magával tudott ragadni sok éves tapasztalattal rendelkező, különleges státusunkra igencsak kényes, kiadói szerkesztőket! Csak azért, hogy valami mást, az eddigitől eltérőt csináljunk. Minden nyelvet és minden szerzőt egyforma megbecsülésben részesítsünk. Hogy mindjárt indulásunkkor kinyilváníthassuk: dolgunkat komolyan vesszük. Az egyenlőség elvének tiszteletben tartása a Kriterion Könyvkiadóban nem pusztán kultúrpolitikai szlogen lesz, hanem őszinte meggyőződés, elvszerűségünk és kitartásunk próbaköve. Elszakíthatatlan része eljövendő kiadói működésünknek. És talán életünknek is.

Ez a tapasztalat, azoknak a december végi napoknak a derűs sürgés-forgása, a kedvvel végzett, noha váratlan, máskor talán még kissé lealacsonyítónak is tekintett feladat ösztökélt engem az energiák újbóli egybeterelésére, a rendszerint saját tennivalóikat végző autonóm szerkesztőségek figyelmének, még ha időlegesen is, egy feladatra való összpontosítására. Derengett bennem, hogy az alkalmat az effajta cselekvésre, az általánosan elfogadott motivációt mi, a vezetőség, nem egykönnyen találjuk meg. Azt mindenkinek magának kell felismernie, ha eljön az ideje. És eljött. Bár sohase találkoztunk volna vele. Bár falvaink is városaink tucatjai ne ismerhették volna meg a „Fekete bivalyt", ahogy egy megrázó, díjnyertes dokumentumfilm nevezte az árvizet. Annak rombolását, a vele járó szenvedést. Az ezerkilencszázhetvenes esztendő közel egy hónapig tartó megpróbáltatását.

Nem sorolta soha senki, magam sem, az Árvízkönyvet a Kriterion általános elismerésnek örvendő, reprezentatív kiadványai közé. Alkalmi munka volt, impresszumában egyetlen adattal: készült a Scanteia Háza nyomdaipari kombinátban, az 519-es rendelőlap alapján. Sem a kiadói és nyomdai ívek száma, sem a szedés és nyomás megkezdésének ideje, sem a megjelenés dátuma. Semmi a könyveken előírásszerűen feltüntetett tudnivalókból. Ne gondolhassa senki, hogy szabványos nyomdai termékkel van dolga. Ugyanis a cím nem szerepelt a jóváhagyott kiadói tervben, következésképp engedéllyel sem rendelkeztünk a megjelentetésére. Abból kiindulva, hogy tallóztunk, megjelent sajtóanyagból állítottuk össze a kéziratot, inkább csak időnyerés céljából, megkerültük a cenzúrát is. Kakukktojás volt az árvíznek szentelt könyv a Kriterion fészkében. Fattyú, bitangocska, ahogy otthon, nem megbélyegzésképpen, inkább gyöngédségből mondják. Vagy találóbb, előttünk a lényeget jobban kifejező szóval: szerelemgyermek.

Kacsó Jutkán, a csupaszív szerkesztőn kívül senkit sem említek meg név szerint létrehozói közül. Mindenki végezte a legjobb tudása szerint és a lehető leggyorsabban a kirótt tennivalót. Minden bukaresti és vidéki újság meg hetilap megfordult a kezünkben, hogy pár sornyi szöveget, verset vagy publicisztikát választhassunk belőle. Lapok szerkesztőségeiben és az Agerpress Hírügynökség fototékájában kutattunk kifejező és nyomdailag jól reprodukálható riportképek után. Alakult, naponta gazdagodott a kiadvány, és mire a vizek nagyjából visszahúzódtak, és a Maros-, Szamos-, Beszterce-, Küküllő-, Kraszna-, Zsil-, Szeret-, Olt-, Prut-, Tatros-, Duna- menti településekben kezdtek vissza térni a kimenekített lakosok, a mi Árvízkönyvünk is mindkét változatban, magyar és német nyelven a boltokba került.

A partizánkodásért, azért hogy (később ismertté vált, orosz nyelvből világszerte átvett kifejezéssel) amolyan szamizdát, vagyis nem engedélyezett nyomtatvánnyal rukkoltunk elő, nem lett semmi bajunk. Mi több, elismerésféle is elért hozzánk. Az egyetlen kiadó vagyunk, mondották, amelynek eszébe jutott eseménykrónikát megjelentetni „a nagy szocialista összefogásról" a természeti csapás idején. Elmarasztalás csak az Előhang címmel megjelent, általam írt bevezetőért érte a kiadót. Annak is egy passzusáért, ami így hangzott: „Tudjuk: mint minden élethalál- küzdelemnek, ezeknek a napoknak is megvoltak a jeles és kevésbé tehetséges hadvezérei, a bátor és megfutni kész katonái, a névtelen hősei és a hullarablói". Ezt így nem kellett volna, üzenték feddőleg. Különösen a hullarablók emlegetését tartották elhibázottnak. Holott, nálunknál jobban tudták, hogy milyen sok műhiba, téves döntés és bűncselekmény történt az árvízvédelem heteiben.

Könyvünket, amelyet tekinthetett akár propagandakiadványnak is a gyanakvóbb, vagy mondjuk úgy, igényesebb olvasó, elvitte az idő sodrása – öt évre rá, 1975 tavaszán újabb, közel száz emberéletet követelő áradás pusztított az ország huszonnégy megyéjében, és azóta is úgyszólván évente lépnek ki hol itt, hol ott medrükből a folyók és helyi patakok –, az Árvízkönyvhöz vezető út, a rendhagyó kezdemény és a megfeszített munka mindvégig megmaradt mementóként közösségünk emlékezetében. Annál is inkább, mivel a kiadói szabályok hasonló áthágása a különutasság ismétlése a megszigorított kontroll miatt a későbbi években teljességgel lehetetlenné vált.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000 / 8. sz.)


B. Tomos Hajnal: A csillár


A cigányszekerek hajnal óta sorakoztak az ócskavasátvevő bódé előtt. Az állomás mögött hatalmas halmokba dobált kacatok szinte csöpögtek a reggeli harmattól, a cigány kócos haja, hosszan lecsüngő bajusza nedvesen tapadt bőrükre. Legtöbbjük cigarettázott, kis csoportokba verődve hangoskodtak.

Jakab későn érkezett, hét óra elmúlt, amikor beállt a sorba. Terepjárójához kötött utánfutón mindenféle hulladék: régi dobkályha, hetvenes években gyártott hűtőszekrény, kötegnyi rozsdás drót és mindenféle kimustrált vasszerszám. Nemrég vásárolta meg egy géplakatos házát. Az öreg ezermester hírében állott a környéken, udvarát, műhelyét, de még a tyúkólat is elárasztotta mindenféle vastárggyal, hogy azokból majd boldog nyugdíjas korában valamit összebarkácsol. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert két hónappal nyugdíjazása után elvitte a szíve.

Jakabnak, az új tulajdonosnak három napjába került, amíg utánfutóján elfuvarozta az ócskavasat. Azon a nedves novemberi reggelen az utolsó szállítmánynál tartott. Tudta, hogy az átvevőközpont alkalmazottja csak fél kilenc felé jön. Úgy gondolta, körbejárja a roppant halmokat, hogy lazítson tagjain.

Majdnem minden útjába kerülő kacatot megpiszkált bakancsa orrával, de jóformán nem is figyelt rájuk. Egy régi csillár váza tűnt elő. Felemelte, hogy jobban szemügyre vegye. Úri ház mennyezetén függhetett valamikor, gazdag ötvösmunka díszítette. A tartórúdon szinte ép volt az aranyszínű bevonat, rá három, virágfonatokkal ékesített fehér porcelángömböt szereltek. Jakab arra gondolt, hogy lesmirglizve, átfestve egészen jól mutatna új otthonában. Aztán mégis visszaeresztette a kupac tövébe. Hogy festene, ha a cigányok szeme láttára odavinné a kocsijához? Pont ő, a terepjárós pasas, amikor az apró gebéik leheleténél melegedő cigányok közül egyik sem vetemedett ilyesmire.

Jakab szégyenkezve ment vissza kocsijához, maga köré csavarta az ülésre terített pokrócot s így gubbasztott, amíg megjött az átvevő alkalmazottja. A kocsi ablakából épp a bódéra látott. Apró, vékony lábú, rövid szoknyás teremtés volt az átvevőnő, középiskolás lánynak nézhette volna bárki. Amikor kezdte átvenni az első fuvarosoktól a vasat, Jakab is közelebb húzódott. A nő felrakatta az ócskavasat a hatalmas, valószínű, valamelyik felszámolt termelőszövetkezetből kimustrált mérlegre, s még mielőtt befejezték volna az átrakást, gyorsan elmozdította a súlyokat. Jakab megfigyelte, hogy szinte mindegyik rakományból tíz- tizenöt kilót csalt. Az eladó nevét és az ócskavas súlyát felírta egy füzetlapra. Aztán tudtukra adta az embereknek, hogy a pénzt csak délután négy felé vehetik át, amikor megérkezik a pénztáros. Ahol valami műanyagot, fát vagy papírbetétet fedezett fel, annak a terűnek durván ejtett a súlyából. Jakab régimódi hűtőszekrényére, a sok műanyag nyelű csavarhúzóra meg fogára gondolt, melyet utánfutóján idehurcolt.

Mire sorra került, déli két óra lehetett. Mögötte egy szamár húzta, zöldre festett, koporsószerű szekér állt, a bakon vén cigánnyal.

Jakab a hűtőszekrényt alig tudta megmozdítani. A nő kis zsebtükrébe pillantva rúzsozta a száját, és azt latolgatta, mennyit ejtsen a szállítmány súlyából. A vén cigány lekászálódott a bakról és segített lerakni a rakományt. A nő egy pillantást vetett a mérlegre tornyozott ócskaságra és hasból felírt nyolcvankét ezer lejt. Amíg átvette a cigány rakományát, Jakab előkotorta a csillárt. Úgy gondolta, megmutatja a nőnek, mit akar elvinni, esetleg lemérik és kifizeti az ócskavas árát.

Amikor megmutatta a nő villámló szemekkel nézet rá.

–Tehát azt javasolja, mérjük le. Aztán idehajítva azt a pár garast, fogja a lámpát és elszelel azzal az előkelő kocsijával. Hát okos ember maga mondhatom.

A nő beszéd közben kapkodó mozdulatokkal hajigálta be válltáskájába a teleírt lapokat, a szájfestéket meg a golyóstollat. Jakab fogta a csillárt és a legközelebbi halom tetejére tette. A nő mintha megijedt volna ettől, rákiáltott:

– Mit tesz, ember?! Hiszen egy szóval sem mondtam, hogy nem adom oda azt a vackot!

Aztán szinte rábeszélően:

– Mit türelmetlenkedik, mint egy nagyfiú? Van magának fogalma, mennyibe kerül manapság egy csillár a szabadpiacon?

– Több mint egymillióba…

– Látja-e? Én ennek csak a felét kérem, és már viheti is a lámpáját.

Jakab intett a cigánynak, és átmentek az állomás várótermébe. Négykor, amikor megérkezett a pénztáros, ők voltak az elsők. Felvette a nyolcvankét ezer lejét, aztán szólt a cigánynak:

– Jöjjön, öreg, igyunk meg valamit.

Előbb az állomás talponállójában poharaztak, aztán átmentek egy közeli bárba. Hajnalig a cigány ötvenöt ezer lejét is megitták.

Amikor virradni kezdett az állomás mögötti gyűjtőtelepen voltak. A cigány cammogó szamárfogat bakján bóbiskolt, Jakab pedig a zöldre festett a koporsószerű szekérben a csillárt szorongatta.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000 / 7. sz.)


Albert Lőrinc Márton versei

Csillagtükör

Hogy rábámulhass a sárgolyóra,
Kell hogy legyen választott csillagod,
Amely, mint tükre forrásnak, tónak,
Visszavillantja, amit láthatott.

És látni, láttatni van mit, volna mit.
Az ember éhesen született,
Rabol, ha éhes, rabol ha hont is,
S szilánkra tör tükröt a győzelem.

Tán nincs is, ki fölnézne az égre,
A határtalan véghetetlenségbe,
Mert hol van, csak ott ragyoghat szépen

A megnevezett csillagkép az égen,
Amely, mint tükre forrásnak, tónak,
Mutogatja züllött sárgolyónkat.

1999. július 2.

A néma kő

Termeszekkel teltek meg a terek,
Szertehordták az erdélyi Versaillest,
S a tizedesnél mind nagyobb ebek
Retinája kerülte Bonchidát.

Ott a néma kő súlytalan hevert
Barmok udvari serege előtt.

Parádézva istállóba terelt
Kollektív marhák, kollektív erők
Becserkészték az udvart, a kertet,
Felégettek parkettát, lábnyomot.

S peckesen a lángkaréjban ültek,
Szobrainkkal etették a poklot,
Hogy kollektív éneket daloljon.

Szobor a dal, a kőnél nehezebb.

1999. okt. 26


A hiány jelenléte

Fölkapkodják a kockaköveket,
Múltunk minek, csak a jelen legyen,
Mit a hiány jelenléte ébreszt,
Mint út, rázza a kishitűeket.

A ráfszekerek kőhangja elült,
Némán peng a paták koppanása,
Amit a gének hordoznak belül,
Annak van, mint embernek farkasa.

Fölkapkodják a kockaköveket,
Aszfaltra, földútra cserélik le.
Melyik az üdvös, melyik a minden,
Melyik út az, amely Rómába vezet?

Kérdi jelenben az emlékezet,
Hét pecsét mögött nincs rá felelet.

1999. okt.26

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000 / 6. sz.)


Szente B. Levente versei

Örök tavasz

a fák leheletét törékeny
színekre
bontja
vadgerlicék
búgó hangja
örök tavasz kezdetén.

Időszámítás

harangok zúgása-kongása terjed,
egyre csak terjed,
már egymás után szólalnak meg,
nem is nekünk szólnak –
az időt köszöntik
– megérkezett

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000 / 5. sz.)

Fábri Sándor versei

Fülel az őszben...

Fülel az őszben kis őzike lány:
„Vajon a hímszarvú nőzik-e már?"

Árvicc

„Csak ön után", szólt a vízözön
és betörtünk a bárba
Felugrott egy szöcskenőcske,
s ránk kiáltott: „Zárva!"

Létra

A szobafestő s a filozófus együtt iszogat,
s feszegetik nyakra-főre a nagy titkokat,
többek között, hogy az élet mi célból jött létre.
Megszólal a szobafestő: „Hát... hogy legyen létra."

Kell egy kis mozgás

Egy éjjel történt, úgy nyár elején:
halvajáró sétált a kripta fedelén.
Zsibbasztó nagyon a holtkór,
kell egy kis mozgás olykor.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000 / 5. sz.)

Csoóri Sándor: Badar vallomás a hazáról

– csonka szonett –

Nektek csak szó volt, iramló beszéd,
Isten könnye egy szakadékban,
körülállható test, mely folyton vérzik,
mindegy, hogy tövissel koronázó nagypéntek van,

vagy rózsát lávázó pünkösd. Nekem
az életem volt. Csak úgy, egyszerűen, ahogy
a kezem emelem most is: ahogy a szívem
esik hanyatt a sárban. Igen, a butaságok, a sikolyok

kiégett Hortobágya volt. Egy rosszul összegyúrt
agyagasszony, kinek dombos szemhéján mindig
súlyos várakozás feszült. Talán miatta s benne

veszítettem el magam annyiszor, benne a költők
vándorarcait, melyek már régesrég szoborarcok
s csak néznek engem is, mint ráncos messzeséget.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 2000 / 5. sz.)


Oláh István: Angol tea pirítóssal

A nép okos. A nép nagyon, sőt múlhatatlanul okos – ragozta a pénzügyek professzora a reggeli vajas pirítósa, lágytojása, teája fölött. Az isteni nép hamarabb rájött az infláció természetére, mint a nyugati pénzvilág közgazdászai és főkönyvelői.

Azt hittem, jól hallom, ezért aztán nem szakítottam félbe sem a reggelit, sem a professzort, sem pedig a kiselőadást. Szóval miben és miért a nép okossága? Hadd emlékeztessünk mindenkit: kisembert és nagyvállalkozót, hajdút és harangöntőt, malthusiánust és uránbányászt, vegetáriánust és kígyóbűvölőt arra, hogy ment-mendegélt a nép, és egyszer csak belerúgott egy óriáskáposzta nagyságú aranyrögbe. Felvette, nézegette, egyből tudta, hogy most az egyszer nagyon értékes valamire talált. Azzal ment tovább, nem is mással. Az első utcasarkon egy tehenet és egy borjat kapott érte. A tehenet borjastul szerencsésen elcserélte egy kecskére, a kecskét kakasra, a kakast végül egy krigli sörre, meg egy pakk marosestire a piaci bodegában.

– Ennél jobb eszmefuttatást még nem hallottam az infláció természetéről – mondta a pénzügyek mellékelt szaktekintélye.

Utólag látom, komoly buktatója van az epizód logikájának. Az infláció csupán az egyiknek rossz ( a történet szerint), mert a másik nagyon jól járt, lévén, hogy kecskéért kapott tehenet, kakasért kecskét, marosestiért kakast és így tovább. Akkor tehát az inflációban is lehet jó, sőt nagyszerű vásárokat kötni.

– Hogyne lehetne – mondja az utolsó korttyal diszkréten öblögető professzor –, de ahhoz mindenekelőtt az kell, hogy ne maga legyen a kisember. Észrevehette, mindig az okos, sőt felülmúlhatatlanul okos nép jár pórul. És ha mindezek után jószerencséjét emlegeti, nos ez a veleszületett optimizmus átsegíti az infláción és egyéb bajokon. De attól még szegény marad.

Azóta nem szívesen teszem ki a lában otthonról, ismeretlen utakon főleg hogy nem járok. Infláció ide, népmese oda, én aztán nem vagyok olyan szerencsés, mint a nép, sőt én nem is vagyok a nép! Ha belerúgnék egy káposztanagy, sárgásan csillogó valamibe, kiderülne, hogy trombitarezet kaptam, ami nem reagál az inflációs tesztre, és még a cipőm is tönkretette! A tehenet sincs mivel tartanom, a cigarettát elhagytam.

– Nocsak egy ember, akiről lepereg az infláció – mondaná erre a címzetes fináncprofesszor –, ez pedig megér egy újabb kiselőadást, természetesen pirítóssal és angol teával.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 52. sz.)


Kercsó Attila: Miért ünnepelnénk?

(az ezredforduló elé) 

Uram! a szenny s a hordalék sok
a seprű már tövig kopott,
nem kellene még ünnepelni
sem tegnapot, sem holnapot.

Uram! alantas bűnben járunk
s ez aljasság az emberé,
hogy is fogunk feltartott fejjel
járulni a Nagy Trón elé?

Mérlegünk egyre többször téved
nem igényünk a hiteles,
konfettit szórunk pojácákra
s ajtónkban vár az ószeres.

Szobrok tenyerén vadgalambok,
intésükre más nem figyel,
a nagyjainkat árverésen
huncut garasért adtuk el.

Uram! könnyebb ma öklöt rázni,
mint megfogni mások kezét,
epét fröcskölni az arcokba
s a nyáj szóródik szerteszét.

Uram! a zagyva sok beszédünk
szavak súlyát orozta el,
szakadékba kiált az ember,
de visszhangtalanság felel.

Uram! a füstök földre szállnak,
bárányok vérét venni kár,
sistergő tűzben kígyók sülnek,
nincs szivárvány zápor után.

Pénzért folyik az ördögűzés,
csak a szerencsét várjuk el,
verembe hull sok ész s az elme,
kérünk, amikor adni kell.

Kicsorbult dzsungelkéseinkkel
alig győzzük a sok liánt,
úgy fojtogatnak, mint Laokoont
s nincsen kötél, amely kiránt.

Moly rágta meg a büszke zászlót,
míg ládák mélyét járta meg,
nem foltozgatják még a vásznát
csak görbült ujjú öregek.

Borítja bűzös lepedékünk
a fanyar illatú mohát,
felittuk a harmatot róla,
aszottan nézi golgotánk.

Fülsiketítő dobok szólnak,
bús süketségünk záloga,
ha nem halljuk a halk beszédet,
az ember már nem önmaga.

Uram! a hit már elvirágzott,
de bő termést még nem mutat,
hol van a fénye már a lángnak,
gyertyánkból kormos csonk maradt.

Cifra rongyok alatt a bőrünk
pörsenésekkel van teli,
küldd a nagy orvost, aki itt, most
a gyógyírt arra ismeri!

Vonakodva nyújtott kezünkben
nem kötés már a parola,
a hasznot űzni bármi áron
gondolatunknak kaloda.

Az elvek labirintusában
nincs iránytű mely elvezet,
konc feletti huzakodásban
erőnk jobb része odalett.

Zajos magányuk egyre mélyebb,
idegen lett szomszéd, barát,
s ha átlépnek rajtunk az úton,
ki mormol értünk egy imát?

Uram! áru az ősi fejfa,
szelek tépik a falakat,
az is porlad, mit kőbe véstünk,
ha nem óvja szent akarat.

Uram! aszály, sivatag tájak
várják-e majd utódaink,
vagy felfedezik ők majd újra
a bölcs pusztítás módjait.

S ha már csupán bunkó lesz akkor
azzal törik majd csontjaik,
s mezítelen táncolják körbe
győztes csatáik romjait.

Uram! érdemes ünnepelni,
hogy két évezred elhaladt?
s a pusztítást nem hagytuk abba
egy pillanatig ez alatt.

Uram! várjunk még ezer évet,
halasszuk el az ünnepet,
hátha akkorra semmi nem lesz,
sem jövő, sem emlékezet.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 52. sz.)


Oláh István: Mónay Liza mosolya

Ma délelőtt kiváló vendége volt a hivatalnak. Mi okból-célból jött – elmondja ő maga, mi pedig olykor (a ránk jellemző tapintattal) szavába vágunk.

– Mónay Liza vagyok – kezdte a vendég, – családom olasz, és a múlt század végén kerültünk Erdélybe a székely körvasút építésének idején. A dédpapa pályamunkás volt. De hagyjuk a múltat. Engem most inkább az érdekel, hogy megszavazták a szerzői jog védelméről szóló törvényt.

– Krimit írt vagy erotikus regényt? – ez volt a gumikönyökű hivatalnok első kérdése. Egyébként fel se nézett, körmölt, csak körmölt rendületlenül.

– Kérem, én a mosolyomat szeretném levédeni – pontosított Mónay Liza, nekünk pedig abban a pillanatban hullt le a tantusz: aha!

– Van valami oka feltételezni, hogy az asszonyság mosolyát valaki a profitszerzés nyilvánvaló szándékával felhasználja?

– A helyzet súlyosabb. Volt már úgy, hogy egy elég jól jegyzett párt plakátjára nyomtatták mosolyom az ostoba megjegyzéssel: az általunk elképzelt jövő sokat sejtető!

– Tudja, milyenek a politikusok – mondta erre a gumikönyökű –, mindenen átgázolnak egy rongyos szavazatért.

Liza folytatta: egy fogpasztagyártó cég az én mosolyommal forgalmi indexét megháromszorozta fél év alatt! Egy női fehérneműt gyártó kisvállalat megnyerte a hadiipar megbízását egymillió ejtőernyőre. Tessék megnézni, ott lógok a tanácstermükben. Velem reklámozzák a mérsékelten rossz bakfisregényt, az altatót, a külföldi utat, a banki kamatlábat, a masszázsszalont. Hát ezért akarom levédemi mosolyomat.

– Ez azért nem olyan egyszerű – mondta a gumikönyökű. Magácska egy Leonardo da Vinci nevű úr jóvoltából mosolyog ilyen világhíresen. Vagy tévedek? Kölcsön kapta tőle ezt a mosolyt vagy örökbe? Mit tud igazolni, természetesen közjegyzői okmánnyal?

– De hát a mosoly az én tulajdonom, elidegeníthetetlen, ezt mindenki tudja Japántól Afrikáig…

– Igen, és ha megjelenik a művész? Úgy is vehetjük, kegyed az ő műalkotása, következésképpen ő kell hogy levédje, akár magácska ellenében is a mosolyt.

A törvény ugyanis kimondja, hogy azok a fizikai és szellemi javak, amelyek…

– Könyörgöm, ne folytassa – rimánkodott Liza –, ezentúl nem lesz mit levédeni, erre mérget vehet.

Valóban, mosolya úgy eltűnt, mintha sosem lett volna. Azóta egyre-másra a nyelvét öltögeti.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 50. sz.)


Paradicza Mircea versei

Édesapám 

Én még nem tudtam, mit jelent,
Álomnak hittem az életet,
És álomnak hittem a Halált.

De valami mégis azt sugallta,
Örök álom szállott az apámra.

Lehajoltam,
Kezemet hideg testére tettem,
Akaratlanul is sírni kezdtem,
Ott feküdt a ravatalon.

Szegények voltunk,
Pénzünk nem volt soha
S hogy apámat mint kutyát eltemessük,
Házunkat eladtuk,
Gazdának,
Pajtának.

S elnéztem, hogy másoknak van édesapja,
Nekem jó anyám maradt csak hátra,
Mert tudom, hogy nem jön vissza hozzám
Emlékképp csak, mint hasító villám.


Árvák sorsa

Darab meg darab,
Nekünk ez a vagyon,
Házunk ebből épül,
Szívünk ettől dobog.

Én tudom,
Azért mert szegénység a sors,
Nincs egy betevő falat,
Fejünk felett sincs tető,
Csak egy szakadt kalap.

S az az anya,
Ne tudjon nevetni soha,
Ki gyermekét elszórja
Világnak ajánlja.

Istenem,
Bocsásd meg nekem,
Hogy ilyen kívánságot leírtam mérgesen,
Ki nem tud gyermeket szeretni,
Ne hozza létre, szenvedni.

Egyszer az árvaság is begyógyul
Mint felhasított sajgó seb,
Kitisztul a kék ég feletted,
S az örömtől könnyes lesz a szemed.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 50. sz.)


Gásopár B. Árpád: Ne nézz hátra!

Reggel ötkor indult kirándulni. Halkan behúzta maga mögött az ajtót, kulcsra zárta, és elnyűtt teniszcipőjében oldaltáskájával lesietett a lépcsőn. Kirándulásáról nem szólt senkinek. Éjszaka lepte meg a váratlan késztetés, félig álomban, félig ébrenlétben.

Híg szeptemberi köd fogadta, nedvessége hűvös pókhálóként érte arcát. A szomszéd házaknak csak elmosódott körvonalaik látszottak, az orosz templom tornya beleveszett a ködbe, mintha lefejezték volna. Előkertjének villásan elágazó kőrisfájáról kövér vízcseppek hullottak a járdára, sötét pettyekkel mintázták azt. A fa szárnyas levelei még nem sárgultak, csak elvesztették nyári nedvdús tartásukat, lekonyultak a föld felé. Átment a főtéren, a méhkaptárral díszített homlokzatú egykori banképület előtt, melynek ablakai vaksi szemekként bámultak az őszbe, és a folyó meg a hegy irányába fordult az egykori megyei törvényszék és a vele egybeépült börtön hosszú épülettömbje mentén. Nyújtott, egyenletes léptekkel haladt, és jólesőn lélegezte be a hűvös hajnali levegőt. Minden lépésével távolodott valamitől, és tárult előtte az éjszakai késztetés várakozásteli ígérete. Az az ígéret nem öltötte magára gondolatok, szavak súlyát, körülhatároltságát, túl könnyű volt hozzá, és helyette mindent magába foglalt nyújtott lépteinek lendületes mozgása. Ahogy a tenger szerelmese úszik a vele szemben domborodó hullámok hátán, amelyek a végtelen terek üzenetét hozzák, és minden karcsapással távolabb kerül a parttól. Nem teste, hanem léte minden pórusában érezte a nagy „úszás" örömét, súlytalanságát, és a lába mintha nem is érte volna a mind egyenetlenebb gödrös gyalogjárót. Az utcák, a szélső házak is sorra elmaradtak mögötte, és a folyóhoz érkezett. A köd sűrűbb volt, úgy tűnt, hogy az apró zuhatagok lépcsőin tovasodródó víz fölött egy másik, egy ködfolyó is kanyarodik lomhán, vattahullámai nyaldossák a füzest, a gátat. Az alsó és a felső folyón túl a hegy meredekének gerince átsejlett a köd szürkeségén. A hajnalnak az a bizonytalan sávja, a hegy kibontakozó körvonalai gyorsabb járásra serkentették. A folyó széles, magas gátján haladt a gyér lombú jegenyék sorfala között, és a fákról vízcseppek hullottak az arcára. Nem törölte le őket, hűs gyöngyszemekként remegtek az arcán, fölitta őket átmelegedett bőre. Átment a keskeny függőhídon, rátért a szerpentinösvényre. Az balra kanyarodott a kőfalból csordogáló forrás fölött, és meredeken emelkedett. Lába elé nézve nem hagyott alább járása lendületéből. Az az ígéretteli várakozás, késztetés vitte, hajtotta előre. Testét átjárta a fölfelé kaptatás melege, az izmok rugalmas játékában keringő vérének felgyorsult áramlása. Lehúzta tréningfelsője villámzárát. Kissé előregörnyedve szaporázta lépéseit a szerpentin második, legmeredekebb szakaszán, a patakocska fölötti bürün túl, a helyenként földbe vájt lépcsőfokokon. A következő fordulótól az ösvény szélsebb lett, és enyhébb emelkedéssel kanyarodott a hegy oldalában. A köd fölfelé szállt, elég messzire ellátott már. A hátába kapta a világosodó reggel fényeit. Először a csertölgyek magasságában sejlettek föl a páracseppek prizmáin megtört színes halványságukban, s ahogy a köd fölfelé szállt, foszladozott, az őszi reggel bátortalan színeitől átszőtt ködpászmák zászlóként megakadtak a fák csúcsában. Lebegésükben a hegy is indulni akart, akár árbocfáival egy ormótlan orrú vitorlás hajó. A kilyukadt ködtakaró mögül mutatkozott már az égbolt fényessége. A szerpentin utolsó fordulója előtt, ahol nagy foltokban kivágták a hegyoldal tölgyesét, és alacsony szedres nőtte be az irtást, sűrű tejköd ülepedett a talajra. Térdig gázolt benne, nem látta a lábát. Az utolsó forduló maradt. Körülötte minden fölfelé szállt az ébredő föld keblének lélegzetében, s a szálakra foszladozó ködöt fölszippantották a napsugarak. Csak a mélyen barázdált tölgyek kérgének nedves komorsága őrizte az éjszaka borzongató leheletét.

Fönt a tetőn kiért az erdőből, jobbra fordult. A nyakán érezte az őszi nap langy melegét. Nem állt meg végignézni a lent kanyargó folyó völgyén, a füzérére font falvak barna foltjain, a maga mögött hagyott mélységen, nem zökkent ki nyújtott léptű járásának üteméből, de már nem a lába elé nézett. Szeme a Kőhát távlatát kutatta, a szürke sziklabordákon villanó napsugarak játékát, a hullámzó gerinc oly jólismert fokait, amint vezették tekintetét az Istvánmezőig és túl rajta a falusugatagi hegyekig. A sziklás gerinc alatt tömött foltban olvadt az erdőrengeteg, és kiemelkedett belőle bozontos üstökével a Tiszakő csonkakúpja. Nem kellett az ösvényre figyelnie, engedelmesen terült a lába elé, és ő ismerte minden emelkedőjét, kanyarulatát, a kaszálókat és a gyümölcsösöket, és a reggeli világosságban agyagsárga fonalként több kilométeres távolságban is láthatta egy-egy ráváró szakaszát. Vitte előre a lendület, és eggyé vált azzal az ösvénnyel, őbenne kanyargott, ugyanakkor énjének kivetített képe volt. Annak az éjszakai félig álomban fogant késztetésnek a beteljesülését érezte, feloldását az egyenletes járásban, a megtett és a ráváró útban, amely nem ér véget egy célnál, a láthatár egy pontján. Megvilágosodott előtte: nincs célpont, nincs végállomás, csak maga az út, a minden fordulónál megnyiló új távlat szólítása. Milyen egyszerű és milyen megnyugtató. Nem érdekelte a balkéz felől elhagyott alacsony tölgyfa, valamikor megcsonkították, de ágasbogason újra sarjadt, alatta a tűzrakás kerek fekete foltjával és a fatönkkel, amely ülő alkalmatosságként annyiszor kínálta magát, hogy kényelmesen szemrevételezze a Máramarosi hegyeket, elkalandozva a látvány szárnyán a Pop Iván meredek sziklafaláig és a Radnai hegyvonulat kékeshalványan sejlő körvonaláig. Most mindez nem érdekelte, benne lüktetett annak az éjszakai késztetésnek ígéretteljes várakozása járásának és szíve dobogásának indulójaként. Az út szólította, várta, és a táj minden ismerős részlete egy kirakósdi játék kockájaként illeszkedett magújult énjének benső összképébe. Az az összkép hajtotta előre, feledtetve vele a fáradtságot és ajándékozta meg addig nem tapasztalt elégedettséggel. Egy lüktető ígéret zsongott benne lélegzetével, lépteivel és a homlokán kiülő izzadtságpára melegével együtt. Ajándék volt, és ő a küszöbén állt, elérkezett a döntő lépéshez, amit nem ő fog megtenni, hanem megtörténik vele és birtokába veszi őt. Lépteinek, szíve lüktetésének ütemére vezénylő dobpergés járta át valóját, hogy minden más súlyát veszítse. Gondolata nem volt róla, a lát és a képzelet más szférájához tartozott. Konkrétuma csak az volt, amitől távolodott, ami a háta mögött maradt, és hiányuk ünnepi pőreségében várakozástól ajzottan engedelmeskedett az út szólításának.

Így érkezett a vadváltóhoz. A feketemezői szilváskerektől vezetett a Kőhát erdőségeibe az az erdőlakók járta nyomvonal. A szem közvetítette agyának a tényt a villámsújtotta, félig elszenesedett fatörzzsel együtt, de a vele kapcsolatos és lehetséges összefüggések nem jutottak el tudatáig. Száz lépést tehettet meg, amikor ösztöne azt súgta, hogy követik. Az örömteli menetelés jóleső kábulatában időbe tellett, amíg ösztönének jelzése gondolattá vált. Neki inkább időn kívülinek tetszett, egy rég megfogant fölismerés burka repedt meg benne.

Valaki követi, a hátában jön.

Folytatta az útját, sem lassabban, sem gyorsabban, s az a bizonyossággá váló megérzés mind közelebb nyomult hozzá. Elnyomta lépteinek bensejét kitöltő, monotonságában mindenem eluralkodó zsongását, és körüldobálta az éberség hegyes pengéjű késeivel, odaszegezve a történések falához. Agyáról fölszállt az útra összpontosuló figyelem igézete, a személytelen benső várakozásé, és helyére a dolgok világossága lépett: valaki követi, hozzátartozik ahhoz az éjszakai álomszerű késztetéshez, mert rég kiszemelte őt, s most itt van életszerű nagyságában, ő pedig tudott arról, hogy ez be fog következni, sőt akarta, várta. Egyszerre érthető lett minden egy élet távlatában, kuszáltságában. Csak ketten vannak: ő és az, aki a hátában jön, egyre közeledik mindennek beteljesüléseként. Nem a rettenet fogta marokra a szívét. Találkozásuk rég megérett ténye nem adott helyet a rettenetnek, elméjét a dolgok elrendezettsége töltötte ki és egy parancs: ne nézz hátra!

Az a valaki a háta mögött azt akarja, hogy ő hátra nézzen, de ha enged kényszerítő akaratának, akkor a foglya lesz, és megszűnik számára az út ígérete, a fényborította Kőhát és túl rajta az égbolt kupolájának ezüst foncsora, megszűnik minden, ami egy szimfónia kiteljesedéseként megnyilatkozott benne.

Ne nézz hátra, ne nézz hátra! – ismételgette magában a parancsot, és tekintetével belekapaszkodott a hegybérc fölött a reggeli fényekben fürdő égboltba, mert az várta őt ígéretének érintetlen útjaival, teljességében, ahogy addig még egyszer sem: mindent besugárzott, mindent magához ölelt.

Ne nézz hátra, ne nézz hátra! – suttogta, s akkor hallotta meg a fújtató lihegést, a cammogó súlyos test mozgását. A kép hirtelen teljes lett, mintha addig csak üres keretét látta volna. Egyelten lehetősége maradt: lépni egyik lépést a másik után, belekapaszkodni az út távlatába, amely nem a messzeségben, hanem őbenne világított. Mintha az egész világegyetem vakító ponttá zsugorodva beléje költözött volna, és őrajta kívül nem létezett semmi más, jelentéktelen részletként elsikkadt.

Ismételgette magában szótlanul azt a parancsot, és már nem a háta mögött fujtató bűzős lehelet váltotta ki, az csak egy foltja lett annak a képnek, amely énje keretében feszült. Össze kell szednie magát, minden akaratát a megingó, elgyámolodó teste fölött, hogy egyenletes léptekkel folytassa az immár végleg megtalált útját, amiért háta mögött hagyta otthonát és saját magát minden szenvedélyes igenlésével, tiltakozásával, ösztönvilágának puhára vetett ágyával, amelyről olyan sokáig hitte, hogy az ő életének értelme, célja. Milyen világossá, egyszerűvé vált minden. Benne érlelődött évtizedek óta, hogy a mögötte fújtató bűzös lehelettől lepattanjon róla tudatlanságának pántja.

Ólomnehéz lábának parancsolva tette meg egyik lépést a másik után, és nem kapta el a kezét, amikor az a nagy nyelv végignyalta. Meg is bökte őt, majdnem elvágódott. Azután az a több mázsás test ágak recsegése közepette utat tört magának a fiatal nyíresen keresztül a Tiszakő rengetegének irányában. Szeme szögletéből látta barnaságát, ökör nagyságú hátuljának lomha lendüléseit.

A lába vitte tovább. Vagy nem is a lába volt az? Mintha nem lett volna teste, nem érezte. Valami semlegesítette minden érzékszervét és forrón átmelegítette. Nem is látott tőle jól. Magasra emelkedett benne a testetlen öröm dagálya, a dolgok fölöttieké. Nem ujjongott, nem kacagott felszabadultan, csak ment nyújtott léptekkel tovább, és a győzelem fényessége nőtt benne: nem földi szemével mindent látott, nem földi elméjével mindent tudott.

A bérc legmagasabb kiugró fokán ült. Beláthatta száz kilométeres távlatban az egymás mögött hullámzó hegyvonulatokat, az őszi légóceán csalóka közelségében a ritkán kivihető büszke hegyormokat, de csak a szeme vette számba őket a megszokottság gépiességével, mert benne más láthatár tágult életének új fejezeteként. Félhangosan, suttogó vallomásként ismételgette: ne nézz hátra, ne nézz hátra, s megújhodott, súlytalan valója a lenti lapály megalázó szennyétől tisztultan szárnyalt a hegyek fölött az őt váró út határtalan távlatában, a nagy ígérettel való egyesülés birtokában.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 50. sz.)


Mészáros Zoltán: 200 perc gondolat

A nagy gondolatok az ágyban születnek – jutott eszébe az öregnek, és a párnát a feje alá gyűrte. A hátán feküdt, nézte a plafont, de semmit sem látott, mert a szűk ablaknyíláson át semmi érzékelhető fény nem szűrődött be. Jobb oldalára fordult, s bár agg válla nehezen viselte a súlyos test nyomását, az öreg tűrte a növekvő fájdalmakat. Keresztcsontja megroppant, vállizmai megfeszültek, de az öreg nem moccant. Elképesztő felismerések kavarogtak agyában, melyek egy félórai szunyókálás után törtek rá. Azóta 10 percet feküdt a hasán, 18 percet a hátán, 24 percet a bal oldalán és 47 percet a jobb oldalán. Két alkalommal, összesen 12 percet töltött a WC-n, 7 percet a konyhában, 23 percet fel-alá járkálással a szobában, 52 percet ágyban üléssel, s ezalatt mindvégig logikájának olajozatlan fogaskerekei nyikorogtak fejében, őrült nyugtalanságot keltve. Néha mordult egyet, megdöbbenve saját magán. Mélyeket sóhajtott ilyenkor, csóválta a fejét, vagy ökölbe szorította a kezét. Száját finnyásan félrehúzta, de köpött is egyet. A sűrű nyálka a szobaajtón, a kilincs alatt csattant, komótosan végigcsúszott a megsárgult olajfestéken, egészen le a küszöbig, átaraszolt csigamódra a kopott deszkán és elbújt a vetemedett, kiszáradt parketta hézagai között.

Az öreg az eltelt 193 perc ébrenlét alatt hétszer szólalt meg, rendszertelen időközönként. Először rögtön az ébredés pillanatában, utoljára a „nagy gondolatok..." felismerése előtt. Sorrendben a következőket mondta: A rohadt életbe; Nocsak; Az anyját; Hű; Az anyját; Az anyját; A francba.

Érzelmi kitörései még gondolati síkon sem voltak.

Így kivülről – idegen szemmel – egy teljesen átlagos, aludni már nehezen tudó öregember benyomását kelti.

A jobb oldalán fekszik, izmai feszülnek, dobhártyája szinte szétpattan, meg sem moccan. Kitágult pupilláival a falon szétterülő sötétet fürkészi.

Hirtelen felpattan. Gyors mozdulattal az ágy szélére ül, – most először az éjszaka folyamán – türelmetlenül kutatni kezdi az ágy mellett széttaposott bakancsát. Nem találja. Ideges tapogatózással megmarkolja az éjjelilámpa drótját, magához rántja, s felkapcsolja.

Pupillája összerándul a hirtelen világosságra, szeme apró nyílásra zsugorodik, kapkodva ugrik a lábbeli után.

– Nem jó, hogy a fene egye meg! Jobb kéz, hüvelyk és mutatóujj! Nem jó! – elkapja az egyik bakancs fűzőjét, kihúzza az ágy alól, felhúzza a jobb lábára, beletuszkolja ödémás lábát, meghúzza a fűzőt, nagy csomót köt rá, hosszan nézi, morog, csóválja a fejét, betölti a szobácska csöndjét a rozsdás fogaskerekek nyikorgása, finnyásra húzza a száját, de nem köp.

– Az anyját! Mindennek az okozója a jobb láb. A jobb kéz, az ujjak. Párnája alól kihalássza a zsebkendőjét, megtörli izzadt homlokát, lerakja maga mellé, nézi.

– Ez is jobbra került. Jobb kézzel, jobbra – morfondírozik. Szeme elé emeli kezeit, nézi a tenyerét, a kézfejeit, az ujjait, a körmeit. A jobb erősebbnek tűnik.

– Az anyját! – morogja dühösen. – Megint a jobb.

Előkotorja az éjjeliszekrényből az ócska, vonalas, füzött irkáját, a bejegyzések végére lapoz. Az első üres oldalnál erős mozdulattal megtöri a füzetet, kalapácshoz szokott vastag ujjaival megragadja a tintaceruzát, végignyalja tompa hegyét, rajzolni kezd, nehezen olvasható súlyos betűket.

Március 15, péntek hajnal.

Végre rájöttem. Minden baj okozója, hogy a jobb dolgok reményébe sablonná válik a világ!

Még egyszer végigolvassa a szöveget, a hajnal szó után kiteszi a pontot, visszahelyezi jegyzeteit a kis szekrénybe, végigdől az ágyon bakancsostól, lelöki az éjjelilámpát maga mellől – össze is törik – és hangos lakatoscsarnokról álmodik. Nehéz a nyugdíjas élete. Új, még meg nem érett gondolatok rohannak keresztül csikorgó fantáziáján, lehunyja a szemeit, jóízűen köhint egyet.

– A nagy gondolatok az ágyban születnek, mondotta Napóleon – suttogja a párnának, és 3 perc elteltével mély álomba zuhan.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 48. sz.)


Gál Éva Emese: Tavasz

Olyan az életünk, mint ez a kép:
a varázshó elolvad, s a szemét
a felszínre ér; még fagyos föld felett
ringatják céltalanul a szelek,

majd enged a talaj, ömlik a sár.
Olyan az életünk, mint ez a táj:
pőreségét semmi sem rejti el,
se lomb, se fű, se hófehér lepel.

De a táj pőresége átmenet:
győzni fog a zöld a szürkék felett!
Rügy pattan, gólya, fecske hazatér,
csírák kardjait élezi a szél,

ezer csillagszívű kicsi virág
illatától szédül meg a világ,
hogy tavaszból kirobbanjon a nyár.
Csak a mi életünk marad kopár.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 47. sz.)


Bencze Mihály versei

Ha Dónát feltámadna...

Mc Donald's nyílik útfélen s nem orgonák
a dollár újra szász csodát ígér
Buddhapesten Bukaresteledik reánk
Brasshowban a taps Kolhozvárig ér

isztambuliznak oroszok a német márkával
mint egykor régen világháborúk idején
cigányok házát újra lángra gyújtanák
a Bécsben nyíló Stalin-orgonák

mit ér az ország mit ér a csend
mit ér a balkáni éj
ha itt soha nem lesz rend
nyugatról se jön be fény

megyünk és fogyunk észrevétlen
újra nem jelentkezem
kóbor farkas orgonál
s vérzik a szívem

Pipacs szerelem

még fényudvart sugároznak a fák
a múló időt jelzik a színek
folyó szalad ezüstszalag mátkák
a térben összeérnek a sínek

itt különböző a bimbó képe
világra csukható kapuk mögött
nemlétező falak tövén lepke
táncolva hulló hímpora zörgött

ködös tekintetek párájában
magafeledt mosolygásuk íve
szivárvány hidat hajlít okosan
egek borulnak védtelen lényre

nem érheti el a fényt csak a fák
felső rügye termés között íjként
sok nő van de kevés szerető mák
érleli lánnyá az időt másként

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 46. sz.)


Ady András: Faragott cseppek

Éjszaka, vastüdőben
Zihálnak az álmok,
Pihen a város,
A hason heverő sárkány.

Izmok, csontok
Parázna ketrecét
Hegesztjük szoborrá,
Ahogy egymást alkotjuk,
S erősödő fájdalmak közt
Félelmek rajzát vési
Izzadt tenyérrel a Hold.

Friss sebek talapzatán csillogunk,
Szerelmesen.

Hason hever a város,
A ziháló sárkány,
S a sötétben, házat építünk
Villogó szemére.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 44. sz.)


Papp Erika versei

Vesd le

Vesd le régi ingedet,
olyan nagyszerű a világ!
elkopott már mindened,
bíborba öltöztek a fák,
ősz lett, aranyló-piros,
ragyog a Nap, örvendhetnél,
csak hát szeretni tilos
és nincs akit megkövezzél.

Vesd le régi arcodat,
olyan nagyszerű a világ!
az emberek maszkokban
és tagadásokban tovább
élnek, mint szerelemben.
Ragyog a nap, ragyogj te is
választott szerepedben.

Eladtad magad

Birtokolva a semmit is tovább léphetsz,
a csúcsok várnak és irányít az élet,
de hiába futsz, mert múlik a pillanat,
hiába futsz, a megálmodott vágyakat
elérni csak a béna tudja, vagy a vak.

Számodra, amit kerestél, rég odalett,
felmarták-falták elódázott reggelek.
Eladtad magad magadnak szép kedvesem,
nem érted még te sem, mert csupán hevesen
akarod a jót tenni s nem szerelmesen.

Birtoklod hát a semmit, üres szavakat,
vezényel, nem az érzés, de az akarat
és az élet, ésszerűen s hatalmasan
egy világban, melyben logikus oka van
mindennek és a szerelem haszontalan.


Szétosztottad magad
Zitának

Szétosztottad magad, látták a madarak.
Apró csőrükbe fogták darabjaidat,
vitték őket, boldogan és dédelgetve
vitték a kis, álombéli szigetekre,

a jóba, a hitbe és a szerelembe,
még a megmaradt feled el-elmerengve
s bukdácsolva sokat, a józan földön élt
és csatározott kamattalan semmikért.

Ne bánkódj. A mindent látó kis madarak
féltve őrzik a legszebb darabjaidat,
s mi maradt, talán a legerősebb feled
mert nem urad. Egyszerűen csak él veled.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 44. sz.)


Sike Lajos: A kiküldött

Juhos Károly az egyik legszínesebb egyénisége volt Kőszegremetének. Mivel sem gazdagsággal, sem pedig kellő iskolával nem áldotta meg jó sorsa, veleszületett eszével próbálta felhívni magára a falu figyelmét. S ebben nagy segítségére volt a pohár. Kondás lévén, az esti behajtás után gyakran megkínálták, különösen akkor, amikor malacos kocákat vagy nemrég vásárolt süldőket kellett szoktatni, amiért a pásztornak külön kijárt az áldomás. De meg a tavaszi pásztorválasztás egyezsége is olyan volt, hogy a gazdák sorra étkeztették a nyáj őrzőjét, s vacsoránál meg- megkínálták egy-két pohár borral, pálinkával. Néha szórakozásból is jól megitatták.

Már messziről hallatszott, mikor Juhos Károly bácsi a vacsoráról hazafelé tartott. Dalolt, mókázott, kiabált, s ha valamilyen sérelem érte, akkor sűrűn káromkodott. Meg kell adni, igazságérzete elég jól működött, mert elmarasztaló véleménye gyakran egybeesett a közvélemény ítéletével. Az egyik gazda zsugoriságáról kiénekelte, hogy az esti szürkületben kutyáját átdobja a szomszéd vályújához. A nyalka brigádos többet írt (mármint normát) annak az asszonynak, aki elment vele a boglyák közé... A pap meg mind mondja, hogy ne igyon annyit Károly bácsi, holott úrvacsoraosztáskor ő még a templomban is „itatja" a népet!...

A kollektív gazdaság vezetése nem szerette, ha a gyűléseken megjelent, mivel sokat kotyogott, mások visszatartott véleményét is kimondta. Annál jobban kedvelték a széksorokban, mert élvezték, milyen jópofákat mond.

Az egyik gyűlésre fontos elvtársakat vártak a megyétől, s nagyon nem kívánták, hogy Károly bácsi ott legyen. Azzal az indokkal, hogy megint sokat ivott és megsértette a pártfegyelmet, kitessékelték a teremből, s átvitték az utca túloldalára, egy diófa alatt levő padra. Sokáig ott dalolászott, motyogott magában, mert csakugyan jól feltöltött.

Már jól beállt az este, mikor megjöttek a megyei elvtársak. Károly bácsitól érdeklődtek: nem tudja, hol tartják a gyűlést?

– Tudom, de maguk kicsodák?

– Mi vagyunk a kiküldöttek!

– Akkor jó helyre jöttek! Üljenek le ide mellém, a padra, mert én is kiküldött vagyok! – mondta nagy boldogan Károly bácsi. S ott szórakoztatta az elvtársakat különböző történetekkel, míg vége lett a gyűlésnek.

Másnap kiderült: kemény bírálattól mentette ezzel meg a gyűlést. Ennek elismeréséül (a korábbi, neki nem tetsző Borsi helyett) a Kiküldött megtisztelő ragadványnevet kapta.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 42. sz.)


A 29-es mozdony esete

A resicabányai mozdonymúzeum az ország egyedüli ilyen jellegű intézménye. Itt található a Resicabányán gyártott gőzmozdonyok minden típusából egy-egy példány, kezdve az 1-es számú mozdonnyal, amely a múzeumpark közepén egy emelvényen díszeleg.

De most nem a múzeumról, hanem egy bizonyos itt szomorkodó mozdonyról írnék, a 29-es rendszámúról. A rajta látható 29-es szám nem azt jelenti, hogy ez lett volna a 29. itt gyártott masina, hiszen előtte már többszáz füstokádó óriás hagyta el mozdonygyárunk kapuját.

A 29-es szám az üzemi vasút rendszámát jelenti.

Ez a mozdonyocska egy szerkocsi nélküli „tolatómozdony" volt 1957-ben. „ő" meg vígan tolatta ide-oda, a gyár területén az izzó vastömböket, a kész síneket, a vasszerkezeteket és még sok mindent, amit gyárainkban előállítottak.

A hengerművek nehéz hengersora végén áll egy vasúti keresztezés. Ennek váltója igen elhanyagolt állapotban volt, igen sok bajt okozott. Számos vasúti kocsi és mozdony siklott ki ezen a helyen. Még szerencse, hogy a váltó fölött egy 25 tonna teherbírású híddaru működött, amely révén hamar be lehetett emelni a sínekre a kisiklott járművet.

A képen látható 29-es mozdonyocska is pórul járt az ominózus váltón. Leesett róla, olyannyira, hogy elgörbült az egyik tengelye. Szerencsére, a görbület nem volt annyira súlyos, hogy ne lehetett volna a mozdonnyal tovább dolgozni, de az üzemivasút fűtőházának főnöke, a Sztojka bácsi, nyugalmazott CFR-mozdonyvezető mégis beütemezte a javításra szorulók listájára.

1957-ben a vagonkerékgyár főnöke voltam. A terv szerint a beteg tengelyt el kellett volna hozzák a kerékgyárba, hogy a présnél kiegyenesítsük.

Vasárnap délelőttre külön berendeltem 4 embert erre a célra.

A tengelyt legkésőbb 10 órára el kellett volna hozzák egy különjárattal. Vártunk, vártunk, de a tengely nem érkezett. Elküldtem az előmunkást, a tőlünk kb. 400 m-re lévő fűtőházba, a Berzava túloldalára, nézné meg, mi történt. Jó negyed óra múlva visszajött, könnyezve a nevetéstől.

– Képzeljék, mi történt! A 29-es mozdony a baleset után tovább dolgozott. Tegnap a hengerművek ismert váltójánál járt. Újra kisiklott, de ezúttal egyenesen a görbület ellenkező oldalára esett, és a tengely az ütéstől kiegyenesedett.

Sztojka bácsi nem győzött tőlünk elnézést kérni, amiért hiába jöttünk be a gyárba.

DERCZE FERENC

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 42. sz.)

Egy feltaláló magánélete

A telefonközpont és a rádió ősének tekintett „telefonújság" feltalálójáról viszonylag többet tudunk, mint kalandos magánéletéről. Bár rokonságunk csak oldalági – mint egyébként valamennyi ditrói Puskás leszármazott, rokon – családunk számon tartotta mindig a ditrói Puskások eme kiemelkedő modern személyiségét, Ditrói Puskás Tivadart.

Nem szólunk tehát az évforduló kapcsán ezúttal számos technikai újításáról, egyáltalán tudományos pályafutásáról, csupán családalapításról, amely jelzi a korának felfogását becsületről, házasságról.

D.P.T. Budapesten született 1844. szeptember 17-én. Apja miután vállalkozása csődbe jutott, tönkrement, majd, nem utolsósorban ennek hatására, 1866-ban elhunyt. Hősünk ekkor mindössze 22 éves. Londonban van, ahol német nyelvleckéket ad s közben megtanul angolul, amikor egy hirdetésre figyel fel, amelyben egy angol cég, a Warring vasútépítő vállalat magyarul beszélő technikai képzettségű fiatalembert keres. Mr. William Eckersly jó előre figyelmezteti, hogy igen vad, elhagyott helyen, szabadban, távol a várostól kell dolgoznia. Kérdésére, hogy miért kell magyarul tudnia, megtudja, hogy magyar munkások dolgoznak angol munkavezetőkkel, közvetítő kell a cégnek. Puskás megtudja, hogy a Nagyvárad–Kolozsvár–Nagyszeben vasútvonalat építi a cég. Leginkább a bánffyhunyadi szakaszon dolgozik, s miután ez a vonalrész 1870 szeptemberében megnyílik, a telet már Kolozsváron tölti, ahol sok kellemes estét tölt barátjával, Winger angol mérnökkel a főtéri kávéházban.

Egy fiatal gróffal szólalkozik össze egyik este, aki az angolul beszélő barátokat provokálja, amiből párbaj lesz. A Bécsben vívóleckéket vett Puskás megsebzi a grófot. Ezután a nevezetes esemény után egyre-másra hívják meg a kolozsvári társaságokba. Itt ismerkedik meg egy fiatal szőke asszonnyal, egy arisztokrata feleségével. Ki ő?

Bemutatását messzebbről kell kezdenünk. Kazinczy Ferenc költő felesége a szendrői Török József gróf leánya, Török Sophie. A szendrői török család közeli rokonai – addig Abaúj megyei köznemesek – Mária Terézia alatt kapnak grófi rangot. Az újonnan lett főnemesi Török-ág egyik ismert képviselője Török László gróf, Ferenc József császár kamarása. A Török grófok „fő ága" Török János ungvári főispán és fivére, Török József révén ismert. József gróf 1870-ben feleségül veszi Vetter von der Lilie Zsófia grófnőt, aki német neve ellenére magyar, magyarrá lett család sarja. ő az a fiatal szőke asszony, akit „meglátni és megszeretni" pillanat műve volt.

Az újratalálkozáskor a grófnő már elvált asszony. Ekkor Puskás Edison mellett dolgozik, akit 1876 őszén ismer meg. Ez a viszonylag rövid ideig, 1877 nyaráig tartó Menlo-parki (New York mellett) szakmai és emberi ismeretség döntően befolyásolja további pályáját, akkor ismerkedik meg az elektromosság gyakorlati lehetőségeivel. Itt újul meg ismerősi kapcsolata a grófnővel. Itt köt vele első ízben polgári házasságot. Rövid idő múlva Angliába költöznek, ott az Egyesült Államokban kötött házassága érvénytelen. Újra házasságot kell kötniük angol törvények szerint. Tanújuk az akkori walesi herceg, a későbbi VII. Edward angol király. Már a harmadik gyermekük születik, amikor Budapestre költöznek (1884), ahol akkor még csak az egyházi házasság hivatalos. Mindkét azelőtti polgári házasság érvénytelen, amiért is a két előbb született leánya Török gróf nevét viseli. (Később May a nagyobbik a Bécsben gyakran időző II. Abbas Hilmi egyiptomi alkirály felesége lett 1910-ben. Az első világháború kezdetén az angolok az osztrákbarát alkirályt detronálták, a házastársak ezután elváltak.) Az apa nevét így csak az 1887-ben született Teodóra viseli.

Egyébként a May leánya mellé még az Egyesült Államokban fogadott angol nevelőnő később Tivadar legfiatalabb testvérének, Albertnek a felesége lesz, és végleg Magyarországon marad. A harmincas években személyes élményei már csak neki vannak a korán, 1893-ban elhunyt Tivadarról.

PUSKÁS ATTILA

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 40. sz.)

Szász Ferenc: Ősz anyó kifestőskönyvéből

cifrábbak mint a pávák
a másvilági dámák
a szerelemnél többet
viselnek imakönyvek

kapcsai közé zárva
elsőáldozók árva
titkát a kandi szót
pörgetve olvasót

míg böngészgetik lelkük
mint gyóntatópap testük
ezer kis nyavajáját

számon se tartják léha
magányuk titkát néha
ha színe elé tárják

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 40. sz.)

Gábor Ferenc: Talpra, magyar

Megjött a tél!
Az én telem.
És milyen kemény,
szívtelen.
Az érben lassan fut a vér.
A hó, a hajam
gyér, fehér.
Hej,
milyen jó volt a nyáron...
most
a kandalló mellett is fázom.
„Mozogj - korhol, biztat Párom -
mert megdermedsz..."
„Én nem bánom...
Mit adhat még
nekem e lét?"
(Amit adott
untig elég.)
Kint fúj a szél,
a hó kavar -
gúnyolódik:
„Talpra, magyar!"

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 39. sz.)


Simonfy József: cigány

utcánkban jár a cigány
hattyútoll fejpárnát
melyből dal szivárog
éjszakákon át jó egerésző macskára cserélne
bolond ez a cigány
rigófüttyöt lombzúgást kínál
mutatom itt ez a megfeszített
élet nem hamisítvány
negyvenhét éves
nem cseréli be kanálra
csuprokra éjjeliedényre?

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 39. sz.)

Asztalos István, a „költő"

Kevés olyan írónk van szűkebb pátriánkban, aki annyit járt volna keresztül-kasul e tájakon, költözött volna egyik helységből a másikba, Isten tudja hányszor, mint a kilencven éve Mikeszászán született Asztalos István, egyik legnépszerűbb romániai magyar írónk.

A sok költözés, hurcolkodás onnan ered, hogy vasutas apja többszöri áthelyezésével a család is ment utána. Szerencsére Asztalos nagyszülei Kolozsváron élnek, s így lehetősége volt, hogy a négy elemit és a gimnázium első osztályát, a református kollégiumban elvégezhesse. „…első gimnáziumba az öregapám iratott be a Farkas utcai kollégiumba. «Úrnak» adott, ahogy ő mondta. Visszafelé jövet megállott akkor az egyetem előtt, s inkább magának dünnyögte, mint nekem: – Ha ezt kijártad, béadlak ide." Sajnos, ebből semmi sem lett, mert rövidesen átköltöznek Gyergyóalfaluba ,és itt folytatja megkezdett tanulmányait. Jelesként végzi a gimnázium harmadik osztályát, de a negyedikből már kimarad. Ezzel érnek véget gondtalan diákévei, és kezdődik a nehéz, munkásélet.

Tizenhat éves sincs, mikor bátyjával a Brassó- Bodzaforduló vasútépítéshez mennek. „Tizennégy órát dolgoztam naponta látástól–vakulásig. Ettem az árva krumplit hétszámra, s bármennyit is dolgoztam, egy rendes ruhám nem volt." Egy alkalommal édesanyja meglátogatja: „Alig ismer rá. Torzonborz haja, a hónaljáig érő hosszú nadrág egészen eltorzítja. Lefogyott, megsoványodott. Az elhagyatottság és gondozatlanság rí le róla. Sírva is fakad «kicsi anya», amikor a telepi futballpályán elébe vezetik Pistát."

A következő tíz évben a legváltozatosabb helyeken dolgozott: volt Háromszéken favágó, alkalmi munkás Brassóban, közben katona, majd inas Kolozsváron egy nyomdában, végül ugyanitt négy évig szövőmunkás. A sok vándorlás után meleg családi otthonra vágyik; 1937-ben megnősül, feleségét még a vasúti építőtelepen ismerte meg. Erről írja a Virágok tisztása c. könyvében: „… sok rosszat értem én a Piliske földjén, Virágok tisztásán, de mégis csak szeretettel járnak körülötte gondolataim. Virágok tisztásán egy rongyosforma baráberházból kaptam magamnak asszonyt, ott tanult meg a kisfiam járni, és abban a házban írtam meg első könyvemet is." Első könyvével kapcsolatban többször felmerült bennem a kérdés – a kevés iskolával, tudással rendelkező Asztalos honnan tanulta meg a regényírás bonyolult mesterségét? Vannak autodidakták, ez lehetne a válasz, de akkor jönne mindjárt a következő kérdés: Mikor volt ideje olvasni, amikor „látástól-vakulásig" dolgozott?

E sorok írása közben került kezembe kortársa, az ugyancsak helikonista Kiss Jenő Emberközelből c. kötete, amiben ezt olvasom: „ A legtöbb írónak van inaskora, aztán segédkedik egy darabig, s csak azután, sok tanulás s még több gyakorlat után válik a toll avatott mesterévé. Asztalosnál ez nem így áll. ő már legelső novellájával kész íróként jelentkezett. … hasonló meglepetésekkel szolgált más műfajokban is. Miután egyetlen nekirugaszkodással megírt egy testes kötetre való novellát, feltette magában, hogy most pedig regénnyel jelentkezik./…/ Egy szép napon csak felkerekedett, és elment a Piliske alá /…/ s igen rövid idő alatt, ha jól emlékszem, mindössze két hónap leforgása alatt megírta első regényét, az Elmondja János-t. Kiderült, hogy megy ez is neki, mégpedig pompásan."

Kacsó Sándor már valósággal ünnepli fiatal írótársát: „…a váratlan rábukkanás meglepődését, a felfedezés örömét váltotta ki a hazai írástudókból. Úgy éreztük: új író «született». Író, aki az akkori fojtogató körülmények között is rá tud tapintani a lényegre, érzékeltetni tudja azt, amit egyenes szóval kimondani nem volt veszélytelen."

Első regénye megjelenése után szakít addigi munkáival és teljesen az irodalomnak szenteli minden idejét; új művek születnek, neve van az erdélyi irodalomban, 1940 őszétől, az akkor éppen távozó Kiss Jenő helyett az Erdélyi Szépmíves Céh és az Erdélyi Helikon irodájának lesz az alkalmazottja. Irodalmi munkássága elismeréseként beválasztják a rangos marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságba, ami nagy megtiszteltetésnek számított és amit hálás hangú levélben köszön meg Sényi László főtitkárnak: „őszinte örömmel vettem tudomásul ezt a megtiszteltetést és szívesen állok mindenkor a Társaság szolgálatára a magyar nép kultúrájáért és jövőjéért."

Az 1942-es év két kimagasló eseménnyel szolgál Asztalosnak, az év tavaszától részt vesz a Termés c. haladó szellemű folyóirat szerkesztésében, és ez év nyarán hívja meg először Vécsre Kemény János az írói közösség találkozójára (ez volt az utolsó Marosvécsen megtartott találkozó), Jékely Zoltán, Makkai László, Szabédi László és Vita Zsigmond társaságába. Itt jelenti be Szabédi a fiatal írók munkaközösségének megalakítását. Az utolsó nap estéjén, a búcsúvacsorán Asztalos mondja az egybegyűltek nevében a köszönő beszédet a szíves vendéglátásért.

Első helikoni szerepléséről a róla írt monográfiában Izsák József a következőket írta: „Asztalos Istvánnak… a marosvécsi találkozón elmondott székfoglalója talán sokakat meggyőzhet arról, hogy részvétele nem kispolgári megalkuvás volt... Tisztában volt cselekedeteinek súlyával, felelősségével, ezért fogalmazta meg székfoglalójában félreérthetetlenül a maga fenntartásait, ezért tartotta szükségesnek elhatárolni magát attól a világtól, amelynek az évszázados kastély jelképévé vált." Szokás volt, hogy a kastély vendégkönyvébe mindenki írt valamit. ő a következőket jegyezte be: „ Magasan ülő Marosvécs! Pompád, szépséged és lakóinak jósága nem engesztelheti lelkem. Hadat üzenő követként, konokul látom lényeged: a rend, melyet védsz, nem az enyéim rendje."

Ez persze nem volt ok arra, hogy írótársaival megszakítsa kapcsolatát; különben is őt mindenki szerette nyílt, őszinte, becsületes magatartásáért. Az Erdélybe látogató Móricz Zsigmond is meg akarta ismerni. A találkozásukon jelen levő Balogh Edgár évek múlva az eseményt így örökítette meg: „…együtt kerestük fel a Kelet Népe kicsiny szerkesztőségi szobáját, s végre bemutathattam a fiatal erdélyi írót az iránta már régen érdeklődő Zsiga bácsinak. Kézszorítás után megfordítja az öregebb a fiatalabbat, mögéje áll, engem bírónak jelöl ki, s kérdi: ki a magasabb? Hát kiderült, amire nem gondoltunk volna, hogy Zsiga bácsi az alacsonyabb. Megfordult, s büszkén ült vissza íróasztalához, selymes hangján megállapítva:

– Na, mégiscsak én vagyok a legkisebb magyar író!

/…/ A testi arányok különben is eltűnnek az időben. Ma már csak a két író nagysága s az útra kelt anekdota él."

A mindenre vállalkozó és minden újra fogékony Asztalos most már novellái és regényei után a színdarab írással is próbálkozik, azzal a műfajjal, ami tudvalevőleg sok előtanulmányt igényel. Első, 1943-ban írt színdarabja, A fekete macska megírása előtt és közben egy-két szinpadi szerzővel elbeszélget, ennyi az egész. „…meglepetés volt számunkra első színdarabja is…– írja a krónikás. - Tudjuk, milyen erőpróba egy író számára a színpad, mennyi sajátos ismeret, milyen más ajta hozzáállást kíván, milyen mások a dialógusteremtő és jellemfestő eszközei. Alapos színház- és színpadismeret nélkül alig képzelhető el jó drámaíró, s ezt bizony a mindennapi gondokkal küszködő, minden kis szabad idejét az írásnak szentelő fiatal Asztalos nehezen sajátíthatta el…" És neki sikerült elsőre, méghozzá olyan jól, hogy a budapesti Nemzeti Színház elfogadta és 1943. június 5-én be is mutatta.

Munkássága elismeréseként, ugyanabban az évben, Baumgarten díjjal tüntették ki.

A nehéz, háborús évek (katonaság, bujkálás, fogság) után végre Asztalos számára kinyílik a horizont. Sokrétű közéleti tevékenysége mellett, irodalmi sikerei sem maradnak el; egymás után jelennek meg munkái: Író a hadak útján, Szél fúvatlan nem indul, Történt az utcán, stb. Több regényét, novellagyűjteményét lefordították román, cseh, német, lengyel, angol, kínai, francia, orosz nyelvre.

1956 után életének egy új, talán legszebb korszaka következett – a Napsugár c. gyermeklap főszerkesztői székében. Szívvel és sok szeretettel végezte ezt a nagyon fontos munkát. Kis olvasói annyira megszerették, hogy már „nem is szeretet volt, hanem rajongás". Jó példa erre az az eset, ami egy iskolai találkozón történt: „ Az egyik kislány egy Petőfi verset szavalt, de elfelejtette bemondani a szerző nevét. Asztalos a végén megkérdezte:

– No és mondd, ki írta ezt a verset?

A kislány állt, hallgatott, zavarban volt. Asztalos segíteni akart neki:

– Gondolkozz csak… Ki a legnagyobb magyar költo?

A kislány szeme felcsillant, kihúzta magát és lelkesen vágta ki:

– Asztalos István!

Tréfás eset, de sokatmondó."

Azt hiszem, egy ilyen dicséret többet ért minden Baumgarten és Állami díjnál. Az igazi kitüntetés ez volt.

Sajnos, a sors nem úgy akarta, hogy ez a csupaszív- lélek ember sokáig lobogjon. Magas vérnyomásával, ami utolsó éveiben mind több gondot okozott, egyszerűen nem volt (vagy nem akart?) ideje foglalkozni.

„1960. március 4-én történt, délután 4 óra körül…Családja kényelme foglalkoztatja, örömöt akar szerezni feleségének, fiának. Felforrósodik benne az ajándékozás izgalma, s ezzel együtt a kallódó papírok keresésén hirtelen fellobbanó indulata. Haragosan keres, kutat iratai között…Heves mozdulattal emeli meg heverőjének betétjét, hogy annak tartójából halássza elő a papírokat. Irtóztató rosszullét fogja el. Ijedt, kétségbeesett telefonálás orvos után… a diagnózis: agyvérzés…Az orvosok megkísérlik a lehetetlent: megmenteni az életét. Sikertelenül. Este fél tízkor nincsenek már szívhangjai… Asztalos István halott."

ADAMOVITS SÁNDOR

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 37. sz.)

Balási András: Elődök

Szeretném hozzájuk mérni magam,
de elég visszanézni: nem lehet,
hiszen semmit sem ér, mi céltalan,
tétova életemben mérce lett.

Végigdolgozták pontos életük,
mint rügy, bomlott az egyszerű öröm,
tették és folytatták önzetlenül,
ami elől naponta megszököm.

Az újra-semmiből is gyarapodtak,
mindig-remény volt a holnapra holnap,
s szelíd békességben tudták eltűrni,

hogy e szörnyű század sorsukra omlott –
merő szégyen, de mindebből élünk mi,
degenerált utódok.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 39. sz.)


Zsidó Ferenc novellái

Szívügy

S most itt ülök az íróasztalomnál, kezemben a nyílt levelezőlap, amit az az édes-drága írt meg szokatlanul kapkodó írással: "Ne gondold, hogy nélküled nem forog a világ!!!" Igen, a végén három felkiáltójel, valósággal rejtvény a rejtvényben.

De honnan vette, hogy én azt gondolom, velem forog a világ – akár felkiáltójel nélkül is?! Kár, hogy ezt most már nem tudom megbeszélni vele, ő már odavan, pontosan nem tudom, hogy hova, de azt hiszem, a világ forgását intézi. Nélkülem. Ha sírós hangulatban lennék, akkor ez a "nélküled" most nagyon fájna. Viszont nekem nincs időm sírni, mert meg kell etessem a hörcsögöket. Tőle kaptam őket. S már egy órája azon filózok: úgy látszik, nem voltam elég szerelmes belé, mert ha igen, akkor most ki kéne dobjam a hörcsögöket. Úgy láttam, mások azt csinálják. Ha nem is pont hörcsöggel, de levéllel, fényképpel, ártatlan kabalamacival, bugyival stb.

Én meggyőztem magam, hogy megtartom őket, legalább addig, amíg van még a kölesből meg a lenmagból. Sokat zabál az a két dög, hé!

Elsősorban azért hagyom meg őket, mert ha már nem kell forgatnom a világot, hisz forog az nélkülem is (elhiszem az édesnek, csillagászattanból vagy mifenéből mindig jobb volt, mint én), hát kell valami új célt találnom magamnak. Hisz ez a modern világ feltétele: mobilisnak lenni, tudni váltani, nem betokosodni. Ha már nem kell forgatnom a világot (bár eddig sem tudtam, hogy kell), hát gondozom a hörcsögöket. Ha kell, még egy hörcsögetető- indulót is kitalálok, s vadul énekelgetem. Egyedül. De az is lehet, hogy a munka megkönnyebbítése végett fölcsípek valakit. Elvégre ez immár szívügyem!


Férfivér I.

– Kedves vagy a szívemnek – kezdett bele Móni a mondókájába –, de egy kis fenntartással kezellek, mint minden férfit.

– Ejha, ez aztán kinyilatkoztatás! – mosolyodott el magabiztosan Árpi.

Így kezdődött.

– Egy kis fenntartással kezellek, mert kedves vagy nekem. – suttogta Móni szemlesütve.

És így folytatódott.

– Egy kis fenntartással kezellek, kedves !- ironizált hetykén Árpi.

És így fejeződött be.


Delírium

Betértünk A háromszájú kismacskához fémjelzésű boriszóba, és megbocsátottuk magunknak. Ebből később mindenfélénk származtak. De mi nem félénk. Mi bátor. Fenekére vertünk néhány pohárnak, és nem igyekeztünk a legkisebb zajt csapni.

Borhangzott, nyekergett, smégkitudjaminem – de például trillázni nem volt ideje – a ház összese. Csak a macskák távoztak, intenzív faroklengetés közepette. Ettől a társaság kezdett homogénné válni, ami a szőrrealistáknak egyáltalán nem tett jót.

Urr Kandurt is lelöktük a tanszékről, előzőleg beinkasszált három öl tejfölt bajuszkenőnek, pár pofonnal kísértve. Ezekkel együtt elégedetten olajkodott, nem kért a kéznél lévő, előmelegített égési sebekből. Kár, mert így az utókor nem fog hálatelt szívvel emlékezni reája.

Akár neki is foghattunk volna nyávogni, de valahogy nem erről szólt ez a nap. Visszasírnánk a macskákat, mert ők a légy a borban, viszont nem voltunk népies hangulatban. Ilyenkor egy Toldi meg se kottyan nekünk. Kettő sajnos nincs. Ettől már majdnem bontogatni kezdte vitorláját sorsunk tragédiája; ekkor szélcsendes mosollyal elzártuk a kedvező szelet. A csapra nyomást szereltünk, ez szabályozó. A petyhüdt vitorla azóta is ott lóg életünk ege felett, ettől meg könnyebb ültünk. Nem babérjainkon, azt még nem arattuk le a kedvezőtlen időjárás miatt, hanem a seggünkön. Emiatt a bor apályozó jelenséggé vált, és gyakrabban volt jelenése, mint egy príma donnának: felkapott egészen a száj vonaláig.

A kocsma gyakorlatilag meg is szűnt, csak mi maradtunk egyben, a macskák szétszórtságát ellensúlyozandó. Ez a csapás a macskákra nézve természeti volt. Szegények valószínűtlenül homorúan doromboltak. Domborultak merész rakásba. Feltámadásuk legyen békés, mint egy palotaforradalom. Kocsmájuk legyen áldott. Mi meg papok leszünk.

Ez volt a felavatás.

Szóljon bár halleluja, ha nincsenek harangok, márciusig nem várhatunk, egyébként most is virulunk.

Adjon Isten bort a temetésre. Bevetésre.

A macskák beleegyezően bólogattak.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 32. sz.)


Szabó György: Foglalkozások, hivatások

Szikra szökell szanaszét, kalapácsa lesújt a kovácsnak,
patkót gyárt ügyesen, kormos az arca, keze.
Lágy kenyeret süt a pék, perecet, ropogóst is,
van sok zsákemelés, hajnali munka elég.
Szánt-vet a földmüves ember, az égre fel is néz:
szól a pacsirta dala, reggeli himnusz ez is.
Sok betegét gyógyítja az orvos, a nagytudományú,
ám tehetetlen, ahol szűkös az égi segély.
Kis nebulóknak az elméjét tágítja tanító,
nagy feladat bizony ez, néha nem is sikerül.
Szép a lakás, ha ügyes szobafestő végzi a munkát,
bár takarítani kell két napig épp eleget.
Átvisz a túlsó partra a révész, úszik a csónak,
ring a Szamos-habokon emberi terheivel.
Öltönyt varr a szabó és bundás télikabátot,
s néha jajong, ha a tű öntenyerébe hatol.
Sört és bort mér szép poharakba a korcsmai főnök;
olykor a borba vizet is kavarint a hamis.
Téli cipőt és rámás csizmát, nyári sarút is
készit a suszter uram, régen a csizmadia.
Szekrény, szék és asztal a műve az asztalosoknak,
ám a kezéből egyéb, bármit akarsz, kikerül.
Ígét hirdet a pap, temet, esket és csecsemőket
áldva keresztel; az Úr képviselője nekünk.
Házakat épit a pallér, rakja a szép palotákat,
ám télen pihen ő: fagyba vakolni tilos.
Szép nótákat zendit a prímás jó hegedűje,
vígat vagy szomorút, mit dirigál a pasas.
Vígan emelgeti ásóját ez a sírgödör-ásó,
mit számít neki, hogy földbe gyerek kerül-e.
Jó fazakas formálja korongon a cifra bokályt is,
ám tányér, csupor is készül a műhelyiben.
Minden perben a bíró ítél, hozza a döntést,
fiskálisnak a szót már nem is adja meg ő.
Új portékát árul a boltos a régi vevőnek,
és idegenre marad mind, ami ócska darab.
Büszke hajóskapitány a hajót úsztatja előre,
zátonyt ő sose ér, várja a tág kikötő.
Éjfél lett, mire én soraim papirosra vetettem:
ezzel béfejezem: Szívesen olvasod-é?

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 29. sz.)


Szonda Szabolcs versei

Vakvárium

freonban kék halak úsznak
hűtőszekrény némaság
kérdőjelek szárán kúszva
a cél újabb indulás

jó volna már lábra kapni
az egyenes égre tör
függő zeniteknek hakni
a lecsupaszított kör

végtelen ez a pillanat
kitáguló képernyő –
a szó is csupán kimarad
mint flörtből az "éber" nő

O, temporának tompora!

Hányat szól, lám, a kakukk?
Minden szavára megrezdülnek
a díszesre faragott kapuk.

Az évek szárnyasak, hát repülnek.
Régi közhely ez, mit tagadni?
Átadják napjaink a zengő űrnek.

őszülők s mélázom, vagy mi?
Emlékezem én is a fák alatt?!
Idők csavaranyája, béna platni...

Napjaim átfesti e kábulat:
szárad a lakk, míg beleragadok.
Jön az éjszaka, vígan átmulat.

Az óra s a kakukk már néma tok,
más számlapon mérem az időt.
A többit mondjátok el magatok...

(Rábúg az ének: dagadj ki, pillanat, az átok megdőlt!)

Víkend vakkant...

Az RMSZ szerkesztőségének, kollégáimnak

víkend vakkant az ember
levetköznapi nyűgeit
hanyatt dől a foltos plafon
nyugtató meszelt tájkép
tópart erdőszél gyanánt
szolgálhat lusta hétvégi
kíváncsiság vonzterében
kirándul a piacig
vissza kajával sörrel
telten a konyhakert-erkély
csodás tetőtér medence
golfpálya és biliárd-
terem nézi mint nézi
egy-egy szúnyogfüggönyétől
kifordult szoba a szomszéd
látvány részeként reggel
onnan szálló hűlő álmok
gőzében porló csempé(s)zett
(v)ágyakon gyakrandalír'
a lét ki az utcából
a negyedből a városból
a lármából és a csendből
próbál magából nem tud

bár a megfeszülésig –

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 28. sz.)


Oláh István verse

Nulla kilométerkő

az idő már nem az ami volt nem az ami lesz
halkan emelgeti hófehér szárnyait az idő
ahol megáll ahogy megindul az a nulla
kilométerkő

egy mező közepén egy szakadékban
a havasokban havakban
a lakásban a parkettlécek felszaggatott dombján
bárhol bármi ennyi az egész

átváltoznak a zajok csak mi leszünk
kik voltunk mik vagyunk
címerétől megfosztott zászló
a holnapi város zászló nélkül

legyünk szívesek maradjunk ott
ahova éppen megérkeztünk ahonnan el se
indultunk amit
nem láthatunk amibe
farkastejfoggal nem haraphatunk
amitől nincs hova
amiért nincs kora
sem ennek sem pedig másnak
a megmaradásnak az elmaradásnak

jobbágykék az ég jobbágykék a ház
egy műhelyben ami becsapódott a földbe
olykor klarinéton játszik valaki zsírpapír-
szájmuzsikán kerékpár küllőin
pengeti pengeti a néma a mész alatt
sistereg a salétrom ha fellobban
estére kész cirkusz artista-
arkangyalok kötéltáncos angyalok vértjéről
sárkányok forró fekete vére
patakzik az udvar macskakövére
van tüzijáték és van ami csak játék
végül a játék halála a költözés
kásahegy tövéből a futóhomok
tarajára

a csitári hegyek alatt
csitáját csitározza
míg meg nem kérik
addig csitárkodik

csitárít csitárott
dicsérem fennen a halmot
ékes nőstényi holmit
mi lesz ha nem bolondít

ha valamit még el akarsz mondani
mondd gyorsan
mert a prágai óratoronyban
óránként csengettyűz a halál
a dóm orgonáján fenn a várban
ki játszik azt hiszem ismerem
a párizsi metró labirintusában
azt hiszem ő játszik ismerem
és fönt a budai hegyekben
a gellértet csontlisztté őrlő malomköveken
a duna padmalyán mi csont
homokkő és aranytól fekete márvány
csuda egy szivárvány
nagy keleti sámán

hogy vízre ültünk lecsordogáltunk orsováig
olténián át váltott lovak vissza-
visszavisznek egész éjszaka
mint ki keresgél az ikonok
vert ezüst és mégis bágyadt
arany fényeinél
hajnalban bukarest kazamatái fölött
az ortodox pópa így énekel asa a fost
s` fie Doamne
kilépünk a bazilikából bolyongunk azon túl
mint aleppóban júdeában
bizáncban a koldusok az apostolok
ravennában pénzt vernek képünkkel
mi vagyunk a szárnyas aeternitas
a szárnyas gloria
a szárnyas victoria DACIA CAPTA
schwarzenegger
terminátor

ó ezek a fenyők ó ezek rámutatsz
az egészen festői farakásra
ó ez a borvíz ó ez a pohár töltöd
szakadt címkéjű üvegből
ó ezek a csillagok a százados az őrnagy vállán
ezzel megismerted a szülőföldet
ami lassan már csak ennyi nem több
nemcsak a fatornyot a tájat is szétszedték
és aztán elfelejtették összerakni
ezt is el kell mondani sajnos
ha posztómodern vagy egy kerekasztalon
svédországban ausztráliában

ott hagytuk el hogy kiáltozom
és elhagytak még a kiáltás előtt
mind kik megtörténtek a balladákban
déva nagy falát tonnás szemfedőt
az utolsó szerető sírására zártam

csak utána mentem a másik világba

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 28. sz.)


Gáspár B. Árpád: Álbátrosz

Egy rossz órában történt. Másképp nem magyarázhatta. Dehogy féltékenység. Marika már öt éve a felesége volt, és boldogan, kiegyensúlyozottan éltek. Valami kihagyott benne. Igen, a hiú emberi elégedettsége volt az oka mindennek. Egy rossz órában történt.

Vasárnap délelőtt volt, és a folyó gátján sétált néhány barátjával a március elejei tavaszban. Ezüstös barkáját eresztette a fűzes, szárnyasan duzzadtak a fák rügyei, és a langyos légben szikkadó föld illata keveredett a fák, a füvek meginduló nedvének nyers szagával. Már egy hete szikrázott mélykékségében az égbolt, s az egyre magasabbra hágó nap akadály nélkül ontotta aranynyilait a tél bilincsétől szabadult földre. A havasokat azonban még hó borította, a megáradt folyó zavaros hullámai a tél fagyos leheletét hozták és egy-egy piszkosszürkére vékonyodott jégtáblát táncoltattak hátukon. A pudvás fűzfák alsó ágai beértek a vízbe, sodrása el-elkapta őket, hol magával ragadva, hol elengedve, s azok a magasba csaptak, hintáztak, vízcseppek fűzérét szórták a napba. Lábuk alatt puha volt még a gát földje, mintha egy süppedő, ruganyos szőnyegen lépnének, és a szélén csomókban dugta ki zöld dárdáját a sarjadó fű. Valahol gerlék búgtak, cinkék, rigók röpültek surranva és egy öreg mocsári jegenyén harkály száraz kopogása hallatszott.

A társaság jókedvű volt. Megittak egy-egy üveg sört a szállóban, fölöltöjüket szélesre csapták mellükön és mélyeket lélegeztek a tavaszból. Ugratták egymást, kacagtak, ahogy a megállapodott emberek szoktak, akik előtt egy sikeres életpálya tárja szélesre kapuit s ők biztos léptekkel haladnak fölfelé egyik fokról a másikra szorgalmuk és tehetségük jutalmaként. Sem jobbra, sem balra nem tátongott szakadék a lépcsőfokok mentén, és egy nem látható, de annál szilárdabb korlátba kapaszkodhattak. Osztályvezetői, főmérnöki s talán igazgatói poszt várta őket a nem is olyan távoli jövőben. Hangos jókedvük volt, mintha a tavasz beléjük költözött volna.

A gát kanyarjához értek, amikor ő megpillantotta a túloldalon Mihályt. Nem tévesztette össze senkivel. Egy évtizeden át a barátjuk volt, kollegájuk az egyetemen és néhány hónapig Marika első férje. Mihály a part meredekén ferdére nőtt diófák alatt sétált és messziről látszott, hogy begerjedten beszélget magában. Szélesen lendítette hosszú karját, mint aki vitatkozik valakivel, és meg-megtorpanva, csodálkozva nézte nem létező vitapartnerét, hogy aztán folytassa tovább lábdobáló sétáját. Már rég nem lépkedett normálisan. Térdből előredobálta lábát, mintha egy játékszerkezet rugója mozgatná külön-külön a jobbat és a balt el-elvétett összhangban.

Meglátta Mihályt és elkezdett kacagni. Ártatlan jókedv tört ki belőle a látvány filmszerű komikumától, és társai követték a példáját. A tavaszi légben messze hangzott a kacagásuk, a szembeni hegyoldal visszaverte, felerősítette. Mihály megtorpant, feléjük fordult. Jól láthatták arcának bárgyúságát, az alkoholisták erőlködését, hogy megkapaszkodjan a józanságban, bírkózva a delliriummal. Erős csontozatú, magas ember volt, de már abban a stádiumban, amikor az alkohol csontra esztergálta minden tagját, leégette róluk a húst, és a két keze, talán előreesett válla miatt, hosszan csüngött alá. Muszáj volt kacagniuk, hiszen úgy állt ott elesett állapotában, akár egy orángután összeráncolt homlokkal, félig nyitott szájjal. Együtt kezdték és fejezték be egyetemi tanulmányaikat, Mihály évfolyamelsőként, és együtt kerültek abba a távoli városkába, egy épülő kombinát reményteljes fiataljaiként. Nem annak a kombinátnak, hanem magának az életnek voltak reményteljességei, ahogy megmártoztak az egyetem feszesre fogott gyeplője után önállóságuk és lehetőségeik kihívásában. Mintha az a városka, az a félig kész kombinát arra várt volna, hogy felrázzák a hétköznapok megszokottságának alvadt tunyaságából, megérintsék fiatalságuk jókedvének, szertelenségeinek varázspálcájával. Mihály vitte a primet ebben is. Ártatlan tréfákkal kezdődött. Egymás nevében komoly szándékaikat sejtették lányos mamákkal, vasárnapi ebédekre, uzsonnákra hivatták meg magukat, szerelmes leveleket gyártottak tucatszámra, felcsiholva és összekuszálva velük a bimbózó érzelmeket. Találkát és szerenádot adtak apadó keblű, de igen öntudatos vénkisasszonyoknak, és szépségversenyt rendeztek önálló, húszéves hölgyek részére. A zsürit fehérbotos, sötétszemüveges vak embernek öltözve alakították, botjukkal és kezükkel tapogatva a jelentkezőket. Aztán miniszteri kinevezéseket írtak a kollegáknak és a legtörtetőbbeket fölrendelték a minisztériumba megbizatásuk átvételére. Mihály beleélte magát a heccmester szerepébe. Be akarta bizonyítani, hogy nincs olyan lehetetlenség, aminek ne döljenek be az emberek. Fantasztikus ötletei illuminált állapotban pezsegtek föl benne vagy épp előlük kellett menekülnie az alkohol konnyű mámorába. A kettő összefonódott, egymást föltételezte a szellem sziporkázásának ikertestvéreiként, de már elszabadulva a valóság háterrétől. ő nem vette észre ezt. Rendkívüli adottságai mellől hiányzott a valóság horgonya és játékszere lett ötletei hullámverésének. Vagy egy más szerkezet lépett működésbe benne? Így került sor fogadásból orvosprofesszori alakítására. Bevonult fehér kabátban a poliklinika egyik üres rendelőjébe, és az ajtóra kitette: belgyógyász orvosprofesszor. Egy óra múlva zsibongó méhkas lett a poliklinika, hosszú sorban álltak a betegek az ajtója előtt, akik pedig kijöttek konzultációjáról, a gyógyulás bizonyosságától átszellemült arccal, újjászületve osztották meg örvendetes tapasztalataikat és tünetmentességük csodáját a kint várakozókkal. Déli egy óráig senki sem merte megzavarni gyógyító munkájában, végül a poliklinika igazgatója kopogtatott be udvariasan. Rövid ismerkedésük és eszmecseréjük nyomán el volt ragadtatva a váratlan megtiszteltetéstől és gyorsan intézkedett, hogy illusztris fővárosi vendégüket megfelelő fogadtatásban részesítsék. Turpisságára csak akkor derült fény, amikor ő nyomtalanul felszívódott, és az üres kabinetben csak fehér köpenye maradt, meg egy állategészségügyi, háromszögletes pecsét. A hivatalos feljelentés elmaradt a szégyen miatt, és a rendőrparancsnok csak figyelmeztető beszélgeésre hivatta. Hogy miről beszélgettek, arról nem számolt be barátainak, de megszervezte a belügyi tisztek intenzív angol nyelvtanfolyamát, középfokú nyelvtudást garantálva három hónap alatt. Pertut ivott a parancsnokkal, és az tudomást szerzett arról, elejtett, de elég egyértelmű célzásaiból, hogy Mihály lesz a kombinát új vezérigazgatója. Baráti figyelmességből meg is előlegezte neki ezt a megszólítást, ami futótűzként elterjedt a városban és a megbízott igazgató, munkájába belefáradva, örömmel osztotta meg vele gondjait meg igazgatói kabinetjét. Átszervezései nyomán a kombinát termelése felfutott, egyenesbe hozta a beruházásokat és megkétszereződött s rendelési állomány. Akkor vette feles0 égül Marikát a tervosztályról és jelentkezett a műszaki doktorátusra, hogy megpályázzanak egy dél-amerikai kiküldetést. Mihály egyre nagyvonalúbb terveket szövögetett látnoki hévvel, amit kénytelen volt alkohollal egyensúlyozni. Kétszeri elvonókúra és egy felfüggesztett bűnvádi ítélet után nyilvánvaló lett, hogy menthetetlen alkoholista és szédelgő. Igen, angol helyett hollandra tanította a rendőröket, amiből nagy kalamajka lett és a parancsnokot áthelyezték.

Szóval hahotáztak Mihályon, akit akkor már csak Álbátrosznak ismert a város, és ő azt kiáltotta neki: röpülj át hozzánk, tudsz röpülni, rajta!

Mihály nyugtalan lett, karja meg-meglebbent, és méricskélte a távolságot. A hasukat fogták, úgy kacagtak. ő felbátorodott első sikerétől. – Mássz föl a fára, onnan próbáld – ordította. Mihály a diófákat bámulta, majd őket, és még nyugtalanabb lett. Kiült az arcára a tehetetlenség kínja meg a sóvár vágyakozásé, hogy barátjaival legyen. Hosszú kezével hadonászott, föl-alá kezdett szaladgálni, mintha a magfelelő rajthelyet keresné, és egy pillanatra sem vette le róluk a szemét.

Egy rossz órában történt, hiú emberi elégedettségének szédületében. Kabátja zsebében egy üveg jamaikai rumlapult. Meg is feledkezett róla. Ördögi ötletként akkor kapcsolt. Magasra tartotta, mutatta Mihálynak. Társai kórusban kiáltották: jamaikai rum, röpülj át, a tiéd. Mihály lebénult, tekintete rátapadt az üvegre. Állt mozdulatlanul, bénán, nem tudta levenni róla a szemét. Idétlen volt, kiszolgáltatott, az ő hatalmában. Akkor ordította: gázolj át a folyón, itt van, a tiéd.

Elnémultak, Mihályt figyelték. Az toporogva, nyüszítve közelebb ereszkedett a zavarosan örvénylő, jégtáblákat úsztató folyóhoz. A távolságot, az utat méregette. Nem volt magánál. Testének minden zsigerébe, porcikájába belemart az alkohol szomja, bensejét melegítő, felvillanyozó mámora. ő leszaladt a gátról a part homokos fövényéig és alig ötven lépésről felmutatta megint az üveget annak a szerencsétlennek.

– Semmiség neked, rajta, Mihály, az egész a tiéd.

Az üveget letette a partra, és visszament a gátra. Mihályon erőt vett a döntés őrülete. Vetkőzni akart. Aztán meggondolta magát. Alkoholos agyában összevissza cikáztak a gondolatok, a valóság tényei, amelyekkel szembesült, az útját állták. Remegő ujjakkal begombolta zakóját, felhajtotta gallérját és a cipőjén igazított. Közben a szeme úgy járkált üregében, akár egy törbe esett állaté: tudta, hogy megfogták, de még kereste a menekülést, a megoldást.

– Tízig számolok, Mihály. Ha nem, akkor fuccs a rumnak.

Mihály magasra tartott kézzel, eltorzult arccal gázolni kezdett a vízben. Először térdig, aztán hirtelen nyakig süllyedt, és küzdeni kellett az árral. Hol jobbra, hol balra tántorgott, a hullámok az arcába csaptak, de megállítani nem tudták. Lépésről lépésre küzdötte előre magát, és szemét le nem vette az üvegről. ők meg némán, mellükbe álló fájdalommal és tehetetlenül nézték. A dolgok már kiszabadultak ellenőrzésük alól, a maguk útján haladtak. Mihály arca olyan volt, mint egy hamulugos szapulóban a szennyesé. Tántorgott, egy-egy hullám átcsapott rajta, de jött, közeledett, és ők akaratlanul hátráltak, amennyire a gát engedte. A parton elesett Mihály, és félig hasoncsúszva, négykézláb ragadta meg az üveget. Remegő kezéből az ital fele mellé csorgott. Az üres üveget eldobta, megrázta magát és megváltozott tekintettel végignézett rajtuk, mintha akkor látná meg őket. Azt a nézését nem lehetett elfeledni. Ösztövér testéhez tapadt ruhában csuromvizesen a szerencsétlenség, a kitaszítottság létéből tekintett rájuk. Már nem kacagtak. Összeszorult a torkuk, csapdájába ejtette őket a jóvá már nem tehető cselekedetük.

– Fuss, szaladj – ordítottak Mihályra, mert szemük láttára gémberedett tagjaiban. Erővel kellett betuszkolniuk a szállóba.

Negyed napra halt meg vészes tüdőgyulladásban.

Marika elköltözött tőle, elváltak. ő nem ellenkezett. Fordult benne valami, megvilágosodtak az oly emberi dolgok, csak nem merte végiggondolni őket.

Marika minden vasárnap kimegy a temetőbe. Sírkövet állított Mihálynak. Egy szikladarabot, rajta egyetlen szóval: Álbátrosz.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 27. sz.)



Rozsnyai László versei

Bármelyik pillanatban

Ahogy elnézem magam
Baktatva az utcán,
Tudom, hogy védtelen
Homokóra vagyok
Vagy valami ehhez hasonló
Egyedül kószálva
A Célkeresztben
Magányos préda
Nem, nem akarok
Ellenkezni a sorssal
És még fejem is
Behajtom puha nyaktilóba
Csak a kioldózsinórt
Nem tudom, nem érem
Nem Bírom meghúzni
Segítsetek!


Milyen idő ez

Szeretnék találkozni
Az esővel
Indiánokkal
Indiával
A csodákkal
A szerelemmel
És Veled
Úgy szeretném
Mondd lehetséges-e
Találkozni a falakon kívül
Kapukon kívül
Kormos gyárakon és külvárosokon túl
Ahol zöld van
Csend és bizakodás
Álom
Mondd keresselek
A léten túl
Ahol csak szeretet és szerelem van
Csend van
A költők alszanak
Szájukból moha és alga lóg
Minden elérzékenyül és elbambul
A mókus átszalad az úttesten
Vajon milyen testen
Csend van
És az utcák kihaltak
Vagy nem jól látok
Költő árnyak és költő fantomok
Masíroznak a szürkéskék időben
Mondjátok meg milyen idő ez
Miféle rontás lapul a fal mellett
Az édesanyák kiáltásai
Csak azok
Csak azok maradtak

Olaszország, 1990.


Fáradtan de egyenes derékkal

Itt ülök a nagy sakktábla mellett
És játszom az Úrral
Kissé, szenilis már szegény
Elbóbiskol-felriad
Én feszengek
Kinn lőnek
Vadásznak
Néha behull egy-egy golyóbis
Ő nem méltatja figyelemre
Én összerezzenek
De azért tartom magam
Itt nemes játszma folyik
Élet-halál?
De már mi számít?
Hogy a király életben maradjon
És legalább egy-két gyalog
Be-benéznek a vadászok
De nem illő zavarni
Így inkább elódalognak
És én ülök a játszma közepén
Fáradtan
De egyenes derékkal
A csillagok…?

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 27. sz.)


Elekes György versei

Akit Szibéria avatott költővé * Elekes György nem tartozik irodalmunk visszhangos vonulatához, pedig viszonylag széles pászmát fogott be e századból: 1894- ben született és 1969-ben halt meg. A kézdivásárhelyi fiatalember szülővárosában végzi a gimnáziumot, majd Budapestre megy egyetemre, ahol jogászdoktori képesítést nyer.
Életében nagy fordulatot jelent az első világháború, amikor bevonul, de hamarosan orosz fogságba kerül és a szibériai Krasznojarszkba hurcolják, ahol aztán versírásra adja a fejét. Hazatérve lapot szerkeszt, méghozzá szatirikus kiadványokat. Sorban adja ki Kézdivásárhelyen a Keserű lapi, a Bűzbomba, majd a Flekken c. lapokat. 1923-ban Brassóba költözik, ahol tovább folytatja irodalmi és kritikusi tevékenységét. 1923-32 között Színházi újság címmel művészeti lapot ad ki, 1925-1926 között Brassói Hétfői Hírlap címmel hetilapot szerkeszt, majd a Brassói Napló felelős szerkesztője lesz.
Elsô verseskötetét a fogságban írt verseiből állítja össze s saját költségén adja ki Szibériában pergő homokszemek zenéje címmel, a Kézdivásárhelyi Könyvnyomda Rt. gondozásában, 1921-ben. majd következnek a Szürke csendben (1922), Hoffman három meséje (1922), Bábszínház (1923), Mindegy (1924), A szomorúság országában (1924) c. kötetek. Ő a szerzője az idős nemzedékek körében népszerű szerelmi regényfolyam, a Szívek harcának, de érzi, hogy a műfaj nem tenne jót írói hírnevének, ezért Katolnai László álnevet használ.
Munkássága javarészt felméretlen, feldolgozatlan. A feledés ellen közöljük a szibériai versfüzet 4 jellemzô darabját. (Cs.G.)


Tavasz

Nap sugarában fürdik a felhő,
hosszú, nagy álmok árnya suhan,
hóviharoknak vad heve meghalt,
itt a tavasz a kertkapuban.

Bús hajam őszül, könny a szememben,
vágyakozások vára szivem,
rajtam a télnek szürke ködökből
összeharácsolt csókja pihen.

Messzi mezőkre jaj mikor érek!
tarka-virágos lesz-e utam?...
Nap sugarában fürdik a felhő,
hosszú, nagy álmok árnya suhan.

Krasznojarszk, 1916.

Vándoruton

Vándor lelke nyugatra száll,
vándor teste keletre,
hosszú, sötét vonat viszi,
sinek sírnak megette.

Évek óta zörgő keréken,
egy-egy megálló néha támad,
de újból indul nyögve, zúgva,
egy új, sötétebb éjszakának.

Rongyos lelkek vénülő házban,
(eső kínozta, szél verte, nyúzta,)
mennek, mennek s fehér szemével
utánuk néz a szörnyű puszta...

Zima, 1920.

A jég fölött

Olyan a lelkem, mint a Bajkál,
jégkoporsó alatt pihen,
(benn éj van rég, mély, néma, fáradt)
és nem zavarja semmi sem.

A jég fölött jaj más az élet,
havat hasít vad, hetyke szél,
... sír a nyomor az árva parton
amerre búg a vasszekér.

Irkuck, 1920.

Városok végén

Városok végén, város szélen
ütnek tanyát a szürke semmik,
nyomor útak találkozóján,
hol annyi vágy tar sírja fekszik.

És mindig, mindenütt kilökve,
fapajtában, a földbe ásva,
a szél beszál, a hó bemászik
penészbe, rongyba, jajgatásba.

Kétséges éjek könnye forró,
szívek égnek, szívek vajúdnak,
és reggel-reggel egy-egy lélek
csak nekivág a hosszú útnak.

Jó asszonyok, kik sírtok értünk
tudjátok meg – segit a semmin,
csak még több imát, még több könnyet,
hogy indulhassunk valamennyin.

Nikolszkusszuriszk, 1920.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 26. sz.)


Szabó György: Százötven év családi krónikájából

Ahogy repülnek fölöttem az évek, idős emberek szokása szerint egyre gyakrabban merülök a múltba, s felidézek régi emlékeket, jórészt boldogult Édesanyám elbeszélései alapján.

Tőle tudom, hogy amikor 1849-ben a cári csapatok benyomultak Erdélybe, az orosz haderő egy kisebb egysége pár napig Édesanyám szülőfalujában, Küküllővárt is állomásozott. A falu népének egy része – főleg a jobb módúak – kiszaladtak az erdőbe. Igenám, de a tiszteknek rendes étel kellett, nem olyan, amilyent az egyszerû falusi asszonyok szoktak főzni. Erre a tisztikar az egyik otthonmaradt embertől üzenetet küldött dédanyámnak, Köntzey Ágnesnek, hogy menjen haza és főzzön a tiszteknek, nem lesz semmi bántódása. Dédanyám haza is ment és hozzálátott a főzéshez, majd megterített, és a kellő időben feltálalta az ételt. Ebéd után a tisztek elvonultak szállásukra, dédanyám pedig leszedte az asztalt. Legnagyobb meglepetésére mindegyik asztalkendő alatt egy-egy aranyat talált: ez volt a fizetség az ebédért. A cári hadseregben tehát más volt a szellem, mint a későbbi szovjet katonáknál, akiknek az első szava ez volt: „Dáváj csász!"

*

Nagyapám, Köntzey Kálmán derék ember, jó gazda volt, de a türelemmel hadilábon állott. Édesapám, dr. Szabó Jenő egyszer orvosságot írt fel neki, amelyből naponta háromszor kellett volna bevenni egy-egy kávéskanállal. Egy délután az öreg az ablaknál állott és bámult kifelé, majd hátraszólt szüleimnek: „Nézzétek csak, a sivatagban egy tevekaraván vonul!" A jelenlevők értetlenül néztek össze, majd ők is kitekintettek, de se sivatagot, se tevekaravánt nem láttak. Kiderült, hogy nagyapám hallucinált, s látomását az okozta, hogy nem volt türelme naponta többször, kiskanalanként szedni az orvosságot, hanem egyszerre kiitta az egész üveget. Újra bebizonyosodott tehát a régi igazság: jóból is megárt a sok.

*

1916-ban Édesapám ezredorvosként az olasz fronton teljesített szolgálatot. Egy nap hírek érkeztek arról, hogy egy-két nap múlva az olaszok nagy offenzivát indítanak az osztrák–magyar haderő ellen. Felkereste Édesapámat egy román nemzetiségű százados, aki szintén hallott a készülő olasz támadásról, s rossz előérzetére hivatkozva kétheti szabadságot kért, amit Édesapám meg is adott. A támadás valóban bekövetkezett, és az egységnek, amelyben a román százados szolgált, különösen nagy emberveszteségei voltak.

Tíz évvel később Édesapámat, aki ekkor már Radnóton volt körorvos, román nyelvvizsgára berendelték Brassóba. Magyarországi származású lévén, meglehetős gyengén beszélt románul, bár szorgalmasan tanulmányozta a Cherestesiu-féle nyelvtant és szótárt, olykor pedig a románul jól beszélő Édesanyámtól kapott nyelvi útmutatásokat. Így hát elutazott Brassóba, s a vizsga előtti délután, az utcán sétálva, összetalálkozott az egykori román századossal, aki immár – a román királyi hadsereg tagjaként – ezredesi egyenruhában feszített. „Mit keresel itt, Jenő?" – tette fel a kérdést. „Román nyelvvizsgára jöttem" – hangzott a válasz. „De hiszen te nem tudsz románul!" A kérdezett bevallotta, hogy valójában keveset tud. „Na ne félj semmit, majd csinálunk valamit!"

Másnap sor került a vizsgára, amelynek befejeztével az elnök így hirdetett eredményt: „Doktor úr, a vizsgája sikerült. De mondja meg nekem, miért kellett a bizottság nyakára csődítenie az egész brassói tábornoki kart?"

Így rótta le háláját az egykori százados azért, mert szabadságolása révén talán a biztos haláltól menekült meg.

*

A Radnót környéki falvakban élt néhány grófi család is, egyiknek Édesapám volt a háziorvosa. Mikor szüleim már Marosvásárhelyt laktak, a kapcsolat nem szakadt meg, mert az arisztokraták egyik kijelölt kényszerlakhelye ez a város volt. Egy alkalommal a gróf felkereste Édesapámat, hogy orvosi tanácsot kérjen. A vizsgálat végén Édesanyám likőrt szolgált fel a vendégnek. A gróf mosolyogva felemelte poharát és így szólt: „Doktorkám, itt az ideje, hogy pertut igyunk!" Mire Édesapám így felelt: „Nem, gróf úr, ezt ezelőtt húsz évvel kellett volna megtenni s nem most, az úgynevezett demokrácia hatására!"

A polgári értelmiség öntudatosságának szép példáját látom ebben a kis történetben.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 35. sz.)


Szombati-Gille Ottó: „Aranykori" történetek

BANDIKÓ

Bandikó, tisztességes polgári nevén Bajor Andor volt a mi családunkban a „bezzeg" fiú. A Bandikó nevet anyámtól kapta, annak jeléül, hogy félig–meddig családtagnak tekinti. A „bezzegfiú" kitüntető címnek már mélyebb gyökerei voltak. A történet ugyanis ifjúságunk szépséges idejére, a nagyváradi Szent László Gimnázium felejthetetlen éveihez vezet vissza.

Bandikó, ha jól emlékszem, kb. 2–3 évvel felettem járt a gimnáziumban, de a korkülönbség ellenére mégis meleg barátság szövődött kettőnk között, amelynek alapja talán a könyvek, konkrétabban a társadalmi tudományok, a filozófia és lélektan iránti érdeklődésünk és rajongásunk lehetett. Nagyon büszke voltam arra, hogy ilyen okos „felsős" barátom akadt, aki eltekintett a köztünk lévő korkülönbségtôl, és hajlandó volt nemcsak tanítványának, hanem gyakran vitapartnerének is elfogadni.

Anyám Bandikó iránti rajongásának más természetű forrásai is voltak. Ennek megértéséhez illik tudni, hogy ifjonti koromban az úgynevezett jó magaviseletû, szülőtisztelő kategóriába tartoztam. Mégis, amivel naponta megkeserítettem anyám életét, az az állandó étvágytalanságom volt. Szegény mama, nyugodjék békében, naponta elém varázsolta a Dunántúl magyaros ízeinek remekeit. De mindhiába. Így hát nem csoda, hogy Bandikó mindenkori farkasétvágya volt anyám számára háziasszonyi tevékenységének legnagyobb elismerése. Egyszóval, Ő lett családunkban a bezzegfiú.

Ezekben a bizarr időkben (világháború, Erdély visszacsatolása, az orosz megszállás) jó néhány évig sorsunk még szorosabban összefonódott. Mi Bandikóval az iskolai önképzőköröknek nem csak hallgatói, de legtöbb esetben előadói is lettünk. A hajdan létező Mária Kongregáció tagjaiként, Ő Loyolai Szent Ignácról, én Szent Ferencről értekeztem. A háború véres kataklizmája után, KISZ-tagokként a hegeli dialektikáról és Engels empiriokriticizmusáról vitatkoztunk. Számtalan „irodalmi törvényszék" aktív tagjai, szervezôi voltunk. Megpróbáltunk őszintén hinni a számunkra új és vonzónak tűnő szocialista eszmékben. Ma sem szégyellem bevallani, hogy inkább baloldali érzelmű vagyok, mert nem ismerem el, hogy az emberek közötti igaz versengésnek csak a vagyongyűjtés, a javak esztelen halmozásának egyedül üdvözítő formája lehetséges. Más szóval, ma sem hiszem, hogy a társadalmi haladást kizárólag a kapitalizmus által szentesített vagyonhajhászás, a szegénység, a nyomor kétes útjain lehet csak megvalósítani. Én és a Bandikó generációja annak idején meggyőződésből hajlottunk a baloldal felé. Milliónyi hasonló sorsú embertársunkkal együtt reméltük, hogy a fennen hirdetett szocializmusban a nagy francia forradalom jelszavai, mint „szabadság, egyenlőség, testvériség" végre valósággá vagy legalábis megközelíthetővé válnak. Sajnos azonban, a hegyek hiába vajúdtak, mert torzszülöttet hoztak a világra. Talán ezért is volt számunkra olyan megrendítő e torzszülött szocializmus végzetes és szégyenteljes földcsuszamlása, amely végül is a sztálini, nálunk a ceausescui diktatúrába fulladt.

Bandikót előbb, engem néhány évvel később, annak rendje s módja szerint, legnagyobb megkönnyebbülésünkre – kiebrudaltak a KISZ-ből. De ennek ellenére mégis valahogy bevergődtünk a kolozsvári egyetemre.

Ezek után hosszú évekre elváltak útjaink. Én a színi pályát, Ő az irodalmat választotta, annak is a legrázósabb részét, a rendszer visszásságait ostorozó filozófikus szatira válfaját. Murphy szerint: „akinek humora van – mindent tud, akinek nincs – mindenre képes"… Ilyen mindentudó, bölcs filozófus lett a mi Bandikónk is, akit anyám haláláig meleg szeretettel emlegetett.

Ha jól emlékszem, már tanársegéd volt az egyetemen, amikor elkezdtek körülötte sűrűsödni a Securitate sötét felhői. Állítólag Bandikó az egyik esztétikai előadásában így határozta meg a hírhedt szocialista realizmust: „a szocialista realizmus olyan, mint a szunyog segge. Mindenki beszél róla, de még senki sem látta". E megbocsáthatatlan „elszólásáért" járó büntetést nagy nehezen és ideiglenesen egy „dili-flepnivel" még ki lehetett parírozni. A folytatást sajnos mindnyájan tudjuk: állandó zaklatás, szobafogság, a szekusok szigorú őrizete. Bandikónál pedig az alkohol mellé a marokszámra szedett nyugtatók, hosszas vergődés, betegség, végül is az exitus – „a többi néma csend".

Talán említenem sem kell, mennyire örültem, hogy ez év folyamán egy bensőséges megemlékezés keretében néhány órára újra visszatért Váradra a régi barát. Bizonyára anyám is örömmel lemosolygott valahonnan fentről, és megelégedéssel töltötte el, hogy az ő szeretett Bandikóját, a „bezzegfiút" sokan, nagyon sokan még most sem felejtették el.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 34. sz.)


Gábor Ferenc: Csonkatorony

Búzám, borom,
lelkitorom,
Csonkatorony.

Múltad, múltam,
fénybehulltan
vígan, búban.

Örök áldóm.
Messzelátóm.
Szép VIGYÁZÓM.

Veled élve,
halvány kékbe
jó a béke.

Rosszul-e vagy jól ment sorom,
Te mind láttad, Csonkatorony –
Légy tovább is búzám, borom.

Nagyszalonta 1999. júl. 18.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 33. sz.)


Jancsó Miklós: Nem írom meg…

(Megtörtént esetek)

Azért sem írom meg, minek bosszantsam fel magam a visszaemlékezéssel? Hogy az állomosított lakást eladta az állam a benne lakó bérlőnek, aztán egyszer csak eszébe jutott a lakás egykori tulajdonosának (vagy tulajdonos leszármazottjának), hogy ő a volt tulajdonos leszármazottja, és neki nem kártérítés kell az államosított lakásáért, hanem a lakás kell, a lakóval egyetemben, és nekifogott visszaigényelni egykori lakását, amelyet az állam közben eladott. De nem kekeckedik az állam, jószívű ő, gondolt egy nagyot és visszaadta a volt tulajdonos leszármazottjának a lakást, amelyet már eladott a volt lakónak, aki így már nem is lakó, hanem tulajdonos.

Szép csendben vígjátékba illő lakás-háromszög alakult ki: egy iruló-piruló, máladozó lakásnak két rátarti tulajdonosa van, mindkettő jogerős is azonfelül. Szerelmi háromszögben a bonyodalommegoldás egyszerűbb: az egyik fél, aki pluszban van, vagy megöli magát, vagy lelövi a sógort (két férfi egy nő felállításban), ha viszont két nő mohóskodik egy férfi kegyeiért, a megoldásvariációk kiszámíthatatlanok: bús-nemes lemondás a még búsabb és még nemesebb vetélytársnő javára, megölni a férfit, megmérgezni a férfit és a vetélytársat, hármas öngyilkosságot követni el stb., stb.

Lakásháromszögnél már komplikáltabb a dolog. A volt lakó (immár tulajdonos) a lakásban lakik, mint tulajdonos. Nr. 1. Helyzeténél fogva ő az igazibb tulajdonos, igazibb, mit a régi tulajdonos (vagy annak leszármazottja), mert az csak valamikor 1940 vagy 48 körül volt igazi tulajdonos, aztán gazember népelnyomó lett, aztán most megint újra jogerős tulajdonos lett (mint Nr. 2 tulajdonos), viszont a neki visszaítélt lakást csak kívülről csodálhatja, álmodozhat róla, szabadidőben, vasárnaponként: mint kezd szép házával, lakásával majd ha kípörköli-mérgezi a benne lakót, azaz bocsánat: az ő tulajdonában lakó, az ő tulajdonát jogerős tulajdonosi minőségben birtokló-bitorló jogerős tulajdonost.

Két boldog tulajdonosa van tehát egy lakásnak. Azt hiszem, hazánkban ezzel meredeken javul a tulajdonos–statisztika: 15 ezer lakásnak van 30 ezer tulajdonosa. Mi leszünk a Tulajdonosok Országa, a boldog tulajdonosoké, illetve, na ez az: a boldogság. Egyik tulajdonos sem boldog: a volt tulajdonos (vagy leszármazottja), aki újra tulajdonos lett (Nr. 2 tulajdonos) nincs mit kezdjen a tulajdonával – egyelőre legalábbis, mert a tulajdona tele van az új tulajdonos (tulajdonos Nr. 1) családjával, kutyájával, macskájával, satöbbijével.

Tulajdonos Nr. 1 szintén boldogtalan: fél elmenni dolgozni, szórakozni, mert üresen marad a lakás, és esetleg beköltözik erővel a régi tulajdonos (vagy annak leszármazottja), a Nr. 2 tulajdonos. Így Nr. 2 tulajdonosból nagy hirtelen Nr. 1 tulajdonos lesz, amíg ki nem perelik vagy mi, mert erre nézve egyértelmű törvény nemigen létezik. Viszont most már vasárnaponként ő, a Nr. 1-é avanzsált Nr. 2 tulajdonos álmodozhat elsétálva saját háza előtt, ami nem is az övé, viszont nem is lakik benne, de fizeti érte a részleteket, azért viszont tervezhet bátran, mi lesz vele és családjával, ha Isten, törvénykezés és miniszteri sógor kiebrudalja az ő tulajdonában tulajdonkodó tulajdonos Nr. 2-ôt, aki időközben lőrésekkel látta el lakását a soha nem lehet tudni elv alapján.

No de tételezzük fel: osztályellenség- kizsákmányoló stb. régi tulajdonos nem tör be a neki jogerősen visszaítélt ingatlanba. E helyet hagyja benne ijedezni az új tulajdonost (Nr. 1-et): hadd fizesse tovább a már másnak is odajuttatott lakásért az adót, ott egye őt a fene a lakásban, meg aztán 10 évig el sem adhatja a jámbor a lakást, addig meg újabb törvények, újabb pártérdekek, újabb rendeletek újabb helyzeteket teremtenek.

Apropó: érdekes tulajdon az, amit nem lehet eladni. Mert vagy az enyém valami, és azzal azt csinálok, amit akarok: eladom, elajándékozom, kiadom stb. Vagy nem az enyém az a valami, akkor viszont miért én fizetem érte az adót, miért én tartom karban, miért én, miért én?

Jut eszembe Bedő Ferenc vásárhelyi színész, ő ment be egy alkalommal Kovács Györgyhöz panaszkodni:

– Bocsánat a zavarásért, de nagy bajban vagyok. Tessék elképzelni: a szomszédom nem engedi, hogy levágjam a disznót.

– Nahát – háborodott fel Kovács György –, miért nem engedni?

– Mert az övé - mondta Bedő, és kisietett a szobából, nehogy a feldühödt Kovács György hozzávágjon valamit a buta tréfáért.

És lám, bekövetkezett a disznóeset ellentéte is: nem adhatom el a lakásomat, mert: az enyém. De nem adhatom el most már azért sem, mert a másé. Viszont más sem adhatja el, mert az övé. Illetve az enyém. Illetve a fene tudja, most már kié az enyém-másé lakás. De bárkié is: 10 évig nem szabad eladni. Pedig én valahol mindig tulajdonos szerettem volna lenni. Most viszont félek a tulajdontól. Félek attól, hogy mondjuk egyszer örökölök, bemegyek egy ruhaüzletbe, vásárolok magamnak egy olyan nadrágot, ami nem second fenék, mire a boltos fizetéskor így szól hozám: – Kedves úr, itt a nadrág, de tessék aláírni, hogy nem tetszik eladni magas haszonnal, öt évig. Aláírom, hogy nem adom el a nadrágomat. Miért is ne írjam alá? Hiszen magamnak vásároltam. És sétálok a sétatéren az új nadrágomban, egyszer csak megszólít valaki:

– Bocsánat a zavarásért, de tessék ideadni a nadrágot, ugyanis én is megvettem ezt a nadrágot, itt a számla róla, itt vannak a pecsétek, itt a nadrágtelekkönyv, itt van két tanú, itt van…

– Ne tessék folytatni – mondom majd szomorúan –, itt a nadrág. És letolom életem szerzeményét és csóré fenékkel nézek múló fiatalságom után, kezdődő öregségem elé. Az igazság az: sokféleképpen lehetne megoldani ezt a pillanatnyilag zavaros jogi helyzetet, ami az eladott, el nem adott, visszaigényelt lakások körül kialakult.

Sári néni, harmadik szomszédom balról (de lehet, frissen végzett jogász ismerôsöm volt az, már nem emlékszem erre pontosan) így képzelte el a helyzetorvoslást:

– Kedves szomszéd úr, mindent meg lehet csinálni, csak akarni kell. Példát mondok. A lakást eladták egyszer 1995-ben. Vagy 96-ban. Mindegy. 1999-ben odaadták másnak. Következik 2000 – akkor újra el kell adni a lakást egy harmadik személynek. Így lesz három tulajdonos, de a harmadik lesz a legjogerősebb, mert a mondás is tartja: harmadik az Isten igaza, meg kutyaharapást szőrivel. Így megbékélne a tulajdonos Nr. 1 a tulajdonos Nr. 2-vel, közösen utálnák a tulajdonos Nr. 3-at, amíg meg nem jelenne a tulajdonos Nr. 4. Mert minden kormánycserénél váltani kellene a lakástulajdonosokat, kötelezni őket a külső festésre, így négy évenként újrafestődne az ország…

– Nem lehet ilyesmit csinálni, Sári néni. Hiszen jogállamban élünk – mondtam.

– Gondolja, szomszéd úr? – bizonytalanodott el Sári néni (vagy jogász barátom) és elsietett.

Egyedül maradtam. Valahogy csak lesz – gondoltam. A lakással és egyebekkel… érdemes-e arra gondolni, mi lesz holnap? Tulajdontól, jogviszonyoktól, parlamenti izgalmaktól felzaklatva lakás-adásvételi szerződésemre hajtottam fejem, elaludtam. Álmot láttam, mely az alábbiakban olvasható.

Sétálok a frissen sepert, mosott kolozsvári utcán. Megszólít egy barátom:

– Képzeld, hogy jártam. A parlament megszavazta, hogy a 95-ben kimondott válások nem érvényesek, mert praktika van mögöttük. Nekem most ilyenformán visszaadják a feleségemet. Természetben. Én a restitutio ad integrum helyett kártérítést követeltem, de visszautasítottak, megkaptam az első asszonyomat, gyarapodott vagy 20 kilót… Összebarátkoznak majd a második feleségemmel, amíg börtönbe nem kerülünk bigámiáért…

– Te – kezdtem –, ha neked már van két feleséged, akikért úgyis fogsz ülni, vedd el az enyémet is. Neked úgyis mindegy, két vagy három feleség egykutya, velem viszont nagy jót teszel…

– Rendben – húzogatta barátom a bajuszkáját.

– Az én feleségem kommunista szerzemény, ugyanis 89 előtt nősültem, ezt csak azért mondom, ha netán kezdenék, hogy jogilag így meg úgy… No, szervusz. Sietek.

– Hová?

– Jelcinnek írok pár sort. Kati nénit 1944-ben megerőszakolták az oroszok, most visszaigényli szüzességét, integrum, mondta ő, de nini, ki repül itt a trolivezetékek között? Ez Aladár, a színészbarátunk, mindig is szeretett a fellegekben járni. Mi újság, Aladár?

– Képzeljétek – landolt mellénk lobogó hófehér fürtökkel Aladár –, a színészegyetemen 50 évvel ezelőtt elvették tőlem a Nyilas Misi szerepét. Megfúrtak… nem játszhattam el a szerepet… De most a parlament megszavazta az új színházi törvényt, melynek leglényegesebb pontja az elvett szerepek visszajuttatása… Évek óta nyugdíjas vagyok, most visszahívott a színház, holnap már próbálom a 11 éves Nyilas Misit. Érett alakítás lesz, csak le kell vágnom a szakállamat… Szervusztok…

Süvített a szél az utcákon, távoli hangokat hozott valahonnan.

– Visszacsinálnak mindent– véltem hallani halott barátomat –, feltámadunk, mert megszavazták nekünk a feltámadást… visszakapjuk elvett fiatalságunkat, visszaadják a lebontott lakásokat és a lebontott álmainkat, hazahívják a hazátlanná lett kivándorlókat, visszaadnak mindent, mindent, mindent……

Kislányom tűnt fel a sarkon:

– Édesapa, az iskolában azt beszélik, aki 89 előtt született, az dekrét gyerek… és azt visszacsinálják, sürgősségi rendelettel és nem lesz érvényes… Hogy van ez, édesapa? Mi lesz velünk?

És ekkor mosolyogva közeledett valaki felém… Valaki, akit már nagyon régen láttam. Egy régi álom…

– Itt vagyok megint – suttogta a szép húszéves leány, akivel én de sok mindent terveztem ifjú koromban, aztán azokból az álmokból sem lett semmi…

- Itt vagyok, nem képzelődsz, én vagyok, akit te mindig is vártál és szerettél. Igen, ma már tudom, hogy csak téged szerettelek, és tudom azt is, te is csak engem szerettél. Most már nem választ el minket semmi és senki. Kormányrendeletek értelmében mindent vissza lehet csinálni, amit mi vagy mások elrontottunk. Ölelj hát meg, ne félj, most nem álom vagyok, most élő valóságban jöttem el hozzád… Ölelj hát… egy újabb kormányrendeletig…

Hangos koppanásra ébredtem. Lefordultam az ágyról, beütöttem a fejem a padlóba. Felébredtem.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 29. sz.)


Fábri Sándor 3 bökverse

Tűz van

Tûz van, jaj! elhamvad a házunk.
Dunyha alatt nagyi
lába, mint a fagyi.
Hiába hogy lángol rajta már a dunyha,
lábait a nagyi csak még beljebb húzza.

A Dunánál
(József Attila-mosoly)

Rohan a Duna, otthagyja az
embert,
tán attól tart, hogy lekési a
tengert.

Indián nyár

Bekúszott szobámba a rézbőrű
alkonyat,
nyisz-nyisz, s már vitte is süvöltve
skalpomat.

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 27. sz.)



Ana Blandiana verseiből

Verseny 
(Curse)

Így teszem: a
kő helyett, tükröt.
És a név helyett,
tükröt, hasonlóan.
Verseny lesz,
hol elhulltok
végül mind.
Kit bánthat, hogy a síromról
mit se tudnak majd,
ha föléje hajoltok
kíváncsian nézvén:
vajon kit takar
és látjátok akkor,
ott,
magatokat.

Dies ille, Dies irae

Eljön ő,
nem lehet másként,
El fog jönni
az a nap is,
Évszázadok halasztotta nap,
Eljön,
Közeledik,
Hallani is,
szíve dobban-ver
az égben,
Érezni a levegőben.
Nem késhet többé,
Higgyétek, eljön
ama nap is
– vakító szablya
a lüktető fényben.

Bujócska 
(De-a v-aţi ascunselea)

És íme, templomok
indulnak, hogy elterüljenek az aszfalton,
mint félelemmel
telepakolt bárkák,
tornyos árboccal,
púpos vitorlákkal,
mit szél feszít, ver mindig
más irányból,
Úgyhogy,
óvatlanul ne sétálj utcáidon,
bármikor eltaposhat egy tébolyult
templom,
igyekezetében, hogy elrejtőzzön végre.

Fazakas Attila fordításai

(Szabad szombat-antológia *  RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 12. sz.)


Mészely József: Erdélyi tájolgások

Árkos

Árkoson a mókusok
Rég nem agronómusok.
Akrobata mindahány,
Makkért ugrik fenn a fán

Bodok

Az Olt mellett pezseg Bodok,
Ásványvizet onnan hordok,
S míg a korsóm tele csobog
Dúdolok, mint aki boldog.

Borvás

Furcsa falu a bősz Borvás,
Ahány ebe, mind-mind bolhás.
Kergetik is önmagukat,
Kergén a lompos farkukat.

Borszék

Egyszer voltam Borszéken,
Bort mértek egy kis széken.
Ingyen adták, jól tették.
Vízzel megkeresztelték.

Berekszó

Szól a berek Berekszón,
Minden gallyon bársony trón.
Minden trónon madár ül,
Arany kürtöt köszörül.

Farcád

Farsangra menj Farcádra,
Álarcot ölts orcádra,
Mert ott a bált hat hétig,
Úgy táncolják csak végig.

Folt

Folton találsz foltot is,
Folt kínáló boltost is,
De nem nyit már a boltja,
Nem kelendő a foltja.

Holdmézes

Holdmézes fölött a hold
Egy nagy aranysárga folt.
Fénye csurog, mint a méz,
Hazanéz, ki reá néz.

Kökös

Főút mellett méláz Kökös,
Ahol van még szekér, ökrös.
Szól gazdája, mert nem dölyfös:
“Elférsz te is rajta, öcskös!”

Kisbogács

Kisbogácsi dombalja
Mi rotyog a bográcsban?
Ezer béka cubákja,
Két ácsnak a vacsorája.

Szépkenyerűszentmárton

Szépkenyerűszentmárton
Búbosul a dombháton,
Attól szép a kenyere,
Mert Márton megszentelte.

Sóvárad

Hej, Sóvárad, Sóvárad,
Mért van neked sóvárad?
Sóváradban sókirály,
Kinek szíve sókristály.

Párva

Párván egy árva pittypalatty,
Azt palattyolta: Merre vagy?
Igy kesergett a párját várván.
Vajon úgy maradt-e árván?

Várorja

Téged is vár Várorja,
Hisz eltűnt a pap borja.
Segíts te is keresni,
Hogy ő tudjon misézni!

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 29. sz.)


Ambrus Lajos versciklusa

TANÚSÁG

Bosszú az igazság gyermekbetegsége

1.
Boldog diadalt aratni a hátország felett szintoly
nehéz, mint megtisztulni ott, ahol a Gyehenna tüze
nem ég! előbb csak férfiak jönnek, majd asszonyok
is, zajongva, a rang nem számít, elröpülnek a tekintély
fény-sujtásai, a halált köpködő puskákkal orvvadászok
állhatnak lesben békés medvékre a hegyekben, a csuk-
lóra, mint utálatos féreg, tekeredik a szíj, és a fehér
zománcra piros rózsát rajzol a vér. DE egyszerre a
szörnyű zűrzavar kitárul, a látvány elől menekül a táj
– még nem fél senki –, mégis a durva zubbony felső
zsebéből kihulló levél megmenti az idegen katonát.

2.
Minek folytassam? – Elvitte szekér,
a testet, az üres tenyerét;
a riadt szemét felejtette itt
megvallatni az álmok bokrait,
ránk sütni a düh bélyegét.

3.
Éger-rácsban a két jajongó felkiáltó – jel, bolyong
a hang, riadtabb minden hasonlatnál: zárja magára az
ajtót minden élőhalott, a gólyafészkek is ágyú –
töltelékek, hiába futott világgá mind, aki vétkes, mert
folt esett a szép férfiarcon, készüljön bűnös és bűn-
telen az emészthetetlen utolsó vacsorára. DE az
esztelen parancstól bedagadt az éhes ágyúk torka:
nem csak a rablás válhat adománnyá, az emberi
ítélet is lehet a Bocsánat.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 33. sz.)


Platthy Jenő versei

Máramarosi havasok

(Prelude, des dur – Chopin)

Már jönnek a csöndes őszi esték,
rozsdás hegyek közt lenyugvó napok.
És már hozzák arcod ifjú árnyát, tessék,
a messzi, máramarosi havasok.

Mindezt gondolatban. Mert jaj, én már
öreg vagyok hallani, mit csacsog
rólad a patak és hogy mit beszél a nyár
s a messzi, máramarosi havasok.

Rahó elnyúlt képe lent a völgyben
s az erdővilág, eltűnő sasok,
meddig idéznek még s még meddig az esőben
fürdő kék máramarosi havasok.

Talán virág voltál

Talán virág voltál s én is talán virág,
s egymás mellett nyíltunk, álmodó
színes illatokkal s tavaszi mandulák
ágait ringatta fölibénk a tó.

Egy mezőn nyíltunk, pipacsok között, némán
s átvillámlott rajtunk a kék szarkaláb.
Mimózavirágom, sárga margarétám
a nyárnak, sugárnak te adtad illatát.

Szikla voltam én s te fontad át fejem,
majd tengeröböl, ki téged ringatott
s kőkorszakokban egy lárva-gleccseren
te raktad rám az első pázsitot.

Míg most embernek fosztott e talán-lét
s egymás mellé rendelt egy ősi sejtelem.
De szemeid sugárát, legnagyobb ajándék,
fény és melegség, most is megismerem.

Az ősz tiszta volt

Az ősz tiszta volt. A közeli ég oly
valószínűtlenül fényes, csaknem üveg
s a csendre megejtő, gyermeki szürkület
pergette rá magányát. S mint a téboly

altatta el a évek mániáját
egy titokzatos, alkonyi lágy nevetés.
Kívül rettentő volt a kétségbeesés.
Ingerlően megremegtek a hársfák

s a víz fölött a szél egy házra rontott,
hol az ablakban egy lány állt s kibontott
haját simogatták a lelangyosult szelek.

Túlfinom arc, önelégült mosollyal.
Te vagy. Emlékeimen átpásztáz egy sóhaj
s hangosan felnevetek, mert nagyon szerettelek.

Messze vagy…

Messze vagy, te mindig messze vagy…
A bánat után is te vagy a vágy,
az álom után is te vagy az ágy.
A hit vagy te, amit el nem ér az agy,
mert messze vagy, te mindig messze vagy.

Te mindig új vagy, mindig változó.
Némán olyan vagy, mint egy idegen,
nyugodtan feszíted minden idegem.
Ha unlak, hideg vagy s ha unsz, ábrándozó,
mert mindig új vagy, mindig változó.

Olyan modern vagy, annyira gyerek!
Te vagy az áram és a kapcsolók.
Hozzánk nem illik – mondod –, már a csók.
És megértelek. De néha féltelek:
olyan modern vagy, annyira gyerek!

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 38. sz.)

Bajor Andor: Tolvaj-beszámoló

Régóta készülök harcolni a tolvajok ellen, de félek elővenni a csatabárdot, mert egykettőre ellopják. Ugyanis a csatabárd príma munka, én is kéz alatt szereztem egy vasüzletbeli kiszolgálótól, aki a raktárból az utolsót csórta ki. Ezért ki is akarták ebrudalni, de még idejében megvette az összes ebrudakat, bepácolta és eladta függönytartónak, hússzoros áron. Nálunk is ilyen ebrúd van az ablak fölött, mert amikor függönyt vettünk, csak ilyesmit árultak a pult alatt, számla nélkül. Aki számlát kért, azt egyszerűen kiebrudalták a boltból – a függönytartó segítségével.

De ez régi história, még abból az időből, amikor kilopták a parkettet a talpunk alól. Az irodában voltunk mindannyian, amikor megjelent két szürkeköpenyes egyén, és szó nélkül kezdte fölszedni a parkettet.

A jelenet annyira elképesztő volt, hogy mi se szólaltunk meg. Csak a legvégén kérdezte meg valaki, melyik vállalat küldte a két gonosztevőt.

Mire az egyik mérgesen reánk rivallt.

– A NEPOMUK-tól vagyunk!

Erre tehetetlenül néztük, amint az egész parkettet kiviszik, teherautóra rakják és elhajtanak.

Nagy későre jutott eszünkbe, hogy föl kellene hívni a NEPOMUK-ot. Kerestük a telefonkönyvben, de ezen a néven nem találtuk.

Ekkor pánikba estünk, és sorra hívtuk az E V kezdőbetűs vállalatokat. De csak arra az eredményre jutottunk, hogy a parkettet még két másik irodában is fölszedték.

A tettesek nem kerültek meg, de a parkett igen! Ugyanis a javító szövetkezet ugyanazt a parkettet hozta vissza mint vadonatújat, azonban megtaláltuk rajta a régi tintanyomokat. Csak annyit változott, hogy megkétszereződött a kiterjedése: régen 32 négyzetméter volt, és most 65 négyzetmétert számítottak föl. Azt mondták, duplán tették, mert akkor lassabban kopik.

Egyik ismerősöm hivatalának ajtaját viszont ezalatt bekenték 120 kiló bronzfestékkel. Ő gépiesen aláírta a számlát, mire egy hét múlva kiszállt hozzá egy bizottság, és keresni kezdte a 120 kiló bronzfestéket. Először azt állapították meg, hogy az ajtó tulajdonképpen zöld. Majd kaparni kezdték, mert a bronzot a zöld festék alatt gyanították. Az ajtó után az ablakokat kaparták le, majd a falakat. Egy hónapig kaparták az épületet, s amikor a bronzfesték nem került elő, jegyzőnyvet vettek föl.

Ekkor újra kellett hívni a festőket, s most már csak hatvan kiló email-zománcot számítottak, ami hihetőbbnek tűnt. Erre megint kijött a bizottság, és megállapította, hogy minden bronzszínű. Kaparni kezdték a bronzot, s egy hónap alatt újra lepucolták az épületet, majd jegyzőkönyvet vettek föl.

Állítólag egy fél évig dolgoztak, hol a festők, hol a bizottság. Az ismerősöm ezalatt annyira elsajátította a festés műhelytitkait, hogy maga is beállott festőnek: azóta nyugodtan és bőségben él.

Persze, nem csinált azért olyan fogást, mint egy útépítész, aki a patakokat levezeti. Mert az fölvállalja, hogy lecsapolja a hegyoldalakat, s amikor a bizottság kiszáll, megmutatja a patakot. Íme, ezt harminc nap alatt készítettük, és száz szekér kavicsot hordtunk a medrébe! Ha a bizottságban megvan a jóakarat, átveszi a patakot, megállapítja, hogy csakugyan bőségesen látható benne a kavics, és egy hónap alatt az isten se tudna ennél jobbat készíteni…

Magam is láttam pataktervezőt, egy mulatóhelyen ült, és szakmai betegsége folytán utálta a vizet.

Vele volt a barátja, aki várromokat mohosított, négyzetméterenként kétszázért.

– Uram – magyarázta –, nem is hiszi, ez milyen nehéz szakma! Ha a díszítő bizottság kiszáll és nincs elég moha, azonnal jegyzőkönyvet vesznek föl…

– És mit csinál, ha nincs moha?

– Főként olyan romokat vállalok – felelte bizalmasan –, ahová nem száll ki a bizottság. Ezt a mesteremtől tanultam: ő harangláb-ellenőr volt. Hetenként jelentést készített a távoli haranglábakról, hogy mennyire bírják a strapát. Mígnem a bizottság kiszállt, és az egyik helyen nem találtak haranglábat. Nagy ramazuri volt, majdnem lecsukták az öreget.

– És hogy úszta meg?

– Miután a bizottság rájött, hogy még egy csomó helyen nincsen harangláb, nem forszírozták a dolgot. Így az öreg átkerült sepregetőnek egy főiskolára. Ő veszi föl a diákokat, fejenként ötezerért…

– Hogyan? – rémültem meg. – Mint altisztnek akkora befolyása van?!

– Szó sincs róla – mosolygott –, nincs semmilyen befolyása. Mindenkinek megígéri, de csak akkor kell fizetni, ha átmennek. Egyesek pedig átmennek és fizetnek… Az öreg senkit se csap be, csak – pofára ejti az emberiséget!

Megrendülten hallgattam, mire a patakkészítő felém fordult és gyanakodva megkérdezte:

– És ön, ha szabad kérdeznem, mivel foglalkozik?

Összeszedtem magamat, hogy neki tetsző foglalkozást találjak.

– Én – feleltem akadozva – panaszkönyvtolvaj vagyok. Besurranok, ellopom a panaszkönyvet, és eladom a papírgyűjtő központnak…

Erre mindketten megbotránkozva bámultak reám. Végül a várrom-mohosító fagyosan megjegyezte:

– Szörnyű, hogy egyes emberek mire nem képesek a banikért…!

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 2001 / 45. sz.)

Szász János: Petőfi

Mondják, a segesvári csata után a holtakat – sok ezren voltak – a fehéregyházi lakosok temették tömegsírokba. Az egyikből kihallatszott: „Még élek!” „Dögölj meg!” ;– mondta az alkalmi sírásó és kezdte lapátolni a földet. Mondják, a kiáltó maga Petőfi lett volna.

A Petőfi-mondáknak nincs logikájuk, röpke oknyomozással kitűnik képtelenségük, akár orosz bányában látta valaki, akár Szibériában fogolyként. Ál–Petőfik húztak át a magyar világon, és mindenki elhitte, visszatért. Nem a képzelet, hanem a nemzeti lelkiismeret követelte visszatérését. Majd legalább sírja megtalálását. Miért ez a valóságos ámokfutás? Mert szerették. Gondoljunk csak Aranyra, és mögötte a barátok, pálya- és harcostársak csapatára. Ők valóban szerették és gyászolták. De visszavágyták Petőfit azok is, akik nem szerették, akik űrméretű hiányként mérték föl a veszteséget, és visszatérésével lelkifurdalásaikat szerették volna csillapítani. Nem szerették, mert sikere volt, és tapsikoltak, ha nem volt sikere: visszadobták színdarabjait; a szalonokban úgy vélték, versei túlságosan istállószagúak; az újságírók nemtelenül gúnyolták és tehetségét firtatták; ismerősei, néhány barátja is veszekedősnek, bárdolatlanul kibírhatatlannak tartotta: nem szerették a szürke lapulók, mert forradalmár volt zsigereiből áradó indulattal, fejéből eredő gondolattal kívánta, várta és végigküzdötte a forradalmat.

Akik visszatéréséért fohászkodtak, elfelejtették, hogy el se ment. Meghalt a fehéregyházi csatatéren, de elmenni nem ment el soha: több mint 150 éve ő a magyarok nemzeti költője, a világköltészet egyik óriása. De meg kellett halnia. Nem úgy, ha a forradalom és a szabadságharc győz. Petőfi tudta Bemtől, hogy az osztrák császári és a cári orosz túlerőt nem győzheti le a magyar honvédség. Mégis futva futott a csatatérre. A sorsnak is van logikája. Képzeljék el Petőfit – alkatával és előéletével – a Habsburg elnyomatás idején, a Bach-korszakban. Bebörtönözték, főbe lőtték volna. Avagy valaki Petőfit meghunyászkodni látja a hóhérok előtt? Igen, a sorsnak is van logikája. De hiszen megérezte halálát és halála színhelyét is.

Tudjuk, melyik gróf ölte meg Puskint párbajban és kinek a megbizatásából. Puskin nagy költő volt, de apró udvari intrikák végeztek vele. Nem tudjuk nevét annak a kozáknak, aki pikájával leszúrta Petőfit. De tudjuk, ahol ez történt, a világtörténelem színhelye volt.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 30. sz.)


Kabós Éva: Írópapírt hoztak…

Ajándékba írópapírt hoztak,
mert „annyi minden íratlan maradt”, –

s annyi út, mire nem léptem soha,
a vágyból összegyűlt
vasútjegyeknek halmaza, – –
erdőknek sötét zöldje, amiről
álmodtam valaha, – –
a gyermekek, kik nem mondták: „anya”, – –
meg–nem–élt évek, elorzott keret,
minden mi lehetett, de nem lehet…

Írópapírt ajándékba kaptam,
mert nem tudják már, ami volt
és néha azt sem, ami van, – –
új nemzedék lót-fut, rohan, –
világot-átfogó gépek között
elsikkad szegény életük:
a szép, a csend, a szerelem, – –

pedig egyszer, így öregen
nem fáj, ami kínzott, ártott, ütött, –
de minden fáj, amit nem tehettem,
vagy amire a sors
már nem adhat Időt…

1999 július

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 30. sz.)

Jancsó Miklós: Könnyű neked…

Világéletemben boldog ember voltam. Talán azért, mert nekem mindig minden könnyű volt, ahogy azt barátaim, ismerőseim találóan megfogalmazták. Egyke gyerek voltam, lehettem 8–10 éves, amikor osztálytársam, akinek 4 testvére volt így szólt hozzám:

– Könnyű neked, mert te egyedül vagy, neked meghalt a testvéred, ezért több cukorkád marad. Mi négyen vagyunk a cukorkára, de te ezt úgysem érted, mert te egyedül vagy, ezért könnyű neked.

Később is, kamaszként, majd fiatalemberként – könnyű volt nekem. Nem kellett megosztanom senkivel a cukorkámat, az uzsonnámat, a gondolataimat.

Nagy-nagy könnyűségemben észrevétlenül teltek az évek. Szüleim csendben kiköltöztek a Házsongárdba. A temetés után ismerősöm így szól hozzám:

– Könnyű neked, te már egyedül vagy. Én bezzeg… Anyám még él, naponta meg kell látogatnom: nincs-e szüksége valamire? Ezek az öregek rémesek, tudod… azaz te már nem tudod – neked már… Na szervusz.

Tényleg, néztem utána kifejezéstelen arccal: nekem már valóban könnyű. Könnyű volt akkor is, amikor úgy tűnt, állás nélkül – és ami ennél rosszabb – fizetés nélkül maradok. Barátom sietett is vigasztalni.

– Neked így is könnyű, ha kirúgnak, mert egyedül vagy: nem kell a gyereked jövőjére gondolnod, mert nincs gyereked. Ha felfordulsz, senki sem búsul utánad. De mit csináljak én? Két gyerekem van, fel kell nevelnem őket, kell a pénz… Apropó: nem fizetsz egy pohár vodkát? Neked egyedül könnyebb. És persze, hogy fizettem a barátomnak egy vodkát, mert igaza volt: egy pohár vodka sokkal olcsóbb, mint mondjuk egy gyerekcipő. Vagy egy nyaralás a gyerekkel.

Egy szép borús hétköznap azonban elővettem a jobbik eszem (vagy a rosszabbikat?), és megnősültem. Ezt is ki kell próbálni – bátorítottam magam. És gyermekeim lettek, jöttek a gondok, éppen panaszkodni akartam, amikor agglegény barátom rámpirított:

– Könnyű neked. Hazamész, vár a feleséged, várnak a gyerekek. Én bezzeg hazamegyek, bekapcsolom a kolozsvári rádiót, azzal beszélgetek, ha társaságra vágyom. Ha rámtör az európaiság, akkor a Kossuth adót hallgatom, és ha még európaibb akarok lenni, bekapcsolom Londont és hallgatom angol nyelven a híreket. Te bezzeg… de ezt úgysem érted. Minek is panaszkodom annak, akinek minden olyan… könnyû…

Nyugatra kitelepült barátom látogatott meg. Mutatta az új hazájáról készült fényképeket (ilyenkor ez szokás, tapasztaltam elszármazott ismerőseimnél, mindenki eldicsekszi, hány házat, hány gyereket és hány autót valósított meg néhány év alatt). Irigykedve csodáltam a pazar villát, amelyben Kaliforniában lakik barátom.

– Az igazság az – sóhajtott rám a több dolláros szivar füstjéből egy kedves felhőcskét –, én nem vagyok ott boldog. Tudod, itt belül, a szívem. Neked könnyű: te itthon maradtál, nektek itt könnyebb… Lelkileg…

– Gyere talán haza – jegyeztem meg félénken. Barátom nem is válaszolt. Lepöccintette szivarhamuját és kedvesen elköszönt.

– Talán még találkozunk. Isten veled. Irigyellek, te kortól elkényeztetett – ahogy a költő mondja.

Azzal eltávozott. Különös parfűm- és szivarillata sokáig ott lebegett szobámban.

De hát nekem könnyű – vigasztaltam magam számlafizetéskor és egyéb apró kellemetlenség után. Vagyis nekem mindig könnyű volt, így hát nekem most is könnyűnek kell lennie mindennek.

Azt hiszem – mosolyogtam el –, ha meghalok, nekem akkor is könnyű lesz. Fekszem majd boldogan a föld alatt egy szép faládában, hasamon földkupac, rajta virágtolvajoktól frissen megkopasztott koszorúkkal. Kilátogat hozzám valamelyik jó barátom és megszólal szemrehányással a hangjában:

– Ej öregem, neked már megint könnyű. Te már túl vagy minden gondon. De mi itt fenn, akik gürcölünk, húzzuk az igát, szenvedünk… De nem panaszkodom, úgysem értenéd meg, hiszen neked mindig minden könnyű volt. Isten veled, te boldog ember. Irigyellek.

Ezeket hallva, ott lenn elégedetten elmosolyodok, elfordulok kényelmesen a jobb oldalamra, amelyiken élô koromban aludni szoktam, és újra lehunyom a szemem elégedetten, addig a bizonyos kürtszóig, amely majd harsogva felébreszt engem, a boldog embert, akinek mindig minden könnyű volt.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 28. sz.)

Szőcs Kálmán kiadatlan verseiből

Megtanítottalak hazudni

(személyes apróság)

A bűn velem járt kézenfogva,
s én egyszer megfogtam a kezed.
Aztán egyébre is vetemedtem, s mert megszerettél,
fenyegetőztem, hogy meghalok. Féltettél,
s akkor hazudtál először: Tiéd leszek.

Most már magam sem értem az egészet,
Hogy szennyes csókokon át hozzád tértem
megtisztulni egészen, miért lett mégis őszinteségem
vesztem s veszted, világ veszte? A kihunyt csillagok is
fényt hazudnak égi térben.

Mert aztán. Nos, igen, továbbra is akartalak,
sajnáltál és édes volt az őrület, hát azt kívántam,
hogy megkívánj. Akkor másodszor is hazudtál,
mert így kívántam. Az ősi „Tied leszek”
tőlem idegenül lesz való egy messzi ágyban.

Lehet, hogy én akartam, lehet, hogy te sem.
De ha kopognak nálad, már nem kérded, ki az?
Mindent tudsz már. De hogy mindez teljes legyen,
Hátra van a legnagyobb mutatvány, hogy Ő majd gyanúsít,
Hogy valaki mást szeretsz, hazudj utolsót: Nem igaz!

Gyere haza

Annyiszor küldtelek el már,
Hogy éppen ideje lenne visszajönnöd.

A halászok újra kiálltak a partra,
S egy éhes eb egész éjjel ugatott.
Míg a mosás-lét a lefolyóba öntöd,
Gondolj a keresztre, gondolj arra, aki adta.

Vagy gondolj a táncdal-fesztiválra.
Gondolj a hagymára, mely érted pirul csak,
Gondolj a lányokra, asszonyokra, akik jönnének,
És mégis más ágyakba futnak.

Gondolj, gondolj… semmire se gondolj,
A halászok kiálltak a partra,
Megvárt a busz ma reggel engem.
Csak egyszer mondta valaki, hogy: marha!

Ha akarod, ha nem, verset versre öltök,
Ideje lenne mégis visszajönnöd.

Késő

Ha most jönnél, csak néznélek,
Hogy mit tegyek veled.
Ölelni nem tudnálak, tán kérdezném,
Hoztál-e pálinkát és kenyeret?

Leülnék véled szemben.
Emlékszel? Innám az első kortyot –
Emlékszel? Mikor megláttalak,
Csak akkor voltam véled boldog.

Ülnél vélem szemben.
Emlékszel? – Innám már
A második kortyot. Emlékszel?
Csak egyszer, egyetlen egyszer vártál.

Ülnénk egymással szemben.
Emlékszel? Mi egyebet mondjak?
Ellődörgött találkánk harangozni,
és nem lesz többé holnap.

Emlékszel? Mindenem elvitted.
Jogom van rá: legalább te légy boldog.
Emlékszel? Emlékszem. Sehol se lennél,
Mire meginnám a harmadik kortyot.

Közli: Bán Péter

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 32. sz.)

Andrassew Iván: A kapitány

Az apám a végén annyira picike lett, hogy mindent megbocsátottam neki. Jött föl a lépcsőn a pici kis botjával. Egyszer már tíz centit levágatott belőle. Annyira lassan jött, mint egy apró állat, mondjuk lajhárféle. Ha járna olyan két lábon és bottal.
Csakugyan úgy emelte a lábacskáit, mint egy lajhár. Két lépcsőről volt szó. Mondtam, hogy segítek, de intett, hogy nem.
- Ez nekem a sport.

Arra gondoltam, bemegyek, megiszom a kávémat, mire visszaérek még mindig csak az ajtót csukja. De azt mégse lehet. Hát álltam ott és vártam. Csak néztem. Igazából röhögni lett volna kedvem, mászkált is bennem, mint valami tüsszenet, de visszafogtam magam. Csavarta a lelkemet. Kicsit gúnyolódtam, hogy pattanjon má’ meg szökkenjen má’. De hát ez rossz vicc volt. Aztán megfenyegettem, hogy elveszem a botját, nekitámasztom a falnak, és akkor ott marad, örökre.
Nevetgélt, de nem nagyon.
Aztán eszembe jutott miket mondogatott nekem kamaszkoromban. Hogy az ember egy kis akaraterővel szárnyakat is növeszthet. Ezt úgy havonta egyszer elmondta, ha lankadni látta… A becsvágyamat. Mondjuk.

“Az ember egy kis akaraterővel akár szárnyakat is növeszthet.”

Megállt. Szomorúan rám nézett. Aztán lehajtotta a fejét és azt mondta:
- Ez igaz. Talán az akaraterőm lett oda. Tudtam repülni. Te meg sose.

Miután túljutott az ajtón, elindult és meglepően gyorsan tört előre. Pedig úgy képzeltem, hogy már annyira gyönge, a légellenállást se bírja.
Valaha magasabb és testesebb volt, mint én. Most meg akkora, mint a kölyköm volt kertitörpe korában. Az emberi idő átkozott sorvadás. Még hogy relatív! Az idő! Olyan közönséges, annyira kiszámítható, hogy az már igazán csak szánalmas.

Beért a konyhába, megállt a közepén, készítettem neki a széket az asztalnál. De körülnézett, meglátta: a szobában egy csomó ruhát terítettem ki, hogy amelyik nem kell, azt kidobjam… vagyis a szegényeknek adjam. Ami meg kell, azt szellôztessem, napoztassam egy kicsit. Ha nem jön az esô.

Megállt a szoba ajtajában és szépen, lassan körülnézett. Szinte éreztem, ahogy a tekintete végigjárja a pulóvereket, a nadrágokat, a trikókat. Mintha a nézéstől megváltozna a hômérsékletük. Csak azt nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy melegszenek vagy hűlnek.
- Az ott az én egyenruhám? – kérdezte.
- A kapitányi?
- Az.
- Nem.

A bátyám első kapitányi egyenruhája volt. Szegény anyám tette el, nem volt erőm, hogy odaadjam valakinek. De különben akár az apámé is lehetett volna, még termetes korából.
- Fölpróbálnám – mondta.
- Kicsit nagy lesz.
- Nem baj.

Betotygott a szobába. Hihetetlenül lassan leült egy székre. Vagyis, valahogy belepottyant.
- Légyszíves, segíts levenni a cipőmet!
Letérdeltem. Nem mondom, kicsit meglepett, hogy ilyen szokatlan pózban találtam magam, hirtelen.
- De ne csomózd ki a fűzőt, hanem csak vedd le, mert aztán nem lesz kényelmes.

Arra gondoltam, megkérdezem, miért nem kötteti be minden nap a feleségével, de aztán inkább nem kérdeztem. Minek? Még megmagyarázza. Különben se szoktam ilyesmit embertől kérdezni.

Lekaptam a cipőit. Vigyáztam, hogy ne érjek a zoknijához. Olyan vékonykák voltak a lábai, mint valami botocskák. Nem is voltak már abban izmok. Csodáltam is, hogy nem törnek össze, amikor rájuk áll.
Aztán lehúzta és maga alól kirángattatta a nadrágját is. És fölhúzatta a pilótaegyenruha nadrágját. Meglepően gyorsan túljutottunk az egészen.

Hagyta magát kicsit megemelni. Erősen nyögött, de aztán lábraállt. Ráadtam a kabátot. Meghúzogattam, hogy fessen álljon, de olyan volt, mint egy hülyegyerek, aki a papája holmiját próbálgatja.
- Sapka? – kérdezte.
- Valahol megvan.
- Szedd elő!

Emlékeztem, hogy talán valahol a spájzban a rongyos dobozban megvan még. Megrágta valami, azért dugtam oda.
Kimentem és persze ott volt, csak valamitől undok dohszagot árasztott. Mintha egy nagy kék gomba lenne, aranyzsinórral, és spórafelhő emelkedett volna belőle. Kicsit röhögtem magamban azon, hogy ez a szag nem jön majd ki egyhamar a fejéből, a hitvese napokig szaglássza majd, a maradék kis frizuráját, aztán hajmosásra kényszeríti.
Rátettem a fejére a sapkát, vagy csákót. Az orráig beesett, olyan picike lett a feje. Szopott. Szegény anyám szopottfejűnek mondta az ilyen embert.

Kihúzta magát, jelentőségteljesen rám nézett.
- Na? – kérdezte.
- Na! – mondtam, mert nem jutott jobb az eszembe.
- Nincs itt egy tükör?
“Hát van, de jobb, ha nem nézed meg magad”- gondoltam.

De aztán addig nyaggatott, amíg be nem hoztam a fürdőszobából. Mondta, hogy álljak a szoba sarkába. Egészalakos tükörképet akart.
Csak nézte-nézte magát. Arra gondoltam, hogy na, végre egyszer sírni latom az apámat. De egyszercsak annyira elkezdett nevetni, hogy mindjárt fuldokolt is tőle.
Csak tartottam a tükröt és nem tudtam nevetni. Pedig nagyon szerettem volna.
Megtántorodott és azonnal hátra is esett. Szerencsére a fotelre, ahonnan fölállt.
Odamentem, megfogtam a kezét, hogy fölhúzzam. Annyira nevetett, hogy nem tudott beszélni. Csak a fejet rázta, hogy nem, nem, nem akar fölállni.

Percek múlva szólalt meg:
- Menj ki a kocsihoz. A kesztyűtartóban van a fénykepezőgépem.

Amikor visszaértem, már állt. A tükör előtt. Vagyis nem állt, hanem valahogy pörgött, táncolt. De úgy, mintha fölszállni akarna.
Arra gondoltam, egyedül hagyom, egy fél órára, mondjuk. Hátha elröpül nekem a kis akaraterejével. Vagy boldogan átszállong az egeken át a túlvilágra.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 26. sz.)

B. Tomos Hajnal: Az énekesnő

Az öreg nagy kínnal szíjazta fel bal lábára a művégtagot. Ahogy teltek az évek, egyre nehezebbnek tűnt a talpbőrből, vaspántokból összeeszkabált protézis, s egyre több kötött harisnyát kellett húznia, hogy a szánalmasan elvékonyodott csonk ne kotyogjon benne. Ilyenkor nyáron aztán az egész napi járás felért egy kiadós náspágolással. A sok gyapjúharisnyában megizzad a lába, s a vaspántok véresre sértik a kivékonyodott bőrt. Ébredés után szinte órányit tölt azzal, hogy kimossa a kabátgomb nagyságú sebeket, lecseréli a kötszert, s ragtapasszal jól a bőrhöz rögzíti. De még így is gyakran megtörténik, hogy napközben az egész kötés fellazul, s a harisnyák alatt gomolyában gyűrődik.

Aznap a szokásosnál is többet szöszmötölt a lábával. Gépiesen tapintotta ki a szorítószíjak lyukjait, de látszott rajta, hogy gondolatai messze elkalandoznak. Pontosan negyven évvel ezelőtt húzta fel először a műlábat. A marosvásárhelyi kórházban Száva professzor tanította járni oda-vissza a korlátokkal övezett pár méternyi folyosón. Istenem, mintha csak az ágyán járt volna. A gyűszűszerű csonk csupán a harmadszori operáció után “fogadta el” a hasáról lemetszett bőrt, s arra a vöröses forradásokkal erezett tenyérnyi felületre nehezedett az egész teste. Százszor is odaverte a mankót a folyosó cementpadlójához. Nem és nem! Azzal a lábbal soha többé nem fog tudni járni. De mindahányszor a folyosó végéről felcsattant az ősz professzor hangja: “Hát ember maga, vagy szar? Ha Száva doktor azt mondja, hogy lehet vele járni, akkor az száz százalékot jelent. Ezt jegyezze meg!”

Haza már az új, olajozatlan ajtósarokként nyikorgó műlábán jött. Amikor az első este lecsatolta combjáról az otromba, ötkilós szerkezetet, négyéves kislánya elpityeredett és kimenekült a szobából. Azóta már az ötödiket viseli, de a többi, a régiek is megvannak még. Lenn a pincében sorakoznak bezsírozva, komor fegyelemmel, mint a háborúból megtért katona kimustrált szerelékei.

Az öreg hasüregében hirtelen megfeszült valami. Sietve húzta meg combján a szíjakat, s az illemhely felé araszolt: “Jól elpepecseltem az időt, mondhatom. Az lesz majd a muris, ha egy szép napon lustaságomban odaeresztek”. Amióta nyugdíjas, szeretett reggelenkét jócskán elidőzni a fürdőben. Kitelt idejéből a komótos tollászkodás. Előbb derékig lemosdott hideg vízben, aztán jöhetett a borotválkozás. Aznap éppen az arcát pamacsolta, amikor a felette levő fürdőszobába is megengedte valaki a vízcsapot. Aztán lücsbölés a fürdőkádban, mosdótál koccant a cementpadlón. Egy asszony előbb csak halkan dúdolt, próbálgatta a dallamot, majd felcsapott a hangja: “Ó gyere velem, aranyos lélek,/ ott ahol élek én…”

Szép, bársonyos, telt hang, bár valószínű, hogy tulajdonosa nem épp a legfiatalabb nőszemélyek egyike. Egyébként honnan ismerné a negyvenes évek fájdalmasan szép slágerét.

“Pam, pa ram pam, param, pa ram pam…” hangzott fentről a tangó ritmusa. Az öregnek kezdett elpárologni a reggeli morcossága. Arra gondolt, hogy ilyen zenei aláfestés mellett, még jócskán elhúzodhat a borotválkozás. Hokkedlit hozott magának a konyhából, s a kézitükröt úgy támasztotta a vízcsapnak, hogy ülőhelyzetből is jól láthassa az arcát.

Fent a nô elunta a Galambocskát, pattogósabb nótára gyújtott:

“-Trom-trom-trom-trom-trombitás,
Oly szép ember, oly csodás,
Nem kell nékem soha senki más,
Csak az az egy trom-trom-trombitás.”

Az öreg azon vette észre magát, hogy az ép lábával nekihevülve veri a ritmust. Ott látta már magát a majálisra díszített sörkertben, amint szorosan hátranyalt frizurával, apró Hitler-bajuszkával legyeskedik a lányok körül, s közben két ujja közzé csippentve, csibészesen lógatja maga mellett a tele sörösüveget. Akkoriban szerelt le, s rögtön fel is csapott a helyi rezesbanda szaxofonistájának. Onnan a pódiumról jobban meg lehetett figyelni a lányok cinegelépteit, s még szemezett is velük, aztán egy-két fordulatra leugrott a ringre, s a legszebbeket alaposan megpörgette, hej, szépek is voltak azok a majálisok! Rózsikát, a feleségét is egy ilyen mulatságon ismerte meg. Hiába sugdosta anyja a tánctér széléről, hagyjon már békét annak a szaxofonistának, mert a szeme sem áll jól, Rózsika csak ropta tovább a rezgőpolkát.

“Sej, haj Rozi, vasárnap kirándulunk…” – az öreg csak suttogva dúdolt, ajkával csücsörítve formálta a hangokat, nehogy a szomszédba galambként búgó nő rájöjjön, hogy kihallgatják öt. Pedig kár lenne abbahagynia a dalolást. Olyan önfeledten, teljes szívbôl fújja, mint egy patakban tisztáló, szerelmes parasztmenyecske.

“–Száz éve már
Több is talán
Párizsban bál volt
minden éjszakán…”

Az öreg beszapanozott arcán kövér könnycsepp araszolt végig, s apró csíkot hagyott rajta, mintha egy gyermek húzta volna végig a kisujját. Ez a Rózsika nótája volt. Fiatal házas korukban alkonyatkor kiültek a kerti padra, s ő fújta-fújta szaxofonjával a Chopin-dalt. Rózsika csak ült ölébe ejtett kezekkel, s úgy peregtek a könnyei, mint egy gyermeknek. Dehogy is szomorú – bizonygatta ilyenkor –, csak ez a dal mintha egyenesen a szívét facsargatná, olyan. Azt a szaxofont késôbb eladták. Kellett a pénz a kezelésre. De megvan még a tangóharmonika. Azt később vették, amikor a gyerekek elkerültek hazulról, s nem piszkálgatták a billentyűit.

Amikor felállt a hokkedliről, felsebzett lábába belenyilallt a fájdalom. Sűrűn szisszentve araszolt ki a konyhába, hogy becipelje a vaslábú asztalkát. Arra állt fel, hogy levegye a nagy, bőröndszerű tokban tartott hangszert a ruhásszekrény tetejéről. Előbb a harmonikát nyújtotta le nagy szusszanásokkal; az asztalka lábához, majd féltérdre ereszkedve ő is lecsússzant lassan a padlóra. Sietve mozgott, nehogy a szomszédasszony befejezze a mosást, s kimenjen a fürdőből. Még a port sem törölte le a hangszerről, csak enyhén végigsiklott ujjaival a billentyűkön; lámcsak, van-e még hangja az öreg szerkentyűnek. A tangóharmonika édeskés-borongós hangja felsírt:

“Vágyat lát a lány szemében,
mert a hadnagy táncra kérte,
s látta, hogy az ajkuk összeér…”

Itt egy pillanatra megpihentette nehezen, szinte csikorogva mozgó ujjait. Fülelt, bekapcsolódik-e a nő a közös nótázásba.

“– Azóta már, száz év messze jár…”

Ezúttal a búgó hang mintha távolabbról szólt volna, s összetévesztésig hasonlított Karádi Katalin mélabús altjához. Az öreg többször is elölről kezdte a Chopin-dalt, fentről a bársonyos női hang sirályként követte.

Amikor beesteledett, az öregen megmagyarázhatatlan nyugtalanság vett erőt. Feltétlenül ki kell tudakolnia, ki a vadgalamb hangú nő a szomszéd lakásból. Most már felsebzett lábával sem törődött. A tangóharmonikát visszahelyezte ládájába, és sietve indult fel a lépcsőkön. A felette lévő lakás ajtaján azonban nem volt táblácska. Csengetett néhányszor, de senki sem nyitott ajtót. Végül a szembeközti lakásból kócos, kövérkés nő jött elő, s szinte durván rászólt:

– Maga nem a hármasban lakik lenn a földszinten?
Az öreg csak bólintott, hogy de igen.
– Hát akkor hogy nem tudja? Ez az öregasszony már több mint egy fél éve elpatkolt. Haza sem hozták a kórházból, egyenest a hidegházba vitték, s onnan temették el. Nem ismerte? Csodálom, mert a maga korában híres énekesnő volt.
No, jóéccakát, tata!

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 25. sz.)

Zsidó Ferenc két karcolata

Svejk legutolsó feljegyzése

A srapnel tőlünk nem messze csapódott be. Felkavarta a port és a kedélyeket. Az őrállásból majdnem egykedvűen néztük az eredményt. A következő lövésből szinte faszoltunk mi is.

– Csak tudnám, honnan van annyi lőszerük?! – kezdtem átkozódni, de nem tudtam befejezni, mert megtelt a szájam. Hogy mivel, nem lényeges. De mégis, mert ki tudtam szedni egy darabban: csak egy rongybaba feje volt. Ahogy szabadnak érezte magát kényelmesnek mondható helyén, azaz a számban, nyelvem nyomban felpördült:

– Te mit kaptál?
Társam süketen bámult rám, nem válaszolt.
– Mi van, hangtompítót nyeltél?
Úgy tűnt, nem, mert végre megszólalt: – Nem érzem a füleimet!
– Igen, az enyémek is eléggé lefagytak – így én.
– Te, én azt hiszem, megsüketültem – mondta fejét rázogatva.
Tudtam róla, hogy van egy kis hajlama a túlzásra, tán azért is szerettem annyira.
– Nem baj, na, elmúlik – csitítottam hát félresikerült anyaisággal, s közben nekiláttam a ténymegállapításnak. Hosszasan belebámultam fülébe, amitől nem lettem okosabb, s gondolom, ő sem hallott jobban tőle. Aztán könnyedén kijelentettem: – Á, semmiség!

Ebben a pillanatban újabb csattanás remegtette meg bennem a jóindulatot, megzavarva ténykedésemben. A lövedék – mindent vagy semmit alapon – hóna alá kapott egy házat, valószínűleg meglepődött a súlyától, s beleesett egy gödörbe, amit azóta bombakráternek neveznek.

Azt hiszem, a ház tulajdonosa is meglepődött volna az eredményen, ha kilátszik a feje a tetőgerenda alól. Így viszont nem tudott hangot adni megdöbbenésének. Ahogy elnézem, annak a kislánynak is lett volna néhány keresetlen szava az esettel kapcsolatban, de túl hamar szakadt le a keze, s rendes kislányok jelentkezés nélkül nem beszélnek.

Valami nedvességet éreztem a nadrágomon. Biztosan kiömlött a víz a kulacsomból, gondoltam. Odanyúltam: melegséget éreztem. Jó, jó, kiömlött nyavalyás kulacsom tartalma, de mitől forrt fel?!

(…)

Ezt nem lehet bírni tovább idegekkel. Gatyával sem.

Hisztériumjáték

I.

Jeronimó páter kinyitja a Bibliát és lapozni kezdi. E tevékenysége nem viszi kísértésbe.
Komótosan olvassa: “Ki embere vagy te, és honnan való vagy?” (Sámuel I. könyve, 30/13)
A kérdés felkészületlenül éri; meghökken, nem tudja, merjen-e gondolkodni; kiveri a hideg verejték, szemét lesüti; még tétovázik egy ideig, majd összecsukja a Bibliát: vesztesen hagyja el a helyszínt. A kérdést nem is viszi magával.
Bűnét sokáig gyónja, hosszas hercehurca után megkapja a feloldozást, több feltétellel. A legkínosabb a Bibliával kapcsolatos.

Remegő inakkal közeledik újra feléje; keze sokáig matat a fedőlapon, szeme összehúzódik a félelemtől és a görcsösségtôl, de tudja kötelességét: kinyitja, és erőlködéstől reszketeg hangon újra olvasni kezd: “Vagyonodat és kincseidet rablónak adom, nem pénzért, hanem a te mindenféle vétkedért.” (Jeremiás könyve 15/13)

A kiváltott hatás még elemibb, mint az első esetben. Jeronimó páter a szívéhez kap, majd a vagyonához; végigtapogatja, konstatálja maradéktalan meglétét, megkönnyebbülten felsóhajt, és váltott őrszolgálatot rendel ki melléje. Csak ezek után csukja össze újra a Bibliát és határozza el, hogy úgy is hagyja, mert legyen ám “tied az ország”, de azért engedtessék meg, hogy neki is maradjon valami. Nem túl sok, nem is túl kevés.

Harmadik az Isten igaza, az első kettőről nem mindig lehet tudni, hogy ki igaza (egyes esetekben például a feleségé, de Jeronimó páter ilyesmivel nem volt megáldva). Legalább negyedikként kerüljön sor rá is. Ezt elvárta, amint az jó keresztényhez illik.

És igaza van, ha csak negyedikként is.
(…) Először.
Másodszor.
Harmadszor.
Senki többet?? …

II.

A gyóntatóatya elégedetten huppan le zsámolyára:
Na, ez is megvolt. Nem véletlenül, hanem az Úristen kegyelméből. Úgy látszik, jutott neki elég belőle. Mint nekünk kenyérből, a mindennapiból. Ki-ki megkapta a maga részét, elégedetlenségre nincs ok. Cserebere vásárt egyik fél sem kíván játszani. Már csak önzésből sem. Egyiké a kegyelem s a kenyér, a másiké ezek szétosztásának felelőssége.
A gyóntatóatya a feloldozott bűnösre gondol, és legyint. Az elkövetett bűn már nem jut eszébe. De minek is? Jönnek még cifrábbak! Azokat is el lehet intézni valamiképpen. El kell. A bűnök tekintélyén úgysem esik csorba ettől.
Csak tegye meg mindenki, ami tôle kitelik…

… “és legyetek szentek a ti Istenetek előtt” (Mózes IV. könyve, 15/40), mert “boldog ember, aki szüntelen retteg; aki pedig megkeményíti az ő szívét, bajba esik” (Példabeszédek 28/14).
(…) És a gyóntatóatya csak bólogat lefelé hajló fejjel, felfelé véletlenül sem néz.
… Jeronimó páter pedig vezényel …

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 26. sz.)

Simonfy József versei

lakatok

lakatok lógnak
rajtam az évek
már negyven négy
éve fúvom a bürökfurulyát
a fák között a gyönyörű
tébolyodott lány
a felhők fölé néz
a föld alá
kiáltom az erdő
nem vezet sehová
kattan a retesz
a zár– – –
nem álmodok
nem képzelgek
a kékkő jácintok
kavicsait szórom
a hurkot verő vízbe

eső

a májusi eső
aranyat ér
most mindenki
felhőt árul
a költő megveszi
aprópénzért
aszalja egész nyáron
ujja játszik egy bodzaágon
jön a tél – rászakad
nincs tűzifaja
felhőt szór a tűzre
zúzmara az ágya

egy szál virág

a Meszes alatt gubbaszt
a város éjszaka érkeztem
csak ilyenkor van vonatom
mint az űrből érkezőt
senki se vár
hacsak anyám meg
nem érezte hogy jövök
nekem most mindenképpen
kell egy szál virág
a parkban egy lélek se jár
a hamu alól kapartam így
ki a krumplit ahogy
most a sötétben kotorászok
valami piroslik
s már tépem is
gyermekkoromban eltűnt
biciklim stoplámpáját

az ég

pacsirta
van e
még

hol üres
gödör
az ég

gyilkolás
éhség
mindenfelé

villámhárító
áll a
költő

a huszadik
század
legvégén

vacsora
asztalunk
terítve
csönddel

lapul a bicska
a lámpabél
rozsdás szegek

mi lesz vacsorára
pipám füstjénél
a sötét sonkája
egy stráfot a kutya hűségből

ablak között a hold
reggelig tartó remegésem

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 24. sz.)

Gúzs Imre: Nevedet felejtik a madarak

Nappali gondoktól csorbított álmaimban
meg-megjelenik apám, jön és feddő szavakkal
int; a hazai föld messzire halló szavaival:
emléket szégyenít,
szobrokat csonkít
szobrokat aláz,
aki idő előtt temeti a bölcső emlékét,
aki haszon nélkül tékozolja a rátestált
javakat, aki pirulás nélkül, dadogva ár-
verezi a gyermekkor madárdalait, falat-
nyi kenyeréért, italáért a léleknek, aki
könyvlapok sorai közé zárta az intelmet:
nem keresett még senkit meg a cél, a szülő-
föld bajban is lehet
példa,
jönnek, egyre jönnek, apám elnehezült sza-
vai, s hallom, egyre hallom belőlük: fáj-
nak még mindig gyermekkorom játékai a
sáncok martját ölelő, az udvar végében
várakozó diófa ágaiban,
és hallom,
egyre hallom
elvetélt költő nagyapám szitkaitól szél-
tépte-kék még mindig az erdő fölött az
ég, magányos merengésitől naponta üli
még köd a tájat,
és hallom
egyre hallom
nevemen szólít még egy-két felröppenő
madár, csőréből aláejtett énekkel szólí-
tanak, aztán
kérdezi,
egyre kérdezi apám:
meddig, meddig hagyjuk tárva az otthon
udvarára nyitott kaput,
meddig várjalak hiába?
félek, ha nem sietsz, nevedet felejtik
a madarak, nem ejtenek alá érted a cső-
rükből éneket, csitulni kezd a fák ágainak
emlékeztető fájdalma,
félek: könnyen becsapja a tárt kaput
huzatosabb napja az évszakok fordulóinak,
félek: emléknek is csak fájdalom maradsz.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 23. sz.)

Paradicza Mircea: Karácsonyi emlék

Tizenhárom éves diák vagyok. Tanulmányaimat a Zeyk Domokos Gyermeknevelő Központban végzem. Édesapámat megölték, anyám magunkra hagyott. Nagyanyám viselte gondunkat egy ideig.
Nagy szó volt nálunk, mikor rendes ebédet ehettünk.
Tizennégyen voltunk a családban és ha most visszaforgatnám az élet fimkockáit azokra a szenvedő napokra, amit a család nehezen vészelt át, nem hinném el, amit látok.
Nagy nehezen éldegéltünk hol ebből, hol abból, ha nem volt amiből, akkor hallgattunk és nem hálátlankodtunk Istennek, hogy nincs meg a mindennapi kenyér.
Elfigyeltük a putri körül futkosó meztelen kisgyerekeket, úgy fáztak, mint verébfiók toll nélkül. Sokszor elhangzott, hogy “Édesanyám, éhes vagyok!”. Az anya megfogta meztelen kisfiát, ölbevette , bevitte a kicsiny házba és a tegnapról megmaradt kevés kis pityókát, amit a szomszédtól kapott, felvagdosta a kályha tetejére.
Mi örvendtünk neki, mert édesanyám olyan szeretően tudta a szánkba adni a falatot, hogy szinte nem is számított, hogy mi az a falat. Nagyszerűen meg tudtuk tartani a böjtnapokat, mert ritka volt az nálunk, mikor hús került az asztalra.
Karácsonykor még nehezebb dolgunk volt. Be kellett szerezni a töltelékbe valót, a karácsonyfát, a díszeket, a szaloncukrot. Közeledett a karácsony és nem tudtuk, hogyan fogjunk hozzá. Nagyobbik testvéremmel kitaláltuk, hogy fogjunk hozzá seprükötni, lábtörlőt fonni, meg kályhafestéket árulni.
Nagymamám az ötletet jónak találta. Elmentünk vesszőért, nádért. Napokon át dolgoztunk, munkával virradtunk, munkával sötétedtünk és odakint már lehullottak az első hópelyhek.
A házunk tetején megvastagodott a hóréteg.
Sikerült.
Eladtuk a seprüket, meg a lábtörlőket, megszereztünk mindent, ami karácsonyra kellett.
Nagymamám nekiállt sütni, főzni. A legkisebb testvérem kezébe nyomott egy kis süteményt, ami nagyobbnak tetszett, mint a gyerek.
Amikor a palacsintát sütötte, mi, a nagyobbak odagyűltünk és nagyokat szippantottunk a sülő tészta illatából. Nekünk csak annyi jutott.
Feldíszítettük a fát, megterítettük az asztalt.
Zsiga bátyám felállt és köszöntőt mondott: “Ma született a mi Urunk Jézus Krisztus, aki érettünk hal meg keresztrefeszítve. Ő itt van közöttünk, mellettünk ül és kóstolgatja a mi szerény karácsonyi vacsoránkat. Később továbbmegy, hogy minden családnak örömet, békét és megnyugvást hozzon. Adott nekünk erőt, egészséget, hogy megünnepelhessük az ő születését.”
Imádkoztunk, énekeltünk és az élet, ama bizonyos karácsonytól lélekben könyebb lett.

(Szabad szombat-antológia * Díjnyertes írás a Boszorkánykonyha az Előszobában c pályázaton. RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 21. sz.)

Balási András: Parton

Egy kő a vízbe csobban, innen
nem látni, hogy ki dobta,
csupán az apró köröket
a vízfelszínen,
ahogy egymásból elgyűrűznek
a surranó hullámfodrokba,
kör kör után,
megújulva megint s megint,
de egyre halványabban,
akárha éveink.

Egy-egy eltévedt hullám
meg-megtörik a móló-hajlaton,
csend, villanásnyi mély csend
a halk csobbanások között,
elsejlenek emlékek,
mindaz, mi egykoron
úgy tűnik, örök.

Az ember végül, persze, odaér,
eltompulnak benne a vad miér-
tek, akár homokos vidé-
ken araszoló gyenge ér.

Feladnád s szétszóródnál,
akár szellőben az ökörnyál,
mint ama ér utolsó cseppjei
a homokos fövényre érve ki,
de valami, valami mély titok
a mégisek titka, a folytatásé,
a mégis mégiseké összetart,
mint e vizet a part.

Vagy
minden víz maga alakítja partját,
nem a part a vizet?
A vízcseppek egyenlő áramai tartják
az omló-múló partszeleteket,

a víz örök és nem a part,
a víz, a folyás s folytatás,
és nem az ütközők,
a víz s benne az eltűnő körök
lappangó lehetősége?

Dúdolni kezd a sás,
gordonkaszó a csobogás,
fuvolahang a szél,
táncra kérik fel az árnyak a fényeket,
indul a menüett,
egymásba fogózkodva röppennek tova,
az alkony, mielőtt az éjbe
suhanna át,
ismét be-
inti a fűzfák kórusát.

A csillagok fénye megérkezik,
s szépen, sorban ahogyan illik,
a víz fölé hajol le mindenik,
s gyöngy ragyogásukat megnézik
szent ismétlésben.

S a körök? A köröket régen
elsodorta a víz,
de valahogy mégis ott vannak,
vagy csak szememben gyűrűznek tovább,
szinte már mindegy is,
mindegy, volt-e egyáltalán a kéz,
a rejtelmes kavics,
mindegy, volt-e valami egyáltalán,
a tejút fénye, mint a géz
hull a nehéz
part-árnyékok szaggatta sebes tájra,
a folyó sebes árja
mintha megállna,
lélegzetnyi biztos csend,
látomásnyi éles rend,
álomnyi harmónia,
millió pontos kontraszt, mély sötétség
és lenge fény,
s szívembôl szerteárad,
mint parttalan víz,
a szív, a túlhajszolt szív
talán utolsó ajándéka, a
már nem remélt remény.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 21. sz.)


Gábor Ferenc: Milyen lehet az Isten képe

“Az Isten az embert saját képére
és hasonlatosságára teremtette
és a saját lelkéből lehelt belé
életet.”
Milyen lehet az Isten arca,
ha az ember képe ilyen förtelmes,
undorító?
Jólenne egyszer belenézni
ez ARC vagy KÉP szemüregébe,
és számonkérni a teremtés
KORONÁJÁNAK a tervét;
gyalázatos melléfogását az ÚR-nak –
a MÚLTAT
vagy akár a jelent
Jelent,
a volt
JÓT –
ami tönkrement,
ha volt…
a lelkekről nem is beszélve –

Milyen lehet az Isten képe?

1999. május 3.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 20. sz.)


Komán János: Rendhagyó epigrammák

1.

Figyelmeztető

Ezzel a szabad szájú epigrammával
figyelmeztetni szeretném
a hiszékeny polgártársakat arra,
hogy a kormány örökölt és öreg malma
ismét nekünk őrli a korpát,
s a parlament népszerű molnárlegényei
még vámot is vesznek belőle,
majd a liszt finomabbját eladják––
a törvények útja mentén––
a lesben álló spekulánsoknak,
akiknek – szabad és önkéntes szavazatainkkal,
még meg is fogjuk köszönni,
hogy újra becsaptak bennünket.

Maroshévíz, 1998. február 19.

2.

Románmagyar

Miután a napilapokból is
bezabálljuk a zsíros hitegetéseket,
talán épp az elektronikus sajtóból sugárzó
gyógyíthatatlan csömörtől fogunk verbunkozni,
majd csalódott politikai szerelmesekként–
még egyszer és utóljára–
számítógépen ellenőrzött
hosszúlejáratú fogyókúrával
fogjuk biztatgatni szerett kormányainkat,
ha már mi is beálltunk
ebbe a politikai hóra-táncba-
ebbe az előd-elvtárs-mulatságba-
hadd lássa a csodálkozó világ szeme,
hogy milyen egy románmagyar csóré feneke.

Maroshévíz, 1999. március 16.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 19. sz.)

Fülöp Kálmán versei

Kilátástalanság

Kint álmosan
nyüszít fel
kiskutyám, s
nehéz bakancs
csattog a didergő
útszegélyen.
A mély–sötétben
olyanok ezek a
kisérteties hangok,
mintha a hajnalt
gyilkolná a reggel-
úgy érzem én,
hogy ma már
nem kelek fel

(1999)

Esti dal

Mint kóbor farkas
sovány, lapos az este.
Fent vén hold strázsál
kikenve, megmeredve.

Vért szomjazó kutya
perel az öreg csenddel.
Egy csillag álmosan
tele kupával rendel.

A sűrű csend-ködébe
csak lelkem huhog bele.
Vár hamvas pirkadásra
bús bagoly éneke.

(1999)

Paraméter változások

Amerikában jó az élet,
mondják Párizsban szép a nő.
Nekem már egyik sem hiányzik,
fejemre nőtt a zord idő.

Londonban ködös alkonyok,
Berlinben szajha prostik.
Minden már úgy van jól, ahogy,
fejem fölé magaslik.

Csak azt szeretném, mielőbb
folyna a Nilus… restben.
S a Kisküküllő boldogan
hömpölyögne át Pesten.

(1999)

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 18. sz.)

Kenéz Ferenc: 17. budapesti vers

Jól van, fiúk, jól van, csak ti
vagytok a hősök, legyen tietek a
muzsika s legyenek csak a tietek
az azsent provokatőrök, ne lábatlankodjam
fejetek körül, ne fejetlenkedjem
lábatok körül, a koszorúfonásnál
szemek közé már be ne keveredjek,
lábszentelővízbe már bele ne bukjak,
alá ne merüljek, el ne keveredjek,
jól van, fiúk, jól van, csak ti legyetek
hősök, végtére is elég a hősből annyi
nekem, ahányan a számlálásnál elé-
jelentkeztek, nehogy már újabb hősöket
akarjak én, akit úgy féltettetek,
hogy még a jobb szalámi-szerzési technikákba
sem avattatok be, elég volt,
ha csomagotokat elvittem a megadott házszámra,
mintha bomba lett volna,
titokban, a lehető legnagyobb titokban,
persze, megtörtént ennek a fordítottja is,
hogy én tettem ki egy bombát a főtéri szobor
közelébe s ott, mindenki szeme láttára, beállítottam,
akkor meg odajöttetek s azt sugdostátok
a fülembe, hogy milyen ügyes, milyen rafinált kis
szalámiszeletelő gépet szerkesztettem,
így hát a helyszíneink nagyjából közösek
voltak, csak a kódjaink nem, volt, hogy aranyló
könyvekbbe írtátok a neveteket, én me
a gyárkapuk belépőcéduláira, néha
császári ágyasokat kaptatok, és nem egyszer
a másik császár hálójából. “Te csak állj
itt a kapuban, tudod!” – mondtátok rejtelmesen,
ujjaitokkal felfele bökve,
jól van, fiúk, jól van, csak ti
vagytok a hôsök, legyen tiétek a
muzsika, s tietek az azsent provokatőrök,
csak éppen néha nem tudom, néha azok
az esték, mikor a holdat nem nálatok,
de épp nálam keresték, és azt mondtam,
hogy nem tudom, keressék messzi égen,
nem volt-e vajon nálatok
és mosogatott éppen?

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 17. sz.)

Cselényi Béla: kenyérmorzsás este

este nem volt kenyerem
nem nagy dolog
ott feketéllett egy morzsa
a platninak nevezett plattenen
szóval szó sincsen éhezésről
meg kellene írni az otthoni lányoknak
hogy szó sincsen éhezésről
s egyszer majd
amikor fehér kerti székemben
ülök majd a medencém elõtt
nagyon kellemes emlék lesz ez a mai este
vagy ha majd reszketeg kezekkel
végigtapogatom az aluljáró korlátait
a pályamunkásoknak odavetett garasokért
akkor nagyon kellemes lesz
ez a mai h a j l é k o s este

de hátha nem leszek
hátha
nem leszek milliomos
hátha nem leszek guberáló
és egyik kenyérmorzsás este a másik kenyérmorzsás estém indigólevonata
lesz

Budapest, 1988. III. 25.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 3. sz.)


Bencze Mihály: Óda a fizikának

hány deci évszak kopog az ablakon
hány mázsa pingvintoll egy lóerő
hány partizán per négyzetméter egy ohm
hány tonna holdat tart a levegő

hány kifeszített cimbalom egy amper
egy satuhideg vers hány celzius
hány hektó spin lesz egy kilométer
hány faragott gondolat egy fadrusz

hány óra a macska hány perc az egér
hány kilowatt egy fél beavatás
vajon ötven liter fényév belefér
hány megfeszítés egy feltámadás

hány gravitáció egy kiló trotill
hány perc szerelem egy gramm súrlódás
hány szűzmária három curie idill
hány tonna tudat egy maghasadás

hány évezrednyi szabadság egy kelvin
hány karát egy gramm michelangelo
hány ábel egy csoport de még hány káin
hány mega liszt egy jövőbelátó

hol volt hol nem volt hány mese egy élet
hány newtonra pottyan egy zöld alma
hány herz egy szív hány bitang a szülészet
hány bit a boldogság hány a dráma

hány őrült kirchhoff három hektár friedhof
hány párhuzamos metsz két bolyait
világosnál hány magyar alszik of
hány tonna sötét nyomja vállait

hány emberöltő egy luxnyi trianon
hány horogkereszt ezer radián
hány titkosrendőr fér be egy kulcslyukon
hány fogorvos egy csipetnyi cián

hány kapuralőtt puskás egy tivadar
hány edison egy hang és hány bellt ér
hány kő egy einstein hány ház a fényudvar
hány manométer egy gramm jótündér

hány per az igazság a csend hány inger
egy tonna bánat hány ártalmatlan
egy másodperc öröm hány kilométer
hány rossz szabály egy jó szabálytalan

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 14. sz.)

B. Tomos Hajnal: A két ébenfekete

Ez a történet a nagyapámé. Gyermekkoromban annyiszor elmesélte, hogy ma is emlékszem minden részletére, sőt, magam előtt látom a nagy bajuszú öreget, amint ölébe ejtett kézzel ül a heverőn, és felcsillan a szeme, amikor a Besszarábiából hozott paripáiról esik szó.

A történet a háborús időkig nyúlik vissza.

’44 őszén, amikor a németek már kezdtek nyugat felé húzódni, olyan sürgősen kötötték fel a nyúlcipőt, hogy a foglyokkal már nem volt idejük törődni. Így maradt két besszarábiai fiú Hosszúfaluban, a községházán. Amolyan senki kutyái voltak, csak lökdösték őket jobbra-balra. Dédnagyapám akkoriban a község jegyzője volt, megsajnálta a két szerencsétlenül járt foglyot és engedelmet kért, hogy hazavihesse őket. Ott dolgozgattak a ház körül, még a mezei munkában is segédkeztek. Úgy beleszoktak a házi rendbe, mintha dédnagyapám portáján nevelkedtek volna. Aztán egy szép napon jött a hír, hogy a németek kapituláltak, s most már a két fogoly is hazamehetett Besszarábiába. Hátrahagyták a címüket, s megígértették nagyapámmal, hogy levelezői viszonyban maradnak. Nagyapám akkor fiatal házasember volt. A maga földjein kívül városon lakó nővére birtokát is gondozta. Telt-múlt az idő, s a pár ló, amellyel dolgozott, kivénhedt, el kellett őket adnia. Volt még három pár ökre, de azokkal nem lehetett fát fuvarozni az erdőről, mert lassan jártak. A vágások messze voltak, s míg a többi gazda két fuvarral lejött, ő csak egyszer térülhetett. Meg is írta besszarábiai barátainak, kellene neki egy pár jó ló. Van ott elég a faluban, s ha egy sem tetszik, hát átmennek a másikba, vagy a harmadikba – jött a válasz.

Fel is készült nagyapám az útra. Eladott két pár ökröt, s apja fogatával indult Besszarábiába. Nagyanyám amikor kikísérte, nem állta meg, hogy ne “kóbítson”: Gyula, aztán ha lehet, kótyavetyéld el az ökrök árát, s állíts haza valami csitkókkal, hogy aztán ne tudj velik dolgozni… Hát ez így is lett. A két pár ökör ára ráment a vásárra, a fiatal lovak pedig nem húztak, hiszen még hám sem járt a hátukon. De nagyapámat ez egyáltalán nem izgatta. Számára csak az volt a fontos, hogy olyan két szép paripája volt, hogy festeni sem lehetett különbet. De nem mert kimenni velük az útra, mert két lábra ágaskodtak, amikor húzniuk kellett volna a szekeret. Egy darabig szoktatta-térítgette őket az udvaron, aztán egy éjszaka elindult velük fáért az Ördög völgyébe. A szolgát az ökrös fogattal előreküldte, hogy ha valahol fennakad a lovakkal, az húzassa ki a fogatot. Így dolgozott pár hetet a négy állattal, de felét sem tudta behordani annak a fának, amit a szomszédok egy fogattal leszállítottak. Kacagták is, hogy Jónás Gyula alaposan bevásárolt. Nagyapámat azonban nem lehetett kihozni a sodrából. Sohasem ütötte a lovakat, inkább kockacukorral csalogatta őket, ha nem akartak húzni. Jó idő után aztán sikerült neki is lehoznia másfél öl fát, mert hosszú platformos szekere volt. A szomszédoknak erre már elpárolgott a nevethetnékjük, főleg mert legtöbbjük kimustrálta lovait a nagy hajszában. Vagy lesántultak, megkehesedtek, vagy elpusztultak állataik. Ekkor sikerült nagyapámnak kapcsolatba lépnie egy derestyei szász kereskedővel, aki egyből tíz öl fát rendelt. Egy hét alatt könnyűszerrel leszállította a tűzifát, és a szász még ráadást is fizetett, mert meg volt elégedve a munkával. Amikor épp számolja nagyapám fizetségét a kereskedő, beállít egy úrhatnám kocsis, és kérdi, kié a kapu előtt álló pár ló? Nagyapám mondja, hogy ő volna a gazdája, mire a kocsis kihívja a fogadó elé. Ott egy másik úri szolga várakozik, aki értésére adta, hogy a fogadóban tartózkodó gróf meg szeretné vásárolni a lovakat. Nagyapám nem egy, hanem négy pár ló árát kérte, csakhogy ne kelljen megválnia a feketéktől. Az uradalmi intéző – mert az volt az úrhatnám szolga – bement a fogadóba, majd azzal jött onnan vissza, hogy a gróf állja a vásárt. A lovak árát ott helyben lepengette, azzal a kéréssel, hogy másnap hajtaná le őket a bodolai Béldi-kastély udvarára. Nagyapám csak ámult, hiszen életében nem járt annyi pénz a kezében, s aztán az is igen furcsa volt, hogy a gróf ismeretlenül is megbízik benne. Másnap kora reggel lehajtotta a felcsengőzött lovakat Bodolára. Maga a gróf fogadta a tornácon, s nagyapám holtáig büszke volt rá, hogy a bodolai Béldiek egyik sarja kezet fogott vele.

Azon a télen még egyszer megpillantotta ébenfekete lovait. A csengők hangjára lett figyelmes, kilépett a kapuba, az úri szán épp akkor porzott el a főúton. A gróf is ráismert a nagy bajuszáról, üdvözlésképp felemelte kesztyűs kezét.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 13. sz.)

Bölöni Péter: Mese a hatodik emeletről

Mikor az Afrikából elvándorolt férfi
aláhullott a hatodik emeletről,
a szomszédasszony gondosan titkolt szerelme
összeroppant,
egy hívatlan lélek szárnyra kelt.

A repülőtéren felcsöndültek a telefonok,
és a földi irányítótorony
kötelességtudó alkalmazottai
tekintetüket a radarkényernyőre szegezték,
kétségbeesetten kutatták a zuhanó testben
a mindent átható fényesség nyomát,
szétáradtak és keresték a park fái közt,
magasfeszültségtől vacogó oszlopok tövében,
tehetetlen elszántsággal vájtak a mélybe,
csukódó szemhéjak mögött öntöttek utakat
egy összefércelt látomáshoz.

Ahogy az Afrikából elvándorolt férfi
tompán a járdára csapódott,
testére féltve őrzött szerelem romjai borultak.
A szomszédasszony felzokogott,
könnyei elmosták a halódó perceket.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 11. sz.)

Andrassew Iván: A szárnyas

Fiam, a börtönparancsnok a börtönkapu elé állt és meglehetősen ünnepélyes arcot vágott. A tömeg abbahagyta az izgést és a mozgást. Ha nem is fegyelmezetten, ha nem is vigyázzban, de csöndesen álltunk. Voltak köztünk, akik majdnem egész életükben erre a pillanatra vártak. Némelyek már hetekkel ezelõtt a kapu elé jöhettek. Amikor meghallották, hogy esetleg nyitás lesz, összeszedték minden motyójukat. Zsákokat, takarót is, hogy legyen min aludni. Mert egyesek azt híresztelték, hogy nem mindegy, ki jut át először a kapun. Ez nem volt ellene a tapasztalatainknak, hiszen pontosan tudtuk: már annyi ember van a világon, hogy mindenhol helyszûke lett. Nincs olyan város, ház, szoba, ahol ne vívnának ádáz harcot egy fekhelyért, vagy bármiért, ami az élethez állítólag kell.

Fiam, a börtönparancsnok mondott mindenfélét a szabadságról. Többnyire hülyeségeket. Hogy azért élünk, hogy az mozgat mindent, mármint a vágy, hogy szabadok legyünk. De nem mindegy, hogyan érjük el. Csak a választott szabadság az igazi.

Lám, mondta, itt van az apám, itt van a tömegben. Rám is mutatott.

Itt van az ő apja, akinél nem ismer szabadabb embert. Erős akaratával szárnyakat növesztett, bármikor átrepülhette volna a börtön falát. Akár éjjel is, amikor az őrzők és a védők legföljebb a szárnysuhogás után lőhetnek. Az ő szabad apja ezt mégsem tette. Azt állította, azért, mert az ő szabad apja nem akart visszaélni a tehetségével, az akaratával és a kegyelemmel, ami neki a szállongás képességét adta. És különben is, az ő apja azt mondta, hogy azok a szárnyak annyira gyönyörűek, hogy hitványság lenne őket röpdösésre használni.

“Hülye vagy, fiam”, motyogtam magamban. És arra gondoltam, hagyná már abba ezt a sok pofázást, adna már nekünk végre szabad utat, hogy szabadon választhassunk.

De még egy fél órát beszélt. Ettől nem idegesek lettünk, nem kezdtünk el mocorogni, hanem valahogy inkább meggémberedtünk. A szárnyam is, mintha zsibbadt volna. Ez akkora kínt okozott, hogy majdnem meglengettem. De persze visszafogtam magam, nehogy bárki, pláne a fiam, provokációnak vélhessen egy könnyű suhogtatást.

Szinte fölébredtünk, amikor azt vettük észre, hogy csönd van végre.

Az én börtönparancsnok fiam odament a kapuhoz, és a saját parancsnoki kezével megnyitotta a szárnyakat.

Meglepetésemre egyáltalán nem tülekedtünk. Még nagyobb meglepetésemre mindenkinek jutott cella.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, 1999 / 3000. lapszám)

Kercsó Attila versei

Felszín és mélység

A dolgok léte valóság és látszat
Mint fény és árnyék összetartozik,
A külcsín hamis értéket takarhat
Poros dobozban arany álmodik.

Letörölve a hímport lepkeszárnyról
Egy szürke váz lesz – nem jó semmire,
De rétek ezer pillangója táncol
S a szemedbe a nyarat lopja be.

Felszín és mélység kerekül egésszé
Míg forradásban sebet rejt az ág,
Virágcsokorban gyilkos tőr lapulhat
Hamisan csillog korhadó világ.

Csak néma tárgy a mesterhegedű is
Amíg vonója asztalon pihent,
Díszes kalaptól nem éles az elme
Háborgó tenger mélyén sziklakert.

A dolgok léte valóság és látszat
Bűvös halomból válogatni kell,
A homokszemek gyér könnye a gyémánt
Mit fáradt kezed arcodig emel.

97.VIII.13.

Árnyék

Kísér a nagy árnyék
ránkvetül az árny ék
rohanunk alatta
emberré avatva.

Az árnyék hűsége
bizonyosság éke
a mindenség része
bármelyikünk élte.

Láncszem szerepére
ráébred-e végre
kit nem hagy az árnyék
és valamit vár még.

98.XII.15.

Kár

Hófergetegben varjúraj
csak kár, csak kár és semmi jaj,
panaszkodásuk szörnyű zaj
a bajra baj, a bajra baj …
- – - – - – - – - – - – - – - – - – -
hitetlenül bólint a gally.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 9. sz.)


Éltes Enikő versei

Szerelem egy hangra

Mint kisgyerek puha tenyerén a legelső hópehely,
Ha menedékre s halálra lel
Csillagszemedbe – néha félve – belesimulhatok,
Mozdulataim őrzik minden mozdulatod.
Talpunk alatt a fagyos hó rekedten fel-felsikolt,
Házról házra menekülve kerestük otthonunk…

Hát itt vagyunk,
Pelenkabűz, gyermekricsaj, szürke hétköznapok,
Két mosogatás közt nem létező pénzt is számolunk…
De mozdulataim őrzik minden mozdulatod
S csillagszemeidbe belesimulhatok,
Mint kisgyerek puha tenyerén a legelső hópehely,
Ha menedékre s halálára lel.

Tükörben

Összeszorult lélekkel
a tükörben számlálod
a hátrahagyott éveket
s amit az évek
meghagytak belőled

A szem iriszéből
ha jól odanézel
még figyel rád
a magát felnőtté
álmodó gyermek

Fejeden mintha
csak az első hó
ült volna meg puhán
de cseperedő ráncaid közül
azért még visszanevet
a szerelem

Ki az aki…

Ki az aki félrenéz
Amikor a szél zenél
Amikor olvad a hó
S a sár térdig ér
Ki az aki félrenéz
Ha éhtől sírnak gyermekek
S a halál a küszöbön netez
Valahol a világ végén
Vagy a szívben
(Nem mindegy?)
Csak ki az aki félrenéz
Ha kinyújtott kéz
Mint napraforgó a fényért
Fordul felé

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 8. sz.)

Jancsó Miklós: Misszió

A misszió kifejezés egyike lett az idők során rossz mellékkízűvé váló fogalmainknak. Szótári jelentése: küldetés, hivatás, rendeltetés (vallási jelentéséről most nem beszélek – a lentiekben sem ilyen értelemben írok a fogalomról).

Valamikor a két világháború között, Erdély Romániához való csatolása után, az erdélyi magyar sorsvállaláshoz nagyon hozzátartozott a misszió-fogalom. Jelentett pedig ez a szerepvállalás minőséget, tisztességes helytállást, kultúrateremtést, anyanyelv – kultúra – ápolást egy lassú sorvasztásra ítélt etnikai közösség megmentéséért, önmagára talállásáért. – Hiszen az erdélyi magyarság akkor, a rászakadt kisebbségi sorssal, tudjuk – nem tudott “megbarátkozni”, nem találta meg a legmegfelelőbb formát a történelmi helyzetteremtette sorsvállaláshoz. Nem beszélve arról, hogy akkor még komoly reményt tápláltak és bíztak az emberek egyfajta demokratikus – kisebbség – állapot megteremtésében. (Mi, akik beleszülettünk a kisebbségbe – 1945 után valahol mindent, “természetesen” fogadtunk, ami akkor új, zavaró és idegen volt az erdélyi magyar társadalom számára).

Mondom, sokan vállalták akkor az erdélyi sorsot. A missziót.

1923-ban hazatért Erdélybe Kuncz Aladár.

Előttem az íróasztalon az Erdélyi Helikon 1931 augusztus-szeptemberi száma. Főszerkesztő: Kisbán Miklós, szerkeszti: Kuncz Aladár.

De az 1931-es lapszámban a szerkesztő Kuncz Aladár neve gyászkeretben van. Ez a Helikon kiadás emlékszám, a nemrég elhunyt Kuncz Aladárról szól, róla emlékeznek a kortárs barátok, írók.

A misszió-téma kapcsán idemásolok néhány gondolatot a főszerkesztő Kisbán Miklós Kuncz Aladárt búcsúztató soraiból:

“Most, midőn megjelenik az első szám, mely az ő nevét már gyászkeretben viseli homlokán, el kell mondjam, miként lett a folyóirat szerkesztője.

Éppen két éve ennek.

Áprily lemondása folytán a folyóirat élére szerkesztőt kerestünk.

Mindenki Kuncz Aladárra gondolt. Minden szem felé fordult.

De volt egy nagy nehézség. Anyagi nehézség.

A folyóirat a szerkesztésért csak igen-igen szerény javadalmazást tudott nyújtani. Körülbelül annyit, amennyit egy jobb gépírónő keres. Többet nem bírt meg. Másrészt bizonyossá lett az is, hogy a szerkesztés igénybe veszi egy embernek egész idejét, másként nem prosperálhat. Valóban aggodalommal fogtam hozzá, hogy Kuncz Aladárt ilyen körülmények között a szerkesztői állással megkínáljam. Hiszen neki az »Ellenzék«-nél a mi viszonyaink szerint aránylag jó helyzete volt.

Itt, ebben a szobában beszéltem vele, ahol e sorokat írom.

Hosszan, kissé elfogódva, kissé szégyenkezve adtam elő kérésemet. Most is látom, ahogy itt ül, a kanapén velem szemben. Szótlan hallgatta; csak nagy okos szemei csillogtak a sötétedő estében.

Mikor befejeztem, könnyed mosollyal kérdezte:

–”»Ez tehát olyan prófétai munka?«

–»Valóban az«– feleltem.

– »Akkor vállalom«.

És rögtön rátért póz nélkül, frázis nélkül a programra, tervekre, elgondolásokra, hogy szó ne essék arról az áldozatról, amit ő hozott.”

Olyan prófétáról ír – a próféta Kisbán Miklós (hiszen ő is az volt, de mennyire az), aki hazajött. Mert talán másképpen nem tehetett.

Voltak olyan próféták is, akik el kellett távozzanak hazájukból, hogy életművüket megalkothassák – de idegenben is erdélyiek, magyarok és próféták maradtak – halálukig. Utána is.

Cs. Szabó László-könyvek a polcomon. Amik még itt, Erdélyben, vagy Magyarországon jelentek meg. Majd a Római muzsika – ami már idegenben íródott. Csíkcsekefalvi Szabó László. Fiatalkori arcképe a falon. Mellette Kuncz Aladár fotográfiája. Szüleim sokat emlegették a távoli rokont: Szabó Lászlót, aki Jancsó Elemérrel, apámmal járt Párizsban először. Apám volt a cicerone, hiszen ő már “öreg” párizsi volt, mikor Cs. Szabó kijutott a francia fővárosba.

“Édesanyámnak szeretettel …” – dedikálta könyvét, könyveit Cs. Szabó az itt élő anyának. Pepi néni a Rózsa utcában (ma Samuel Micu), a 6 szám alatt lakott. Tőle tanultam németül mint 10- 12 éves gyerek. Pepi néni ugyanis itt maradt Erdélyben.

Cs. Szabó László: Haza és nagyvilág. A könyvben egy irkalapon vers. Kézzel írott: talán Pepi néni írta ki valahonnan fia versét? Ki tudja? Idemásolom ezt is. Érdemes elolvasni.

Jósika sírja

Ha sírjaidhoz látogatsz, anyám,
egy fordulóban nézz körül velem.
A dombos kert gyümölcsös oldalán
hű bujdosót dajkál a csontverem.

Madárszemmel a lelkem megvigyáz
félutadon kereszt és pad között
ahol a századvégi síri ház
megenyhült gyász fényében öltözött.

Hollószárnyamnak nem kell útlevél,
látlak úgyis. Egy holt ág bólogat.
Te nézd a sírt. Nem első sír. Beszél
a kő. Olvasd le róla sorsomat.

A földnek értem kétszer nyílik odva
amig az írás újra teljesül:
“Szabad hazában boldogan nyughatva
e drága földdel poruk elvegyül”.

De ahol másodszor nyílt a föld a halott költő-írónak – az nem a Házsongárd földje volt. – Az Anyaországban helyezték örök nyugalomra hamvait.

Misszió, küldetés – sorsvállalás. Kemény János báró. És Janovics Jenő. Apropó: Színház és misszió. Így vall erről Jean Pierre Miquel, a Comédie Francaise igazgatója (Hét, 1998. szept. 10):

“… fiatal művészeink rendszeresen járnak a párizsi külvárosok hátrányos helyzetű iskoláiba, hogy találkozzanak a gyerekekkel, együtt játszanak velük. Ennek természetesen bizonyos misszió- jellege van, de ők maguk kérték ezt a feladatot,. és nagyon lelkiismeretesen végzik. A missziók közé tartoznak a belföldi turnék, hiszen Franciaország nem egyenlő Párissal…”

“Rendszeresen tartunk felolvasóesteket… “.

Színház. Valamkor, 89 előtt a színháznak, a magyar színháznak itt Erdélyben – misszió-jellege volt (talán a puszta itt élésnek is az volt ). Persze, de sokszor rákenték a misszióra, hogy az nem minõség stb. Nyilvánvaló: a missziótól, mint bármi nemes fogalomtól, le kell választani a szélhámosságot, azt, hogy konjunktúra termék is lett, mihelyt megfizették a “nagy helytállókat” stb. Európai minőséget is bőven produkált a kolozsvári színház, hogy csak Harag Györgyöt és csak a kolozsvári szinházat említsem. Sütő trilógia, … vagy az Éjjeli menedékhely zseniális előadása, ami Kolozsvárott született – és itt is halt meg, hiszen nem lehetett az előadást sehova sem elvinni és megmutatni. (Most, hogy a DUNA TV jóvoltából láthatunk filmszalagra rögzített anyaországi színházi előadásokat, a legjobbakat, természetesen, – csodálkozva állapíthatjuk meg: bizony, bizony, nem is rossz színházat csináltak néhányan itt, kisebbségben. Rossz előadásaink is voltak és vannak – ami természetes. Amelyik színház ezt nem vallja be magáról, hazudik.) De hát a misszióhoz az is hozzátartozott: a csendben munkálás… És a tájolások. A kiszállások. Minden repertoárkényszer ellenére magyar színházaink magyar szerzők (vagy főleg azok) darabjaival jártuk a magyarlakta vidéket. De most – kapok észbe – fenti mondatban háromszor is leírtam magunkról ezt a szót, hogy magyar. Fennáll a veszély, hogy alkalmat adok dühödt félremagyarázásnak, miszerint én holmi magyar vátrás vagyok, és mondanivalómra rábigyeszkednek európai ajkak – idemásolom sietve (lám, de belejöttem a másolásba). Peter Brook gondolatait a színházcsinálásról (A dráma művészete ma (Könyörgés üres házakért – 1974. Bp.): “Hiszek abban, hogy az egészséges színházi élet három részre oszlik: nemzeti klasszikusaink színháza életben tartja szakadatlanul megújított hagyományainkat, a bulvárszínház vitalitása a derüt, az áradó boldogságérzetet, muzsikát, tréfát, színt, önmagáért való nevetést tartja életben, és avantgarde színházra is szükség van.”

Íme, egy gondolat, ami repertoármodell is lehetne, amit az egyik legnagyobb angol rendező mondott. De nem döngetek nyitott kapukat. Zárt kapuk pedig – úgyis zártak maradnak.

Maradjak Peter Brooknál: “Ahhoz, hogy egy közönség szemébe nézhessünk, jogot kell teremtenünk az üres házakra”.

No, az üres házakig megvolnánk, bár nem egészen úgy, ahogy azt Peter Brook elképzelte.

1989 után a színházaink hogyan viszonyultak az új elvárásokhoz? Tudtak-e alkalmazkodni az új kor közönségigényéhez? Össze tudták-akarták-e hangolni a közönség- és szakmai igényt? (De hányszor és de hazugul különválasztották e két fogalmat, mintegy sugallva: ami a közönségnek tetszhet, az nem minőség, ami a “szakmának” tetszik az igen, az a Művészet.) Milyenfajta magyar színházat kell csinálni 2000-ben Erdélyben? Addig is, amíg a soha el nem készülő színházi reformot kiötlik ott fenn a fővárosban, addig is – de a helyzetértékelés nem az én feladatom, hiszen csupán színész vagyok.

Apropó: színész. “Tudomásul kellene végre venni, hogy a színész ma már nem misszionárus, hanem »értelmiségi dolgozó«, aki a szó szoros értelmében idegölő munkát végez – jobbára éppen a sajátos munkavégzésre alkalmatlan viszonyok között” – írja Mészáros Tamás Szabad szemmel (1991, Bp.) c. könyvében.

Egyetértek Mészáros Tamással. A színész nem misszionárius ma. Legtöbbször eszköz, marionett a színházcsinálók kezében. Lassan azonos értéke lesz a díszlettel, világitással, zenével (csak olcsóbb portéka, mint felsoroltak). Része a Nagy Vízíónak (ami sok esetben sem nem nagy, sem nem vízió).

De visszatérve a misszióra: ha már annyit idéztem írásomban, hadd fejezzem gondolataimat a misszióról egy Cs. Szabó László- idézettel (Haza és Nagyvilág – Kis népek hivatása, 1940):

“A kis népek nagy része eljátszta az isteni irgalmat, sírjuk köré nem sereglik a megdöbbent bűnbánó világ. Új hivatást kell keresniök, méltót magukhoz, magunknak valót. Ilyen is van.

Első hivatásuk: a fennmaradás. Első kötelességük is; tartoznak vele a költőiknek, akik belepusztultak a nemzetféltésbe. A példa Svájc, mely sose adta meg magát.

Második hivatásuk az erkölcsi élet. (…)

Harmadik hivatásuk, hogy ne lépjék túl az emberi mértéket. (…) A kis népek dolga, hogy megtartva az emberi mértéket, csöndesen, erőszak nélkül ellenálljanak az Új-Bábelnek. Ne a nagy népek bűneit utánozzák, hanem a maguk erényeit keressék. Erény, érdem, dicsőség az, hogy Svájcban nincs piszkos falu, Svédországban nincs rossz ház. Finnországban nincs elhagyott gyerek, Magyarországon nem kallódik el népdal”.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 7. sz.)

Szabó Barna versei

Ítélet alatt

Mérlegre kerül mind
amit tettél szépet, jót, igazat;
meg az, mi nyomodban
szétszórva rút, rossz és hamis marad.

És nem a Nagy Idő
dönti el, de mér minden pillanat –
Hát tudnod nincs miért,
élned kell, hogy VAGY ítélet alatt.

Hull a hó

Hull a hó, szakad a
tetőkre, vállamra,
süppedő szívemre,
szótalan szavamra.

Honnan a mennynek e
régóta holtnak hitt
millió szárnyaló
hótiszta angyala?

Sebesen suhanó
szárnyakat hallani!
Őrölni nem győzik
a pokol malmai –

Ezer ha hóvá hull,
ezeregy megmarad
szívem és szavamat
emelő angyalnak.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 4. sz.)

Komán János: Visszatértem a csillagok közé

Valamivel később,
a világűr gyarmatosítása kezdetén,
földönkívüliségem igazolványának beszerzése után,
a kibékülés megnyugtató szándékával –
visszatértem közétek,
és láttam,
hogy az önirányító társadalom melege
még mindig hiányzik otthonotokból,
makacs ostobasággal ragaszkodtok
beteg intézményrendszeretek erőszakos bilincseihez,
önként cipelitek test –
és léleknyomorító terheit,
s a múlt fenyegető akasztófaköteleit
és összes rozsdás láncait
megbecsült ékszerként hordjátok
eszetekben-szívetekben és nyakatokon;
és láttam,
hogy szellemi szakmunkás-hajcsárok
hajszolják az agyidomító tankönyvek áldozatait,
a túlterhelt gyermekrabszolgákat,
ezeket az állam-gép-alkatrészeket,
a balkáni erkölcs kiszámíthatatlan torzszülötteit;
és láttam,
hogy az előbbi korszakban
magántulajdonná aljasult közvagyon
maradékának utólagos privatizációja
balekek millióinak csalétke lett.
……………………….
… és mindezeket
és egyéb földi fonákságokat is tudomásul véve,
visszatértem a csillagok közé,
ahol azt tanácsoltam,
megbocsájthatatlan tévedés lenne
megengedni az embereknek,
hogy boldogtalanságaikkal
megfertőzzék a világmindenséget.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 4. sz.)


Bencze Mihály: Egy másik karácsony

a műkarácsony véget ért
a parkban fagyott csend
a szétrombolt szobor helyét
ékesíti kosz és szemét
megcsömörlött a rend

még a műszeretet honol
ráragad az arcra
vérerekben vad alkohol
tömeg kolompja válaszol
csengő gyerekhangra

hízott patkány koszos cigány
zabál a kukában
agyfelszínre rajzolt sétány
a szívekben féltő magány
gyúl a havazásban

ajtótlan tetô közvetít
mûangyalok szárnyán
raktérbe állított tévét
elhagyta isten a népét
szent karácsony napján

a szívekből kikerülnek
útra a fenyőfák
élettelenül hevernek
műjézusként még lebegnek
a szaloncukorkák

értelmetlen nagy kereszted
előtt letérdelve
atyám égek s most éleszted
elpusztított erdőidet
örök értelemre

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 2. sz.)


Albert-Lőrincz Márton: Mikor kelni?

Mondatban a kezdőbetűt
Elrikkantja a kakas,
– Csúcson pengő hamis ezüst –
S nem tudja végét a mondat.

Kétszer szól, úgy kakaskodik,
Jaj, melyikhez igazodj?
Oly hiteles a második,
Amilyen az első volt.

Szólamos a kakasnóta;
Reggel-este bolondóra
Ketyeg itt századok óta,
Veres kókis futtatóra

Láng kúszik a lármafákra
Kakasszóra kakasnóta
Ébreszt alvót, álmát rázza:
Mikor kelni? Tudni soha.

1998. június 17.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 1. sz.)

Burján G. Emil versei

Meditáció

öndallamán
túllép a csend…
páros magány
takarva rejt…

miféle láng
lopna belénk
űrrobbanást
ősmáglyafényt

csupa-titok
csillagvilág
összhangja fog
bennünket át

hiány takar
nincs rejteget…
ez is vihar
csak csendesebb

ez is tükör-
mély tisztulás…
nem tündököl
hogy beleláss

Homo homini

Vagyunk áruknak árui,
viszont-beteljesülve: szentély!
Szerelmek alkatrésze lettél,
és bár mindenik egyszeri,
ők is csak alkatrészeid.
Egymás szívéből kicsírázva
sóvárgunk teljes boldogságra,
mely csillagszóró perceit
páronként pazarolja szét.
Mind-mind (örökre) ritkaszép.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 1. sz.)


A Petőfi-emlékház története

A Petőfi-emlékház létrehozásának gondolata a XIX. század 70-es éveiben került napirendre, amikor egyre gyakrabban kerültek felszínre a Petőfivel kapcsolatos ereklyék. A mozgalom aztán a századfordulón éri el tetõfokát, amikor a Petőfi Társaság vállalja föl az eszme gyakorlati megvalósítását. Szana Tamás, a Társaság titkára, a Társaság negyedszázados évfordulóján, 1901-ben többek között alábbiakat írja beszámolójában:

“A nagy költő halálának félszázados évfordulója kedvező alkalmul kínálkozott társaságunknak, hogy végre a Petőfi-ház eszméjének megvalósításához is hozzálásson. Ez a ház fogadná magába a nagy költőről reánk maradt, s az idõk vihara által szét nem rombolt emléktárgyakat, kéziratos költeményeit, leveleit, a reá és családtagjaira vonatkozó iratokat, különbözõ időkből eredő hasonmásait, műveinek összes kiadásait, a róla írt életrajzokat és tanulmányokat, nemkülönben a különböző nemzetek máris nagyon gazdagnak mondható Petőfi-irodalmát. Budapestnek, éppen a Magyar Tudományos Akadémia épületében már van Goethe-szobája, de nincs Vörösmarty-, nincs Arany- és nincs Petőfi- szobánk, mely ezeknek a nagyoknak örök dicsőségét hirdetné az utókor előtt; nincs múzeum, ahová szent áhítattal és lelkesedéssel zarándokolhatna a késő nemzedék”.

Az ereklyék túlnyomó része ajándékozások és vásárlások útján került a társaság tulajdonába. A közönség adományaiból pedig 46 000 korona gyűlt össze az emlékház javára. Ez Bartók Lajos társasági másodelnök kitartó munkájának az eredménye, akinek halála után Endrõdi Sándor alelnök folytatja a gyûjtést, minek eredményeként igen értékes Petőfi- könyvtárat sikerül megvalósítania. 1906-ban dr. Ferenczi Zoltán már a költő 100. születésnapjának kellőképpeni megünneplésére tesz javaslatot. Bródy Sándor pedig a budapesti Feszty Árpád-féle Bajza utcai ház megvásárlását javasolja, amelyben egykor Petőfi lelkibarátja, Jókai Mór lakott annak első emeletén. A ház megvételét Endrődi Sándor, Ferenczi Zoltán és Farnady József, a társaság ügyésze intézi kellő sikerrel s azon megállapodással, hogy a földszinten Petőfi-, az emeleten pedig Jókai-múzeumot rendeznek be. A további anyagiak hiánya miatt jóidőre elhúzodott még a termek berendezése. Ilyen körülmények közepette Herczeg Ferenc, a Petőfi Társaság elnöke a magyar hölgyek lelkes segítőkészségét veszi igénybe, s felhívása lelkes hangulatra talál a magyar hölgyek soraiban. Ennek eredménye az 1907. február 15-én a Pestvármegye dísztermében lezajlott magyar úri asszonyok összejövetele Apponyi Albertné, a közoktatásügyi miniszter felesége elnöklete alatt, mely alkalommal Herczeg Ferenc és Ferenczi Zoltán tartott lelket s szívet megmozgató elõadást munkájuk addigi megvalósításairól s e téren kifejtendő további szándékaikról, a nemes ügy sikeres véghezvitele érdekében.

Batthyány Lajosné azon érdeklődésére, hogy a jelenlevő hölgyek mimódon kapcsolódhatnak bele a kezdeményezés megvalósításába, Herczeg Ferenc alábbi határozati javaslat ismertetésével válaszolt:

Az értekezlet határozatban mondja ki, hogy a gróf Apponyi Albertné Ő nagyméltóságának védnöksége alatt állandó Petőfi- ház bizottsággá alakul, melynek célja a Petőfi Sándor ereklye-múzeum létesítése és fennállásának biztosítása; a vidék gócpontjaiban testvérbizottságokat alakít, melyekkel párhuzamosan óhajt működni; kéri az ügy számára a nemzeti és művelődési érdekekért lelkesedő magyar sajtó hathatós támogatását; felhívást tesz közzé és gyűjtőíveket bocsát ki, melyeket megküld a fõvárosi és vidéki Petõfi- ház-bizottságok tagjainak, továbbá a törvényhatóságoknak, pénzintézeteknek, az irodalmi köröknek és kulturegyesületeknek, a nõi és ifjúsági egyesületeknek; támogatni fogja mindazokat a vállalkozásokat, melyek a Petõfi-ház ügyét elõmozdítani alkalmasak, nevezetesen védnöksége alá veszi a tavasszal Budapesten rendezendő nagy jelmezes Petõfi-ünnepet; a munkálatok végrehajtásával a Herczeg Ferenc vezetése alatt álló iroda bízatik meg.

E határozati javaslatot az értekezlet egyhangúlag magáévá tette, s elhatározta, hogy rövid időn belül felhívást intéznek Magyarország hölgyközönségéhez, melynek közzétett szövege így hangzott:

“A legnagyobb magyar lírai költőnek, Petőfi Sándornak gazdag kézirat- és ereklyegyűjteményét évtizedek óta a közönségtõl elzártan őrzik. Nemzetünk nem volna rá méltó, hogy magáénak vallja Petõfinek a világirodalomban is tüneményes lángelméjét, ha nem gondoskodnék e kincsek méltó őrizetéről. Hozzátok fordulunk, akinek szívüket megérintette Petőfi költészetének varázsa! Legyetek segítségünkre a költő emlékének szentelt Petőfi-ház fölépítésénél. Emlékezzetek meg róla, magyar férfiak és ifjak, hogy az életében és halálában egyaránt erõs, tiszta és férfias költő alakjában ma már az egész mûvelt világ a szabadság és honszerelem legendás bajnokát tiszteli. Emlékezzetek meg róla, hogy a magyar föld természeti szépségei, a magyar nép hivatottsága és derekassága a béke és a harcz mûveiben, Petőfi Sándor költészete révén lettek messzi földön ismertekké és szereztek nemzetünknek barátokat és testvéreket még a tengereken túl is.

És főleg hozzátok fordulunk, ti magyar nők! Emlékezzetek meg róla, hogy Petőfi, a hitvesi s az anyaszeretet lantosa, fölmagasztolt titeket és hervadhatatlan koszorút font homlokotokra. A költő sírjára nem szórhat virágot kegyeletünk. Emeljünk tehát emlékének bucsújáró helyet a fõvárosban. Legyen a Petőfi-ház a szabadság és a hazaszeretet kápolnája és nevelő iskolája. Legyen a ház jelképe a magyar nép hálájának vele szemben, aki vére hullásáig oly nagyon szerette. És legyen a ház emléke a gyöngéd hálának, mellyel a magyar nõ egy halhatatlan költő hódolatát viszonozza”.

A 106 úrihölgy által aláírt fenti felhívás rendkívüli visszhangra talált országszerte. A kormány, a főváros, a sajtó, a törvényhatóságok, pénzintézetek, irodalmi társaságok, kultúregyesületek, iskolák, egyházak, ifjúsági egyletek s Petőfi sokezres tisztelői támogatták szívvel- lélekkel a bizottság munkáját.

A tulajdonképpeni felújítási, berendezkedési munkálatok 1908 tavaszán kezdődtek, melyek által a földszinti négy teremben a Petőfi- múzeum, az emeleten pedig a Jókai-múzeum foglalt helyet. A társaság úgy látta méltónak, hogy a két nagy szellem, kik tündöklõ pályájuk elején egy tetõ alatt lakoztak, megdicsõülésük után ismét egy tető alatt fogadják az utókor hódolatát.

A berendezési munkálatok befejeztével, az ünnepélyes megnyitóra 1909. november 7-én, vasárnap délelőtt került sor.

A megnyitón olyan jeles személyiségek jelentek meg, mint Apponyi Albert gróf kultuszminiszter, Tóth János, Molnár Viktor és Mezõssy Béla államtitkárok, Berzeviczy Antal, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Bárczy István Budapest polgármestere, Sághy Gyula egyetemi rektor, udvari tanácsosok és országgűlési képviselők, az irodalom képviselői közül Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc, Ferenczi Zoltán, Pekár Gyula, Váradi Antal, Pósa Lajos, Jakab Ödön, Kéry Gyula és természetesen, a kimagasló személyiségek további hosszú sora.

A megnyitó beszédet Herczeg Ferenc, a Petőfi Társaság elnöke tartotta, aki ezeket mondotta:

“A mi szegény országunknak nincsenek hadseregei. Önfenntartásának egyedüli eszköze a nemzeti kultúra. Nemzeti létünk alapja, ez köt össze bennünket, ez ad jogot a léthez. A szépirodalom más nemzeteknél hatalmasabb lehet mint nálunk, de nem lehet boldogítóbb. Ne felejtsük el, hogy 48-ban néhány műveinkben és egy színház falai között éltünk nemzeti életet. Ami más nemzeteknek gyönyörűség, az nekünk nemzeti szükség. Úgy hiszem, ez a gondolat vezette azokat, akik először vetették fel a Petőfi-ház létesítésének eszméjét. A legnagyobb magyar megérdemli, hogy nevét e hajlék hirdesse. Sajnos, harcos költõtársai közül csak a Jókai Mór néhány emlékét õrizheti e ház, amely a magyar intellektus hirdetõje. A Petőfi- ház gondolata a sajtóé, amely már a hetvenes években buzgólkodott azon, hogy az eszme megvalósuljon. Bartók Lajos, a Petőfi Társaság elhunyt másodelnöke, nagy erővel karolta fel az eszmét, amelynek testtéválását azonban már nem érhette meg. Ehhez olyan támogatásra volt szükségünk, amelyet gróf Apponyi Albertné őnagyméltósága nyújtott. Alig több mint két esztendeje annak, hogy megkértük, legyen védőasszonyává ennek a szép eszmének. S gróf Apponyi Albertné élére állt a mozgalomnak és sikerre vitte ügyünket. Jóformán egészen neki köszönhetjük, hogy immár áll Petőfi Sándor háza. Tiszteletreméltóan nagy munkát végeztek azonban a cél sikere érdekében a magyar hölgyek általában. Soha el nem múlik irántuk hálánk, hogy az egész magyar nemzet dicsőségét hirdetõ hajlékot emelhettünk Petõfi Sándor emlékezetének”.

Mindezek után Herczeg Ferenc az országgyűlésnek, a kormánynak, a székesfővárosnak mondott köszönetet a Petőfi-ház megvalósításában nyújtott támogatásukért. Végezetül gróf Apponyi Albertné megnyitottnak nyilvánította a Petõfi- emlékházat. És e naptól kezdve aztán a keddi nap kivételével, amikor a bemenet ingyenes volt – egy korona belépődíj mellett állott a nagyközönség rendelkezésére.

GYŐRFI DÉNES

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1999 / 7. sz.)

Fábri Sándor bökversei

Bátor hajós…

Bátor hajós: a bablevest
issza,
bántják a szelek, de nem fordul
vissza.

Ballada

Kutyuskám, hű ebecském
kiszagolta bennem a csontot,
s a hálátlan dög nekem rontott.

Szájaszály

Szájaszály tombol, hörög a sörhasú:
“Számban a Szahara
forró homokvihara!”
Nyüszít a metilkék szemű:
“Vergődik nyelvem, mint szárazon a hal,
egyetlen példány, s mindjárt kihal!”

A zsoké és a szívszerész

Uram, ki küldte ide?
Önnek nincsen is szíve!
Nem rám tartozó dolog:
mellében egy ló dobog.

Kalap verse
(plágium)

Kiülök a fejtetőre,
onnan nézek szerteszét,
hallgatom a haj kihulló
szálainak lágy neszét.

A hajsza

Utcánkban, jaj, micsoda hajsza:
hátul a Jenő, elöl a bajsza!
Fontos, tudom, a reménnyel élni,
de bajuszt utolérni…

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 51. sz.)


Bekő N. Ildikó: A 21-es csapdája

Kétszersült ízű ropogós morzsál a vihar előtti csendbe, terepszínű egyenruhák fölé unottan hajolnak a lombsátrak, s minden tilalom ellenére öngyújtó lángja lobban a száraz avar felett.

Erdőszéli leshelyen pufók arcú katona hasal sovány társa mellett, bokornak álcázva. A várakozás percei lassan gördülnek, akár a homlokukon gyülekező izzadságcseppek. Fejükön csinnadratta katonadal: “…igazi katonák, igazi erdőben vaktölténnyel háborút játszanak…” Jó dal ez, az eredeti szöveget számtalanszor átköltötték, mert nyújtani lehet, gyúrni és fújni: a hálóban, a zuhany alatt és a vécében falpucolás közben.

Tudják a bakák, nem érdemes a falat ürülékkel bekenni, mert fogkefével kell majd letakarítani, mégis megteszik néha, amikor az indulatok fortyognak bennük, de a vulkán csak befelé tör, a külvilágnak nem marad más, csak fanyalgó álszent engedelmesség, sunyi bosszúra kész eloldalgás oda, ahol mindenkinek joga van egyedül lenni. Ott aztán lehet félhangosan dúdolni a szöveget, amibe belefér az édes anyanyelv legzaftosabb trágársága és a véget nem érő szeretetcsomagok küldözgetése a felettesek címére.

Unatkozó füstcsík száll fel a lombsátor alól, szerencse, hogy a parancsnok távcsöve nem fedezi fel, mert akkor következne a közvetlen érintkezés az anyafölddel, rohanás az ájulás határáig s még ki tudja, milyen nyalánkság.

– Amióta angyalbőrbe bújtam – kezdi a kis sovány – újra elolvastam a 22-es csapdáját. Mi itt üdülünk azokhoz a barmokhoz képest, és mondom, neked, ha élesben megy a játék, az egészen más. Összeröhögöm magam, amikor Őrnagy-őrnagy baromságairól olvasok.

– Nekem honvágyam van – mélázik a társa, és szeme elhomályosul. Otthonszagú szellősimogatás, de a sovány baka csak halad a saját beszédfonalán.

– Odaadom neked is, olvasd el a könyvet. Lehet, azt mondod, baromság. Ha nem érted a lényeget, akkor fatökű vagy.

– Anyám talán fánkot süt, áll a gáztűzhely mellett, és az ablakon betóduló fény a hajára hull. Kicsi koromban azt hittem, egyszer lángra lobban a vörös haja. Az öregem meg olvas, és várja, hogy kisüljön a fánk.

– Bolond vagy – sercint egyet a másik, de az ízek emlékétől összegyűl a nyál a szájában.

– Valahányszor hallom a parancsnokot, hogy 21-es osztag sorakozó, mindig kijavítom gondolatban, 22-es, te állat.

A nap is elfelejt megmozdulni az égen, fényzuhatagában fürdenek az erdőszéli bokrok, mogyorófavesszőin himbálózik egy madár.

– Miért nem kezdik már azt a rohadt gyakorlatot? – türelmetlenkedik a sovány. – Gyere, kússzunk be az erdőbe, és egy kicsit mozgassuk meg magunkat.

Mint két óriás szalamandra, könyökölve kúsznak a száraz avaron, s amikor úgy gondolják, hogy már nem látják figyelő szemek, boldog ugrándozásba kezdenek. Nem veszik észre a kék égen a pirosló jelzőrakétát. Az idő végtelennek tűnő csepegése most már gátból kiszakadó hömpölygéssé válik. Szilánkokra tépi a csendet a közeli fegyverropogás.

– Tüzet szüntess! Állj! – a parancsnok szeme kidülled a rémülettől, valakihez élestöltény került.

Szétszaggatott csend______________ véreshús szagú csend, levelekre fröccsenő álmok. Egy bokor tövéből felnyekereg a katonadal: “…igazi katona valagát szétlövik gyakorlatozás közben…” A zömök srác látja, hogy otthon a napfényes konyhában az anyja az asztalra teszi a gőzölgő fánkot. Érzi az illatát, lassú mozdulattal töri ketté foszló húsát, hogy nyújtsa az élvezetet. Néhány lépéssel odébb a kis sovány próbálja levenni a szeméről a ködfátylat.

A fák ágai fölött kacag a nap, de ő mégis didereg, melengető sugarai nem tudják áttörni az őt beburkoló fátylat. Csalódottan legyint: “Tudtam én, ez a 21-es csapdája”.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 50. sz.)

Kádár Ferenc versei

boldog idők a lapidáriumban

szabadtéri, nagy, zegzugos lapidárium,
még gazdag,
még él, még hangos,
nem verte fel a gyom
ó (!) boldog terek
hol járok, lélegzem szívesen,
csorog belém a dús idő
(de az is lehet, csak délibáb,
melyet e rekkenő nyár karikíroz?)
való igaz,
már itt is gyűlnek,
morzsolódnak dirib-darabok egyre-másra,
(elkelnek majd a folyóparton
mezítlábas hajigálásra)
– – – – – – – – – – – –
itt járok, lélegzem szívesen,
itt áldozok régi nyaraknak,
melyekben ezeréves gyönyörök fialtak,
mert itt a földhöz ragadt tekintetet nem rontja
pontosan felszeletelt formák
merev horizontja,
nem mint keresztrefeszített utcákban,
hol a siető léptek
sikátorok csendes,
elnyűtt álmáról regélnek – – –

Aquincum, 1980 nyarán

A Nagyos völgyében
(Barangolások Csíkországban)
Sz.L.-nek

verembe hullt az alkony,
barátom,
kedélyes öreg tekergő –
azt hittük akkor,
hogy még folytatni lehet
a régi megszakadt párbeszédet,
vallattuk a tüzet,
szikráztak vörösbe húnyó
kapzsi emlékképek,
néztük a varázsló szüzet,
ahogy forró ölét
egyre szélesebbre tárja –
félelmes volt a csend,
csak fennebb,
a szurkos erdő felől
ropogott medvék
éhes éjszakája –
mindig elakadt a szándék,
ilyenkor,
tartalom nélkül fecsegni terhes –
rábólintottunk,
s hajnalig sirdogált a csendben
sok székely keserves

1982

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 49. sz.)

Vári Csaba versei

Ars poetica

Életem –
Istennek egyik rossz,
visszatérő álma
– a befejezetlen teremtésről.

Honvágy

csont-bőr
életére fogyott
lényegére kopott
iszonyú
állapotáról
sikertelen szökéseirôl
szögesdrót –
álmok
ítéleteiről
küldött levelet
ziháló ijedt körülpillantó
tômondatokban ez a
kopaszra nyírt
névtelenített
senkiföldjére deportált
szerelem

Kellék

Szálka szakad, szokod, sziszeged.
Feltéped bőröd, reszketve kiszeded.
Nyomon követhető leszel. Kellék
csupán a fájdalomhoz az emlék,
amit a pusztulásban felnevelsz.
Innen kezdődne a vers.

Körömversek

Szerettük egymást.
Te is egy mást, én is egy mást
– kerestük egymásban.

*

Levegőnek nézel?
– nélkülözhetetlen
vagyok!

*

És átmelegíti
a szerelem-derékaljat a
“harminchatfokos láz”.

*

Csak halálodról
tudnék írni – hogy
föltámasszam

*

Ragacsos kézzel
lapozod megsárgult
életed.

*

Minden nap
meghal valami örökre
befejezetlenül.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 48. sz.)

Simonfy József versei

alig győzöm

mint jó gazda
elvégezve az őszi
mélyszántást
hordja rá az
érett trágyát
én is alig
győzöm széjjelszórni
hallgatásom földjére
a gőzölgő csöndet

nem akarom

kezemben
ez a
fehéren
vakító
papírlap
borzongva lóbálom
mint botját a vak
az évszakok felé
az égtájak felé
nem akarom hogy csak
sáros csizmatalpuk
nyomát hagyják
maguk után a szavak

Zilah

ráborul a városra
a Meszes zöld sörénye
a Kakukmál a Somosoldal
szőlőhegyére fölpattanok
mintha csak nyeregbe
vágtában járom
a várost körbe
egy fát nagyon nézek
vén ága közt fészekként
lapul az emlékezet
gyermekkorom vackor
körtefája ez álmaim
ide térnek pihenni
a csontkék égen anyám
korán kelő Nap
sürög egész nap
s én még mindig
nagyon szeretem
a napfölkeltéket

apám sírjánál

állok apám sírjánál
évenként egyszer
nem halottak
hanem születésnapján
többnyire sötétedés után
csendes az éjszaka
amilyen csak
végső harc után
amilyen csak temetés
után a kiürült ház
hallom suttogni
ahogyan csak
a virágokat lehet hallani
suttog át
hozzám a túlvilág

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 47. sz.)

Balási András versei

Nem hagyhatod

Mácsay Pál “A Dunánál”
című költeményt mondja

az álom mint beteg
gazdát a barma elkerül
ha lehunyod szemed
hömpölygő duna dinnyehéj
halk versek árama
remeg kereng szorong feszül
s hiába suttogod
a szűkölő éjbe ne félj
eltűnnél min a vad
új öncsalások sűrűjébe
de ősök tartanak
mint roskadt házat a gerenda
az árral szemben állsz
nem hagyhatod nem most se mégse
s ez sem elég marad
a más a több lehetett volna
omló partot a víz
önt el sodor a félelem
jön úszik a felismerés
magadba nézel és
látod felméred hirtelen
mohó küzdelmedet
akár harmatcsepp oly kevés

Középen

Miért a másik út tűnik, dereng úgy
mindannyiszor, akárha jobb lehetne,
s mi eltévedten, tétovázva járunk
úttól-útig, középutat keresve,

míg megtanuljuk, hogy nincsen középút,
sorra lépvén végtelen végletekbe,
s csak miután már végképp leroskadtunk
pillantunk kérdőn önnön lépteinkre?

A kérlelhetetlen kérdés követ,
s a felismerés-kényszerben, mint omló
bányában az ottfeledt mécsesek,

el-elfulladva, pislákolva égnek
az egymás értelmére világító
feloldhatatlan ellentétek.

Elődök

Szeretném hozzájuk mérni magam,
de elég visszanézni: nem lehet,
hiszen semmit sem ér, mi céltalan,
tétova életemben mérce lett.

Végigdolgozták pontos életük,
mint rügy, bomlott az egyszerű öröm,
tették és folytatták önzetlenül,
ami elől naponta megszököm.

Az újra-semmiből is gyarapodtak,
mindig-remény volt a holnapra holnap,
s szelíd békességben tudták eltűrni,

hogy e szörnyű század sorsukra omlott –
merő szégyen, de mindebből élünk mi,
degenerált utódok.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 44. sz.)


Papp Erika versei

Volt-idő fog össze

Nem leszek soha úr, bezárultak a körök,
ácsorognak bennem mindenek.
Ki magába rejtett, csak abban ha feltörök,
elátkoztak kajla istenek.

Nem félthet más, csak aki hatalmasan szeret,
sokszor a szem tükrén a rejtély –
Olyan naiv, szép és esetlen vagyok veled,
legszebb énem otthona lettél.

Ténfergek hát benned, de nagyon messze a kéz,
volt-idő fog össze szorosan.
Egyszer majd feltörök és az mindent felidéz
s tovább játszunk. Játszunk komolyan.

A magány

A magányt hordom magamban
és ha majd egyszer végleg felnövök,
nem számít másnak mit adtam,
magukba zárnak az undok ködök.

Nem lesz már bánat, fájdalom,
– egyedül az ember nagyon önző –
ha szólnak hozzám, nem hallom
s nem téphetnek szíjat a bőrömből.

Nem lesz kedves versem és dalom,
számító leszek és haszonleső,
ha szeretnek, azt sem vállalom,
hadd gyötrődjön a bután szenvedő.

Csak sorvadjon, ki hinni mer
szép lélekben, jóban, szerelemben,
a fájdalom őt viszi el
illúzióival egyetemben.

A magány van, nem alkuszom.
Okos lettem és szeretem magam.
A csendet hallgatom s tudom
ordíthatnék. De nincs hitvány szavam.

Élni kell

Szitakötők játszanak
a hűledező fák alatt.
Úgy szeretem magamat –
nem is tart meg más akarat.

Élni kell és élni jó,
minden megvásárolható.
Ne légy büszke és szabad,
a világ majd úgy befogad.

Józan ésszel bántanak,
a föld alá lerántanak,
minden álmot elvetünk,
a végén mégis elveszünk.

A fájdalom lesen ül,
előbb-utóbb ránkmerevül,
hordozzuk, mint érveket
a légből kapott éveket.

Élni kell és élni jó,
a sok szép lélek eladó.
Ne hullassunk könnyeket,
az élőholtak könnyedek.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 46. sz.)

Bölöni Péter: Vizsgálati anyag

Egy

A nyár elolvadt a csendben. Lecsordult a házak falán és elfolyt a járda tövében. Az eső és a szél röpdösött a felhők hátán a város fölött.

Kettő

És hűvös lett hirtelen. Te a konyhában, én a szobában. Még csak észre se vettük, hogy kerüljük egymást. Néha mellém bújtál. Látod, szóltál akkortájt, a nap a föld alá bújt szégyenében és én nevettem. Hét óra múlhatott pár perccel. Alkonyodott. Rád néztem és hirtelenjében nem tudtuk mire vélni egymást.

Három

A tévét bambultuk. Lelkemet. Lelkedet. Erről szól az élet, mondtam én, s te nem sértődtél meg. Egy kávé, mellé a kötelező cigaretta. A hó késett, azután mégis ráült a városra, És a fejemre. Az estébe néha belekarcolt az olvasólámpa fénye. Voltak napok, hogy elhittem, szebb volt és több, mint emlékeztem.

Mint egymás szemébe köpdösött közhelyek.

Négy

Hiszen a tavaszból nem adtál senkinek. Én beértem egy nagylelkű gesztussal, a la Humprey Bogart. Esetlen próbálkozás volt, de az aknamezőkön tett kirándulások mély nyomokat hagytak maguk után. És verejtékszagú bókok, szerelmes szavak. Majd elôkerült a bőrönd, a ruhák, a szépítőszerek. Öt pár cipő és egy megkezdett csomag szárnyas betét.

Kikérted magadnak és már nem haragudtam, hogy többé nem hiszed el.

Öt

Tegnap azután úgy esett, hogy angyalok szőtték röptükbe ezt a kék falakkal határolt szobát.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 45. sz.)

Szabó György: Technikai vívmányok

Mennyire vitte előre az emberiséget a sok könyv?
Erről értekezett régi poéta: Mihály.
Lássuk most, hogy az újkori sok-sok nagyszerű vívmányt
felhasználja-e még jól ez a társadalom.
Gépkocsival már percek alatt is a célba elérünk,
kár, hogy a jó levegő sínyli, amit kibocsát.
Jobbnál jobb motorokkal a tőkés jó keresetre
tesz szert, ám a motor hajtja a tankokat is.
Fenn, a magasban a gépmadarak szálldosnak előre,
többszáz ember a súly, víg utazó valahány.
Ámde a hírlapok egyre tudatják: újra a mélybe
hullt le ezernyi utas, jaj, szomorú ez a vég!
Lőpor hajterejével az űrbe rakéta kiröppen,
ámde néha a cél: emberi nagy sokaság.
Zsebtelefonnal akár Párizst is eléred azonnal,
máskor a zsebtelefon bombaveszélyre riaszt.
Írótollal az ember vési a sort a papírra,
s néha a tollal is öl: újkori fegyver ez is.
Lám, ezeket mind fordíthatná jóra az ember
s nem teszi, önmaga hoz vészt a világra, nyomort.
Jaj neked ember, a technika gyilkos, a technika szörnyű,
végső konkluzió ez, csakis ez: szomorú!

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 43. sz.)


Zsidó Ferenc karcolatai

Nagytakarítás

Békésen heverésztünk a fûben. Hajni fűszálat rágcsált (nem mintha éhes lett volna). Fejét a mellemre hajtotta, néha bizonytalanul hozzáértem az arcához, mintha meg akarnám simogatni, s közben meggondoltam volna magam.
Körülöttünk nem ébredt a hajnal, madárcsicsergés sehol, a bogarak sem indultak útjaikra, egyszóval semmi olyan nem történt, ami egy író tolla alatt oly gyakran megtörténik a kezdőkép felvázolásakor.
Mi pedig nem véletlenül kerekedtünk ki ide, hanem meglógtunk a tavaszi nagytakarítás elől, mert nem szeretjük. A ház azóta is üresen és csalódottan várja a bekövetkezni nem akaró hajcihőt.
“Amit ma megtehetsz, azt el is halaszthatod” – alapon döglődtünk a fûben. Hogy ezt igazán jól érzékelhessük, egy ideig mondogattuk: dögl-dögl-dögl, de aztán ráuntunk, és újra közénk telepedett a csend. Hivatlanul, persze.
Pedig úgy indultunk el, hogy jól fogjuk érezni magunkat és jó társaság leszünk egymásnak. Én megtettem, ami tôlem tellett: adogattam Hajninak a fűszálakat, neki csak rágcsálnia kellett azokat. Többre viszont nem voltam képes. Valamit csak kellene mondani – éreztük mindketten, de mindegyikünk a másiktól várta ezt. Hallgattunk, s ha nem lettünk volna úgy-ahogy összebújva, a kívülálló azt gondolhatta volna: ellenségesen.
Így telt el egy félóra. Hajni ezalatt lelegelte az összes fûszálat körülöttünk. Nem tudom, ettől elégedett lett-e önmagával, mert meg se szólalt. Én megszámoltam ötször minden bárányfelhőt az égen, ettől majdnem romantikus hangulatba kerültem. Bizonytalanul el is suttogtam:
– Sok-sok szerelmes bárányfelhôt látok…
Ezen mindketten egyszerre nevettük el magunkat.
Ez a mondat csakis egy szerelmes szájából hangzik jól. Mi már rég nem szeretjük egymást. Ezért nevettünk.
A heves tavaszi nap sütött kitartóan, mintha nem történt volna semmi. És tényleg nem. Pláné nagytakarítás…

Mosoly

Kriszta hallgatagon tett-vett mellettem, anélkül, hogy rámnézett volna.
Én viszont annyira igyekeztem felhívni magamra a figyelmét, hogy az már kínos volt. Ilyen a férfinépség, képes emberfeletti kínokat kiállni a fehérnépért! Vérzett a szívem, mint egy nemtudommi, de ő meg se höss!
– Vigyázz, édes, figyelmességed még megárt nekem! – eresztettem meg egy nehéz sóhajt feléje. S közben még azt is hittem, hogy ironikus vagyok.
Rámmosolygott, olyan mosollyal, amitôl az embernek jön, hogy eltegye magát majdnem télire, majd halkan megjegyezte:
– Ez pedig feltétlenül kijár neked…
Szégyelltem megkérdezni, hogy mi.
A kerék vágta tovább ugyanúgy az életet, csak én lettem egy árnyalatnyival idegesebb. Már akkor, ha a fehér és a fekete közt van egy árnyalatnyi különbség.
– Tudod, milyen az, amikor az ember kezdi elveszíteni lába alól a talajt? – kezdtem esengő húrokat pengetni.
– Hogy ez ne következzen be, csak annyi kell, hogy az ember tudjon vigyázni a lábára, s nemcsak… – idegeskedett Kriszta.
– Lehet a szívre vigyázni? – kiabáltam föl én a legtisztább hevület hangján.
Ezen aztán mindketten jót nevettünk.
Ettôl én jól bemerészültem: – Úgy látom, nyert perem van.
– Hó-hó, én még a peredet sem látom! – hûtött le nyomban, de egy kis játékosságot véltem kiérezni a hangjából. Ezt megállapítva meg is kérdeztem:
– Ugye, nem tévedek?
Sokszínűen elmosolyodott. Vagy megértette, hogy mire vonatkozik a kérdésem, vagy szégyellt rákérdezni; mindenesetre nem válaszolt. Már sose fogom megtudni, melyik igaz, mert ilyenek a nők. Legtöbb nő azt hiszi, egy jólirányzott mosollyal mindent el lehet intézni. Legtöbbször igazuk is van… És lehet, hogy épp ezen, ezért mosolyognak!

Beavatás

Géza levágatta a haját. Ettôl úgy kezdett kinézni, mint egy metélôhagyma kucsmagombával keresztezve. Amikor e véleményemet kifejtettem neki, nem örült.
– Ne bánd, na, majd elmúlik ez is! – nyugtattam meg, mielôtt felnyársalhatott volna.
Géza elmosolyodott. De még mindig nem örült.
– Tudod, mit szoktam csinálni az ilyen nyimnyám alakokkal, mint te? – vicsorított felém.
Kérdésének meg én nem örültem. Géza nagyon erős. Ennek sem örülök.
– Hamubasült pogácsát. – válaszoltam bizonytalanul, nagysokára.
– Egy frászt! – igazított ki ô kedélyesen.
Elment a kedvem a további találgatástól. Épp ezért egészen kedvetlenül böktem ki újra: – Májashurkát. (Az ételek köréből azért nem tértem ki, mert tudtam, állatian szeret zabálni.)
Megérezhette rajtam a kedvetlenséget, amivel ezen ötletemet megfogalmaztam, mert nyomban rosszallását látszott kifejezni.
Közben kényelmesen baktattunk az úton. S mivel ez a kijelentés egymagában még nem viszi előbbre a cselekményt (micsoda luxus!), azt is el kell árulnom (kényszernek téve eleget), hogy fölfelé. Ez már segít?
Ilymódon majdnem lehetetlenség volt nem elérni a városvégi romkertet. Átlagemberek lévén, nem vállalkoztunk lehetetlenségre, ennek megfelelően meg is érkeztünk a színhelyre. Beavatásra jöttünk. Ehhez kellett levágatni a hajat is, ha jól értettem. Mégpedig kopaszra. Az igazság az, hogy nemcsak Géza vágatta le a haját, hanem én is. Csak ő ezért nem csúfolódott velem, mert túl komolyan vette a dolgot, meg aztán ő erős is. Egyébként békés ismerôsöm, és még sohasem csinált belőlem májashurkát vagy valami hasonlót, csak mert egy kicsit ideges volt a beavatás miatt. Meg tudom érteni, hiszen egyébként normális ember, így még baja is származhat a dologból. (Egyéb nem is…) Viszont hajtotta az igazságvágy (ezt ő mondta így), ezért jött ide. Hogy én miért, az nem lényeges, de hirtelen nem is tudom, ugyanis elfelejtettem előzetesen megérdeklődni.
Átbattyogtunk a vad homályon, s valahogy meg is érkeztünk. Igaz, késve. Micsoda felelőtlenség! Csupán a végszót hallottuk: – Esküszünk!!
És esküdtünk. Az első mámoros pillanatban elfelejtettük megkérdezni, hogy mire. Később már nem volt illendő.
Hevesen megszívtuk a körbejáró békepipát és éreztük, ahogy ereinkben körbejár az élet (ezt muszáj volt így írni, a Szabályzat miatt). Utóbb már nem jutottunk eszünkbe, bármennyire is akartuk.
Ahogy reggel hazafelé ballagtunk, a kisebb testvér alázatosságával megkérdeztem Gézát:
– Na, megérte levágatni a hajad?
Rámnézett, szeme zavaros volt a földerengő igazságtól, amely erőszakosan ránehezedett.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 42. sz.)

Komán János verse

Lánchoz és cövekhez nem köttetném magam

Már nagyon kicsi és piszkos lett a Földünk,
mert csaltunk, hazudtunk, veszekedtünk, öltünk.
A tízparancsolatból több százat csináltunk,
de már az elsônél ötszázat hibáztunk.
Oda somfordáltunk, ahová az ár vitt,
nem bántotta lelkünk az idegen álhit,
és ha a hatalom eggyel többet intett,
becsaptuk magunkat, becsaptuk az Istent.
Kényelmes páholyban üldögél a gondunk,
és észre se vesszük, hogy már doromboltunk.
Spekulál az ember, biztos otthont keres,
félek, hogy a Földünk késôbb mellékes lesz.
Ha kipróbálhatnám azt a másik létet,
talán kedvesebben beszélne az élet.
Lánchoz és cövekhez nem köttetném magam,
az kutya, akinek jobb, ha gazdája van.
Legalább ezerszer nagyobb lesz a Világ,
és láthatatlanok lesznek a nagy hibák,
de a régi sebek akkor is majd fájnak
annak a megmaradt, körbe zárt világnak.
Nektek kell mondanom ezt a bántó pár szót,
akik nem hagyják el sohasem a zászlót,
akik, ha kell újra és újra kezdhetik,
reményem zöldjét újból újként lengetik.

Maroshévíz, 1998. okt. 16.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 42. sz.)


Kercsó Attila versei

Szobasarok

Ott kushad rég a csonka seprű,
Ott rág fel néha az egér,
A hulló porszem megpihenni
Végtére mindig oda tér.

Ott ülepszik a csend is olykor,
Míg pók szövöget hangtalan,
Fitymálva emlegetjük hogyha
Valami a sarokban van.

A szenvtelenség társul hozzá.
Sarjad penész és ront a gomba,
Zsákutcába ért gondolatod
Ott szipog halkan a sarokban.

Jelképek

Amit nem versnek szántak
s mégis az,
lehetne tán az igazán
igaz.

Néhány vonalból kibomlik
a táj,
A szomorúság nemcsak
ami fáj.

A szeretet nem divat,
ünnepi,
melyet csak bálon illik
hordani.

Ha jelből értesz minek
sok beszéd,
a szavakat az idő marja
szét.

Míg a legyintés lemondás
lehet,
A boldogság is sokszor
képzelet.

Rozsdás szögesdrót a rabság
maga,
Szerény virág a szépség
bajnoka.

Hol pont a vég ott ne folytasd
tovább,
Az erdő helyett megteszi egy
ág.

Színek bölcsője csak fehér
lehet,
mert hordozza az összes
színeket.

Fehér a hó s a menyasszony
lepel,
a jelképeknek olykor hinni
kell.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 41. sz.)

Derzsi Sándor versei

Útlevél helyett

Kedvesem, hát nem mehetünk
Hiába hív a tenger
Szabadság van, de nem nekünk
Osztogatja a rendszer
Nem vagyunk hazaárulók
Tolvajok, sem pribékek
Sem üzérkedő burzsujok
De utunk nem közérdek
Itthon is lehet festeni
Itthon is lehet írni
S mikor a tenger messze hív
Itthon is lehet sírni

Gondtalan dal

Elmebetegnek nem való a gond
Hát gondtalanul dalol a bolond
Egyik lábát a másik elé rakva
Nem sétál, csupán az időt múlatja
Dala sem volna más, csak múlatás
De nála ez már oly régi szokás
Egészségére emlékezteti
Talán mert egy kis emlék kell neki
Vagy mert Istennek kell tán egy kis emlék
Hogy megkérdezze:. bolondom, szeretsz még
És a bolond tán válaszul dalol
S azt mondja: lám, Atyám, kik ide zártak
Mind mennyivel erősebbek Tenálad
Csak fenn az égen kéklik egy mosoly

Vasvessző

Mikor lesz a nyűtt vonóból bot
Kérdezi ő, ki él, de halott
Akkor lesz a nyûtt vonóból bot
Ha vasvessző lesz a te vonód
Így válaszol, ki halott, de él
Vasvesszője nyelve, mert beszél
Botnyelve van, mert nem szónokol
Alig hallod hangját valahol
Ott is, ahol hallhatod talán
Nem épülsz és nem derülsz szaván
Csak ha fület növeszt lelked is
S lelked fülévé lesz szemed is
Hogy versétől épülj és derülj
Akkor hallod, hogy mit hegedül

Szülőföld

Úton talált az élet, költözőben
Úgy költözködtünk a Küküllővölgyben
Ahogy a nyomor diktált a szekérnek
Előtte lovak és mögötte évek
S a falvak: állomások és megállók
Míg Medgyesen utunk soká megállott
De addig is meg-megpihent a lelkem
Az alkonyat színét úgy megszerettem
Az ég alján, a hegylejtőn s a völgyben
Ahol a kisvilággal kergetőztem
Mit a verőfény emlékül hagyott rám
Hogy sötétségben is maradjon hozzám
Oly hű, mint a valóság a meséhez
Mikor a szív meséli, hogy mit érez

Tegnap a holnaphoz

Megöleltem minden halottat
Megöleltem magam
Magányosságom mégse holnap
Tegnapból szól a szavam
Tegnapról maradt az, hogy élek
Bár egyedül vagyok
Mert váddal védek emberséget
S védéssel vádolok
Bennem vádol mind, aki hallgat
Mert váddal véd sok édes ajkat
A keserű történelem
Engem is; hasztalan akarlak
Nem engedik a nagyhatalmak –
Nagyobb légy náluk, édes életem

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 40. sz.)


Rozsnyai László versei

A csend szimfóniái

Megyek az utcán
És Isten rám köszön
Épp olyan magányos
És kielégületlen mint én
Sejtem hogy arca mögött
Világok sorakoznak
Megannyi szenvedés
És vér
Megyek a kihalt utcán
Mint egy más bolygó utcáin
És a magány
Kivirágzik a szívemben
Hallgatok
És a hallgatás mögött
Felcsendülnek
A sors és a végzet dallamai
Nem vagyok egyedül
Magam vagyok
Pillantásom nyomán
Virágok születnek
Élek
Pedig már sokszor meghaltam
És minden halál zene
És minden születés csend
Megyek az utcán
A lelkem mögöttem lépked
Alig hallhatóan
Megyek de közben állok
Visszanézek önmagamra
Egy nemlétező szobor áll ott
Arc nélkül
És integet

Menekülés az őrületből

Egyszer azt álmodtam
Élek
És átrohantam magamon
Közben fekete köd kavargott
Átláttam Long Island-ig
Pedig csak a Főtéren voltam
Ki akartam nyitni a szám
Miközben a metró átszáguldott rajtam
Ablakaiban remegő fejű rémek
Hú, ezt is megúsztam
Mondtam neked
Pedig felém indultak
És beléptem egy nyitott ablakú számítógépbe
Ott tébláboltam néhány esztendőt
és megtanultam hogy nem létezem
Csak létezhetek
Átszáguldottam néhány valóságon
És még semmit sem tudtam
A virtuális és párhuzamos világokról
De éncsak mentem, mendegéltem
Egyre beljebb
Egyre beljebb
Hiába kiabáltak
A fehér köpenyesek
Tudok ők voltak a helyreígazítók
Vagy népszerűbben angyalok.
És a démonok
Le akarták harapni a fejem
De én
De én
Megállíthatatlan voltam
(Csak úgy faltam a könyveket)
Látni akartam
Sötétet fényt
Fényt és sötétet
És bár nagyon féltem
Látni akartam az Isteneket
Az egész gépezetet
Földrengést szökőárt és tüzeket
Vízözön alól kibukó szűzföldeket
Így mondikáltam szép mesémet
Neked, aki akkora üres szék lettél szívemben
Aztán felébredtem
Tudtam: rég meghaltam
És soha nem is léteztem

Furcsa köd

Szememben fény csillogott
Vagy őrület
Elmondtam minden szembejövőnek
Ti nem léteztek
Gyertek nézzétek meg a happeninget
Ahol Isten elmondja
Hogy tévedett
És házalóként más világot teremt
Én csak öngyilkos leszek
Nyitott szemű halott
És eljönnek szép szerelmek
Én azt mondom
Nem!
Menjetek
És egy tea párájába burkolva
Furcsa köd leszek

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 39. sz.)

Zsiskú János: Nyugati Szigethegység

Nem tudom, kivel,
nem tudom, hova,
nem tudom, mikor,
csak azt az egyet holt-
bizonyosan,
hogy itt, e földre
darabocska égre
oszlop gyanánt fel-
egyenesedve,
vagy rögeire haránt
fektetetten,
én vagyok a végső
argumentum.
Egymásból és egymásért
vagyunk,
örökké szét-
szakítatlanul.
Folyóid a hajszál-
ereim,
karsztvizeid át meg által-
mosnak
legutolsó zsigereimig.
Hegyeidben magamat
szemlélem:
ölelésre karjaim ki-
tárván.
Barlangjaid bennem
öblösödnek,
én bököm fel Isten kék
egére
lándzsáid, a végtelen
fenyőket.
Összevástunk te meg én
egymással,
mint zománcra cseppentett
ecet,
fogsoromból már ki-
vehetetlen.
Nevem sincs már,
rajtakapnak többször
vadházasként tiedet
bitorlom.
Én vagyok az Érc és Sziget
-Hegység,
csakhogy wolfram, króm, molibden
helyett
(keményfémek ráadásaként)
sziklák közé szorított
telérben
kigyötrődték bennem e
hegyek
mócvidéki magyar
vídiának
ezt a konok, kemény
emberséget.

Belényes, 1998. augusztus 19.

(Szabad szombat-antológia * Forrás: RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 36. sz.)

Fábri Sándor versei

Három deci

1.
Ébredj, haver! Befagy a víz
a pocsolyában,
s úgy nézünk ki majd, mint bokák
a kocsonyában!

2.
Mint a Buddha
hasán a dupla
háj, úgy remeg keze a piásnak,
kit a rumok alól kiástak.

3.
Deszkapálinkát ivott egy faipari,
s most be van deszkázva szegény pali!
Hát nyers és gyalulatlan,
emleget késeket,
fenyeget kerítéseket.

Erre tessék!

Vihar tombolt, törte a fákat,
elénk sodort minden ágat,
nem lehetett tovább menni: ott ragadtunk,
míg a föld megnyílt alattunk,
s szólt a rés – ó, minő kedvesség! –:
“Tisztelt urak, erre tessék!”

Büszke a szúnyog…

Büszke a szúnyog a vérpincéjére,
s kérdi vendége, hogy hány félét tárol.
“Több félét – feleli lelkesen a szúnyog –,
de legféltett kincsem ez a hordó óvér!
Több, mint száz éves s a bordói hóhér
nyakából szívta ki nagy vérész ükapám!”

(Szabad szombat-antológia * Forrás: RMSZ, Szabad szombat, 1998 / 38. sz.)

Goron Sándor versei

Napfoltok

napfoltok a száraz homokon
lennél sziget ég és föld között?
feletted soha senki se őrködött
összefutó redôk a homlokon

elhagyhatnád örökölt kétkedésed
napfoltosan lézengsz majd a parton
hát napernyőt föléd senki se tartson?
csak önmagadat le ne késsed

napfolt leszel elhagyott partokon
homokszemcsék közé búvó
lábnyomoknak utat mutató
ha rád találnak túl a halmokon

Portré

gyöngyökből
illesztem
össze arcod
de minduntalan
szertegurulnak

A teremtés menekültjei

lombtalan parton állnak
arccal a lebukó nap felé
eltékozolt otthonukra
emlékezteti őket a menekülő
folyó s az elrepült madarak
hiánya leplét borítja rájuk
az ereszkedő alkony eltakarja
pőreségük dühös angyalok
harsonáznak a hold nélküli éjben

(Szabad szombat-antológia * Forrás: RMSZ, Szabad szombat, 1998/37. sz.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése